Már éppen a bal lábát kezdené, amikor egy kisebb hasadást fedez fel a térdénél, ez biztosan tegnap történhetett, amikor az iskolaudvaron a füves dombról gurultak le, érezte, hogy nem kellene, mondta is a Sárinak, hogy csináljanak inkább mást, de mit lehetett tenni, olyan zöld és puha volt a fű a dombon, egyszerűen nem lehetett csak úgy otthagyni, így hát egész délután csúsztak-másztak, most meg tessék. Egészen picike a lyuk, anya talán észre sem veszi, de most ezt meg kell vizsgálni, mert itt a hasadás szélén olyan érdekesen feslett fel az anyag, picit zöldre is van színeződve, és ha ezt az alig kilógó cérnaszálat meghúzzuk, akkor csigavonalban tekeredik, nő a lyuk, fogy az anyag, mint a mesében, ahol a végén nem marad semmi, se lyuk, se zokni, mondjuk akkor anya tényleg nem tudná meg, hogy kihasítottam, csak néha megkérdezné, hogy vajon hova tettük ezt a nadrágot, biztosan apánál hagytuk a múlt szombaton, amikor apás hétvége volt, apa meg olyan rendetlen anya szerint, nem tudja fejben tartani a dolgokat. 

Anya azt mondta, apa azért költözött el, mert közöttük is szakadás van. De a szakadásokat meg lehet varrni, nem? Anya olyan ügyesen stoppolta meg azt a harisnyát és apa is befoltozta a kabátujjat. Rajtuk az olyan nagyképű lyukak sem fognak ki, akik egész zoknikat falnak fel.

Vagy már valaki nagyon meghúzta a kilógó cérnaszálat? És ki volt az? Remélem, azt nem én csináltam, mondjuk azzal, hogy túl sokat hemperegtem a fűben. Vagy amikor mondták, hogy ne feszítsem túl a húrt, mert elszakad a cérna. És mi lesz, ha ez a szakadás is felfal maga körül mindent? 
Hallom anya kezében a kulcsot, még a bal cipőt be kell fejezni, jó lesz csomóval, az legalább nem bomlik szét, miközben szaladunk, mert azt hiszem, ma is szaladni kell, ha nem akarunk késni, és a járdán a csíkokra és repedésekre még akkor sem szabad lépni, ha nagyon sietünk, mert ott krokodilok vannak, és leharapják a lábfejünket.
Anya fogja a kezem, együtt loholunk az iskolába, és a kedvemért ő sem lép a csíkokra, azt mondja, ő ezt megérti, néha a repedéseket nem lehet csak úgy semmibe venni, sem eltüntetni, így együtt ugrálunk.Nem mondom neki, se apának, de megfogadtam, hogy én fogom a világon a legügyesebben kötni a cipőt, hogy én legyek az első az iskolában, a tanító is engem dicsérjen, és akkor talán megmutathatom nekik is, hogyan kell egy szép masnis cipőben egy hatalmas szakadékon átugrani. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Még soha nem virágoztak úgy a cseresznyefák, mint azon az esős áprilisi délutánon a Villányi úti iskola egyik tantermében Vadász Zsuzsanna óráján. Az óra elején a konduktor egy fényképet mutat a gyerekeknek. A felvételt saját cseresznyefájáról készítette. 
„Látjátok – emeli fel a képet Zsuzsanna –, mennyi virág van az ágakon? Ezekből mind cseresznye lesz. Hozok be majd nektek. Az első termésből minél több embernek kell adni, mert azt meghálálja a fa.” 
Jóval a nap végén döbbentem csak rá, hogy ebben a mondatban rejlik Zsuzsanna „ereje”. Tulajdonképpen nem pusztán erő ez, hanem életének vezérlő elve, amely már 35 éve a pályán tartja. Hogy őt ki tanította meg adni? A Bakony lábánál megbújó kis faluban élő nagymamája, akinél gyermekkorát töltötte. Menedék volt ez a kis falu a Kádár-korszak ideológiáktól terhes időszakában. Nagymamája, bár neki sem jutott sok, mégis mindenkin segített. Sokszor titokban támogatott szegényeket, hogy ne gerjesszen feszültséget a családban.

Ő tanította meg Zsuzsannát imádkozni, együtt olvasták a Bibliát, és a szociális érzékenységet is továbbadta unokájának. A bölcselet a cseresznyefáról is ennek az egyszerű bakonyi asszonynak a szájából hangzott el sok évvel ezelőtt. 

Félve érkeztem a Pető Intézetbe, mert bár ismertem a legendás Pető professzor nevét és a világon egyedülálló konduktív pedagógiai módszerét, mégsem tudtam mit kezdeni ezzel a kívülállók számára ismeretlen és szokatlan világgal. „Mi szegregált intézmény vagyunk. Pető professzor úr így alakította ki az intézetet és konduktív pedagógiai módszerét, hogy csak azokra a súlyosan mozgássérült emberekre, gyerekekre fókuszált, akikről már mindenki lemondott. Akikről senki sem hitte el, hogy lehet belőlük valami. Pető András hite és szuggesztivitása sok mindenen átsegítette a pácienseit. Munkatársaimmal a mai napig ezt a hitet adjuk tovább. Ha én hiszek benne, akkor a gyermek is hinni fog magában, és ez már fél siker. Erre nagyon jó példa, amit pont az előző órán az egyik kis tanítványom mondott: »Ezt meg tudjuk csinálni, mert Zsuzsa néni biztos, hogy olyan feladatot ad, amit meg tudunk csinálni.« A gyerekek sokszor nem tudják elhinni magukról, hogy képesek bizonyos feladatokra. Amikor mégis sikerül, örvendeznek: »De jó Zsuzsa néni, azt gondoltam, hogy ezt nem fogom tudni, és mégis sikerült!« Mondanak olyanokat is, hogy itt van a fejemben, de nem arra megy a kezem. A művészet sokszínű. Sok minden lehet benne. Nem biztos, hogy az lesz a tökéletes, ha pont arra megy a kezem, amerre akarom. Megvan a maga szépsége ezeknek a rajzoknak, amiket ők készítenek. Tudatosan nem szólok bele az alkotási folyamatukba. Hagyom, hadd induljanak el azon az úton, amelyen ők szeretnének, hiába nem értem még az elején, hogy mi lesz ebből. Vannak gyerekek, akik másként gondolkoznak, mint én, nem szabad beleszólni, kijavítani az alkotásukat. Engedni kell őket, és megszületnek a csodák. Valami egészen más, mint amit megszoktunk, valami zseniális, ami nekem eszembe sem jutott volna.” 

A cseresznyeág hossza 

Eleinte a kis terem sarkából figyelem, amint öt kis kéz szorgoskodik, Zsuzsanna különböző technikákkal vonja be őket az alkotás folyamatába. Nem megy könnyen, minden mozdulatért megküzdenek. Vannak közöttük olyanok, akik pálcára rögzített szivaccsal és ecsettel dolgoznak. Erre a segítségre a finommotorika hiánya miatt van szükségük, tudom meg. Az alkotás folyamán használt eszközök változatossága, a szivacs, az ecset és a saját ujjuk, mind a konduktív pedagógiai módszer részét képezik. „Ennek a pedagógiának a fő célja, hogy aktivitást hozzon létre. Minél aktívabban vesz részt egy tevékenységben a gyermek, annál inkább képes gyakorolni a mozdulatokat, lebontani azokat kis mozgásokra, és egyre jobban meg fogja tanulni koordinálni a mozgását” – magyarázza Zsuzsanna, aki egész idő alatt kapcsolatot tart a gyerekekkel. Kérdéseket tesz fel nekik, hányféle színt látnak a fényképen, milyen évszakban virágoznak a fák, megszámolják együtt, hány szirma van egy cseresznyevirágnak. Egyszerű szavakkal művészettörténeti tudást is megoszt velük, különböző festészettechnikai ismeretekre is oktatja őket, milyen színt kell a zöldhöz keverni ahhoz, hogy az világos legyen. A kis tanítványok pedig válaszolnak. Olykor a válaszok hirtelen kitörő vallomásokba csapnak át, mint például: „Zsuzsa néni, ezek a virágok olyan gyönyörűek, mint te!” 
Az oldott légkörben én is felbátorodom, közelebb megyek a gyerekekhez, megnézem a rajzaikat, és mosolygunk. Az egyik tanítvány panaszkodik, hogy nem ér el a lap végéig, hiába szeretné odáig festeni az ágat, Zsuzsanna oda lép hozzá, ő pedig küzd, hogy a virágzó ágacskája minél szebb legyen.

„Látta – magyarázza később Zsuzsanna –, amennyire csak tudta, kinyújtotta a kezét, mert el akarta érni a lap végét. Ha csak úgy azt kérném tőle, hogy nyújtsd ki a kezdet, nem biztos, hogy együttműködne. De itt most nem azon volt a hangsúly, hogy kinyújtsa a kezét, hanem hogy minél messzebb elérjen a papíron, mert meg szerette volna festeni az ágat.

Az alkotás sok mindent aktívan felhasznál a mindennapi tevékenységekből. Aki idáig el tud nyúlni, ebédnél el fogja érni az asztalon a kanalat, a fürdőszobában a törölközőt.” 

Kép

Kép: Páczai Tamás

El is bújhatnak, és meg is mutathatják magukat 

Elkészülnek a cseresznyeágak. Rózsaszín virágaik beborítják a táblát. „Mindig azt mondom a gyerekeknek, hogy vegyünk fel egy távolságot a képpel. Más közelről nézni, amikor rajzolom, és más távolról, mert akkor látom, milyen a hangulata a képnek, és mi az, ami még hiányzik belőle.” 
„Olyan, mintha szomorú lenne ez a fa, mert úgy kidől!” – mondja egyik kislány az utolsó cseresznyefára. Tényleg szomorú, a sok sötét szín miatt. „De nézd, mennyi rózsaszín virág van rajta, és hogy fújja őket a szél” – egészíti ki a művészetterapeuta. 
Vadász Zsuzsanna az egyedüli művészetterapeuta a Pető Intézetben. Nevéhez fűződik a 2013-ban létrehozott integrációs művészeti tábor, amely nagy népszerűségnek örvend országszerte.

Kezdetben még csak a Pető Intézet növendékei és testvéreik vettek részt az eseményen. Később azonban a nagy érdeklődés miatt a tábor megnyitotta kapuit a külvilág előtt.

A művészetterapeuta észrevette, hogy mennyire oldottan tudnak együttműködni a mozgássérült gyerekek az egészséges társaikkal. Sok képet őriz meghitt pillanatokról, amikor az egészséges gyermek együtt sétál a mozgássérülttel, és eszébe sincs elszaladni mellőle, hiszen barátok. Gyöngyfűzésnél egy kislány a sérült társától kért segítséget, mivel ő sokkal jobban ki tudja válogatni a megfelelő szemeket a tarka kupacból. „Nem szívesen használom az érzékenyítés szót a tábor kapcsán. Egy gyermeket nem érzékenyíteni kell, hanem meg kell teremteni az együttműködés és a kommunikáció feltételeit, például egy közös mesével, amibe mindenki pont annyira teszi bele magát, amennyire szeretné. Ebben a fantázia térben feloldódunk, elkezdünk együtt játszani, ha akarunk, el is bújhatunk benne, de elő is jöhetünk, és megmutathatjuk magunkat.” Zsuzsanna számtalan kiállítást szervezett már tanítványai képzőművészeti alkotásaiból. Legutóbb Mi vagyunk címmel március elején láthattunk egy tárlatot kis művészei munkáiból a Madách Színház Tolnay-termében. Ilyenkor a szülők is pozitív visszajelzést kapnak arról, hogy az ő gyerkőceik is értéket teremtenek. 
„A szülőknek idő kell a mozgássérült gyermekük elfogadásához, ahogyan idő kell a gyász feldolgozásához is. Nagy teher és egyáltalán nem könnyű feladat mozgássérült gyermeket nevelni. Van, aki fel tudja ezt dolgozni, és van, aki nem. Van, aki lemond a gyermekéről, és állami gondozásba helyezi, és van, aki nem. Az ember hajlamos azt képzelni, hogy a gyermekemet mindig minden körülmények között szeretem, és biztos, hogy azok is szeretik a maguk módján, akik lemondanak róla. Nem az én dolgom pálcát törni felettük. Arra viszont, hogy milyen értékek rejlenek a gyermekeikben, fel kell hívnom a figyelmüket. Az egyik tanítványomról az első perctől tudtam, hogy nagyon tehetséges. Vidékről hordták az intézetbe, és esélyem sem volt arra, hogy délután még itt maradjon velem a rajszakkörön. Mégis tettem egy próbát, megkérdeztem az édesapját, és ő beleegyezett.

A fiú zseniális képeket alkotott. Egyszer az egyik szakkör után, amikor a legjobb képét készítette el, megkértem, hogy ha megérkezik az édesapja, mondja meg neki, hogy csukja be a szemét, és vezesse a terem végébe, majd kérje meg, hogy nézzen a táblára. Oda tettem ki a rajzot. Soha nem fogom elfelejteni, ahogyan az édesapa akkor könnyezett.

A fiú felnőtt. A mai napig rajzol, most már számítógépes grafikát is csinál. Az édesapa pedig onnantól kezdve a rajzszakkör egyik legnagyobb támogatója lett.” 

Védőhálóban fejlődve 

A terapeuta nemcsak rajzszakkört vezet, hanem üléseket is. Nem mindig jön el a gyógyulás, néha évek kellenek hozzá, hogy egy gyermek el tudja engedni az őt ért traumákat. Zsuzsanna vár. Semmit sem erőltet. Tudja, hogy a mozgássérült gyerekek máshogyan rajzolnak, mint az egészséges társaik. Ismeri a speciális önkifejezési jegyeiket. Érti a színes ábrákat, olvas belőlük. Emberábrázolásaikon a karok sokszor a fej fölé lendülnek, mintha segítségért nyújtanák ki őket, vagy oldalra kinyújtva helyezkednek el, mintha megpróbálnának egyensúlyozni. Tudja, hogy egy tanítványa a szakkörön soha nem rajzol embert, így üzeni meg a világnak, hogy úgy érzi, nem elég jó. Sok családban szégyenként élik meg egy mozgássérült gyermek jelenlétét. 

A Pető Intézetben nem sikk a csúfolódás, minden az elfogadásról, egymás kölcsönös segítéséről szól, ez egy külön világ. A kinti, nyüzsgő, rohanó, ugráló világ nem biztonságos. Ott más törvények uralkodnak.

Akik itt vannak, nehezen vagy egyáltalán nem tudnak tovább­tanulni. Kevés olyan oktatási intézmény létezik hazánkban, amelynek alapító okiratában szerepel, hogy integrál mozgássérült gyerekeket. A gyermekek jövője így sok esetben bizonytalan. 
Vadász Zsuzsanna 16 éven keresztül a XVII. kerületi orvosi rendelőben babák mozgását vizsgálta, és tanácsokat adott a hozzá forduló anyukáknak, havonta egyszer, karitatív munkában. „Minden csecsemőnek joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon, nem lehet pénzkérdés, hogy segítsünk az édesanyáknak. A munkám során három olyan babával találkoztam, akiket beküldtem az intézetbe. A többieknél kis elmaradásokat, megakadásokat láttam. Megtanítottam az anyukáknak a mozgatásokat, amiket gyakorolniuk kell a babával, ők komolyan vették, és szépen behoztuk az elmaradásokat. 
A szülők, akiknek először fogalma sincs róla, hogy mozgássérült gyermek érkezett hozzájuk az egészséges gyermek helyett, akit vártak, kezdetben megrémülnek. Elkezdenek ide-oda rohangálni a csecsemőjükkel. Odaadják egy, kettő, tíz embernek, hogy állapítsák meg, mi lehet a baja a kicsinek.

Látja, hogy az a gyermek, akit ő úgy szeret, nem úgy fejlődik, mint a kortársai, kisebb, vékonyabb, mint a többiek, folyik a nyála, nem tud rendesen ülni, látszik rajta, hogy másmilyen. Bejön hozzánk a Petőbe, ahol a konduktor megöleli a gyermeket, és nem zavarja mindaz, ami másokat igen.

Az intézetben a szülők egy csapatot kapnak maguk köré. Hiszen ott van a többi anyuka, apuka, akik előtt nem kell szégyellniük a problémáikat, mert ők is hasonlókkal küzdenek. Velünk, konduktorokkal együtt kialakítanak egy védőhálót a gyermek köré, meg tudják beszélni egymással a nehézségeket, olyan dolgokat, amit más, akinek egészséges gyermeke van, nem ért. Higgye el, ezek a gyerekek tényleg szépek és aranyosak! Nekem a Pető Intézet és a gyerekek alkotják a családom második felét. Nem dolgozni járok ide, hanem haza.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

–  Kinga, te mivel foglalkozol civilben, amikor nem keresési adatokat raksz fel a csoportba, vagy információkat közvetítesz a családtagoknak?

–  Egy pszichiátriai otthonban dolgozom, takarító és tálaló konyhás vagyok. Ötvenöt lakónk van, én többnyire hajnalban kezdek neki a feladataimnak.

–  Hogy jutott eszedbe egy eltűnt embereket kereső oldalt létrehozni?

–  Tíz évvel ezelőtt benne voltam egy hasonló csoportban, de annyira megviseltek a történetek, hogy kiléptem belőle. Mégis éreztem, hogy megfogott engem a segítés csodálatos világa, és létrehoztam a saját csoportomat.

Az összefogás és együtt küzdés érzése hiányzott.

Eleinte csak rossz élményeim voltak, akkoriban kerestük az áruház előtti játszótérről eltűnt Bencét és a sörözőből hazainduló, de oda soha meg nem érkező rendőrségi pszichológusnőt, Bándy Katát…

–  Van személyes indíttatásod arra, hogy a szabadidődben eltűnt személyek családtagjainak próbálj segíteni?

–  Nincs. Egyszerűen annyira akarom, hogy megtaláljuk őket, hogy jó vége legyen… Sajnos Bence és Kata sem került elő élve. Én csak arra tudtam akkor gondolni, hogy csinálni kéne valamit, hogy időben segítsünk, sokan segítsünk, gyorsan menjen az információ, a kép. Erre alkalmas a közösségi oldal, ez egy jó cél. Ősszel, a hideg idő beálltával minden óra életfontosságú lehet, így gyorsak lehetünk!

–  Hányan vannak ma Magyarországon ismeretlen helyen, hány embert keresünk?

–  A rendőrség oldalán 2200 ember szerepel eltűntként, közülük nagyon sok gyerek. De nemcsak eltűnt személyeket keres az oldalunk, hanem olyan családtagokat is, akikkel sok éve megszakadt a kapcsolat. Ezen a területen sok sikerélményt élhettünk meg.

– 2013 óta, amikor létrehoztad a csoportot, szerinted nőtt az eltűnések száma?

–  Igen.

Az idősebbek a kilátástalanság vagy betegség miatt tűnnek el egyre többször, egyszerűen kisétálnak az életből.

E mögött nem mindig demens kórkép áll. Nem a nemzetközi bűnözés, és nem a szervkereskedés munkálkodik, hanem a haszontalanságérzet vagy a magány. Zavart mentális állapotú idősek is eltűnnek, de szerintem nem az a jellemző, hogy idősotthonokból kóborolnak el, hanem inkább az, hogy nem tudtak oda időben bekerülni, nincs pénzük a beugró összegre. Az eltűnt gyerekek esetében én családi konfliktusokat látok, többnyire elmennek a szerelmükhöz, kifújják a mérgüket, és általában két-három nap alatt előkerülnek. Sok szökés gyermekvédelmi intézetből történik, ők egyszerűen hazamennek a családjukhoz, és otthon bújtatják őket.

–  „A csoport az eltűnt személyek felkutatásában vesz részt tevékenyen” – írod az oldaladon. Mit jelent a tevékenyen? Folyik más tevékenység is a háttérben, mint például civil keresésszervezés, kutyás mentés? Mi folyik a kulisszák mögött?

– Új megkeresésnél az az első dolgom, hogy megnézem, a rendőrség keresi-e a személyt. Ha nincs rendőrségi körözés, akkor megosztom a bejegyzést, de saját posztot csak akkor csinálok, ha hivatalos keresés folyik. Figyelem a körözési listát, és ahogy ott megjelenik a felhívás, posztot csinálok hozzá. Ha valaki életveszélyben van, összekötöm a családot speciális keresőegységekkel, akiknek ismerem a működését. Sokan nem tudnak róluk, és arról sem, hogy ingyenes a segítségük. Segítőimmel tanácsokat adunk a hatékony keresés eszközeiről, a plakátok kiragasztásáról is. Tartjuk a kapcsolatot a családdal, és az információkat szállítjuk. Ha búcsúlevelet hagy valaki, nem várunk a rendőrségi keresésre, azonnal osztjuk a fényképet és az eltűnés körülményeit. Egyéb esetekben mérlegelek megosztáskor, és nem mindig könnyű a döntést meghozni.

Ha nő tűnik el gyerekkel, akkor gondolok arra, hogy esetleg menekülne, és a bántalmazó keresi őket, ilyen kérésnek nem teszek eleget.

– Milyen gyanújelekből következtetsz arra, hogy bántalmazás lehet a háttérben?

– A bántalmazás nagyon sokarcú lehet. Egy hétköznapi emberben a segítségkérés hatalmas segíteni vágyást indíthat be, és nem fogunk gyanút, ha a kérés manipulatív. Nekem már kifinomultabb a megérzésem, minden alkalommal megfontolom a megosztást, ha a tényeken kívül érzelmi szálakat tárnak fel, magyarázkodás jelenik meg a szövegben, bocsánatkérés, megbánásról szóló magas érzelmi hőfokú betoldások, különösen a kiengesztelés, kárpótlás szavak. Felfigyelek az érzelmi zsarolást bevető üzenetekre és a pénzdíjas keresésekre, nyomravezetői díj emlegetésére. Megpróbálom kiszűrni a menekülő emberek megtalálására szolgáló kereséseket. Ezek a típusú posztok amúgy is sok vihart kavarhatnak a családtagok lelkében, és fordult már elő, hogy perrel fenyegettek meg, holott csak segíteni szerettem volna.

– Mi hogyan tudunk az eltűnt személynek segíteni?

– Megosztással és figyeléssel. Ha azt olvassuk, hogy kórházból tűnt el valaki pizsamában és papucsban, vagy egy vonatimádó autista fiatal veszett el, akkor figyeljünk ezekre a jelekre. Ne lépjünk túl azon, ha egy árokparton ücsörgő ősz hajú nénit látunk, aki láthatóan zavart vagy fázik.

– Van jelentősége annak, ha megosztás után kiírom, hogy például „osztva Baranya”?

– Igen, ez megnyugtató visszajelzés a családtagok számára, hogy terjed a hír, mellettük vannak az emberek, megindult a segítés. Minden megosztással sokszorosára nőhet az esély.

– Csak a bántalmazás elől menekülők miatt ragaszkodtok hozzá, hogy a rendőrségi felhívás legyen a feltétele annak, hogy kiálljatok a keresés mellett?

– Az elején még többször beleestünk abba a csapdába, hogy átvágtak minket.

Nem gondoltuk volna, hogy létezik olyan fiatal nő, olyan anyuka, aki meg szeretné mutatni a saját vagy a lánya szépségét, rajongótábort szerezni neki, lényegében nálunk kezdeni el egy modellkarriert, és ehhez azt állítja, hogy eltűnt az illető.

Az is közrejátszhat ebben a veszélyesen hibás gondolatban, hogy sok eltűnt nő esetében fokozódik a figyelem és a szánalom, ha az eltűnt nő szép. Erre vigyázni kell a médiában is, hiszen nem lesz nagyobb a veszteség, ha gyönyörű nő az, aki eltűnik, vagy ha fiatal, ha egészséges. Az „igéző szemű fiatal lány tűnt el…” - kezdetű szalagcímek sokat árthatnak a gondolkodásunknak. A kamuprofilt, önreklámot már gyorsan felismerjük.

– Van a csoportban egy kutyás kereső fiatalember, ő is önkéntes?

– Sőt, vannak ügyvédek, jogászok, rendőrök, nyomozók… Sokszor az üggyel foglalkozó rendőr maga kéri, hogy tegyük ki a posztot. Van, hogy civil keresés is összeáll, amiben a szakmabeliek is részt vesznek a szabadidejükben. Ők is a gépezet részei, riasztják a közelebb lévő kollégákat, figyelik a híreket.

– Neked mivel lehet az agyadra menni, mit tartasz hatástalan segítségnek?

– Ha mindennap kérdezgeti valaki, hogy „mi van már, megvan már?”

Amíg fenn van a poszt, addig nincs meg az, akit keresünk, ha pedig megkerül az eltűnt személy, azt közöljük mindenkivel, majd egy nap múlva levesszük a posztot.

Pletykákat, találgatásokat, történeteket nem osztunk meg később sem a megkerülés körülményeiről vagy az eltűnés okáról, mert az már nem a mi dolgunk. A család ezeket már nem akarja nyilvánosságra hozni, nekem többnyire elmondják, de én nem adom ki őket. Ezek fölösleges körök.

– Te sok szomorú történet tudója vagy. Hol, milyen segítséggel dolgozod fel a híreket, történeteket?

– Engem kikapcsol a hobbim, sokat horgolok, kutyám is van, négy macskám, növényeim… A telefonszámomat senkinek nem adom ki, így ha kikapcsolom a gépem, elérhetetlenné válok. Két gyermekem van, akik már kirepültek, és buzgó nagymama vagyok. A munkahelyemen pedig ötvenöt „gyermekem” van…

„Ahogy kutattam Kálmán Imre és Lehár Ferenc pályáját rájöttem, hogy sok közös pont, átfedés van az életükben. Kitaláltam egy fiktív helyzetet: a két zeneszerző valahonnan a mennyből vagy a paradicsomból visszatekint a magánéletére és a zeneszerzői karrierjére, és eközben felfedezik a párhuzamosságokat” – árulta el Homonnay Zsolt a darabról.

Lehár Ferencet Kiss Zoltán, Kálmán Imrét pedig Földes Tamás alakította az „Álom, álom, édes álom” című gálán.

A két világhírű komponista felidézte életük és hallhatatlan életművük fontos kapcsolódási pontjait, gondolataik, dalszövegrészleteik izgalmas asszociációs láncokat alkottak az előadásban.

Az art deco-s díszleten – amelyet Cziegler Balázs díszlettervező álmodott színpadra – vetített, eredeti archív anyagokból készült fényinstallációk (Ádám János Dávid és Bodor Ákos munkája) emlékeztettek a korra, amelyben a két világhírű komponista élt és alkotott.

Kép

Kálmán Imre szerepében Földes Tamás, Lehár Ferenc szerepében Kiss Zoltán | Fotó: Mahunka Balázs

A gálakoncerten felléptek a színház szólistái, Bojtos Luca, Fischl Mónika, Kiss Diána, Lévai Enikő, Lukács Anita, Szendy Szilvi, Széles Flóra, Dénes Viktor, Dolhai Attila, Homonnay Zsolt, Ninh Duc Hoang Long, Vadász Zsolt, valamint a Budapesti Operettszínház Énekkara és Balettkara is. A zenekart Pfeiffer Gyula főzeneigazgató vezényelte.

Lehoczky Zsuzsa, Polyák Lilla és Homonnay Zsolt is a díjazottak között

A magyar operett-napi díjakat Kiss-B. Atilla főigazgató, Éliás Tibor, a Musica Hungarika Kiadó alapítója és Dr. Hoppál Péter, kultúráért felelős államtitkár adták át a gálakoncert második felében. Az Évad Legígéretesebb Ifjú Művészének járó Marsallbotot Kardffy Aisha kapta, aki tehetségét már számtalanszor bizonyította, mint az Abigél Vitay Georginája, a Hegedűs a háztetőn Hódelje, A Pendragon-legenda Lene Kretzsch-e, vagy a Veszedelmes viszonyok Cecile de Volanges-a.

Az Évad Musicalszínésze díjat Polyák Lilla vehette át, akit A Jekyll és Hyde című musicalben Lucy Harrisként, a Nine – Kilenc musicalben Claudia Nardiként láthatott a közönség, a Veszedelmes viszonyokban Merteuil márkinét alakítja, valamint ő az István a király remek Saroltja is.

Az Évad Operettszínésze idén Homonnay Zsolt lett, aki a Marica grófnő Taszilóját, Edvint a Csárdáskirálynőben vagy Szu-csong herceget alakította magas színvonalon az elmúlt évadban, ugyanakkor rendezőként is bemutatkozott több nagyszabású gálával, mintegy új megvilágításba helyezve az operett-gála fogalmát, bizonyítva, hogy a magyar operett egy ma is élő, virágzó, újra meg újra megújuló gyöngyszeme nemzeti kulturális örökségünknek.

A Musica Hungarica Kiadó Életmű díját Vásári Mónika kapta, aki 1987-ben debütált a Budapesti Operettszínházban a Mária főhadnagy operettben Lebstück Mária szerepében, és a közel harminc év alatt szebbnél szebb szerepeket játszott.

A Nagydíjat Lehoczky Zsuzsa, a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett, Kossuth-és kétszeres Jászai Mari- díjas, érdemes és kiváló művész kapta. 

„Annyira boldog vagyok és büszke és az egész színházat imádom!” – E szavakkal köszönte meg a díjat a művésznő, aki 60 éve van a pályán és olyan nagyságokkal állt együtt a színpadon, mint Honthy Hanna, Németh Marika, Feleki Kamill, Latabár Kálmán, Sárdy János és Rátonyi Róbert.

Kép

Lehoczky Zsuzsa a díjátadón – Fotó: Lakatos János

„Egyvalamiben biztos, hogy világelsők tudunk lenni, ez pedig a magyar operett. Azt az intézményt, azt a műfajt, azt a társulatot, amelyet szolgálok és azokat a nagyszerű szerzőket, akik ezt a műfajt megalkották, azokat az alkotókat, rendezőket díszlet-és jelmeztervezőket, illetve a nagyszerű művészeket, akik életben tartják és magas színvonalon, estéről estére Önök elé viszik ezt a csodálatos nemzeti kulturális örökségi „terméket”, a magyar operettet, ahol csak tehetem, dicsérem" – méltatta az Operettszínház munkatársait a gálán Kiss-B. Atilla.

Szakács-konyhafőnök családba született, mégis megmászta a szakmai ranglétrát. Szakácstanulóként kezdte, majd szakácsként, konyhafőnök-helyettesként és food-stylistként dolgozott, tagja volt a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség felügyelőbizottságának, rendszeresen ír szaklapokba, és a magyar Bocuse d'Or Akadémia keretében a hazai csapat felkészítését irányította. Nem lett volna könnyebb, ha a szülei révén helyezkedik el?

Szerintem munka nélkül nem lehet megúszni az életet. Tudom, hogy ma más a „divat”, de én ebben hiszek. Szakács és séf volt édesapám és nagybátyám is, édesanyám apukámnak segédkezett az étteremben, úgyhogy én mondhatni konyában nőttem fel. Nagyon tetszett az ottani légkör, a pezsgés, a nagy nevetések, az ételek, és ahogyan elkészítik őket. Ahogy lehetett, beálltam segíteni. A szüleimnek nem igazán tetszett, hogy alulról akartam kezdeni a szakmát, de én ragaszkodtam hozzá. Utólag is azt gondolom, óriási előny volt, hogy már 14 évesen dolgozhattam – sok inger ért, sok tapasztalatot szerezhettem.

Mert a konyhai tudást nem lehet csak könyvekből megtanulni! Együtt kell mozogni egy csapattal, a vendégekkel és a teljes étteremmel.

Fontosabb a csapat sikere, mint az egyéni siker?

Igen. Én is és a csapat is akkor teljesít jól, ha mindenki beáll valaki mögé, s ha emberségesen bánunk egymással. Amikor nagy a hajtás, spannolom a kollégákat, amikor pedig lazítás van, foglalkozom a lelkükkel is. Húzd meg, ereszd meg játék zajlik. Emellett fontos az is, hogy egy séfnek jó legyen a problémamegoldó képessége, és gyorsan tudjon döntéseket hozni.

Hány esélyt szokott adni az alkalmazottainak?

Én nagyon nehezen válok meg emberektől, és nem is hiszem, hogy a legjobb szakács az, aki a legjobban főz, és nem is kell mindenkinek mindenben a legjobbnak lennie. A fociban is különféle erősségekkel rendelkező játékosokat válogatnak össze. Ami biztos, hogy a nagyképű, mindent egyedül akaró egyéneket kilöki magából a csapat. Meg azt is, aki betelefonál azzal, hogy nem tud bejönni, mert beteg, de kiderül, hogy nincs semmi baja, csupán nem volt kedve a munkához.

Visszakanyarodva a családi vonatkozáshoz, melyek azok a gyerekkori ízek, amelyek a mai napig hatással vannak önre?

Sváb nagymamám főztje, különösen a krumplis ételek, amelyeket a sparhelten készített, nagyon kedvesek voltak nekem, de anyukám testvérének a paraszti ételei is nagyon megfogtak.

Jó volt összeülni, beszélgetni, nálunk egyébként is szent és sérthetetlen volt a vasárnapi közös családi ebéd.

Na, igen, a rohanó élet „mellékhatása”, hogy a közös étkezéseket manapság már a déli népek közül sem tartják annyian, mint 50–100 évvel ezelőtt, és ugyanez figyelhető meg hazánkban is.

Az én gyermekeim szerencsére tudják, mi a közös vasárnapi ebéd. Az egyik már nem él velünk, mert férjhez ment, a másik is épp elköltözőben van, de még mindig gyakran járunk össze. Ilyenkor kell, hogy legyen húsleves, mert ha nincs, kitör a patália, és én nagyon nem akarok ujjat húzni a nőkkel. Amikor iskolásak voltak, mindig csomagoltunk nekik finom szendvicseket, mert nem akartuk, hogy a büféből étkezzenek. Igaz, néha elcserélték kakaós csigára, mert az osztálytársaknak is ízlett a szendvics.

Otthon ki a főnök a konyhában?

Kilencvennyolc százalékban én birtoklom a konyhát, a maradék két százalékot nagyvonalúan meghagyom a feleségemnek. Amikor összekerültünk, megbeszéltük, ki mit vállal az itthoni teendőkből, és e mentén élünk ma is: a bevásárlás, a főzés és a konyha hozzám tartoznak, a mosás, a takarítás és a vasalás a feleségem reszortja.

Nálunk az a hagyomány – karácsonykor is –, hogy megkérdezem a többiektől, mit szeretnének enni, és amit kérnek, az lesz. Év közben rajongunk a tartalmas ragulevesekért, jómagam a töltött káposztát kedvelem olyannyira, hogy év közben többször is eszem.

Ja, és nálam nincs olyan, hogy valamit kidobok.

Általában egész csirkét veszek, otthon szétbontom, és minden részét felhasználom. A csontot és az aprólékot például a levesbe.

2017 óta zsűritagja a Tv2-n futó Séfek séfe reality-nek. Olvastam a nézők kommentjeit a social media felületen – többen írták, hogy túl sok a kiabálás a főzőműsorban. Miért szükséges a vasszigor a gasztro-reality műsorban?

Ne legyünk álságosak! Otthon a szülő is felemeli néha a hangját a gyerekével szemben, de ha én felemelem a hangom, az visszataszító? A kiabálás, a feszültség sosem öncélú, hiszen, ha a való világot és konyhát nézzük, akkor egy termék áll a fókuszban, pontosabban annak az elkészítése, aminek a végén valaki fizet és eszik. Nem lehet félvállról venni. Az egészben némi pszichológia is van: amikor valaki megemeli a hangját és utasításokat ad, akkor az illető úgy érezheti, mintha én levennék róla egy kis súlyt, és annak a feladatnak a terhét kell cipelnie, amivel én megbízom.

Kép

Fotó: Tv2 Séfek/séfe

Véleménye szerint a gasztro-műsorok segíthetnek abban, hogy a magyarok – különösen a fiatalok – bátrabban kísérletezzenek a konyhában, és nyitottabban álljanak a főzéshez?

Igen, a műsor hatása is lehet, hogy azok, akik nem voltak kísérletezők a konyhában, most bátrabban fűszereznek és próbálnak ki új, a tévében látott alapanyagokat. A fiatalokon nem annyira veszem észre, hogy ételrendelés helyett inkább főzni volna kedvük, tisztelet a kivételnek. De van egy idősebb generáció, akik bátran vetik magukat bele.

Örülnek, hogy kiteljesedhetnek valamiben, hogy kedvükre elfoglalhatják magukat, s hogy azonnali visszajelzést kapnak.

A családja egyik fontos tagjáról nem esett még szó. Van egy nagyon szép briard fajtájú kutyusuk. Sok ízletes falatot kap öntől?

Mindig is voltak kutyáink, nagyon szeretjük őket, és valóban családtagként kezeljük őket. Amikor főzök, mindig akad neki egy kis „lepattanó”. Hétvégente kutyaiskolába járunk, ott a jutalomfalat a főtt belsőség. Imádja!

Tehetséges volt, magas, vonzó és sikeres, mégis megtörtént az a váratlan baleset, amely kerekesszékbe kényszerítette. Járni, futni, ugrani már nem tudott, és volt, hogy élni sem igazan volt ereje, mégis folytatta a sportot, és így is bajnok lett. A lány, akivel megszerették egymást, átélte vele a tragédiát, mégis mellette maradt, és családot alapítottak.

Keresztes Ilona vendége Szekeres Pál olimpiai bronzérmes, háromszoros paralimpiai bajnok, magyar tőr- és kardvívó. Ő az első ember a világon, aki az olimpiai és a paralimpiai játékokon is érmet szerzett.

Az adás tartalmából:

• A keresztény konzervatív értékrend megéléséről a kommunizmus alatt;
• Szülőkről, nagyszülőkről, szokásokról, mintákról, Szekeres Pálokról;
• Sikerről, lemondásról;
• Fiatalkori közösségekről: sport vs. suli, edzés vs. buli;
• Önfegyelemről, emberi túlkapásokról;
• Balesetről, csodavárásról, átértékelésről, fordulópontokról, megbocsátásról és elfogadásról;
• Janicsek Anikóról, Szekeres Pál feleségéről, gyerekvállalásról, gyereknevelésről;

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.

A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin YouTube-csatornáján.

A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Egyrészt, pofozkodó, vadul verekedő nőkre. Úgy tűnik, ezek a szolgáltatók egyértelműen reagálni kívántak arra a kritikára, hogy a filmekben több a férfi szereplő, az áldozat pedig szinte mindig nő. A szükséges fordulatot pedig nagyon egyszerűen oldották meg.

A saját megrendelésükre készülő, és másoktól szelektált akciófilmekben, sorozatokban kicserélték a nemeket: most már nő a főhős és férfi az áldozat. Ennek eredményeképpen nők lövik, verik, ölik egymást péppé.

Arccsontok, orrok, bordák törnek a karcsú testek professzionális harcában. Biztos van, aki ezt esélyegyenlőnek és haladónak tartja. Nekem csak fáj nézni. 
Másrészt láthatunk szeres és szertelen mélydepresszióban, kilátástalanságban tengődő fiatalokat. Akinek a 21. századi jólét csupán és kizárólag a fájdalom, melankólia és sok egyéb ezekből fakadó ügy forrása. Az egykori Grand Ennui újabb, ijesztő felvonása ez – pláne, mert az a címe, hogy Eufória. Hol vannak már a lelkes, szerelmes vegetáriánus vámpírfiatalok, akik egymás karjaiba repkedtek az Alkonyat című generációs eposzban? Hol van már a High School Musical éneklő, happy-end-gyanús közössége? Vagy hol vannak az önmagukért küzdő mai „Mauglik” az Éhezők viadala című filmtrilógiából? A mostaniak már nem az életükkel, hanem a létezésük alternatíváival játszanak. És aki látja őket a filmben, garantáltan az időskorra vágyakozik. 
Harmadrészt, sok-sok órányi filmet nézhetünk olyan történetekről, amelyekre fél óra is sok lett volna. Fél óra? Ne túlozzunk! Ráadásul úgy, hogy ez csak a végén derül ki igazán, amikorra több mint egy munkanapot szántunk az új opuszra.

Merthogy minél több időt „fektetünk be” egy sorozatba, annál nehezebb a vége előtt belátni: kár volt. Tudják, olyan érzés ez, mint hosszas vívódás után kijönni egy színházi előadásról a vége előtt, vagy letenni a könyvet, mielőtt kiolvasnánk.

Ki kellene tehát alakítani egy „értelmetlen-sorozatvég előrejelző” érzéket is, hogy megússzuk a csalódást, és… gyorsan új filmbe foghassunk. 
E három jellemző persze csak egy hétköznapi néző tapasztalásait tükrözi, és csupán szemelvény a sok egyéb benyomás közül. Merthogy ezek a platformok nemcsak filmeket, hanem ideológiákat is sugároznak. És amikor velük kapcsolódunk ki, érdemes lenne hozzájuk is fényvédő krémet használnunk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„A kreatív médiaeszközök, platformok használata specifikus, jelen esetben középiskolásokból, főiskolásokból álló célcsoportnál kifejezetten fontos.

A Z generáció és a még náluk is fiatalabb korosztály a videó központú felületeket részesítik előnyben, releváns és inkluzív tartalmakat várnak el, amelyek szórakoztatnak, edukálnak és inspirálnak.

Ezen kívül szeretik, ha a márkák egyedi élményben részesítik őket, elvárják, hogy a márka legyen átlátható, őszinte és a márkához kapcsolódó influencerek is hitelesen szólítsák meg őket. A TikTok Hashtag Challenge-dzsel, kreatív kihívásokkal összekötött, a fiatalok körében népszerű zenei előadók bevonására építő kampány egy mindezeknek megfelelő műfaj, ahol valóban bevonhatjuk és használatra ösztönözhetjük a fiatalokat. Ez a megoldás lehetőséget ad arra, hogy a célcsoport saját nyelvén interpretálja az üzenetünket, amiről úgy gondoljuk, hogy sokkal erősebb engagementet teremthet” – mondta el Hidvégi Krisztina, a Lounge Group médiaigazgatója.

A STABILO, a VALMAR és a Lounge Group együttműködésében létrejött kreatív koncepció és alapötlet az, hogy a kampányidőszak erejéig személyesebbé és szórakoztatóbbá tegyék a STABILO point 88 tűfilc színpalettáját. Erre az időszakra új, játékos, szórakoztató neveket és jelentést kapnak a színek, a márka célcsoportja és a VALMAR segítségével. A művészek közül a dalszövegírók, rapperek köthetők leginkább a kézzel jegyzeteléshez, hiszen e műfajok sajátossága a pillanatnyi benyomásokból, ötletekből, témákból táplálkozó szövegírás.  Ezért a VALMAR a kampányra írt számával mutatja be, hogy a STABILO és a kreativitás mire képes együtt.

A duó a kampány keretében készített egy új számot és videoklipet, amelyet a tőlük jól megszokott stíluson és témán kívül a színek is inspiráltak.

Emellett TikTok tartalmakon keresztül felhívják követőiket, hogy ők is inspirálódjanak a színekből, és adjanak új, egyedi, kreatív, asszociatív nevet kedvenc point 88 színüknek, vagy írjanak néhány sor rapszöveget egy szín említésével és posztolják ki a #stabiloszinesszavak hashtaggel TikTokra. A nyertesek személyesen találkozhatnak az énekesekkel, és emellett izgalmas nyereményekkel is gazdagodhatnak.

„Adott volt a TikTok platform használata, ahol a havi felhasználók 60%-a 16 és 24 év között van, ezen belül a Hashtag Challenge megoldás, amivel a kreatív koncepciót az influencerek bevonásával egy természetes és könnyed kihívás támogatja.  Magyarországon a TikTok Hashtag Challenge-dzsel kapcsolatban minimális a tapasztalat, a trendek, kihívások is igen gyorsan jönnek-mennek, de a kampány kidolgozása alatt egyre inkább körvonalazódott, hogy jelenleg ez a megfelelő tartalomtípus és megközelítés, ami sikerhez vezethet” – emelte ki a Lounge Group Head of Digital szakembere, Tóth Adrienne.

A STABILO point 88 őszi kampánya október 12-én indult, a játék pedig november 6-ig tart. A kampány során került bemutatásra az együttműködés keretein belül készült új VALMAR dal és a hozzá tartozó videoklip is. A kampány időszakában számos értékesítési helyen a fókusztermékeket érintő akcióval is találkozhatnak a vásárlók.

A videóklip itt látható, a róla készült werkfilm pedig itt.   Bővebb információ a Stabilo oldalán és ide kattintva érhető el. 

A szülésnél megtörtént a baj

1859. január 26-án az évszázad egyik legfontosabb szülése indult be a német császári udvarban. A születendő gyermek, a későbbi II. Vilmos császár apja Frigyes Vilmos herceg volt, későbbi császár, anyja pedig a brit Viktória királynő legidősebb lánya, Viktória, azaz ismertebb nevén Vicky. A 17 éves hercegnőt nagy remények közepette adták hozzá a német herceghez. A szász eredetű brit uralkodócsaládot ily módon akarták újraegyesíteni a német koronával – nagyszabású, és nem kis mértékben romantikus elgondolás volt ez mindkét fél részéről.

Amikor a fiatal anya fájásai megkezdődtek, hívatták az uralkodói ház szülészorvosát, a kezdeti örömöt azonban nagyon hamar aggodalom váltotta fel. A görcsök a szokásosnál erősebbnek tűntek, a baba pedig mintha nem akart volna elindulni.

Vicky láthatólag borzalmasan szenvedett: annyira jajveszékelt, hogy az orvos drasztikusabb eszközökhöz nyúlt. Valami oknál fogva hánytatót adott neki, majd amikor ez nem használt, egy mérsékelt adag kloroformmal kábította el. Ez volt akkoriban az új csodaszer: egészen elképesztő eredménynek számított, hogy tökéletesen eltüntette az elviselhetetlen fájdalmat. Mivel maga Viktória királynő is használta számos szülése alkalmával, természetes volt, hogy a lánya is él vele. Ez ugyan lelassította a szülés folyamatát, de időt adott a nőgyógyásznak, hogy megvizsgálja a magzat fekvését. Kiderült, hogy a baba farral kifelé helyezkedik el az anyaméhben. A veszélyes pozíció és Vicky szenvedése miatt végül teljesen elaltatták őt, az orvos pedig nekilátott annak a kockázatos manővernek, amellyel világra segíthette a csecsemőt.

Mindenféle diagnosztikai eszköz híján fogalma sem volt, hogyan helyezkedik el a gyermek karja, ezért miután kihúzta a két lábat, be kellett nyúlnia, és kitapogatni a többi testrészt, majd erősen lefelé nyomni a magzat karját és vállát annak érdekében, hogy meg tudjon születni. A kis Vilmos végül világra jött, de hosszú percekig némán, mozdulatlanul feküdt. Már mindenki meg volt győződve róla, hogy meghalt, amikor végre felsírt. Nagy volt az öröm és a büszkeség, de csak három napig. Addigra ugyanis kiderült, hogy a baba bal karja egyáltalán nem mozog. A szülészorvosnak komoly nyomást kellett kifejtenie, hogy világra jöhessen a gyerek, és ezzel a manőverrel súlyos károsodást okozott.

Az áldozati nyúl

Amikor a királyné megtudta a rossz hírt, és felfogta a hosszú távú következményeket, úrrá lett rajta az elkeseredés és a szégyen.

Egy testi hibával született trónörökösnek még a gondolata is elborzasztotta őt. Rossz ómen volt az ilyesmi, és alapvetően megkérdőjelezte egy leendő uralkodó legitimitását.

A férfiasság és a királyi erények alapkövetelményeivel nem fért össze – Vicky szavaival élve –, ha valaki „nyomorék”. A fiatalasszony intelligens volt és céltudatos. A méhéből fakadó élettel céljai voltak, a fiát grandiózus célok felé akarta terelni. A szava domináns volt a családban, férje akarata ritkán jutott érvényre.

Utasítására a királyi család mindent megtett annak érdekében, hogy korrigálja a kis Vilmos sajnálatos defektusát. Napi rendszerességgel végeztek különböző méréseket és mozgáspróbákat a csecsemőn, és mindent aprólékosan feljegyeztek. Amikor hat hónapos lett, megkezdődtek a kezelések. Amíg még nem lehetett mozgásterápiával kísérletezni, középkori varázslatokat vetettek be. Minden héten két alkalommal megjelentek a Vicky által kijelölt udvari „szakemberek”, és nekiláttak a beteges szertartásnak. A kezükben egy nyúl fickándozott, amelyet a helyszínen, Vilmos jelenlétében leöltek. Ezután felvágták a hasát, majd a vérző testet a kis trónörökös beteg bal karjához kötözték. Mindezt annak reményében tették, hogy az állat „elszivárgó életenergiája” átszáll a gyermek béna testrészébe. Ezzel a módszerrel elindították azt a pusztító folyamatot, amely a fiú egész gyermekkorán át húzódó traumatikus élmények hosszú sorát hozta magával.

Kép

Vilmos ötéves korában – Forrás: Wikipedia

Kínzás, megaláztatás. áramütések

Már hároméves korától kezdve olyan tortúráknak volt kitéve, mintha egy középkori kínzókamrában nevelkedett volna. Az udvari orvosok útmutatása alapján szerkesztettek neki egy vasból készült tartásjavító rudat, amit szíjakkal rögzítettek a törzséhez. Ezt azért látták szükségesnek, mert Vilmos a karja bénasága miatt egyre ferdébben tartotta a fejét. A merev rúd vége a tarkójának feszült, ahol állítható csavarral feszítette egyenes irányba a gyerek fejét.

Amikor elég idősnek tartották a komolyabb kezelések megkezdéséhez, az éveken át tartó „állatfürdőt” és a gerincmerevítőt további kínzásokkal egészítették ki.

Vilmosnak sokáig úgy kellett élnie a mindennapjait, hogy a működőképes karját hátrakötötték. Remélték, hogy a bal karjának izmai a fokozott megerőltetés hatására „hozzáerősödnek” a jobb oldalához.

Fogalmuk sem lehetett arról, hogy a kínkeserves szülés során az orvos visszafordíthatatlan károkat okozott a nyaktól a kar felé tartó idegpályákban. Vilmos bal karja jól láthatóan rövidebb volt a másiknál, szinte egyáltalán nem mozgott, és nem volt az a testgyakorlás a világon, ami az idegkárosodástól elsatnyult izmokat újra működésre késztethette volna.

Vicky nem volt hajlandó elfogadni a fia állapotát. Neheztelt rá, szégyellte, és ezt éreztette is vele. Amint egymás után születtek a további gyermekei, anyai szeretete egyre inkább feléjük fordult. Vilmosnak jóformán csak a megaláztatás és a kínzás jutott.

A kuruzslás mellett a kor legmodernebb gyógymódjait is igyekeztek felhasználni, hogy megnyerjék ezt a reménytelen küzdelmet. Ilyen volt például az elektroterápia. A kisfiú bal karját rendszeresen áramütésekkel próbálták életre kelteni. Ez a terápia – bár egyes izomproblémák esetében látványos eredményeket hozott – Vilmosnak csak a fájdalmat és a rettegést jelentette. A szülei minden kegyetlen erőfeszítése ellenére semmiféle javulás nem állt be az állapotában. Ráadásul nap mint nap éreznie kellett azt a kimondatlan vádat, hogy valami módon ő a hibás a fogyatékosságában. Az elkerülhetetlen fotózások alkalmával valaki mindig elrejtőzött a háttérben, és megtartotta a fejét, a beteg kart pedig vagy ravaszul tervezett ruhaujjakba rejtették, vagy férfiasnak szánt kalapok, sisakok, fegyverek mögé rejtették.

Kép

II. Vilmos tizenkét és tizenhat éves korában – Forrás: Wikipedia

Egészségtelen vágyak

Mint minden valamire való uralkodónak, Vilmosnak is kötelességül írták elő, hogy kiváló lovast neveljen magából. Hosszas, kínlódással teli kiképzésben részesült annak ellenére, hogy mozgásképtelen kezével nem tudta megfogni a kantárt. Minden alkalom, amikor nyilvánosan kellett lovagolnia, szorongást és megaláztatást váltott ki belőle, és soha nem is sikerült „méltóképpen” elsajátítania ezt a kötelezően férfias tevékenységet.

A fiúcska a sok szenvedés hatására búskomorrá és agresszívvá vált. Neheztelt az anyjára, dühkitöréseit pedig egyre nehezebb volt kontrollálni.

Vicky az édesanyjának, Viktória királynőnek panaszkodott hosszas, részletes levelekben, amelyekben néha rajzokkal illusztrálva próbálta érzékeltetni, mennyi boldogtalanságot okozott neki a fia. Vilmos életében kizárólag a nagyanyja jelentett valamiféle szeretetet. Nyaranta hosszasan időzött a brit királyi udvarban, ahol vigasztalást talált a szenvedései közepette.

A hétköznapjai azonban a német iskolarendszerben teltek. A keménységre nevelő porosz világban őt is beíratták egy gimnáziumba, ahol a többi gyerek között kellett nap mint nap bizonyítania a rátermettségét. Mire 16 éves lett, a lelke hadban állt szinte az egész világgal, különösen a saját anyjával. Ebből az időszakból származnak azok a zavarba ejtő és beteges levelek, amelyeket Vickynek írt. Ezekből úgy tűnik, hogy minden áron szerette volna visszaszerezni az édesanyja szeretetét, olyannyira, hogy egészségtelen vágyakozással fordult felé. Álmairól és testi vágyairól írt neki, amelyekben az anyja az ő arcát simogatja, ő pedig „a tenyere lágy belsejét csókolgatja”, könyörgött neki, hogy maradhassanak végre intim kettesben, és ez a valóságban is megtörténhessen. Egy elkínzott gyerek utolsó, elkeseredett kísérlete volt ez arra, hogy megkaphassa a tőle elvett szeretetet.

Vicky reakciója azonban a lehető legkegyetlenebb volt: ahelyett, hogy megpróbálta volna érdemben kezelni a láthatólag súlyos problémát, válaszlevelében a fia nyelvtani hibáit javította ki.

Uralkodóként haragban a világgal

Ebben a hangulatban élte az életét a felcseperedő fiatalember, és az 1880-as évek végén ilyen körülmények között élte meg azt is, hogy az apja, Frigyes Vilmos gégerákban haldoklott. Az Angliából hívott orvos megpróbált segíteni rajta, de hiába. Mindez végleges törést jelentett anya és fia viszonyában. Vilmos ettől kezdve nem is válaszolt Vicky hosszas leveleire; meggyűlölte őt a korábban szeretett Angliájával együtt. Mint ettől kezdve sokszor mondogatta: „Egy angol orvos megnyomorította a karomat, egy másik pedig éppen most gyilkolja meg az apámat”.

Frigyest szomorú állapota ellenére császárrá koronázták 1888-ban, de szinte azonnal belehalt a betegségébe. Mindössze 99 napig uralkodott. Vilmos 29 évesen lett a porosz-német birodalom császára. Az egykori megkínzott kisfiúból egyszerre a világ legnagyobb katonai hatalmának a korlátlan ura lett, minden keserűsége, gyűlölete és komplexusa tápot találhatott az új hatalom birtokában. Azonnal nekilátott, hogy megvalósítsa uralkodói álmait: nagyhatalommá tenni a frissen egyesített Németországot, és letaszítani Nagy-Britanniát az addig szinte korlátlan hatalmi pozíciójából.

Kép

II. Vilmos a fronton – Forrás: Wikipedia

Vilmos hamar elszigetelte az anyját mindenféle hatalomtól: elrekesztette őt egy angol módra épített kastélyban, ő pedig minden erejét arra fordította, hogy a brit birodalomhoz hasonló hegemóniát építsen. Elkezdte felépíteni a német haditengerészetet, és egyre ellenségesebb hangot ütött meg a világ többi része felé. A harcias hangulatot csak a nagyanyja iránti végtelen szeretete tompította. Továbbra is rendszeresen látogatta őt, és elkeseredetten látta, amint az idős Viktória királynő egyre gyengébb és betegebb lett. 1901-ben Vilmos is jelen volt a királynő halálos ágyánál, és állítása szerint Viktória az ő karjai között halt meg.

Ezek után mindössze hét hónap telt el, és az ifjabbik Viktória is követte az anyját. Elkeseredetten, kétségek közt halt meg: utolsó leveleiben arról panaszkodott, hogy a fia pusztulást és rombolást fog hozni a világra.

Vilmos végképp egyedül maradt. Minden kapcsolat megszűnt, ami Nagy-Britanniához kötötte, semmi nem akadályozta tovább abban, hogy az országaik közötti konfliktus egyre súlyosabbá váljon. Viktória királynő temetésén még együtt lovagolt VII. Eduárd angol királlyal, de ez volt a két ország között az utolsó civilizált kontaktus. Az ellentétek a császár számára nemcsak politikaiak, hanem személyesek is voltak. A haragja részben a saját fizikai és lelki megpróbáltatásai eredménye volt.

A fogyatékos fiúból háborús bűnös lett

Tizenhárom évvel később kitört a világháború, Vilmos pedig minden háborús döntést a porosz hadi vezetés kezébe adott. A német császárság katonai diktatúrává vált. Különös, szinte középkori, feudális színezetet ad ennek a háborúnak, hogy Vilmos legfőbb ellenségei a saját unokatestvérei voltak. VII. Eduárd 1910-es halálakor a fia, V. György került a brit birodalom trónjára, ő is Viktória királynő unokája volt, csakúgy, mint II. Miklós orosz cár.

A háborús veszteség tragikus állapotba taszította Németországot. Kaotikus állapotok uralkodtak, a politikai viszonyok átláthatatlanná váltak, elszabadult az infláció. Amikor bűnbakra volt szükség, a kézenfekvő választás a császár volt. Vilmosnak le kellett mondania, és szégyenszemre menekülnie kellett a saját egykori birodalmából.

Hollandiába emigrált, ahol egy Utrecht melletti középkori várban telepedett le, és innen ettől kezdve alig mozdult ki. Háborús bűnösnek tartotta majdnem az egész világ, egyesek börtönbe akarták záratni, mások akasztásról beszéltek.

Német származása már önmagában szégyenné vált, olyannyira, hogy a vele szoros rokonságban álló brit uralkodóház kénytelen volt Szász-Coburg-Gotháról Windsorra változtatni a nevét. Vilmos sértett dühvel élte meg ezt a minden korábbinál súlyosabb megaláztatást. Mivel politikai ügyekben tilos volt nyilvánosan véleményt mondania, jobb híján a hozzá csatlakozó családtagok körében tartózkodott, velük osztotta meg a sorsa miatt érzett keserűséget. A világ pszichológusai szinte azonnal rávetették magukat a témára, és azóta is rendszeresen elemzik személyiségét. Örök kérdés marad, vajon mennyiben az ő hibája volt az első világháború kitörése, milyen szerepet játszott az egészben az egykori, fogyatékossággal született kisfiú sanyarú sorsa, illetve mennyire tehettek róla a kérlelhetetlen szülők.

A valamikori II. Vilmos még huszonhárom évet élt ebben a keserű számkivetettségben, végig a saját mellőzöttsége és vélt igazsága bűvkörében. 1941-ben, 82 évesen halt meg. Kívánságára nem a saját hazájában, hanem Hollandiában temették el.

Felhasznált források:

• The Bizarre Life Of Victoria's Disabled Grandson | Crippled Kaiser | Real Royalty https://www.youtube.com/watch?v=8BWgm_pe4k0
• Diagnosing the Kaiser: Psychiatry, Wilhelm II and the Question of German War Guilt The David Freis https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6113757/
• Wilhelm II, German Emperor https://en.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_II,_German_Emperor#Traumatic_b irth

„Jártunk Bratislavában és Cluj Napocában.” Önt zavarja, amikor ezekre a városokra a magyarok nem magyarul hivatkoznak, vagy ezt túlreagáljuk, inkább el kellene engednünk a fülünk mellett?

Szörnyű hallani, amikor a saját nemzettársaink elrománosítják a saját kultúrájukat, s vele együtt minket. Amikor a románok teszik ezt, az majdnem természetszerű– mármint nekik –, mi ezt már megszoktuk, de ha innen, az anyaországból mondja valaki Cluj Napocának Kolozsvárt, az fájdalmas. Szerencsére az utóbbi évtizedben ez a jelenség talán ritkábban fordul elő, mint korábban. Másrészt messziről nem mindig látszanak a „végvári küzdelmek”, az ember hajlamos Budapestről vagy Szegedről nézve azt gondolni, hogy minden ugyanúgy működik Erdélyben is, mint odahaza, a többségi társadalomban. Pedig nagyon nem így van!

A rendszerváltás utáni Kolozsvár talán 1992 és 2004 között, Gheorghe Funar polgármester regnálása alatt volt a legélhetetlenebb a magyar közösség számára, aki román nacionalista irányba fordította a kormányrudat. Sokan emlékszünk a nemzeti színű giccsek tobzódására, a piros, sárga, kék padokra, lámpaoszlopokra, szemeteskukákra. Azóta sokat változott a helyzet?

Változott a világ, de nemcsak a magyarság, hanem a románság tekintetében is. A ’60-as, ’70-es, ’80-as években betelepített román lakosság gyakorlatilag idegenként mozgott a városban, nem értette, nem érthette annak kultúráját, szellemiségét.

Ez a nemzedék mára kiöregedett, az őket követő második, harmadik generáció már sokkal nyitottabb, így a város szellemisége is könnyebben hatja át őket.

Én pedig sokadmagammal, magyarként és kolozsváriként hiszem, hogy az ember nem véletlenül születik oda, ahová születik, és elsősorban ott van dolga, ahová a Jóisten teremtette. Körülírhatatlan szeretetet és ragaszkodást érzek a szülővárosom iránt, de ez csakis akkor ér valamit, ha tevékeny hozzáállással párosul. Nem elég ott élni és haszonélvezőjének lenni annak a világnak, amit szüleinktől, nagyszüleinktől örököltünk, nem elég csak visszafele nézni és büszkének lenni, hogy mennyire értékes az ősi hagyaték. Tovább kell tervezni, építeni azt, magyarán nekünk is hozzá kell tennünk, ami tőlünk telik!

Hogyan kezdett el építkezni a szülőföldjén?

Amikor régészképzésre jelentkeztem, még nem létezett ilyen szak Kolozsváron, ezért Budapestre jöttem tanulni, de amint végeztem, hazatértem. Elég hosszú ideig dolgoztam az eredeti szakmámban a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum régészeként, de ezzel párhuzamosan egyre inkább a közösségszervezés felé fordultam. Ez a tevékenységi kör a jelen Erdélyében, így Kolozsváron is égetőbbnek tűnt, mint a régészet. Úgy éreztem, hogy a szűkebb hazám gyengülő magyar világa fontosabb kihívást jelent bármi másnál. Ideig-óráig politikai szerepvállalásaim is voltak, de azokban nem tudtam igazán örömömet lelni.

Pedig azt gondolná az ember, hogy a politikai pálya a legalkalmasabb a közösség fejlesztésére, hiszen ott van sok pénz….

Szerencsére a közösségért nem csak pártpolitikai eszközökkel lehet tenni, de nyilván fontos, hogy közösségszervezőként a javaslataidat azok is jónak találják, akik politikai támogatást biztosíthatnak hozzá.

Én nagyon fiatalon, valódi idealistaként, túlcsorduló tettvággyal csöppentem bele a politika világába, de be kellett látnom, hogy ezt a mentét nem rám szabták.

A Kolozsvári Magyar Napok ezek szerint elég jó ötletnek bizonyult ahhoz, hogy kellő támogatást kapjon a megvalósítása. Az ön fejéből pattant ki a gondolat?

Mondjuk úgy, hogy az én fejemben állt össze kezdeményezéssé a kimondatlan közösségi igény. Az egész úgy indult, hogy 2009-ben Kolozsvár főterét egy virágos, zöld dísztérből felvonulási térré alakíttatta át a városvezetés. Ezt a változást nehezen élte meg a kolozsvári magyarság jelentős része, és hozzá kell tennem, hogy múltbeli rossz tapasztalatok, sérelmek okán a félelmek egyáltalán nem voltak alaptalanok. Mindenekelőtt egy újságcikkben próbáltam megfogalmazni, hogy miért nem szabad ebbe belekeseredni, és miért kell inkább a helyzet adta lehetőségeket nekünk, magyaroknak elsőként kihasználni úgy, hogy pozitív mintát teremtsünk. Utólag visszanézve úgy látszik, a magas mérce a gyakorlatban is hatott, hiszen a kolozsvári Mátyás tér az elmúlt másfél évtizedben – félelmeink ellenére – nem vált igénytelen zsibvásárrá.

Kép

Fotó: Tompa Réka

Mindenki támogatta az ötletet, hogy az átalakított téren Kolozsvár magyarjai egybegyűljenek?

Egy erős közösségi igényre alapozó kezdeményezésnek a megengedő hozzáállás is elegendő a városvezetéstől – ennyit meg is kaptunk. Őszintén szólva, akkor ennél többre nem is számítottunk. Ők meg nem álltak ellen, talán azért, mert nem gondolták, hogy ebből hosszú távon lesz valami. Később, amikor élesben láthatták, hogy egymás megértésére fektetjük a hangsúlyt, elfogadták a rendezvénysorozat létezését, majd hozzájárulásukat is adták. Az évek során látványosan megnőtt a városlakók irányából is az érdeklődés és támogatottság. A magyar kormányzat mellett a kolozsvári vállalkozói szféra is példátlan módon mellénk állt. Ez számunkra, szervezők számára mindmáig fontos visszacsatolást jelent, jelzést, hogy bíznak bennünk, és értékelik a munkánkat.

Tizenhárom év távlatából talán szerénytelenség nélkül elmondható: mára a Kárpát-medence egyik legjelentősebb és legnépesebb közönséget vonzó kulturális seregszemléjévé nőtte ki magát a Kolozsvári Magyar Napok.

Milyen célok mentén állítják össze a programokat?

Elsődleges szempont természetesen a kolozsvári magyarság kulturális-közösségi identitásának megerősítése. Egy sokat megélt, bántott csoportból egyre inkább magabiztos, öntudatos közösség formálódik. Ezzel párhuzamosan fontos cél a múltbeli és a kortárs magyar kulturális kínálat minél tágabb megjelenítése, bemutatása, hiszen a KMN-et egyfajta kulturális vásártérnek is álmodtuk. A harmadik pedig a román többséggel való együttélés normalizálása, önmagunk őszinte megmutatása által.

Kép

Fotó: Tompa Réka

Miben mérhető a siker?

Közösségi élményekben.

Voltak koncertek, színházi előadások, és idén debütált a Folkudvar. Milyen mérleget vontak a legutóbbi fesztivál után?

A járvány okozta nyomorúság két éve után az idei a reneszánsz éve volt, és sokaknak jelentett igazi újjászületés-élményt a rendezvénysorozat.

Ezek a rendezvények arra is alkalmasak, hogy a hasonló érdeklődésű emberek egymásra találjanak?

Az, hogy Kolozsváron mintegy 50 ezer magyar él, nem jelent automatikusan közösséget. Akkor kezd azzá válni egy embercsoport, ha a tagjai elkezdenek a valóságban is együtt lenni, együtt élni.

A Kolozsvári Magyar Napok azt a célt is szolgálják, hogy ez a kapcsolódás kialakuljon, erősödjön. Tapasztalataink mellett közvéleménykutatásokból is tudjuk, hogy a Kolozsváron élő magyarság több mint 90 százaléka bekapcsolódott már magyar napos programokba az elmúlt években. Ez annyit jelent, hogy a kolozsvári magyarságot sikerült megmozdítani, s valamilyen mértékben becsatolni a közösségi életbe.

Kép

Fotó: Gergely Balázs

De nem csak a jelenre, a jövőre is gondolnak. Idén a Házsongárd Alapítványnak is gyűjtöttek karszalagok árulásával. A vásárlással Dsida Jenő kriptájának felújítását lehetett támogatni. Miért éppen a költő emlékének ápolására fordították ezt az összeget?

Évek óta kiválasztunk egy-egy olyan ügyet, amit felkaroltunk. Első alkalommal a kárpátaljai magyar iskolások javára gyűjtöttünk, máskor a kolozsvári mélyszegénységben élőknek, a magyarlapádi szórványkollégiumnak, vagy éppen a Szent Mihály-templom neogótikus kerítésének a felújítására szerveztünk adakozást. Idén a Házsongárdi temetőben nyugvó költőóriás, Dsida Jenő síremlékének felújítására gyűjtöttünk. Egy ügy a sok közül, amely megérdemli a közösség odafigyelését, gondoskodását.

Az idei Kolozsvári Magyar Napokon a felújított Szent Mihály-templomot is megáldották. Miért volt szimbolikus esemény ez?

A köztudatban Kolozsvár legfontosabb szimbólumaként Fadrusz János Mátyás király-szoborcsoportja él, amelyet 120 évvel ezelőtt alkottak meg, s állítottak a legméltóbb helyre, a Szent Mihály-templom alá. A templom felújítása a mindenkori megújulás lehetőségét hirdeti, számomra pedig szívet melengető és bátorító érzés volt a megáldását a Kolozsvári Magyar Napok nyitányaként átélni.