Mindenki tőle rettegett az iskolában – Egy bántalmazó diák története

Végignéztem a tizenhárom éves fiún, és láttam a két számmal nagyobb, rongyos pólóját, a vakítóan fehér pipaszár lábát, a beesett arcát és a nagy karikát a szeme körül. Hát ő lenne az, akitől az egész iskola retteg?

kisfiú
A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Trinity Kubassek

Kezdő tanárként dolgoztam, amikor az osztálykirándulások napján azt a feladatot kaptam, hogy vigyázzak azokra a gyerekekre, akik valamiért nem tarthatnak a társaikkal, és az iskolában kell maradniuk. Egyetlen ilyen diák volt: Csaba. A fiú, aki azért nem mehetett el az osztálykirándulásra, mert nem kapott rá engedélyt és pénzt otthon. A barátai, a tanárai, a több száz diák mind vidáman, nevetve indult a parkokba, kiállításokra, Csaba pedig velem jött az üres, kihalt iskolaépületbe.

Kettesben ültünk le egy tanteremben, de olyan volt, mintha az egész világon ketten maradtunk volna.

Nem most találkoztam vele először, egy-két helyettesítés alkalmával már tanórán is megismerkedtünk, ráadásul a hírneve is megelőzte. Tudtam, hogy ő az iskola réme, akitől mindenki retteg, aki számtalan gyereket megvert, a tanároknak rendszeresen beszól, akadályozza a tanítást, fegyelmezetlen. Végignéztem a tizenhárom éves fiún, és láttam a két számmal nagyobb pólóját, a vakítóan fehér pipaszár lábát, a beesett arcát, a karikás szemét. Nem tűnt rémisztőnek, csak egy magányos gyereknek, akire a szüleinek nincs idejük. Csaba azonban nem akarta, hogy mindezt meglássák rajta. Fájt neki, ha észrevették, milyen kiszolgáltatott, szegény és szeretetéhes. Ő arra vágyott, hogy erősnek, nagynak, menőnek, tehetségesnek tartsák. A lakótelep hercegének!

Ha pedig nem tűnhetett ki sem drága ruhákkal, sem a telefonjával, sem a jó jegyeivel, úgy hitte, csak egy eszköze maradt: a nagy hang és az erőszak, amellyel elterelheti a figyelmet a gyengeségeiről, és ő is lehet valaki a közösségben. Most azonban nem vették körbe az osztálytársai, nem kellett versenyeznie a figyelemért, és egyetlen jó tanulóval sem kellett összemérnie, mit tud.

Aznap csak rá figyeltem. Társasoztunk, kártyáztunk, és hallgattuk a kedvenc zenéit.

Manók a betonóriások között

– Ez tetszeni fog önnek. Hallgassa, ez a zenész a barátom! – büszkélkedett.

– Hol ismerkedtél meg vele? – kérdeztem.

– Itt szokott erősíteni a pályán – felelte.

Erről eszembe is jutott, hogy hazaindulva mindig láttam a lakótelepen a fiatal, szűk trikós srácokat, amint fekvőtámaszoztak a betonon, és hallgatták a kihangosított telefonjaikról a saját zenéjüket. A tízemeletes tömbök között olyan aprónak tűntek, mintha manók lettek volna az óriások gyűrűjében. Ők mégis hatalmasnak érezték magukat.

– Szóval ők a barátaid? – kérdeztem.

– Igen. Több mint ezer ismerősöm van, és nagyon sok a követőm! – dicsekedett tovább a nyurga fiú, és látszott rajta az elégedettség, hogy végre csak vele törődnek.

Nem tudta, hogyan kérje és fogadja a szeretetet

Bevallom, előzetesen azt hittem, egész nap szófogadatlan, engedetlen és flegma lesz velem, mint általában a tanáraival. Feltételeztem, hogy csúnyán fog beszélni, és rosszakat mond majd a többiekről, ahogy máskor hallottam tőle. Ma azonban egyetlen rossz vagy csúnya szó sem hagyta el a száját, megnyílt nekem, és olyan lelkesen, kedvesen mesélt, mintha jó barátok lennénk, nem pedig diák és tanár.

Élvezte, hogy megmutathatja, ki is ő valójában. Mert míg az iskolában sokan rettegtek tőle, ő nem látta magát félelmetesnek.

Inkább erős lovagnak. Olyan fiúnak, aki segít a lányokon, ha bajba kerülnek, és megvédi őket. Olyan hősnek, aki ügyes, és mindig győz. Olyan diáknak, aki könnyen barátkozik. Olyan tehetségnek, aki jól focizik, és egyszer még sokra viszi.

A szülei minduntalan magára hagyták, és neki egyedül kellett boldogulnia. Ő pedig a maga fogalmai és elképzelései szerint igyekezett is boldogulni. Azt szerette volna, ha felnéznek rá és szeretik, nem pedig tartanak tőle. Csakhogy senki sem tanította meg neki, hogyan kérje és fogadja a szeretet. Azt hitte, az erőszak egyenlő a bátorsággal. Azt remélte, hogy az élet uralható, ha ő elég erős és gyors, és nem engedi bántani magát. Mint mindenkinek, neki is voltak álmai, és meg is osztotta velem őket.

Minden erejével védte az elképzelt világát

Elmondta, hogy szeretne sportoló, focista lenni. Amikor kisütött a nap, el is határoztuk, hogy kimegyünk az udvarra, és megmutatja nekem, mit tud. Én letáboroztam a pálya szélére, ő pedig focizni kezdett. Rohant a labda után, kapura lőtt, de valahogy sosem sikerül gólt rúgnia. Újra és újra elvétette, holott még ellenfele sem volt. Közben vakított a nap, és az udvar mintha csak a miénk lett volna: a fiúé, aki büszkén kergette az álmait, és az enyém, aki figyelte. Ahogy követtem a mozdulatait, lassan kirajzolódott a világ, amelyet maga köré teremtett. Ebben a világban ő uralkodott több száz ismerőse fölött. Bejárása volt a híres emberek közé (akik a lakótelepen edzettek), délután bringázott, és minden héten volt egy lány, aki az ő vállán sírta el a bánatát. Ha valakivel problémája akadt, könnyű szerrel elintézte. Ha kellett, erőszakot alkalmazott. És ő gyakran úgy ítélte meg, hogy kell is. Kizárta a gondolataiból a szegénységet, az otthoni magányát, a félelmet, és minden erejével védte az elképzelt világát. Így hát látszólag elégedetten futott a pályán. Talán már látta is maga előtt, ahogy focimeccsen játszik, és a lelátókon mindenki neki drukkol. Talán már hallotta is, ahogy a szurkolók felordítanak, amikor gólt rúg. Talán már odaképzelte maga köré a híres focistákat, akikkel együtt nyernek.

És talán nem is sejtette, hogy én csak egy sápadt, sovány gyereket látok, akinek a karikás, éhes szeme és a pólója foltja is elhagyatottságról árulkodik.

Rádöbbentem, hogy hiába fut egyre elszántabban, mivel egyre rosszabb eszközökkel kergeti az álmait, azok egyre inkább eltávolodnak tőle. Egészen addig, míg el nem tűnnek a szeme elől. És mi marad akkor neki?

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti