Aki szinte minden híres embert lerajzolt a maga korában – Ki volt Barabás Miklós?

Szétszakadt család, nyomorúságos gyerekkor

Barabás Miklós a háromszéki Márkusfalván született 1810-ben, szegény család sokadik gyermekeként. Apja, Barabás János a „jobb birtokú" nemesek közé tartozott, ám a napóleoni háborúk idején részt vett a nemesi felkelésben, s ott megszokta a könnyelmű italos életet, ez pedig házassága felbomlásához vezetett. A kis Miklós hathónapos volt, amikor édesanyja, Gaál Terézia kezében vele elgyalogolt Dálnokra, és a nagyapai házba költöztek.

„Hároméves koromban a dálnoki falusi iskolába adtak. Olyan kis legény voltam még ekkor, hogy télben, ha hó esett, ölébe vett a nagyatyám bérese, s úgy vitt az iskolába. Egy kis hársfatábla volt a nyakamba akasztva, melyen írni tanultunk, mert a papírért pénzt kellett volna adni” – olvasható a festő emlékirataiban.

Hétéves korától kedvenc időtöltése a rajzolás volt.

1816 őszén Nagyenyedre került tanulni, ám diákévei is szegénységben, számkivetettségben teltek, és annak ellenére, hogy szülei újraházasodtak, nem volt hová mennie. „Most már elmondhattam, hogy van: édes apám és mostoha anyám, édes anyám és mostoha apám, de még se mehettem sem az egyik, sem a másik házba.”

Emlékezetből festette meg az arcokat

Egyik nagyenyedi tanára, Császár Zsigmond unszolására próbálkozott először arcképrajzolással. „…folytonosan abban gyakoroltam magamat, hogy az olyan arczot, a ki érdekelt, vagy épen kitünőbb emberé volt, fejből fessem le s annak minden arczvonását szinte könyv nélkül megtanuljam […] Ennek az emlékezet után való festésnek azután olyan híre terjedt, akár csak a tatárjárásnak.” Kezdetben csak nagyenyedi tanulótársait rajzolta le, később Katona Zsigmond főkormányszéki tanácsos és báró Kemény Simon főispán portréját is elkészítette. Pedig Katona Zsigmonddal csupán egyszer beszélt, mindössze 15 percig, azt is gyertyafénynél. Az évek múlásával arcképei egyre élethűbbek lettek, és „egy-két képmásért már egy váltóforintot is adtak”. Készített ceruzarajzokat, és kipróbálta elefántcsonton a vízfestést is.

Tizennyolc évesen – 250 váltóforinttal a zsebében – búcsút mondott az enyedi kollégiumnak, és Szebenbe indult. A nagyszebeni rajziskolában kezdte festészeti tanulmányait, majd 1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű, éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait, addig ugyanis krétával rajzolt vagy vízfestékkel dolgozott.

Tanult Bécsben, majd Bukarestben is, ahol divatos arcképfestővé vált, egyre jobban keresett.

1834-re már elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy Itáliába utazhasson; ott ismerkedett meg egyrészt a múlt emlékeivel, másrészt Róma pezsgő művészeti életével. Hosszabb időt töltött velencei képtárakban, ahol egész nap vázlatokon, gyors akvarelleken rögzítette magának a nagy elődök kompozíciós elveit, színharmóniáit, formavilágát.

Kép

Than Mór: Barabás Miklós műtermében

Portré Petőfiről, Aranyról, az aradi vértanúkról

„1835 november 8-án telepedett meg Pesten, éppen abban az időpontban, amikor a forrongó fővárosban úgyszólván minden művelt magyar sóvárogva várt egy jeles hazai festőtehetséget” – írja Barabás Miklósról szóló könyvében Hoffmann Edit művészettörténész.  A pesti művészeti életben Veronese: Európa elrablása című festményéről Velencében készített másolatával tűnt fel, amit Pestre költözése után néhány nappal, november 13-án ki is állítottak a Nemzeti Casino nagytermében.

Az ifjú művészt felkarolta az Aurora-kör, a kor legtekintélyesebb íróinak társasága. Ő lett az egyik legkeresettebb magyar arcképfestő, aki kizárólag művészetéből meg tudott élni. Elhalmozták munkával egyrészt az írók, másrészt a Széchenyi István és Szemere Miklós által mozgatott főrendek.

Modelljei gyakran közeli barátai voltak, közéjük tartozott Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János is.  

„…végre egy fiatal, nyúlánk, borzas fejű alak kőnyomatú képe került elő, mely alá e név volt írva: »Petőfi Sándor«. Barabás legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi, hű arcképe a halhatatlannak. Ilyennek ismerték őt mindazok, akik vele együtt éltek; ez a távolba néző szem, ez a jóslatra nyíló száj; két keze hátratéve, mintha rejtegetne bennük valamit” – írta Petőfiről készült képéről Jókai Mór.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szereplőinek arcát jórészt az ő munkái alapján ismerjük. Többek közt Görgei Artúr, Kiss Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Bem József és Táncsics Mihály portréját is aprólékosan megfestette. A szabadságharc leverésére így emlékezett vissza: „És különösen az októberi szomorú napokban, bár megrendeléseim voltak, akárhányszor ott ültem tétlenül az állványom előtt... A paletta a kezembe, de nem csinálok semmit, csak a szomorú események rajzanak az agyamban. Erőszakkal is más térre akartam terelni a gondolataimat, mert az ember beleőrülhet ebbe az állapotba, és erős akarattal lassanként lecsitítottam honfiúi fájdalmaimat.”

A művész 1841-ben megházasodott, feleségül vette a konstanzi születésű Bois de Chesne Zsuzsannát. Három lányuk (Henriette, Ilona és Alice) és egy fiuk (Elemér Arthur) született, aki húszévesen tüdőbajban elhunyt.

Villa őrzi nevét a Városmajorban

Gyakran kérték fel gazdag nemes-, illetve polgárasszonyok megfestésére, készített táj- és életképeket, ábrázolt aktuális eseményeket. Ritkán előfordult az is, hogy az akvarellel színezett rajzokat később olajfestékkel, vászonra is megfestette, időnként jelentős időeltolódással.

A leghíresebb ilyen képe A Lánchíd alapkőletétele, amelynél az akvarell (1842) és az olajfestmény között 22 év telt el.

Háza Budán, a Városmajorban állt. 1839-ben vette meg a Városmajor utca 44. szám alatti szőlőskertet, amelyen már akkor is állt egy présház és egy pince. Saját tervei alapján építtette fel a klasszicista stílusú villát, amit ki is bővített. A villaépület alatt nagyméretű pincehelyiség volt, amelyet föld alatti folyosó kötött össze a vincellérházzal. Felesége 1861-ben elhunyt, onnantól élete hátralévő részét főként a festésnek szentelte.

A „szeretett nő” – ahogy emlékirataiban hivatkozik rá – halála után részben anyagi okokból a fényképészet felé is fordult, műtermet nyitott, de az veszteséget termelt, így végül túladott rajta, és visszatért a festményekhez. ,,…örömmel kell tudomásul vennünk, hogy Barabás ismét vissza van adva a hazai művészetnek s hogy a fényképelés teréről végleg visszalépve, ismét kezébe veszi ecsetét, melyet e rövid szünidő alatt sem pihentetett egészen’’ – írta a művész veje, Maszák Hugó 1864-ben a Pesti Naplóban. 1870-ben eladta budai házat, és Pestre, költözött. A Barabás Villa ma önkormányzati tulajdonban áll, kulturális rendezvények, gyakran esküvők színhelye.

Kép

Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele

Emlékiratait is az utókorra hagyta

Bámulatos volt a festőművész vizuális memóriája.

Úgy tartják, egyszer 37 év távlatából készítette el valaki portréját emlékezetből, és a mellé illesztett, közben előkerült fotográfia tanúsága szerint közel hibátlanul.

Több művét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, szülőfaluja parkjában márványszobra áll. A cikkben is idézett jegyzeteit 1897-ben Ilona leányával átnézte, akkor még emlékezőtehetsége csodálatos épségben működött. 1898. február 12-én, tíz nappal 88. életéve betöltése előtt távozott az élők sorából. Emlékiratait halála után a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta, amely már 1836-ban levelező tagjává választotta.

„A francia azt mondja: »Az ember születik, él és meghal.« Ez a történelem, de mégis, egyik több jelét hagyja hátra annak, hogy élt, mint más ember" – írja önéletrajza vége felé Barabás Miklós. A festőművész több mint ötezer alkotást hagyott az utókorra.

Források:
- MTI
- https://hu.wikipedia.org/wiki/Barab%C3%A1s_Mikl%C3%B3s_(fest%C5%91)
- https://barabasvilla.hu
- Barabás Miklós emlékiratai / közli Kézdi Kovács László, 1902
http://real-eod.mtak.hu/9667/1/15266.pdf
- https://www.epa.hu/02100/02190/00140/pdf/KM_1986_02_121.pdf
- Hoffmann Edit: Barabás Miklós - Budapest, Művelt Nép, 1950.
http://mek.oszk.hu/09100/09147/09147.pdf
https://sites.google.com/site/magyarfestokbarabasmiklos
http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200656/barabas_miklos_18101898