Anya nem bír el minden terhet! – Miért fontos a szülői „énidő”?

A kislányom megszületése az egyik legnagyobb csoda volt az életemben. Amikor hazajöttünk a kórházból, nem volt kérdés, hogy éjt nappallá téve arra fogok törekedni, hogy mindent megadjak neki, hogy boldog és teljes gyermekkora lehessen. Aztán a lassan megszokottá vált pelenkázások, altatások, mondókázások, szoptatások, majd bébiétel-készítések közepette arra lettem figyelmes, hogy teljesen „elmerültem” a gondoskodásban.

Bár ennek tagadhatatlanul megvan a maga szépsége is, a babám féléves kora környékén elkezdett hiányozni a régi önmagam és a magamra szánt „énidő”.

Az anyai kötelességeimet továbbra is lelkiismeretesen elláttam, de a kedélyem szürkébb, a mosolyom halványabb lett. Aztán az édesanyámmal történő egyik telefonbeszélgetés alkalmával egy-két könnycsepp is kibuggyant, majd lelkiismeret-furdalással terhelten bevallottam, hogy jelenleg semmi másra nem vágyom annyira, mint egy szabad félórára, amikor végre magam lehetek – egy kicsit az imádott kisasszony nélkül. Szerencsére egy rendkívül empatikus édesanyával áldott meg az ég, aki azonnal tudta, min megyek keresztül – kijelentette, hogy mostantól a hét egy napját nálunk tölti, én meg kezdjek el programokat szervezni, amíg ő „unokázik”, így mindenki jól jár.

Az agyas szülők

„Mikor is van ennek a projektnek a leadási határideje? Ma ki viszi a kisebbiket a fociedzésre? Vajon reggel beraktam a fehér mosást, vagy csak előkészítettem?” A munkával, a gyerekekkel és a háztartással járó feladatok projektmenedzseri gondolkodást követelnek a szülőktől. Ez az igencsak fárasztó tevékenység – ahogy arra Beth Frates, a Harvard Egyetem orvosi karának adjunktusa is rámutat – az agyunk prefrontális kérgét mozgósítja, ami a racionális gondolkodásért és az önuralomért felel. Mi történik azonban, ha erőt vesz rajtunk a fáradtság – ami lássuk be, minden szülő életében elkerülhetetlen? Ilyenkor az amigdala aktivizálódik az agyban, ami evolúciós szempontból a hatékony menekülésért és küzdelemért felelős – ez rendkívül hasznos, ha egy kardfogú tigrissel találjuk szemben magunkat, ám korántsem annyira jó tomboló gyermekünk vonatkozásában.

Ahhoz, hogy a szülőséggel járó összes feladatot megfelelően el tudjuk látni, elengedhetetlen, hogy időnként pihenjünk.

Ahogy egy időnként túlterhelődő informatikai rendszernek, úgy az agyunknak is töredezettség-mentesítésre van szüksége, hogy utána újult kedvvel, feltöltődött energiatárakkal vethessük bele magunkat az élet egyik legnagyobb kalandjába, a szeretettel teli gyereknevelésbe.

A fránya bűntudat

Annak a hátterében, hogy ezt a mókuskerékből való kiszakadást miért nem sikerül a legtöbb szülőnek (és jellemzően anyának) megoldania, egy meglehetősen komplex képlet áll. Ennek jelentős hányadát a bűntudat teszi ki. Szerető szülőként valószínűleg mindnyájan éreztük már azt, hogy bármennyire is igyekszünk, az energiánk, az időnk és a lehetőségeink végessége miatt nem tudunk mindent megtenni a gyerekeinkért.

Ezért első lépésként el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a feltétlen szülői szeretet nem egyenlő a teljes önfeláldozással és önfeladással.

Attól, hogy gyerekünk van, nem szűnünk meg egyéniségként, külön entitásként (is) létezni. Az alkalmanként önmagunkra szánt idő tehát egyáltalán nem luxus, amiért bűntudatot kéne éreznünk, hogy épp nem a kicsikkel vagyunk. Ez egy szükséges dolog, ami ahhoz kell, hogy igazán jó szülők lehessünk. Hiszen ahogy a mondás is tartja: „A baba is akkor van jól, ha anya jól van.”

További lépés, ha azt is felismerjük, hogy a gyermeknek elsősorban a megszakítatlan, fókuszált szülői odafordulásra van szüksége, és nem arra, hogy valaki állandóan mellette legyen. Egy napi rutinba belefásult, ingerlékeny és türelemre képtelen anya 0-24-es jelenléte sokkal kevesebbet ér ugyanis egy kisgyermek fejlődése szempontjából, mint az, ha a beiktatott feltöltődésünk után teljes gőzzel, néhány órára csak őrá figyelünk. Meghallgatjuk a gondolatait, beszélgetünk vele a világról, vagy épp feloldódunk a vele való játékban.

Önnek napi hány perc adatik meg saját magára?

Elméleti szinten persze könnyű a szülői „énidő” fontosságáról beszélni. De mi a helyzet a valósággal? Egy 2014-es brit kutatásban mintegy 2000 anyát kérdeztek meg a pihenési, kikapcsolódási lehetőségeikről. A válaszok döbbenetesen szomorú képet festettek fel: egy anya átlagosan napi 17 percet tud magára szánni, mindezt úgy, hogy a válaszadók 51%-a zéró „énidőről” számolt be, mert a hetük egészét a másokról való gondoskodás tölti ki.

Ez döbbenetesen kevés. Még ha a nagyon optimista napi 17 percet nézzük is: ez épp egy zavartalan fürdőszobai körre és egy csendben elfogyasztott teára elég. Az anyák nagy része ráadásul azt is jelezte, hogy az időnként felszabaduló percekben sem tudnak igazán leereszteni: a fejük zsong a rengeteg feladattól, és ilyenkor is rendszerint a következő napi teendőket gondolják át.

Így nem adatik meg nekik a valós pihenés, ami szükségszerűen kimerüléshez vezet, a folyamatos, éveken át tartó túlterheltség pedig a keserű frusztráltsághoz – ha úgy tetszik, a „házisárkányság” kialakulásához.

A család egy csapat

A fenti kutatás az anyák általános leterheltsége kapcsán a házimunkára is kitért: korunk üdvözölendő emancipációs törekvéseinek ellenére ennek a 78%-át még mindig a nők végzik. Sajnos ez a heti/napi rendszerességgel vitt „láthatatlan munka” nem hasonlítható össze az időnként felmerülő karbantartási, szerelési munkákkal (de még a fűnyírással sem), amiket a klasszikus családmodell a férfi feladatkörrel azonosít.

Ahhoz, hogy az anyáknak is több idejük legyen magukra – és így a gyerekeikkel és a párjukkal való kapcsolatukban is kiegyensúlyozottabbak legyenek – elengedhetetlen, hogy mindenki kivegye a részét a teendőkből. Ahelyett, hogy társadalmi diskurzusként is azt erősítenénk, hogy egy nőnek minden terhet illik elcipelnie (mások helyett is), inkább a csapatmunka, a hatékony együttműködés fontosságát kéne közvetíteni a „jövő anyái és apái” számára is.

Summa summarum: bármennyire is nehéz megoldani, megküzdeni a szülői bűntudattal és nem ritkán a kívülről érkező anyaszégyenítéssel, egyszerűen a saját magunk és családunk egyben tartása érdekében muszáj időt szánnunk önmagunkra.

Ne habozzunk külső segítséget kérni (akár a gyerekekre való felvigyázásban, akár a takarításban), időnként ételt rendelni, vagy csak megtanítani a már nagyobbakat arra, hogy legalább napi negyedórát hagyjanak anyának csak saját magára. Nagy és égbekiáltóan „önző” dolgokra természetesen nem kell gondolni: elég, ha hetente kétszer elmegyünk sétálni, néha találkozunk a barátainkkal, áldozunk a testmozgásnak, a kedvenc sorozatunknak vagy a hobbinknak. A lényeg: csak töltődjünk fel!