Kis európai nőtörténelem

Jézus és a nők

Jézus saját korának gyermeke (is) volt, tisztelte társadalma szokásait, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy emberibb – és istenibb – világ érdekében kitágítsa a határokat. Jézus „emberpolitikája” döbbenetes újdonságokat hozott időszámításunk kezdetén a patriarchális berendezkedésű közel-keleti társadalmakba. Nem törölt el törvényeket, de az emberteleneket felülírta (szombaton is gyógyított, és nem hagyta, hogy bárki halálra kövezze a házasságtörő asszonyt), vagy más fénybe helyezte a szellemiségüket (rávilágított például, hogy a válás nem felel meg Isten eredeti terveinek). Merev gondolkodású kortársait az háborította fel leginkább, hogy nem tartotta magát távol tisztátalannak minősített vagy kiközösített emberektől. Együtt étkezett a lenézett vámosokkal, betért a megvetett szamaritánusok falujába, és az utcanőkkel sem viselkedett lekezelően. Ezek a tettei – túlzás nélkül állíthatjuk – a korabeli nők társadalmi helyzete szempontjából is felszabadítóak voltak. Ezért nagy odaadással követték asszonyok is, akik a legszűkebb környezetéhez tartoztak – és nem csupán azért, hogy a tarisznyáját megtöltsék kövön sült pászkával.

Két tanítványa, Mária (Lázár nővére) és a magdalai Mária kiemelt szerepe jól mutatja, hogy mellette a nők a „jobbik részt”, vagyis a tanulást, a tanítványi szerepet is választhatták.

Az apostolok leveleiben is fel-feltűnnek olyan nők nevei, akik jelentős feladatokat végeztek a formálódó keresztény gyülekezetekben. Nem véletlenül bízott meg Ferenc pápa történészeket a korai egyháztörténelem női szempontú kutatásával (arra a kérdésre keresik a választ, voltak-e diakónusnők az őskeresztények között), és nem véletlenül váltott ki ez komoly felzúdulást tradicionalista katolikus (férfi)körökben…

Pál apostol leveleiben jelentős hangsúlyeltolódások tapasztalhatók a jézusi hagyományhoz képest: az Isten szolgálatáért vállalt szüzesség mint életforma nagyobb elismerésben részesül a családoshoz képest, a nők szerepe pedig lejjebb értékelődik (vagyis visszasüllyed az ókori zsidó asszonyokéhoz): nincs joguk szólni a gyülekezetben, mert az szégyen lenne, hanem ha meg akarnak tudni valamit, otthon kérdezzék meg a férjüktől. (1Kor 14,34-35)

Mária csodálói, Éva lányai

Az egyház későbbi életében és a keresztény alapokon felépülő európai királyságokban a nők helyzete nagyjából a Jézus előtti patriarchális viszonyokhoz tért vissza. Két nagy előrelépés mégis történt: a hit és az üdvözülés szempontjából egyenértékűvé vált a férfi és a nő (mint ahogy a szegény és a gazdag, a szolga és az úr is), valamint a keresztény erkölcsi elvárások hatására hivatalossá vált az egynejűség, ami nagyobb jogbiztonságot jelentett a nőknek a többnejűséghez képest. Rontott viszont a nők helyzetén, hogy az egyház teoretikusai olyan férfiak voltak, akik szüzességet fogadtak – ez pedig akaratlanul is magával hozta a nőkkel szembeni távolságtartást, rosszabb esetben a bizalmatlanságot és lenézést.

A középkor Szűz Mária-eszménye mellé a „földi” nők soha sem nőhettek fel, ők a közfelfogás szerint mindig az Ádámot bűnre csábító Éva lányai maradtak: testileg és lelkileg is gyengébbek a férfiaknál, erkölcseikben megbízhatatlanok, értelmük komolyabb tanulásra alkalmatlan.

A téves orvosi ismeretek alapján ráadásul a 18. század közepéig úgy tartották, hogy a teremtés során is valami súlyos hiba történt a nőkkel: nemi szervük tulajdonképpen egy „kifordított”, elhibázott férfi nemi szerv, amely csak arra alkalmas, hogy a férfi gyerek-magját táptalajként kihordja és megszülje. Így nem csoda, hogy a középkori és újkori nők csak férfiak gyámsága alatt élhettek: vagyont önállóan többnyire nem birtokolhattak, saját és gyermekeik sorsa felett nem rendelkeztek. Voltak persze különbségek államokként, társadalmi rétegekként és egyénileg is. (Például a Magyar Királyság területén élő középosztálybeli és nemesi származású asszonyok viszonylag több joggal rendelkeztek, mint más országbeli társaik; a skandináv területek asszonyai pedig, akiknek férjük több hónapot töltött tengeri utakon, egyedül vezették birtokaikat, ami megnövelte kompetenciáikat – nem véletlenül erősödtek meg a 19. századtól a feminista mozgalmak a skandináv országokban.) Kitörési lehetőséget a nők egy szűk csoportja számára ebben a hosszú, jogfosztott korszakban éppen egyházi szervezetek ill. mozgalmak adtak: egyes női szerzetesrendek, valamint laikus női vallási közösségek és harmadrendek a házas léthez képest nagyobb szabadságot és (szűkös) tanulási lehetőséget biztosítottak számukra.

Hasznunkra válhatott a világháború?

A nők lassú társadalmi felemelkedését az európai kereszténység talaján mostohagyermekként felnövő liberalizmus indította be a 19. században. Ártalmas vadhajtásai ellenére sok minden köszönhető a liberalizmusnak: legfőképpen az, hogy görbe tükröt tartott – és tart még ma is – a keresztény erkölcsi elveket csak felszínesen valló emberek orra elé. A közelmúltig élő képmutató gyakorlat például, a teherbe esett leányanyák és gyermekeik kivetése a családból és tágabb közösségből, aligha volt összhangban a jézusi elvekkel – ehhez képest a liberalizmus lazább erkölcsi elvárásai lehetővé tették, hogy ezek a „megesett” emberek normális életet élhessenek. Egyáltalán: élhessenek.

A liberalizmusnál is többet köszönhetnek a nők a világháborúknak. Döbbenetes: ami a legnagyobb fájdalmat és veszteséget okozta, még abból is fakadt valami jó.

A férfiak vezérelte politika ugyanis olyan esztelen vérpazarlást idézett elő e háborúk alatt, ami szükségessé tette nők bevonását az ipari termelésbe, és a háborúk után sem lehetett többé nélkülözni a munkaerejüket. Megint egy súlyos kényszer, amiből mégiscsak származtak előnyök. Valami hasonló történt, mint a skandináv nőkkel, akik férjük távollétében helyettük gazdálkodtak a földjükön, csak mindez két kontinensnyi területen.

„Túl kicsi az agyuk…”

Az 1910-es években, tehát mindössze száz éve(!) Magyarországon és Európa-szerte komoly tudósok vérre menő vitákat folytattak arról, helyes-e a nőket az egyetemekre engedni, vajon alkalmasak-e ők ilyen komoly és megerőltető tanulmányokra. Sok kiváló orvos vallotta még ekkor is, hogy alkalmatlanok. Ehhez képest ma az egyetemek többségén már több nő tanul, mint férfi…

A reformált keresztény felekezetek körében a 20. század lassú, de jelentős áttörést hozott a nők egyházi szerepének elismerésében, és a katolikus egyház is elkezdett a 20. század közepe táján pozitívan és sokrétűen (már nem kizárólag anyasági vagy szerzetességi szempontból) foglalkozni a nőkkel. II. János Pál pápa megnyilatkozásai valósággal himnikus magasságokba emelték a női princípiumot – és a hús-vér nőket is. Dicsérő szavai zeneként hatottak a nők és az együttérző, hívő férfiak lelkére. Ferenc pápa ugyanezt a hozzáállást viszi tovább.

Lassan talán majd a hétköznapi egyházi élet is követi a pápai szavak iránymutatását: férfiak és nők, családosok és egyedül élők egyenlő értékűnek érezhetik magukat keresztényként is.

Hosszú ez a „nőtörténelem”, és még nincs vége, mert amíg a nők számára a biológiai meghatározottságaik (például a gyerekek nevelése) hátrányos helyzetet teremtenek anyagilag és társadalmilag, addig nem is lehet vége. A túlzásokat azonban jó lenne elkerülni, nehogy férfiak tömegei találják magukat a partvonalon kívül, ahogy erre már sok esetben látunk példát. A sérelmeket pedig nem érdemes dédelgetni.