„Végre valaki, aki erről beszél velem!” – A gyerekgyász, ami nem lehet tabu

A gyermekek életének utolsó szakaszánál zajló folyamatokba hogyan tud támogatóan kapcsolódni egy szakember?

Azok a családok, akik bekerülnek egy gyerekhospice-ba, már sok mindenen túl vannak a gyermek betegsége kapcsán, krízisben élnek, tehát krízisintervencióra van szükség: szakemberként azt kell megnézni, hogy mi az, ami most a legnehezebb számukra érzelmileg. A haldokló gyerek is egy gyerek, ugyanúgy kell vele játszani a kapcsolatfelvételkor. Mivel meseterapeuta is vagyok, mindig meséket kerestem, például megküzdős meséket, hős meséket, amikben a lovag legyőz valamilyen gonosz erőt. Az ilyen erőt adó mese a félelmek legyőzésére nagyon jó. Körbejárjuk, hogy mik a kedvenc témái, milyen típusú filmeket, meséket szeret, mit szeretett eddig csinálni. Egy ágyban fekvő gyereknél is játékra lesz szükség, de ha nem tud fölülni, akkor ugyanúgy lehet neki mesélni, hanggal kapcsolódni hozzá. Olyan ez a folyamat, mint a kakaós csiga: kívülről befelé haladunk, lépésekben a lényeg felé, míg eljutunk oda, hogy a betegséggel, a nehezen elfogadható dolgokkal mit kezdjünk. Aztán persze el kell jutni a halálhoz is. Ha valakinek a halálára készítünk fel családtagokat, akár a gyermek testvérét, mindenképpen beszélni kell arról, hogy mi magunk hogyan viszonyulunk a halálhoz.

A szülők sokszor aggódnak, hogy a pszichológussal töltött idő esetleg felzaklatja a gyermeket, olyasmit mond el a pszichológus, amit ők nem szerettek volna. Mivel ez feszültséget kelthet, rendszeresen behívom a szülőket is egy közös relaxációra, amiben megtapasztalhatják, hogy a pszichológus nem ijesztget, hanem segíteni próbál.

Ha kiépül egy kapcsolat a gyermek és a pszichológus között, elmond-e bizalmas dolgokat, amiket másnak nem mond el, amit jó akkor és ott letenni?

A gyerekek, a tinédzserek is sokkal inkább a mának élnek, mint a felnőttek. A mindennapjaikkal küzdenek, például az állapotukkal. Ha pedig valaki már kicsit lebegő tudatállapotban van, ott egyáltalán nem a földi dolgok foglalkoztatják, hogy mi volt vagy van, sokkal inkább előre tekintenek. Volt egy fiú, aki betegségében már nagyon előrehaladott állapotban volt, ott is félt az anyuka, hogy miről fogok vele beszélgetni. Utazásaimról meséltem neki, hiszen a „másvilág” is egyfajta utazás egy ismeretlen világba. Kis idő múlva, amikor mondtam, hogy talán ennyi most elég lesz, a fiú arra kért, hogy maradjak és beszéljek tovább, minden rendben lesz. Érezhető volt, hogy ő már odaátra készül, és úgy gondolja, hogy ez rendben lesz.

Nagyon különös hallani egy kívülállónak, amikor egy gyermek ennyire racionálisan végiggondolja, hogy mi fog következni. Egy pici gyerek, mondjuk egy óvodás mennyire érti, tudja, hogy mi történik?

Mindig megkérdezik, néha még szakemberek is, hogy tudja-e egy gyerek, hogy ő meg fog halni. Egyértelmű válasz az, hogy igen. Polcz Alaine „Meghalok én is? A halál és a gyermek” című könyvében ír arról, hogy mi alapján tudja ezt a gyerek. Úgy lehet megfogalmazni, hogy a gyermek is érzi, hogy ez a folyamat nem az élet, nem a mozgás felé visz, túlságosan elfárasztja minden, egyre kevesebb dologra képes. Ez egy kisgyerek számára is érzékelhető.

Hogyan nyilvánul meg a halálfélelem a gyerekeknél?

Például rajzokban is ki tudja kifejezni sokféleképpen, hogy fél a végtől, az elbúcsúzástól, az egyedülléttől. A halálnak különböző összetevői vannak, és ezekre utalhat szimbolikusan képekben, szavakban. Ha egy mesét mesélek, ott is olyan részt emel ki, ami erről szól.

Az az igazság, hogy egy kisgyereknél legtöbbször a szülők nem tudják elfogadni az utolsó pillanatig sem, hogy el kell tőle búcsúzni.

A hospice-team mindig megpróbálja segíteni őket abban, hogy a valóság felé mozduljanak el, de ez nem mindig sikerül. Nem mindig tudja elfogadni a család a realitást, valahogy mindig van egy reménykedés, hogy nem úgy lesz, ahogy akár látszik, vagy ahogy az egészségügyi szakemberek mondják. Ilyenkor a gyereknek is nehéz a dolga, mert sokszor tapintatból sem beszél arról, hogy ő mit gondol vagy mit érez.

És a saját testi fájdalmai? Talán annyira hozzászokik, hogy háttérbe szorítja?

Nem, az orvosok mindig megpróbálják csillapítani a fájdalmait annyira, hogy a mindennapi élet tudjon folyni, ne csak altatásban vagy kábultan létezzen. Megpróbálják keverni a fájdalomcsillapítókat, hogy mi az, amitől még éber lehet a tudat, de fájdalma nincsen. Egy ideig hat a gyógyszer, aztán már kevésbé hat, megint emelkedik a fájdalomszint, újra kell a gyógyszer, a fájdalmat nem tudják teljesen lenullázni. Nem lehet megszokni a fájdalmat, az mindig központban van. Ezért fontos a relaxáció vagy játék, vagy bármi, ami új fókuszt ad a gyereknek.

Egyszer azt mondtad, túl hamar felnőnek ezek a gyerekek…

Sokszor bölcsebben gondolkodnak és beszélnek, mint a felnőttek. Egy ilyen nehéz krízis mindig „felnöveszti” a gyereket, hiszen olyasmik történtek vele, amik rákényszerítették, hogy felnőttebben viselkedjen és gondolkodjon, mint a saját korosztálya. Egy óvodás nem foglalkozik az élet nagy kérdéseivel, csak akkor, amikor ezzel közvetlenül találkozik, és az bizony olyan komolyságot, felelősségtudatot, tűrőképességet követel meg, ami normális esetben sokkal később jönne el. De egy veszteség, egy testvér gyásza is ugyanilyen nagy krízis, ami szintén felnöveszti az embert. A gyerekek bizonyos szempontból organikusabban élnek, gondolkodnak, mint a felnőttek, akik már túlbonyolítanak dolgokat.

Beszélnek-e arról, hogy mi lesz a szüleikkel?

Ha egy összetört szülőt lát egy gyerek, akkor aggódik, hogy mi lesz vele, ha ő meghal, mert akkor még jobban össze fog omlani. A tinédzserek gyakran meg is kérik a szülőket, hogy őrizzék az emlékét, de éljenek tovább.

A szülő és a gyermek búcsújánál ott van a szakember?

Nem feltétlenül. Nekünk a felkészítés a feladatunk, hogy ott tudjon lenni, hogy tudjon erről beszélni. Természetesen előfordult, hogy ott voltam, és együtt beszélgettünk. Ez egyfajta mediátor szerep, amikor rajtam keresztül olyasmi is kimondható, amit ők esetleg egymással szemben nem tudnak kimondani. Például azt, hogy romlani fog az állapota, és el kell búcsúzni. Emlékszem olyan esetre, amikor a szülőkkel megbeszéltem, hogy erről lesz szó, és látszott, hogy nagyon nehéz ez nekik. A betegágynál pedig azt láttam, hogy a gyerek tudja és elfogadja, hogy közeleg a búcsú. A szülők sosem hiszik el, hogy a gyerek tényleg tudja ezt, de ha mind a ketten fel vannak készülve egy ilyen beszélgetésre, és megtörténik, az egy áttörés.

Az őszinteség mindig megnyugtatóbb és feszültségoldóbb, mint kerülgetni egy tabut.

Nagyon fontos a hospice-ban, hogy sosem egyetlen ember, hanem a hospice-team segít a családnak: a nővér, főnővér, orvos, pszichológus, gyógytornász, akiket egy közös attitűd kapcsol össze, és ez adja a megtartó erőt. Egy kórházban mindenki a gyógyulásra próbál koncentrálni, és néha elvész az, hogy a betegnek lehetnek kétségei, félelmei, vagy lehet haragos.

Kép

Révész Renáta Liliána

A gyermekgyász témakörében a szakember másik kapcsolódási pontja, ha a gyermek által megélt veszteség feldolgozásában kell segíteni a gyermeket. Mi az, ami jellemzi a gyermekek gyászát?

A gyász krízisfolyamat, vannak kísérő tünetei akár érzelmileg, akár gondolatokban. Ahogyan minden krízisben, úgy itt is szükség van edukációra: egy óvodásnak is fontos, hogy elmondjuk neki, mit jelent a halál, azt, hogy ez mindenkivel így történik majd egyszer. Vele is meg kell beszélni, hogy mit érez, mit gondol, hogyan tud ő ehhez a helyzethez kapcsolódni. Ebben egy mesekönyv vagy egy elmesélt népmese is nagyon jól tud segíteni. Ilyen helyzetekben olyan mesét választok, ahol a főhősnek hasonló érzései vannak, mint neki.

Nagyon hálás a gyerek azért, ha azt érzi, én értem, hogy mi van most vele, és azért is, hogy lehet erről beszélni.

Ezekről a nehéz helyzetekről a gyerekek gyakran nem tudnak beszélgetni a környezetükkel. Találkoztam például egy kiskamasszal, aki onkológiai beteg volt. Hosszú ideig tartanak a kezeléssorozatok a kórházban, és elkerülhetetlen, hogy az osztályon valaki meghal, és erről a többiek is tudnak. Az srác barátja is meghalt, és a környezete nem tudta, hogy őt, aki még a kezelés aktív részében van, hogyan biztassák, hogy ne alakuljon ki a gyásszal együtt járó depresszió. Ezért a gyászról nem is próbáltak vele beszélni. Amikor találkoztunk, sokat beszélgettünk arról is, hogy az emberek hogyan gondolkodnak a halálról. Ő maga hozta fel a barátja halálát. Beszélgettünk arról, hogy mi fáj neki, milyen emlékei vannak. A találkozó végén azt mondta, „végre valaki, aki erről beszél velem”. Tudtam, hogy most leteheti ezt a terhét, ez feszültségoldó lesz számára, és segít megküzdeni a betegségével.

A feldolgozatlan gyász felnőtteknél komoly testi, lelki, mentális elakadásokat okozhat. A gyermekeknél hogyan történik ez?

Akinek segítenek, annak nem lesz feldolgozatlan gyásza. S hogy mivel tudnának segíteni a felnőttek? Biztosan nem azzal, hogy kérdezősködnek és szörnyen aggódnak. Ez a gyereknek is terhes, mert akármilyen nehézség is adódik, a gyerekek igenis próbálnak túlélni. Nem kell attól tartani, hogy egy gyerek feladja, mert többnyire megpróbál küzdeni. Ez azt is jelenti, hogy időnként elfelejti mindezt, háttérbe szorítja, és éli a mindennapi életét, játszik, nevetgél, eszik. Néha pedig megengedi, hogy a gyász újra visszatérjen az életébe. Úgy lehet tehát segíteni egy gyereknek, hogy beszélünk neki arról, hogy nekünk is vannak/voltak fájdalmaink, és mi hogyan, mivel küzdöttünk meg gyerekként, mi volt nekünk akkor nehéz egy hasonló szituációban, mi segített. A pszichológusok is ezt csinálják végső soron, amikor a gyásszal járó tüneteket próbálják meg oldani. A bűntudatot, az el nem fogadhatóságot át kell alakítani, és igen, részeredményekben kell gondolkodni. A halál a mi társadalmunkban iszonyú tabu, ahogyan a gyász is tabu, és ha nem akarunk ezekről a témákról beszélni, nem is lehet segíteni. Ha egy családban veszteség van, a felnőttek a saját krízisükben botorkálnak, még azt is gondolják, hogy ha nem beszélünk róla, az a feszültségtelenítés útja. Ezért szokott bennszorulni a gyerekekben sok minden, mert a külvilág azt mondja, nem beszélünk erről, mert túl fájdalmas. Sokkal jobb, ha beszélünk az eltávozottról, ha felidézünk az emlékeket. Az sem baj, ha sírunk. Bárhogy is kezdünk el erről beszélni, az lehetővé teszi, hogy a gyerek kérdezzen, kapcsolódjon, vagy elmondja, ami eszébe jutott. Ha nem beszélünk róla, a gyerek tapintatos lesz, és ő sem beszél. Ha bárhogyan, de beszélünk a saját érzéseinkről, ahhoz ő is tud kapcsolódni akár gondolatban, akár érzésben.

A felnőttek gyakran lekicsinylik a gyerek veszteségét, például azt, hogy elmegy egy tanára, vagy összeveszett a barátjával, miközben a gyerekben ez nagyon mély szomorúságot indukálhat.

Amikor szakembereknek tartok workshopot arról, hogyan lehet gyerekeknek segíteni a gyászban, akkor már az elején foglalkozom azzal, hogy a veszteségek egy nagyon tág kategória. Valóban, a kedvenc macim elvesztése, az első barátság megszakadása is lehet jelentős trauma, vagy amikor a tanító nénitől vagy az óvó nénitől el kell búcsúzni. Ezek a veszteségek hasonló folyamatok, mint a gyászfolyamat. Ugyanúgy van benne kétségbeesés, szomorúság, egy depresszív időszak, van esetleg düh, haragszunk valakire, valamire. Amit a külvilág gondol arról, hogy mennyi idő alatt lehet földolgozni a veszteséget, az nem mindig úgy van. A gyászban az is nagyon fontos, hogy addig lehessen valamilyen érzést érezni, ameddig az tart. Ameddig nekem tart.