A budai várban nevelkedtél, s ott is laktál hosszú évtizedekig. Most Pázmándon beszélgetünk egy régi parasztház beépített verandáján, ahol már 20 éve élsz. Miért költöztél ide?

Véletlenül. Azt sem tudtam, hogy létezik ez a hely. Máté Pétertől hallottam róla először egy „kemény” hajnal után, amikor az ORI (Országos Rendező Iroda – a szerk.) előtt beszállt a taxiba, s azt mondta a sofőrnek, hogy vigyen engem Pázmándra. Akkor tudtam meg, hogy ő itt lakik. Sok évvel később, amikor megismerkedtem Julival (Tolcsvay Béla párja – szerk.), olyan helyet kerestünk, ahol nyugalom van. Így kerültünk Pázmándra, s már az is megtetszett, hogy bekanyarodva a főutcára sorban álltak a parasztházak, szemben a templom. Ez a látvány rögtön Fertőszéplakra emlékeztetett, ami gyerekkorom egyik kedves helye volt. 

1967-ben indult útjára a Tolcsvay-trió. Akkor te 20-21 éves voltál. Mi vitt titeket a gitár és a muzsikálás irányába?

Öcsémmel mind a ketten tanultunk zenét már 6 éves korunktól kezdve. Édesapánk általános iskolai énektanár volt, a testvérem zongorázni, én pedig csellózni kezdtem tanulni. Amikor a Beatles zenéje eljutott hozzánk, kezembe vettem a gitárt. Akkoriban sok zenekar alakult, s mivel mi ketten voltunk egy családból, mindenből kettőt kellett volna venni, erősítőből, gitárból. Erre persze a pedagógusfizetésből nem telt. Így alakult ki az, hogy akusztikus hangszereken képviseltük a kor beatzenéjét, ami aztán a védjegyünkké vált. Alapból egy lengyel gitárunk volt, amit főleg Laci használt, én pedig egy orosz gitárt alakíttattam át 12 húros gitárrá, ami tudtommal az első 12 húros gitár volt Magyarországon. Hozzánk csatlakozott Balázs Gábor, az első nagybőgősünk, aki az öcsém osztálytársa volt. Eredetileg hegedűn játszott, de miután meg tudtunk venni egy nagybőgőt 3000 forintért az édesapám egyik zenész barátjától, s megmutattam neki egy-két fekvést a hangszeren, mint csellista, önmaga fejlesztette tovább magát a bőgőn.

Mind a hárman ugyanahhoz a szolfézstanárnőhöz jártunk, Dr. Dobokai Zoltánnéhoz, s a segítsége által kristálytisztán tudtunk énekelni. Később erről lettünk híresek.

1965-’66 körül már elég jól játszottunk, főleg korabeli angolszász beat-slágereket a Beatlestől, Bob Dylantől, a Seekerstől, és ha valakinek elromlott, leégett a hangtechnikája, ami elég sokszor megtörtént, akkor minket hívtak akusztikusan játszani. Ebben az időszakban New Soundnak szerettük volna elnevezni magunkat, de egy alkalommal Keresztes Tibor lemezlovas, akinek Cintula volt a beceneve, úgy konferált be minket, hogy következik a Tolcsvay-trió. Onnantól kezdve ránk ragadt ez a név.

Az angol nyelvű dalokat magyar népdalátdolgozások és magyar nyelvű folk-beat dalok követték. Hogy alakult ez ki?

Mindenfelé mentünk muzsikálni. Viszonylag könnyen tudtunk mozogni, mert befértünk egy autóba. 1966-’67-ben az Expressz koktélhajón játszottunk rendszeresen akusztikusan, s akkoriban már megfogalmazódott bennünk az igény arra, hogy az angol nóták mellett jó lenne magyarul is énekelni. Ekkor születtek meg az első saját nótáink. Az első a Ne menj el című dal volt, aminek az alapdallamát a 3-os általános iskolai énekkönyvből kölcsönöztük. Ez a dal volt az, ami elsőként megjelenhetett kislemez formájában 1968-ban, s rögtön a slágerlistákra is felkerült.

Hogyan kerültetek a Bem6-ba, az I. kerületi Művelődési Házba? Hogyan alakult meg általatok ott a Folk-beat klub, ami számos fiatal zenekarnak adott fellépési lehetőséget? Többek között ott volt a Kaláka együttes első koncertje is.

Többször előfordult fellépések után, hogy a Lánchídtól gyalog mentünk haza a várba, vállunkon a gitárral, kezünkben a nagybőgővel. Egyik alkalommal észrevettek minket a Bem rakparton, a Bem6 előtt a Doleviczényiék (Doleviczényi Miklós zenész, a KEX együttes tagja – szerk.), akikkel egy szolfézstanárnőhöz jártunk, előkerültek a hangszerek, s az utcán elkezdtünk örömzenélni. A zene hallatán hamarosan megjelent egy szőke hölgy és beinvitált minket a Művelődési Házba, hogy inkább folytassuk ott, mielőtt elvisznek minket a rendőrök. Ő volt Kuhajda Istvánné, Margó néni, a Művelődési Ház akkori igazgatója, a kulturális intézmény alapítója. Így kerültünk oda, ahol velünk együtt már több együttes is klubesteket szervezhetett. Ott volt Radics Béla zenekara, a Sakk-Matt, ott volt már a KEX és a Mini is. Mi csütörtökönként szerveztük meg a Tolcsvay-klubot 1967-től. Az estjeink három részből álltak többnyire, az első és a harmadik részt mi muzsikáltuk, a másodikat pedig egy vendég, akit kezdetben mi hívtunk, aztán később már többen jelentkeztek fellépőnek. Így jött a Kaláka is vagy Delhusa Gjon.

A klubmegnyitó nagyon emlékezetes volt. Illés Lajos volt a mikrofonállvány, egy darab mikrofonnal, Vujicsics Tihamér pedig megnyitotta a klubot, majd furulyázott is egyet. Mi is játszottunk persze, és még Doleviczényi Miki is, aki eredetileg pol-beatet, politikai beatet énekelt. A klubban mindenféle fellépő megfordult a hónapok során. Emlékszem, volt egy nagyon jó srác, akivel nem is tudom mi lehet. Oroszi Péternek hívták. De volt például egy teljesen női együttes is, a Napraforgó, akik többször is felléptek nálunk.

1969-ben játszottatok már egy ízben a Zeneakadémián is, majd elment a trióból Balázs Gábor, s a jazz irányában keresett új utakat. Mi történt utána?

Laci kezdeményezésére egy nagyobb, egy ötös felállást alakítottunk ki Tolcsvayiék és a Trió (T&T Group) néven 1970-ben. Czipó Tibor, Móricz Mihály, Németh Oszkár és mi ketten voltunk benne Lacival. Ebben az időszakban játszottunk rendszeresen az Illés-klubban a várban. Megalakult a KITT egylet Koncz Zsuzsával, az Illéssel és velünk, s rengeteg koncertünk volt így, együtt. 1973-ban jött a nagy változás, amikor Erdős Péter (jogász, menedzser, a teljes magyar popzenei világ irányítója a Kádár-rendszer alatt – szerk.) szétbomlasztotta a Magyarországon lévő eredeti bandákat. Ez minden jól menő együttest érintett.

Hogy csinálták ezt? Anyagilag ellehetetlenítették őket? Nem kaptak fellépési lehetőséget?

Aki aláírta az exkluzív szerződést a hanglemezgyárral, annak ígértek évente egy nagylemezt, turnét, médiamegjelenést. Aki nem írta alá azt, amit szerettek volna, annak erre nem volt lehetősége. És persze abban az időben nem volt sem más lemezkiadó, sem más rendezvényszervező.

Ekkor alakultak meg több csapatból az úgynevezett supergroupok. Például az LGT vagy a Fonográf. Amikor Laci mondta, hogy ő egyesülne Leventéékkel (Szörényi Levente – szerk.) a Fonográfban, nem igazán voltam boldog. Abba is akartam hagyni a zenélést, de ekkor Kresz Albert fotós barátom elvitt Erdélybe, a Gyimesbe, s ezzel egy új világot nyitott ki nekem. Ő vitt el Kakasdra is, ahol találkozhattam Fábián Ágostonnéval, Márika nénivel, egy bukovinai székely asszonnyal, aki magnóra mondta nekem Az égig érő fa című magyar népmesét. Már akkor tudtam, hogy ezzel a történettel még feladatom van. Nem sokkal később Pomázi Zolival és Czipó Tibivel folytattuk a Tolcsvay-triót immár Laci nélkül. Ez volt a „zöld levelecske” korszakunk 1979-ig. Utána egy kis szünet következett a trió életében.

1976-ban több közös előadásotok volt Latinovits Zoltánnal. Abban az évben halt ő meg. Milyen emlékeket őrzöl róla?

Meghatározó emlékeim vannak róla, de nehéz elmesélni, mert azokat meg kellett élni. Ő volt az, akit igazi versmondóként őrzök magamban. Nagy megtiszteltetés volt vele egy színpadon állni, s elmondhatom, hogy igen jó barátságba kerültünk az utolsó évében. A mai napig nem hiszem, hogy szándékosan esett a vonat alá. Számtalan közös fellépésünk is be volt írva még a naptárjába.

2002-ben, a Misztrál fesztivál kapcsán ismertelek meg személyesen, s akkor már csak hírből hallottuk, hogy korábban problémád volt a borral. Azóta se láttam sosem a kezedben se dohányt, se alkoholt.

Ezzel a névvel nem lehet büntetlenül élni, hogy Tolcsvay, ami a Tokaji borvidéken található község (nevet). A Tolcsvayék és a Trió idejében a Kertészeti Egyetemen voltak klubjaink. Az ott végzettek közül sokan jóbarátaink lettek, s a későbbiekben pedig nekik borászataik lettek, de legalábbis borászok lettek különböző pincékben… Így kezdődött. Mikor nem kellettek a nótáim, a lemezgyár sem volt rájuk vevő, s nem is nagyon voltak koncertjeim, csak haknifellépéseket játszottam P. Nagy Ferenccel és Tihanyi Gyulával. Elég nehéz helyzetbe kerültem. A gyermekeim cseperedtek, a koncertek mellett lemezboltot működtettem a Batthyány utcában, hogy megéljünk valamiből, s később el is váltunk a feleségemmel… A ’80-as évek nem igazán az én éveim voltak, de 1993. december 30-án végleg letettem a cigarettát és az alkoholt, és onnantól kezdve érkeztek az új dalok, az új energiák, s egy másik életszakaszom indulhatott el. A Napfényfia lemezt akkor írtam, s a saját életemnek a történetét meséltem el benne dalokban.

Kép

Tolcsvay Béla - Kép: Török Máté

Ekkor találtatok egymásra Julival?

Már kicsit korábban. A segítségével állt össze újra az a Tolcsvay-trió felállás, amiben egészen Czipó Tibi haláláig, 2019-ig játszottunk. Czipó Tibor, Egri László és én. Technikusnak újra csatlakozott hozzánk Kis Zoli is a ’90-es évek elején. Újra elkezdtünk klubozni a Hunyadi- majd a Thököly-klubban. Minden hónapban egyszer volt Tolcsvay-klub, s mindig teltházzal működött.

A saját dalszövegeid mellett számos verset is megénekeltél, s a tavaly megjelent Pálos hangokra (2020-ban jelent meg a Magyar Pálos Rend kiadásában a Pálos hangok című, két CD-t tartalmazó könyv – szerk.) is komponáltál zenét Szepesi Attila egy költeményére. Mennyire érzed magad otthon a versek világában?

Az 1970-es évek második felében írtam kísérőzenét Balassi Bálint: Szép magyar komédiájához Balassi Bálint verseire. Koncz Gábor játszotta Balassit, és a színpadon vele együtt énekeltük a dalokat. De zenésítettem többek között Csukás Istvántól, Móricz Zsigmondtól, Janus Pannoniustól, Kis Dénestől, Jókai Mórtól, Szepesi Attilától is verseket.

Mondhatjuk, hogy te különböző színpadi produkciók miatt zenésítettél meg verseket?

Igen. Nagyon szeretem a színházat, mert fantasztikus együtt játszani a többiekkel.

Ha jó a társulat, akkor hatalmas élmény az, ami a színpadon történik, és sosincs két egyforma előadás.

A Békéscsabai Jókai Színházban már évek óta játsszuk például a Kőszívű ember fiai című előadást, amihez én zenésítettem meg Petőfi- és Jókai-verseket. A Szép szerelmem Magyarország című estünket Nemcsák Károllyal pedig már több, mint tíz éve játsszuk. De volt olyan is már a pályám elején, hogy Vujicsics Tihamér zenésített meg verset a Tolcsvay trió számára, amit az ő szerzői estjén el is játszottuk. Ő az elsők között volt, aki kortárs költők verseire komponált zenét. Szerintem ő egy zseni volt.

Énekmondónak hívnak az elmúlt időszakban. Hogyan kapcsolódsz a XVI–XVII. századi énekmondóihoz?

Az elmúlt évtizedekben többen énekeltek a régi énekmondók dalaiból. Benkő Dániel például az osztálytársam volt a Rákóczi Gimnáziumban. Említhetem még például a Kecskés együttest, vagy a számomra leghitelesebb énekmondót, Kátai Zoltánt. De az, hogy én énekmondó vagyok, az inkább abból fakad, hogy észrevettem, hogy sokszor jobban figyelnek arra, amit előadás közben, dalok között beszélek. Elszoktam mondani, hogy mit láttam, hol, mi történt velem, s a magyar nyelvvel való játék sem maradhat ki soha.

Elmondhatjuk ezek szerint, hogy te nem a régi énekmondók énekeit énekled, hanem a saját történeteidet foglalod dalba amolyan XX–XXI. századi énekmondóként?

Igen, azt hiszem, így jó ez a megfogalmazás.

Le szoktad kottázni a dalaidat?

Nem igazán, nem szeretek kottázni. Laci mindig leírta, de én mindent a fejemben tartok. Az Ég Ígérő Fa dalait sem kottáztam le, aminek 2011-ben volt az ősbemutatója.

És hogy látod a jövőjét ennek a műfajnak?

Ez jó kérdés. Pódiumműfajnak tartom azt, amit csinálok.

Nagyon nehéz egy verset úgy megzenésíteni, hogy az eltalálja a hallgatóság lelkét. A saját dalok esetében ez ugyanúgy elmondható.

A Nemzeti dal megzenésítése Tolcsvay László nevével fémjelzett, de abban az időszakban született, amikor a Tolcsvayék és a Trió működött. Tudom, hogy közösen alakítottátok olyanra, ahogyan azt ma ismerhetjük. Hogyan született a vers megzenésítése? Akkoriban nem sok klasszikus verssel dolgoztatok.

Kihívás volt. Petőfi centenáriumi év volt, és behívtak bennünket az Országos Rendezvény Irodába, ahol közölték velünk, hogy az V. kerületi Pártbizottság, a Hazafias Népfront és a Centenáriumi Emlékbizottság által szervezett előadáshoz, ami az Egyetemi Színpadon lesz, meg kell zenésíteni három verset. A három Petőfi-vers adott volt, s három különböző előadót hívtak meg. Dinnyés Jóska választotta A XIX. század költőit, Bródy János az Európa csendes, újra csendes címűt, így nekünk maradt a Nemzeti dal. Délután mentünk a Vásárhelyi Kollégiumba gyakorolni, s Laci elkezdte a zenei témát zongorán, amihez mindenki csatlakozott, s viszonylag gyorsan összeraktuk a dalt. Akkoriban hatott ránk Paul Robeson és a Simon&Garfunkel zenéje, így ha úgy hallgatod, meg is hallod benne a hatásokat. Ez már a Tolcsvayék és a Trió utolsó évében történt, így ebben a felállásban nem sokszor játszottuk. Az akkoriban felvett kalózfelvételek keringtek utána sokáig szamizdat dalként (titokban terjesztett, a kommunista rendszerben tiltott – szerk.). Miután felbomlottunk, megfogadtam, hogy én nem fogom játszani, de néha azért előfordult már az elmúlt húsz évben.

Tehát a rendszer rendelt meg három olyan vers megzenésítését, amit aztán utána szinte betiltott?

Igen, így van.

A Nemzeti daltól annyira féltek aztán, hogy bár engedték lemezre énekelni, de úgy jelent meg, mint Bródy-szöveg.

Hogy vagytok ti ketten most Lacival?

Teljesen jól, sokszor beszélgetünk, bár a járvány idején főleg telefonon.

Milyen terveid vannak mostanában?

Egy lecsendesedett lemezt szeretnék készíteni, amiben a nyugalom világa és a természet adta erő adja a dalokhoz az ihletet. Leginkább ez érdekel most, s így is élek már hosszabb ideje. Az embernek meg kell találnia még jobban önmagát, mert csak akkor lehet belső nyugalma. Én egy rousseau-i figura vagyok, azt vallom, hogy vissza kell térni a természethez. A természet mindig megújítja az embert! Hiszek az emberekben, hiszek a megújulásban. Ebben a karanténos időszakban elkezdtem leírni az élményeimet is, amiből egyszer talán egy könyv is megjelenhet.

Az interjú 2021. február 25-én készült, és eredetileg a Versénekmondó honlapon jelent meg, ahol további beszélgetések olvashatók korunk verséneklőivel, énekmondóival, s ahová szeretettel vár mindenkit Török Máté. Ezen a honlapon a verséneklők és énekmondók regisztrálhatják is magukat abból a célból, hogy látható legyen, mennyien foglalkoznak ma az énekelt vers valamely irányával.

Akármennyire furcsa is, a bizakodó gondolkodás is lehet káros, ha átlép egy bizonyos határon, és azt a felfogást hozza magával, hogy kerüljünk akármilyen nehéz élethelyzetbe, még ha komolyan szenvedünk, akkor is muszáj pozitívnak maradnunk.

Ha mérgező az optimizmus

„A toxikus pozitivitás a túlzásba vitt pozitív és optimista hozzáállást jelenti, tehát itt nem magával a pozitív gondolkodással van a gond, hanem ennek a mértéktelen verziójával” – fogalmaz Sárga Noémi pszichológus.

„Ez egy szélsőség, amelynek számos negatív hatása van, hiszen, ha az ember nem éli meg és át a negatív történéseket, valamint a nehéz érzelmeket, amelyek ugyanolyan részei az életünknek, mint a jó dolgok, az meglehetősen káros is lehet. Amikor toxikus pozitivitással elnyomjuk, elfojtjuk, elbagatellizáljuk az érzéseket, majd ezeket tipikus optimista mondatokkal toljuk el magunktól, akkor nem engedjük megélni a valódi érzelmeinket, amelyekkel egyébként fontos lenne dolgoznunk. Érdemes kiemelni, hogy a hangsúly nem a frázisokon van, hanem azok állandó hangoztatásán, és azon, ha csakis ezek vannak jelen az életünk nehéz pillanataiban is.”

Toxikus pozitivitásra utaló mondatok
„Mindennek megvan a jó oldala.”
„Ebből is tanultam valamit.”
„A végén úgyis minden jó lesz.”
„Jobb, ha nem is gondolok rá.”
„Legalább nem történt nagyobb baj.”
„Nem is olyan nagy gond ez.”
„Ennek így kellett lennie.”
„Az idő úgyis begyógyítja.”
„Ami nem öl meg, az megerősít.”
„Nem baj, akkor is pozitív maradok.”

A felsorolt gondolatok persze lehetnek valós állítások, és adhatnak erőt, de alapvetően nem fogjuk magunkat jobban érezni az állandó ismételgetésüktől, sőt be is csaphatjuk magunkat velük, hiszen azt élhetjük meg, hogy miközben pozitívak vagyunk, nem vagyunk jól. Ha őszintén belülről jönnek ezek a gondolatok, még segíthetnek is, de csak akkor, ha nem az érzelmek elfojtására, elnyomására, eltávolítására szolgálnak.

A szakértő szerint lényeges lenne megvizsgálni, hogy mi magunk hogyan vagyunk benne bizonyos helyzetekben, mit élünk meg egy-egy rossz esemény kapcsán, és annak milyen negatív vonatkozásai vannak az életünkre, működésünkre nézve.

Kulcsfontosságú a kérdésben az önismeret, hogy tudjuk hogyan megélni a negatív érzelmeket, vagy például felidézni, hogy volt ez a családunkban, mit hozunk otthonról, mennyire volt megengedve gyerekként az érzések szabad megélése.

Lehetett örülni? És kifejezni a rossz érzéseket? Hogyan kezelték a szüleink a bánatunkat? Miket mondtak ilyenkor nekünk? (Például: „Ne lógasd az orrod!”, „Holnap már nem is emlékszel erre!”, „Erősek vagyunk, nem sírunk!”, vagy éppen: „Nem baj, ha most rossz kedved van!”, „Sírd csak ki magad!” stb.) Az érzésekkel való bánásmód generációkon keresztül is továbbélhet, ami befolyásolhatja, hogyan állunk a nehézségekhez (megküzdünk velük, vagy megállás nélkül átmegyünk rajtuk).

„Az önismeret sokat segíthet, mondjuk megfejteni, miért nem tudunk együtt lenni a negatív érzésekkel, miért akarjuk ezeket folyton eltolni magunktól, és ha a dolgoknak tényleg úgy kellett történniük, ahogy, akkor abban hol vagyunk mi magunk, mi az, amit irányíthatunk, mit szeretnénk, hol vannak a vágyaink, motivációink, miben tudjuk ezeket kifejezni. Ha arra hagyatkozunk, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell, az egy meglehetősen kontrollvesztett állapot, amit viszont önismerettel és önreflektív technikákkal lehet fejleszteni. Fontos, hogy lássuk, a dolgok negatív oldala számunkra miért negatív, mert ez is számít. Alapvető lenne, hogy megértsük, hogy a két oldal, a negatív és a pozitív nem létezhetnek kizárólagosan, az egyensúlyra kell törekedni.

Aki toxikus pozitivitással éli az életét, az egy hétköznapi példával szemléltetve becsomagolja a rosszat, és nem vesz róla tudomást, ez a magatartás azonban hosszú távon meglehetősen káros lehet, és a mentális egészségünkre is negatívan hathat.

Kialakulhatnak pszichoszomatikus betegségek, függőségek, de akár depresszió is, hiszen, ha valaki folyton azt éli meg, hogy nem tud hatni a környezetére, az könnyen megtanulhatja, hogy nincs értelme küzdeni” – figyelmeztet a szakértő.

Tegyük fel a megfelelő kérdéseket!

„Ha azt vesszük észre magunkon, hogy bármennyire rossz napunk is volt, azt mondogatjuk, hogy nem baj, vannak, akiknek ennél is rosszabb, vagy hogy végül is nem is volt olyan borzasztó, akkor egyáltalán nem gondolkozunk el azon, és nem éljük meg azt, hogy miért is volt nehéz számunkra az adott nap. Érdemes feltenni ilyenkor néhány kérdést. Milyen érzések keletkeztek bennünk? Mi történt egyáltalán a lelkünkben, ami miatt kellemetlenül érezzük magunkat? Ez az érzés esetleg valahonnan máshonnan jön? Voltunk már hasonló helyzetben korábban? Amennyiben ezek az önreflektív kérdések beindulnak, tisztábban tudjuk látni önmagunkat, de segíthetünk például a környezetünkben élő, ilyen problémákkal küzdő személyeken is” – teszi hozzá a szakember.

Dafke pozitivitás helyett valódi érzések

„A toxikus pozitivitás nem egyenlő a pozitív pszichológiával és a pozitív gondolkodással, ami alapvetően jó dolog. Ennek egy túlzott formája, ami például, ha traumákról beszélünk, növelheti a traumatizáltságot is. Aki traumát élt át, annak szigorúan tilos lenne ezeket a típusú mondatokat ismételgetnie” – hívja fel a figyelmet a pszichológus. „És azt is fontos látni, hogy van olyan, amikor valamiben nincsen semmi jó. A toxikus pozitivitás felső foka, amikor valaki egy súlyos traumát átélve kijelenti, hogy ettől erősebb lett, esetleg még azt is hozzáteszi, hogy még jó is volt, hogy megtörtént vele.

Ilyenkor inkább azt kellene nézni, hogy annak ellenére, hogy a trauma megesett, meg tudtunk küzdeni vele valahogyan. Nem azért lettünk többek a trauma által, mert túléltük, hanem azért, mert vannak olyan megküzdő képességeink, amiknek hála tudtunk harcolni, és ezáltal fejlődni.

Fontos tehát látni a különbséget: nem a trauma miatt fejlődünk, hanem azok miatt a személyiségvonások miatt, amelyek hozzájárulnak a megküzdéshez. Végül nem hanyagolható el az a tény sem, hogy van, amikor egy negatív helyzetben nem találunk semmi jót, és ez is rendben van.”

Praktikus tanácsok

Minden érzésnek megvan a helye az életünkben, az „egyszer fent, egyszer lent” mondás tökéletesen helytálló, hiszen egyetlen embernek sem százszázalékosan derűs az élete. Ahogy a jónak, úgy a rossznak is helyet kell adnunk, hiszen az fejleszthet, taníthat, és végső soron hozzájárulhat egy boldogabb és harmonikusabb élethez.

A Pszichoforyou, valamint a Megoldásközpont Magazin cikkeiben remek tanácsokat találhatunk azzal kapcsolatban, hogy a toxikus, jóra fókuszáló, ám az érzelmeket elnyomó mondatok helyett milyen egészséges frázisokat érdemes kimondani magunk felé, vagy azok felé a személyek felé megerősítésként, akiken észrevesszük a túlzott optimizmust. Útmutatóul álljanak itt ezek:

„Ne aggodalmaskodj!” – „Látom, hogy stresszes vagy, mondd el, mit érzel, figyelek rád.”

„Ne is gondolj erre, csak maradj pozitív!” – „Csak mondd el, mit érzel, figyelek.” / „Akár jó, akár rossz dolog történik, itt vagyok neked.”

„Minden okkal történik.” – „Néha pontot kell tennünk a dolgok végére, és tovább kell lépnünk. Hogyan tudnék neked segíteni?”

„Ha én meg tudtam csinálni, neked is menni fog!” – „A képességeink, korlátaink különbözőek, és ez rendben van így.”

„A végén minden jóra fordul!” – „Ez tényleg nagyon nehéz lehet, együtt érzek veled.”

„Lehetne ennél sokkal rosszabb!” – „Ez tényleg borzalmas, sajnálom, hogy ezen mész keresztül.”

„Ne foglalkozz a negatív dolgokkal!” – „A megpróbáltatások az élet részei, de nem vagy egyedül.”

Svájci pirítós

Gyorsan és könnyen elkészíthető.

Hozzávalók:
2 csésze reszelt sajt
20 dkg apróra vágott szardella
1 evőkanál apróra vágott snidling
1 tk kapor
1 evőkanál majonéz
1 evőkanál citromlé
1 / 8 teáskanál őrölt fekete bors
20 szelet rozskenyér
A hozzávalókat villával összetörjük, összekeverjük. A kenyérszeleteket megpirítjuk, és megkenjük a szardellakrémmel. Megszórjuk reszelt sajttal, és egy kicsit grillezzük a tetejét.

Hideg kapros burgonyaleves

Hozzávalók:
30 dkg burgonya  
1 dl tejföl
1 evőkanál olivaolaj
1 evőkanál liszt
só
ecet
1 csokor kapor

A megtisztított, kis kockára vágott burgonyát sós vízben puhára főzzük. Az olajból és a lisztből világos rántást készítünk, hozzáadjuk az apróra vágott kaprot, és besűrítjük vele a levest. Belekeverjük a tejfölt és annyi ecetet, hogy kellemesen savanykás legyen. Még egyszer felforraljuk, majd hűlni hagyjuk. Hidegen tálalva kellemes nyári leves.

Kapros-cukkinis muffin

Hozzávalók 4 személyre:
1½  csésze teljeskiörlésű liszt
2 evőkanál cukor
3 teáskanál sütőpor
½ teáskanál só
3 teáskanál kapor (apróra vágva)
 ¼ csésze tej
½ csésze olvasztott vaj
2 tojás
2 csésze Ricotta sajt
½ csésze reszelt cukkini

Egy tálban összekeverjük a száraz hozzávalókat, egy másikban a többi alapanyagot szinte habosra kikeverjük. A két tál tartalmát összedolgozzuk, hogy homogén tésztát kapjunk. A muffin formákat kivajazzuk, kilisztezzük, ebbe kanalazzuk a tésztát, és 190 fokon aranybarnára sütjük (kb. 25 perc). A tetejét azonnal megszórhatjuk reszelt sajttal, és langyosan tálaljuk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A Xeropan nevű applikáció a világ 160 országában, több mint 600 ezer lelkes tanulónak segít elsajátítani a nyelveket. Mielőtt konkrétan az appról beszélgetnénk, kérem, meséljenek egy kicsit magukról! Mindig nyitottak voltak az idegen nyelvekre? Könnyen ment önöknek a nyelvtanulás?

Al-Gharawi Attila: Kétnyelvűként nevelkedtem, így a különböző nyelvek elsajátítása és váltott használata hamar az életem részévé vált. Mindig is motivált, hogy minél több nyelvet tanuljak meg: az angollal kezdtem, a némettel folytattam, és feltett szándékom, hogy az összes a jövőben a Xeropan által tanított nyelvet elsajátítsam. A német nyelvtudásomat ma már az alkalmazás segítségével fejlesztem.

A Xeropan előtt is a nyelvvel foglalkoztam, nyelvtanárként dolgoztam több mint 10 éven keresztül. Pályafutásom során ismerkedtem meg későbbi partneremmel, Ferenccel, akkoriban még tanár-diák kapcsolatban. A Xeropan közös munka eredménye, Ferinek sokat köszönhetünk. Üzleti tudása, kapcsolatai és befektetett energiája a cég elengedhetetlen részei.  Én egyébként angolul és németül beszélek, Feri pedig angolul. 

Mile Ferenc: Nekem nehezen ment a nyelvtanulás. Igaz, a szavakat és a kifejezéseket megtanultam, de a valós élethelyzetekben még így is lefagytam.

Nem tudtam beszélni, nem tudtam élő, valós szituációkban használni az addig megszerzett tudást. Ezért is vetődött fel bennem a gondolat, hogy valószínűleg mások is hasonlóképp vannak ezzel.

Attila magántanárként rengeteget segített, és együtt fogalmaztuk meg az igényt arra, hogy egy új nyelvtanuló applikációra van szükség, amelyik jobb, mint az eddigiek. Így született meg a Xeropan gondolata. Mire elkészült az üzleti terv, az angoltudásom is elérte azt a szintet, amellyel már magabiztosan tárgyalok angol nyelven is. 

Számos elismerést kapott ez a találmányuk: 2020-ban az év Interaktív és Tanulást Támogató rendszerének választották, a Google is a kilenc legjobb startup-alkalmazás egyikeként díjazta, tavaly novemberben pedig a GESS Education Awards választotta a Xeropant a legjobb 10 startup vállalkozás közé, Dubaiban. Mit gondolnak, miért ennyire szerethető a nyelvtanuló applikáció, és mi különbözteti meg a Xeropant a többi hasonló alkalmazástól?

Al-Gharawi Attila: Mindig is nyitott szemmel jártam a nyelvtanulás tekintetében, folyamatosan kutattam, hogy miként lehetne innoválni a nyelvoktatást. A Ferenccel való együtt tanulás/tanítás, illetve az ott alkalmazott innovatív nyelvoktatási technikák vezettek a Xeropan mobil- és webalkalmazás megalkotásához. Ennek három fő eleme a motiváció, a lépésről lépésre történő tanulás és az egyénre szabott tudás.

A motivációnál jön be a játékosság, illetve az applikáció értesítéseket is küld, ha nagyon jól csinálod, és bátorít, hogy térj vissza, ha észleli, hogy egy ideig nem gyakoroltál.
Az app kerettörténete: egy a földre 2157-ben becsapódott üstökös hatására a föld lakossága elveszti a beszédképességét, és teljes káosz kezd eluralkodni a bolygón. A felhasználót (az appot használó tanulót/játékost) Max professzor segíti, aki egy időgépet épített, hogy megmentse a világot az üstököstől. Az időgép sajnos első utazása közben elromlik, és sokkal korábbra megy vissza az időben, mint a professzor tervezte. Megjavítani pedig csak úgy lehet, ha csillagokat gyűjt a játékos, így egyre közelebb juthat a jelenhez.

Ez a keretsztori érdekessé teszi az előrehaladást, így a tanuló könnyen belefeledkezhet a gyakorlásba, és mivel érdekli, hogy mi a történet a következő részben, garantáltan vissza is tér az apphoz, és folytatja a tanulást.

Mindezt lépésről lépésre teszi, alapfoktól a felsőfokig, a nehézségi szintek fokozatosan emelkednek. Időnként visszatérnek magasabb szinten olyan feladatok is, amelyekkel a diákok már régóta nem foglalkoztak, ezzel elérve, hogy a korábban tanult nyelvtan, vagy éppen a kifejezések se merüljenek feledésbe.
Feladatok szintjén több mint 3 ezer interaktív leckéből válogathat a felhasználó. Mindezek tele vannak élő tartalommal és videós leckékkel. A Xeropan a való életben használt szavak, kifejezések tömkelegét tanítja, több mint 9 ezer ilyen kifejezés található benne.

Miben segít a chatbot funkció?

A chatbot funkcióval a felhasználóink szabadon tudják gyakorolni a választott idegen nyelvet. Bejelentkezhetnek egy hotelbe, hívhatnak egy taxit, rendelhetnek vacsorát egy étteremben, de még az angol királynővel is cseveghetnek. A beszélgetés gyakorlásához engedélyezni kell, hogy az alkalmazás használhassa a készülék mikrofonját. De ha épp egy olyan helyen szeretnénk gyakorolni, ahol nincs lehetőség hangosan csevegni, gépelve is meg lehet adni a válaszokat. Mindkét esetben, ha valamit nem jól mondasz ki vagy írsz le, a chatbot visszakérdez, és ha sokszor nem találod el a megfelelő választ, az app opciókat hoz fel.

Ha jól értelmezem, akkor más nyelvtanító alkalmazásokkal ellentétben a Xeropan nemcsak szavakat, szószerkezeteket tanít, hanem komplex nyelvtudást ad át.

Al-Gharawi Attila: Így van. A teljesen kezdőtől a felsőfokig oktatja az angolt, és alapfoktól középfokig a németet.  Minden nyelvi készséget párhuzamosan fejleszt, videós tartalmakkal és valós élethelyzetekkel.

A nyelvtanulás összes tényezőjét figyelembe véve alkottuk meg a tananyagot, amit anyanyelvi nyelvtanárok állítanak össze, szemben a többi, a miénkhez hasonló alkalmazással, amelyek tananyagát mesterséges intelligencia írja, és gépek fordítják.

Számunkra nagyon fontos, hogy az emberi kapcsolat az alkalmazáson keresztül ne vesszen el, ezért is személyesítettük meg a tanárunkat Max professzor szerepében, aki támogatja és motiválja a tanulókat. 

Milyen jelentéstartalom húzódik meg a Xeropan elnevezés mögött?

Al-Gharawi Attila: Egy görög eredetű szókapcsolatból származik a név. Xero: tudás átadása (megosztása), és Pan: sok. Ebben a névben is megbújik a küldetésünk: tudás átadása a világ számára. Célunk, hogy legalább 100 millió diáknak segítsünk az idegen nyelvek elsajátításában.

Akár egészen kicsik, például 5-6 évesek is elkezdhetik használni az appot szülői segítséggel? 

Al-Gharawi Attila: Igen, már egészen fiatal kortól használható az alkalmazás. A játékosságát pont az említett kerettörténet adja: a pontok gyűjtése, a történet előrehaladása motiválóan hat rájuk is, emellett heti versenyeken vehetnek részt, ahol más felhasználókkal mérhetik össze a tudásukat.

Egy ilyen applikáció kifejlesztése nyilván tele van kihívással, mi volt ezek közül a legnagyobb az önök számára?

Al-Gharawi Attila: A kezdet. Miután megvolt az alapötlet, annak a fejlesztése és a megfelelő emberek megtalálása volt kulcsfontosságú. Mára több mint 50 főre nőtt a Xeropannál dolgozók száma, és magabiztosan állíthatom, hogy a megfelelő szakemberek állnak az alkalmazás hátterében.

Elképzelhetőnek tartják, hogy az angol, német, spanyol és francia mellett más nyelvek is helyet kapnak a jövőben a Xeropanban? Ez már csak azért is érdekel, egy ideje törökül tanulok, de itthon alig lehet igazán jól felépített nyelvkönyvet kapni, és az online oktatás sem a legmegfelelőbb.

Al-Gharawi Attila:

Természetesen szeretnénk a repertoárunkat bővíteni. 2022-ben jövünk ki a spanyol és francia nyelvekkel, de már az azt követő fejlesztéseken is dolgozunk, persze a minőségre fókuszálunk, nem a mennyiségre.

Elgondolkodtam, hogy vajon lesz-e még létjogosultsága a nyelviskoláknak és a magántanároknak ebben a modern világban.

Al-Gharawi Attila: Mivel mind mások vagyunk, más módszerekkel tudunk előrelépni. Létjogosultsága továbbra is marad a nyelviskoláknak és a magántanároknak, viszont nem feltétlenül az eddig megszokott módon. Értve ezalatt, hogy a tradicionális módszerek kiegészülnek majd digitális eszközökkel, ahogy a tanulók is egyre inkább a digitális világ szülöttei közül kerülnek majd ki.

Al-Gharawi úr, ön milyen tanácsokkal látja majd el a gyermekét a nyelvtanulást illetően?

Al-Gharawi Attila: Nyelveket tudni és beszélni elengedhetetlen. Bátorítani szeretnénk minden fiatalt, hogy minél előbb kezdjék el egy vagy több idegen nyelv elsajátítását. Amit pedig tanácsként mondanánk a gyerekeknek, fiataloknak:

Élvezzék a folyamatot, fogják fel játékosan az egészet, amíg lehet, és ne hátráljanak meg, ha problémába ütköznek!

Gyakorolják az élőbeszédet! A nyelvtudás, amit nem használsz, nem beszélsz, olyan, mint a paplan alatt elrejtett pénz. Tudod, hogy ott van, de folyamatosan csökken az értéke. A Xeropan chatbot funkciójának köszönhetően nincs szükség arra, hogy anyanyelvűvel találkozzunk élőben ahhoz, hogy a beszédet gyakorolhassuk.

A kulcs a kitartás és a rendszeresség.

Mindennap egy kevés – szerintünk ez az, ami igazán célravezető lehet, ha nyelvtanulásról van szó. Amint szokássá válik a tanulás, a siker garantált.

Miért kezdtél el verset énekelni? Hogyhogy nem az akkoriban nagyon divatos irányzatok felé indultál el, mint a beat vagy a dalfesztiválos hangzásvilág?

Eleinte abszolút „házi használatra” készültek a dalok, csak családi körben énekeltem őket. Egyedül kezdtem el, majd beszállt Halmos Béla, akivel évfolyamtársak voltunk az egyetemen, s az egyetem szimfonikus zenekarában találkoztunk először, ahol ő brácsázott, én meg csellóztam. Később szobatársak lettünk a kollégiumban, összehangoltuk a gitárjainkat, s éreztük, hogy a hangunk is összeillik. Eleinte csak civil körökben, diákközösségekben és táborokban muzsikáltunk.

Ez mikor volt?

1968-69 körül. Abban az időben nagyon szerettem hallgatni az Illést, akik akkor váltottak át arra a műfajra, ahol már a szöveget is lehetett érteni, és értelme is volt neki. A Bródy-szövegeknek mindig voltak üzenetei, és nagyon bírtam Szörényi zenéjét is. Ez azért volt fontos váltás, mert a magyar beatkorszak elején még angolul kellett énekelnie mindenkinek, illetve mivel a legtöbben nem tudtak angolul, angolszerű hangzással énekeltek értelmetlen szövegeket. Az egyik ismert popénekes azzal dicsekedett egyszer, hogy már évek óta azt gyakorolja, hogyan lehet úgy énekelni magyarul, mintha az angol lenne.

Én zsigerből nem szerettem ezt, ráadásul arra is rájöttem, hogy a popzenében is jelentősége van a szövegnek. A zene általában csak a szöveg mondanivalójának a hordozója.

Nagy hatással volt rám József Attila költészete, s mivel versmondónak nem voltam igazán jó, arra gondoltam, énekkel talán jobban fog menni.

Miután kapcsolatba kerültél a népzenével, s elkezdted mélyebben is megismerni, be tudtad sorolni valamelyik stílusba?

A mai eszemmel azt mondanám, hogy popzene, méghozzá ez a popzene múltja. Úgy is szoktam nevezni, hogy historikus popzene. Olyan régi zene, amelynek egy része ma is élő és tanulmányozható. Rájöttem, hogy a vokális anyagok, a népdalok, a balladák az énekelt költészet túlélői. Összeállt bennem a kép, amiről Balassiék, Csokonai és a többiek beszéltek: az énekelt vers nem halt ki. A népi használatban egyszerűen tovább élt, ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazzal a funkcióval, csak elkezdték később népdalnak nevezni. A felismerés után jutottunk el oda, hogy a saját énekelt versműsorainkba is betettünk egy-egy ilyen népdalt. Az operaénekesek, operetténekesek, képzett vokalisták azért nem tudják jól elénekelni a népdalokat, mert ez történeti zene, amit a saját stílusában kell énekelni, ahogy azt a falusiak Kalotaszegen meg a Mezőségben és máshol a mai napig teszik.

Az 1968-as Ki mit tud?-ba verséneklőként jelentkeztél...

József Attila-dalokkal jelentkeztem, ám azt mondták: „Sebő elvtárs, ne haragudjon, de ilyen műfaj nincsen”. Mivel ez nem operett, nem opera, nem sanzon, nem sláger, ezzel nem lehet jelentkezni.

De ennek a találkozásnak volt köszönhető, hogy kicsit később Grabócz Miklós szerkesztő behivatott a rádióba, s azt mondta, ezt a műfajt nagyon nem szereti, de mondjam meg, mennyi stúdióidőt kérek.

Így születhetett meg számtalan felvétel, ami ma is hallható abból az időszakból.

Volt még, aki veletek párhuzamosan a versek megéneklésével kísérletezett?

Mikó Pistiék, a Mikó-Burai páros, akikkel többször is felléptünk együtt. Nagy slágerük volt a Megy a juhász a szamáron, földig ér a lába. Pisti akkor még nem is sejtette, hogy színész lesz, mert zenész akart lenni. Később Gryllus Danival kezdett zenélni, és így alakult meg a Kaláka.

Nektek hogyan alakult ki a zenekari felállásotok?

Halmos Béla és én ketten voltunk sokáig, aztán csatlakozott Éri Péter bőgővel, majd Koltay Gergely lett a negyedik, aki tudta, hogyan kell egy együttest megszervezni. Ő döntötte el, hogy Sebő-együttes lesz a nevünk. A döntés fő oka az volt, hogy a Sebő név már ismert volt. 1974-ben Tokajban elindult az első táborunk, a Kassák Klub nyári tábora, ahol már komolyan kezdtük venni a népzenét, és el is kezdtük tanítani. A népzeneoktatáson felül volt néptáncoktatás is Tímár Sándorral. Egyszer egyedül kellett helytállnom, s miközben brácsáztam, üvöltöttem a hegedűszólamot. Ekkor Nagy Albert megsajnált, felállt és beszállt bőgővel. Így lett ő a második bőgősünk, Sebestyén Mártika pedig ötödiknek érkezett, s ez az ötösfogat jelentette az együttes fénykorát.

A későbbiekben hogyan alakultak a műsoraitok?

Mártika is szerette a verséneklést. József Attila mellett Weöres Sándor, Nagy László, Szécsi Margit költeményei is elhangzottak, ráadásul sokszor maguk a költők is eljöttek a klubba, és olyan is többször előfordult, hogy nekünk írtak verset. Nagy Laci a Sólyom-éneket nekem írta egy erotikus szövegű bolgár dallamra.

Nagyon izgalmas volt, hogy nem csak halott költők verseivel foglalkozhattunk, hanem ott voltak az élő költők is körülöttünk.

Milyen visszajelzéseket kaptatok a kortárs költőktől? Mit szóltak ahhoz, ahogy hozzányúltatok a verseikhez?

Nagyon jó visszajelzések jöttek. Weöres Sándor például az egyik esten, ahova vendégként hívtam meg, ezt mondta: „Örömmel hallgattam a Sebő-együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. […] Úgy gondolom, munkájuk szép eredményekkel jár.” Később megkértem, hogy ezt írja le nekem, s azóta őrzöm a kéziratot. De Nagy Laci is írt néhány sort: „A múltbeli értékek halott-siratása és halottá vitatása helyett: ők lelkesen kutatnak és választanak népzenei örökségünkben. Választásukkal értelmet adnak az értékeknek hangszereiken. – Az újkori versek Sebő-szerzette dallamai azért oly megragadóak, mert szigorúan őrzik a zenei anyanyelv tisztaságát.”

A Kassák Klub ikonikus hely volt. Hogyan képzeljük el az akkori klubéletet?

Amikor megkértek rá, hogy legyen egy Sebő-klub, én kértem, hogy a versműsorok, beszélgetések mellett legyen tánc is. A táncok szüneteiben pedig beszélgetések voltak költőkkel, írókkal. Illyés Gyula az egyik beszélgetés alkalmával azt mondta, hogy ha Tersánszky Józsi Jenő élne, minden nap itt lenne a klubban. Ezt azért emelem ki, mert nem sokan tudják, hogy az én verséneklő műfajomat Tersánszky Józsi Jenő találta fel. Ő nem csak író volt, hanem írt olyan szövegeket is, amiket aztán megzenésített és gitárral kísérve eljátszott. A nagy gazdasági válság idején abból élt, hogy járta a budapesti bérházakat az énekeivel és összeszedte a pénzt, amit ledobáltak neki. Illyéstől tudom, hogy Jenő még Babits-verset is megzenésített, hogy felvidítsa az akkor már erősen depressziós és nagyon beteg Babitsot. Bement hozzá a kórházba, eljátszotta az egyik versét megzenésítve, s azt füllentette, hogy az egész város ezt a slágert énekli. Végül ez a műfaj és a népzene is velünk kezdett a rádióba, a képernyőre kerülni.

Kép

Sebő Ferenc - Kép: Török Máté

Az indulásotok óta eltelt ötven év, és közben számos új megénekelt költemény született, amiket nem feltétlenül nevezhetünk népdalnak.

Régen a vers és a dallam csak együtt szerepelt.

Csokonai idejében kezdett különválni a kettő. A költészet eleve énekelt volt az ősi időktől, aztán elkezdett leválni a dallamról, és lett belőle hangosan olvasott vers, aztán szavalt vers, majd némán olvasott vers. Most pedig már egyáltalán nem olvasott a vers.

Ez egy folyamat volt, ami együtt haladt a társadalmi fejlődéssel, mindenféle politikai problémákkal, és a magyar értelmiség tulajdonképpen lemondott erről a műfajról.

Miért?

Mert úgy érezte, hogy ez elavult dolog, és haladni kell a korral, át kell venni az új divatokat. Bartókék ebben különbek voltak, hiszen teljesen nyitottan álltak mindenhez, és a maguk igazi értékén kezelték az őket ért hatásokat.

Mit gondolsz arról, hogy számos dzsessz-zenész, rockegyüttes is elővesz verseket szöveg gyanánt a saját dalaikhoz.

Nagyon jól teszik. Az iskolában, a családban is meg kellene tanulni számtalan dalt, táncot és számos továbbörökítésre szánt értéket. Ez a műveltségünk része kellene, hogy legyen. Nagyon jónak gondolom azt, hogy megszerettettük a közönség nagy részével az énekelt verseket és a népzenét, és van remény arra, hogy egyszer csak nem lesz kérdés az, hogy meg kell-e ezeket tanítanunk a gyerekeinknek. Állítom, hogy a beszéd, zene és táncok kommunikációs szentháromságát gyerekkorban együtt kell megtanulni! Nagyon sokat számít az, hogy ekkor mit gyűjtünk bele a tarisznyánkba.  

Mit gondolsz, egy verset mennyire lehet megcsonkítani az énekelt verziójában? Fel lehet cserélni szavakat, sorokat, ki lehet hagyni versszakokat?

Erről inkább a költővel kellene beszélni (nevet). Nekem voltak ilyen problémáim. Nagy Lacival volt például olyan esetünk, hogy amikor az Aranypénz-térdű szerető című versét megénekelve meghallotta a rádióban, azonnal felhívott, hogy az egyik sort inkább átírja, hogy jobb legyen, s amikor újra hallotta, megint felhívott, hogy miért nem cseréltük ki, s mondtam neki, hogy az ugyanaz a felvétel volt, mint amit korábban hallott. Egyébként ez egy kényes kérdés. Ami jó, azon nem kell változtatni.

Énekelt vers esetén kimondható, hogy a zene vagy a szöveg a hangsúlyosabb?

Énekelt vers esetén a szöveg van előbb, ez nem lehet kérdés.

Van olyan költemény, amely különösen közel áll hozzád?

József Attila versei indítottak el ezen az úton, ezért most is az ő verseit emelném ki. Például a Tedd a kezed homlokomra címűt. Ez a vers olyan, mintha egy moldvai csángó népdal lenne.

Azért egyetlen versnél nem horgonyoznék le, mert sok kedves létezik számomra.

Építészként végeztél. Hogyan jött ez a választás?

Sokféle érdeklődésű gyerek voltam. Minden érdekelt az indián romantikától kezdve a komolyzenéig, de sokáig nem tudtam eldönteni, melyik útra lépjek rá. Anyai nagymamám segített a döntésben, aki leültetett az ágya szélére, és azt mondta: „Ide figyelj, kisfiam, én kitaláltam, hogy mit kéne neked csinálni. Legyél építész, mert az építészet az olyan, hogy a mérnökséget a művészettel párosítja. Így mind a kettőben örömödet fogod találni.”

És örömödet találtad benne?

Igen, az egy fantasztikus szakma. Nagyon szerettem csinálni, és ha nem jön közbe a zenélés, akkor ma is építész lennék.

A teljes interjú 2020. augusztus 26-án készült, és eredetileg a Versénekmondó honlapon jelent meg, ahol további beszélgetések olvashatók korunk verséneklőivel, énekmondóival, s ahová szeretettel vár mindenkit Török Máté. Ezen a honlapon a verséneklők és énekmondók regisztrálhatják is magukat abból a célból, hogy látható legyen, mennyien foglalkoznak ma az énekelt vers valamely irányával.

Mi a politika? Nem mintha Arisztotelész eszmefuttatásait szeretném most idecitálni, de amikor felmerül, hogy mennyire érdekel minket nőket a közélet, azért ez mégiscsak fontos kérdés. Mert ha a „Gyurcsány, takarodj” meg az „O1G” szintű kommentháború, az ereszcsatornázás, lyukaszoknizás és a „De Franciaországban 50 cent a bagett!” sémájára gyártott „Bezzegisztánból” való megjegyzések jelentik a politikát, akkor ez lehet, hogy inkább kiábrándítja a választókat. Ennél a nők többségét jobban lefoglalja, hogy vezesse a vállalkozását, jól végezze a munkáját, elvigye az egyik gyereket az oviba, a másikat a suliba, izguljon azért, hogy az egyetemistája hazaért-e épségben a buliból, és megtalálja a tökéletes pasta-receptet a vacsihoz, meg a filmet a Netflixen az esti randihoz. A pártpolitikai sárdobálásnál az olyan sztereotípiába illő foglalatosságok, mint a legjobb robotgép megtalálása, a bulvármagazinok lapozgatása és a babaápolási kvíz kitöltése a kismamafórumon is százszor hasznosabb időtöltés.

Ha viszont valaki úgy találna meg ezzel a kérdéssel, hogy érdekel-e minket az, hogy mennyit ér a munkánk, megkapjuk-e a nekünk járó megbecsülést a családban betöltött szerepünkért, hogy szeretnénk-e beleszólni abba, hogy milyen ideológiai nevelést kapjanak a gyerekeink a közintézményekben, és hogy akarjuk-e az időnket azzal tölteni, hogy atombiztos bunkereket keresünk a lakóhelyünk közelében, akkor a nők döntő többsége azt fogja mondani, hogy érdekli a politika.

Hogy ne foglalkoztatna minket mindaz, ami meghatározza, hogy tudunk-e kenyeret venni, elvisz-e minket és szeretteinket egy újabb járvány, lesz-e munkahelyünk, lehetünk-e szingliként boldogok, méltó körülmények között mondhatjuk-e ki a boldogító igent, és szülhetünk-e biztonságban?

Tudjuk jól, hogy a politikának köszönhetjük, ha haza merünk menni egyedül, és azt is annak róhatjuk fel, ha nem. Hogy attól függ, kapunk-e megfelelő egészségügyi ellátást, és igénybe vehetünk-e olyan szolgáltatásokat, amelyek a javunkat szolgálják. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a politika viszi el apáinkat, férjeinket, fiainkat a háborúba, az fog rájuk fegyvert, dobálja a bombákat, és még azt is a politika határozza meg, hogy a levegő, amit beszívunk, friss vagy mérgező.  Már hogy ne akarnánk ebbe beleszólni? Előbb vagy utóbb a bársonyszékben ülők döntései mindannyiunkat utolérnek, ezért is kezdtünk el harcolni a választójogunkért a kiegyezés után annak ellenére, hogy a legtöbben akkor még kiröhögtek minket, amiért egyenlő jogokat követeltünk. Innen indultunk, és most ott tartunk, hogy nemrég megválasztották Magyarország első női köztársasági elnökét. Ebben a folyamatban fontos szerep jutott a nők választásának és választhatóságának.

Amikor választási mozgósításról van szó, persze lehet kritizálni a pártokat, sőt kell is! Vannak olyan szavazók, akik teljes mellszélességgel kiállnak egy-egy jelölt mellett, de a többség nem ennyire optimista, és úgy látja, hogy mindegyik pártnak van mit felróni.

De az a helyzet, hogy most közülük lehet választani. Mert valamelyik biztosan győzni fog, és mi döntünk arról, hogy beleszólunk-e a végeredménybe vagy nem.

Azt, hogy miért kell elmenni a nőknek választani, nagyon jól összefoglalta a Bédy-Schwimmer Rózsa újságíró és Glücklich Vilma, az első bölcsészdiplomás magyar nő által alapított Feministák Egyesületének 1909-es programja, amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy „Miért kell a nőknek választójog?”. Az érveket 31 pontban összesítették, és több közülük bizony ma is nagyon érvényes!

A nő ugyanúgy engedelmeskedik a törvénynek, mint a férfi, tehát részt kell vennünk azok megalkotásában!

Amíg a nő nem választ, addig senki nem fogja megkérdezni, hogy mire van szüksége, akkor úgy bánnak velünk, mint a gyerekekkel, akik nem tudják, hogy mi a jó vagy rossz ránk nézve.

Mert vannak a nőnek speciális érdekei, ezeknek szószólója pedig csakis ő maga lehet.

Csak az tudja hol szorít a cipő, aki viseli.

A gyermekekre vonatkozó törvények alkotásánál a nők véleménye épp oly fontos, mint a férfiaké.

Mert a politika a családi élet minden mozzanatára érvényesíti hatását; kell tehát hogy családi érdekeinek védelmére a nő is gyakorolhasson hatást a politikára.

Mert a választójog nem öncél, hanem a védelem fegyvere, a legjobb szerszám azoknak, akik őszintén akarják szolgálni a közérdeket.

Válságos időket élünk, így a tét nem kicsi. A koronavírus-járvány, a szomszédban kitört háború és ezeknek minden következménye feladja nekünk a leckét. Vajon kikről gondoljuk, hogy elég bölcsek és megfontoltak ahhoz, hogy a krízisben meg tudnak óvni minket, az érdekeinket, és képesek megőrizni Magyarország biztonságát? Erről kell vasárnap döntenünk. Hölgyeim, találkozzunk az urnánál!

„Minden szavazat számít!” Közhelynek hangzik, de fontos igazság! Nem csak azért, mert a győzelem az egyénileg leadott szavazatokból áll össze, hanem azért is, mert a történelem már sokszor bizonyította, hogy az eredményt akár egyetlen voks is átbillentheti.  

Tálból húzták ki a győztest

Nem akárhogy nyert a republikánus David Yancey Shelly Simonds-szal szemben 2018-ban, Virginiában. Az első számlálásnál Simonds nyerte a választást egyetlen szavazattal, mire a republikánus induló jelezte, hogy a bizottság rosszul számolta össze a voksokat, megfeledkezett egy rá leadott szavazatról, így az eredmény döntetlen lett. Ekkor kihirdették, hogy sorsolással fognak dönteni, a győztes nevét pedig szó szerint egy tálból húzták ki. 

„Ne akarjanak erre a kettőre szavazni!”  

Maradjunk Virginiában! Néhány hónappal azután, hogy 1971-ben 21-ről 18 évre csökkentették a szavazati jog gyakorlásának korhatárát, a Springfieldből származó fiatal Stephen G. Burns leadta élete első szavazatát. Az összeszámlálásnál a republikánus William Moss egy vokssal győzött Jim Burch ellen.

Ekkor megállapították, hogy az egyik szavazólapot megrongálták, mert azt írták rá, hogy „Ne akarjanak erre a kettőre szavazni”!

Ezt a baklövést Burns követte el, aki azt nyilatkozta a Washington Postnak, hogy abban reménykedett, ha a nyilvánosság elé áll és elmagyarázza, hogy nem direkt rontotta el, hanem azért húzta át két jelölt nevét a lapon, mert először rossz helyre tette az X-et, akkor számítani fog a szavazata, de az érvénytelenített voks döntetlent jelentett. Az esélyesek nevét lezárt borítékokba helyezték, és végül Moss nevét húzták ki.   

Gurulj, gurulj! 

Úgy tűnik, hogy Amerikában nagy hagyománya van a szavazategyenlőség esetén alkalmazandó kreatív sorsolásoknak. New Hapshire-ben egy 1980-ban tartott republikánus előválasztáson két számozott golyó segített eldönteni a versenyt: amelyik előbb kigurult a tartóból, az nyert. A golyók Frank Wageman győzelmét hozták el. De nem ez volt az első eset, amikor gömbök döntöttek a választók helyett. Randall Luthi úgy nyert Wyomingban 1994-ben, hogy a nevével ellátott ping pong labdát húzták elő a cowboykalapból.  

McIsaac! Nem, elnézést! McInnis! 

Nem irigyeljük az Anne Shirley- könyvek, és a Váratlan utazás színhelyeként ismert, Kanadához tartozó Prince Edward- sziget lakóit, amikor Mary Ellen McInnis és Alan McIsaac között kellett dönteniük. A két hasonló nevű jelölt versenyében az első számláláskor mindössze két szavazatnyi különbség volt. Az újraszámlálásnál kiderült, hogy egy McInnisre leadott szavazatot tévedésből számoltak McIsaachez. Végül érmefeldobással döntöttek, a szerencse pedig McIsaac mellé állt. „Ez az eset megmutatja mindenkinek ebben a tartományban, milyen értékes lehet egy szavazat” – nyilatkozta a győztes a CBC-nek.  

Ha politikus vagy, pláne ne késd le az urnazárást!  

Massachusetts-ben 1988-ban Herbert L. Connolly egy szavazattal veszített Robert B. Kennedy ellen. A sajátjával.

Connolly ugyanis néhány perccel a szavazókör bezárása után érkezett meg a körletébe, és már nem tudott szavazni.

A Telegraphban a róla szóló cikket azzal a fricskával kezdték, hogy a jelölt legközelebb biztosan nem vár majd az utolsó pillanatig a voksolással. 

Magyarország legszorosabb polgármester- választása 

A harmadik jelölt visszalépésével Magyarország legszorosabb versenyének lehettünk szemtanúi 2019-ben a polgármester- választáson, Kisteleken. A 21 éve hivatalban lévő településvezetőnek saját kabinetfőnöke volt a kihívója. Az eredményt végül egyetlen szavazat döntötte el a polgármester javára. A legutóbbi önkormányzati választásokon egyébként Jászberényben 14, Diósdon 21, Tolna esetében 45, Körmenden 90, Balassagyarmaton pedig 107 voks volt a különbség. A 2018-as magyarországi országgyűlési választáson pedig szintén voltak olyan körzetek, ahol kevés szavazaton múlt a végeredmény. 

A szoros választások annyira nem ritkák, hogy külön Wikipédia- oldalt szenteltek az eseteknek. Ugye, hogy minden szavazat számít? 

Mi az úgynevezett válási törvény előnye és kockázata?

HM: Mi azt látjuk, hogy azok a férfiak, akik egyébként gondos apukák, és szeretnének a válás után is a gyerekük életének része lenni, nagyon örülnek ennek a lehetőségnek. A nőknél viszont nem ritkán félelmet tapasztalunk, sőt, komoly indulatokat ezzel kapcsolatosan. Érdemes megvizsgálni a nőjogi és a férfijogi szervezetek véleményét is, hogy érzékeljük a különbséget. A nők nem ritkán extrém végletekben gondolkodnak, aminek a hátterében nyilván tapasztalat is állhat. Mi lesz a gyerekkel, ha az édesapa bántalmazó; ha eddig jellemzően különélő szülő volt, és kéthetente egy hétvégét kapott a bírósági ítéletben, így nincs valódi kapcsolata a gyerekkel; ha alkoholista stb.

Azt gondoljuk, hogy a válási törvény akkor működhet nagyon jól a gyakorlatban, ha egyébként mind a két fél gondos szülő.

Ugyanakkor sok férfi keres meg bennünket azzal, hogy a kéthetente egy hétvége helyett szeretné a váltott nevelést kérni. Még el sem váltak, de már ezzel kapcsolatban kér tanácsadást. Még mindig nagyon erős az a társadalmi kép, hogy a gyereknek az anyja mellett van a helye, ami persze nem könnyíti meg a váltott nevelésről való közös gondolkodást. Gyakran már ott tetten érhető az alapkonfliktus, hogy a szülőtársak gyerekneveléssel kapcsolatos elképzelései nem egyeznek. Természetesen a gyakorlat dönt majd ebben a sarkalatos kérdésben, mi most inkább az érveket, ellenérveket sorakoztatnánk fel.

Egy gyerek szinte mindig lojális akar lenni mind a két szülője felé. A válási szituáció azért is nagyon nehéz, mert őrlődik a gyerek...

HM: Valóban, és most már 12 éves gyereket is megkérdez a bíróság arról, hogy kivel is szeretne élni. Erre a helyzetre nagyon jól fel kell készíteni őt a válófélben lévő szülőknek, ellenkező esetben ugyanis nagyon könnyen belecsúszhat a gyerek egy úgynevezett lojalitáskonfliktusba, amely óriási belső feszültséggé nőhet: nekem most Anya mellett, vagy Apa mellett kellene letenni a voksot… Ő mindkét szülőhöz kötődik, nem akar az egyik mellé állni a másik ellenében. Sajnos azonban sokszor azt látjuk a válási konzultáción, hogy a gyerek eszköz a válási harcban. Amikor elindul a folyamat, bizony-bizony beleduruzsol anyuka vagy apuka a gyerek fülébe, és picit befeketíti a másik szülőt, vagy akár határozottan és tudatosan elkezdi a másik szülő ellen hangolni. Véleményünk szerint a váltott nevelés könnyíthet a gyerek helyzetén, mert nem kell azt mondania, hogy én nem akarok anyával vagy apával találkozni. Szülőként fontos, hogy mindig szem előtt tartsuk, mi tehetjük a legtöbbet azért, hogy ne a gyerek vállára nehezedjen a döntési súly. Nem a gyerek válik, a szülő válik. A gyereknek nincsen ügyvédje, nincs lelki segítője, a legtöbb esetben a szülő az, aki képes erőforrásokat mozgósítani. A válófélben lévő szülőknek kellene vigyázni, hogy minél kevesebbet sérüljön a gyerek. Márpedig a felek sokszor alábecsülik, hogy mekkora fájdalom, milyen komoly trauma, milyen összetett gyászfolyamat ez a gyereknek.

Balázs, amikor létrehoztad a központot, számos kutatási eredményt is beépítettél a munkátokba. Melyek kapcsolódhatnak most ide?

GB: Egy Bergström-kutatásra utalnék most, amelynek keretében Svédországban 140 ezer gyermeket vizsgáltak.

A teljes családban élők után azok a gyermekek voltak a legjobb mentális állapotban, akik váltott elhelyezésben éltek a szülőkkel.

Alapvetően az, hogy a gyermek apja sokkal jobban bevonódhat így az utód életébe, hatalmas lehetőség arra, hogy ép lelkű felnőttek váljanak ezekből a gyerekekből. Ugyanakkor úgy látjuk, hogy hatalmas felelősség hárul a bíróságokra, nagyon-nagyon éles szemmel kell kiszűrni azt, hogy egy különélő szülő, egy édesapa alkalmas vagy alkalmatlan a nevelésre, pláne, ha felvetődött vagy tudott, hogy bántalmazó az az édesapa. Az igazságügyi szakpszichiátereknek, akik ezeket a gyerekeket vizsgálják, szintén nagy a felelősségük. Úgy gondoljuk, hogy a „hirtelen felindulásból szerelmes vagyok, és válni akarok” című női válás, amely meglehetősen gyakori, jelentősen vissza fog szorulni. Meggyőződésünk tehát, hogy kevesebb lesz a válás, viszont sokkal több lesz a szeretői viszonnyal terhelt rossz házasság, a válások között pedig nagyobb arányú lesz az úgymond harcos tényállásos bontóper, mert a gyermekért az utolsó leheletükig harcolnak majd a szülők.

Ha jól értem a szavaidat, akkor ez egy álságos helyzetet idézhet elő nagyon sok mostani házasságban. Mi lenne akkor a kompromisszumos megoldás?

GB: Meg kell tanítani a válófélben lévő feleket a normális szülőtársi magatartásra. Ennek az az alapja, hogy tiszteljük egymást, noha már nem tekintünk egymásra házastársként. Félretesszük a sérelmeinket, és a gyerek érdekében szorosan együttműködve, egyfajta projektként kezeljük az ő egészséges értékek szerinti közös felnevelését. Erre alig áll készen bárki, akivel találkozunk. Képzés kell, amely segít a gyakorlatban, hogy hogyan kell a válás közben és után normálisan viselkedni, a gyermek felnőttkori mentális egészsége érdekében. Ebbe a képzési metódusba mi gyermekpszichológusokat, gyermekvédelmi szaktanácsadókat is bevonnánk.

Én mindig azt mondom a válófélben lévőknek, hogy mostantól sokkal fontosabb, hogy jobb legyen a viszony közöttük, mint amikor házasok voltak. Ez innentől egy csapatjáték.

Két hét az anyával és két hét az apával nagyobb felületet ad az ellennevelésre, de akár a durva lelki bántalmazásra is. Ahogy mondtam, nem kizárt, hogy a házastársak inkább bent maradnak méltatlan kapcsolatokban, mert nem tudják elképzelni, hogy ennyire hosszan legyen a gyermek a másik szülőjével. A gyermek pedig mindent lát, csak nem szeretetet. Ha meg lehet menteni egy házasságot, mi mindig azért küzdünk a felekkel, hogy mentsük meg, de ha azt látjuk, hogy méltatlan az élethelyzete bármelyik családtagnak, verbális, fizikális, lelki abuzálás van jelen, és ez veszélyezteti bármelyikük testi-lelki egészségét, akkor azért dolgozunk, hogy gyorsan, költségkímélően megtörténjen a válás.

A háttérországot általában az anyukák biztosítják. Váltott elhelyezésnél, még ha gondoskodó is az apuka, nem biztos, hogy meg tud birkózni azonnal minden napi aprósággal egyedül. Ez reális felvetés vagy aggodalom az anyák részéről, nem?

HM: Valóban, a gyakorlati, mindennapi teendők ellátása az, ami nagyon foglalkoztatja az édesanyákat, akár olyan egyszerű kérdések, hogy fel tudja-e öltözteni az apa a gyereket, mosott-e fogat a gyerek, készen van-e mindig a leckéje stb. Úgy tud segíteni a szakember, ha föltárják együtt az édesanyával, hogy mennyi realitása van a félelmének. Ha valóban nem vette ki az édesapa a részét a nevelésből korábban, vagy nem volt százszázalékos, de még ötven sem az együttműködése, amit egyébként szerettünk volna, akkor ott komoly segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy egy válást követően, váltott elhelyezésénél hogyan is zajlik majd az élet. Itt az az egyszerűbb, amikor a napi háztartási dolgokat meg kell szervezni, a gyerekek iskoláját, óvodáját, edzéseit, különóráit, étkezését stb. Az pedig a komolyabb probléma, amely jogi segítséget igényel, ha a gyerek már megtapasztalta a családon belüli erőszak bárki felé irányuló, bármilyen formáját. Ezért mindig hangsúlyozzuk, hogy még mielőtt bárki beadná a válókeresetet, érdemes nagyon fölkészülni, hogy lássa, milyen mozgástere van, főként, ha attól tart, hogy a gyereknek nehezebb lesz a helyzete.

Móni, nőként hogyan látod az apukák helyzetét, lehetőségeit az új törvény mentén?

HM: Számos jó oldala van a törvénymódosításnak. Az apukáknak lehetősége nyílik a válást követően arra, hogy egyenrangúak lehessenek.

A törvény új lehetőségeket biztosít egy gondos, jövőbe tekintő, a gyermekeit fókuszba helyező férfinak, édesapának.

Eddig csak akkor volt olajozottan működő kapcsolattartása az édesapának a gyerekével, ha egyébként a volt feleséggel jól együtt tudtak működni. Lássuk be, van, akivel nem lehet jól együttműködni. Van olyan édesanya, akivel nagyon nehezen lehet megtalálni a közös nevezőt. Azt tapasztalja sok apa, hogy az anya lezár. Ezzel a jogszabályi lehetőséggel diszharmonikus kapcsolat esetén sem esik el az édesapa a közös szülői felügyeleti jog gyakorlásától. Korábban az esetek több mint 80 százalékában az történt, hogy ha nem sikerült megegyezni a kapcsolattartásban, a bíróság leszabályozta a külön élő szülőnek, jellemzően az édesapának a láthatást. Ez a gyakorlatban kéthetente egy hétvége, meg hétközben még egy délután volt. Ez nagyon kevés egy egyébként gondos apának, aki pontosan tudja, hogy a férfi minta mennyire fontos a gyereknek, és ahhoz bizony közösen együtt töltött minőségi idő is kell. Mi abszolút üdvözöljük ezt a törvényi utat, mert nagyon-nagyon klassz lehetőség arra, hogy a válást követően is fennmaradjon a normális kapcsolat az apa és a gyerek között.

A kislány elveszi a fiam egyik homokozólapátját, az anyukája gyorsan kerít egy másikat helyette, nehogy felboruljon a kényes egyensúly. Próbálok kedvesen rámosolyogni köszönetképpen, de én is zavarban vagyok. Összeszedik a dolgaikat, nincs babakocsijuk, így a nő a picit a nyakába veszi, a kisfiút kézen fogja, és a kapun kilépve tovább magyaráz hangosan – talán ukránul.

Gyönyörű az idő. Múlt héten még téli sapkát hordtunk, most meg már azt érzem, kár volt otthon hagyni a fiam kalapját, olyan erősen tűz a nap. A homok is egészen átmelegedett, jó belemélyeszteni a kezem, és „leföldelni” magam egy kicsit. 

Van, ami nem változik, még mindig eljön a tavasz.

Olyan békés és nyugodt minden, csak a varjak hangoskodnak a fák tetején. Tollukat felborzolva, pöffeszkedve méregetik, hogy melyikük a nagyobb, pedig a két fészek elég távol van egymástól. Legalábbis elég távol ahhoz, hogy ne zavarják egymás köreit – szerintem.

„Nézd!” – mutatom a fiamnak a felettünk lévő fészket. „Látod, tavaly még üres volt, most meg már egy madár költ benne.” „Anya, hol a fészek?” – fordul a mellettünk homokozó kisfiú az anyukájához. Az anyuka egy pillanatra felnéz a mobiljából: „Hát, ott” – bök a szemével a helyre, ahová az előbb mutattam, aztán gondterhelten visszasüpped egy másik valóságba. Az apuka, felismerve a kurta helyzetet, átveszi a szót: „Ott, látod? A fa tetején. Viszont nem túl jó, hogy egy dolmányos varjú költözött bele.” „Dolmányoos?” – kérdez vissza a kisfiú. „Igen, ha költenek, nagyon agresszívak lesznek, még az emberekre is rátámadnak.”

A kisfiú szemében megjelenik a félélem, és ahogy a fiamra nézek, rajta is ezt látom, amint némán figyeli a jelenetet. Az apuka észreveszi, hogy kicsit túllőtt a célon, igyekszik javítani a helyzeten: „De szerencsére mi nagyon ritkán jövünk erre a játszira” – mondja erőltetett mosollyal. A kisfiúnak ez elég, hogy feledve a hallottakat tovább játsszon. Az én fiam viszont kérdőn néz rám, velük ellentétben mi minden nap kint vagyunk. Valahogy aztán sikerül őt is kizökkentenem, bár ehhez előbb magamnak kell elengednem a filmbe illő jeleneteket, amiket ez az ismeretlen apuka ültetett a fejembe.

Egy hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy majd megadatik a luxus, hogy ilyen békésen élvezhessük a tavaszt.

Az utcán egy teljesen átlagos délelőtt jelenetei zajlottak, az emberek idegesítően hétköznapi módon jártak-keltek, mintha semmi különös nem történt volna.

A fejem zakatolt a cikázó gondolatoktól, és rengeteg néma forgatókönyv játszódott le bennem minden felvetődő esetre.

Háború. Az mi? Épp fenekestül fordul fel a világunk. Nagyszüleim élményei életem legmeghatározóbb történetei közé vésődtek be. A háború és annak minden következménye olyan bizalmatlanságot és sztereotipikus gondolkodást vert beléjük, ami a mi generációnkat eddig nem jellemezte.

Mióta a kialakult helyzet okozta kezdeti sokk lecsengett bennem, elkezdtem keresni, hogyan teremthetek békét magamban. Mindig is euforikus örömöt éreztem egy-egy kitűzött cél elérésekor, most viszont mintha új helyre került volna a fókusz. A távlati tervek és tervezések helyett próbálok a jelenben maradni. Mintha mindent nagyítóval néznék, olyan részletekben találom meg a meghittséget, amiken korábban átsiklottam. A gyerekeim csak akkor lesznek kiegyensúlyozottak, ha én is az vagyok. Jelenleg ez a legfőbb célom – és talán az egyetlen, amelyre ráhatásom van. Nem engedhetünk a kétségbeesésnek.

„Mama, kinyílt az esőág!” „Mi?” – kapom fel a fejem. Megint elgondolkoztam. „Jaj, az aranyeső, tényleg! Hallod, Csibi? Harangoznak.” Összepakolunk, már teljesen üres a játszótér, ebédidő van.

Elindulunk hazafelé, és azon jár az eszem, mennyire hálás vagyok, hogy kimondhatom: „Gyere, induljunk haza!”.

„Mire a keleti blokk ki tudta húzni a nyakát a kommunizmus jármából, a nyugati egyetemeken Marx eszméi diadalmaskodtak” – ezt a frappáns mondatot tőled vettem. Hogyan lett Marx társadalomátalakító programja Nyugaton divat és útmutatás?

Van egy agresszíven terjeszkedő orosz birodalom tőlünk keletre, és agresszíven terjeszkedik a marxista ideológia tőlünk nyugatra. Ez megdöbbent, mert én 1989-90-ben eszméltem, az volt a felnőttkorom küszöbe, és megéltem azt, hogy összeomlott a kommunista világrend, tehát nem gondoltam, hogy valaha a marxizmusról bárkivel is vitáznom kellene. De közben az történt, hogy a nyugati világban már az első világháború után elkezdték firtatni, miért nem tört ki a proletárforradalom Nyugaton is. Azt a választ fogalmazták meg, hogy ennek oka a kulturális hegemónia, ami a kultúrát uraló intézményeken keresztül áthatotta a nevelést, oktatást, a családot és a kereszténységet. És elkezdtek egyes marxista gondolkodók fordítva gondolkodni a proletárforradalom kirobbanásának okairól: azt mondták, hogy Nyugaton nem fog végbemenni ez gazdasági szükségszerűségként, hanem a kultúra oldaláról kellene megvalósítani. Ebben fontos szerepet játszott például Antonio Gramsci filozófus és nyelvész, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója, később pedig a Frankfurti Iskola marxista filozófusai. Gramsci azt mondta, hogy „ez egy hosszú menetelés lesz” az intézményeken keresztül, fokozatosan el kell foglalni a kultúra kulcspozícióit. Azokat az intézményeket kell elfoglalni, amelyek ezt a kulturális hegemóniát fenntartják, és hamis tudatot alakítanak ki a munkásosztályban, ezért ők nem akarnak fellázadni.

Miközben tehát mi kommunista uralom alatt éltünk, a nyugati világban szép lassan végbement a kultúra intézményeinek az elfoglalása.

És ezt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy kis összeesküvő csoport, és ők eldöntötték a világ sorsát, hanem ezek eszmék, amelyek hatottak és alakították a kultúrán keresztül az emberek gondolkodását. Amikor a náci hatalomátvétel megtörtént Németországban, a Frankfurti Iskola gondolkodói kimentek az Egyesült Államokba, és ott az egyetemeken oktattak, így ezek az eszmék lassan ott is terjedtek, és aztán visszahatottak Európára. A marxista csoportok folyton azt kommunikálják a társadalom felé, hogy meg kell szabadulni mindenfajta elnyomástól, és mindig keresnek valamilyen társadalmi csoportot, akiket fel kell szabadítani. Most ott tartunk, hogy nyilván sok más eszmével keveredve, de lényegében nagyon hasonló eszmék hatják át a nyugati világot, mint amilyenekkel a korosztályom tagjai találkoztak gyerekkorukban, és amelyeknek 100 millió feletti áldozata volt a XX. században.

Mi keresztényként kisebbségben élünk a társadalomban, viszont a politikai választások által kicsit talán formálhatunk rajta. Vannak, akik szerint a keresztényeknek ajánlatos lenne kivonulniuk a politikából, mások pont fordítva, azt javasolják, hogy el kell foglalnunk azt. Neked mi erről a véleményed?

Úgy gondolom, hogy az eredeti értelemben vett keresztények, vagyis Jézus követői mindig kisebbségben lesznek a világban, mert Jézus maga mondta, hogy „szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre vezet, és kevesen vannak, akik megtalálják azt”. Viszont van ennek egy civilizációs vetülete is, az, hogy melyik világnézet határozza meg legalább nagy vonalakban egy társadalomnak az alapvető értékeit, a jóról és rosszról vallott elképzelését. Itt nem Jézus követéséről, nem a tanítványságról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy mit gondolunk mondjuk a magántulajdonról, az élet kioltásáról, a lopásról, mit gondolunk a családról, a házasságról, az emberi méltóságról… Tehát mi az az erkölcs, amelyre egy társadalom rá tud épülni. És itt rivális világnézetek versenyeznek.

Nagyon könnyű találni szélsőséges elrettentő példákat, hogy lássuk, mi az, ami kontrasztban állhat egy keresztény világnézeten nyugvó társadalommal.

Gondoljunk csak a XX. században akár a nácizmusra, akár a kommunizmusra! Mind a kettő tudatosan meghaladta a kereszténységet, annak erkölcsiségét. Úgy gondolom, van annak jelentősége – és a felebaráti szeretet is erről szól –, hogy milyen értékek mentén akarunk együtt élni a felebarátainkkal, és most itt az iszlámra is nyugodtan gondolhatunk mint alternatívára – egészen más társadalom épül fel, amikor például az iszlám az alapja a kultúrának.

Tehát én ezt a kérdést úgy közelítem meg, hogy a hitem az első. A hitemből következik a világképem: Isten kinyilatkoztatása és a természet vizsgálata által látom a világot. Ebből következik egy világnézet, és ebből a világnézetből következnek bizonyos értékek a társadalmi együttélésben. Amikor a politikáról van szó, azt próbálom keresni, hogy hol van a felelősségem. Nem biztos, hogy ugyanaz az én felelősségem, mint a másik keresztény felelőssége. Mert éltek Babilonban zsidók, de nem mindegyikükből lett Dániel. Vagy éltek Egyiptomban zsidók, és nem mindegyikükből lett József. Tehát előfordul, hogy Isten különleges felelősséget ad egy embernek a társadalomban, és ez a keresztények esetében is igaz. Az én személyes felelősségem az, hogy szeressem a felebarátaimat, és a saját környezetemben, a saját felelősségi területeimen tegyem a jót. Mint állampolgár pedig leadom a szavazatomat is annak megfelelően, amit én jónak tartok.

Nem könnyű jó szívvel voksolni olyan politikusokra, akik személyükben nem felelnek meg a keresztény elvárásoknak. Te hogyan oldod fel ezt a dilemmát?

Olyan értékeket támogatok, amelyek a hitemből következnek, olyan embereket támogatok, akik leginkább képviselik ezeket az értékeket, és nincs olyan elvárásom, hogy nekik keresztényeknek kellene lenniük. Inkább támogatok olyan politikusokat a szavazatommal, akik jó dolgok mellett állnak ki, még ha maguk nem is gyakorolják azokat a jó dolgokat, mint olyanok mellett, akik kereszténynek nevezik magukat, vagy talán azok is, de rossz dolgok mellett állnak.

A helyes sorrend szerintem az, ha a hitem alapján választom meg a politikai preferenciáimat, és nem a politikai elköteleződésemhez alakítom a hitemet.

Viszont nem szeretek politikáról vitatkozni keresztény testvéreimmel, mert fontosabb számomra az, hogy velük testvéri közösségem van. A keresztények közössége és hite létezett már akkor is, amikor még demokrácia sem volt, például a ’80-as években, és lesz akkor is, amikor a mostani politikusgarnitúra már nem fog létezni.

„Az LMBTQ-ideológia vízválasztó, az új berlini fal” – nagyon kifejező mondatod ez. Gyakran éri a keresztényeket az a szemrehányás, hogy túl sokat foglalkoznak a szexualitással, nemiséggel. Te miért érzed úgy, hogy az LMBTQ-ideológia alapjaiban fenyegeti mindazt, amit a keresztények értéknek tartanak?

Az első diplomámat angol szakon szereztem, és sokat foglalkoztam nyelvészettel is. Akkor már évtizedek óta zajlott az a folyamat, hogy a nyelv mentén a szexualitást is újraértelmezik, és ez összekapcsolódott már akkor is a melegmozgalommal. Tehát olyan változás zajlott a nyelv szintjén, amely az egész kultúra átformálására törekedett. Az a hit mozgatta ezt a mozgalmat, hogy a társadalmi konfliktusok, hierarchiák és az elnyomás, felszabadulás a nyelvbe van kódolva, tehát a nyelvet meg kell változtatni ahhoz, hogy a kapcsolatok és az elnyomó–elnyomott viszonyok megváltozzanak. Ebben nagy szerepe volt Michel Foucault filozófus-történésznek, aki Nietzschének az „Isten halála” és „a hatalomnak van igazsága” gondolatköréből kiindulva a szexualitás területére vitte ezt át. Ő egyébként ismert alakja volt a San Francisco-i homoszexuális szado-mazo kultúrának. Szerinte azt, hogy mi a normalitás és ki az egészséges, a többség hatalma határozza meg, és ugyanígy van ez a szexualitás terén. A heteronormativitás is egy nyelvi hatalmi játszma. Ha ezeket a fogalmakat át tudják írni, akkor az egész társadalom megváltozik. Látjuk is, ahogy a nyugati kultúrában sorra bomlanak le az intézményeken belül ezek a védőfalak.

És hogy miért vízválasztók a szexualitásról vallott elvek? Két frontvonalat is nyitnak.

Egyrészt az Egyházon belül: ha ezen a téren feladjuk a hagyományos, kétezer éves apostoli tanítást, akkor az egész kereszténységet fel kell adnunk. A kultúrában is vízválasztó, mert az LMBTQ- vagy genderideológia archetipikus, a civilizáció alapjait érintő motívumokat kérdőjelez meg és fordít a fejük tetejére, aminek beláthatatlanok a következményei. Az új emberközpontú ideológiák korábban már elvetették a világ feletti Teremtőt, de még megmaradt a teremtett világ rendje, amelyből vissza lehetett következtetni Istenre. De amikor a teremtett rendet is szétverik, akkor olyan identitásvákuum keletkezik, amelyben se önmagunkat, se Istent nem találjuk többé.

A mindenféle másság elfogadásának propagandája olyan, mint egy cukros máz: „Szeressük egymást, gyerekek!” Ennek köszönhetően lett nagyon népszerű a fiatalok körében. Milyen új világ épül így?

Egy új etikai vízió született. A régi etikai vízió abból indult ki, hogy Isten van, és ő teremtette a világot, férfivá és nővé teremtette az embert, a heteroszexualitás normatív; összetörtek vagyunk, ezért szükségünk van az Isten irgalmára, de Isten szent is, és a házasságon belülre szánta a szexualitást. Tehát ez volt a régi etikai vízió, amely évezredekig hatott, és ezt váltotta fel egy új etikai vízió, amely már nem Istenből indult ki, hanem az emberből, és olyan alapértékeket helyezett a korábbiak helyére, mint a sokszínűség, az egyenlőség, a szabad önkifejezés és az autentikus egyén, tehát az, hogy én hozom magamat létre. Rossz az, ami a sokszínűséget egyszerűsíti, korlátozza, rossz az, ami a szabad önkifejezést elfojtja, rossz az, ami engem próbál kívülről, valamilyen rend alapján meghatározni, és nem én határozhatom meg magamat; és rossz az, ami nem egyenlőség, hanem valamiféle különbözőség vagy hierarchia. Ez a gondolkodás erényesnek mutatja magát, ráadásul el is veszi tőlünk a fogalmainkat, a szeretetet és az irgalmat, persze valami egészen új jelentéssel tölti meg mindkettőt. Ránk rak olyan bélyegeket, mint hogy mi kirekesztők vagyunk, elfojtjuk a vágyakat, gyűlölködők vagyunk… Belülről nézve ez abszurd, mert hát mindketten ismerjük a saját keresztény környezetünket: tökéletlenek vagyunk, de folyamatosan arról szól a hitünk, hogyan tudjuk Istent és a felebarátainkat jobban szeretni.

Nincsen sokszínűbb közösség a keresztény egyháznál! Itt aztán tényleg mindenféle nemű, korú, szociális hátterű, temperamentumú, képességű ember megtalálható.

Az Egyház a szó legeredetibb értelmében katolikus, egyetemes. Ezért érezzük, hogy igazságtalan a megbélyegzés, de nagyon nehéz ellene védekezni.

Nagyon tetszik, ahogy Chesterton magyarázta ezt a jelenséget: valójában itt az erények megháborodásáról van szó. Tehát nemcsak az történik, hogy valami látványosan erkölcstelen, mi pedig valami látványosan erkölcsöset képviselünk, hanem a tőlünk vett erényeket, vagy inkább így fogalmazom: az Istentől vett erényeket elszakították azok teljes szövetétől, és az erények megháborodtak. Így, megháborodott formában mutatják őket fel nekünk, és tartanak bennünket sakkban általuk. De nekünk ezen keresztül kell látnunk, nem szabad elfogadnunk ezt a felállást.

A valóság teljes gazdagságát kell felmutatnunk, amelyben benne van a szeretet, az irgalom, az elfogadás, de benne van a szentség, a tanítványság, a teremtés rendje, és benne vannak a törvények is.

Tehát ez egy teljes egész, amelyben mindennek helye van, minden mindennel összefügg az Istentől adott szent rendben.

Szükségszerűek-e a fájdalmas szakadások a keresztény felekezeteken belül?

Pál apostol írta: „Szükséges, hogy szakadások legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá váljanak.” Van, amikor Isten megpróbálja az övéit, és szétválasztás történik. Viszont ebben a kérdésben én Júdás apostol levelét látom elképesztően időszerűnek, aki azt mondja: „szerettem volna nektek a közösségünkről írni, de azt kell ehelyett megírnom, hogy küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott, mert belopóztak közétek olyanok, akik a vágyaik szerint élnek”. Júdás apostol elmondja azt is, hogy ezek az emberek sorsuk ellen lázadók, zúgolódók, és szakadásokat szítanak, mert testi emberek, nincsen bennük Szentlélek. Én azt látom, hogy a felekezetekben jelen vannak olyan emberek, akik bekerültek a hívő közösségbe, de nem élik át a Szentlélek valóságát, nincs tapasztalatuk megszentelő erejéről, ezért ott vannak a vágyaikkal, meg ott vannak velük szemben a korlátok. Mit csináljanak? Éljenek a vágyaik szerint, és hagyják el a közösséget? Sokan inkább az Egyház tanítását próbálják megváltoztatni, hogy benne élhessenek a vágyaik szerint. Ebből, ha józanok a hívők, szükségszerűen szakadás következik a legtöbb esetben. A hitünket nem adhatjuk fel, nem változtathatjuk kedvünk szerint, mert az szent, az a kincsünk.

Még a szakadás is jobb annál, mint hogy a közösség beáldozza a hitét, ahogyan ez sok nyugat-európai és amerikai protestáns felekezettel történt.

Bizakodásra késztet, hogy a választásokhoz közeledve a gender studies lelkes képviselőinél is győzött a józan ész, ezért mindannyian csak nő és férfi kategóriát használnak. Tudják, hogy több nemmel nem lehet szavazatokat szerezni.

Egyszer szembejött velem egy reklám: pólókat akartak eladni, az volt rajtuk a felirat, hogy „nincs férfi és nincs nő”. Ezt a pólót női és férfi változatban lehetett kapni.