„Nem tehet róla, mert még kicsi?” – A kistestvér, akit sokáig nem kedveltem
Angéla pont az ötödik születésnapomkor érkezett meg hozzánk. Anyáék éveket vártak rá, és az örömtől elcsukló hangon ismételgették nekem, hogy ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna. Pár hétig kérdezgettem, hogy mikor visszük vissza, beválthatnánk vagy kicserélhetnénk, nekem nem hiányzott kistestvér. A régi hétköznapjainkat akartam visszakapni.
Ahányszor anya kibontotta a ruháiból, óvatosan, egyik szalagot, gombot a másik után, mintha karácsonyi meglepetés lenne, vizelni kezdett. Körbejelölte az egész családot. Otthagyta a nyomát a kanapén is. Anya kisikálta, de én utána már mindig odaképzeltem a foltot, és nagyon vigyáztam, hogy véletlenül se üljek bele.
Korábban szerettem anyával órákig kézműveskedni, vagy apával megjavítani dolgokat, vagy csak hallgatni, ahogy mesélnek, és mindig a kedvenc meséimet. Most ezekre alig jutott idő, hiába próbálkoztak apáék, mert Angéla egyfolytában üvöltött. A hasa fáj, magyarázta anya, amikor mérgemben a fejére akartam sózni.
A foga fáj, emelt fel apa, amikor én is toporzékolni kezdtem. Aztán Angéla ledöntötte, összefirkálta, megszerezte, összetörte, és persze sose tehetett róla, mert ő még kicsi. A hatodik születésnapomon világosan kifejtettem, hogy egy mackót szeretnék kapni. Megkaptam, aztán később Angéla kedvenc alvós játéka lett belőle.
Nem tudom, mikor lettünk szövetségesek. Talán akkor kezdődött, amikor megszületett az öcsénk. Nagy meglepetés volt, senki nem számított rá. A kórházból hazaérve azt vettem észre, hogy Angéla elkezdte Ádámhoz hordani a játékait. Nem foglalkozott semmivel, elhanyagolta a kedvenc elfoglaltságait, csak egyik után a másik dolgot tömködte a kiságyba. A születésnapi macimat is, a kiselefántot is, a kirakósokat, az ujjbábokat, addig, hogy anya már nem tudta, hogy szabadítsa ki az újszülöttet a játékok fogságából.
Mindenki nevetett, hogy Angéla milyen jószívű, csak én értettem egyedül. Hogy fél. Hogy bizonyítani akar. Megfogtam a kezét, behúztam a szobába, és becsuktam magunk mögött az ajtót.
– Gyere, építsünk palotát! – mondtam. – Még nem tudja lerombolni. Egész délután együtt játszottunk. Aztán csak nevettünk, amikor észrevettük, hogy Ádám mindent összenyálaz. Lepecsételte anya kedvenc blúzát, és megjelölte az estére elővett mesekönyvet is. Lassan kiderült, hogy van pár dolog, amit sokkal jobb Angélával csinálni, mint a felnőttekkel. Pár év alatt pedig Ádám is belenőtt ebbe a szövetségbe.
Múlt szombaton Ádám eljegyzését ünnepeltük. Meghitt csókot váltottak a menyasszonyával, és engem egy pillanatra elfogott a féltékenység, hogy most valaki más sajátítja ki az öcsémet. Megjelöli magának, és ez a mi testvéri kapcsolatunkra is kihat. Angéla kicsit később odajött hozzám, és halkan csak ennyit mondott: – Gyere, építsünk palotát!
Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Mi, hogy ne nyomkodjam a gombokat? Na, ne legyél már ideges!” – Egy kisiskolás gyerek kalandjai az állásinterjún
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
