– A köznapi beszédben előforduló szeretetértelmezéseknek általában nem sok köze van a bibliai szeretetfogalomhoz. Az Újszövetség három különböző kifejezést használ attól függően, hogy milyen természetű szeretetről beszél. Ezek az agapé, amely Isten irántunk való önzetlen és megbocsátó szeretetét fejezi ki, emberi viszonylatban pedig a másik ember üdvösségéért munkálkodó szeretetet jelenti; a filia, amely leginkább a baráti szeretetet jelöli; valamint az erósz, amelyet a testi szeretetre használ a Szentírás. Továbbá érdemes arra is figyelnünk, hogy egyes igeszakaszokban ki a szerető és ki a szeretett fél: a „szeressétek egymást” jellegű felszólítások az apostoloknak vagy egy adott gyülekezet tagjainak egymás iránti viszonyulásáról szólnak, és nem arról, hogy a keresztényeknek kötelességük szeretni az egész világot.

– Ezek szerint nem kell mindenkit szeretnünk?
– A bibliai szeretetfogalmak egyike sem érzelem. Erre a legjobb példát a szeretetparancsolat adja. Hogyan lehet parancsolni egy érzelmet, ha az érzelmeinket nem mi alakítjuk, hanem ellenkezőleg, leginkább az érzelmeink irányítanak minket? Felülkerekedni tudunk rajtuk, de kiváltani és irányítani őket annál kevésbé.

Hogyan lehet parancsra szeretni? Úgy, hogy a bibliai szeretet cselekvő. Nem érzelmi kérdés, hanem minden esetben tettekben nyilvánul meg. Passzív, csupán érzelmi szeretet a Bibliában nem létezik.

Isten irántunk való szeretete sem szép szavakban vagy csupán elfogadásban nyilvánul meg, hanem abban, hogy Fiában eljött a világba, megváltott minket, és a hívők ezt az isteni cselekvő szeretetet ma is megtapasztalják. Tehát amikor Isten szeretetet kér tőlünk vagy parancsot ad a szeretésre, akkor érzelmek helyett – önmagához hasonlóan – konkrét tetteket vár tőlünk. A mindenható és végtelen Istennel szemben viszont mi végesek vagyunk, ezért a szeretetgyakorlásunk sem lehet végtelen.

– Kit kell akkor szeretnünk a Biblia szerint? Mi választunk, vagy Isten jelöli ki azokat, akikre a szeretetünknek irányulnia kell?
– Az Újszövetség különböző helyein Isten a felebarát, a család (szülők, házastárs, gyermekek) és a hittestvérek szeretetét parancsolja meg. Ők egy hozzánk közel álló, szűkebb körhöz tartoznak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem szerethetünk rajtuk kívül másokat, hanem azt, hogy a cselekvő szeretetünkből őket kell elsősorban részesítenünk. Olyannyira, hogy például Pál apostol Timóteusnak azt írja, püspökséget, egyházi tisztséget ne vállaljon olyan ember, aki előbb a saját családjára nem visel gondot – vagyis nem részesíti megfelelően a szeretetében. Ha a mi saját belső körünkben megcselekedtük, amit a szeretet kíván, akkor természetesen forduljunk a többiek felé is, de az előbbiek minden esetben prioritást élveznek. Ettől válik a bibliai értelemben vett cselekvő szeretet valóban megvalósíthatóvá. Isten minden ember felé egyformán gyakorolt, tökéletes szeretetét az embereken számonkérni nem igazán biblikus.

– Nehéz értelmezni a felebarát kifejezést. Mit jelent az eredeti fogalom, amelyet a mai napig ezzel a régies magyar szóval adnak vissza a fordítók? Ki az én felebarátom?
– A felebarátot sokan embertársnak vagy rászorulónak, vagy egyszerűen „mindenkinek” értelmezik, de ez nem helyes. A valódi jelentését egy szóban visszaadni sajnos nem lehet.

A felebarát szó az Ószövetségben igen sokféle viszonyt jelöl – például társ, barát, rokon, szolga, családtag –, de mindig olyan embert, akivel valamilyen módon személyes kapcsolatban vagyunk.

A héber kifejezést a „legeltetni”, „felügyelni” igékkel hozzák rokonságba, ami felelős viszonyra utal. Az Újszövetségben a „közelálló, közeli” (plészion) szóval jelölik a felebarátot. 
A legismertebb történet a felebaráttal kapcsolatban az irgalmas samaritánus története. Ebben most csak egy mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet: Jézus a példázat végén egy olyan csavart visz a történetbe, amit sokszor figyelmen kívül hagyunk. Nem a samaritánus oldaláról közelítve definiálja a felebarátot, tehát nem azt mondja, hogy minden rászoruló a felebarátunk! Jézus ugyanis azt kérdezi a törvénytudótól, hogy ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek. Azt mondja, a bajban lévő ember felebarátja az volt, aki segített neki. Ezek alapján a felebarátot úgy definiálnám, hogy az, aki hajlandó rajtad segíteni, amikor szükséged van rá. Valaki, akire számíthatsz.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Sok barátunk, ismerősünk, rokonunk van most építkezés vagy felújítás kellős közepén, viselve annak minden lelki, anyagi és egyéb terhét, amely szépen kikezdi a kapcsolatot is, tisztelet a kivételnek. Legtöbbjüket a harmadik, negyedik gyermek érkezése kényszeríti rá, de olyan is akad közöttük, aki azért költözik, mert a szomszéd nem bírja elviselni, hogy három gyermekük nem néma csöndben játszik a kertben. Bármilyen társaságba megyünk, mindenhol ez most a központi téma: a velejáró költségek, az egekbe szökő építőanyagárak és persze az, milyen nehéz jó szakembert találni, és mennyit kell rá várni. – Könnyű nektek, ti ezen már mind túl vagytok! – mondják nekünk. Való igaz, hogy most nem érint bennünket a kérdés, de anno mi is rengeteg nehézséggel találtuk szembe magunkat az építkezés során. Talán annyi könnyebbségünk volt, hogy a legelején nem volt még gyermekünk, így könnyebben viseltük a diszkomfortos állapotot, a kapcsolatunkat azonban így is megviselte, főleg az eleje.

Már az esküvőnk előtt nekikezdhettünk az építkezésnek, ám a sok munka, majd a válság keresztülhúzta számításainkat: ahogy közeledett az esküvő időpontja, úgy távolodott a beköltözésé. Így átmenetileg a szomszédos városba költöztünk egy ismerős üres, eladásra váró háromszintes családi házába. Eredetileg csak három hónapra terveztük az ott lakást, ezért cuccaink jelentős része elő sem került a dobozokból. Mondjuk, nem is volt szekrény, amelybe pakolhattunk volna. Ha a férjem este későn jött haza, ami bizony már akkor is gyakran előfordult, én magányosan olvasgattam az üres házban, ugyanis néhány könyvön és női újságon kívül nem volt más, amivel elfoglalhattam volna magam. Nem volt se tévénk, se rádiónk, se internetünk, még a telefonomon se. Mindezek tetejébe meleg vizünk se volt hetekig, mert elromlott a bojler.

Minden este úgy kezdtük a fürdést, hogy a tűzhelyen melegítettük a vizet – pár napig még romantikusnak is tűnt, utána már kevésbé.

Huszonöt évesen nem igazán így képzeltem a házasságot: leköltöztem vidékre a férjem kedvéért, akit alig látok, két-három órát ingázok naponta Pestre a munkahelyemre, nem ismerek senkit a környéken, ráadásul ilyen körülmények között élünk. Nekem teljesen megfelelt volna egy kis lakás is, de férjem, aki élete nagy részét családi házban töltötte, ragaszkodott a kertes házhoz és álmai otthonához. Amikor egyedül voltam, sokszor hülye gondolatok lettek úrrá rajtam, már-már az is megfordult a fejemben, hogy köszi, ha ez a házasság, akkor nem kérek belőle. Amikor aztán este megjött a férjem, ezek mind elillantak, együtt viseltük a kényelmetlenségeket nagy szerelemben.

Az átmeneti időszakból hamar fél év lett, és még mindig nem láttuk a költözés napját. Férjem, látva elkeseredésemet, megígérte, hogy még abban az évben az új házban fogunk aludni. Be is tartotta szavát, december 31-én ott töltöttük az éjszakát két matracon a betonon, de vécére csak a kertbe tudtunk menni.

Végül tíz hónapos késéssel beköltöztünk a félkész házba. Annyira boldogok voltunk, hogy az sem számított, hogy a ház fele csak betonig van kész, és bútorainkat egy kezünkön meg tudjuk számolni. Olyan apróságok sem okoztak problémát, hogy másfél évig a konyhába jártunk fogat mosni, és a reggeli arcmosás közben üdvözölt bennünket a szomszéd néni, vagy hogy tükör híján a sütő tükörajtajánál kellett sminkelnem és elkészítenem a frizurámat.

Az utcán sétálók értetlenkedve néztek be, mit csinálok a sütő előtt hajvasalóval a kezemben.

Kertünkben jó ideig az építési hulladékot kerülgettük, és figyeltük, hogyan nő közte égig a gaz. Szerencsére egyik szomszédunk sem tette szóvá, milyen kupleráj kellős közepén élünk. Inkább sajnálkozva néztek bennünket, és kíváncsian várták, mikor érünk az építkezés végére. Születésnapomra a családtól székeket kaptam ajándékba, így már vendégeket is tudtunk fogadni, illetve leültetni a barátunk leselejtezett irodai tárgyalóasztalához. Majdnem két évig kerítésünk sem volt, így csak az nem jött be, aki nem akart. Redőnyök, függönyök hiányában azonban mindenki láthatta, ide nem is érdemes betörni, mert üres a ház. Még akkor sem tűnt vonzónak, amikor úgy utaztunk el egész hétvégére, hogy az erkélyajtó is nyitva maradt.

Beköltözésünk után jó egy évvel megszületett a kislányunk. Igyekeztünk méltó körülményeket teremteni az érkezésére, már amennyire a pénztárcánk engedte. Lett végre ágyunk, beépített szekrényünk a gardróbban, nem kellett többé félig dobozokból élnünk. Lett tükrünk és mosdónk is a fürdőben, pedig már egészen megszoktuk a fogkefe látványát a konyhában. Úgy terveztük, mire megszületik a kislányunk, filc helyett parketta lesz legalább a hálószobában és a nappaliban. „Időben” el is kezdtük az aljzatkiegyenlítést. Szülés előtt két héttel kiderült, hogy programozott császármetszéssel fog világra jönni a gyermekünk, pünkösd előtti péntekre kaptam időpontot. Úgy számoltuk, hogy akkor csak az ünnep után, kedden fognak kiengedni a kórházból, így a férjemnek és asztalos barátunknak lesz három napja, hogy parkettázzon. Minden terv szerint haladt, ám kislányunk péntek helyett már hétfő éjszaka úgy döntött, hogy érkezik.

Borult a tervünk, én meg szó szerint a padloponos zsákok közül mentem szülni.

Az utolsó hetekben a nappali közepén aludtunk egy kihúzható kanapén, mert a parkettázás miatt már szétszedtük az ágyunkat, illetve csak én, mert már akkora volt a hasam, hogy nem fértünk el rajta ketten, így a férjem mellettem aludt a földön. Éjszaka nagy pukkanásra ébredtünk, elfojt a magzatvizem. Ahogy eljutottam a fürdőig, végig csepegett a betonon. Utólag persze örültünk, hogy nem az új parketta bánta ezt. Mivel hétfő hajnalban megszületett a kislányunk, pénteken már el is bocsátottak bennünket. Hazamenni nem tudtunk, így apósom házában töltöttük a hétvégét, aki épp elutazott. Császáros szülés után első gyerekkel semmire se vágytam volna jobban, mint a saját otthonunkban lenni hármasban, helyette másnál voltam kettesben a babával, míg a férjem parkettázott. Eleinte forrongtam magamban rendesen, és utána is, amikor hazaköltöztünk, mert a sok, még árnyékolás nélküli üvegfelületnek köszönhetően negyven fokban, kánikulában szoptattam. Aztán hálát adtam mindazért, amim van, hiszen másnak ennyi sem jutott.

Szépen lassan, hosszú évek alatt aztán eljutottunk oda, hogy van egy gyönyörű saját családi házunk.

Utólag persze jókat nevetünk kezdeti nehézségeinken, és hálát adunk azért, hogy nem kész házba költöztünk be, így megtanultunk mindent jobban értékelni, legyen az egy parkettaszegély vagy egy fogas. Persze a férjem szereti úgy mesélni az egész történetet, hogy én már a házasságunk elején válni akartam, de erről szó sem volt, csak hát nem így képzeltem el közös életünk indulását. Azóta teljesen más nehézségek jöttek az életünkbe, de az elsők során szerzett tapasztalatok segítenek bennünket azokon is túllendülni, ehhez persze elengedhetetlen a humor is.

Kinek drukkol Isten?

Gyakran látunk egymás ellen játszó focistákat, amint meccs előtt a csapatuk győzelméért imádkoznak. Vajon melyik csapattal lesz Isten? Azokkal, akik jobban felkészültek, többet edzettek? Vagy azokkal, akik kevesebbet készültek, viszont több csapattag vallja magát kereszténynek? Vagy akik emberi mérlegelés alapján „jobban rászorulnak”? De mi van akkor, ha a nyertessel és a vesztessel is „ott van Isten”? Vagy egyikkel sem, mert a foci nem érdekli? Vajon ki lehet-e kényszeríteni valamivel a támogatását?

Fokozhatjuk ezt a helyzetet, ha két ellenséges sereg néz egymással farkasszemet a fronton. Az egyik vezérkara azt hirdeti: a mi harcunk igazságos, mert mi csak védjük magunkat a támadótól, az igazságos Istennek tehát mellénk kell állnia. A másik vezetőség ezt kommunikálja: a mi harcunk igazságos, mert azért támadunk, hogy megvédjük magunkat. Mindkét seregből sokan kérik Isten segítségét, hogy az ő öldöklésük vezessen győzelemre. Vajon a jövőbeli vesztesről Isten tudomást sem vesz, és akinek drukkol, az lesz a jövőbeli győztes? Vagy mindkettővel ott van, vagy egyiken sincs az áldása?

Talán ezek a kérdések is tükrözik, mennyire emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel Istent, mennyire próbáljuk lerángatni őt a mi kicsinyes, hétköznapi, jólétünket szolgáló logikánk szintjére.

Még azt se restellik egyesek számonkérni rajta, hogy miért engedi meg a háborút. Személyes kiteljesedési vágyainkba nem szeretnénk, ha beleszólna – ne tiltsa meg, hogy kétes üzelmekkel gyarapítsuk a vagyonunkat, ne szabja meg, hogyan és mire neveljük a gyerekünket, ne rosszallja, hogy azzal szexelünk, akivel épp jólesik – de azért ha valaki kezet emel ránk, annak fogja le a kezét.

Fizettem érte, várom a jutalmat

Vannak, nem is kevesen, akik valamiféle automatának tekintik Istent: bedobom a pénzt (a kérő fohászt), és megkapom a kifizetett terméket (megnyert versenyt, odaadó párt, munkahelyi előléptetést, valakinek a házát, a szomszéd országot). Közülük sokan vallják magukat istenhívőnek, de olyanok is akadnak, akik nem hisznek benne, csak gyerekkori istenképüktől nem tudnak szabadulni, és akkor is kérnek, ha nem biztosak abban, hogy van kitől. „…nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgyis, ha / nem kérem” – tette hozzá hetykén az Istennek benyújtott kérések listájához Nagy László „Adjon az Isten” kezdetű versében. Pedig az a keresztény, aki valóban imádkozik, arra használja az imádságot, hogy általa találkozzon a lelke Istennel, és nem akarja őt semmire se kényszeríteni. Nem akarja felülírni Isten terveit, csak arra kéri, hogy legyen ott őbenne és cselekedeteiben.

Hányszor halljuk: „Én erkölcsösen élek, jó ember vagyok, nem értem, hogy engedheti meg Isten a betegségemet. Nem ezt érdemeltem.” Mások még élesebben fogalmaznak: „Nem értem, hogyan küldhette rám Isten ezt a betegséget.” Ez is jól mutatja, mekkora zavar él még a keresztény emberek fejében is Istenről, milyen sokan képzelnek maguk fölé egy büntető bírót, megrekedve az ószövetségi Isten-kép súlyos félreértelmezésénél. Félelmetes, de kényelmes magyarázat ez a meg nem érdemelt szenvedésre.

Pedig a háborút nem Isten rendeli el. A háborút emberek csinálják, az induláskor még szabad akaratból, majd rossz döntéseik kényszerítő erejének engedelmeskedve. Isten pedig nem vonja vissza az emberektől a szabad akaratukat, nem csinál belőlük bábut.

Jézustól szerencsére sokkal több információt, sokkal teljesebb ismeretet kaptunk Istenről.

Az ő tanúsága szerint nincs senki, aki nagyobb szeretettel fordulna az emberek felé, mint Isten, az Atya, aki úgy szerette a világot, hogy „egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Ez a Fiú pedig ő maga, aki emberi testet, emberi sorsot vett magára.

A Fiú, akitől tudjuk, hogy Istenben nincs sötétség

„Aki engem lát, látja az Atyát” – állította Jézus, és ezt még nyomatékosította azzal, hogy „én és az Atya egy vagyunk”. Márpedig az evangéliumokban azt látjuk, hogy Isten, aki emberré lett Jézusban, csak az életet akarja, nem a halált, csak építeni akar, nem rombolni, csak gyógyítani, nem pedig fájdalmat okozni. Jézus összetűzésbe került ugyan emberekkel, de soha nem volt bosszúálló, nem akarta őket eltüntetni a föld színéről az általuk okozott kellemetlenségek miatt. Mélyen együttérzett a fájdalmakat cipelő, beteg emberekkel, meghatódott tőlük, átélte fájdalmaikat, sokaknak segített.

Jézus nem ígérte, hogy tanítványai megszabadulnak a bajoktól, betegségektől, tragédiáktól. Azt sem ígérte, hogy kivonja a követőit a természeti törvények hatása alól, egy olyan természetből, amelynek mi, emberek is befolyásolhatjuk a működését. Arra sem tett ígéretet, hogy megment minket azon embertársaink cselekedeteitől, akik ártanak nekünk. Ellenkezőleg. Felkészítette tanítványait a kereszthordozásra, ami jelképesen az üldöztetést, a földi bajok elviselését jelenti. Amikor békességet ígért nekik, hangsúlyozta, hogy „az én békémet adom nektek. De nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, ne is rettegjen!” Ugyanakkor ezek már nem kilátástalan szenvedések, mert éppen Jézus, azaz Isten magára vette, átélte mindet, annak ellenére, hogy a rosszat nem ő teremtette.

Isten minden egyes nap minden egyes percében azt teszi, amit nagypéntektől húsvétvasárnapig: nem engedi, hogy a rosszé, a halálé és a pusztulásé legyen az utolsó szó.

Kitartással ruházza fel az embereket, az erejét adja hozzá, hogy a legrosszabb helyzetből is a lehető legjobbat hozzák ki, és végül az életé legyen az utolsó szó. Nagypéntek tragédiájára Jézus húsvétvasárnapi feltámadása a válasz.

Lábnyomok a homokban

Kering a világhálón egy történet egy férfiről, aki azt álmodta, hogy elérkezett élete végéhez. Visszatekintve úgy látta életét, mint egy tengerparti sétát Jézussal. Két pár lábnyomot látott a homokban – az egyik az övé, a másik Jézusé. Észrevette azonban, hogy élete útján néhol csupán egy pár lábnyom látható a homokban. Azt is felfedezte, hogy ezek az útszakaszok voltak élete legnehezebb, legszomorúbb időszakai. Ez nem hagyta nyugodni, és megkérdezte Jézust: „Uram, Te azt ígérted, hogy soha nem hagysz el engem. Azt mondtad, ha egyszer úgy döntök, hogy követlek téged, te velem jössz végig az úton. De most, ahogy visszatekintek az életemre, a legnehezebb időszakokban csak egy pár lábnyomot látok. Miért van az, hogy amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, éppen akkor hagytál magamra?” Jézus így válaszolt: „Fiam, szeretlek téged, és sosem hagynálak el. Nézd csak meg még egyszer azokat a lábnyomokat, milyen mélyen nyomódnak a homokba: azok az én lábnyomaim. A nehézségeid idején a karomba vettelek, és én hordoztalak téged.” Vajon ez csak egy kegyes kis mese, amelynek semmi alapja sincs?

Ha valamit biztosan tudhatunk az Újszövetségből, ez az: Isten átérzi a szenvedéseinket, ott van velünk, és támogat minket az élet nehéz időszakaiban.

Kár kételkedni a jelenlétében, akkor is, ha az adott pillanatban nem érezzük őt. Isten megtartja szavát: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.”

Ady Endre, aki nagyon sokat küszködött Istennel, végül megérezte a számára legfontosabbat: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten. / Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, / Nem jött szép, tüzes nappalon / De háborus éjjel.” Bár így éreznének azok is, akik saját vagy társaik rossz döntéseinek következményeként most háborús éjeken vacognak, vagy a háború lehetőségétől félnek.

2018. február 11. van, délután négy óra. Sötétedik. A gyomrom korog, és az egész testem vacog. A konyhaasztalnál ülök, és ahogy lepereg a szemem előtt az elmúlt 39 évem, megszédülök. Nem látok tisztán, a fejem lüktet, de a jobb kezemben tartott pozitív terhességi teszt nem homályosul. Szeretnék átkerülni egy párhuzamos dimenzióba, ahol csupán egy csík van a kijelzőn, de nem történik semmi, súlyos csend van, csak a fülem zúg. Kidobom, hátha akkor nincs, meg sem történt. Zokogok, majd kikukázom újra, miközben vadul nyugtatom magam: „tévedés volt az egész”, de nem, az a tébolyító második csík egyre sötétebb lett.

Négy évvel ezelőtt teljes mértékben alkalmatlannak tartottam magam az anyaságra. Rettegtem attól, hogy rossz anya leszek, nem akartam fájdalmat okozni a még meg sem született gyermekemnek. Nem akartam elrontani őt, átadni neki a saját hibáimat, nem akartam elveszíteni a keményen kiharcolt önállóságomat.

Nem akartam, hogy átalakuljon a bejáratott, unalmasan kényelmes életem. Annyi mindent nem akartam, és annyi mindent nem tudtam, sem magamról, sem a gyerekekről, sem a szeretetről.

Tipikus fekete bárány típus vagyok, akinek öntudatos, öntörvényű és koraérett természete igencsak megnehezítette a szülei életét.
Aki sokáig elhitte magáról, hogy úgysem viszi semmire. Folyton hajtott a bizonyítási vágy, a szeretetéhség. A környezetemben élők gyakran tettek kísérletet arra, hogy „mederbe tereljenek”, de ezek a próbálkozásaik rendre kudarcba fulladtak. Aki egészen harminckilenc éves koráig olyan volt, mint egy betörhetetlen, szilaj, vad csikó, aki ha csak megérzi, hogy be akarják törni, rúgkapál, elmenekül, és sose tér vissza. Sokáig éreztem, hogy egyedüli és legfőbb szövetségesem anyai nagyapám, aki a szülővárosom, Szombathely egyik megbecsült, elismert tanára volt. Ő volt a legműveltebb ember, akit valaha ismertem. Zenét, művészetet, és különböző nyelveket tanított, nagyvárosokról, művészetekről szóló albumait órákig lapozgattuk, miközben ő mindegyik képhez fűzött egy-egy történetet. Felnéztem rá, úgy hittem, ő már mindent tud a világról. Az ő szemében tettre kész, szenvedélyes és kíváncsi ember voltam. Hatévesen beíratott rajzszakkörre, az órák végén pedig az iskola kapuja előtt várt, kezében egy jonagold almát szorongatva, ami a kedvencem volt. Kilencéves voltam, amikor váratlanul meghalt szívinfarktusban.

Utána hosszú évekig nem találtam a helyem. Az a színes mesevilág, amit ő tárt elém, átváltozott egy fekete-fehér lassú filmmé.

Szerencsére anyukám is hamar felfedezte a kézügyességem, ezért mindenféle kézműves foglalkozásra – kerámiázás, nemezelés, gyöngyfűzés – beíratott. Ezeken a tevékenységeken keresztül éltem át egyedül örömöt és sikerélményt. Soha nem voltam jó tanuló, a képzőművészet volt az egyedüli menedékem, ezért a szüleim nem ellenezték, hogy a Képzőművészeti Szakközépiskolába jelentkezzek, akkor sem, ha ez nem jelentett számomra biztos jövőt. 18 évesen viszont csupán egyetlen dolgot akartam: önállóan élni. Érettségi után Budapestre költöztem, ahol a barátommal (későbbi első férjemmel) kezdtem el az önálló életet. Szórólapoztunk, ami gyors pénzkeresési lehetőség volt, majd bekerültem egy nemzetközi reklámügynökséghez gyakornoknak, ahol kitanultam a reklámgrafikusságot. Bár Budapesten részben megéltem a vágyott szabadságot, de nem úgy, ahogyan azt naivan elképzeltem: napi kilenc óra iroda, nyáron pedig két hét szabadság, és ennyi. Ezt lelkileg megsínylettem, viszont büszke voltam magamra, hogy pénzt keresek, és kézben tartom az életem. De 26 évesen ismét éreztem a torokszorító bezártságot a mindennapjaimban, rájöttem, hogy megállás nélkül dolgozom, és a húszas éveim elsuhantak mellettem. Egy ideje már éreztem, hogy bár szeretem és kötődöm is a férjemhez, de már nem mint férfihoz, hanem mint baráthoz. Kamaszkorunk óta együtt voltunk, együtt nőttünk fel, de idővel más irányba változtunk, mások lettek az elképzeléseink, céljaink, vágyaink.

Kép

Kép: Pusztai Ágnes

A házasságunk nyolcadik évében elmentünk Olaszországba egy barátunkhoz, ahol egy alkalommal egy idegen is csatlakozott a vacsorához. Én háttal ültem az ajtónak, így nem láttam, hogy ki jön, csak a hangját hallottam. Az idegen belépett, megszólalt, én pedig, mint akit áramütés ért, megfordultam, és ahogy megláttam, tudtam: vége a házasságomnak. Ez a fekete hajú idegen maga volt a megtestesült ösztönösség, szabadság, vadság, ami elsodort engem. Pedig akkor még épp csak bemutatkoztunk egymásnak, Alefnek hívták.

Leszállt a rózsaszín köd, és menthetetlenül beleszerettem abba a férfiba, de csak később értettem meg, hogy nem belé, hanem mindabba, amit képviselt: a szabadságába, az életörömébe, abba, hogy mert önmaga lenni.

Arab eredetű neve azt jelenti: „a kezdet, amely végtelen isteni lehetőséget rejt magában”. Ez volt számomra a jel: változtatnom kell az életemen.

Volt egy ködös, kiforratlan álmom: Olaszországban leszek művész. Amikor az irodai munka és a belső feszültség már felőrölt, döntöttem: Olaszországba költözöm. Egy évet adtam magamnak arra, hogy felkészüljek a költözésre. Félreraktam a fizetésemből, eladtam az autómat, beiratkoztam egy kezdő olasz nyelvtanfolyamra. Beadtuk a válókeresetet, a lakáshitelt törlesztettem. Végül felmondtam a munkahelyemen, és 27 évesen, kilenc budapesti év után Firenzébe költöztem, egy évre elegendő megtakarítással a zsebemben. Firenzébe érkezve elindultam a bérelt lakásom felé, majd a Ponte della Carraián áthaladva megálltam a két kis bőröndömmel a híd közepén, és félhangosan kimondtam magamnak: „Akkor mától itt fogok élni”.

Egy év után Rómába „menekültem", ahol hamarosan összeismerkedtem néhány magyar lánnyal, akik lakáskiadással foglalkoztak, és pont szükségük volt egy munkatársra. Lassan beilleszkedtem, és kiismertem Rómát. Már öt éve éltem az olasz fővárosban, amikor szembesültem azzal, hogy nem váltottam valóra azt, amiért Olaszországba jöttem. A Colosseum mellett sétáltam el, és éppen azon morogtam, hogy már megint mi bajuk az ügyfeleknek, amikor ráeszméltem, hogy már fel sem nézek a Colosseumra. Már nem állok meg, és nem csodálom, hogy milyen gyönyörű. Nem valósítottam meg a tervemet. Mert hát, mit csinálok? Még mindig robotolok. Az egyik este fáradtan ültem a buszon a munkából hazafelé jövet, amikor egy beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülem.

Egy idős tanár mesélt két tanítványának: „Sajnos ezeket a régi mesterségeket már nem becsülik meg annyira”. Erre nekem, mintha fényt gyújtottak volna az elmémben, bevillant: kerámia! Évek óta nem gondoltam a kerámiára.

Másnap jelentkeztem, harmadnap a tanfolyamon ültem, egy komoly keramikus mesterképzésen. A munkámat feladtam, és nyolc hónapig napi 5-6 órákat töltöttem a műhelyben, és csak alkottam egymás után a tárgyakat. Világosan, tisztán fogalmazódott meg bennem a felismerés: igen, ezt akarom csinálni.

Firenze környéke híres a kerámiáról, ezért úgy döntöttem, visszatérek, de a sok parányi fazekasműhelyben minden alkotó magának dolgozott, nem volt kapacitásuk arra, hogy külső munkaerőt vegyenek fel. Így hát megint a turizmusban helyezkedtem el recepciósként. De az élet számomra munka helyett szerelmet tartogatott, ugyanis ekkor ismertem meg Giuseppét, a leendő férjemet, aki Umbriából származik, és aki mellett újra átélhetem azt a szeretetet, amit régen a nagyapám mellett. A szeretetet, ami értékel, többnek lát, és szabaddá tesz, amire annyira vágytam, amit harminc éve kerestem. Már egy ideje távkapcsolatban éltem Giuseppével, amikor ő felajánlotta, költözzek hozzá Umbriába, ahol én ismét az agyagozás felé fordultam. Elmentünk egy-két kézműves vásárba, majd később nekem is lett saját standom, ahol elkezdtem árulni az apró, aranyozott, egyedi kerámiaékszereimet.

Naramia - Kép: Pusztai Ágnes

Mire végre azt csináltam, amire vágytam, és vele együtt megkaptam a szabadságot, az igaz szerelmet, állapotos lettem. Nem tudtam elképzelni, hogy én, aki folyton menekültem, megállok és anya leszek. Örülnöm kellett volna, mégis úgy éreztem, hogy épp amikor összeáll az életem, akkor hullik ismét szét.

Azt hittem, erős vagyok, annyi új helyzettel találkoztam már, de az anyaságban az egyik legrémisztőbb az volt számomra, hogy ez már megváltoztathatatlan.

Új otthonod, új munkahelyed lehet, válthatsz, ahányszor akarsz, de a gyereked már mindig itt lesz neked. Abortusz viszont szóba sem jöhetett.

Egy nyirkos, füstszürke napon, amikor a kétségbeesés szorítva ölelt körül, megpróbáltam befelé figyelni. Megengedtem magamnak, hogy eluralkodjon rajtam a szomorúság, de most először ítélkezés nélkül, mintegy kívülállóként, megfigyeltem magam. Mélyről feltört belőlem a zokogás, és egyetlen kérdés visszhangzott bennem: „Mitől félsz ennyire?”. Majd további kérdések fogalmazódtak meg bennem: „Mit siratok, kit siratok? Mit félek elveszíteni? A biztonságosnak vélt életemet, ami valójában egy mókuskerék? Azt hiszed, hogy ez az élet? Mindig minden számlát befizetsz, a ruhákat szépen összehajtva a szekrénybe teszed, gyűjtesz, hogy legyen félrerakott pénzed, és ennyi? Innentől kezdve így lesz 20, 30, 40 évig? Így tervezed? Azt akarod, hogy az életed csak rólad szóljon?”
Szemrehányást tettem saját magamnak: hol van az az Ági, aki fejest ugrott az ismeretlenbe, aki bátor volt, aki mert? Hol veszítettem el a kalandor lelkemet? Felszabadító volt lelátni a könnyek és a kétségbeesés mélyére, s ott megtalálni a rég elveszett énem. Azt a bátor, kalandvágyó nőt, aki addig ment előre, amíg boldogságot nem talált. Ezt az énemet kell újra előcsalogatnom, aki kíváncsian állt a kihívások elé, lehetetlent nem ismerve. Hiszen mi lehet nagyobb kaland egy kisbaba születésénél és felnevelésénél? 40 éves leszek, még nincs késő valami teljesen újba belevágni. Elindult bennem a változás, és egyre édesebbé vált a felismerés: anya leszek! Felértékelődött bennem az érzés: az ember anyaként pótolhatatlanná válik.

Kép

Kép: Giuseppe Crescio

Ami négy éve a világ végének tűnt, az egy hihetetlen, új, kreatív élet kezdetét jelentette. Újszülött gyerekkel a karomon folytattam a vásározást, de egyre nehezebben bírtam a monoton szériák alkotását.
2021 őszén egy darab agyagot forgattam a kezem között és azt kérdeztem magamtól: „És ha azt csinálhatnál, amit csak akarnál? Ha nem kell arra gondolnod, hogy »el kell adni, nem kérhetek érte sokat; ilyet csinálok, mert ezt veszik«, akkor mi születne a kezeid közt?” Az életembe berobbanó anyaság érzése azóta is inspirációként mozgatja a kezem, így születnek meg az elegáns, arannyal festett anya-lánya koncepciójú kerámiáim és illusztrációim. Végre megengedem magamnak, hogy önazonos dolgokat alkossak... És innentől kezdve nem engedek ebből soha többé!

Eldöntöttük, hogy a gyerekünknek olyan neve lesz, ami azt jelenti: „boldog”, hogy mint egy jókívánságot, egy életre magával vihesse. Így lett a lányunk neve Nara, ami kelta nyelven boldogot jelent, és így adtam a márkámnak a Naramia nevet.

Madách Imre szerint minden valaha a földön élt ember sárból és napsugárból, nagyszerűből és kisszerű, esendő lélekből van összegyúrva. Mint a kerámiáim, amelyeknél egy értéktelen anyag, az agyag találkozik az értékessel, az arannyal, miközben a törékenységük arra int: óvatosan bánjunk velük, akárcsak a szintén törékeny életünkkel. Sosem hittem, de megtaláltam magamat az anyaságban. Megtaláltam benne azt, ami elől, és ami felé menekültem… a feltétel nélküli szeretetben. Köszönöm neked, kislányom!

A történetet Pusztai Ágnes, a Naramia kerámia alkotójának emlékei alapján írta: Kosztin Emese.

Az öt diák egymást és a tanárukat heccelve téblábol a szerényen berendezett szobában. „A Való Élet, a Történelem néha a legbrutálisabb akadálypálya, amelyben a szereplőknek egykor életre-halálra kellett küzdeniük” – szólal meg egy rejtélyes hang. A tinik tovább komolytalankodnak, egyikük még azzal is viccel, hogy ez biztos uncsibb lesz, mint egy olyan szabadulószoba, amelynek témája a Squid Game vagy Az éhezők viadala. Ekkor még nem sejtik, hogy ez sokkal durvább játék, amelynek brutalitását nem forgatókönyvírók beteges képzelgése teremtette meg.  

A „Huszadik Század Aréna – diktatúrák szorításában” nevet viselő szabadulószoba a nagyszüleik, dédszüleik fiatalkorába repíti vissza a játékosokat.  

A csavart az adja, hogy ebben a különös játszmában nem saját magukat alakítják a résztvevők, hanem hat hétköznapi hős bőrébe bújva kell végigcsinálniuk a feladatokat. Salkaházi Sára mintegy száz zsidót mentett meg a nyilas rémuralom idején. Richter Gedeon a modern hazai gyógyszeripar megteremtője volt. Kiss Sándort, a „bibliás politikust” megkínozták és fegyházra ítélték. Oloffson Placid atyát a Gulágra vitték, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták. Gérecz Attila költőt és sportolót rács mögé dugták. Brusznyai Árpádné Honti Ilona egyedül nevelte gyermekét, miközben minden követ megmozgatott, hogy az ’50-es években ártatlanul elítélt férjét kihozza a börtönből. A közös bennük az, hogy mindannyiuknak súlyos döntéseket kellett meghozniuk, és egyikük sem a könnyebbik utat választotta.  

A gyerekek és a tanár fokozatosan jönnek rá, hogy nem hagyományos szabadulószobára fizettek be, hanem egy olyan játékra, ahol megszűnik tér és idő, ahol az ütések az arcukra égnek, a megaláztatás a szívükbe mar, a végkifejlet pedig bizonytalan.  

A játékból nincs kiszállás, vagy végigcsinálják, vagy mindent elbuknak. Vajon sikerül túlélniük a 20. századot? 

Csuja Imre fanyar humorú, a kiégettség jeleit mutató, de a hivatásába vetett hitét soha fel nem adó történelemtanárként jelenik meg a színpadon, akinek a típusával legtöbbünk találkozott a magyar középiskolákban. A darab elején flegma, beszólogatós diákok ugyan nem képezik le a fiatalságot, de ez a szélsőséges érdektelenség jól kontrasztba állítható a karakterfejlődésükkel. A fiatal színészek ügyesen hozzák a főbb karaktereiket, emellett sok meglepetést okoznak a közönségnek, amikor egy-egy mellékszerepben például rabtársként vagy szociális testvérként megcsillogtatják tehetségüket. A színmű végig egyszerű díszletekkel dolgozik, ennek ellenére a kreatív jelmezek és eszközök, a vetítések, valamint a fényjáték biztosítja a látványvilág gazdagságát.  

A darab egyik legnagyobb erénye, hogy a nyomasztó környezet és a megélt szenvedés ellenére képes megmutatni a fényt, amely a hétköznapi hősöknek is kapaszkodót jelent ezekben a sötét időkben.  

Az igazság, a becsület, az elesettek megsegítése, a hit, a humor, emberi kapcsolódásaik, ezek a dolgok adnak értelmet a mindennapok küzdelmeinek, és a színmű is ezt az üzenetet közvetíti kilencven percen át. A produkció jól illeszkedik abba a szemléletbe, amelyet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) évek óta támogat: a tudás átadásának számtalan kreatív módja van, amely a fiatalabb generáció számára is izgalmassá, átélhetővé teszi a történelmet.   

A hat nem mindennapi életút a NEB, a Millenáris és az Ülj Közelebb Produkció együttműködésével válhatott színpadi művé. A produkció kiindulópontja a „Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. Századból" című kötet, amely a közelmúltban jelent meg a Mathias Corvinus Collegium, a Mandiner és a NEB közös munkájaként. A könyvben olyan, többségükben elfeledett hősöknek állítanak emléket, akiket a kommunista diktatúra nem engedett a közösségi emlékezet részévé válni. A színpadi adaptáció írója Szabó Borbála, a producer pedig Serfőző Krisztina. Az előadást Seres Tamás rendezte, a tanár szerepében Csuja Imre lép színpadra, a diákokat Böröndi Bence, Kopek Janka, Márfi Márk, Sütő András és Trill Beatrix játssza. A darabot tizennégy éves kortól ajánlják.  

Április végétől öt előadás lesz látható Budapesten, a Millenáris Parkban. 

A budapesti születésű, majd egy mátrai kis faluban cseperedő lány a gimnázium miatt költözött vissza a fővárosba, akárcsak a Nógrád megyei fiú. Akadálymentesített intézményt kerestek, ahol korlátok nélkül mozoghattak, és kibontakoztathatták képességeiket. A középiskola után mindketten a Zsigmond Király Főiskola szabad bölcsészet szakára jelentkeztek, filmelmélet szakirányon szereztek diplomát. Azt mondják, a gombhoz keresték a kabátot, vagyis olyan főiskolát választottak, ahova kerekesszékkel is be tudtak járni.

„Ugyanabban a gimnáziumban tanultunk, akkor találkoztunk először, amikor az utolsó évben Andi is kollégista lett, bár mint kiderült, ő már korábban is látott engem” – kezdi Sándor. „Megjegyezhető figura voltam, mert úgy jártam, mint egy zsiráf. Akkor még könyökmankót használtam, ami kicsit meghosszabbította a kezem, ezért néztem ki különösen.

Miután megismerkedtünk, nagyon jó barátság alakult ki köztünk, két évvel később vetődött fel, hogy ebből akár több is lehet, de féltünk a szerelemért a barátságunkat kockáztatni.

Végül belevágtunk, és sikeres lett a kísérlet, 2004. szeptember 12. óta vagyunk együtt.”

„Akkor azt mondtuk, tart, ameddig tart, nemsokára pedig nagykorú lesz a kapcsolatunk, a kislányunk, Emma már tíz, a kisfiunk, Bercel pedig öt és fél éves” – mondja Andi.

Diagnózis és gyermekvállalás

Sándor sokféle kórmeghatározást kapott már az évek során, ő maga leginkább izomgyengeségnek nevezi a betegségét. Habár többnyire kerekesszékben közlekedik, képes mankóval is járni, a munkahelyén például, ha fel kell mennie az emeletre, az eszközt hívja segítségül. Azt már Andi teszi hozzá, hogy párját csecsemőkorában tévesen agyhártyagyulladással kezelték, amiből nemcsak az izomproblémák, de szemmozgásának diszfunkciója is visszamaradt. Andi veleszületett mozgássérült, a legutóbbi megállapítások szerint úgynevezett mitokondriális betegsége van. Mivel ez csak női ágon örökölhető, a pár a gyermekvállalás előtt elvégeztette az akkoriban elérhető legtöbb genetikai vizsgálatot, az orvosok pedig azt mondták: teherbe kell esni, és minden kiderül.

Emma egészségesen jött a világra, Bercel viszont érintett lett, a szülők elmondása szerint valamilyen szinten mozgássérült, de jobb állapotú, mint édesanyja.

„Úgy mentünk neki mindkét várandósságnak, hogy ha bagoly lesz, akkor is szeretni fogjuk, és olyan éles eszű, jó humorú, nagy fazon a fiunk, hogy kár lett volna kihagyni ezt a ziccert” – teszik hozzá nevetve a büszke szülők.

Andi nagyon pozitívan állt a terhességeihez, leszámítva a különféle évszakok adta kellemetlenségeket, jól viselte őket, annak ellenére, hogy a második várandósságánál már több olyan dologról hallott, ami érintheti őket. Ráadásul akkoriban családon belül is született egy sérült gyermek, ami erőteljesen hatott a lelkiállapotára.

Apás fürdetés, feladatmegosztás

A pár albérletben él, lakásukban mindössze annyi átalakítást hajtottak végre, hogy kiszedték a küszöböket. Ahogy beszélgetünk, azt is megtudom, hogy a gyerekek császárral jöttek a világra, kiemelve a biztonságos burokból rögtön az édesapa kezébe kerültek, ez az esemény pedig a későbbieket is meghatározta: a fürdetés Sándor feladata lett. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy az apuka stabilabban meg tudja fogni a vizes gyerekeket, másfelől technikai indoka van, hiszen a fürdőbe csak egy kerekesszék fér be.

A feladatok megoszlanak, mint ahogy az is, hogy lányukkal Sándor, fiúkkal Andi ment gyedre, ami szoros köteléket alakított ki apa és lánya, anya és fia között.

„Mindig pár lépéssel előre gondolkodtam azzal kapcsolatban, hogy mit készítek magam köré, hogy ne kelljen otthagyni a babát, elfordulni tőle, nehogy véletlenül leessen” – mondja a kétgyermekes anya.

„Amivel külön készültünk, az egy olyan kiságy, amelyben a székből is elértük a gyerkőcöt. Fel- és lehúzható rácsa volt, egy külön matraccal, amin pelenkázni tudtunk. Talán ez volt az egyetlen sajátos megoldás” – emlékszik vissza az édesapa, Andi pedig azzal egészíti ki, hogy az egyedileg elkészített kiságyat egy nagyon kedves ex-kollégájának, Robinak köszönhetik.

Előítéletekkel és azok nélkül is tevékenyen

A házaspár aktív életet él, talán aktívabbat is, mint egyes ép társaik. A világjárvány viszont az ő szokásaikat is felülírta, de „békeidőben” sok programot szerveznek a gyerekekkel közösen: játszóházba, moziba, koncertre, állatkertbe, játszótérre járnak, emellett önmagukra és a kapcsolatukra is igyekeznek időt fordítani.

Kép

Az Oláh család

„Ritka, hogy kettesben el tudunk menni valahova, olyankor a nagybácsi vagy egy baráti házaspár vigyáz a gyerkőcökre, mi pedig randizhatunk, amit nagyon szeretünk megélni – meséli a férfi. „Máskor munkaidőben, ebédszünetben tudjuk ezt megvalósítani egy közeli helyen. Egyébként én eljárógatósabb vagyok, Andi pedig nagyon jól áll hozzá ehhez, nem csinál problémát abból, ha kimozdulok a barátokkal.”

„Ahhoz állok igazán jól, amikor hazaérsz” – viccelődik, és mindketten elmosolyodnak. „Más módokon kapcsolódunk ki, ő inkább a haverokkal találkozik, én meg valamilyen tanulással, fejlesztéssel töltöm a szabadidőmet, képzéseken veszek részt, vagy eseményekre járok.”

Mindig mozgásban vannak, ez természetes számukra, miközben komolyan foglalkoznak az esélyegyenlőséggel, amit leginkább a társadalom szellemi akadálymentesítésével tudnak elképzelni.

Pozitív és negatív tapasztalatokkal bőven rendelkeznek, vallják, ahhoz, hogy valami változzon, mindkét fél nyitottságára és rugalmasságára szükség lenne, vagyis nemcsak az épeknek kellene másképp állniuk a sérültekhez, hanem fordítva is.

Sándor szerint nem mindegy, hogy egy mozgásában korlátozott személy hogyan kér segítséget, ahogyan az sem, hogyan utasítja vissza azt. Szerinte fontos lenne úgy beszélgetni, hogy ne csak arról essen szó, mi a bajuk, mennyiben más az életük. Andi azt is kihangsúlyozza, mennyire alapvető dolog, hogy meg merjék mutatni magukat, de nem magamutogatás szintjén, hanem egyszerűen felvállalva azt, hogy ez az életük, mennek és teszik a dolgukat, mint bárki más a világon.

„Nagyon érdekes dolog, amikor valakivel leülök beszélgetni, és egy szintre kerülünk” – állítja. „Ez máris megteremt egyfajta egyenrangúságot. Hiszek abban, hogy amikor szemmagasságba kerülünk, és elkezdődik egy értelmes kommunikáció, egy idő után az emberek el is felejtik, hogy egyébként kerekesszékben ülök. Ezek azok a pillanatok, amelyeket igyekszem megfogni. Azt látom, hogy lassan őrölnek a malmok, de egyre befogadóbbá válnak az emberek arra, hogy bizonyos dolgokra odafigyeljenek, és ez nemcsak a mozgás-, de a látás-, hallás- és értelmi sérültek szempontjából is lényeges. Emellett meghatározó dolog a segítségnyújtás, megkérdezni, kinek mire van szüksége, és az így felvetődő igények szerint segíteni, nem pedig ráerőltetni a sérültekre valamit. Van egy mondat, amit nagyon szeretek, és régóta a szlogenem: »Nem vagyunk mások, csak másképpen képesek«. Ez is arról szól, hogy mindent meg tudunk csinálni, csak éppen lehet, hogy kerülőúton. Ha valaki kívülről néz minket, talán a kerekesszék az elsődleges számára, és azt gondolja, a mi életünk e körül forog, és azért vagyunk együtt, mert mind a ketten székben vagyunk, miközben nálunk egyáltalán nem ez a központi téma.”

Közlekedés kerekekre szabva

Az édesapa mindennap elmegy a kisfiáért a 11. kerületből a Kútvölgyi úti Pető Intézet Óvodájába, mindehhez metrót, a 4-es, 6-os villamost, és buszt is igénybe kell vennie. Reggel egy szállítószolgálat autóval viszi Bercelt, de a magyarországi támogatószolgálatok jellemzően nem tudnak 16 óra után sofőrt, autót biztosítani, így a hazaút már apa és fia közös nagy útja, amely során időnként különleges pillanatokat is átélnek.

„Tavalyelőtt a karácsonyi időszakban ültünk a villamoson, egy hölgy odajött, megkocogtatta a vállamat, és félve megkérdezte, hogy adhat-e nekem valamit.

Egy karácsonyfadísz volt az, amin ez szerepelt: a legjobb apuka.

Valószínűleg többször látott már minket útközben, ezért készült a kedves gesztussal, ami nagyon aranyos dolog volt” – emlékszik vissza az édesapa.

Sándor szerencsésnek tartja magát, mert teljesen önálló, sokat közlekedik, és ha néha akadályokba is ütközik, már fel sem veszi őket. Számít, hogy sokan megismerik, de ha új helyen száll fel például a buszra, vegyes fogadtatás éri, megesik, hogy elegáns stílusa ellenére a megállóban koldusnak nézik, vagy éppen adakoznának.

„Az emberek néha szeretnék anyagilag és tárgyilagosan is megmutatni, mennyire becsülik, hogy mi megyünk és tesszük a dolgunkat két gyerekkel is. Ilyenkor nehéz örömmel fordulni feléjük, és mi magunk sem tudjuk, hogyan reagáljunk, megsértsük-e a kedvességüket vagy se” – említi tapasztalatait Andi.

„Van, hogy látom a sofőrön, hogy legszívesebben elküldene a búsba, előfordult már, hogy nem vettek fel szakadó esőben, és olyan is, hogy odáig fajult a helyzet, hogy nem bírtam megállni, és összekaptam a buszvezetővel” – részletezi Sándor. „Ilyenek megtörténnek, de természetesen vannak jó dolgok is, például amikor már automatikusan jön és kérdezi a vezető: a szokásos megálló?

Mindkét oldalról lehetne számtalan példát hozni, de ami szerintem az igazán fontos: annak ellenére, hogy sok ember fejében még mindig az van, hogy aki mozgássérült, az szellemileg is érintett, és sajnálni kell, talán elindult valamiféle elfogadás.

Az ideális állapottól viszont még messze vagyunk.”

Amikor a jövőbeli célokról kérdezem őket, elgondolkodnak, és nem azért, mert ne lennének terveik, hanem éppen azért, mert bőven vannak elképzeléseik. Külön-külön a hivatásukban, és új területeken is szeretnék fejleszteni magukat, ezenkívül alapvető, hogy sok minőségi időt töltsenek a gyerekeikkel, ha pedig egy napon ők is kirepülnek, életük egy régi szeletét kívánnák visszahozni: kettesben utazgatnának a világban.

Andi korábban 17 évig dolgozott az egyik legnagyobb hazai kulturális intézményben, utoljára marketingesként, de rendelkezik life- és business coach, szöveg- és újságíró végzettséggel is. Jelenleg munkakeresésben van, részidőben azonban akadálymentesítési tanácsadó Újbudán, emellett interjúkat készít a nőklapja.hu számára. Sándor a Budapesti Művelődési Központ munkatársa, a Média és Információs osztályhoz tartozik, ő felel az online felületek kezeléséért, valamint a beérkező látogatók tájékoztatásáért. Saját filmklubot vezet az intézményben (Életrevalók Filmklub), és négy éve az AMIK (A Mi Kultúránk) elnevezésű rövidfilmfesztivál is hozzá kapcsolódik. 

„Ott egy csokipapír a lábadnál” – szólt oda zavartan mosolyogva a fiú a közösségi hulladékgyűjtésre szervezett első randinkon. Azért dobtam be az ötletet, mert izgalmasabbnak tűnt az erdőt sokadmagammal lélegzethez juttatni a hulladékgyűjtéssel, mint az étteremben ücsörögni, ahol ráadásul az asztal is közénk áll. Így történt, hogy mindketten sárfoltos nadrágban, kesztyűben, a földet kémlelve „vadásztunk” a palackokra, zacskókra, alufólia-galacsinokra, gumiabroncsokra, elárvult játékokra. Amikor megcsúsztam az avaron, és majdnem legurultam a lejtőn, lovagiasan felsegített, pár perccel később pedig már ókori görög filozófusokat megszégyenítő módon tárgyaltuk ki, hogy a nejlonzacskó olyan, mint a szavazat: mindegyik számít. A nem mindennapi találka már több mint tíz éve volt, de az emléke jó bizonyíték arra, hogy a hulladékgyűjtés randiprogramnak sem piskóta!

„A kisfiam sírt, amikor haza kellett jönnünk a szemétszedésről”

A szemétgyűjtés a családok számára is nagyszerű alkalmat nyújt arra, hogy a gyerekek ne teherként, hanem élményként tekintsenek a környezetvédelemre, és azt is lássák, milyen nagy károkat tud okozni az eldobált hulladék. Szarvas Zsuzsanna férjével régóta jár a székesfehérvári swingklubba, ahol nem csak táncolni tanultak meg, hanem barátokra is leltek, akikkel rendszeresen járnak programokra. A csapat egyik tagja felvetette, hogy a TeSzedd keretein belül gyűjthetnének hulladékot Lovasberény környékén, ahol a kiszáradt patakmedret összeszemetelték. Az önkormányzat vállalta a konténer kihelyezését, így nekiláthattak a környezet megtisztításának.  

„Egész napra kivonultunk a baráti társaságunkkal, vittük a gyerekeinket és a kutyánkat is. Találtunk palackokat, cipőt, autógumit, háztartási eszközöket, mindent, amit el lehet képzelni. A gyerekeknek izgalmas volt a keresgélés, de egyben le is döbbentünk azon, amit ott láttunk. Kicsi koruk óta igyekszünk a háztartásunkat úgy vezetni, hogy csökkentsük az ökológiai lábnyomunkat, például mosható pelenkákat használtam, próbálunk minél kevesebb vegyszerrel takarítani, limitálni a fogyasztásunkat, és helyi termelőktől beszerezni, amit csak lehet. Mivel ők ebben a szellemben nevelkednek, először szembesültek azzal, hogy mi mindent eldobálnak az emberek.

Szoktam is nekik mondani, hogy nincs olyan, hogy valamit kidobunk, mert nem létezik olyan, hogy »ki«. Tehát ami a szemétben landol, az is itt marad a Földön, csak máshová kerül.

Ezért fontos, hogy ne vásároljunk felesleges dolgokat” – mesélte Zsuzsi.

Mesterné Seletye Gréta Sajóvelezden gyűjtött a családjával, valamint a faluközösséggel szemetet, és szintén maradandó élményekkel tértek haza.

„Jól éreztük magunkat, mindenki közösen dolgozott, nagy volt az összhang! Ha egy nagy gumit vagy hűtőt kellett kihozni, szó nélkül mindenki odament, és együtt megoldottuk. A kisfiam, Boti annyira élvezte a programot, hogy sírt, amikor haza kellett jönnünk” – emlékezett vissza Gréta.

A gyerekek körében egyre nagyobb az igény arra, hogy kivegyék a részüket a környezetük tisztán tartásából, a Solymáron élő Földeáki Éva arról számolt be, hogy a fiát annyira zavarja, ha szemetet lát, hogy nem ritka, hogy fognak egy zsákot, és maguktól összeszedik, amit találnak.

Szervezett túrákkal a tiszta környezetért!

Most mindenkinek van lehetősége szervezett keretek között kesztyűt és zsákot ragadni, és megérezni a szemétszedés flowját!

Az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ meghirdette a „Tavaszi nagytakarítás – Takarítsuk ki a természetet együtt!” elnevezésű akciót. A program március 21-én az Erdők Nemzetközi Napján kezdődött, és egészen április 22-ig, a Föld napjáig tart. 

A kezdeményezéshez idén csatlakozott 17 állami erdészet, 6 nemzeti parki igazgatóság, az Innovációs és Technológiai Minisztérium, számos önkormányzat és civil szervezet.

A szervezett túrák mellett a kampány minden szabadba vágyót arra buzdít, hogy a következő egy hónapban a kirándulásra egy zacskóval induljon, amelyet teleszed. A Tavaszi nagytakarításra olyan mozgalomként tekintenek a szervezők, amelynek célja, hogy pár év múlva okafogyottá váljon, a természetet ne kelljen megtisztítani. A szemétszedés valójában tüneti kezelés, a legfontosabb cél a megelőzés, hogy ne kerüljön hulladék az erdőkbe. Ezért a szemétgyűjtő akciók mellett ugyanennyire fontos cél a szemléletformálás is, és az önkéntesek bevonása. A kampányhoz két videó is készült Badár Sándor és Badár Tamás főszereplésével.

Badár Sándor a Képmásnak elmondta, hogy ő is szeret kirándulni a természetben, és városokat nézni, ezért testhezállónak érezte a kampányban való részvételt.

„Amikor húsz évvel ezelőtt kimentem az erdőbe, sűrűn találkoztam sittel, komplett fürdőszobát is kihajítottak már, mindenfélét láttam. Úgy gondolom, hogy ma már az emberek valamivel tudatosabbak, és talán egymást is gyakrabban figyelmeztetik, így egyre kevesebbszer lehet ilyenekbe botlani. Persze most is több helyen problémát jelent a szemét, ezért úgy gondolom, hogy jó és fontos ügy mellé álltunk, mert ebben a környezetben élünk, és sokszor beszélünk arról, hogy ezt vagy azt látni fogják-e még az unokáink. Ne csak beszéljünk róla, hanem tegyünk is arról, hogy lássák!” – hívta fel a figyelmet a humorista.

A szemétszedő túrákat a tavaszinagytakaritas.hu oldalon folyamatosan teszik majd közzé.

A Tavaszi nagytakarítás kampány három fő célt tűz ki:
A természet kitakarítása: erdők, mezők, kerékpárutak, kirándulóhelyek megtisztítása a csatlakozó szervezetekkel és önkéntesekkel közösen.
Szemléletformálás: a kampány elsősorban az önkéntességre épít, így a szétdobált szemét összegyűjtésére a kirándulókat hívják. Számukra biztosítanak eszközöket a szemét összegyűjtéséhez.
Edukáció és prevenció: a legjobb szemétgyűjtés az, ha a szemét nem kerül ki a természetbe. Számos esetben a hulladék hanyagságból, információhiányból landol ott. Például erdőkben gyakran helyezik le a szemetet már tele kukák mellé, viszont ilyen helyeken az állatok és a szél is nagyon gyorsan széthordja az otthagyott hulladékot. A kampány részeként erőteljes edukációs kampányt folytatnak majd, amelyben alapvető ismereteket adnak át a hulladék kezeléséről, ezzel együtt a kirándulási etikettről.

Támogatott tartalom.

A program „Innovatív Márka” kategóriájában az a márka lehet sikeres, amely folyamatosan újít meglévő termékein, vagy új fogyasztói igényeket elégít ki, ilyen technológiát vezet be, mindezt a társadalmi hasznosság érdekében. A MagyarBrands 2021-es kiválasztási rendszerében meglehetősen magas volt a bekerülési küszöb, az elérhető pontok mintegy 70 százalékát  kellett megszereznie egy márkának ahhoz, hogy "Innovatív márka" elismerésben részesülhessen.

A díjat átvevő „Kiváló üzleti márkák” kiválóságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy az idei évben győztes üzleti márkák átlagos Bisnode-ratingje 90 % felett volt. Ez a pénzügyi mutató azt értékeli, hogy egy vállalat mennyire stabil pénzügyileg. 70% felett már kifejezetten stabil, megbízható vállalatról beszélhetünk. De beszédes az is, hogy a vizsgált márkák összárbevétele az elmúlt 5 évben közel 40 százalékos növekedést mutatott, azaz minden évet igen jó eredménnyel tudtak zárni a MagyarBrands díjazottjak.

A kiváló fogyasztói márkák eredményei is jelentősek, a 2021-ben Magyarbrands díjat elnyert fogyasztói márkák átlagos ismertsége magasabb volt, mint 75 százalék, kedveltségük pedig 85% feletti volt. Ez jól mutatja a hazai fogyasztók elkötelezettségét a magyar márkák iránt. Az adat alátámasztja azt a piaci jelenséget is, hogy a hazai fogyasztók mintegy kétharmada szerint a termék magyar származása jobban befolyásolja vásárlási döntéseiket, mint a csomagolás, vagy az ár.

Serényi János, a MagyarBrands program elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy azért rendkívüli jelentőségű az idei MagyarBrands díjátadó üzenete, mert a pandémia idején és annak ellenőre is képes kiemelni a hazai márkák kiváló teljesítményét, ezáltal pozitívan különböztetve meg azokat a versenytársaiktól.

„A fogyasztók vásárlási szokásai az elmúlt két évben sokat változtak, ezt minden kiváló magyar márka nagyon jó tudja, érzékeli. A fogyasztói igényeknek való megfelelés talán sosem volt akkora kihívás, mint napjainkban. Bízunk benne, hogy a változó világhoz, változó fogyasztói igényekhez mindannyian sikerrel tudnak alkalmazkodni a továbbiakban is, és talán egy lépéssel meg is előzik azokat.”

A MagyarBrands díj aktív segítség a fogyasztók és az üzleti partnerek számára is, hiszen a program a legmegbízhatóbb és a legeredményesebb magyar márkákat értékeli. A díj megfelelő kommunikálása segítség lehet a márkaépítésben, valamint a márka értékének a tudatosításában.  Minden márka számára folyamatos kihívást jelent a versenytársaktól való megkülönböztetés, ezen kihívások leküzdésében hatékony eszköz a márkadíjak használata.

Munkáltatóként is kiváló

A MagyarBrands program 2018 óta díjazza a jó hazai munkáltatói gyakorlatokat is. Hogy mi alapján választják ki a legkiválóbbakat, arról László Géza programigazgató elmondta, hogy ez a lehetőség a kizárólag a MagyarBrands Programban kiválóan teljesítő márkák számára nyitott lehetőség.

„A Kiváló Munkáltatói Márka díj elnyerésének feltétele, hogy a pályázó márkának nyernie kell a MagyarBrands valamelyik alapkategóriájában: kiválói fogyasztói, üzleti, vagy Innovatív márkaként. Ezt követően online kérdőív kitöltésével pályázathatnak a márkák, amely pályázati anyagokat szakmai zsűri értékeli" – tájékoztatott a programigazgató.

A MagyarBrands programban díjazott kiváló magyar márkák hivatalos névsora elérhető a magyarbrands.hu weboldalon.

A minap ezt mondta az édesanyám: „Ma épp 34 éve, hogy átjöttünk.” Átjönni odaátról annyit tesz: Romániából (Erdélyből) Magyarországra települni. Nem minden határon túli magyar kapott annak idején menekültstátuszt, de az én szüleim és velük én másfél évesként 1988-ban igen.

Menekült… Sokáig ez a szó nekem azt jelentette, hogy titokban kellett eljönnünk Szatmárnémetiből. Az addig minden napjukat velem töltő, éjszakai álmomból reggel engem ébresztő nagyszüleim egy levélből tudták meg, hogy egyetlen fiuk családjával a határ magyar oldalán szeretne új életet kezdeni.

Mama és Tata legnagyobb fájdalma az én „elvesztésem” volt – nagyapám, az érzelmeit ügyesen titkoló férfi napokon át a vécében sírt.

Nekem persze nincsenek emlékeim erről az időszakról, de mégis emlék módjára él bennem és sodor mindaz, amit legalább százszor elmeséltek: hogy a nagymamám, amikor pár hét múlva először beszélni tudott a fiával, azt zokogta a telefonba, hogy legalább engem, az unokát hagyták volna ott! Nem érthette akkor még, hogy a szüleim éppen miattam jöttek át, amikor Ceaușescu Romániájában sorra zártak be a magyar nyelvű iskolák.

Elhallgatnám az igazság egy fontos szeletét, ha nem írnám le, mekkora teherré nőtt bennem a tudat: szüleim az én könnyebb boldogulásomért, kiteljesedésem biztosításáért cselekedtek így, vagyis az életünk újraépítése közben – végső soron – miattam szenvedtek, miattam hoztak áldozatot. Kezdetben miattam (is) románozták le őket nap mint nap új hazájukban, Magyarországon, arról nem is beszélve, hogy egy nagyobb lakást hagytak hátra Szatmárnémetiben, mint amilyenben később Debrecenben felnőttem, és amelyben ma is élnek.

Bár nagymamám a már említett hosszú levélben pontos utasításokat kapott, hogyan nyitogassa az ablakokat, húzza fel s le a redőnyöket azt a látszatot keltve, hogy az elhagyott lakást igenis lakják, a bútorok eladása után nem sokkal (a pénzre nyilvánvalóan szükségük volt a szüleimnek Debrecenben) kiderült a hatóságok számára is: ezek emigráltak, és egy szép, polgári lakást hagytak maguk után hátra.

Erre a román államnak se kellett több, az akkori szokásnak megfelelően feltörték a zárakat, és beköltöztettek egy helyi családot a hajdani szép otthonunkba.

Végül az ingatlant csak egy bő évtizeddel a rendszerváltás után kaptuk vissza teljesen lelakva, berohadva – mindezt folyamatos bíróságra járás és tízévnyi pereskedés után. És ezek csak az anyagi veszteségek.

„Menekült” szüleim ugyan nagyon hamar talpra álltak Debrecenben, de az életükön olyan szorongásokkal teli lenyomatot hagyott az országváltás, ami a mindennapjaink része lett, belesült minden erdélyiesen, kolbász nélkül elkészített és szilvakompóttal fogyasztott rakott krumpliba, és belekeveredett minden padlizsánkrémbe. A később Debrecenben született húgommal tudtuk már kicsi gyerekként is, hogy a szüleink személyiségének egy fontos része örökre Szatmárnémetiben maradt. Erről árulkodik az is, hogy bár alapvetően társaságot kedvelő emberek volnának, soha nem lettek igazi barátaik Magyarországon (talán túl mély volt a seb, hogy nem mindenki fogadta tárt karokkal őket az anyaországban). Láttam, és összefacsarodott a szívem már gyerekként is, hogy amikor „haza” mentünk, mindig kicsit más emberré változtak.

Szatmárnémeti főutcáján magabiztosabban, egyenesebb háttal jártak, és odaát egy vita után is kézen fogva sétáltak az utcán.

Ha megkérdeznétek a szüleimet, melyik döntésük befolyásolta legjobban az életüket, egészen biztosan az áttelepülést mondanák. Akkor is, ha nem egy háború elől, az életüket féltve menekültek, „csak” egy vélt jobb élet reményében áldozták oda évek munkájának gyümölcseit és emberi kapcsolatait.

– Azt olvastam egy korábbi interjúban, hogy csibész gyerekek voltatok. Mikor lettetek ilyen szerények és visszafogottak? 
Tamás: A legtöbb sportághoz kell egyfajta önbizalom, de a sportág iránti tisztelet és alázat ennél sokkal fontosabb. Abban az interjúban talán azt is érezted, hogy én Rio után abba akartam hagyni. Nem éreztem, hogy benne van a pályafutásomban, hogy még érmet, sőt aranyat fogok nyerni, ráadásul 34 évesen… Az is nagy dolog volt, hogy az eggyel magasabb súlycsoportban ki tudtam jutni az olimpiára, Viktornak is nagyon nehéz időszaka volt, Rióban igazságtalanul ítéltek ellene a bronzmeccsen. Jó, hát Viktor nem volt ilyen szerény, de én megtanítottam neki… 

– Tényleg, mennyire tartotok tükröt egymásnak? 
Tamás: Állandóan rám szól… 
Viktor: Pont ezt akartam mondani! 
Viktor: A sportágunk pont ezekre tanít minket, alázat, szorgalom, határozottság… persze kell önbizalom is, de fontos, hogy ne forduljon át nagyképűségbe. Minket az olimpia előtt a sportpszichológus kifejezetten kért arra, hogy a szőnyegen legyünk „nagyképűek”, de tudtuk, hogy ezt nem lehet a szőnyegről levinni. Nyilván vannak dolgok, amiket egy öcs elnéz a bátyjától… 
Tamás: Haha… 

Viktor: …de valóban felváltva adogatjuk egymásnak a labdát. Ha valami nem tetszik, nem a feleségünknek mondjuk el otthon, hanem egymásnak, nálunk ez működik. 

– Mondhatni, hogy a közös szőnyegeteken marad? 
Viktor: Így van, és ez jó, mert mindent meg tudunk beszélni. 
Tamás: Olyan ötletemre nem nagyon emlékszem, ami elsőre tetszett volna neki. Minden rossz, minden hülyeség… 

– És fordítva? 
Tamás: Hát, ha neki se tetszik, akkor én sem hagyom magam… 

– Szóval megy a birkózás… 
Tamás: A szőnyegen kívül csak ő birkózik, ha lejön a szőnyegről, akkor is sokkal jobban beleáll a dolgokba, sarkosabb, én hajlamos vagyok csapongani, nagyon sokat beszélgetünk ezekről, kikérjük egymás véleményét, én az övét, ő az enyémet – szinte soha… 
Viktor: Haha… 

– A sportágban és a csapatban mindig előny volt, hogy tesók vagytok? 
Viktor: Úgy gondolom, hogy egyértelműen előny: a felkészülés során is jó, ha együtt tudunk készülni, és a hosszú edzőtáborok alatt is, mert olyankor távol vagyunk a családtól, de egymás mellett lehetünk. 
Tamás: Nekünk sokkal többet kell edzenünk, mint ha egy nagyobb ország versenyzői lennénk, ahol szélesebb merítésből lehet válogatni, ahol több a versenyző és sokkal több az edzőpartner is, többféle technikát elleshetsz. Mi állóképességgel és több edzéssel tudunk versenyben maradni. Ezért ezek az edzőtáborok nagyon fontosak. 
Viktor: Egy világversenyen is olyan pluszt tesz hozzá, ha ott egy családtag, amit senki más, hiába vagy jó viszonyban az edzővel, a csapattársakkal. Az is doppingolt, hogy bár voltak testvérpárok a birkózásban, mi ezt überelni szerettük volna, meg is lett az Eb-érem, a vb-érem és végre az olimpiai is. 

– A kis Szöcsi mennyire volt a nagy Szöcsi árnyékában? 
Tamás: Amikor otthonról, Ceglédről Budapestre költöztem, ő szinte kinyílt, akkor kezdett serdülni, de nálam sokkal érettebb srác volt, a köztünk levő négy év hamarosan el is tűnt, mert én meg nagyon későn érő típus voltam. Ő otthon átvett minden irányítást, ahogy eljöttem. Persze, kis Szöcsinek hívták, de soha nem volt az árnyékomban. 

– Azért csak kitapostad az utat? 
Tamás: Ezt remekül látod… 
Viktor: Én csak előnyt kovácsoltam abból, hogy rá tudtam lépni erre az útra. Nyilván néha összehasonlítják az embert a bátyjával, de az meg az ő dolguk. Egy percig sem bántam, hogy az öccse vagyok. 
Tamás: Hányszor mentem rossz irányba… neki azt már nem kellett kipróbálni. Vagy amikor elkezdtem a sportgimnáziumot, azt sem tudtam, mit vállalok, harcoltam minden ellen, miközben akartam is, de meg kellett érnem fizikálisan és mentálisan. Ő meg mindig azt mondja, hogy neki ezek voltak a legjobb évei. 

– Neked mi volt nehéz? 
Tamás: Nálunk otthon voltak alap dolgok, amelyeknek meg kellett felelni, iskola, edzés, meg nyilván elvárás volt, hogy ne gyújtsam föl a házat, de alapjában véve lazák voltak a szüleink, hagyták, hogy már egész fiatalon önállóak legyünk.

Ezért is volt nekem nagyon nehéz a budapesti sportiskola, ahol minden percemben megmondták, hogy mit csináljak, mikor eddzek, tanuljak, mikor és mennyit aludjak, mikor egyek, mit egyek, nem volt egy szabad percem sem. Kellett 2 év, hogy ebbe beleszokjak.

Ez a mai akadémiák belépője volt, kicsit kísérleteztek is velünk, fél 9-kor már beszélgetni sem lehetett, villanyoltás volt. Ma már nem így van, mire Viktor feljött, már addigra is sokat változott a rendszer, rájöttek, hogy kell a gyerekeknek valamiféle szabadság, vagy legalább higgyék azt, hogy van szabadság, hiszen nem könnyű nekik elszakadni otthonról. Ez persze kétélű fegyver, de bevallom, nem szeretem, ha azt mondják, hogy valaki rossz társaságba keveredett, mert én is voltam mindenféle társaságban, de ha valakiben megvan a tartás, a neveltetés… persze, tudom, hogy ma már más világ van, sok rosszat hallunk… 

– A fiadat azért már félteni fogod… 
Tamás: Én már 9 évesen egyedül jártam iskolába, mindenhova, ahogy felértem a kilincset, Viktort is elhoztam az óvodából. Ma már ezt nehéz elképzelni, pláne Pesten… 

Kép

Kép: Emmer László

– Viktor, te hogy álltál a sportoló életmódhoz és a szabadsághoz? 
Viktor: Mindig vártam a szerdákat, hogy mehessek a keret­edzésre, hogy elleshessek egy mozdulatot, hogy megdicsérjen az edző. Kérdezgettek, hogy tervezem a jövőt. Láttam rajtuk, hogy ők is akarnak engem. Ez nagyon jó érzés volt. Nyolcadikban már itt akartam folytatni, de nem sikerült a felvételim. Három hétig folytak a tárgyalások, volt csapattársam, aki már fönt volt, és még nem tudtam, hogy jöhetek-e. Ez volt a legrosszabb. Én annyira fel akartam menni utána, hogy szerettem a rendszert is: reggeli edzés-iskola-délutáni edzés-koli – nekem bejött. Persze, ez egy kamaszt kimerít, de nekem bejött az akadémiai rendszer, a társaság. Ahogy haladtak az évek és lemorzsolódtak a többiek, amikor kezdett elkopni a társaság – az nehéz volt. Az utolsó évben már egyedül jártam edzésre a szobából. De aztán hamar bekerültem a junior válogatottba. 
Tamás: Viktor tehetséges volt, és nagyon akart jönni. Hol voltak nekem még hetedikben olyan céljaim, mint neki? 
Viktor: Azért egy 13 éves gyerek még gyerek, én ma eléggé aggódnék, ha a kislányom fel akarna vonatozni, de Tamás, szerintem te is, ha a Marci így döntene… 
Tamás: A mi szüleink engedtek, pedig nem tudták, mit jelent az, hogy élsport, hogy ez is hivatás… a nagyszüleink meg aztán abszolút nem. Kérdezgették is a szüleinket, hogy hogy gondoljuk, hogy nincs is szakmánk. 

– Az előbb minkettőtökben megszólalt az apa is. Nem olyan általános, hogy a felfelé ívelő élsportolói karrierbe belefér a családi élet is. 

Viktor: Nyilván nem egyszerű pici gyerekek mellett, én is ezt gondoltam, amíg nem láttam, hogy meg lehet oldani. Ebben is Tamás példája bátorított.

Neki már mind a két gyerek megvolt, amikor az olimpiára készültünk, mi úgy terveztük a feleségemmel, hogy a 2020-as olimpia után érkezik a baba. Csak hát azzal nem számoltunk, hogy elhalasztják az olimpiát, 2020 elején pedig nem lehetett újratervezni, már úton volt ugyanis a kislányom. Ott voltam az elejétől fogva, apás szülés volt, rengeteg energiát kaptam tőle, olyat, amiről nem is tudtam, hogy létezik. 
Tamás: És nyilván kell ehhez egy társ, aki helytáll, mert egy gyerekkel sem egyszerű egyedül, nemhogy kettővel. A felkészülés alatt keveset vagyunk otthon, sokszor heteken keresztül edzőtáborozunk. Mi ilyenkor nem azt halljuk, hogy felgyulladt, felrobbant, összeomlott minden. Erős oszlopnak kell ehhez otthon lenni, hogy nekünk csak a birkózásra kelljen koncentrálni. 

– Ők is sportolók, Európa-bajnokok, ráadásul Tamás felesége is birkózott. 
Viktor: Az enyém pedig fitneszezett. Épp ez volt a lényeg. Abszolút tudta, mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen az ember az élsportban. Kitartottunk egymás mellett, és 11 éve vagyunk együtt. 
Tamás: De nemcsak a feleségeink, a szüleink által nyújtott biztos háttér is kellett ahhoz, hogy ilyen eredményeket érjünk el. 

– Mit szeretnétek ugyanúgy csinálni, mint ők? 
Viktor: Én másolom őket. Nálunk édesanyánk határozott személyiség volt, és én épp nemrég mondtam a feleségemnek, hogy szeretném, ha ő lenne köztünk a határozottabb, mert én nem mindig tudok jelen lenni, és nem akarok ezért szigorú lenni. 
Tamás: Nem fogod tudni a személyiségedet megváltoztatni, most megmondom, hogy te leszel a határozott. Egyébként apánk is határozott volt, csak nem fért oda anyánktól. Nálunk is ez van. A feleségem személyiségben, karakánságban hasonlít kicsit Viktorra. 
Viktor: Vagyis ő neked az álomszerű társ, ezt úgy hívják. 

– Tamás, elárulod, hogy Rio után mi az, ami meggyőzött, hogy folytasd? 
Tamás: Leginkább Viktor, az ellentmondást nem tűrő stílusával. Neki akkor még nálam is nehezebb volt, mégis ő bátorított. Akkor már 30 éves voltam, tudtam, hogy többet nem tudok lefogyni 66 kilóra, mert már az is emberfeletti volt, és úgy gondoltam, itt a vége, így is szép volt. Volt hiányérzetem, nem is kevés, de el akartam engedni. És akkor ő jött, hogy nem hagyjuk abba, meg Tokió így, Tokio úgy. Tetszett, hogy azok után, hogy őt mekkora csapás érte, mégis ő húz ki engem, és belementem, hogy egy évet még próbáljunk ki. Abban én bíztam, hogy neki még lesz olimpiai érme, de magamban akkor még nem. Aztán jöttek a versenyek, az eredmények, és én is kezdtem elhinni. 

– A másikban könnyebb hinni, mint magadban? 
Viktor: Mindenki tudta, hogy Tamás pályafutásában több van. Amikor a magasabb súlycsoportban megverte az aktuális világbajnokot, ő is elkezdte elhinni, és végül mindenkinek a reményeit túlszárnyalta. 

– Van olyan tulajdonság a másikban, amit nagyon szerettek, és belőletek hiányzik? 
Tamás: Van. Én mindenbe hamar belevágok, néha jó lenne leüli és átgondolni. Sokszor ebben égettem meg magam, hogy legyen ez is, azt is csináljuk… néha hátra kellene lépnem. Nem vagyok olyan megfontolt, mint ő. 

Viktor: Nálam viszont egyértelműen az, hogy nehezebben nyitok az új dolgok felé. Ha ő nem vág bele Ceglédről a pesti életbe, én addig gondolkodom otthon, míg nem lesz belőle semmi. Ő sosem csak beszélt arról, hogy meg kellene csinálni, odament és megcsinálta.

Egyetlen magyar sem tudott juniorként felnőtt Eb-t nyerni. Odament és megcsinálta. De ugyanígy volt a horgászattal, ami ma a közös hobbink. Kiegészítjük egymást. 

– Nagycsaládi közegben is téma a birkózás? 
Tamás: Sosem visszük haza a birkózást, és ez így jó. 
Viktor: Soha. Hétfőtől péntekig birkózás, aztán a hétköznapi életről beszélgetünk, mint minden család, és nagyon jó, hogy más viszi el a fókuszt. 

– Tamás, azt nyilatkoztad, a család miatt megfordult a fejedben, hogy nem is folytatod… 
Tamás: Egyre kevesebb olyan kihívás lesz számomra, ami annyira motiválna, hogy ne legyek esténként otthon, a családommal. Szeretném én olvasni a gyerekeimnek a mesét. Na, ehhez képest mostanában még kevesebbet vagyunk otthon, mert annyi a felkérés, ez most egy ilyen időszak. 

– Sokan tartanak ilyenkor attól, mi fogja betölteni az élsport szigorú menetrendjének a helyét. A család ebben a váltásban is segít? 
Tamás: Ezt nyilván a szürkébb hétköznapok döntik el, de én ezt már jó ideje várom is. Persze, hiányozni fog majd a birkózás, de már nagyon vágytam rá, hogy valami másban is kipróbáljam magam, persze lehet, hogy végül pár év múlva mégis edző leszek. Az életritmusból kiválni, kívülről nézni egy világversenyt, lelátóról nézni a vb-t biztos furcsa lesz. Viktor pályafutásában még benne van egy olimpia, de ha én elhatározom magam, előbb-utóbb úgyis jön utánam, ahogy szokott. 

– Mit szerettek a birkózásban? 
Tamás: Lehetne itt közhelyezni, de röviden: ezek vagyunk mi. 
Viktor: Pontosan ezt akartam mondani. A birkózás tett minket ilyenné. Sokszor arra gondolok, nem lenne bennem ez a határozottság, talán nem tudnánk a kudarcból így felállni, nem benne ragadni a negatív gondolatmenetben. Leginkább azt köszönhetjük ennek a sportnak, hogy ilyenné formált minket. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>