Lelki adoptálás: Hittel a gyarapodó magyarságért

– A Lelki adoptálás-mozgalom Amerikából indult, szellemi válaszként az 1960-as évek szexuális forradalma nyomán legálissá vált abortuszra, majd a ’80-as években átkerült Lengyelországba, ahonnan a varsói gyalogos zarándoklat hozta el Magyarországra a ’90-es években, és a pálos rend felkarolta. Te még néhány éve csak résztvevőként csatlakoztál a kezdeményezéshez, most viszont férjeddel együtt főszervező vagy. Mi történt közben?
– Például a gyógyulásom az abortusz okozta traumából. Amikor a ’95-ös varsói gyalogos zarándoklat résztvevői elhozták a lelki adoptálás hírét, volt ennek egy nagy hulláma, de aztán –nem tudom miért – valahogy elült a kezdeményezés. Mi 2009-ben ismerkedtünk meg a pálos renddel, azóta a Sziklatemplom fogadóközpontjának az üzemeltetése a feladatunk, de sok más dologban is próbálunk velük együtt munkálkodni. A házasságom és megtérésem előtti abortuszom okozta traumám kapcsán én már háromszor is lelki adoptáltam, azaz háromszor kilenc hónapon át imádkoztam egy veszélyben lévő magzatért és szüleiért. Vagyis én akkor ezt eszközként használtam a saját gyógyulásomhoz, de közben rengeteg egyéb imádságot is mondtam. Háromszor is meggyóntam, pedig tudtam, hogy egyszer kell, de még az sem hozott lelki-érzelmi enyhülést, mert nem tudtam magamnak megbocsájtani. Viszont a sok imának tulajdonítom a villámcsapásszerű gyógyulásomat, az Isten-élményt, amely pár perc alatt hozott számomra teljes gyógyulást.

– Mielőtt erről beszélünk, mesélj még az előzményekről, a poszt abortusz szindrómáról (PAS).
– A férjem hívő katolikus családban nőtt fel, én korábban csak amolyan kvázikatolikus voltam, de ahogy a hitem mélyült, és sorra születtek a gyerekeim, elkezdtem egyre jobban szenvedni a korábbi abortuszom tudatától. Előtte is voltak rémálmaim, de a mély depresszió a családalapítással együtt jött, és egyre jobban fokozódott. Pedig gyönyörű gyerekeim voltak, tökéletes férjem, szép házunk és pénzünk – én mégis életképtelen voltam. Teljesen kilátástalan helyzet alakult ki a harmadik gyermekem várandósságának időszakára. Videókat nézegetve próbáltam elképzelni naponta többször, hogyan halt meg, meddig szenvedett a kisbabám. Azzal kínoztam magam, hogy Isten legszebb ajándékát eldobtam magamtól.

Mindenről az jutott eszembe, hogy lehetne még egy ugyanolyan tündéri gyermekem, mint a többiek, de én megöltem őt.

A mélyponton már félóránként vágytam arra, hogy élve temessenek el. Bárki – a férjem, a papok – bármit mondott, nem segített.

– Amíg el nem jött az említett villámcsapásszerű gyógyulás.
– Egy délutáni pocak- és hátpihentetés során történt. Behunytam a szemem – nem aludtam, hanem valamin gondolkodtam –, amikor megjelent egy vakítóan fehér ruhás, hosszú barna hajú, 8-9 éves kislány és egy 30 év körüli férfi, kézen fogva. A férfi nem beszélt, de volt köztünk egy gondolati kommunikáció, végtelenül szeretetteljes, elfogadó és megnyugtató tekintettel nézett rám.

A kislány viszont megszólalt, és elmondta, hogy ő az abortált gyermekem. Elmondta azt is, hogy valóban átélte a fizikai halált, de abban a pillanatban, ahogy meghalt, a mennyországba került, és most boldog.

Megbocsájtott nekem, szeret minket, és sokat imádkozik értünk. Viszont van egy vágya: hogy egyszer találkozzunk. De ha ezt így folytatom, akkor nem fogok odakerülni hozzá. Azért jött el, hogy megkérjen: változtassak az életemen, és ne csak az eszemmel fogadjam el Isten irgalmát, hanem a szívemmel is. Akkor mondta ki a kulcsmondatot, amivel meggyógyított.

– Mi volt ez kulcsmondat?
– „Isten nemcsak megbocsájtotta bűneidet, hanem el is felejtette azokat.” Rájöttem, hogy mindezt anyaként tulajdonképpen naponta átélem a gyermekeimmel, amikor odajönnek hozzám bevallani a csínytevéseiket, szégyellik magukat, mire én ilyenkor azt mondom: „figyelj, már nem is emlékszem rá”. Megkönnyebbülést és boldogságot látok ilyenkor a szemeikben. Megöleltük egymást az égi kislányommal, de ez már egy boldog búcsú volt. Ők eltűntek a szemem elől, én pedig felültem, és egy új ember voltam. Több tonna kő esett le a szívemről, meggyógyultam egy lelki rákból, és azt éreztem: tetterős vagyok, tele tervekkel, és legfőképp arra vágyom, hogy az abortusz hazugságát elmondjam minél több lánynak, aki kisbabát vár és ezen gondolkodik.

– Ekkor hoztad létre az abortusz.hu weboldalt.
– Elmeséltem ezt az élményemet a férjemnek, és elkezdtük közös életvédő tevékenységünket, létrehoztunk egy válságtanácsadó honlapot, az abortusz.hu-t. Közben találkoztam Böjte Csaba testvérrel. Ő a szép katolikus családot látta bennünk, és én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mert nem akartam, hogy hazugság legyen köztünk.

Ezért aztán egyszer, autózás közben, elárultam neki az abortuszomat, és ő pár perc hallgatás után könnyes szemmel rám mosolygott, és azt mondta: ezt el kell mondanod másoknak is.

Így kezdtünk el járni templomokba előadást tartani, itthon és Erdélyben is. Így ment ez évekig, az abortusz.hu honlap kezelése és a tanúságtételek. Korábban a versenyszférában dolgoztam, de onnantól egészen más lett az életutam. És így találtak meg sorra az újabb feladatok is.

Megkerestek például azzal, hogy egy Ráhel Szőlőskertje nevű, abortuszon átesettek számára gyógyulást hozó háromnapos programot kellene Magyarországra hozni. Több mint nyolcvan országban létezik ez a program, Teréz anya volt a fővédnöke. Tulajdonképpen azokon a fázisokon vezetjük végig a résztvevőket a három napban, mint ahogy az én gyógyulásom is történt. A Sziklatemplomban szolgáló Puskás Antal atyával dolgoztunk ezen, később ő lett a Lelki adoptálás lelki vezetője is.

Olaj Anett és családja

– A férjed hogyan támogatott?
– Mindvégig mellettem volt, de „csak” háttértámogatóként. Örült a gyógyulásomnak, eleinte eljött velem a tanúságtételekre is, de később inkább otthon maradt vigyázni a gyerekeinkre. Ő hívő katolikus családban nőtt fel, számára az abortusz fehér-fekete kérdés volt, így nem igazán tudott belehelyezkedni a traumámba. A hozzáállása idén év elején változott meg, amikor elolvasott egy tanúságtételt. Egy másik lány történetén keresztül értette meg azt, amit rajtam keresztül öt évig kevésbé. Akkor jött rá, hogy álságos Istent imádni úgy, hogy közben legalizálunk egy gyilkosságot vagy „csak” szemet hunyunk felette.

Bennem pedig akkor tudatosult igazán: az abortusz nemcsak azt érinti, aki végigmegy rajta, hanem az apákat is. Akkor is, ha nem is tudnak róla.

Így indult el egy közös gondolkodás, és a sok beszélgetés és imádság hatására „megvilágosodtunk”: az abortusz ellen a legerősebb fegyver az imádság és ezen belül a lelki adoptálás. Akkor döntöttük el, hogy elővesszük és országossá tesszük a Lelki adoptálás-kezdeményezést.

– Hogy kezdtetek neki?
– A Lelki adoptálás Magyarországon korábban Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéhez, március 25-éhez kötődött, hiszen akkor fogant meg Jézus is, ezért a fogadalomtétel is erre a napra esett. Megpróbáltunk mindenkit elérni Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéig, ami idén a húsvét miatt kivételesen április 9-én volt. A mi plébániánkon, Piliscsabán ez fantasztikus élménnyé lett: hat misén volt lelki adoptálás, összesen 253 ember vállalta – a közösség méretéhez képest ez óriási eredmény. De nyilván nemcsak a létszám a lényeg, és a folytatást sem ilyen intenzitással tervezzük. A lengyel példa nyomán kiterjesztjük az adoptálást az egész évre, Lengyelországban ugyanis van egy kis iroda, ahova bárki bármikor bemehet, megteheti ezt a fogadalmat, és elkezdheti a kilenc hónapig tartó imádságot.

Alapítottunk egy egyesületet, a neve József Szövetség. Szent József az első lelki adoptáló, hiszen elfogadott egy olyan gyermeket, aki nem volt az övé.

Ő hitelesen képviseli a férfi princípiumot, ami napjainkban nagyon elsilányult mind a kommunikáció, mind a valós felelősségvállalás szintjén. Szeretnénk szervezeti keretek között megjelenni minél több egyházi rendezvényen, fesztiválon, imaalkalmon, zarándoklaton. Sokkal hitelesebb, ha valaki kiáll és elmondja, hogy miért vállalta a lelki adoptálást, mint ha a keresztény médiában feladnánk egy hirdetést erről.

– Hogyan tudtok elérni nem hívő embereket?
– A kezdeményezés iránt érdeklődnek reformátusok és más vallásúak is, így először adaptálnunk kell az ő számukra (például a rózsafüzért), utána következik majd a nem vallásos emberek elérése. De ezeket a lépcsőket nem tudjuk előre kitalálni, ezekért imádkoznunk kell. A lelkiadoptalas.hu honlapunkon van egy nem hívő tanúságtétel is. A Mária Rádióban egy nem hívő lány beszélt arról, hogy bár nem tudja, van-e Isten, amikor átesett az abortuszon, akkor nagyon erősen érezte, hogy az élet szentségét sértette meg. Sok életvédő érzületű ember van, aki (még?) nem hívő.

– Sikerül elérni az abortuszt fontolgatókat és megakadályozni az abortuszt?
– Aki még nem várandós, sokkal nyitottabb erre, és azokat is meg lehet közelíteni, akik már átestek rajta. De azokat, aki éppen azon rettegnek, nehogy kicsússzanak a magyar jog szerinti 12 hetes határidőből, a legnehezebb megszólítani. Nem tudom, számukra ez-e az út. De azt tudom: a tájékozatlanság és a nem támogató vagy álságosan támogató környezet a két fő oka annak, hogy ezek a lányok, asszonyok végül az abortuszt választják.

– A tájékozatlanságon mit értesz pontosan? Tele a világháló információval, videókkal…
– A fogantatás pillanatától kezdve egy egyedi DNS-sel rendelkező, önálló kis lény van bennünk, akinek mindene az anya szívverése.

Az anya még nem is feltétlenül tudja, hogy várandós, miközben egy élő, dobogó szívű, érző kis emberke van a testében. A kérdés az, hogy ezt „csak” tudjuk vagy fel is fogjuk. Lexikális tudásról van szó, vagy befogadjuk a szívünkbe?

A József Szövetség távolabbi terve, hogy amint megszilárdítottuk itthon a lelki adoptálást, szeretnénk beszállni az oktatásba és a prevencióba, hogy segítsünk tisztán látni a szexualitás célját és következményeit. Ha vállalom a szexuális életet, akkor vállalnom kell azt az életet is, ami foganhat belőle. Az egyszeri nőgyógyász szavaival élve: „a szexuális élet mellett a terhesség csak idő kérdése”. Bármikor előfordulhat, hogy várandósak leszünk, akármilyen tuti módon védekezünk. És ekkor jön az a kérdés, hogy vajon mit nevelt belénk a társadalom: vállaljuk a következményeket is, vagy jön a család részéről a nyomás vagy a kvázi semlegesség, és nem vállaljuk?

– A „kvázi semlegesség” ugyanaz, mint az „álságosan támogató környezet”?
– Igen. Rengeteg statisztika szól arról, hogy ma túlnyomórészt nem a lány dönt, hanem a szülők, vagy pedig a nő olyan érzelmi függőségben van a gyermeke apjától, hogy neki megfelelve belesodródik a rossz döntésbe. A kvázi semlegesség vagy az álságosan támogató környezet viszont ezt jelenti: „tegyél, amit jónak látsz; én támogatlak”. Ez egy ördögi mondat: elsőre nagyon megnyugtatónak tűnik, de nem a pártatlanságról szól, és nem is segít. Az segít, ha elmondjunk neki: „édes lányom, ez nem mandulaműtét; itt a te életed és a kisbabád élete forog kockán”. Rengeteg abortuszon átesett lány veri a fejét a falba; eltemeti jó mélyre az abortuszt magában, és siratja álmában: „bárcsak valaki elmondta volna, bárcsak valaki valóban mellettem állt volna…”.

– És ha megfordítjuk a kérdést: milyen anya vagy apa lesz abból, akire „rábeszélik” a gyereket?  

– Abból a lányból nem lesz rendes anya, akire „rábeszélik” a gyereket, és ugyanez vonatkozik az apára is. Ennek a döntésnek bennük kell megszületnie.

Az abortusz.hu oldalon van egy videó, amit amatőr módon vettünk fel néhány lánnyal, akik az élet legnagyobb igazságait mondták ki: „az ember nem tudja megbánni azt, hogy gyereke lesz”. Nekünk kell tehát megváltozni, hogy felfigyeljünk azokra, akik segítségre szorulnak. A mai világban az egészséges családok is nagyon egyedül vannak, egy eleve széthullott kapcsolatból érkező kisbaba szüleit pedig még jobban kell támogatni, hogy valóban szülővé érjenek. A szövetség nem az abortuszra, hanem a társadalmi hozzáállás változására szeretne koncentrálni. Ezért nemcsak a veszélyben lévő kisbaba életéért imádkozunk kilenc hónapig, hanem azért is, hogy egy szerető családba szülessen bele, és ”normális” életet élhessen. 

– A társadalmi változás elérése szép, de hatalmas kihívás. Van konkrét, számszerűsíthető célotok is?
– Egy demográfus szakember azt mondta nekem: a népességfogyás megállításához pontosan annyi gyermekkel kellene többnek születnie Magyarországon, mint ahány abortusz most van. Ez számomra leegyszerűsítette, ugyanakkor magasabb rendű síkra terelte a kérdést. Ezért lett a fő mottónk: Hittel a gyarapodó magyarságért. Hogy ehhez mennyi lelki adoptálásra van szükség, azt csak a jó Isten tudja.

Mi azt a konkrét célt találtuk ki, hogy annyi lelki adoptáló legyen, ahány abortusz. Ma ez évi harmincezer.

Ma már több ezren vagyunk, de nem ragaszkodunk görcsösen a célszámhoz – nem kötelezünk senkit sem regisztrálásra –, inkább közösséget szeretnénk teremteni. Azért is, mert egyébként ez elég magányos vállalás. Ha az ember a családtagjaival együtt végzi, akkor más. A gyerekeink velünk együtt imádkoznak, hiszik, hogy egy-egy külön kisbabáért, ez egy szép közös családi élmény. De sokan egyedül imádkoznak, és mi szeretnénk őket megerősíteni évi egy-két közösségi alkalom révén, lehetőséget adni a beszélgetésre, tanúságtételre.

– Lesz is egy ilyen eseményetek nemsokára.
– Trianon és az abortusz emléknapja is az előzőhöz hasonlóan hátborzongató egybeesés: 1920. június 4-én csatolták el a lakosság közel 70 százalékát, 1956. június 4-én történt az abortusz legalizálása, azóta kb. hétmillió baba halt meg. Éppen ezért erre a napra szervezik a Séta az életért mozgalmat, amelyhez idén mi is csatlakozunk: a Belvárosi plébániatemplomnál tervezünk beszélni a lelki adoptálásról.

– A lelki adoptálás anonim, miközben sokak számára fontos, hogy amikor valakiért imádkozik, kötődjön hozzá, például egy névvel. Itt mitől lesz személyes az ima?
– Bizony nehéz kitartani. Napi öt perc kevésnek tűnik, mégsem az, hiszen sok más feladatunk is van. Én is sokszor kihagytam, és emiatt folytonos lelkiismeretfurdalásom volt. Fontos kezelni a lelkiismeretfurdalást, és ki kell tartani. Ami az anonimitást illeti, nagyon szép tanúságtételeink vannak arról, hogy mégis kiderül, kiért is imádkozunk. A poszt abortusz szindróma egyik legfontosabb gyógyító eszköze a meghalt gyermekek lelki megkeresztelése, amikor nevet adunk az abortált babának, és ezzel befogadjuk az életünkbe utólag, így a gyermekünkké válik. A sebzett szülőnek gyógyító lehet a névadás, de ha egy lelki adoptálónak is erős igénye, hogy megtudja, kiért imádkozik – ami egyébként egy teljesen egészséges vágy –, akkor meg fogja tudni, és elnevezheti őt. Egyik kedvenc bibliai idézetem: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.”