Újságírók a teljes idegösszeomlás szélén – A technika ördöge, leöntött interjúalany, kínos bakik

Elfelejtettem elindítani a hangfelvevőt

Az interjú, a beszélgetés nem más, mint a hírgyűjtés eszköze. Általa jutunk hozzá olyan értékes információkhoz, amelyeket a készülő cikkbe, interjúba bele akarunk írni. A beszélgetésnél egy jó hangrögzítőn – diktafonon vagy oktostelefon hangrögzítőjén – kis túlzással az életünk múlik. Ha a beszélgetést nem veszi fel a készülék, felbőszítjük az interjúalanyt, a főszerkesztőnket és legfőképpen magunkat, hogy elszúrtuk.

Velem egyetlenegyszer fordult elő ilyen, amikor egy ismert színművésznővel interjúztam.

Annyira jó volt vele beszélgetni, annyira beszippantott az őt körülvevő derű és pozitív energia, hogy nem nyomtam le azt a bizonyos gombot a rögzítőn.

A hibát csak otthon vettem észre, és eluralkodott rajtam a pánik (értsd: piciket ugrálva toporzékoltam, valamint három családtagomnak is előadtam telefonon, mennyire igazságtalan velem, csakis velem az élet). Amikor lehiggadtam, leírtam mindent, amire a beszélgetésből emlékeztem, majd közöltem az interjúalannyal a csúf igazságot, aki szerencsére nagyon megértő volt, és elmondta még egyszer azokat az információkat, amelyekkel kiegészítve elkészülhetett a teljes interjú.

A baki óta rendszeresen emlékeztetem magam, hogy ha maga Patrick Dempsey ül is velem szemben, akkor sem kerülhetek a bűvkörébe annyira, hogy ne nyomjam meg azt a bizonyos gombot. A beszélgetések előtt készítek egy pár másodperces próbafelvételt, és visszahallgatom, hogy minden stimmel-e. A beszélgetés alatt pedig néha a diktafonra pillantok, hogy rögzíti-e a beszélgetést.

A diktafont elindítottam, de nem rögzített semmit

Rövid, telefonos interjúnál fordult elő velem egyszer az, hogy bár a hangrögzítő applikáció látszólag tette a dolgát, a felvételt visszahallgatva a nagy semmit kaptam. Gyakorlatilag túlszárnyaltam John Cage 4’33”-as „slágerét… Az interjúalany épp Mucsi Zoltán volt, akivel többször beszélgettem már, így szerencsére nem harapott, nem kelt ki magából, csak viccesen megjegyezte, hogy „akkor rögzül egy beszélgetés, ha többször el van mondva”.

A laptopom „meghalt”

Nem olyan régen történt, hogy egyik pillanatról a másikra elsötétedett a képernyő, és bárhogy próbálkoztam is, sehogyan sem tudtam a laptopomba életet lehelni. Mivel életem háromnegyedét a monitor előtt töltöm, egy ilyen vis maior helyzet roppant fájdalmasan érintett (értsd: sírva kiabáltam, hogy „Miért?!”, majd megettem egy tábla csokit Xanax gyanánt). Mint az a szervizben kiderült, zárlatos lett a billentyűzetem. És mint ugyancsak kiderült, nem szabadott volna letakarítanom a billentyűzetet aznap. De ki gondolta volna, hogy 2-3 spricceléstől ez történik?! Tudom. Mindenki. Csak én nem.

Tanultam az esetből: azóta koszosan hagyom a laptopom, arrébb viszem a körömlakklemosót (mert a körömlakkot is munka közben, laptop előtt mostam le rendszeresen), valamint nem használom a touchpadet (érintőpadot) ebédelésre.

A számítógép hosszan frissíti önmagát

Nálam ez nyilván csakis akkor fordul elő, amikor sürgősen hozzá kell férnem dokumentumokhoz, adatokhoz.

Ilyenkor csak ülök a gép előtt, és úgy drukkolok, mintha külföldi futballmeccset néznék: 67 %-os frissítésnél már látok reményt arra, hogy a Juventus nyer.

Szűkszavú interjúalany

Bizony sokszor van dolgom olyan interjúalanyokkal, akik nem szeretnek nyilatkozni. Van, akiből képtelenség használható válaszokat kihúzni, bárhogyan küzdök is – interjúik elkészítése esetében nagy szerepe van a kutatásnak, a háttéranyagoknak, hiszen mindent, amit ő nem mondott el, azt nekünk kell pótolni, olvasmányossá téve az írást. Állítólag az amerikai újságírók fekete báránya Robert De Niro, akitől leginkább csak egyszavas feleleteket lehet hallani, amiket unottan ad elő.

A kínkeserves és időrabló gépelés

Néha bármit megadnék azért, hogy valaki legépelje helyettem a diktafonról visszahallgatott felvételt. Számomra ez a mozzanat a legunalmasabb és legidőigényesebb foglalatosság. Ilyenkor, mint egy rossz gyerek, mindent csinálok, csak a feladatot nem. Gépelés helyett a macskámmal játszom, hirtelen égető szükségét érzem, hogy megjavítsak valamit a lakásban, kislabdát dobálok a falhoz, vagy megnézem a Jóbarátok egyik részét, lehetőleg azt, amit már hetvenháromszor láttam. Arról nem is merek álmodni, hogy eljön az idő, amikor egy magyarul is értő minőségi hangfelismerő program elvégzi mindezt helyettem. Elvileg az Alrite ilyen, de bizalmatlansági okokból és korábbi rossz tapasztalatok miatt ezt még nem teszteltem.

Tévedésből élesedik egy olyan cikk, amit nagyon nem kellett volna közzétenni

Olyan ez, mint rádiósoknál a bekapcsolva hagyott mikrofon. Irtó ciki. Párszor előfordult már velem, hogy addig szerkesztgettem egy szöveget, amíg az egerem a Közzététel gombra nem tévedt.

Így történt, hogy már januárban sikerült felhívnom az olvasók figyelmét arra, hogy márciusban óraátállítás lesz. 

Egyéb bosszúságok

Ritkán fordul elő, hogy egy riporter ráönti interjúalanyára az üdítőt, de nekem ez is összejött egyszer. Az almalevem a pohárból egy híres operatőrre ömlött. Nagyon vigyázhatnak rám Fent, mert ezt is megúsztam minden konfliktus nélkül, és egy rövid nadrágtisztítás után folytattuk is a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. 

Képtelen voltam odaérni Kern András Gondolj rám című filmjének sajtóvetítésére, ugyanis a metrópótló busz pótlóbusza nem érkezett meg időben. Máskor biztos taxit hívtam volna, de ez esetben mindvégig erősen hittem abban, hogy a hazai tömegközlekedés nem hagyhat cserben. Nos, de.

A megbeszélt időpontra (hajnali fél 8-ra) értem oda interjúra egy budapesti színházba, de az interjúalany nem volt sehol. Felhívtam, és kiderült, hogy kiment a fejéből a dolog, ráadásul még ágyban van. Így sikerült életem minden várakozási rekordját megdönteni: 2 órán át ücsörögtem a művészbüfében.