Más az iskolakezdés a fiúval, mint a lánnyal?

Anno, amikor a lányom ment iskolába, azért aggódtam, hogy jól fogja-e érezni magát, talál-e hamar barátokat, elég bátor lesz-e, meri-e mondani, ha valami baja van, és nem fog-e valamit túlságosan a lelkére venni. Abban biztos voltam, hogy mindig minden holmija rendben lesz, vigyázni fog rájuk, tudja, mi hol van, időben átöltözik tesiórára, és emlékezni fog arra, amit a tanító néni mond, sőt, még arra is, amit nem, mert apró mozdulataiból, nézéséből leveszi, mit gondol, milyen kedve van.

A fiam iskolába menése teljesen más érzelmeket, félelmeket ébresztett bennem. Tudtam, hogy neki olyan problémája nem lesz, hogy nem mer valamiért szólni, nem lesz kivel játszania. Tulajdonképpen el sem tudtam képzelni olyan helyzetet, amely kizökkentené a magabiztosságából, ugyanis bárkivel könnyen elbeszélget, eljátszik, főleg, ha az illető is szeret focizni, kosarazni, futni, ugrálni vagy bármilyen más sportot, mozgásformát űzni.

Amiatt viszont aggódtam, hogy elég türelmes lesz-e a monoton munkához, tud-e hosszasan egyhelyben ülni, megtalálja-e a dolgait, emlékezni fog-e rá, mit hova tett, elég gyorsan átöltözik-e.

Itthon ugyanis képes hosszasan keresni a kikészített nadrágját, és a zoknifelvétellel is meggyűlik a baja. Már láttam magam előtt azt is, ahogyan a talált tárgyak között kutatom a cuccait. Olykor előfordul, hogy ha valaki megkérdezi tőle, tiéd-e ez a póló, rávágja, hogy nem. Majd idővel rájön, hogy mégis, és elintézi annyival: „Ja, elfelejtettem!” Irigylésre méltó könnyedséggel tud kezelni helyzeteket. Neki mindig minden jó, és mosolyog, nem akad fenn apró dolgokon, sőt sokszor fel sem tűnnek neki.

Elég könnyedén vette az iskolakezdést, már két nap után egyedül ment be. A mellette ülő kislány nevét napokig nem tudta, de ez nem zavarta, azt mondta, aranyos. Mondjuk, ezen meg sem lepődtem: ikerpár ovistársait, akikkel nap mint nap együtt focizott, két év után tanulta meg megkülönböztetni, a nevükről nem is beszélve. Mindig úgy mesélt róluk, hogy tudod, akiből kettő van. Hegyezőjét már másnap elhagyta, de miután megbeszéltük, hol nézze meg (padban, táskája másik zsebében stb.), előkerült. Első héten mindennap új konyharuhát kellett tennem az uzsonnájához, de aztán elkezdtek hazaszállingózni.

Egyből sok barátot szerzett, de nemcsak a saját osztályában, hanem a nagyok között is: negyedikesekkel, ötödikesekkel focizik délután, és simán megkér egy hetedikest, hogy várja meg az öltözőben, amíg átöltözik edzés után.

Még a nővére is csodálkozik: „Te oda mersz menni a felsősökhöz?!”

Arról nem sokat tudok, mi történik az iskolában a tanórákon, csak azt, hogy tesiórán ő volt a leggyorsabb, és délután hány gólt vagy mekkora kosarat dobot. Kinek mi fontos! Minden egyéb információt harapófogóval kell kihúzni belőle, ugyanis arra a kérdésre, hogy mi volt ma, csak annyit válaszol: „Minden nagyon jó volt!” Szerencsére a tanító néni mindig megnyugtat, minden rendben van, ügyes és aranyos.

A lányom is kellő információval szolgál mindennap, sőt többet tud arról is, hogy az öccséék mit csináltak aznap, mint maga az öccse. Ezen sem vagyok meglepődve, mert a lányom mindig mindent részletesen elmesél: mit játszottak, ki kibe szerelmes, kik vesztek össze, kivel mi történt, melyik tanárnak van új frizurája. Még arról is előbb tudott, hogy az egyik tanító néni babát vár, mint hogy mondta volna nekik, ugyanis a lányokkal összetették a képet: „Orvoshoz ment, nem jött pár napig, máshogy viselkedik, az egyik tanár megölelgette, biztos, hogy babát vár!” A fiamnak szerintem akkor sem tűnne fel, ha már a hetedik hónapban lenne, csak annyit mondana: „Ja, olyan nagy lett a hasa!”

Azt is a lányomtól tudom, ha az iskolában összetalálkoznak, mindig megölelik egymást, és figyelmezteti bizonyos dolgokra az öccsét:  „Add oda a lapot a tanító néninek; ne hagyd bent a kabátod” stb.

Teljesen különböző személyiségek, de mindig is jól kiegészítették egymást. Már néhány évvel ezelőtt is együtt mentek fagyit venni a strandon. A fiam beszélt, mert ő a bátrabb, de kellett a lányom is, akit észrevesznek a pult túloldalán (a fiam még nem érte fel), és fizet, ugyanis a fiam simán elszalad a visszajáró nélkül, ha már fizetett, és megkapta a fagyit. Valahogy nyugalommal tölt el, hogy egy helyen vannak, és számíthatnak egymásra. Közben pedig kíváncsian várom, milyen egyéb különbségek lesznek még, akár az olvasás-, akár az írástanulásban.