„Megéri-e érzelmek nélkül élnem?” – „A manassé” című regényéről mesél Tóth Tamara

Hogyan kezdtél el írni?

Az első próbálkozás, amire emlékszem, kilencéves koromban volt, egy szerelmes vers. Aztán naplót kezdtem írni. Ehhez hozzájárult, hogy egy egyszobás lakásban éltünk, semmilyen intim szférám nem volt, így próbáltam teremteni magamnak egy kis saját világot. Általános iskolásként volt egy könyvpróbálkozásom is, mégpedig horror.

Szerelmes verstől eljutni a horrorig elég nagy ugrás, főleg ilyen fiatalon. Mi ihletett erre kicsi gyerekként?

Ötévesen láttam az első horrorfilmet. Már akkor is azt gondoltam, hogy a vígjátékokból nem nagyon lehet tanulni semmit. Nem azt mondom, hogy minden horror tanulságos, de egy olyan rétegét mutatja meg a világnak, amelyikkel jobb esetben sosem találkozom személyesen. Szerintem ez izgalmas. Az első olyan novellám, amely pályázaton nyert, szintén ezt a stílust képviseli.

Az emberi elme működése és annak bomlása számomra nagyon érdekes téma, éppen ezért foglalkoztat a gonoszság, és főként a miértek.

Szerencsére azt gondolom, ha ilyen szinten érdekel a téma, akkor nagyon hiszek a jóság létezésében is.

Az utolsó gondolatoddal megnyugtattál, mert már kezdtem kicsit megijedni. (nevetés) Számomra pont, hogy félelmetes belegondolni a miértekbe.

Ezzel nem vagy egyedül. De figyeld csak meg, például a mesékben is mennyivel izgalmasabb egy gonosz karakter megjelenése! A jó figurák letisztultak, sablonosak. Ellenben a gonoszt sokkal több rétegűen, aprólékosabban lehet megrajzolni. Mennyivel tanulságosabb őt megfigyelni és értelmezni, hogy vajon miért teszi azt, amit! Hiszen alapvetően mindannyian a jóra vagyunk kalibrálva.

Az első könyved „A manassé” címet kapta. Amikor elkezdtem olvasni, bevallom, az első gondolataim egyike az volt, hogy ez a gyönyörű, csupa mosoly fiatal nő hogy írhat ilyen rideg és bizonyos szempontból kegyetlen történetet. Aztán persze értelmet kapnak a tettek, és enyhült is a lelkemben keltett döbbenet. De mégis, őszintén, honnan jött elő belőled?

Azt hiszem, ezt tinikorom tapasztalatai ihlették, tudniillik nekem nagyon nem volt egyszerű az életem. Volt egy gerincferdülésem, amelyről hétéves koromban eldöntötték, hogy műteni kell, viszont ez csak 17 évesen történt meg. Így nem voltam közkedvelt, inkább furcsának tartottak. Igazából én ezt nem bántam, úgy fogtam fel, inkább legyek furcsa, mint unalmas.

Az nem titok, hogy a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ha valamit nem értenek meg, vagy valaki másmilyen, mint a többiek. Én is ezt éltem meg.

Persze amikor még nem tudtam kezelni, nagyon fájt. Így utólag azonban hálás lehetek, mert ez is hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Gimnázium végén kezdtem el írni a könyvet, az első gerincműtétem után. Az jutott eszembe, mennyivel könnyebb lenne, ha a sok-sok bántás okozta negatív érzelmeket egyszerűen nem érezném, ha csak úgy egyszerűen elengedném őket, mert nincsenek. Így született meg a manassé faj ötlete.

Merthogy a manassé konkrétan….

…egy olyan faj, aki képtelen érzelmekre, gyakorlatilag üres. Azt jelenti: elfelejtett ember. Eljátszottam a gondolattal, mi van akkor, ha létezik ilyen, hogy nem érez semmit. Talán az évek során felgyűlt traumatikus élmények miatt is ez az ötlet nekem nagyon tetszett. Itt élnek közöttünk, emberek között, de nekünk erről fogalmunk sincs, mert jól megtanulják azt, hogyan kellene viselkedniük. Lenéznek bennünket, és az érzések őket nem akadályozzák. Sokkal tisztábban látják a mi világunkat és magát az emberi fajt is, mint mi magunkat meg egymást. Most őszintén, ha belegondolunk, simán hihető, nem?

Meglehet. Általában az a legijesztőbb, ami valóságos.

Igen, pontosan. Néha sokkal félelmetesebb, ha valaki hideg és távolságtartó, és nem tudod, hogy ez neki hogyan is lehet rendben. Hogyan tudnak bizonyos tetteket ilyen nyugalommal és érzéketlenül végrehajtani, teljes közönyben? Ha jobban belegondolunk, én sokszor örülnék neki, ha olyan lennék, mint ők, ha mindent tárgyilagosan tudnék kezelni. Hiszen hányszor érezzük, hogy olyan szomorúak vagyunk, hogy szinte fáj! Viszont ott lenne a másik oldala, hogy sok jó dolog is kimarad.

Vajon megéri érzelem nélkül élnem, ha a jó érzések sem léteznek?

A kérdés csak az, mi, emberek rendelkezünk-e azzal a képességgel, hogy a helyén kezeljük őket. Ha jól emlékszem, ez a kérdés is megjelenik az események szálai között. De miről is szól valójában a történet?

A történetet egy manassé szemén keresztül mutatom be, aki látszólag egy átlagos egyetemista fiú. De ugye azt jól tudjuk, hogy nem minden átlagos, ami annak látszik. Az ő belső fejlődését, önmagára találását követhetjük végig, talán kicsit a saját mély világunkat megbolygatva. Van benne sivárság, túlzott érzelem, tragédia és feloldozás. De ami a legfontosabb, hogy az ő szemén keresztül láthatjuk emberségünket és annak erejét, hogy igenis nem vagyunk semmik. Bennünk megtalálható minden érzelem, és mennyire nehéz kiválasztani belőle azt, amelyikre éppen szükségünk van! Valljuk be őszintén, néha milyen jó lenne hallani, hogy te, figyelj, nem tudom, ki vagy, de azt hiszem, jól csinálod!

Kép

A regény borítójának részlete

Mindabból, amit mondasz, nekem úgy tűnik, hogy a történet és a benne lévő szereplők kicsit saját magad leképeződései. Igazam lehet?

Igen, minden karakter megformálásával letörtem magamból egy kis darabot, mind jöttek belőlem, és megszülettek. Látom és tudom, hogy milyenek. Belsőre talán a főszereplő manassé hasonlít rám a legjobban: ahogy már korábban említettük, én is szeretek megfigyelni és elemezni. Könnyen kiismerek másokat. Azért is érdekes most nyilatkoznom, mert én viszont annál jobban semmit sem utálok, mintha nekem azt mondják, kiismertek. Ennél szörnyűbb szerintem nincs. Külsőre pedig beleírtam magam a női főszereplőbe, ő az én filterezett énem.

Összességében nekem a szenvedélyem másokat és magamat érteni, mindig egy újabb rétegemet megismerni, mert tudom, hogy nincsen vége.

Meglepem magam, ez is én vagyok. Néha rossz, olyan mocskok tudnak előkerülni. Viszont ezek a mocskok hozzá tudnak járulni a kreatív munkához.

Szóval az írás során tudsz fejlődni, és a fejlődésednek köszönhetően jobban tudsz írni. Mik a jövőbeli céljaid?

Eddig azt szerettem volna, hogy harminc éves korom előtt megjelenjen az első könyvem, sikerült is. Most volt a kiadás első évfordulója, én pedig július 6-án töltöttem be a 30. életévemet. Furcsa érzés, kicsit olyan, mint amikor a gyerekedet először engeded el a játszótérre úgy, hogy te egy padon ülsz. Számtalan kérdés vetődik fel benned. Előre fog esni a csúszdán? Nem leszek ott a végén, hogy elkapjam. Most pedig készül az új könyvem, amelynek nagy izgalommal várom a megjelenését.

Kinek ajánlod A manassét?

Mindenkinek, aki szeretné megismerni önmagát egy egész másik szemszögből. Nem mondom, hogy ez a könyv mindenkinek tetszene, azt sem, hogy mindenkinek való, de abban biztos vagyok, hogy senki sem tud elmenni csak úgy egy ilyen történet mellett. Hiszem, hogy bármennyire gyors is ez a világ, bármennyire hozzászokott a szemünk a filterekhez és a közösségi médiás „tökéletes” életek látványához, még mindig van egy nagyon fontos dolog, ami minden embert foglalkoztat: hogy hogyan is kell embernek lenni. Mert hát valljuk be, nem túl könnyű, de ha hiszünk abban, hogy a képességeinkhez mérten a legjobban éljük az életünket, akkor nem kell aggódni.

A könyvem, sok egyéb más mellett, talán erre is ráteszi a hangsúlyt: hogy ne menjünk el a valódi dolgok mellett, hisz annyi hamisság vesz körül minket!

A könyvem nem hazudik, ahogy a manassék sem tudnak hazudni. Egy fantasztikus világ, egy új, másik faj szemén át ráláthatunk önmagunkra. Azt hiszem, megéri néha tükörbe nézni.