Neked elmesélem – Hogyan élnék, ha csak ez az egyetlen életem volna?

Azt érzed, hogy rossz úton jársz, rossz az, ahogyan élsz? Hogy tehetnél többet is, hogy lehetne jobban is? Szakértője vagyok az önostorozásnak, a „nem vagyok elég jó” nappalokat megkeserítő érzésének. „Voltak álmaim. Arról álmodtam, hogy az én lányom tökéletes lesz” – ilyen anyai elvárásokkal indultam útnak. És hát, nem nehéz kitalálni, korántsem lettem tökéletes. Főleg nem anyukám szemében. Tűz és víz voltunk mi ketten. Ő mást várt tőlem, én mást vártam tőle. Ritkán értünk el egymás szívéhez. Sikeres fotóriporter volt, Erdély egyik csendes kis falujából jutott be az MTI-be. Látszólag mindene megvolt. Mégsem tudott boldog vagy legalább elégedett lenni. Kislányként „megsebezték”, és nem tudta feldolgozni a sebeit. Szenvedélybeteg lett.

Egy első kerületi, hétemeletes társasház másfél szobás lakásában éltünk, ahol farkasszemet néztem a szemközti ház omladozó falaival. Úgy éreztem magam, mint egy kis Maugli a betondzsungelben, mint egy partra vetett hal, aki fuldoklik. Úgy vártam a nyarakat, mint a Messiást. Emlékeim szerint egyedül ezeken a nyarakon voltam boldog, amiket édesanyám erdélyi rokonainál és apai nagyszüleimnél, az Alföldön, Tiszacsegén töltöttünk. Erdélyben váltam a lovak szerelmesévé. Mezítláb szaladgáltam körülöttük a csűrben, rajongással öleltem és simogattam őket. Egyik alkalommal anyu, mint az őrült, rohant ki a házból a tűző napra: „Te jó ég, most mondta a testvérem, hogy a rúgós ló mögött játszol! Azonnal gyere ki onnan, Krisztike, még bajod esik!”

De a lovak között semmitől sem féltem. Értettük egymást, a nagy, meleg, értelmes, rám rácsodálkozó tekintetük békét hozott a feldúlt, meg nem értett kis lelkembe.

A lovak iránti szeretetem miatt állatorvos akartam lenni, de úgy éreztem, én ehhez kevés vagyok. Biztatni pedig nem biztatott senki. Anyu ugyan elvitt pályaválasztási tanácsadóhoz, így el is kerültem Tatára lótenyésztői szakmunkásképzőbe érettségi után, de olyan színvonalon aluli oktatásban részesültem, hogy az említésre sem méltó.

Apu pedig beletörődött: jó, ha nem, hát nem. Ő mindig megengedte, hogy önálló döntéseket hozzak, bízott bennem. Neki mindegy volt, hogy mi leszek, csak szeressem, amit csinálok. Nem várta el tőlem, hogy bármiben is kiválóan teljesítsek. Annak is örült, ha görbült az a jegy. Egészen más dolgokra tanított. Öt-hat éves lehettem, amikor elővett egy sima, egyszerű fehér lapot, és vonalzóval összevissza egyenes vonalakat húzogatott rajta, majd ezeket a négyszögeket színezgettük ki. Ennek az egésznek semmi értelme nem volt azon kívül, hogy amíg színeztünk, beszélgettünk, együtt voltunk, és csak szerettük egymást. Az együttlét örömére tanított, az idő szeretettel teli eltöltésére és kétkezi dolgokra. Miatta tudok fát vágni, barkácsolni, tüzet rakni, fúrni és faragni – a kertben látható tyúkólat is saját kezűleg építettem fel. Ő volt az én hősöm. Ha ő nincs, én ma nem vagyok itt.

Kép

Ványa Kira Krisztina fiatalként és szüleivel - Képek: Ványa Kira Krisztina

1983-ban, 18 évesen kértem segítséget pszichológustól, amikor már két éve súlyos evési rendellenességgel, bulimiával küzdöttem. Nem tudtam, hogy beteg vagyok, de éreztem, rengeteg elfojtás van bennem. Reggeltől estig szorongtam.

Akkor szembesültem azzal, hogy lépnem kell, amikor egy fülledt nyári nap a kezembe került a Családi lap júniusi lapszáma, amelyben Kerényi Gabriella pszichológus szó szerint leírta mindazt, ami velem történik, a falásrohamoktól kezdve az önostorozásig. Akkor döbbentem rá, hogy baj van, hogy tennem kell valamit, ha életben szeretnék maradni.

Sötét és mély időszaka volt ez az életemnek. Befaltam az ételt, majd hánytattam magam. Nem azért, mert tudatosan így akartam, hanem mert kényszerem volt rá. Olyan volt, mintha valaki más döntene helyettem arról, hogy mit, mikor és mennyit eszem. Majd túl sok lesz az egész, és könnyíteni kényszerülök magamon. Utána pedig iszonyatos lelkiismeretfurdalás gyötör, önostorozással fűszerezve. És ez csak ismétlődik nap mint nap. Ennek semmi köze a fizikai éhséghez vagy az akaraterőhöz, ez lelki probléma. A magány és a szeretetlenség elől menekültem. Menekülés volt, mert a gondolataim addig is inkább azzal foglalkoztak, hogy magamat bántsam: „Már megint híztál, te…”, „Nem igaz, hogy nem vagy képes abbahagyni!” – nem pedig azzal törődtem, hogy anyu miért nem szeret. Pedig biztosan szeretett, mondta is, csak én nem éreztem. Hiányzott a jelenléte. És fájt látni, ahogyan szenved és pusztítja önmagát.

Emlékszem, egyszer a piros lámpánál álltunk az utcán, amikor elkezdte a hajamat birizgálni, talán simogatni is… Akkor éreztem először és utoljára a gyengédségét. Ez a pillanat ma is élesen bennem él. Azóta is szeretem, ha a hajamhoz érnek.

Csoportterápiával kezdtem a gyógyulást, és itt, a terápián keresztül tanultam meg kiállni magamért, merni nemet mondani és elhinni, hogy az én véleményem is számít. A legnagyobb tanításokat a csoportvezetőtől, Kerényi Gabriellától kaptam. Az akkori naiv, elnyomott lány tátott szájjal figyelte a szavakat, amik megváltásként, fényként világították meg az akkori értéktelennek és értelmetlennek hitt életemet. A visszahúzódó, csendes, depressziós kislányból tapasztalt, bölcs és magabiztos emberré váltam. Amikor 20 évesen egy nap úgy feküdtem le, hogy: „de jó, ma nem hánytam!”, örömömben sírtam. Irdatlan nagy erő kellett ahhoz, hogy ebből a feneketlennek tűnő gödörből kimásszak, és ezért az erőért ma már becsülöm magam. Az önbecsülés hatalom, béke, erő. Egy forrás ott benned, ami által az egész világban úgy tudsz létezni, hogy elhiszed: megállod a helyed az életben, értékes vagy, és jó, hogy létezel. Pokoli út volt eljutni ehhez az érzésig attól a kamaszlánytól, aki gyűjtögette anyukája altatóit, hátha jobb lesz neki elmenni ebből a világból.

Volt egy gimnazista osztálytársam, aki ma honfoglalás kori koponyarekonstrukciókat készít, tőle kaptam életem legmeghatározóbb könyvét, az Emese álmát, amely tele volt honfoglalás kori kutatásokkal, ásatási eredményekkel. Órákig vizsgáltam a könyvben a képeket arról, hogyan is nézett ki egy szíjvég, hogy rangtól függően milyen vereteket viseltek az őseink. Elkezdtem több száz éves leletek alapján kaftánokat (köntösöket, hosszú kabátszerű felső ruházatot, a keleti népek hagyományos viseletét) varrni, és elképzeltem, ahogyan a törzs tagjai esténként összegyűlnek a tűz körül, beszélgetnek, esznek-isznak, énekelnek.

Magányos kislányként ellenállhatatlan vágyat éreztem egy ehhez hasonló közösségre, életérzésre. Ezzel mindig egybefonódott a tudat, hogy mennyire tisztelték a Földet, szinte együtt éltek a természettel.

Az erdélyi és alföldi nyarak során kialakult bennem egy jövőkép. Még kislány voltam, amikor elképzeltem magam, ahogyan egy gyümölcsfákkal és vadvirágokkal teli, több hektáros kertet gondozok, szabadon engedve benne lovat, kecskét, kutyát. Ahol kakaskukorékolásra ébredek, és a kertből hozom be a frissen termett földillatú paradicsomot, ahol gépeknek és ártalmas vegyszereknek nyoma sincs.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Ehhez az ábrándképhez Ausztrália hozott közelebb. Életemnek akkori szakaszában (40 évesen) nem találtam hozzám hasonló gondolkodású embereket. Különc, egyedülálló anyaként csodabogárnak számítottam. Amíg egyedül vettem fel a kaftánomat, addig csak egy bogaras nő voltam, amíg egyedül utasítottam vissza a fűnyíró használatát, addig hanyag és igénytelen voltam, most viszont egy összetartó, hagyományőrző közösség része vagyok, akikkel, ha összegyűlünk határokon innen és túl, az mindig ünnep a számomra.

Amikor 15 évvel ezelőtt útra keltem, arra gondoltam, hogy az ausztrál bennszülöttek még biztos természetközeli életet élnek, majd ők megértenek és befogadnak. De az európai eredetű és a bennszülött ausztrálok két külön kategória. Előbbiektől megtanultam, hogyan lehet úgy élni, hogy egy vadidegenre is rámosolyogsz az utcán, hogy a jót látod a másikban, és önzetlenül támogatod, ahol és ahogyan csak tudod. A bennszülöttektől pedig elsajátítottam, hogyan éljünk úgy egységben a természettel, hogy támogassuk, ahelyett, hogy leigáznánk.

Bár egész életemben az angol nyelv tanításából és fordításokból éltem, hivatásomnak mégis a természet védelmét, a hagyományok őrzését érzem. Rájöttem, ha valaki nem ismeri az őseit, olyan, mint egy gyökértelen fa: előbb-utóbb kiszárad. És ha megérteni nem is tudtam, azért

meg akartam ismerni a múltamat: anyám fájdalmát, apám kitartását, az erdélyi vérvonallal kevert Tisza-parti nőt. Ki vagyok én, ha nem nyomom el a belső hangot, ha nem akarok megfelelni, ha nem félek?

Hogyan élnék, ha csak ez az egyetlen életem volna, ha csak magamnak tartoznék elszámolással? Körvonalazódott a kép, egyre élesebben. Egyre távolabb kerültem a régi önmagamtól.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Tanításaimba egyre tudatosabban szőttem bele a természet szeretetének gondolatát. Volt olyan tanítványom, akinek az édesanyja egy telefonbeszélgetéskor elmondta, hogy a család „miattam” kezdte el vásárláskor magával vinni a bevásárló szatyrait, hogy ne kelljen egyszer használatos műanyag zacskókat letépkedniük a zöldségesnél. Apróság – de én sikerélményként éltem meg. Szinte mindenkitől hallom, hogy így meg úgy szereti a természetet. De attól, hogy néha kimegy az erdőbe sétálni, az én szememben ez még nem szeretet. A szeretet az, amikor teszel is valamit azért, akit szeretsz. Bármit, amit tudsz: mondjuk úgy, hogy ne gyep legyen az udvarodon, hanem ehető növények vagy virágok a méheknek, beporzóknak. Ezt rengetegen megtehetnék. Sokan azt kérdezik: de honnan lenne időm kertészkedni? Pedig a sima fű nem kell, hogy több időt vegyen igénybe, mint a gyep. A permakultúrában például kapálás sincs; a talajt minimális mértékben vagy egyáltalán nem bolygatjuk. Az én utamon mérföldkő volt a permakultúra megismerése, amiből Ausztráliában képesítést is szereztem. Ez egy fenntartható, sőt természetet segítő életforma. Az egyik jelszava: dolgozz a természettel, ne ellene! Az egyik sokat emlegetett példa a meztelen csiga esete. Ahogy Bill Mollison, a permakultúra egyik atyja mondta: „Nem túl sok meztelen csigád van, hanem túl kevés kacsád.” Én most a párommal egy 3,5 hektáros gyümölcsösben kezdem el nagyobb mértékben művelni ezt a potenciálisan növekvő, jövőt megváltó módszert.

Ausztráliában, ötven felé közeledve kezdtem el megismerni azt, hogy ki is vagyok én valójában. Felvállaltam magam, mindazt, ami érdekel. Nem foglalkoztatott többé, hogy mit gondolnak rólam mások.

Annyira felszabadultam ott, Ausztrália harmadik legnagyobb városában, Brisbane-ben, hogy természetgyógyászati táplálkozástant, gyógymasszázst és permakultúrát is tanultam. Hihetetlen tudásszomj motivált. Életem legambiciózusabb, legtudatosabb tíz éve volt az, amit kint töltöttem, és ausztrál állampolgár is lettem. De mindig tudtam, hogy ez egy átmeneti állapot. Hazahúzott a szívem és a jövőképem, amit otthon akartam megvalósítani, közel a lányomhoz és apámhoz.

Célommá vált a természetközeliséget elérni, a túlcivilizált létformát kerülni. Most, ötvenhét évesen élek nagyjából úgy, ahogyan arra vágytam, ahogyan szeretnék: egy 5x5 méteres faházban, ahová nincs bevezetve se víz, se gáz, se csatorna. Helyette van két víztartályom, amelyeket az udvari csapból töltök fel (bárcsak lenne a közelben egy patak!), ha kifogy belőlük a víz. A fürdést egy öblös lavórral oldom meg, mint ahogyan egykor a nagyszüleim tették. Nyáron pedig, ha süt a nap, a vizet egy eldobott műholdvevőből készített „napelemmel” melegítem fel. A főzést egy kis kör alakú tégla tűzhelyen, a kertben talált ágak eltüzelésével szoktam megoldani, de van a házban gázpalackos tűzhely is. Itt húst leginkább kuktában főzök, hogy minél kevesebb gázt használjak. A tyúkól mögött, a kert végében áll a komposzttoalett, a fűtést pedig fával oldom meg egy szép, meghitt kandallóban – és mivel kicsi a ház, nincs is sok fára szükségem, bőven elég az, amit úton-útfélen összeszedek, ami a rokonoknak, barátoknak nem kell. Vadon élő, közösségben élő nő vagyok, aki megszerette önmagát, az életét, aki szinte egy a természettel, akinek nem kell sok, akinek bőven elég annyi a boldogsághoz, hogy felpattanjon egérfakó lovára, Tordára, és elvágtasson a lemenő nap fényében.

A történetet Kosztin Emese írta Ványa Kira Krisztina emlékei alapján.