„Énhozzám is benézett a karácson, 
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson 
És rajta egy pár reszkető könyűt. 

Menj el, karácson, menj el sietve, 
Hiszen családok ünnepnapja vagy te, 
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.” 

Ismerjük 1846 karácsonyáról Petőfi Sándor Karácsonkor című versét, amelyben a családi élet eszményképétől búcsúzik, hiszen ekkoriban nem bízott benne, hogy elveheti szerelmét, Szendrey Júliát. Ám 1847-ben Júlia – édesapja ellenkezésével dacolva – mégis hozzáment, így a következő karácsonyt már együtt tölthették. „Két közös karácsonyuk volt, az elsőt 1847-ben feltehetően a Jókai Mórral közös albérletükben, a Dohány utcában ünnepelték – meséli Gyimesi Emese, Szendrey Júlia kutatója. – A következő év karácsonya azonban már a szabadságharc kellős közepén érte őket Debrecenben. Szendrey Júlia szülei is ide menekültek Erdődről, így a fiatal pár néhány hétig együtt élt velük. Petőfinek nem lehetett könnyű egy fedél alatt lakni az apósával és az anyósával, akik korábban hevesen ellenezték a házasságukat. Nem csoda, hogy konfliktusoktól sem volt mentes ez az időszak. Petőfi később egy levelében megírta, hogy előfordult olyan vita, amely majdnem pofozkodással végződött.  

Ám a karácsony örömökben is bővelkedett, hiszen éppen tíz nappal korábban, december 15-én született meg Szendrey Júlia és Petőfi Sándor kisfia, Petőfi Zoltán, így az ünnepeket már az újszülött kisgyermekükkel töltötték.  

Közben a hadi események lázában égtek, hiszen éppen 1848 karácsonyán foglalta el Bem József Kolozsvárt.” 

Sokáig vádolták az édesanyát 

Ezt követően Szendrey Júlia élete tragikus fordulatot vett. A segesvári ütközetben elveszítette férjét, a halálhírébe azonban sokáig nem tudott belenyugodni. Hónapokig kutatott utána Erdély-szerte, miközben a közvélemény minden lépését figyelte. Magányosan, gondokkal küzdve tért vissza Pestre, és hamarosan igent mondott Horvát Árpád egyetemi tanár házassági ajánlatára, aki biztonságot ígért neki és fiának. A második házasságával elvesztette a közvélemény rokonszenvét: vádolták, hogy nem maradt hű Petőfi emlékéhez, sőt az utókor azért is bírálta, hogy Petőfitől született gyermeke, Zoltán már tízéves korában elköltözött otthonról. 

„Szendrey Júlia alakjához sok sztereotípia kötődik, nemcsak mint Petőfi feleségéhez és mint alkotóhoz, hanem mint édesanyához is. Ezek közül a legtöbbször azt hangoztatták, hogy elhanyagolta Petőfi fiát a második házasságában, mivel Zoltán már tízéves korában elkerült otthonról. Valójában akkoriban teljesen természetes és gyakori volt, hogy a gyermekek kiskoruktól rokonoknál vagy távoli iskolában tanultak, messze a közvetlen családjuktól. Ma hátborzongató belegondolni, hogy az ötéves gyermekünktől megválunk, mert máshol nevelkedik tovább, pedig Zoltán apjával, Petőfi Sándorral éppen ez történt. Szendrey Júlia – csakúgy, mint a fia – szintén tízéves volt, amikor elkerült otthonról, először egy mezőberényi intézetbe, majd tizenkét éves korában Tänzer Lilla pesti leánynevelőjébe íratta be édesapja. 

Szendrey Júlia fia, Zoltán is okkal búcsúzott el otthonától. Garay János költő lányának, Gizellának a visszaemlékezése szerint a fiú gyenge testalkatú volt, vigyázni akartak rá, ezért költöztették át az iskolával szemben lakó Garay családhoz.  

Az első elválás pillanatáról Szendrey Júlia egy verset is írt fiának, amelyben sokat elárul az ekkori érzelmeiről, és megfogalmazza, mit él meg egy édesanya, amikor kirepül a kisfia a családi fészekből. 

Petőfi Zoltán a pesti piarista gimnázium tanulója lett, csakhogy hatodik osztályos korában megbukott görög nyelvből. A család úgy vélte, hogy sok olyan cimbora veszi körül, akik rossz hatással vannak rá, többek között ezért döntöttek úgy, hogy vidékre küldik. Ekkor került nagybátyja, Petőfi István mellé Csákópusztára. Petőfi Sándor testvére ispánként dolgozott, mellette lett gazdasági gyakornok Zoltán” – idézi fel Gyimesi Emese. 

Modern elvek szerint neveltek 

A fiú szoros kapcsolatot ápolt és rendszeresen levelezett édesanyjával és a féltestvéreivel is, hiszen Szendrey Júliának Horvát Árpádtól négy gyermeke született, ám csak hárman élték túl a kisgyermekkort: Attila, Árpád és Ilona. Levelezésükből jól látszik, mennyire szerették egymást, és milyen meghitt családi közegben nevelkedtek. 

„Izgalmas ebben a korszakban, hogy a premodern és modern szokások gyakran együtt vannak jelen. Ez jól megfigyelhető Szendrey Júlia és Horvát Árpád gyermeknevelésében is. Az a gyakorlat, hogy rokonhoz küldték tanulni a gyermekeket, a korábbi századokban és még ebben a korszakban is bevett szokás volt. Úgy tartották, a fiatalok így látnak világot és gyűjtenek tapasztalatot. Ugyanakkor a Szendrey-Horvát családban felfedezhetők már modern gyermeknevelési elvek is: ilyen például az, hogy az apa is aktívan részt vett a gyerekek nevelésében, holott akkoriban ezt még sokkal inkább az anyák feladatai közé sorolták.  

Az is a haladó gondolkodásuk bizonyítéka, hogy gyermekeiknek külön gyerekszobát rendeztek be. Ma ez természetes, ám akkoriban, sőt még a századfordulón sem volt evidens, hogy a gyermek saját teret kapjon játékra, tanulásra és alvásra.  

A jómódú polgárcsaládok a szalont tartották a legfontosabb helyiségnek, amely módot adott a család önreprezentációjára, ennek volt a legszebb berendezése, a vendégeket mindig itt fogadták, de a gyermekek általában ide be sem tehették a lábukat. Feltűnő, hogy Szendrey Júliáéknál ez nem így volt” – magyarázza a kutató. 

Szendrey Júlia családja 1853-ban költözött a Hársfa és a Király utca sarkán álló házba, közel a Városligethez. Itt külön szobát kaptak nemcsak a gyerekek, de Júlia is – ami szintén érdekesség, mert akkoriban a nőknek sem volt külön szobájuk, főleg nem dolgozószobájuk. Júlia itt alkothatott, írhatta verseit, meséit. Ez az otthon volt a családi életük színtere tizennégy éven keresztül, és itt töltötték a karácsonyaikat is. 

Különös ünnepi szokások 

„Anyám nagyon szerette szépen megrendezni a karácsonyt. Olyankor mindig mindnyájan együtt voltunk… Nagyon szeretett ajándékozni… Babákat kaptam tőle, rengeteg játékot, meséskönyveket” – idézte fel Szendrey Júlia lánya, Ilona idősebb korában a gyermekkori ünnepeket. Ezt a rövid (egy interjú keretein belül elhangzó) visszaemlékezést leszámítva azonban nincsenek források arról, hogyan zajlottak a karácsonyi ünnepségek  a családban. „Egy szokást említenek a gyerekek többször is a levelezésükben – mondja Gyimesi Emese. – A távol karácsonyozó Petőfi Zoltán megírta féltestvéreinek, mennyire szeretne velük kártyázni az ünnepnapon, egy alkalommal pedig a fiúk is elmesélték bátyjuknak, hogy karácsony estéjén Óváry bácsival kártyáztak. Óváry az oktatójuk volt, így jogosan merülhet fel a kérdés az olvasókban: mit keresett a tanító karácsonykor Szendrey Júlia otthonában? Valójában az is természetes volt a 19. században, hogy a nemesi és a polgári családok nem zárt körben ünnepeltek, hanem a barátaikkal, ismerősi körükkel együtt. Első hallásra megdöbbentő lehet, hogy karácsonyra sem ment haza Petőfi Zoltán, ám ez is tipikus volt akkoriban.  

Petőfi Sándornak is szinte csak olyan karácsonyairól tudunk, amelyeket nem otthon, a családjával töltött, hanem ismerőseivel. Bevett szokás volt, hogy akinek nincs családja vagy messze él tőlük, az barátokkal, ismerősökkel ünnepel.  

Vörösmarty Mihállyal is éppen egy ilyen alkalommal találkozott először személyesen Petőfi 1842 karácsonyán” – emlékeztet a kutató. 

Tűzijáték a karácsonyi szobában 

„Valószínűleg volt már karácsonyfa Szendrey Júliáék otthonában, bár erre vonatkozóan nem maradt fenn forrás.  A karácsonyfaállítás szokása hazánkban először az arisztokraták körében terjedt el az 1820-as évektől kezdve, s a század közepére már a városi polgárcsaládok otthonaiba is eljutott. Ha valaki online képeket keres a 19. századi karácsonyokról, leginkább olyan fotókat talál, amelyeken szépen felöltözött édesanyák állnak a hintalovon ülő gyermekeikkel a karácsonyfa előtt. Ezek azonban már századfordulós képek, és nem tükrözik, milyen volt korábban, a század közepén az ajándékozás. A reformkorban még csupán a gyerekek kaptak nyalánkságokat, cukrozott gyümölcsöket, a játékkereskedelem pedig csak később, az 1860-as évektől – éppen Szendrey Júlia gyermekeinek idejében – kezdett fellendülni. Ám még ekkor sem specifikus játékboltokban lehetett vásárolni, hanem nürnbergiáru-kereskedésekben, amelyek mindenféle áruval szolgáltak. Kertész Tódor kereskedőnek fennmaradtak az árjegyzékei az általa árult termékekről. Ezeknek a segítségével tudtam beazonosítani azokat az ajándékokat, amelyek ma már furcsának tűnnek számunkra. 

Szendrey Júlia fiai például kaptak »bengali világítást vagy görögtüzet« előidéző porokat, amelyek feltehetően a Kertész Tódor által a korabeli sajtóban is hirdetett »ártalmatlan szobai tűzijátékok« közé tartoztak.  

Ezek a »pirotechnikai« ajándékok különböző fantázianevet is kaptak, mint Mephisto tündöklő papirosa. Látványos, semmiképp sem szokványos meglepetés, ám elképzelhető, hogy Szendrey Júlia és Horvát Árpád nemcsak szórakoztatásból vették meg ezeket gyermekeiknek, hanem nevelési célzattal is. Természettudományi témájú könyveket is kaptak tőlük, így nem kizárt, hogy a kémiai ismereteiket is bővíteni akarták az említett szobai tűzijátékokkal” – véli Gyimesi Emese. 

A gyerekek saját újságot szerkesztettek 

„Az írás és az olvasás szeretete hangsúlyos volt a családban, így számos ezekhez kapcsolódó ajándékot is kaptak a gyerekek karácsonyra: szép albumokat, írószereket, tintát, tintatartót, pecsétet, festékeket. Nagynénjüktől, Szendrey Máriától Az Ezeregyéjszaka meséit, édesanyjuktól, Szendrey Júliától pedig az általa fordított Andersen-mesekönyvet kapták meg, amikor a megfelelő korba léptek. Szendrey Júlia kislánya, Ilona arra is visszaemlékezett idős asszonyként, mennyire büszke volt, hogy olyan mesekönyve van, amelyet az édesanyja fordított magyarra. Érdekesség, hogy amikor Szendrey Júlia tollából megjelent az Andersen-kötet 1857 decemberében, kifejezetten gyerekeknek szánt karácsonyi ajándékként reklámozták a korabeli lapok, és három változatban is árulták: egy pazar, aranyszegélyű, ünnepi díszkiadásban, egy közepes árfekvésű fűzött kiadásban, és egy úgynevezett népies kiadásban” – meséli a kutató. A könyvek és írószerek mellett természetesen Szendrey Júlia gyermekei is kaptak labdát, Ilona babákat, főzőedényeket, a fiúk pedig táblás játékokat, például Lange Puff-ot, amely sakk, malom, dáma és ostábla játékra is alkalmas volt. 

Szendrey Júlia az írás szeretetét is átadta gyermekeinek, így nem meglepő, hogy a kisfiai ünnepnapokra verseket írtak neki, és saját újságot szerkesztettek. „Akkoriban a polgári családokban hagyománynak számított, hogy a gyerekek köszöntőversekkel ajándékozták meg rokonaikat névnapok, születésnapok és egyéb ünnepek alkalmából. Voltak is ehhez mintakönyvek és sablonok, hiszen nem minden gyerek tudott volna saját kútfőből alkotni, de Szendrey Júlia fiai ezekben a műveikben is megcsillantották humorukat, egyéniségüket.  

Attila és Árpád saját játékfolyóiratot is szerkesztett édesanyjuk számára Tarka Művek címmel. Az első számot 1865 karácsonyára készítették ajándéknak, a másodikat Szendrey Júlia december 29-ei születésnapjára, a harmadikat szilveszterre.  

Összesen hét szám maradt fenn, és ezek azért is izgalmas források, mert látszik belőlük, hogy a gyerekek sokat olvasták a korabeli sajtót, és a nyelvezetüket átitatta az újságcikkek nyelvezete. Mondhatni, profi módon utánozták a szerkesztői, újságírói stílust, és úgy számoltak be a különböző családi eseményekről, mintha széles nyilvánosságnak szólnának, holott csak a szűk családi-baráti kör ismerhette a »folyóiratukat«. A cikkeikből érezhető, mennyire szerették anyjukat, és milyen jól is ismerték. Tudták, milyen műfajokat szeret, milyen témákról szokott írni. Rögtön az első szövegben édesanyjukat mutatták be az olvasóknak, így láthatjuk, hogyan vélekedtek akkoriban a saját gyermekei az írónői pályáról” – hangsúlyozza a kutató. A gyerekek cikkükben dicshimnuszt zengtek anyukájukról, büszkék voltak rá mint költőre és íróra, de azt is megemlítették, milyen kiváló „gazdasszony.” Kiemelték Andersen-fordítását, de a róluk szóló, Három rózsabimbó című verset is, amely máig az egyik legismertebb vers Szendrey Júliától. Az anyai szeretetről és három fiáról (Petőfi Zoltánról, Horvát Attiláról és Árpádról) ír benne, hiszen a vers alkotásakor még nem született meg negyedik gyermeke, Ilona. 

„Három rózsabimbó az én boldogságom, 
Három rózsabimbó életem, világom! 
El van osztva köztük háromfelé lelkem, 
És mégis mindegyik birja azt egészen. 
Nem tudom kivűlök terem-e több virág, 
A mit látni öröm, illetni boldogság? 
Szemem nem is keres, nem is látna meg mást: 
Hisz bennök találtam feledést, kárpótlást! 
Szivemből fakadtak, szivem a gyökerök: 
Együtt hervadnék el, együtt halnék velök! 
…” 

Források: 
Gyimesi Emese: Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában. Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán, Horvát Attila, Árpád és Ilona gyermekkori levelei, versei és játékai 1840 – 1870., Bp., 2019. 
Szendrey Júlia összes verse, sajtó alá rend. Gyimesi Emese, Bp., 2018. 

Nóri, akinek szenteste is a szobájába lökik a vacsoráját

Nóri nevelőszülőkhöz került. Még soha nem látta a saját szüleit, és él benne a vágy, hogy egyszer találkozzon velük. A nevelőapja megígérte, hogy segít felkutatni őket, és Nóri hisz ebben. Hogy mit vár a találkozástól, azt nem tudom, viszont kiderül, hogy több édestestvére él elszórtan valahol, a közelben. Mégiscsak szerencsés Nóri, hogy nem intézetben tölti a mindennapjait, hanem egy családban – gondolhatnánk. Csakhogy neki nincs helye ebben a családban. Az otthon számára börtön, amelynek egy külön szobájában éli a mindennapjait. Fogoly, mert a nevelőanyja megtiltja, hogy a közös légtérben legyen. Nem kommunikál vele, és azt sem engedi, hogy két saját gyermekével Nóri kapcsolatba lépjen. Amikor hazaér, egy szűk folyosón, egy elkerülőúton át jut a szobájába, így igazából alig van találkozási felület.

Nóri szerencsére kollégista, ezért csupán a hétvégéket és az iskolai szüneteket tölti otthon. Az iskolában jól érzi magát, nyitott, szívesen beszélget bárkivel és bármiről. Ott van társasága, akikkel szurkálódnak ugyan, mégis jól ismerik és elfogadják egymást. Ott nem kell egyedül kuksolnia, nincs eltiltva a kortársaitól, leülhet velük egy asztalhoz. Ott szeretik és megölelik a folyosón a kisebbek, odabújnak hozzá, vagy nyújtják felé a kezüket. Nóri megropogtatja őket, vált velük pár szót, mielőtt a lépcsőhöz kanyarodna.

Gyermekgondozó szeretne lenni. Az iskola közössége és a kollégium nélkül sivárak lennének a mindennapjai.

Szombatonként a barátaival találkozik, mert nem bírná ki a négy fal között. Nem tiltják meg a nevelői, szabadon mehet, csak őket ne zavarja. Néhány éve keresztény közösségbe is eljárt, talán itt is szerzett barátokat. Vasárnap viszont ritkán mozdul ki. És nincs ez másképp az ünnepnapokon sem. A karácsony sem oldja fel az anyai tilalmat, szenteste sem hívják a terített asztal köré. Nevelőapja visz neki vacsorát a szobájába, amit egyedül fogyaszt el. Olykor kicsit beszélgetnek is, de a karácsonyt leginkább magányosan tölti filmnézéssel és alvással. Nem csoda, hogy a karácsonyt leginkább a sütemények miatt várja.

Ádám, aki mindig öngyilkossággal fenyegetőzik

Ádámnak öt testvére van, és az anyukája még fiatal. Az apja nem él velük, jószerivel a nagymama neveli őket. Ádám enyhén értelmi fogyatékos, nem könnyű vele közös témát találni. Ami nem érdekli, arra nem is reagál. Csupán néhány téma körül forognak a gondolatai. Amikor megkérdezem tőle, hogy tölti a karácsonyt, elkezd énekelni, és azt mondja, bulizni fog. Ő is a szobájában tölti a szabadideje nagy részét, a telefonjával. Azon játszik, és filmeket néz. A tanulással nem foglalkozik. Az órákon sokszor alszik, mert éjszakákon át nyomkodja a mobilját. Van, hogy nincs kedve iskolába menni, ezért el sem indul. A mamája nem bír vele, nem tudja fegyelmezni.

Ádám tele van feszültséggel. Gyakran beleköt az osztálytársaiba, és némelyiküket addig piszkálja, amíg összeverekednek. A tanárok arra is figyelnek, hogy ki mellé ültessék, mert ha elveszíti a kontrollt önmaga felett, elkerülhetetlen a konfliktus. A sok belső feszültségét nem tudja levezetni, pedig magas és mozgékony fiú, több sportág jól állna neki.

Folyamatosan dobog a lábával, alig látni nyugalmi állapotban. Szakember segítségét igényelné, de a család nem tudja pszichológushoz vinni.

Ádám gyakran emlegeti, hogy öngyilkos lesz. Mindezt könnyedén, mintha épp mesélne valamit. Talán fel sem fogja a súlyát. Talán csak a figyelem középpontjába szeretne kerülni. A mondás szerint amelyik kutya ugat, az nem harap, de azért nem árt az óvatosság. Ha Ádámon múlik, a karácsonyt is a szobájában, a telefonjával együtt fogja tölteni.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Zara Walker/Unsplash

Kende, akinek még kulcsot sem adnak a szülei

Kende egy szókimondó, nyers stílusú fiú. Látszik, hogy intelligens, tájékozott, és mindenről szívesen elmondja a véleményét. Egyszer már iskolát váltott, felső tagozatban került össze a jelenlegi osztálytársaival. Keményen el tud határolódni attól, amivel nem ért egyet, nagyon lázadó. Bizonyos élethelyzeteket el sem tud képzelni; amivel nem tud azonosulni, arra azt mondja, hogy nem létezik, ilyen nincs. Időnként obszcén szavakat használ, és látszólag élvezi, hogy ezt meg meri tenni. Hogy polgárpukkasztó szeretne lenni, vagy elnyerni társai elismerését, az nem derül ki egyértelműen. Egy biztos: a társai nem szeretik, idegesítőnek tartják, nem tudják elfogadni, mert teljesen másképp viselkedik, mint ők. Kende ezt érzi, és ha szóval is tartja társait, egyet sem talál köztük, aki barátja lehetne.

Amikor szóba kerül, hogy milyen családi szokásokat tartana meg, illetve mit tenne másképp felnőtt fejjel, meglepő őszinteséggel fakad ki.

Őt még mindig a szülei hordják iskolába, nem engedik el egyedül, pedig nyolcadikos. Kulcsot sem kap, nem bíznak meg benne a szülei, és ezt tehetetlenül éli meg.

Az apja veri, szigorú és erőszakos vele, ami csak növeli a belső feszültségét. Ő nem sportol, mint a társai, pedig talán segítene a feloldásban.

Kende máskülönben komolyabb és érettebb társainál. Egy ponton, amikor már nem a külső elismerés az elsődleges számára, mély gondolatokat fogalmaz meg az életről, az emberi kapcsolatokról. Belső lázadása minden ellen, ami hagyomány és kötelesség, csupán egy reakció az őt ért hatásokra. Az élet negatív tartalmakat hív elő belőle. Ádámmal ellentétben ő nem fenyegetőzik az öngyilkossággal, hanem megpróbálta, és kétségbeesve sírt, amikor nem sikerült. Nem tudom, a szülei hogy viszonyultak ehhez a kísérlethez, mert teljesen elzárkóznak. Vajon át tudják-e értékelni a múltat és újratervezni, vagy minden marad a régiben, ezt nehéz megjósolni. Kende a karácsonyt és az előtte álló hónapokat rehabilitációval tölti. Most még közelebb kerültek a korlátai, mint valaha.

Marci, aki retteg, ha haza kell mennie

Marci nem szeret otthon lenni. Kollégista, és amikor közeledik a hétvége, egyre kedvetlenebb lesz. Mindenkinek azt hajtogatja, hogy nemsokára haza kell menni, ezért szomorú. Hogy miért fél ettől, arról nem beszél. Csak azt említi, hogy otthon mindig dolgoznia kell. Mindenfélét, a ház körül. És a lábát mutatja, ami napok óta fáj, mert a bátyja erősen megszorította, megtekerte. Máskor is szokta bántani, de erről sem beszél szívesen. A felszínen mosolygós, ölelésre és szeretetre vágyik, szinte csacsogva beszél, olykor a benne lévő feszültség egy hangos kiáltással vagy egy asztalra csapással szakad ki belőle. De hogy mi fáj neki igazán, azt nem képes szavakba önteni. Csak elcsendesedik, elkomorul, lelassul, és eluralja a szomorúság.

Marci számára is az iskola, a kollégium a megváltás. Itt érzi magát biztonságban, és retteg, ahogy közeledik a péntek délidő.

Pedig előfordult olyan eset, amikor az apja úgy elverte őt és az édesanyját is, hogy nem tudtak hétfő reggel bejönni az iskolába. Marci nem várja a téli szünetet és a karácsonyt sem. Nem árulja el, hogy szoktak ezidőtájt ünnepelni a családdal.

Itt vannak ők négyen – Nóri, Ádám, Kende, Marci – és ki tudja még hányan az országban és a nagyvilágban, akik nem várják a karácsonyt. Akik nem is tudják igazán, mi az ünnep. Akikben nem tud megszületni a szeretet, csak a vágy és a hiány. Akik családban élnek, mégis magányosak. Vagy talán ők érzik leginkább, mit jelent elindulni valahová bizonytalanságban, nem látva a holnapot. Ha nem is Názáretből Betlehembe, de az iskolából hazafelé, a biztonságból a kiszámíthatatlanba vagy épp a kiszámítható ürességbe. Megtapasztalják a kitaszítottságot, az elutasítást, mint Mária és József fogadóról fogadóra járva. És egy csendes éjszaka, a magányban talán bennük is megszületik valami. Talán ők is meghallják az angyalok énekét. Vagy a pásztorokkal együtt meglelik a legnagyobb ajándékot, az Isten Fiát.

Erika mama könnyes szemmel gondol vissza a régi idők csodás karácsonyaira; azokra az ‘50-es és ‘60-as évekre, amelyek számára visszahozhatatlanok, ám sosem merülnek feledésbe. Még mindig úgy emlékszik ezekre az ünnepekre, mintha tegnap történtek volna. Én sajnos még nem éltem akkor, hisz hogyan is létezhettem volna, amikor mama is csupán 5 éves kislány volt.

Türelemmel várok, míg lesütött szemeiből elő-előbukkanó könnycseppjein felülkerekedve nekikezd a mesélésnek. Azoknak az éveknek a karácsonyi történeteit meséli, amelyekről így, egészben talán még sosem hallottam. Ez a mi mesénk, az ükszüleim, a dédnagymamám, a nagymamám és a Boros család története.

Már novemberben hatalmas hótakaró borított mindent

Az 1950-es években minden tél nagyon kemény volt.

A karácsony akkor tényleg fehér karácsony volt, hiszen az 5-6 éves nagymamámat teljes magasságában eltakarta a felhalmozott hó, a házakról pedig majd félméteres jégcsapok lógtak.

A madarak jelezték mindig a csapadék eljövetelét, hiszen amikor a szántóföldeket ellepték az alacsonyan repkedő varjak, napokra rá szinte biztosan megérkezett a hideg hó. Karácsony mindegyik napján annyi hó leesett, hogy az egész család – beleértve az ükapám inasait is – folyamatosan lapátolt, hogy a kertben és a ház körül lehessen közlekedni. Az ükszüleim jómódú középpolgárok voltak, mindketten dolgos emberek, ükapám lakatosmester, ükanyám igazi háztartásbeli, aki öt gyermekét és unokáit mindig szívesen látta karácsonykor. Az ünnepre mindenki szép ruhába öltözött, az asszonyok hosszú ruhát vettek, a férfiak kifényesített igazi csizmába, kucsmába és fonott demizsonokkal sétáltak rokonaikhoz megünnepelni a karácsonyt.

Szentestére a közlekedés leállt, alig ment egy-egy jármű az utcákon

Napközben még teherkocsik szállították az élelmet és egyéb árucikkeket a falvakban és a városokban, de az ünnepi időszakban, főként este, ha szüksége volt még valamilyen szállításra a gazdáknak, azt már lovasszánkóval oldották meg. Törökszentmiklós mezőváros volt ebben az időszakban, így nem igazán takarították az utakat, mint napjainkban, hanem a vastag, ráfagyott hórétegen közlekedett mindenki. „Hókotró még a fasorban sem volt, egy-két útkaparó akadt, amely a hatalmas havat eltakarította. Így hívták őket, útkaparók. Ha jött egy lovasszánkó, utánakötöttük a saját kis szánkónkat, és elhúzattuk magunkat a város végéig, de visszafele már saját magunknak kellett megoldani az utat, ami sokszor több kilométert is jelentett” – meséli nagymamám.

Látom rajta, bántja a hókérdés, mert tudja, az ő unokái – az én gyermekeim – nagyon kevés karácsonykor fognak már igazi nagy havat látni.

A karácsonyfa és a Jézuska eljövetele

„A Jézuskát édesanyám bátyja testesítette meg, aki fehér lepelben, díszesen beöltözve hozta be az akkor már feldíszített karácsonyfát. Én még nagyon kicsi voltam akkor, szinte fel sem fogtam, hogy egy közeli rokon volt az, de a karácsonyok alkalmával a Jézuska ábrázolására mindig nagy hangsúlyt fektetett a családunk” – meséli Erika mama. Mosolyogva emlékszik vissza az akkori fadíszekre, a számos gyertyára, amelyek felcsíptetve, meggyújtva tündököltek a fán, a fő díszítésre, a szaloncukorra és a bizonyos angyalhajra. A mai műanyag színes boák vagy girlandok elődei általában aranyszínűek vagy hófehérek voltak, és rendkívül szúrós anyagból készültek. Külön karácsonyi dekoráció nem volt még, de az ünnepi képeslapoknak rettentő nagy hagyománya volt.

„A szaloncukor ízére máig emlékszem. Akkor még nem volt sem zselés, sem ezerfajta más ízű, az akkori konzumszaloncukornak csokibevonata sem volt, valamilyen gyümölcsös ízű édességre kell gondolni. Papírborítású volt, a végei bevágott fehér papírból” –emlékszik vissza, majd elővesz egy mai tejkaramellás szaloncukrot, és megeszi a mesélés közben.

Kép

Forrás: Hegedűs Henriett

A karácsonyi vacsora

Díszítésnek a házban birsalmát tettek a szekrény tetejére, amelynek isteni illata volt, egy fonott tálkába pedig almát, banánt és szőlőt készített ki ükmamám, ezzel ékesítve a karácsonyi asztalt. A családunk nagy volt, ükanyámnak öt gyermeke született, ebből az egyik a néhai dédnagymamám. Ilyenkor az egész család együtt volt boldogságban, békességben. A karácsonyi ünnepre Mamám (én csak így hallottam mindig Erika mama és dédnagymamám, Boros mama szájából ükanyámat) diós és mákos kalácsot sütött, akkor a bejgli még nem volt igazán divat. Boros mama készítette az aprósüteményeket, Mamám pedig szentestére az akkor is divatos töltött káposztát és a disznóvágás eredményeként elkészült finomságokat.

Merthogy minden karácsony napja előtt disznót vágott a Boros család. Az állatot ők dolgozták fel és sütötték meg régi típusú, kézzel forgatós perzselővel.

Mamáék sok dolgot a sparheltben sütöttek, az ünnepi hímzett karácsonyi terítős asztalra pedig hurka, kolbász, pecsenyehús, füstölt húsok és májas is került. Köret volt, de nem olyan népszerű, inkább kenyeret ettek az ünnepi vacsoránál, amelyet otthon dagasztottak be, a pékhez elszállítva pedig megsüttették. Zöldségek és gyümölcsök mindig voltak az asztalon, a hátsó hatalmas kertben ugyanis minden megtermett: zöldbab, borsó, répa, alma, szilva, zöldhagyma, retek, piszke. „Mamám sokat kertészkedett, még, amikor betegeskedett, akkor is szedte a zöldségeket” – és Erika mamának ismét könnyes lesz a szeme, látom rajta, elmélázik a régmúlt időkön, nagymamája és édesanyja hiánya megérinti.

Ajándékozás, meglepetések kiosztása

1955-ben kevesebb ajándék került a fa alá, mint manapság, egy ember jellemzően egy, esetleg két meglepetést kapott. „Rettentően örültem, mert kaptam egy hatalmas hajas babát. Szépen ki volt dolgozva az arca, gyönyörű ruhája volt, egyedi, kézzel festett termék, manapság a tömeggyártás miatt ilyen kincseket már alig lehet fellelni. Ruhát is kaptam minden karácsonyra, akkoriban nem melegítő, hanem mackó volt a divat. Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam az első hócipőmet” – meséli mama, majd hatalmasat nevet, amikor rákérdezek, hogy a hócipő a mai hótaposó megfelelője volt-e. „A hócipőt magára a cipőre kellett ráhúzni, bokáig ért, fehér volt és nagyobb, mint a rendes lábbelik” –magyarázza.

Mama egyik karácsonyra játék konyhakredencet kapott, ez a mai gyerek játékkonyha megfelelője volt. Legalább fél méter magas volt, kemény anyagból készült, és úgy nézett ki, mint maguknak a felnőtteknek a konyhabútora. Általában egy színben lehetett kapni, mint oly sok terméket abban az időben.

Vallás és éjféli templomlátogatás

Törökszentmiklóson több templom is volt, Mamámék a nagytemplomba jártak sűrűn. Keresztény emberek voltak, és bár nem gyakorolták napi szinten a vallást, szenteste mindig ellátogattak a templomba. Akkoriban még nem voltak fények vagy füzérekkel feldíszített, kivilágított egyházi létesítmények, a templomok ennek ellenére díszesen álltak és várták a látogatókat. Bent tele volt minden meggyújtott gyertyákkal, kívül és belül pedig egy-egy betlehemi jelenet volt megörökítve jászollal.

„Amikor hazaértünk, melegség fogadott minket, emlékszem, nagyapám begyújtott a fűrészporos kályhába, ami a karácsonyfa mellett volt.”

„Sokat beszélgettünk, hosszan. Régi mesekönyvekből olvastak fel nekem meséket a Jézuskáról és a karácsony eredetéről, és olykor a rádiót is bekapcsoltuk ünnepi zenét hallgatni”

– fejezi be karácsonyi történeteit a mamám.

Kép

A törökszentmiklósi nagytemplom – Forrás: Hegedűs Henriett

A hatalmas Boros család idősebb generációjából nekem csak a nagymamám maradt. Gyönyörű emlékeket hallottam az őseimről, Törökszentmiklósról, boldog vagyok, hogy egy kicsit közelebb kerültem a mamám és a tavaly elhunyt szeretett dédnagymamám fiatalkorához. Karácsonykor örülnünk kell mindannak, amink van, amink megadatott. Ünnepeljük hát családunk, szeretteink körében ezt a csodás napot!

Sportolás és önkéntesség közben rengeteg kihívással találkozhatsz. Anyaként milyen próbatételekkel kellett szembenézned?

Két saját nagylányom van, akik 18, illetve 20 évesek. Végiggondolva, ahogy sok más anyatársam, én is végigmentem mindenen. Alig három éve költöztem át Erdélyből, és épp kezdtem gyökeret ereszteni Magyarországon, amikor augusztus végén született az első lányunk, férjemet pedig szeptemberi kezdéssel Londonba nevezték ki diplomatának. Három hónappal később úgy mentem utána, hogy nem tudtam angolul, nem ismertem senkit, és ott volt a karomon egy pici baba.

Az eleje nagyon nehéz volt: évekig kimerült voltam, hiszen nem aludta át az éjszakákat a nagylányom. Valljuk be, az anyaság fárasztó – de valami mindig új erőt ad, például a gyermeked mosolya. Nem csinálnék semmit másként, hiszen anyává válni a legcsodálatosabb dolog, ami velem történhetett. A nehézségekkel együtt lett kerek az anya–lánya kapcsolatunk.

A nagyobbik lányom Hollandiában egyetemista, ezzel beteljesült az álma, de szülőként küzdelmes az elengedés. A kisebbik lányom végzős, ő rendszeresen jár velem még mindig a gyermekotthonokba, futásokra. Két éve anyai szigorral kellett leállítanom, hogy még korai az ilyen hosszú futás.

A távolság ellenére hogyan sikerül minőségi kapcsolatot tartani a nagyobbik lányoddal?

Kisgyermekkorukból maradt ránk az a hagyományunk, hogy minden este lefekvés előtt átbeszéltük, átbeszéljük, ki miért hálás, vagy milyen nehézsége volt aznap. Ezek a beszélgetések a mai napig összehoznak minket, akár a távol lévő lányommal is. Mindennap tudjuk, mi van vele, hogy van, merre jár. Ha a szándék megvan, hogy tudjunk a másikról, akkor nem szakadunk el, bárhol éljünk is a nagyvilágban.

Szerinted mi a legfontosabb, amit egy édesanya adhat a gyermekei számára?

A példamutatás, ahogy élünk. Gyűjthetünk bármennyi vagyont számukra, nem ebben van a maradandó érték. Ezekben nem hiszek. Annál fontosabb az, hogy mit teszünk a lelki tarisznyájukba. Nekem nincs saját autóm, nem hordok ékszereket, pedig megtehetném. De nem ezek a fontos dolgok, hanem hogy vegyük észre, mások is élnek a világon, és ha megtehetjük, segítsünk rajtuk.

Nemrég még egy szívkórházban dolgoztam (Országos Kardiológiai Intézet – a szerk.) és ott egy, a nagylányommal egyidős lányt ismertem meg, aki a második szívtranszplantációjára várt. Egy évet töltött bent a kórházban, nagyon a szívemhez nőtt. Amikor tehettem, bementem hozzá, és segítettem neki, amit épp kellett. Mindenki kérdezte, miért csinálom. Arra gondoltam, a világ úgy működik, hogy lehet, egyszer az én lányom kerül szorult helyzetbe, és egy idegen segít rajta. Hiszem, hogy visszakapjuk a jót, amit másokkal teszünk.

A szeretet nem elfogy, ha adod, hanem megsokszorozódik.

Számos fogadott gyermek lelki édesanyja is vagy. Hogyan találtál rá erre a hivatásra, hogy felkarold az árvákat?

Az eleje nem volt egyszerű folyamat. 39 éves voltam, amikor elkezdtem futni, és sokan őrültnek tartottak. Az első jótékonysági vállalásomkor a Bátor Táborosoknak gyűjtöttem, aztán a semmiből felkerestem Böjte Csabát, majd nemsoká maratont futottunk Déváról Budapestre. Mára már mozgalommá nőtte ki magát a jótékonysági futás, és teljesen megváltoztatta az életemet. Ugyanakkor számos más jóakaratú ember életét is, mert aki másokért fut és gyűjt, az egy olyan önismereti úton indul el, amely a célba érkezéskor nem valaminek a vége, hanem igazából a kezdete.

Emlékszem, hogy szülővárosomban, Nagykárolyban még 19 éves koromban, amikor újságíróként dolgoztam, gyakran jártam egy gyermekotthonban. Aztán vasárnaponként hazahívtam magunkhoz egy árva kislányt. Már akkor figyelmeztettek, hogy óriási felelősség kizárólag egy árvával kötődést kialakítani. Akkor nem nagyon értettem, miért ártanék azzal, ha valakinek szebbé teszem a napját, aztán húsz évvel később értettem meg, hogy egy árva gyermeket szeretni, hozzá kapcsolódni tényleg hatalmas felelősség: te visszamész a saját világodba, ő meg ott marad.

Kép

Fotó: Egy Vérből Vagyunk Alapítvány

A családod miként támogat a jótékonysági munkákban? Gyermekeid segítenek egy-egy akcióban?

Egy kemény és éveken át tartó, hullámvölgyekkel telített folyamat van mögöttem. Az elején akaratlanul is a saját gyerekeimet kezdtem el „büntetni” azért, mert nekik két cipőjük is volt, és még kértek, míg sok kortársuknak egy se jutott. Meg kellett érnem rá, hogy ne rajtuk „kérjem számon”, hogy ők elmehetnek sütizni, miközben mások nem. Meg kellett találnom az egyensúlyt, hogy úgy vonjam be a gyermekeimet az önkénteskedésbe, hogy közben ne érezzék azt: elvesztették az anyukájukat.  A mai napig dolgozom azon, hogy ne csak a testem, hanem a lelkem is hazaérjen egy-egy út után – ez a legnehezebb. Szupervízió nélkül nem tudnám letenni azt a sok terhet, amit látok és cipelek.

Mára természetessé vált, hogy a konyhaasztalnál nemcsak négyen ülünk, hanem 104-en – lélekben.

Természetes, hogy ha keresnek, én válaszolok. A lányaimmal kapcsolatban fontos számomra, hogy érezzék: ők is részesei lesznek egy olyan segítő folyamatnak, amelyben lelkileg mindenki gazdagodik. Örömmel tölt el, hogy ők is egyre több barátra lelnek.

Rengeteget adsz, és másokat is erre biztatsz. Hogyan tudod a saját szeretettankodat feltölteni?

Azzal tudom, ha adhatok – hiszen az élet visszhang, és amit küldesz, visszatér, amit adsz, az a tiéd. A szeretettankom nem akkor ürül ki, ha adok belőle, hanem akkor töltődik igazán. Másrészt a futás sokat segít, meditáció számomra, közben nagyon mélyen megélhetem a teremtett voltom lényegét. Az ég és a föld között a fizikai testem érintkezik a földdel, ugyanakkor lelki úton kapcsolódik Istenhez. A sallang nélküli, őszinte és igaz baráti beszélgetések is erőt adnak.

Kép

Fotó: ​Egy Vérből Vagyunk Alapítvány

Milyennek képzeljük el a nevelőotthonban a karácsonyt? És ti a szűk családoddal hogyan ünnepeltek?

Egy gyermekotthonban a karácsony időszaka nagyon nehéz. Sok gyermek csak azt szeretné, hogy „élje túl, legyen vége a december 24–25-nek”, hiszen ekkor tud a leginkább fájni, hogy elhagytak, lemondtak rólad. Ilyenkor senki sem kopog be az otthonok ajtaján, mert minden önkéntes segítő is a saját családjával ünnepel. Szívszorító ez az időszak.

Itthon szenteste hagyomány, hogy kisétálunk a Bazilikához, az ország karácsonyfájához, valahol megnézünk egy betlehemest. Karácsony másnapján pedig a családi korcsolyázás hoz össze minket.

A karácsony varázslatos időszak. Ossz meg, kérlek, egy élményt, amelyet a lelki gyermekeiddel kapcsolatban tapasztaltál, és mélyen a szívedbe égett!

Rengeteg van, karácsonyhoz kötődően egy mégis kiemelkedik. Pár éve mindkét lányom velem tartott Nagydobronyba, hogy elvigyük az adományokat karácsonyra. Az út előtt az ottani lányok mind érdeklődtek, hogy ők mit adhatnának nekem. Megható volt a kérésük, válaszként pedig azt kértem, beszéljék meg a Jóistennel: legyen hó, amikor jövök hozzájuk. Persze biztosra vettem, hogy ez nem sikerül, hiszen hogyan lenne ez lehetséges? Amikor odaértünk, sehol semmi hó, feketeség mindenütt. Az intézményi szabályok miatt este nyolc után nem mehetnek ki a lányok, de van egy engedmény: ha ott vagyok, velem bármit lehet. Aznap vacsora után elkezdtük az aulában díszíteni a fenyőt, és azt vettük észre, hogy a kinti sötétben hirtelen ömleni kezdett nagy pelyhekben a hó.

Mintha a Jóisten kirázta volna egy nagy párnából a gyönyörű, fehér havat csak azért, mert a gyermekek kérték tőle, hogy adni tudjanak valamit. Ez számomra egy csoda volt. Hol van ettől az én hitem…

Máig a szemeim előtt vannak az arcok: a vidám hógolyózás, az a hangulat örökre belém vésődött, ahogy a saját gyermekeim a lelki gyermekeimmel együtt önfeledten játszanak.

Amikor Tóni túratársakat keresett, Kriszti örömmel csatlakozott hozzá. „Láttam a kiírást, és én is akartam menni a Kéktúrára. Úgy voltam vele, hogy ha tudok segíteni, az nagyon jó. Nagy élmény volt, még most is emlékszem rá. Úgy vezettük Tónit, hogy egy fél méterrel előtte mentünk, és mondtuk, hogy mi van előttünk” – idézi fel. „Általában olyan instrukciókra volt szükségem, hogy kő jobbról, pocsolya balról, fatörzs a földön” – teszi hozzá Tóni.

A párja, Gabi pedig így emlékszik a megismerkedésükre: „Már az első túraélmény alkalmával megvolt a szimpátia. Én korábban is elég sokat túráztam, de mivel kelet-magyarországi vagyok, főleg arrafelé szoktam. Épp otthon főztem, amikor hallottam a rádióban, hogy egy látássérült srác túratársakat keres. Nagyon szerettem volna menni, de aztán a feladatok, a munka, a gyerek elvitték az időmet meg az energiámat.

Néhány év múlva egy túrán mégis találkoztunk, és akkor belém nyilallt, hogy ő az a srác, akinek annyira akartam a túratársa lenni.

Két napig mentünk együtt, és az első nap végén bennem már megfogalmazódott, hogy Tóninak van egy kisugárzása, ami nekem nagyon bejön. Aztán eljött hozzám Nyíregyházára, egyedül, vonattal – ez nagyon jólesett, ebből tudtam, hogy képes tenni azért, ami fontos neki” – emlékszik vissza Gabi.

Tónit az ismerősei beszélték rá, hogy legyen vakvezető kutyája. „Én úgy voltam vele, hogy azért valamennyire látok, kapjanak inkább azok, akik nálam rosszabbul látnak. Vagy legalább kerüljenek előrébb a sorban. De a barátaim biztattak, hogy mégis igényeljek egyet” – idézi fel.

A túrázónak egy ideghártya-betegsége van, amely látótér-beszűküléssel, farkasvaksággal, színvesztéssel jár, majd bekövetkezhet a teljes vakság is. A lefolyása mindenkinél más, ő 27 éves volt, amikor elkezdődött. „Amikor az ember kap egy ilyen diagnózist, azt hasba rúgásként éli meg. Viszont muszáj felülemelkedni ezen, mert különben az ember magába fordul. Én is nehezen vettem elő a fehér botot az elején, mert hát, az embert megbámulják.”

Kép

Tóni és párja, Gabi – Forrás: Puskás Antal

Tóni korábban hivatásos vadász volt, az apukája és a nagypapája is ezt csinálta, így került bele ebbe a szakmába. Azt meséli, hogy már gyerekkorában is sokat volt az erdőben. „Hústermékgyártó hentes végzettségem is van. Ez összefügg a vadászattal, jó, ha ehhez a részéhez is ért az ember. Később aztán elkezdtem olyan munkahelyek iránt érdeklődni, ahol látássérültként is dolgozhatok. Kiderült, hogy van itt Budapesten egy cég, amely országos szinten foglalkoztat megváltozott munkaképességű embereket. Nem vettek fel azonnal, de később találtam munkát. Irattartókat készítünk, azokat értékesíti a cég.

„Azt gondolom, hogy az ember sok mindenre képes; ha akar, tud váltani. Nagyon jó közösség van a munkahelyemen, és a munka célt ad: van miért felkelni reggel” – meséli.

Tóni is tapasztalja, hogy sokan bátortalanok, nem mernek odamenni az utcán egy megváltozott munkaképességű emberhez. „Nem tudják, hogyan szólítsanak meg – pedig nyugodtan oda lehet hozzánk jönni. Én általában örülök a segítségnek, de ha épp nincs rá szükségem, azt is meg szoktam mondani” – mondja.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az Európa Kulturális Fővárosa programsorozattal kapcsolatos fejlesztések nagy lehetőségeket, ugyanakkor nagy terhet és felelősséget is rónak Érsek atyára. Hogyan súlyozza a feladatokat, és milyen hosszú távú pozitív hatást remél a veszprémi katolikus közösség és a főegyházmegye számára?

Az Egyháznak az evilági javak felhasználásával is az evangéliumot kell hirdetni, a céljait elérni. Melyek ezek az egyházi célok vagy kötelességek? Elsődlegesen és minden mást megelőzően az Isten dicséretének támogatása. Ez az imahelyek kialakítását jelenti. Második az evangélium szolgálata, harmadik a szegények szolgálata, a negyedik pedig, amit az Egyházi Törvénykönyv előír, az Egyházban dolgozók tisztes megélhetésének a biztosítása.

Itt, Veszprémben a várhegy több szerepet tölt be, mert egyszerre vár, történelmi belváros, ugyanakkor nagyrészt egyházi tulajdonban lévő ingatlanegyüttes is. Amikor azon gondolkoztunk, hogy ezekkel a történelemben nagy szereppel bíró épületekkel mit kezdjünk, akkor az előbb említett szempontokat kellett sorba rakni, és hozzájuk jön még a rengeteg turista és zarándok érkezésének szempontja is: nekik is meg kell mutatni ezeknek az épületeknek a kincseit, történelmét, de legfőképpen a hitébresztést kell elősegíteni.

Valójában az a törekvésünk, hogy ezeket az értékes épületeket – a székesegyházat, az Érseki Palotát, a könyvtárat, a múzeumot, a turisztikai központot, a piarista épületegyüttest és a többit – a lehető legjobban az evangélium hirdetésének a szolgálatába állítsuk.

Ezért vállalkozott a főegyházmegye és ezért vállalkoztam én magam is erre a jelentős beruházásra.

Akkor is fel kellett volna újítani ezeket az épületeket, ha az Európa Kulturális Fővárosa címet Veszprém nem nyerte volna el. Így most gondviselésszerű az, hogy a főegyházmegye ezeket a szükséges felújítási munkákat – a kulturális főváros programjait is szolgálva – jelentős kormányzati támogatással tudja elvégeztetni. Az utóbbi években az országban sorra megújultak a templomok, történelmi belvárosok, várak, kastélyok – tehát Veszprém helyzete nem egyedi, csak a koncentráltság, a szűkös időkeret és az Európa Kulturális Fővárosa cím helyezett bennünket jobban a látótérbe.

A felújított egyházi épületek tehát nem csupán ugyanúgy szolgálják majd tovább a hívő közösséget, mint eddig, hanem jobban?

Pontosan, ez nagyon fontos: jobban szolgálják majd. Szeretném azonban jelezni, hogy mindez 2023-ban teljeskörűen még nem készül el, a beruházást 2025. december 31-ig kell befejezni. 2023-ra azt vállaltuk, hogy bizonyos kiemelkedő közösségi terek: a székesegyház, a Gizella-kápolna, a Szent György-kápolna, a Turisztikai Központ, az Érseki Palotának egyes közösségi terei, a Szentháromság-szobor – készülnek el, és befogadóképes lesz az egyházmegyei múzeum is. Ugyanakkor olyan jelentős kutatási, restaurálási, történeti, régészeti feltárás is történik, ami önmagában is nagy érték. 2023-ban ezeket a tereinket nem a végleges formában fogjuk bemutatni, hanem egy munkaközi állapotban – egyébként ennek divatja van Európa-szerte –, ahol beengedünk látogatókat restaurálás alatt lévő terekbe, ahol még folyik a munka.

Nagyon izgalmas, hogy a szakemberek megtalálták a XII. századi altemplomnak az eredeti padozatát, ami egy gyönyörű felfedezés, ezáltal jobban kinyílik az altemplom tere, hiszen plusz 40 centit ki tudnak bontani. A boltívrendszer, az altemplomi oltár is visszakerül a helyére, nagyon szép látvány lesz. Ezeket a munkálatokat jövő évben folyamatosan végzik, de nem fogják zavarni sem a liturgikus, sem a turisztikai, sem pedig a kulturális tevékenységet.

Korábban művészettörténészként azt tapasztaltam, hogy egymással ütköznek a szakmai elvek és vélemények a régészeti-műemléki feltárásokról, konzerválásokról és felújításokról. Veszprémben sikerült szakmai konszenzust kialakítani?

A tervezésbe azokat a szakembereket vontuk be, akik kötődtek már az elmúlt években egy-egy épülethez és a szakmájukban elismertek. Ezzel együtt is sok dilemma, szakmán belül vita van. Egy kicsit egyszerűsítette a döntéseket, hogy ezzel a felújítással lehetőségünk nyílt a Veszprémi Főegyházmegye ősiségét hangsúlyozni. Hiszen írásos emlék tanúskodik arról, hogy 864 óta egyházi szervezet működött Veszprémben: valamiféle missziós szerveződés kápolnája lehetett itt, a Szent György-kápolna helyén.

Abban megegyeztünk, hogy lehetőség szerint a székesegyháznak és más épületeknek is az ősi keresztény erejét próbáljuk bemutatni.

Ez nem mindig könnyű. Az elmúlt hetekben is találtunk egy XII. századi faragott mérművet, amelyet a barokk kori átépítéskor a falba beépítettek. Gyönyörű, de nem lehet kivenni és muzeális tárgyként bemutatni, mert az komoly statikai problémát okozna.

Egy kisebb katolikus csoport, akikhez nem katolikusok is csatlakoztak, nem elégedett a szakrális terek felújításának és átalakításának terveivel. Ők teológiai indokokra hivatkozva a székesegyház XX. század eleji formájához ragaszkodnának, és ennek minden lehetséges fórumon hangot adnak. Aláírásokat gyűjtöttek, hogy elérjék az Ön elmozdítását hivatalából. Lehet orvosolni ezt a szakadást a katolikus közösségen belül?

Sok élmény köti az embereket egy-egy templomhoz, és amikor felújítás kezdődik, akkor úgy érezhetik, hogy az ő múltjuk tűnik el. Én nagyra értékelem ezt az érzelmi megközelítést, mert ebben mutatkozik meg egy hívő közösségnek a ragaszkodása vagy szeretete a temploma felé. Az viszont nehezíti a szakemberek helyzetét, hogy ők egy szűk csoport tagjai, akik semmiféle kompetenciával, se elegendő felkészültséggel, se pontos információkkal nem rendelkeznek, miközben olyan teológiai és építészi tekintélyt vindikálnak maguknak, amivel befolyásolják a hangulatot, és sok embert megtévesztenek, akik érzelmeikben ragaszkodnak a város székesegyházához.

Hogy mit tudunk tenni? Folyamatosan tájékoztatunk. Az épületek megújítása során gondos előkészítés és szakmai mérlegelés útján hozunk meg egy-egy döntést. Bízom abban, hogy a megújult épületek 2025-ben a most még szkeptikusok örömére is szolgálnak majd, és hogyha lesznek közös élményeink, liturgikus közösségi alkalmak, akkor ismét a magukénak érzik majd.

Addig is a legfontosabb: ne engedjük, hogy az örömünket bárki elvegye!

Az jutott eszembe erről a helyzetről, hogy milyen nagy érzelmi megrázkódtatás lehetett a korabeli hívek számára, amikor a gótikus templomokat elkezdték barokk stílusban átalakítani a XVII–XVIII. században. Egészen drasztikus építészeti megoldások születtek. Ha akkor lett volna közösségi média, mekkora felzúdulást közvetíthetett volna! Vajon minden nagyobb volumenű újítás szükségszerűen ellenérzést vált ki az emberek egy csoportjából?

Olyannyira így van ez, hogy levéltárosaink előkeresték az 1907 és 1910 között zajló felújításkor keletkezett levelezést és sajtót. Sajnos a püspökelődömet igen élesen támadták sokfelől, a város polgárai is, tehát a maihoz hasonlóan volt ellenállás akkor is önmagában a változással szemben. Aztán később nyilván megszerették a megújult templomot.

Az egyházmegyének ez a jelmondata, amelyet 1938-ban választottak ki, és én újra hangoztatom: „Őseink hite a jövő reménye”. Ezt éljük meg az építkezésben is. Az őseink által kialakított és használt épületeket, ha csak lehet, megőrizzük – de a jövőt is kell építeni, előre is kell haladni. Képzeljük csak el, mennyire nehezen fogadnánk el ma, ha a lakásokat olyan színvonalúra és kinézetűre építenék, amilyenek mondjuk a XVIII. században voltak!

Érsek atyának egyébként szívügye a liturgia, a liturgikus tér?

Teljes mértékben, és ez nemcsak az én személyes döntésem, mivel az Egyházi Törvénykönyv a mindenkori püspököt jelöli meg a liturgia elsődleges őrének. A székesegyházban végzett liturgiának etalonnak kell lenni az egyházmegye többi temploma számára, és egyik legfőbb feladatom, hogy az mindig az érvényes előírásoknak megfelelő legyen. XVI. Benedek pápa mondta, hogy amit hiszünk, ahogyan ünneplünk, ahogyan imádkozunk, ahogyan cselekszünk – ez a négy összetartozik.

Mennyire érzékeli számottevő veszélynek a hívők többségére nézve a két szélsőség, a Zsinat előtti tradíciókhoz mindenek felett ragaszkodó „tradicionalista” csoport és a katolikus hagyományokat teljesen fellazítani akaró, azokat csak jelképesnek tartó „liberális” katolikusok csoportját?

Az Egyházunknak óriási kincse, hogy „egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyház”. Az előző korokban, amikor a társadalom és a kultúra még egy nagy, koherens egységet képezett, ezt sokkal egyszerűbb és könnyebb volt megélni. Most, amikor a társadalmunk nagyon sokféle képet mutat világszerte, az egyházi egységet is sokkal nehezebb megélni.

A szélsőséges véleményekben én egyfelől az útkeresést látom, másfelől a leegyszerűsítő válaszadást erre az útkeresésre.

Egyszerű azt mondani, hogy ne változtassunk semmit, mert az úgy volt jó és szép, és aki változtat, az nem hűséges a múltjához. A másik szélsőséges csoport azt mondja, hogy az élet dinamikus, és az ember megváltozott állapotára kell azonnal reagálni. Egyik sem tudja hordozni a teljes választ, sőt, mindkettőben van egyfajta bizonytalanság. Az Egyházunknak viszont van biztonsága, van ereje, van a jövőről víziója és mondanivalója – tehát nem kell szimpla megoldásokhoz folyamodnunk, mert az Egyházunk birtokolja az eszközöket ahhoz, amire küldetést kapott.

Kép

Dr. Udvardy György

Honnan nyeri a lelki és fizikai erejét, amellyel a konfliktusokat, a személyét is érő bántásokat elviseli?

Sokat gondolkozom Jézus imáján, amelyet János evangéliumának a végén olvashatunk, amikor főpapként imádkozik a tanítványai egységéért. Bizony a torzsalkodások vagy éppen a tudatos feszültségszítás, a személyeskedések mind-mind az egységet sértik, és ez fájdalmas. Ilyenkor akarva-akaratlanul a belém vetett bizalom is sérül, és én ezt szeretném helyreállítani, hogy bátran bízzanak az emberek az érsekükben. Ugyanígy bizalmat akarok építeni még azok felé is, akik most mindent elleneznek, amit teszek, és a megtévesztettek felé is, akik információ hiányában vagy a változástól való félelemből bizalmatlanok.

Az én erőm abból fakad, hogy mindaz, ami történik, nem épületek felújításáról szól, nem üvegablakokról, hanem a keresztény jövőnkről: hogy a következő nemzedékek biztonságban, méltó módon tudnak-e majd élni.

Fájdalmas, hogy periférikus vagy hamis témákról megy a vita, miközben az ember méltóságáért kellene inkább küzdenünk. Isten irántunk tanúsított szeretete ad okot arra, hogy békét teremtsünk. Akár az előbb említett csoportokkal és személyekkel, akár az egyházmegyében, akár családjaink körében, legyünk a béke munkásai – és ne csak magunkért és egymásért, hanem a szomszédban dúló háború áldozataiért is, akik nagyon sokat szenvednek.

Talán mindez az angyalok miatt van, akik már jó ideje elkerülik az otthonunkat. Nem surrannak be észrevétlenül az ablakunkon, és nem lepnek meg bennünket ajándékokkal. Igaz, mi sem írunk nekik levelet, és nemcsak azért, mert elfelejtettük a címüket, és a légipostában sem bízunk már annyira, mint húsz éve, hanem mert megharagudtunk rájuk.

Mióta tudjuk, hogy nemcsak adni, de elvenni is tudnak, nem kérünk tőlük semmit.

A korábbi felhőtlen viszonyunk teljesen megromlott, helyreállítására pedig nem sok esélyt látunk.

Három aprócska szánkócska. Ez volt az angyalok legutolsó és egyben legigazibb ajándéka számunkra. A gyönyörű, simára csiszolt faülések és az égszínkékre festett fémvázak csak arra vártak, hogy belegázoljunk velük a frissen lehullott hóba, és annak rendje és módja szerint bejárassuk őket. A szánkó elejére madzagot kötöttünk, azzal húztuk fel a járműveket a ház melletti kis emelkedőre, amikor pedig lefele suhantunk, szorosan abba kapaszkodtunk. Hárman együtt meghódítottuk az utcát, a telet, a világot, s fittyet hánytunk mindenre, legfőképp a hidegre. Büszkén, vigyorgó és kipirosodott arccal mentünk vissza az otthonunkba, amely akkor még kellemes melegséget árasztott.

Az angyalok a hibásak azért, amiért a három szánkó közül csak kettő lett jól kihasználva. A harmadikat csak az évek koptatták, és a mozdulatlanság rozsdái ették. Legszívesebben bepereltük volna ezért az angyalokat, de ezt nem tehettük. És mivel nem tehettük, elhatároztuk, hogy nem beszélünk velük többet, ahogy az egyedül szomorkodó szánkóról sem ejtünk több szót. Hallgatunk, és magunkba roskadunk. Valahol az időben megfagyunk, emiatt pedig nyáron is fázunk. Karácsonykor viszont különösen didergünk.

Nincs az a kötött pulóver és vastag zokni, ami felmelegíthetne bennünket.

Szótlanul vonulunk az utcán, tekintetünket a fagyott földre szegezzük. Nagy ritkán felnézünk, és lopott pillantást vetünk a többi házra. De ahogy meglátunk valakit az udvaron, egyből elfordítjuk a fejünket. Szégyenkezünk, amiért máshova mertünk nézni, mint a girbegurba földútra. Hosszú és monoton séta ez, de inkább sajgó menetelés. Egyikünk kezében a díszes fenyőfaág, rajta a csillogó csomagolású szaloncukrokkal. Tudjuk, nincs sok értelme kivinnünk, hiszen a madarak hamar rátalálnak, és pár nap alatt kieszik belőle az édességet, de azért mi kitesszük a megszokott helyre. Úgy, ahogy minden évben szoktuk.

Lassú, elmélkedős léptekkel kaptatunk fel a faluvégi dombra. Meredek az út, kétszer is meg kell állnunk pihenni. Az is lehet, hogy nem lenne rá szükség, csak a megszokás miatt torpanunk meg, és nézünk végig a tepelülésen, kémleljük a messzeséget. Ahogy sűrűsödnek a fák, úgy tűnnek elő a szomorú hantok és sírkövek is. Itt már felemeljük a fejünket, nézelődünk jobbra-balra, a természet neszeit figyeljük. A nagy szilvafánál balra kanyarodunk, újabb emelkedőn megyünk fel, de a közepén meg is állunk. Megérkeztünk ahhoz, akit az angyalok fájdalmasan korán elvettek tőlünk.

A temetőben teljes a létszám, együtt vagyunk, kezdődhet a karácsonyi rituálé.

Felhelyezzük a sírkőre az ünnepi fenyőágat, elrendezzük a virágokat, kitépjük a földből a nem kívánt gyomokat, elrendezzük a sírhelyet, és levisszük a szemetet. Ha mindennel végeztünk, megállunk egy hosszú pillanatra. Nézzük a feliratot, a két dátumot meg a gyermekfotót. Akad olyan köztünk, aki az ovális formájú képet megsimogatja, van, amelyikünk csak áll, szótlanul és mozdulatlanul. Ha lehet, nem nézünk egymásra, mert szíven szúr a másik arcára kiülő néma fájdalom. Akkor, abban a pillanatban nem haragszunk az angyalokra. Tudjuk, hogy fontos dolguk van. Álmot őriznek. Összeszorult torokkal és gyomorral búcsúzunk ismét.

A hazafelé vezető út valamivel könnyebb. Nemcsak azért, mert a dombon lefele gyorsabban haladunk, hanem mert a semmihez sem hasonlítható teher megszűnt, a mardosó hiány pedig pótolva lett. Egy időre.

Karácsony csak egy van. Legalábbis egyszer egy évben. De nálunk tényleg csak egy van, és ugyanaz ismétlődik minden télen.

2023 nyarán rendezik meg az év egyik legjelentősebb nemzetközi kulturális eseményét, a Hungarian Ballet Grand Prix-t – jelentették be szerdán a Magyar Állami Operaházban. A jövőre debütáló rendezvény a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program keretében valósul meg, és az eseménynek a veszprémi ActiCity ad majd otthont. A tehetséggondozás és az utánpótlásnevelés céljából létrehozott rendezvény a Magyar Nemzeti Balettintézet és a Magyar Állami Operaház Balettnövendékeiért Alapítvány gondozásában, a Magyar Állami Operaház szakmai támogatásával valósul meg.

A Hungarian Ballet Grand Prix hosszútávú célja a tehetséggondozás, valamint a hazai balettoktatás és a balettművészet szélesebb körben való népszerűsítése. A versenyzők professzionális és amatőr kategóriában, a klasszikus és a modern balett területén mérhetik össze tudásukat, és a verseny magas színvonalát az együttműködő partnerek mellett egy 8 fős, a táncvilág nemzetközi szinten elismert táncművészeiből, mestereiből és elkötelezett támogatóiból álló zsűri biztosítja majd. 

„2017-ben ismertem meg Solymosi direktor urat, azóta követem figyelemmel vízióit. A Ballet Grand Prix egy évtizede igazgatói pályázatának kiemelt célkitűzése volt, melyet 2021 telén kezdtünk el újratervezni. Jövőre Európa Veszprémre figyel, mi pedig megtöltjük a várost balett-tel” – mondta el Steiner-Isky Annamária, a Magyar Állami Operaház Balettnövendékeiért Alapítvány kuratóriumának elnöke, a Hungarian Ballet Grand Prix ötletgazdája.  

„Egy nemzetközi balettverseny létrehozása több mint 10 éves álmom, így ez eddig minden balettigazgatói pályázatomban szerepelt. Hálás vagyok azért, hogy a Veszprém-Balaton 2023 EKF program keretein belül most végre lehetőségünk nyílik az első Hungarian Ballet Grand Prix megrendezésére. Egy ehhez hasonló verseny nemcsak az utánpótlás-nevelés és a szakmai találkozások miatt fontos, de egy ország kulturális életének nemzetközi ismertsége és elismertsége szempontjából is kiemelt jelentősége van” – mondta el a sajtótájékoztatón Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balettintézet igazgatója.

„A Magyar Nemzeti Balettintézet és az Operaház Gyermekkara összesen több mint 200 gyermek magas színvonalú művészeti fejlődését biztosítja. A leendő balett-táncosaink és kórusénekeseink képzésének a jövőben szeretnénk még nagyobb figyelmet szentelni, ezért nagyon fontosnak tartom a most induló Hungarian Ballet Grand Prix támogatását. A terveink között egy, az intézeteinkben tanuló gyermekek speciális igényeinek megfelelő, saját nyolc évfolyamos iskola, az Opera Campus létrehozása is szerepel – erre szintén a jövő tehetségeinek támogatása miatt van óriási szükség" – mondta Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház Főigazgatója.

Az első magyarországi nemzetközi balettverseny a fiatalokra, a 7-18 éves korosztályra fókuszál, ezen belül pedig 5 korcsoportban, pre-competitve, junior és youth kategóriákban versenyezhetnek a fiatal tehetségek. A jelentkezőknek összesen három fordulóban kell bizonyítaniuk. A versenyzők egy előre megszabott variáció bemutatását videóanyag formájában kell beküldeniük, míg a második fordulóban már személyesen mutathatják be egyéni, duett és csoportos számaikat. A harmadik fordulóban a legtehetségesebbnek bizonyuló finalisták teljesen új, a rendezvény ideje alatt tanult produkciójukat mutatják majd meg a közönség számára. A Hungarian Ballet Grand Prix dobogósait a rendezvény utolsó napján, egy nagyszabású gálaműsor keretein jelentik majd be.

A verseny A 15-18 éves korú nyertese Youth Grand Prix elismerésben és pénzjutalomban részesül, és meghívott előadóként lehetőséget kap a fellépésre a következő évi gálán. A 10‑14 éves korosztályok nyertese elnyeri a Junior Grand Prix elismerést nyeri el.

Kép

Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balettintézet igazgatója,
Podolskaya Viktória, a Victoria Art&Sport Club vezetője, balettmester,
Steiner-Isky Annamária, a Magyar Állami Operaház Balettnövendékeiért Alapítvány kuratóriumi elnöke,
Markovits Alíz, a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program vezérigazgatója,
Radina Dace, a Magyar Nemzeti Balettintézet művészeti vezetője,
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója -
Kép: A Magyar Állami Operaház Balettnövendékeiért Alapítvány

„A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program közép és hosszú távon is jól látható európai kulturális térséggé kívánja erősíteni Veszprémet és a Bakony-Balaton régiót. A fiatalok bevonása a művészetek világába ehhez az egyik legjobb eszköz, így logikus döntés volt a hagyományteremtő céllal induló Veszprém Ballett Grand Prix pályázatát elfogadni és támogatni: a fiatalok klasszikus és kortárs táncversenye a régiót és Veszprém várost tartósan beemeli a nemzetközi táncművészeti vérkeringésbe”- mondta Markovits Alíz, a VEB2023 EKF vezérigazgatója, majd hozzátette: „Veszprémben nagy hagyománya van a mozgásművészeteknek és a táncnak: jövőre, az EKF címviselés évében már a 24-ik alkalommal rendezzük meg a Tánc Fesztiválját, és szellemiségében ehhez a nagyszerű fesztiválhoz csatlakozik majd a Veszprém Ballett Grand Prix és egy romos épület újraálmodásával elkészül a mozgásművészeteknek, így e nemzetközi balettversenynek otthont adó ActiCity is.”

A vezérigazgató az esemény végén mindenkit arra hívott, hogy január 21-22 látogassanak el Veszprémbe az Európa Kulturális Fővárosa megnyitó ünnepségére, majd egész évben élvezzék az EKF több ezer eseményét.

A Hungarian Ballet Grand Prix részletes versenykiírását a szervezők 2023 elején publikálják majd a www.hbgp.hu oldalon, amelyet a versennyel, valamint a veszprémi döntővel és gálaműsorral kapcsolatos információkért is érdemes figyelemmel kísérni.

A Hungarian Ballet Grand Prix honlapja
Facebook oldala
Beharangozó kisfilm

Az anyaság élethosszig tartó önismereti út is. Mit ismert fel önmagáról eddig ezen az úton?

Valóban folyamatos és olykor nagyon embert próbáló ez az önismereti út. A szinte állandó időhiánnyal küzdve úgy érzem, amióta édesanya vagyok, tudatosabban nézek magamra: figyelem, mi az, ami feltétlenül szükséges a hivatásomhoz, a testi-lelki egyensúlyomhoz. Jobban megfontolom, mire mennyi időt szánok, amikor sok a teendő otthon, de a családdal is szeretnék minőségi időt tölteni. Gyorsabban keresem az egyensúly helyreállításának lehetőségét, ha netán betegség végett minden borul egy adott helyzetben.

Mit tanult a gyermekei által?

Alapvetően empatikus embernek tartom magam, ám olykor kamaszlányunk lelkiállapotát, dilemmáit átérezni és megfelelően reagálni rá kihívás. Ebből a tanulság: nincs mese, szüntelenül próbálkozni kell.

Ami talán a legfontosabb: a gyerekek nem csupán tükröt tartanak elém.

Arra is sarkallnak, hogy azokat a genetikai vagy szocializációs örökségeket, amiket tőlem örököltek, és számukra nehézséget jelentenek, egyre idősödő fejjel is próbáljam meg- és feloldani magamban.

Vagy őszintén lássam be, ha valami nem sikerül, és hatékonyabb megoldási stratégiák felé terelgessem őket. Óriási tanulság, hogy nem lehet feladni. Mindig kell legyen ereje és hite az embernek, hogy felálljon, a rossz helyzetekből tanuljon, a szomorúságot és a fájdalmat feldolgozza, hogy szeretettel és nyitottsággal nézzen a jövőbe. De persze ez nekem sem könnyű.

Szinte dühös lettem nemegyszer, amikor édesanyám a panaszaimra azt válaszolta: „Mindennap vannak küzdelmeink az életben, jobb, ha ezt tudomásul veszed, csak nem mindegy, hogyan éled meg őket.” Nem kell bizonygatni, hogy igaza volt.

A művészet, a zene segít a gyermeknevelés során?

Feloldási, megnyugvási lehetőséget ad. Nemcsak nekünk, felnőtteknek, hanem a gyerekeknek is. Amióta a gyermekeink ismerkedni kezdtek a hangszerekkel, azt vettük észre, hogy ha dühösek vagy szomorúak, egyszerűen beszaladnak a zeneszobánkba, nekifognak muzsikálni, és ez megnyugtatja őket.

Férjével közös pont a zene is. A szülői feladatok közt segített a zene abban, hogy a párkapcsolatukra is odafigyeljenek?

Igen is, meg nem is. Egy-egy közös produkció, album megszületése mindig egymásra találást, kölcsönös hálát és megbecsülést ad, erősíti az összetartozásunkat. Ugyanakkor az odáig vezető út nem feltétlenül egyszerű, hisz a családi- és munkaidő színtere összefolyik, megduplázódnak az egymással megoldandó helyzetek, s még csak ki sem beszélhetjük otthon a munkahelyi nehézségeket.

Ugyanakkor például az ikrek születése után néhány évvel az első pár napos kikapcsolódási lehetőségünk egy tallini zenekari út volt. Előtte pedig Jankát egy New York-i koncert kapcsán hagytuk először öt napra maminál, és az az öt nap sok különleges élményt tartogatott számunkra.

Mert egyébként nehéz külön időt szakítani magunkra, egy-egy ebédben, olykor kisebb kirándulásban, netán egy-egy színházban vagy koncerten töltött estében szokott ez megvalósulni.

Hogyan találta meg a munka és az anyaság közti egyensúlyt?

A mai napig törekszem rá, és persze változó sikerrel egyensúlyozok. Most, hogy a gyerekek már majdnem 10 és 16 évesek, kicsit könnyebb. Már meg lehet velük beszélni, ha dolgom van, ha el kell utaznom, és egyre önállóbbak is. De felesleges szépíteni: hol a házimunka marad el, hol a munkámat csinálom az utolsó pillanatban éjszaka, hol lelkiismeret-furdalással ölelem meg a gyerekeket indulás előtt, rosszabb pillanatban ingerülten válaszolok, hogy nem érek rá, nem tudok figyelni. Aztán persze igyekszem kompenzálni…

Van, hogy édesanyám segít be egy kicsit, és szerencsére adódnak harmonikus időszakok. Olykor pedig az ember egyszerűen könnyebben veszi az akadályokat, illetve elenged bizonyos vágyakat, célokat, feladatokat, amikre nem maradt már energiája, lehetősége.

Ha az édesanya rendben van, akkor általában a gyermekek is sugároznak. Énekesként a munka akár kikapcsolódást is jelentett az anyai feladatok közepette?

Mindenképpen. Minden szépsége mellett persze a munkám is kimerítő. Mégis, ha kizökkenhetek az otthoni létfenntartás folyamatából, ha készülhetek az egyetemi óráimra és az előadásokra, ha olvashatok, kreatív munkát végezhetek és énekelhetek, olykor pár napra távolabbra is utazhatok – ez mind-mind erőt ad. Ha pedig elfáradok benne, jólesik otthon lenni, együtt lenni, de főzni, takarítani is. Ami pedig bármikor kikapcsol, örömöt okoz és megnyugtat, az a kertészkedés.

Ritkán megadatnak „beszélgetős” órák is kedves ismerősökkel, barátokkal, sőt minden héten egyszer lovagolok – ezt az énidőt évek óta fenntartom magamnak.

Kép

Szilvia és férje, Kovács Zoltán – Fotó: Falus Kriszta

Három gyermekkel pörgős az élet. Hogyan jut minőségi idő mindháromra együtt, vagy akár külön-külön?

Figyelmet kell fordítanom arra, hogy tudatosan félretegyem az épp aktuális feladatomat. Zoli, a férjem ebben ügyesebb. De egy közös bevásárlás, beszélgetős kertészkedés, suliba vezető út is tartogathat nagyon fontos perceket, pillanatokat. Így a hétköznapi tevékenységek közös végzése is fontos, hiszen az is lehet minőségi együttlét – bár e téren még van hová fejlődnünk.

Kellenek a kirándulások, közös étkezések, a reggeli hancúrozás, a családi élmények.

Épp most érkeztünk abba az életszakaszba, amikor fokozottan figyelnünk kell arra, hogy Tündi és Borka, az ikreink kissé önállósodjanak, erősödjön a saját egyéniségük. Ez külön erőpróba, amit most tanulunk. Janka Éva már igényli az anya–lánya órákat, közös sétát, „ruhavadászatot”. Van, hogy csak vele, hármasban utazunk el pár napra. Idén nyáron külön programja volt, így a kicsikkel voltunk négyesben a Dunaszigeten evezni.

Mik azok az értékek, amelyeket mindenképp szeretnének átadni a gyermekeiknek?

Alapvetéseket tudok felsorolni, de ezeket komolyan gondolom: az élet tisztelete, igazságosság, jószívűség, empátia, szolidaritás, segítőkészség, gondoskodás, a természet szeretete és megóvása. A megszerzett tudás felelősségteljes használata. De magától értetődően a zene, a művészeti alkotások megbecsülése, a társadalmi és kulturális különbözőségek elfogadása és tiszteletben tartása. A saját meggyőződéseink, érzelmeink nyilvánvalóan akaratlanul is hatnak a gyermekeinkre.

Ha egy kincses dobozba gyűjthetné a varázspillanatokat, amelyeket a gyermekeivel élt át, miket ragadna meg?

Van kincses dobozom, és gyűjtögetem is ezeket, ahogy valamennyi anyuka, hisz mindannyian őrzünk belénk égett pillanatokat, képeket, érzéseket. Például, ahogy születésük után először a mellkasomra és a mellemre emelhettem őket, ahogy együtt szoptatom az ikreket; ahogy az esti puszinál átkulcsolják a nyakamat a csöpp, aztán egyre nagyobb kezecskék.

Ilyen kép az is, ahogy cinkosan egymásra kacsintunk a nagylánnyal, mert már szavak nélkül is értjük egymást.

Vagy amikor kis cetlin rajzot, levélkét kapok tőlük „csak úgy”, amikor önfeledten nevetnek. Hosszasan folytathatnám a sort.

Advent idején milyen családi rituálék kapnak helyet önöknél?

Ez egy rendkívül intenzív időszak, sajnos nehéz időt teremteni a rituálékra. De mindenképp elkészül az asztalunkra a kertből szedett, növényektől díszes adventi koszorú, és a gyertyagyújtást vasárnaponként énekkel kísérjük. A gyermekeink Waldorf-iskolába járnak, ott az adventi kert alkalmával, illetve olykor reggelenként közösen éneklünk az osztályközösséggel. Itthon ünnepi felvételt és mézeskalácsokat is készítünk a család számára. A hangolódásunk sokszor zenei. Az adventi időszak fellépései mindig belső várakozással, ünnepi fénnyel töltenek fel engem is – különösen szeretem ezeket az alkalmakat.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Mindenki számára különleges az év utolsó néhány hete – a novemberi rohanást fokozatosan felváltja a boldog, ünnepi hangulat. A legtöbben a tökéletes ajándék után kutatunk a boltok polcain és serényen tervezzük a menüt, amellyel szenteste szeretnénk kedveskedni családunknak. Nehéz időszak ez azonban a szerény és nélkülöző körülmények között élőknek, hiszen ők is vágynak arra, hogy jólétben, teli hassal és ajándékokkal töltsék az ünnepeket. Éppen ezért ilyenkor még fontosabb, hogy ott és úgy segítsünk, ahol és ahogy csak tudunk.

Így gondolták ezt az Magyar Banholdingban is: a munkatársak a karácsonyi ajándékozási akció kapcsán már ősszel megkeresték a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetet, amellyel hosszútávú együttműködésről is egyeztetnek annak érdekében, hogy minél több rászoruló emberhez eljussanak.

Kívánj valamit, és teljesülni fog! 

Idén karácsonykor a teljes cégcsoportot érintő adománygyűjtést indítottak kollégáik körében.  

A tárgyak mellett fontosnak tartották azt is, hogy a fogadó intézményeket anyagilag is támogassák, így megkönnyítve számukra a téli időszakot.  

Sokféle gyermek vett részt a kezdeményezésben, így a kívánságaik a játékbabától a focilabdán át egészen a mindennapokban használatos ruhákig terjedtek. Volt olyan kolléga, akinek a csomagolásra ugyan nem maradt ideje, de tíz távirányítós autóval és táblás csokival szeretett volna kedveskedni a gyerekeknek; több dolgozó pedig csapatot alkotva tízesével teljesítette a kívánságokat, hogy véletlenül se maradjon olyan, akit nem vár valami meglepetés a fa alatt. 

A kezdeményezőknek nagy öröm volt látni a munkatársak lelkesedését, akik több száz csomagot gyűjtöttek össze decemberre, és bőven a kitűzött cél felett teljesítettek, így a korábban kiválasztott intézmények mellett más helyekre is el tudták juttatni az ajándékokat, a dolgozóktól pedig sok pozitív visszajelzést, képeket, gondosan becsomagolt ajándékokat kaptak.  

Az adományok két borsodi település, Vizsoly és Bodrogkőújfalu gyermekotthonaiba kerültek, ahová a kollégák és vezetők személyesen is ellátogattak a karácsonyi eseményekre, így lehetőségük volt találkozni azokkal, akik az ajándékokat kapták. A települések és kedvezményezettek kiválasztásában az Ökumenikus Segélyszervezet szociális-szakmai szempontjai érvényesültek.  

Kellett, mint egy falat kenyér 

Amellett, hogy az MKB munkatársai hátrányos helyzetű, vidéki településeken élő gyerekeknek vittek ajándékokat, szerettek volna olyan kezdeményezésben is részt venni, amely önkéntességre buzdítja a kollégákat, illetve közel van három központjukhoz, amelyek Budapesten működnek.  

Kép

Kép: Juhász István

Így esett a választás az Ökumenikus Segélyszervezet Szeretetvendégségének támogatására, amely abban segít, hogy a rászoruló emberek is méltó módon, karácsonyi fényekkel, zenével tudjanak ünnepelni egy hangulatos, fűtött sátorban Csepelen.  

Az ételosztás egy teljes héten keresztül zajlott, az önkéntes dolgozók pedig két egész napot vállaltak, amely során összesen 2000 adag melegételt osztottak ki a kollégák a szervezőkkel közösen. Összesen ötvenen jelentkeztek a kezdeményezésre, a felsővezetők is örömmel vettek részt mindenben, sőt volt olyan munkatárs, aki még a tinédzser fiát is elhozta az ételosztásra.  

Visszaadni valamit a közösségnek 

A Bankholding vezetősége arról számolt be, hogy a három pénzintézet egyesülésével arra törekednek, „hogy egy olyan kultúrát építsenek, amely visszaad a helyi közösségnek, ott segít, ahol tud, és szupercsapatként működik együtt. A kitűzött cél egy olyan cégcsoport megépítése, amely kiemelt figyelmet fordít a helyi közösségekre és értékekre, ezért a felelősségvállalás a hátrányos helyzetűek iránt, valamint az egyenlőtlenségek leküzdésében való részvétel jelentős eleme lesz a stratégiának a következő években. Mindezt pedig a helyi közösség bevonásával, szakmai partnerekkel együtt teszi a bankcsoport, akik segítenek a szakmai alapon célzott segítségnyújtásban” – vázolta fel hosszú távú céljait a bankcsoport.    

A Bankholdingnál azt is vallják, hogy a legnagyobb vállalatok cselekedetei és döntései kihatnak a társadalom egészére, ezért is kiemelten fontos, hogy a kezükben lévő lehetőséggel valami olyat tegyenek, amivel pozitív változást idézhetnek elő a világban. Magyarország második legnagyobb bankcsoportjaként és egyik legnagyobb munkáltatójaként kötelességünknek érzik, hogy minél nagyobb felelősséget vállaljanak a releváns társadalmi ügyekben.  

Piacot meghatározó vállalatként fontos számukra az etikus magatartás, a társadalmi tudatosság és a környezetvédelem – ezek azok a területek, ahol pozitív változást terveznek elérni.  

Szeretnék, hogy a munkatársaik szociális és fenntarthatósági szempontból is hozzájáruljanak Magyarország lakosságának boldogulásához.  

A Bankholding tagbankjai eddig is több díjazott társadalmi felelősségvállalás programot bonyolítottak le akár jótékonysági, akár pénzügyi tudatosság, akár fenntarthatósági vonalon. Ráadásul a nehezebb gazdasági helyzetekben mindig felértékelődik ez a segítség, így különösen fontosnak tartják, hogy a fúzióval járó leterheltség mellett figyelmet fordítsanak a társadalmi felelősségvállalásra is.  

Támogatott tartalom.