„Kiléptem a bántalmazó házasságból, de a legrosszabb csak ezután következett”

„Hosszú és nagy amplitúdókkal tarkított volt az az önismereti út, amíg eljutottam a neheztelés, vádaskodás, önvád és önsajnálat mocsarából az elfogadás, elengedés és megbocsátás kapujáig.

Már évekkel az elköltözésünk előtt elindult bennem az érzelmi és fizikális leválás, a férjemtől való elválás iránti vágy, ám éretlen személyiségem, anyagi kiszolgáltatottságom és a vallásos meggyőződésemből fakadó lelkiismeret-furdalás miatt még sok méltatlan kört futottam, mire eljutottam a „minden mindegy, csak így tovább nem” állapotához. Ezt azonban már gyors döntés és tett követte.

Kezdetben hihetetlenül felszabadító érzés volt magam mögött hagyni a mindennapjaimat kitöltő szorongást és kiszolgáltatottság-érzést. A kezdeti eufória azonban viszonylag hamar alábbhagyott, amikor szembesültem gyermekeim fájdalmával, ellenállásával és szemrehányásaival.

Életemet, mindennapjaimat tizenöt éven keresztül a családomnak szenteltem, identitásomat a szolgáló, áldozati mentalitással átitatott feleség- és anyaszerepem adta.

Ebben az időben az önmagamról alkotott képemet a saját értékemről, szerethetőségemről szinte kizárólag a külső visszacsatolásokból merítettem.

Kellő maximalizmussal és kontrollal felvértezve igyekeztem szerepeimnek a lehető legjobban megfelelni, elnyomva a belső, időről időre egyre erősebben feltörő hangot, amely azt súgta: ez nem én vagyok, nem erre lettem teremtve.

Mivel önálló életem kezdetén sem rendelkeztem kellő tapasztalattal, újra és újra visszatértem az ismert, biztos és jól megszokott mintáimhoz. Bár fizikailag már külön éltem a volt férjemtől, az örökös bizonyítási vágy, hogy jó és szerethető legyek – immáron a gyerekeim szemében –, ugyanolyan döntésekre sarkallt, mint az együttélésünk idején, újra kiszolgáltattam magam, és átadtam neki a teljes irányítást, csak más módon.

Mindeközben dacolva a családom, gyermekeim és a környezetem rólam alkotott elképzelésével, őrült önkeresésbe és önmegvalósításba kezdtem. Hatalmas belső energiákat mozgósítva kezdtem el keresni saját magamat és az utamat. Ki is vagyok én? Hogyan juthattam ideáig? Életben tudok maradni egyáltalán, vagy tényleg alkalmatlan vagyok mindenre? Lesz-e boldog életem, vagy a küszöb alatt fogok visszacsúszni a volt férjemhez, ahogyan azt jósolta korábban? Vannak-e talentumaim, és ha igen, melyek azok? Képes vagyok-e létrehozni olyan értéket, amely mások szemében is az?

Kérdések és válaszok cikáztak a fejemben, s hol a lelkes elszántság, hol a teljes reménytelenség kerekedett felül bennem.

A mindennapok teendői közepette, a bennem zajló káoszban sajnos sokszor nem maradt kellő energiám és értő figyelmem a gyermekeim lelki szükségleteire.

Apjuk velem ellentétben – talán nem is teljesen tudatosan – folyamatosan azt sugallta nekik, hogy ő az erős apa, mellette vannak biztonságban. Sajnos akkori bizonytalanságom ezt látszólag alá is támasztotta. Míg én tudatosan nem beszéltem negatívan az apjukról – egyrészt az ő érdekükben, másrészt azért, hogy jó anyának és jó embernek tűnjek a saját szememben és az övékében is –, addig az apjuk erőteljes egyoldalú negatív véleményének és pszichikai ráhatásának köszönhetően a gyermekeim egyre jobban figyelmen kívül hagytak engem, és egyre jobban eltávolodtak tőlem. Minden korábbi emléket, félelmet, lelki és fizikai erőszakot, amelynek tanúi voltak, töröltek.

A szörnyű manipulatív játszma odáig fajult, hogy idővel elkezdtek ellenséget látni bennem annak ellenére, hogy a perek során, amelyeket a volt férjem indított ellenem, minden tény, szakértői vélemény és bírói döntés engem igazolt. A harc – én egyértelműen annak éltem meg – érzelmi, és nem értelmi szinten zajlott. Az évekig tartó pereskedés olyan lehetetlen állapotot szült, amelynek – az egész családunkat ismerő pszichológus szerint – az egyetlen megoldása, hogy valaki hátrébb lép, mert különben a gyermekeink teljesen tönkremennek. A friss, nekem kedvező bírói határozat ellenére mind a három gyermekemet elengedtem.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Priscilla du Preez/Unsplash

Pokoli fél év következett, semmihez nem fogható, rettenetes fájdalom és mélyrepülés. Mindent elveszítettem, ami az addigi életem lényegét, értelmét adta.

Talán az életemet is eldobtam volna, ha Isten mindezt megelőzve nem bíz rám még egy gyermeket, akiért egyszemélyben voltam felelős.

Miután a halál nem lehetett opció számomra, maradt az életben maradás mint egyetlen lehetőség. Ez volt az a pont, amely végérvényesen átfordította az életemet. Ha már élnem kell, akkor csak azért is boldog leszek!

Szakemberekhez fordultam. Korábban is kértem már segítséget, de akkor a saját lényem és igazam megerősítését vártam tőlük. Most azonban már értelmét vesztette ennek bizonygatása, már mindegy volt, mi a vélt vagy valós igazságom. Ennek köszönhetően váltam nyitottá arra, hogy új életet kezdjek, és a múlt helyett a jelenre és a jövőre koncentráljak, bármi is az ára. Szakemberek segítségével ráléptem az igazi önismeret útjára, szembenézve saját felelősségemmel, döntéseimmel és azok következményeivel. Időről időre, mint a hagyma egy újabb rétegét lehántva, kezdtem felismerni saját motivációimat, megtalálni önazonosságomat, elengedni a nehezteléseimet Isten, a szüleim, saját magam, gyermekeim, majd utoljára a volt férjem irányába.

Az időközben alakult párkapcsolatom nehezen, de túlélte a megpróbáltatásokat, sőt egyre jobban elmélyült: ma már boldog és kiegyensúlyozott házasságban neveljük a gyermekünket. Ahogyan a természetes világunkban haladtam önmagam igazibb megismerése felé a pszichológus, coach, önismereti könyvek és belső önismereti munka segítségével, úgy tudott a természetfeletti Alkotó, lelkem Ura és Istene gyógyítani, kiteljesíteni.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a múltban megélt legnagyobb fájdalmaim és megtapasztalásaim adják mai erőmet az emberek szolgálatára.

Ma már végtelenül hálás vagyok ezért a változásért, ugyanakkor biztos vagyok abban is, ha előre tudom, milyen áron érem el ezt a mostani testi-lelki-szellemi harmóniában gazdag életet, nem vágok bele.

Nagyobb gyermekeim – kettő a háromból – ma sem állnak szóba velem, de hiszek benne, hogy egy folyamat részesei vagyunk, és szilárdan él a szívemben a remény, hogy valahol, valamikor újra egymásra találunk.”