Egy pacák, aki a halálnak is fügét mutat – avagy Így látunk mi, Karinthy Frigyes

Lottón nyert csokimikulás

Dragomán György máig élő kapcsolatot tart fenn Karinthyval, amiről a következő történet is tanúskodik:
„Karinthy annyira része az életünknek, hogy nem csak mi törődünk vele, hanem ő is velünk: egyszer küldött egy-egy csokimikulást. 
Az úgy volt, hogy amikor egyszerre láttuk a Karinthy Cini elveszett táskájáról szóló hirdetést Nyáry Krisztián FB-falán Annával – így szólt: »Elveszett a 27-es villamosban Karinthy Cini táskája német iskolakönyvekkel. Megtaláló illő jutalomban részesül. Karinthy Frigyes, Verpeléti út 22. Tel. 58-4-59« –, akkor Anna azt mondta, mi lenne, ha megtennénk ezeket a számokat a lottón? Hisz ez éppen öt szám!
Hát, jó, mondtam én, bár eszembe jutott nagymamám kis számos staniclije, amelyből minden héten kihúzta a lottószámokat, amikkel aztán sose nyertek.

Aznap volt a húzás, éjjel pityegett is a telefonom: lottónyereményről szólt az üzenet. 

Álmosan csak annyit néztem meg, hogy elvitték a főnyereményt, de amikor láttam, hogy nem mi voltunk, aludtam szépen tovább.
Reggel aztán megnéztük a nyerőszámokat: 4, 22, 27, 58, 59 – ezeket tettük meg; 4, 7, 28, 58, 77 – ezek jöttek ki. Persze kettes, ennyit nyertünk – na, de milyen kettes! Kijött a 4, ami nekünk mindig is fontos számunk volt, aztán az 58, és van még két szép majdnem találat: 22 a 77 helyett (ránézésre hasonlít a kettő), 27 a 28 helyett. 
A 7, az meg 7, vagyis a klasszikus szerencseszám, és persze Karinthy is megírta: »Nekem zenélnek a Hét Csillagok«. A jelenléte mutatja, hogy ez bizony üzenet, ami nekünk zenél.
Amikor megtettük ugyanis a szelvényt, azt mondogattuk nevetve, »Frici, kérünk küldj jelet, jól jönne egy üzenet!«
Hiába tudtuk már régóta, Ted Hughes vonatkozó verséből (Szellemidézés a címe), hogy az ilyen üzenetek csalókák, mert az angol költő is úgy járt a maga szellemével, hogy éppen egy számmal csúsztak el a totóeredményei, vagy éppen a megtett szám szépen kétfelé szakadt az eredményben – mi azért megkísértettük, megkíséreltük a lehetetlent. Pedig igazán tudhattuk volna, hogy Karinthy a legjobban megtréfálni szerette a barátait. 
Amikor megláttuk a hirdetést, vitatkoztunk, hogy mennyi az az »illő jutalom«. A nevezetes eset óta már tudjuk – éppen 1325 forint. 
Pont kijött belőle két tisztességes csokimikulás.”

Karinthy kívülről

Schmöltz Margit, az Anonymus-regénysorozat és a Kő kövön című kötet szerzője számára Karinthy jelentette a belépőt az irodalom világába:
„Diákként kevés nagyobb kínszenvedés akad, mint amikor valamire azt mondja egy tanár, kívülről kell megtanulni. Éppoly fájdalmas, ha definíciót kell magolni, ha verset, ha képletet. Miért kell valakinek a gondolatait szóról szóra tudni? Kamaszként főképpen hajlamos az ember lázadni, ha ilyesmire kényszerítik. Én is éppen így éreztem. De mindenki életében eljön a nagy, beavató pillanat. Mint amikor tiltakozik a csípős ételek ellen, és egyszerre csak szétolvad a szájában egy mennyei chilis bab. 
Érettségire készülve olvastam először A rossz tanuló felel című novellát. Mintha csak rólunk, a mi osztályunkról íródott volna. Humorral, mégis éles, tiszta képpel mutatta a tábla előtti nyűglődést. Hogyan csinálja? Mitől működnek ennyire ezek a mondatok? Újra és újra elolvastam a szöveget, felolvastam az öcsémnek is, ő se maradjon ki a jóból. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy én ezt a novellát meg akarom tanulni. Nem csupán olvasni vagy felolvasni, hanem tudni. Szóról szóra, betűről betűre, éppen úgy, ahogy Karinthy Frigyes leírta. Kívülről! 

A kívülről egyből egészen mást jelentett, átalakult. Azt jelentette, fejből, szívből. 

Hogy onnantól kezdve az a szöveg az enyém, mindig velem lesz. Bármikor gyönyörködhetek benne újra, és bárkinek elmondhatom. 
Sok szöveg elvarázsolt azóta. Nem egyszer elsodort az irodalom. Vitt magával csendesen ballagó patakként, folyóként árasztott el nyugalmával, tengerként dobált hullámain, vagy ölelt lágy habjaival. De Karinthy ébresztett rá arra, hogy kívülről megtanulni annyit tesz, hogy a szöveg a részemmé válik. Akarom, birtoklom. Hogy az irodalom, az enyém, én vagyok.”

Varga Bea On Sai néven jegyzi a Szivárgó sötétség című science fiction sorozatát, emellett írt írói kézikönyvet és ifjúsági fantasy-regényeket is. Számára az irodalmi előd mutatta meg az utat a kevéssé olvasó emberek szíve felé:
„Karinthy kapcsán első gondolatom nem az iskola, ahol bohóckodva idéztük a sorait, nem is a felnőttkori csendes esték, amikor egy teával és a könyveivel a fotelbe kuporodtam. Őt említve egy barna szemű, kedves fiú jut eszembe. Első randi, műszaki értelmiségi, esetlenül próbálunk közös témára lelni. Kérdezem, mit olvas. Ő nem olvas regényt, nem szokott, csak szakkönyvet. Döbbenten néztem. De hát valamit mégis, próbálkozom. Kiderült, hogy úgy járta végig az iskolát, hogy még a kötelezők is kimaradtak. Egyedül a Tanár úr, kérem volt, amit kinyitott. Álltam, és nem jutottam szóhoz, végül kinyögtem a kérdést: hogy tetszett? Felragyogott az arca, és jöttek a szapora szavak, a lelkes gesztikulálás. Utána az Utazás a koponyám körül is érdekelte, önként elolvasta.

Elképesztő volt látni, hogy Karinthy a tehetségével és könnyed szavaival át tudta ütni a nemolvasás sziklafalát. Ez a fiú úgy mesélt a két könyvről, mintha a világegyetem lenne.

Néha arra gondolok, hogy jár közöttünk egy ma már negyvenes ember, akinek az egén egyetlen csillag van, de az napként ragyog. Sok más hatás között ez is benne van abban, hogy íróként a legjobban a fáradtaknak és nemolvasóknak szeretek írni. Azoknak, akiknek gyerekként nem meséltek, és az utolsó mozdulatuk elalvás előtt nem az, hogy az éjjeliszekrényre teszik a könyvet. Őket behúzni a szavak világába a kedvenc utam.”

Rólunk szól

Így vélekedik Karinthyról Bauer Barbara, számos történelmi regény, köztük a Fényfestő, Az aranyműves fia és a Kétszáz éves szerelem szerzője. Máté Péter életéről szóló regénye Most élsz! – Máté Péter és egy igaz szerelem regénye címmel jelent meg. 
„Csókolom! Szervusz! Szia! Helló! Jó napot kívánok!
Amikor bemegyek a suliba a szülőfalumban, ezt a sort szinte mindig végig kell mondanom. Hiszen, aki tanított, annak »csókolom«, aki tanított, de azóta tegezem, annak sután mondom, »szervusz«, aki tanít, de engem nem tanított, annak »Jó napot kívánok«, ahogy illik, aki nem tanított és összetegeződtünk, ott megfelel a »szia«, és hát ott vannak a gyerekek, akikkel maradhatunk annál, hogy »helló«.  
Hétköznapi esetlenségek, zavarba ejtő pillanatok, pedig még csak arról sincs szó, ami legalább némi múló örömre emlékeztetne, nevesül, akárcsak Karinthy »ismerősei«, akik »Öt nappal ezelőtt valami banketten kerültek össze, pezsgőzés közben pertut ittak … de egyik se egészen bizonyos a dologban, vajon csakugyan pertut ittak-e vagy csak úgy rémlik.« Az életünk tele van olyan helyzetekkel, amiket Karinthy meg is megfogalmazott. Mintha mindig ott lenne velünk, jegyzetelne, aztán mint valami lesifotós, közhírré tenné, ami megesett. 
Karinthy meg az ő humoreszkjei, karikatúrái, nyúlfarknyi szösszenetei. Bevallom, iskolás koromban sosem kerestem benne az »irodalmat«. 

Úgy tekintettem rá, mint szó szerint egy grafitot ragadó, a karikatúra eszközeivel papíron kifigurázó, a lényeget a viccben látó emberre. 

Ma már – munkásságának ezen vonulatánál maradva – inkább lehengerel. Hogy lehet olyan hétköznapi dolgokról örökbecsűt írni, mint a tegeződés?
Vagy a töltőtoll. »Mostan leülök és nekifogok az írásnak és e célból előveszem a töltőtollamat … szóval ez a töltőtoll mégis csak gyönyörű intézmény és van olyan kiváltságos és előkelő dolog kicsiben, mint az, hogy némely ember automobilt használ lábak helyett.« 
Látta a hétköznapokat, észrevette, szavakba csomagolta, átitatta könnyedséggel, mi pedig nevetünk rajta, valójában magunkon, mindennapi maflaságainkon… mint amilyen a tegeződés. 
Egy biztos. Írásainak ereje nem azon múlott, töltőtollat használ-e, vagy a vérével ír. Inkább abban, hogy rólad és rólam ír.”

Végül Lackfi János, író, költő, műfordító és Nyugat-kutató így vélekedik a nagy elődről:
„Egy pacák, aki röhög a temetésen. Nem részvétlenségből, hanem mert a komolykodó képmutatást röhejesnek tartja, és a halálnak is fügét mutat. 

Egy pacák, aki meghekkeli a valóságot, csűri, csavarja, tekeri, préseli a nyelvet, végtelen változatosságú alakzatot hozva létre. 

Aki elmondja mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek. Ez nekem Karinthy.”