A szürke öt árnyalata, amit gyerekként szégyelltem a Kádár-korban
Ma egy volt szovjet laktanya tiszti lakótelepének betonfala előtt mentem el. Szürke, koszlott ma is, mint anno a Kádár-korban, amelynek az utolsó két évtizede osztályrészemül jutott. Ha visszagondolok annak az időszaknak a közéletére és köztereire, a szürke szín jut eszembe. Valahogy szürke volt minden, és én gyakran szégyent éreztem emiatt. Jó lett volna egy színesebb, derűsebb, jobban működő világban gyereknek és fiatalnak lenni. Miket is szégyelltem annak idején? Válogatásom nem teljes, de talán a jelenhez is szól: a hasonló szürkeségeket kell megváltoztatnunk, az átöröklött betonfalakat kell lebontanunk vagy legalább átfestenünk.
A Kádár-szürke első árnyalata: a budapesti, belvárosi házak sötét falai, a közterek koszlottsága
Külvárosi kertes negyedben nőttem fel, ahol a háztulajdonosok szerény anyagi lehetőségeikkel is igyekeztek rendben és jó állapotban tartani a portájukat. Sok ház falán ott díszlett még a „Tiszta udvar, rendes ház” tábla is, amelynek elnyerésére a lakók büszkék voltak. Így aztán nem volt nagy élmény számomra gimnazistaként naponta Újpestre, majd egyetemistaként a Belvárosba járni. A szorosan egymás mellé épült budapesti bérházak koszos falaikkal sötétszürke tömböket alkottak, amelyeken csak nyomokban látszott itt-ott egykori szépségük. A közterek mindenütt lehasználtak, szemetesek voltak, ezt különösen akkor szégyelltem, amikor Nyugaton élő rokonokat, ismerősöket kellett városnéző sétára vinnem. Emlékszem, Amerikában élő unokanagynéném egyik budapesti sétáján megjegyezte: „Tudod, mit csinálnék én itt legszívesebben, ha szupererőm lenne? Fognék egy nagy mosószeres-vizes vödröt, és végigönteném ezeken a házhomlokzatokon, aztán világos színűre vakolnám mindegyiket, hogy előbukkanhasson a szépségük.” Ma már, amikor sok háztömb megújult és új vakolatruhát kapott, ámulattal nézem a régi házak igényes architektúráját, a legapróbb részletekig kidolgozott szépségét. Ma már büszke vagyok Budapestre. Azokon a részeken viszont, ahová máig se fújt be a rendszerváltás „szele”, ma is összerándul a gyomrom, és szégyellem magam azok helyett, akik tehettek volna érte valamit.
A Kádár szürke második árnyalata: a lelki szürkeség, kilátástalanság
Hittük, hogy örökké, vagy legalábbis életünk végéig tart az a nyomasztó, az egyént a közösségnek (valójában csak a Párt érdekének) alárendelő, a szólásszabadságot teljesen elvevő politikai rendszer.
Az 1960-nál régebben születettek nemzedékeire nyugodtan mondhatjuk, hogy törött gerinccel élték az életüket: mindazok, akik a rendszer haszonélvezőiként vagy csak megalkuvóiként túléltek, annyi kényszerű döntést hoztak, ami az egyenes gerincüket szükségszerűen megroppantotta. Aki pedig nem hajolt, az nagyon ritkán élte túl. A rendszerváltás tehát teljesen váratlanul ért bennünket. 1989 után persze sok okos ember állította magáról, hogy ő már előre tudta, ő már akkor benne volt a reformfolyamatokban, a szervezkedésekben… A ’80-as években élt emberek többsége azonban külső szemlélőként, passzívan, szájtátott döbbenettel nézte a tévében Nagy Imre újratemetését, a köztársaság kikiáltását. Nem csoda, hiszen azt tanultuk, és a többségünk el is hitte, hogy a történelem már kiteljesítette önmagát. A marxizmus tételei szerint az osztályharc megteremte gyümölcsét, a szocialista társadalmi berendezkedést, amely szép fokozatosan és békésen átalakul majd kommunizmussá, minden világok legjobbikává. „No, ha ez a legjobb világ előszobája, az elég szomorú…” – gondoltam akkoriban, ezért aztán ámuló, óvatos örömmel vettem tudomásul a rendszerváltás tényét, hiába figyelmeztetett egyik nagyon művelt ismerősöm: „Tudod, mi jön most? Szabad rablás, bazárkapitalizmus. Jártam Törökországban, tudom, mi megy ott a bazársoron. Az lesz nálunk is.” Igaza lett, de végül mégsem bántam meg, hogy a történelem nem fejeződött be a 20. század közepén.
A Kádár-szürke harmadik árnyalata: az anyagilag mindig lemaradók, a vesztesek érzése
Szégyelltem, hogy az élenjárónak mondott szocialista gazdaságunk lemarad a nyugati világhoz képest. A vesztesek lelkületének szürkesége telepedett ránk már diákkorunkban. Míg nekünk csak fekete-fehér képekkel illusztrált, ócska papírra nyomtatott tankönyveink voltak, a nyugatnémet diákok fényes papíron színes ábrákkal és fotókkal gazdagon illusztrált, jól szemléltető tankönyvekből tanulhattak. Míg az iskolai énekkarunk örült, ha részt vehetett a kerületi kórusversenyen, egy nyugatnémet kisvárosi diákkórus bakelitlemezt adhatott ki. Anyukám ajándékba kapott ruhaanyagát, amely postán érkezett Amerikából, percekig ámulattal simogatta és bámulta családunk nőtagjainak három generációja, annyival minőségibb volt a nálunk kapható textilekhez képest. Az osztrák csokoládé úgy omlott szét a számban, hogy egy pillanat alatt elhalványította a Boci csoki kedves emlékét.
Nem volt könnyű kamaszként büszke lenni a hazámra.
A Kádár-szürke negyedik árnyalata: hamis mozgalmi élet, hamis összetartozás-tudat
Utólag meg kell állapítanom, hogy a Kádár-rendszer a maga céljaihoz kiválóan felépítette a gyerekek mozgalmi nevelésének (agymosásának) rendszerét. Akik abban nőttünk fel, máig nem tudunk szabadulni a tudatunkba égett jelszavaktól, amelyek mind egy hamis világképet és összetartozás-érzést, hamis forradalmiságot, megvalósíthatatlan célt ültettek el bennünk: „Együtt, egymásért!”, „Őrizzük a lángot!”, „A Párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke”. Őrsi, raj- és csapatgyűlések, szocialista iskolai ünnepek, úttörőegyenruhás-fúvószenekaros felvonulások teremtették meg az iskoláskor hamis mozgalmi mítoszát. A nyári úttörőtáborok hangulatos esti tábortüzeinél, gitárkísérettel nemcsak a pártmegrendelésre írt mozgalmi dalokat énekeltük, hanem a nyugati „haladó értelmiség” slágereit is, a „Tizenhat tonnát raksz” kezdetűt, no meg az „Ohió”-t – és talán ott, azokban az órákban valóban úgy éreztük, hogy jó mindez. Csak suttogva mondta néhány idősebb ember, hogy az egész úttörőmozgalmat a cserkészettől „lopták el” a kommunisták, csak a Szentháromságot lecserélték Marx–Engels–Lenin háromságára (Sztálin csillaga ugye akkorra már leáldozott), hogy legyen egy origója a közösségnek, a lelki összetartozásnak.
A legtöbben máig nem hevertük ki a lelkünk mélyén, hogy átvertek és hamis azonosulásra bírtak bennünket.
A Kádár-szürke ötödik árnyalata: egy tudományosnak ható, ám hamis történelemszemlélet
Azt tanultuk az egyetem végéig, és még kétkedéseink mellett is elhittük, hogy nincs annál tudományosabban megalapozott világleírás, mint amit a marxizmus ad: a történelem osztályharcok története, amelyekből a korábbi uralkodó osztály kiiktatásával mindig egy fejlettebb gazdasági-társadalmi rendszer születik. A 20. század elején-közepén lezajlott az utolsó nagy osztályharc, amely után megvalósult a legszebb, legigazságosabb hatalomgyakorlási forma, a proletárdiktatúra. Lenyűgözött és meggyőzött szinte minden értelmiségit ez a történelemmagyarázat, minden szaktudományt áthatott ez a világkép, és ma is uralkodik még, hiszen a mai fiatal tudósokat is a marxizmuson nevelkedett nemzedék tanította. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy bár ma már szinte minden tudás rendelkezésünkre áll a marxista ideológiájú szocialista országokban végbement gazdasági, szellemi és emberéletekben bekövetkezett pusztításról, mégis nagy nosztalgia él a Kádár-kor „puha diktatúrája” iránt. A marxizmus leporolt, kapitalistára hangolt harcos tételeit pedig jól öltözött ifjak (és vének) serege vallja ismét, mint leghiteletesebb és legprogresszívebb világmagyarázatot, vagyis a jövő útját.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>