„A zene a kenyerem, az igehirdetés a hivatásom” – Bolyki László nem aggódik az egyház helyzetéért

Ha útközben is igehirdetésre készülsz, akkor melyik az igaz: témát keresve olvasol híreket, vagy benned zajlik egy diskurzus az Igével, amelyhez így vagy úgy kapcsolódnak a külvilág dolgai?

Az utóbbi. Mindig az Igével való belső párbeszéd jár elöl, ehhez kapcsolódnak a külvilág hírei, eseményei, amelyek aktuálissá és színessé tehetik az üzenetet. A stand-uposokat nagyon sajnálom, mert munkaköri kötelességük elérni, hogy a néző mindig röhögjön. Úgy mennek piacra, kocsmába és egyáltalán bárhová, hogy figyelik, miből lehet sztori – szerintem ez kimerítő. Az igehirdetés szolgálata nem ilyen, nekem nem azzal kell törődnöm, hogy valamiféle hatást érjek el, hanem hogy a bennem élménnyé és üzenetté vált Igét hirdessem.

Az adventi időszak komoly túlterheltséggel jár minden igehirdető családjában – számodra zenészként feltételezhetően még inkább. Mi a túlélési stratégiád? Egyáltalán van módod az elcsendesedésre?

Számomra az a legfontosabb, hogy ne túléljem, hanem átéljem életem egy-egy szakaszát, ebben a mostani adventben is áldott várakozást szeretnék megélni.

Ettől még persze van, hogy úgy érzem, nem élem túl a rohanást: teljesítek, koncertezem, szolgálok, de arra vigyázok, hogy ez ne váljon életmóddá. Az elcsendesedés olyannyira fontos számomra, hogy minden tevékenységem a csendből kell, hogy megszülessen, a zene és a gondolatok is – nem csak adventkor.

Istentől nem áll távol, hogy akit igehirdetőnek hív el, arra egészen igényt tartson – de akár a feleséged is kérhetett volna arra, hogy legyél „egy ügyű”. Nem történt meg soha?

Nem, és mindjárt megérted, miért. A szerepek és műfajok közti kapcsolásoknak valóban magas az energiaigénye; a zökkenőmentes váltás képessége, nem tudom, mennyire fakad pusztán férfi létem sajátosságaiból, de működik. Az utóbbi időkben előtérbe került férfiirodalom talán legfontosabb alapműve Robert Bly Vasjankó című könyve. Ebben Bly nagy hangsúlyt fektet arra a gondolatra, hogy minden férfi életében van egy pont, amikor döntenie kell, és el kell köteleződnie egyetlen dolog mellett. Ezt egy görög mitológiából vett történet által világítja meg: Parisz herceg nem dobhatott aranyalmát egyszerre három istennőnek – ezt magamra nézve ugyanúgy igaznak érzem a választásaimban. Az említett példánál, Parisznál maradva: egyvalamire érdemes feltenni az életet – de nekem ez mind az egy.

Amit te egynek nevezel, az egyébként öt, amiben még nincsenek is ott a férfi főszerepei, amelyek a férj, az apa, a családfő funkciókban látszanak leginkább. Mondd el, kérlek, hogy ez neked hogyan egy? Látszik az identitásodban az igehirdetői funkció fontossága.

Azt jól érzékeled, hogy a hivatásom az igehirdetés, és nem a művészet – és bár ezt mindig is tudtam, a Covid-helyzet is nagyon megerősítette ezt a fontossági sorrendet. Másfél évig nem volt koncertünk, ennek ellenére egyszer sem produkáltam hiánytüneteket a szmoking vagy a koncerttermek vonatkozásában – ha mindezt holnaptól nem csinálhatnám, szerintem nem történne semmi, mert érzelmileg nem függök tőle. A válsággal az előadóművészet elsőként állt bele a földbe, és utoljára állt föl onnan, s nekem ez volt életem egyik legszebb időszaka, mert a családomra fordíthattam az összes felszabadult időmet – ez felbecsülhetetlen értékké vált. A zene a kenyerem, és mondhatom, óriási mázli, hogy a szenvedélyem a munkám. Ez nem természetes dolog, hiszen például, ha bányász lennék, valószínűleg nem szeretnék lemenni másfél kilométer mélyre, de a családomért megtenném. Ha viszont a lélekmentésben nem vehetnék részt többet, tényleg nem találnám magam.

A szabadság eszköze számodra a zene?

Abban az értelemben igen, hogy én azért zenélek, hogy Isten munkáját végezhessem. A gyülekezetben, ahol felnőttem, közösségi szolgálat működik, nincsen klérus, és nincs pénz a rendszerben. A szolgálatom függetlensége éppen abból fakad, hogy zenészként dolgozom.

Teljesen szabad vagyok abban, hogy azt mondjam, amit igazán hiszek, amit végiggondoltam, és amivel önazonos vagyok.

Ezek éles egyensúlyi helyzetek, mert döntést igényel részedről, hogy mikor mondasz igent a munkára, és mikor a szolgálatra?

Igen. Azért tudtam és tudom üzemeltetni a párhuzamos valóságokat, mert a munkám projektszerű. Olykor hetekig dolgozom a Fesztiválzenekarral, aztán többhetes szünet következik, amikor máson lehet a hangsúly.

De a lelkigondozói folyamatokban is kell lennie folytonosságnak – mi ezeknek a helyzeteknek a buktatója?

Ennek hatalmas szakirodalma van, amit én az ideálisnál később kezdtem olvasni, és súlyos bajok származtak belőle. Tizenéves korom végén már aktív lelkigondozói munkát végeztem, nem nagy mellénnyel címkézve saját magam, hanem egyszerűen, „csak úgy” megkerestek emberek a gondjaikkal, így a testvérem egyik osztálytársa is. Fiatal felnőtt volt, nem találkoztam vele korábban, és kérte, hogy beszélgessünk – én a késői időpont és a másnap kora hajnali indulásom miatt javasoltam, hogy három nappal halasszuk el a találkozót. Hazaérkezve a párizsi koncertről első utam az újságárushoz vezetett, és láttam ezt a fiatalembert a Zsaru magazin címlapján – fejbe lőtte magát. Meg voltam róla győződve, hogy felelős vagyok a haláláért, és évekig éltem így. Ez komoly buktató. Hosszú út volt, mire megértettem, hogy este tízkor a hajnali négyes indulásra hivatkozva jogos dolog volt a beszélgetés halasztását kérni – mert ő viszont nem mondta, hogy élet-halál kérdés.

Kép

Fotó: Bolyki László

Sokan aggódnak az egyház állapotáért. Te hogy látod ezt a kérdést?

Szerintem, ha jó perspektívából szemléljük a dolgot, nyugodtan elmondhatjuk: nincs baj az egyházzal. Az egyház nagyon jól van. Azzal együtt, hogy ismerem a problémákat: fogynak a fiatalok, paphiány van, elöregszik a gyülekezet, beleszól a politika, jönnek a korrupciós vádak, és a szívünkhöz kapunk, hogy mi lesz így. A helyzet az, hogy ez részünkről nem több, mint jóindulatú, vallásos fontoskodás. Nagyjából mintha Isten egészségügyi állapotáért aggódnánk.

Az egyház nem a mi projektünk, hanem Istené – azért vagyok egészen nyugodt, mert maga Jézus Krisztus ígérte meg, hogy célba juttatja az egyházat, amit ő alapozott meg, és szeplőtelen szűzként odaállítja Isten elé.

Nem mondom, hogy pillanatnyilag, ha ránézünk az intézményi keretekre, ne kellene komoly fantázia ahhoz, hogy ezt el tudjuk képzelni – de Isten céljain nem változtat a mi képzelőerőnk korlátossága. Láttunk már ilyet Izráel történetében.

Valamit mondani kell annak, aki emiatt tényleg hitehagyott lett, és neki ez fáj.

Ha valakinek tényleg annyira fáj az egyház mai állapota, hogy emiatt elveszti a hitét, annak nem jó alapokon nyugodott a hite. Neki a következőt tudnám mondani: az egyház ma is jól van, dinamikusan növekszik – csak nem itt, a jóléti nyugaton, a konzumspiritualitás bölcsőjében, vagy legalábbis nem egységesen. Igazad van egyébként, ha felháborodsz azon, hogy úgy tűnik, látszólag magasról teszek azokra, akik elfordultak az egyháztól – de nem ez a mondandóm lényege, mert éppen nekik írom a könyveimet, őket keresem a hirdetett igével, mert ez a módja annak, ahogy személyesen tenni tudok értük.

Azt mondtad, hogy mostanában sok előadást tartasz trauma témakörben. Szerinted ennek mi az oka?

Ezen még nem gondolkodtam, de lehet, hogy van valami a levegőben, amiért különösen aktuális a szembenézés a sebekkel.

Szembe kellett nézned nehéz történetekkel. Nem tett görcsössé a másokért viselt felelősség terhe?

Már kigyógyultam a görcsből. Most játszom Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniáját, ahol az utolsó tételben irgalmatlan nehéz és gyors részek vannak, különösen, ahogy Fischer Iván vezényli. Minél nehezebbet játszol, annál tudatosabban el kell engedni a hozzá kapcsolódó tétet. Zeneakadémista koromban Mihály András tanár úr mesélte egy zenekari gyakorlat órán, hogy egy alkalommal látta, ahogy egy híres francia hegedűvirtuóz piros filctollal kipingálta a kottáját: minél nehezebb passzázsok és ördögibb futamok következtek, annál többször szerepelt pirossal melléjük írva: courage. Csak a bátorság emel fölül a nehéz helyzeten, nem az aggodalom. Legfeljebb elrontom – de ez szabadság, és nem felelőtlenség. Annak az egyszerű beismerése, hogy ember vagyok.