„Irodalmi kocsma az egész világ!”, avagy Lackfi János és a magyar irodalom első közösségi kötete – POKET Backstage

Duplán dobogott a szívem. A teherlift lefelé, könnyen szállt alá. A nyáresti utcára kilépve a hársfaillat még meg-megcsapta az orrunkat, sarokkövek repedéseiből, fellibbenő levelek tövéből szállt felénk a fűszeres este. Minden valami újnak a kezdetét rezegtette felénk.

Poket
Kép: poketonline.hu

Tényleg ilyen líraian romantikus körülmények közt kezdődött a mi közös POKET-kalandunk. A kisbabámat vártam a szívem alatt, amikor a munkahelyemről hazafelé menet találkoztam Hasival (Vecsei H. Miklós, a POKET alapítója, színművész), aki éppen új csapatot épített a POKET-műhelybe. Azt mondta, most csupa jó emberrel szeretne és fog is együtt dolgozni, azóta tehát, hogy társul szegődtem mellé e munkában, (hál’Istennek) kénytelen vagyok ehhez az erkölcsi zsinórmértékhez tartani magamat és mindezzel együtt a köteteket is. Azóta persze igazán rendes, néha hajnalig italozó, néha csak egy kávéra összefutó, amolyan ügy-mániás barátok is lettünk, akiket az olvasás iránti szeretet könnyen szövetségessé kovácsolt.

Ebbe a műhelymunkába, a kicsinyke, de annál kreatívabb kulisszánkba szeretnénk meghívni olvasóinkat és leendő olvasóinkat. Hogy megmutassuk, a zseb mögött milyen szív is dobog.

Lackfi Jánossal a nagyon találóan elnevezett „folyosószemináriumokon” találkoztam először. Az egyetem boltíves árkádjai alatt, a kreatív írásórák kiterjesztett szüneteiben jött-ment, mindenkihez egy-két jó szót szólva, megtestesítve az „élő költőt”. Körülötte a bölcsészet leendő felkent papjai és papnői – mindez a Makovecz-egyetem Roxfortot idéző díszletei közt zajlott, amelyek így együtt egészen varázslatos miliőt keltettek.

Tulajdonképpen épp ez az élő-költő „jelenség” hívta életre Lackfi János Versgyár című kötetét is, amely most a POKET lapjai közé landolt az online térből a háromdimenziós világba.

A kötet keletkezéstörténete ízig-vérig 21. századi; a költő előszavából idézve: „Mikor a kétezres évek közepe táján összeraktam egy honlapot magamnak, gondolkodóba estem. Hát hiszen ez éppúgy lehetne egy holt költő oldala is, nem? Annak ugyanígy vannak fotói, szövegei, interjúi... Honnan tudható, hogy ez a költő, aki én vagyok (még éppen) él? Rögvest kitaláltam hát a Versgyár-rovatot, mely dübörögve üzemelni kezdett.” A költemények tehát az online tér hatékony közvetítő közegében, az író és olvasó bitsebességes interakciójában – olvasói témafelütés és az arra készült vers-válasz – készültek, a költemények azonban végül mégis átkívánkoztak korábbi lakhelyükre, a papirosra. E manapság ritka, modern felől a hagyományos felé tartó vándorlás azonban mit sem vett el Lackfi János projektjének  újszerűségéből, vagányságából. Sőt!

Nagyon büszkék vagyunk, hogy a magyar irodalom első közösségi kötete POKET-szárnyak alatt, zsebre vágható küllemben jelenhetett meg. És nemcsak azért, mert a „közösségi” most mindenben szupertrendi, hanem mert Lackfi János Dupla medve című versgyár-kötete tényleg nagyon beletrafál a küldetésünkbe. Lackfi ars poétikája ugyanis, miszerint az irodalomról húzzuk le az iskolákban ráaggatott kényszerzubbonyt, az elefántcsonttoronyból szálljunk alá, és végre újra vegyük figyelembe az olvasókat, meg úgy egyébként is az irodalom újra legyen mindenkié – ez maga a POKET-misszió.

Kép
POKET
Kép: poketonline.hu

A kötet bemutatóján, Vigántpetenden járva maga Lackfi avatott be pár „Versgyári” kulissza-titokba, egyenesen a kötet vegykonyhájából.

– Nagyon jófej olvasóid lehetnek, ugyanis mindegyik témafelvetés, amit vers-ötletként kaptál, kifejezetten szórakoztató, kreatív vagy megindító. Ettől függetlenül biztos volt olyan sztori, tárgykör, amire jobban tudtál rezonálni. Melyeket emelnéd ki?
– Nyilván azokat, amiket magamtól sosem mertem volna megírni. Amikor például valaki a kemoterápiás kezelését ajánlotta fel témaként. Ez annyira brutális anyagában, hogy erről felszabadultan és pofátlanul csak az beszélhet, aki átélte, mert különben azt mondanánk a verselőről, hogy egy szemét, érzéketlen disznó. Ebből lett a Szent László Kórház rap, ami bevezette a magyar költészetbe a „kemoterápiás rap” fogalmát. Szerettem nagyon az olvasóim olyan témafelvetéseit is, amikről azt gondolom, hogy sokunkban felmerülnek, de senki nem jár a végükre; onnantól kezdve, hogy miért marad fenn a hajó a vízen, egészen addig, hogy miért és hogyan nyírják kockásra a focipályákat. Wisława Szymborska lengyel Nobel-díjas költőnő mondja: az élet annak a helye, hogy valamit folyamatosan ne tudjunk, így hát e végtelenített tudni vágyó kérdésekhez rögtön tudtam, hogy Villon-féle balladaforma illik, hiszen a trubadúrlíra nemcsak hogy eltűri, de meg is kívánja a rituális ismétléseket.

Összességében olyan jó témák érkeztek, hogy úgy éreztem, olvasóim a kihelyezett ügynökeim, akik a jobbnál jobb versötleteket szállítják.

– A POKET-csapatban gyakran töprengünk azon, hogy vajon a köteteinkkel sikerül-e új embereket megszólítani, vagy azok vesznek POKET-et, akik már amúgy is olvasnak. Mit gondolsz, a Versgyárral sikerült új olvasóközönséget teremtened, egyáltalán hogy lehet kitörni saját filterbuborékunkból?
– Kimondtad szerintem a kulcsfogalmat, ami a megszólítás. Megszólítani: ez az ember–ember közöttit jelenti. Nekem az a tapasztalatom, hogy amint ebbe a tartományba kerül vissza az irodalom, onnantól kezdve gyakorlatilag nyert ügyünk van. Ha valaki rájön, hogy őt itt megszólítják, és ezen a platformon ő is megszólíthat, ha az irodalom kommunikációvá, beszélgetéssé alakul, akkor az üzenet már átmegy. Erről eszembe jut egy kedves barátom, Imreh András, kitűnő költő, aki kapott egy ösztöndíjat Mexikóba, ami azzal járt együtt, hogy falujárásra is elvitték. Ott az irodalmi est nem úgy zajlott, hogy valaki mondja az okosságait, mások meg hallgatják leesett állal, hanem miután a költő fél óráig verselt, és hozzáfűzte, amit gondolt, szépen sorban felálltak a falubeliek, és ők is elmondták, hogy az én életem ilyen meg olyan volt, meghalt a férjem, megkapáltam a kukoricát. Egyszóval sztorikat cseréltek.

– A Versgyár költeményeit a kétezres évek első felében írtad, az elkészült 170 műből mi most 68-at tudtunk megjelentetni. Az előszóban is emlegetett „élő-költő” jelenséget miként próbálod azóta is képviselni, milyen módon lehet kiszakadni a „holt költők társaságából”?
– Pont a napokban mondtam ki önkéntelenül valamit, amit Gryllus Dani felkapott, és azt mondta, hogy jé, ez milyen fontos, írjuk ki a kapolcsi Kaláka versudvar fölé, ahol kilenc napig szolgáltam most júliusban megint. Szóval azt találtam mondani, hogy „itt éljük az irodalmat”. Ahogy például a versműhelyen 100–150 emberrel együtt írunk költeményeket. Nyilván én vagyok a rendőr bácsi, hogy egyfelé haladjon a forgalom, és ne gabalyodjon bele egyik sor a másikba. De közben el tudjuk felejteni azt a borzasztóságot, ami az irodalom kapcsán azonnal feltolul bennünk, hogy az év végi jegybe beleszámít-e, amit mondunk, vagy sem.

Helyette egy kicsit tényleg próbálunk más szemmel nézni az irodalomra, mégpedig úgy, hogy ott van a végén a másik ember.

Descartes mondta: a filozófia arról szól, hogy minden idők legokosabb embereivel tudunk társalkodni. No, az irodalomnak is valami ilyesmiről kellene szólnia. Ha nem is feltétlen a legokosabb, de a legérzékenyebb emberekkel folytathatunk párbeszédet. Amitől egy kicsit magunkra ismerünk, amitől egy kicsit meglátjuk, hogy a másik mitől más, és egyszerre csak rájövünk: irodalmi kocsma az egész világ!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti