Facebook: barát vagy ellenség?

Az adatvédő aktivisták hevesen tiltakoznak, amikor a köz- és nemzetbiztonság érdekében szabadságjogokat korlátozó intézkedésekről hoznak törvényt (például térfigyelő kamerákat helyeznek ki). Ugyanakkor az emberek többsége gyanútlanul oszt meg magáról (és családjáról…) mindennemű információt: lakcím, munkahely, telefonszám, általános szokások, tartózkodási hely, betegségek, kapcsolati hálók – csak hogy néhányat említsünk.

Ez bőségesen elég ahhoz, hogy valakinek teljes mértékben feltérképezhető lehessen az élete – és feltételezhető, hogy a világ nemzetbiztonsági szolgálatai igyekeznek is indokolt (de éppúgy indokolatlan…) esetekben élni ezzel a lehetőséggel.

Rendszeresen robbannak ki botrányok a rendvédelmi szervek adatgyűjtései körül, holott ez a jogállamokban szigorú kritériumokhoz és törvényes fékekhez kötött. A gond ott kezdődik, hogy ugyanezek a szigorú adatgyűjtési szabályozások a magáncégekre máshogy vonatkoznak.

A kezdet

Sokan tudják a Facebookról, hogy egy Mark Zuckerberg nevű egyetemista hívta életre a Harvard Egyetem kollégiumának egyik szobájában.

Ez azonban csak az igazság egy szelete: egy 2008-ig tartó per szerint Zuckerberg három barátjától lopta mind az ötletet, mind pedig a közösségi felület létrehozásához szükséges programozó kódot.

Zuckerberg egy évvel korábban a Facemash nevű közösségi oldalt hozta létre, amin meg lehetett tekinteni az egyetemi hallgatók arcképét és értékelni a képen látható személyek vonzerejét. Az oldal mintegy 450 felhasználót és közel 22 ezer szavazást generált működésének pár napja alatt. A képek hozzáféréséhez feltörte (modern kifejezéssel: meghackelte) az egyetem digitális adatbázisát, ezért két napon belül törölték a honlapot, miután kiderült a törvénytelenség (és noha cselekedete súlyosan sértette az egyetem szabályait, mégsem zárták ki az elkövetőt…).

Ez a két nap – és az erkölcstelen húzás – viszont elég volt Zuckerbergnek ahhoz, hogy rájöjjön, mekkora potenciál van a közösségi médiában.

Hamarosan megszületett az egyetem hallgatóinak kapcsolattartására kitalált új oldal: The Facebook. Innentől futótűzként terjedt más egyetemekre, pár hónapon belül pedig már elérte az egymillió felhasználót. Egyre több funkciót szerkesztettek a közösségi oldalhoz: megjelent az üzenőfal, a fényképek feltöltésének lehetősége, a mobiltelefonra letölthető applikáció, a videóhívás-funkció, felbukkant a lájk-gomb, a piac-funkció és az élő közvetítés lehetősége. Ma már 2,4 milliárd aktív felhasználója van az oldalnak, bevétele és nyeresége évről évre exponenciálisan nő (az idei év első hat hónapja alatt már elérte a szinte csillagászati 16,9 milliárd USD bevételt, ami éves szinten elképesztő, 28 százalékos emelkedést jelent). Az évek folyamán pedig Zuckerberg egyéb cégeket vásárolt fel nem kis összegekért, mint például a szintén egymilliárd felhasználóval rendelkező Instagram közösségi hálózatot és a WhatsApp chatprogramot.

Mark Zuckerberg 2015-ben – Kép: Wikipedia

Adatkereskedelem

A Facebookot alapítása óta egyik botrány követte a másik után. A botrányok egy része a felhasználók tudomása nélkül zajló adatkereskedelemre vonatkozik, ennek legjelesebb példája a tavaly nyáron kirobbant ügy, amely a Cambridge Analyticabrit cég nevéhez fűződik. A politikai tanácsadással foglalkozó cég hozzáférhetett 87 millió Facebook-felhasználó személyes adataihoz annak érdekében, hogy online politikai marketingüket tökéletesítsék. Ezért az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottság (FTC) eddig soha nem látott, csillagászati büntetést szabott ki a Facebookra: ötmilliárd dolláros pénzbírságot kell fizetniük. De az eset nem egyedülálló.

Személyes fényképeinket használja a Facebook saját arcfelismerő algoritmusa, illetve más cégek hasonló programja is, fejlesztés és finomítás céljából.

Ugyanez a helyzet például minden régi fénykép feltöltésére bíztató „játékkal” vagy hirdetéssel is, vagy csak szimplán mindazzal a számtalan fényképpel, amit magunkról töltünk fel. Emellett egyéb vállalatok is kaptak hozzáférést személyes adatainkhoz, kedveléseinkhez és hozzászólásainkhoz – ezeknek alapos elemzése szintén a hirdetések tökéletesítését szolgálták. De nem csak cégek csinálnak nagy pénzeket személyes adatainkból. „Tudd meg, hogy milyen személyiség vagy!”, ugrik fel egy hirdetés hírfolyamunkban, vélhetően azért, mert több ismerősünk végezte már el és posztolta ki büszkén a teszt eredményét.

De ha kicsit kapirgálunk a felszínen, hamar megtudhatjuk, hogy a teszt mögött a szcientológia „egyház” áll.

Ezzel a legtöbb felhasználó nincs tisztában, amikor kitölti a tesztet, mint ahogy azt sem tudják nyomon követni, mire használja a szervezet a megszerzett információkat.

Kit rejt a profil valójában?

És ez még mindig nem minden. Egyes felhasználók egymástól is lopnak nyilvános fotókat, hogy aztán egy másik ember bőrébe bújva társalogjanak, flörtöljenek gyanútlan idegenekkel, de rengeteg álprofilt hoznak létre világszerte üzleti céllal is. A Facebook szerint tavaly 2,8 milliárd kamu profilt szűrt ki a cég, ennek ellenére a New York Times újságírója egyáltalán nem tartja biztonságosnak az ellenőrzési rendszert. Jack Nicas tizenegy egyforma profilt gyártott a Facebookra, tízet az Instagramra, amelyek gond nélkül működtek öt napon keresztül, egészen addig, amíg az újságíró bejelentést nem tett az „imposztorokról”, és a jelzés után is csak öt kamuprofilt törölt a közösségi oldal. A Facebook szabályai eredetileg tiltják az egyforma profilok létrehozását, a cikk szerint mégis több mint 200 millió van belőlük az oldalon, mert az imposztorok hatékony szűrése egyelőre lehetetlen.

Ideológiai cenzúra?

Magáncég lévén a Facebook (szinte) olyan elveket alkalmaz a megjelenített tartalommal kapcsolatosan, amilyeneket csak akar. A tartalom felülvizsgálata alvállalkozó cégeken keresztül történik, akik moderátorok segítségével végeznek állandó felügyeletet, hogy a feltöltött tartalom nem ütközik-e a meglehetősen homályosan megfogalmazott „közösségi elvekbe”. Természetesen vannak teljesen magától értetődő esetek, mint például a gyilkosságok, állatkínzás, nemi erőszak, pornográfia, de akadnak már jóval árnyaltabb kérdések is, mint például az erdélyi magyarokat a román többségi társadalom részéről érő jogsértéseket dokumentáló és bemutató oldalak (amik közül többet letiltottak).

A moderátoroknak átlagosan 15 másodperc áll rendelkezésére, hogy eldöntsék, maradhat-e egy bizonyos oldal vagy egy személy, ami értelemszerűen nem ad sok mozgásteret a jól átgondolt döntések meghozására.

Ahogy a Google-t is, a Facebookot is már számtalan támadás érte amiatt, mert úgy tűnik, igyekszik háttérbe szorítani a konzervatív politikai tartalmakat. Mindemellett az is bizonyított, hogy az orosz állami apparátushoz köthető szereplők vehettek minimum 3 500 hirdetést a Facebookon, amivel kényes kérdésekben igyekeztek szítani a társadalmi feszültséget az Amerikai Egyesült Államokban a 2016-os elnökválasztás kampányideje alatt (ezzel főleg a jelenlegi elnök és pártjának malmára hajtva a vizet). Ilyen kérdés volt például az illegális migráció, a fekete amerikaiak identitását erősítő mozgalom és a fegyvertartás joga. A moderátorok döntései sokszor megkérdőjelezhetőek és érthetetlenek, ezért egyre többen teszik fel a kérdést:

Ki felügyeli a cenzorok munkáját, és milyen alapon dönthetnek arctalan moderátorok arról, mely törvényes posztok lépik túl a véleménynyilvánítás szabadságának határait?

Kép: Maxpixel

Álhírek alapján döntünk a jövőnkről

A közösségi média talán legnagyobb veszélye a tömeges (és a legtöbbször nagyon is szándékos) félretájékoztatás. Nem túlzás azt állítani, hogy a Facebookon információs hadviselés zajlik az élet minden területével kapcsolatban.

A rákot is gyógyító csodaszerektől kezdve a világkormányról szóló intergalaktikus összeesküvésen át a fiatal lányokat zaklató politikusnőkig mindenről fellelhetőek olyan alaptalan híresztelések, amelyeket ezrek lájkolnak és osztanak meg. Indiában például egyre több emiatt a lincselés: emberek halnak meg azokban a közösségekben, ahol hazug vádaskodásokat terjesztenek a Facebookon. 2016-ban pedig arról cikkezett a sajtó, hogy egy hajszálnyira voltunk a háborútól, amikor két atomhatalom feszült egymásnak a közösségi médiában terjedő hamis híresztelések miatt.

Azért van jó oldala is!

Ezt a cikket is úgy írtuk meg közösen – több ezer kilométeres távolságot áthidalva –, hogy a Messengeren egyeztettük a szempontjainkat. A közösségi médiával gyakorlatilag minden ember egy kattintásra van egymástól, és ez sok szempontból megkönnyíti a kommunikációt. A felhasználók sokszor civil újságíróként működnek, a tapasztalataikat, felvételeiket, képeiket gyakran használja fel a média vagy a rendvédelmi szervek, akik sokszor éppen egy „amatőr videós” felvétele alapján tudnak rekonstruálni bűneseteket, szabálytalanságokat. A Research gate-en elérhető egy tanulmány, amely rövid pontokba szedi a közösségi média pozitív és negatív hatásait a társadalomra. Az előnyökhöz sorolja többek között azt, hogy egy kattintással akár többszázezer felhasználóval megismertethetjük a vállalkozásainkat, véleményezhetünk termékeket és szolgáltatásokat. A közösségi médiában könnyű elérhetővé tenni a tanulmányi segédanyagokat, valamint hallgatói és szakmai fórumokat hozhatunk létre. Segítséget kérhetünk, segíthetünk, közvélemény kutatásokat végezhetünk, jótékonysági rendezvényeket és gyűjtéseket szervezhetünk.

„A pokol: az a másik ember”

Az internetfüggőséget 2013 óta tartják számon pszichológiai zavarként, ebbe beletartozik a Facebook-függőség is.

Már három évvel ezelőtt kimutatta egy tanulmány, hogy egy átlag okostelefon-felhasználó naponta mintegy 2617 alkalommal érinti meg telefonja képernyőjét, és joggal feltételezzük, hogy ezeknek nagy része a közösségi média használatával hozható összefüggésbe. A függőségért nem a technológia a hibás önmagában, de tény, hogy olyan funkciókkal látták el a Facebookot, ami egyenesen az agy jutalmazó központjára hat, és mechanizmusai egyes drogok használatához hasonlítható. Szakértők szerint a függőség gyakran pont az azonnaliság miatt alakul ki: nem kell várni az ismerősök reakciójára, hanem akár pár másodpercen belül érkezik az áhított visszacsatolás. Az efféle függőségre talán Jean-Paul Sartre francia filozófus szavai illenek a legjobban: „A pokol: az a másik ember”, vagyis: énképünket a más emberek tekintetétől és véleményétől tesszük függővé. Több tanulmány született már arról is, hogy azok a fiatalok, akik sokat használják a Facebookot, hajlamosabbak a depresszióra és a nárcizmusra, illetve rosszabbul teljesítenek kortársaiknál az oktatási rendszerben.

A közösségi média létrehozásával Zuckerbergék kiengedték a szellemet a palackból, és hiába követeli a világ az erősebb szabályozást, a Facebook egyelőre irányíthatatlan, és létezésének hosszú távú következményeit felmérni se tudjuk.