„A szövegek hatnak. Rám is és másra, és az utóbbi felmérhetetlen” – Interjú Ugron Zsolnával

– Beszéltél róla, hogy vágynál egy írókabinra, ezt hol képzeled el?
– Erdőben – arra vágyom, hogy fák vegyenek körül. Nemrég online sorozatot készítettem arról, ahogy híres írók dolgoztak. Írópavilonja Mark Twainnek volt: a testvére farmján az Egyesült Államokban, a háztól jókora távolságra egy dombtetőn – ha elvonult írni, csak gonggal lehetett jelezni neki étkezés vagy más mondanivaló ürügyén, de személyesen nem lehetett zavarni. Az írók közt eltéréseket abban találtam, hogy valaki ülve, állva, esetleg fekve írt-e, színjózanul vagy félrészegen – a közös pont: mindenki izolálva írt, vagy legalábbis csukott ajtók mögött. 

– Inspirált ez a sorozat téged is? 
– Sokáig nem írtam, mert annyi más zajlott az életemben; szóval kicsit kapaszkodót is kerestem a nagyok munkamódszerében; érdekelt, hogy oldják meg, amikor nem tudnak írni. 

– Tisztázódott ezekből valami a magad számára?
– Semmi új és semmi meglepő. Részben emiatt vagy sem, ezt már nem tudnám megmondani, de elkezdtem írni. November végén jelent meg az a néhány új novella, amelyek régebbi szövegemmel egybeszerkesztve alkotnak kötetet. Tőlem váratlan írások, azt hiszem. 

– Írói válságod volt, ha jól értem.
– A múlt időt akkor merem majd kimondani, ha megírom a következő regényt. Bár ezek a mostani rövidebb írások sem a műfajuk okán jelentettek könnyebbséget, hanem mert a regény komolyabb elköteleződést igényel.

Ahogy múlnak az évek, egyre féltékenyebb vagyok az időmre, és komolyabban átgondolom, hogy mire szánok belőle – nem mindegy, hogy egy-két éven keresztül mivel foglalkozom. 

– Félsz egy nagyobb lélegzetvételű könyvtől? 
– Persze, hogy félek. Mindig tartok a szövegtől, az írástól. Minden munkának van tétje – ennek is. De nem is a tétje riaszt, hanem az, hogyha elkezdem, meg kell csinálni – a gyötrődés, ami közben van, az a riasztó. Irigylem azokat, akik számára az írás felszabadító tevékenység – nekem kihívás és kínlódás. Persze az élet sokszor hoz gyötrődést – aminek a vége mégis jó. 

– Pont a tétről akartalak kérdezni: Visky András kolozsvári íróhoz kötődik bennem az a gondolat, hogy az írás magas kockázatú tevékenység. Számodra mi a tétje?
– Minden írás kitárulkozás is, és valamilyen módon teremtés is, a szavak okán. A korábbi történeteimben az a súly is ott volt, hogy a magyar történelemszemléletet mégiscsak formálja az irodalom. Ebből is következik valamilyen tét – de főleg abból, ahogy a szövegek hatnak. Rám is és másra, és ez utóbbi felmérhetetlen. 

– Miben mások ezek a történetek?
– Talán a mágikus realizmus és a fantasy felé mutatnak, ha mindenképpen be kell dobozolni. Nagyon sokszor engem is megleptek a szövegek, nem számítottam rájuk. Van bennem szorongás, ha a fogadtatásra gondolok. Meg fog viselni, ha nem szeretik majd – de a következő regényt még biztosan meg fogom írni. Az igazi tét azonban mégis az, ahogy a szöveg alakul és alakít engem.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mi okozta azt a változást benned, aminek az eredménye a másfajta megfogalmazás?
– Nagyon zaklatott ritmusa van mostanában az életemnek, amin próbálok változtatni, de egy része nem tőlem függ – ez a személyes reflexióm erre. Más ritmusú, más tömörségű szövegek jöttek létre, de ez nem volt tudatos, egyszerűen így alakult. Nagyon ösztönösen írok – ezt talán mostanra tudtam megszeretni. 

– Az igazságkeresésben viszont van egy nagyon racionális oldalad is.
– Ezt én még mindig az emocionális részhez sorolom.

Jogot tanultam, és a jogtudomány struktúrái mint rendszer és rendszerben tartott gondolkodás, belém vésődött. Ez tud abban segíteni, hogy keretek között tartom az ösztönösen belülről építkező történeteket. 

– Különböző identitásokból, változatokból vegyül össze az, aki vagy, a jogász, az író, az édesanya... Önmagad meghatározását mivel kezdenéd?
– Nem akarom magamat meghatározni. Nagyon összetett mindannyiunk jelenléte a világban, nem szeretek azzal foglalkozni, hogy én ki vagyok. Valós kérdésnek azt gondolom, hogy a kapott feladatomnak és felelősségemnek megfelelek-e, és hogyan hagyok nyomot a körülöttem élőkben. 

– Minden írásod önreflexió is...
– Ahogy minden írás az. Ebben a könyvben vannak azért olyan történetek, amelyek annyiban önreflexiók, hogy az én világlátásom a szűrő.

– Mennyi belőle az olvasmányaid hatása? 
– Mostanában erősebben hatnak a vizuális tapasztalatok, mint a szövegélményeim – nem véletlenül jelentek meg a rajzok is a kötetben. A nyaralásunk alatt hosszú idő után először voltak napjaim, amikor semmilyen határidő nem nyomasztott, és ebben a szabadságban kezdtek megszületni ezek a grafikák. Humoránál fogva inspirálóan hatott egy-két karikatúraszerű, reneszánsz végi rajz, középkori kódexképekben találtam hasonlókra.

– A pandémia nyilván veled is tett valamit azontúl, hogy az internetes jelenléted jelentősebb lett, és kaptál egy József Attila-díjat.
– Azért a realitástól való elszakadás nem új – hiszen eddig sem véletlenül írtam olyan történeteket, amelyek nem a mai magyar valóságban játszódnak. Mindig komoly díszlet- és jelmezraktárból dolgoztam, amikor előállt egy-egy szöveg, hogy ez erőteljesebb, azt lehet a pandémia számlájára írni. Lehet, hogy szokatlan tőlem ez a hang, de ez is én vagyok. Újrakezdtem írni, és a megszülető lendületből lesz erőm továbbvinni a nagyobb lélegzetvételű szövegeket is. Szóval lesz regény is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>