Segíteni szabad 

Bódi Levente nem bírta tovább a koronavírus-járvány miatti bezártságot, és elhatározta, hogy önkénteskedni kezd, hiszen a segítségnyújtás révén legalább a négy fal közül kiszabadul. Bódi Levente nem bírta tovább a bezártság miatti önsajnálatot, és elhatározta, hogy önkénteskedni kezd. A mások gondjaiba történő belépés egyben a saját mélabújából való kilábalást is jelentette. 
A 19 éves budapesti fiú úgy emlékszik vissza 2020 tavaszára, hogy mikor belegondolt a vírusjárványt nála sokkal rosszabb körülmények között élő, igazán magányos emberek helyzetébe, nem tudott nem cselekedni. „Nem akartam végleg elsétálni a valódi problémák mellett” – mondja, de nem titkolja azt sem, egyfajta szabadságvágy is vezérelte. A lehetőségek közül a legszimpatikusabbnak a Máltai Szeretetszolgálatot tartotta, jelentkezett is. Rászoruló embereknek vitte házhoz az élelmiszercsomagokat, vagy pakolta és szállította az adománybútorokat a város – és a társadalom – egyik széléről a másikra. 
Testhezálló feladat volt. Levente kortársaitól eltérően nem valami nagy gémer, küldetéseket teljesíteni viszont nagyon szeret – a 2022 tavaszi érettségi vizsgái után például csomagfutárként vállalt diákmunkát. Ez ugyanazt a jó érzést váltja ki belőle, mint az adományszállítás. „Ha valamit célbajuttatok, akkor tudom, hogy valakinek most valami konkrét dologgal lett kerekebb az élete.” 

Fontos szerep, de csak ha szerepmentes 

Levente tehát munkavállalóként és önkéntesként egy ideje már „életeket kerekít” – mindeközben jelentősen átalakult a kép, ami a „rászoruló” szó kapcsán élt benne. „Korábban csak a nyomortelepeken, hajléktalanságban élőket soroltam ebbe a kategóriába, mert nem gondoltam volna, hogy tíz méterre a Parlamenttől, a Kossuth tér környéki lakásokban is élnek kiszolgáltatott, magányos, nélkülöző emberek” – mondja, és hozzáteszi, hogy szűkölködéssel nem csak extrém körülmények között találkozni. Levente szerint minden egyes megismert élethelyzet az empátiát erősíti. „Amikor először kerülök olyan helyzetbe, hogy nekem kell sietnem és rohannom a mozgólépcsőn, onnantól fogom megérteni azt, hogy mások miért futnak, és attól kezdve nem nézek rájuk mogorván, ha véletlenül meglöknek.

Amikor először élem meg, milyen az, amikor semmilyen örömöd nem maradt a zenehallgatáson kívül, onnantól fogok tudni megértően fordulni ahhoz, aki üvölteti a rádióját az utcán.” 

Szolgálata közben Levente azt is megtapasztalta, hogy az „én vagyok, aki segít, te pedig a rászoruló” hozzáállás gyakran inkább árt, mint segít, és ellehetetleníti a nehézségekkel küzdők továbblépését. A fiú második éve vesz részt önkéntesként a Szeretetszolgálat monori nyári táborában, amelyet a Tabán-telepen élő szegény gyerekeknek szerveznek. A düledező falak kilátástalansága és a gyerekek rossz egészségi állapota megrendítette, de a döntő felismerése nem ez volt. „Mivel rossz alvó vagyok – illetve leginkább napközben szeretek aludni –, a tábor első éjjelén a telefonomon böngésztem, hogy a gyerekek milyen Facebook-csoportokban vannak benne. Azonnal láttam, hogy pontosan ugyanolyanok, mint mi: ugyanazok a dolgok érdeklik őket, ugyanúgy szeretnének barátot, barátnőt, készítenek szelfit, hallgatnak zenét, posztolnak klipet, csetelnek, játszanak online, drukkolnak csapatoknak. Csak ezekről teljesen másképp, sokkal egyszerűbben kommunikálnak. Onnantól kezdve nem megmenteni akartam őket, hanem szeretni.” 
Amikor az összetartozás is annyira magától értetődő, mint amennyire kirívóak a különbözőségek – ott kezdődhet a közösség. Kapcsolódni, a másik mellett elidőzni az előre odaadott időben lehet leginkább. Levi és önkéntestársai év közben is havonta visszajárnak találkozni a monori gyerekekkel („Olyan jó, hogy nemcsak emlékeznek ránk, de hiányolnak is!”). Leventének erről az is eszébe jut, hogy amikor a Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanellátó központjában átfóliázták az intézmény ablakait, ahogy dolgoztak, egyre csak jöttek a hajléktalan emberek, és hosszan meséltek az életükről a létrán állva pucoló önkénteseknek. „Ha csak az utcán találkozunk, ezek a történetek biztosan nem hangzanak el – ez viszont valamelyest otthonos terep volt számukra, én pedig önkénteskedés közben soha nem érzem azt, hogy sietni kell. Csak mondták és mondták, a végére sem tudtak érni. Nagyon szeretnék egyszer visszamenni oda meghallgatni, megismerni őket. Ezzel a hatalmas mesélni akarással kezdeni szeretnék valamit.” 

Kép

Kép: Páczai Tamás

„…ők is vállalnak értem” 

A „számítanak rám” felemelő érzés, de a „számon tartanak” biztonsága nélkül könnyen fojtó teherré is válhat. Levi szerint abban, hogy mégis „beszippantotta” őt az önkéntesség világa, kulcsszerepe van a máltai közösségnek.

„Amikor a Máltai Szeretetszolgálat önkénteskoordinátora felhív, nem az az első mondata, hogy hova kellene mennem, hanem megkérdezi, hogy hogy vagyok. Nemcsak várják, de tartják is a kapcsolatot, és könnyebb úgy felelősséget vállalnom, hogy ők is vállalnak értem. Így a feladatokat sem érzem feladatnak.”

A fiúnak az is lendületet ad, hogy világos keretek között tevékenykedhet: „Tudjuk, kinek mi a feladata, mi mettől meddig tart. Így az egész könnyebben beilleszthető az életünkbe, nem »száll el« a segítő szándék, és már nem akaródzik azt mondani, hogy »nekem erre nincs időm«.” Bár másokért cselekedni nem csak egy nagy szervezet önkénteseként lehetséges – hiszen a segítségnyújtásra a saját környezetünk is számos alkalmat kínál –, a teendők megosztása, az idő beosztása és a felelősség eloszlása sokkal többet ki tud hozni az egyénből, miközben megóvja őt a túlvállalástól is. 
A túlvállalástól, amire egy báty egyébként is hajlamos. Főleg, ha elváltak a szülei. Hát még, ha különleges figyelmet igénylő kisebb testvére van, mint Leventének. A fivérek édesanyja és édesapja már nem él együtt, ám az alapján, ahogy Levi mesél róluk, ők elsősorban szerető, és csak másodsorban elvált szülők. Ritka élmény egy több éve kettéágazott család közös örömeinek életvidám nyomait felfedezni egy nagykamasz szobájában a kézilabdakapusként szerzett érmek, a gitár és az Arsenal-plakát mellett. Családilag kiállított és aláírt, egymásnak szóló elismerő oklevelek, dicsérő üzenetek szorgalomért, jószívűségért, becsületességért, egy szóvicceket virágzó családfa bekeretezve, megannyi társasjáték, no és a közlekedésieszköz-rajongó Levente számára megvásárolt BKV-busz járatinformációs táblája… Egy humorral és szeretettel tapétázott otthon. 
Azért mégis puhatolni kezdem, hogy is van ez a dolog a felelősséggel meg a túlvállalással. Levi elmeséli, hogy még a dunakeszi Radnóti Miklós Gimnázium tanulójaként egy társával heti rendszerességgel vitaesteket szerveztek, és az egyiknek épp a felelősség volt a témája. Amikor valaki feltette a kérdést, hogy ki milyen emberek, dolgok iránt érez felelősséget, a fiút magát is meglepte, mennyi személyt és ügyet felsorolt válaszképpen. Akkor nemcsak a tanárai jelezték vissza neki, de ő maga is rájött, hogy hajlamos olyasmit is saját felelősségének tartani, ami nem az, vagy nem kell hogy az legyen – és ez gyakran szorongóvá is teszi őt. Ugyanakkor motiválja is az a belső vágy, hogy olyan tevékenységet végezzen, leendő szociológusként is, ami közösségek életét teszi fenntarthatóan jobbá. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nyoma veszett a kétéves kislánynak

1971 augusztusában Alta Apantenco fiatal, a húszas évei elején járó anyuka volt, és akkoriban egyedül nevelte 22 hónapos kislányát, Melissát a Texas állambeli Fort Worth-ben. Fort Worth a teljes Egyesült Államok 13. legnagyobb városa, több, mint 900 ezren lakják. Alta, hogy el tudja tartani a lányát, pincérnőként dolgozott, ezért feladott egy újsághirdetést, hogy bébiszittert keres a gyermeknek. Egy nő jelentkezett a hirdetésre, megbeszélték, hogy az étteremben, ahol az anyuka dolgozik, találkoznak, a bébiszitter azonban nem jött el.

Egy nap mégis telefonált, hogy tudná vállalni a gyermekfelügyeletet, és kérdezte, hogy láthatná-e a gyereket. Az édesanya beleegyezett, ugyanis nagyon kellett valaki, aki vigyáz a kislányra, mert nem veszthette el az állását. A titokzatos nő felkereste Apantenco lakhelyét, ahol éppen az édesanya szobatársa felügyelt a gyerekre.

A szobatárs elmondása szerint a nő Ruth Johnsonként mutatkozott be, kedvesnek tűnt, megnyerő öltözékben volt, fehér kesztyűt, napszemüveget, kalapot viselt.

Magához vette Melissát, a kislánynak pedig nyoma veszett. Alta depresszióba esett.

A hatóságok nyomozása nem vezetett eredményre, ezért a család is keresésbe fogott, évtizedekig kutattak az eltűnt lány után. Soha nem feledték el, minden novemberben megünnepelték a születésnapját. Mindent megpróbáltak, keresték országszerte, akár államokat is átutaztak. Egészen hihetetlen, de 51 év sikertelenség után idén ősszel egy DNS-vizsgálat vezetett eredményre. De mi is történt pontosan?

Kép

Képek forrása: WE FOUND MELISSA Facebook csoport

Fantomkép és DNS-vizsgálat

2022 szeptemberében kapott új lendületet a kutatás, ugyanis az eltűnt és kizsákmányolt gyermekek felkutatásával foglalkozó amerikai magánszervezet, az NCMEC (National Center for Missing & Exploited Children) készített egy fantomképet: Melissa babakori fotója alapján rekonstruálták, hogy nézhet ki most.

Az NCMEC-et 1984-ben alapították. Célja, hogy a gyermekek eltűnése utáni nehéz időkben támogassa a családokat. Éjjel-nappal elérhető telefonos segélyszolgálatot működtet, tavaly több mint 94 ezer hívást bonyolított. Az elmúlt évtizedekben eltűnt gyermekekről készült fotók milliárdjai fordultak meg náluk, több mint 376 ezer gyermekeltűnési ügyben nyújtottak jogi segítséget. Az Egyesült Államokban, ha egy gyerek eltűnését bejelentik, az bekerül az FBI National Crime Information Center (NCIC) nevű központi adatbázisba, ahol a bűnözési információkat követik nyomon. Tavaly 337 195 ilyen bejelentés érkezett, 2020-ban pedig több mint 365 ezer.

A fantomkép alapján egy bejelentő azt állította, Melissa Charlestonban élhet. A család a hír hallatán Texasból az 1500 kilométerre lévő Charlestonba utazott, hogy beszéljen a helyiekkel, megosszák a történetüket, ez a nyom azonban vakvágánynak bizonyult. De nem adták fel.

Kép

A Melissáról készült fantomkép - Forrás: WE FOUND MELISSA Facebook csoport

Egy genealógus tanácsára DNS-tesztet csináltattak. Alta először nem akarta, ugyanis az évek alatt már több ilyen teszten is részt vett, és minden alkalommal „feladta a reményt”. Végül mindkét szülőnél elvégezték a vizsgálatot, az eredmények pedig Melissa gyerekei, vagyis az eddig ismeretlen unokáik DNS-ével mutattak egyezést.

Kiderült, hogy Melissa mindvégig Fort Worth-ben élt Melanie Walden néven, és fogalma sem volt róla, hogy az igazi családja keresi.

 „51 éve keresem a lányom”

Innentől felgyorsultak az események: Melissa testvérei, a 48 éves Rebecca, a 47 éves Victoria, a 45 éves Sharon és a 42 éves Jeff a közösségi médiában rátaláltak a nővérükre, és rábeszélték egy találkozóra. Amikor Melissa először kapott üzenetet a Facebookon édesapjától, a 73 éves Jeffrie Highsmith-től, azt hitte, az egész csak átverés. „Az apám üzenetet küldött a Messengeren, az írta: tudod, 51 éve keresem a lányom” – mesélte.

Hálaadás ünnepén sor kerülhetett az első találkozóra, amelyen Melissa a szüleivel együtt néhány testvérét is fél évszázad után ölelhette magához. A szülők számára kiderült, hogy elveszettnek hitt lányuk végig Fort Worth-ben élt, mindössze tíz perc távolságra tőlük. „Hálaadás estéjén együtt kávéztunk, ránéztem és tudtam, hogy ő az. Tudtam” – így nyilatkozott a FoxNews-nak Melissa öccse, Jeff, aki már nővére elrablása után született.

A férfi azt mondta, nem tudta levenni a szemét nővéréről, aki szerinte ugyanúgy néz ki, mint az édesanyjuk. „Az anyám mindent megtett, amit szűkös lehetőségei megengedtek. Nem kockáztathatta meg, hogy kirúgják. Megbízott egy olyan személyben, aki azt mondta, gondját viseli a gyermekének” – fogalmazott Sharon, Melissa húga.

Hangsúlyozta, anyja ötven évig bűntudattal élt, azt is el kellett viselnie, hogy a környezete és az ország azzal vádolta, bántotta vagy megölte a saját kisbabáját.

Hiányzott a boldog gyermekkor

Melissa úgy fogalmazott, nem adatott meg neki a boldog gyermekkor. A nővel, akit az anyjának hitt, nem volt közeli kapcsolata. Dühös rá most, hogy kiderült az igazság, már nem is beszélnek egymással. „Nem mehettem ki játszani, mindig rejtegetett. Azt mondta, azért, mert otthon születtem, és agysérülést szenvedtem” – mesélte a nő, aki tinédzserként el is szökött otthonról, és egy ideig az utcán élt. 

Azzal, hogy a család egymásra talált, Texas egyik legrégebbi gyermekelrablási ügye oldódott meg, viszont a történetben vannak még elvarratlan szálak. Például azt nem tudni egyelőre, hogy Melissa elrablója ugyanaz az asszony-e, mint aki felnevelte. Ennek kiderítése a rendőrségre vár. Kérdés, hogy a gyermek elrablóját felelősségre lehet-e vonni több mint ötven évvel az események után. A válasz valószínűleg a nem, ugyanis a gyermekrablási ügy évtizedekkel ezelőtt, a texasi törvények szerint 20 évvel Melissa 18. születésnapja után elévült, ugyanakkor a Forth Worth-i rendőrség kijelentette: mindent megtesznek azért, hogy a részleteket felderítsék.

Kép

Képek forrása: WE FOUND MELISSA Facebook csoport

„Imáinknak köszönhetjük”

A Highsmith család 2018-ban egy Facebook-oldalt is létrehozott, hogy minél nagyobb közösséghez eljusson Melissa eltűnésének története. Sikeres egymásra találásuk hírével az elmúlt hetekben tele volt az amerikai sajtó, sorra adták az interjúkat. A WE FOUND MELISSA!!! (Megtaláltuk Melissát – a szerk.) közösségi oldalukat mostanra közel 10 ezren követik, sorra érkeznek a gratuláló, együttérző, hálaadó bejegyzések. De nemcsak az Egyesült Államokból, hanem Kanadából, Spanyol- vagy Németországból is.

„Mindenért Istennek adunk hálát. Hívők vagyunk, hisszük, hogy mindezt az imáinknak köszönhetjük” – vallja Jeff, Melissa öccse.

„Meg kell csípnem magam, hogy tudjam, ébren vagyok, nem álmodom. Nem tudom leírni, mit érzek. Nem gondoltam, hogy valaha még látni fogom” – ezt pedig Alta, az édesanya mondta könnyek között az interjúkban. Az idős asszonynak az fáj a legjobban, hogy a lánya sohasem tapasztalta meg a szeretetet nevelőanyjától.

A család mindenkinek, aki eltűnt hozzátartozója után kutat, azt tanácsolja, soha ne adják föl a reményt. Az 53 éves Melissa alig várja, hogy minden családtagjával találkozzon. „Hozzá kell szoknom, hogy ilyen nagy családom van, miközben eddig egy rokonom sem volt” – mondta. Mostantól újra eredeti keresztnevét szeretné használni, azt is tervezi, hogy újra hozzámegy a férjéhez, hogy apja kísérhesse az oltárhoz. „A hetedik mennyországban vagyok… Ez egy csoda” – fogalmazott egy tévéinterjúban.

Források:

• - https://abc7news.com/melissa-highsmith-kidnapped-baby-missing-woman-found/12503261/
• - https://www.dailymail.co.uk/news/article-11477511/Woman-kidnapped-toddler-1971-finds-family-10-minutes-grew-Fort-Worth.html
• - https://www.foxnews.com/us/found-melissa-highsmiths-family-overjoyed-being-reunited-sister-abducted-in-1971
• - https://www.cbsnews.com/dfw/news/melissa-highsmith-missing-for-51-years-found-in-fort-worth/
• - https://nypost.com/2022/11/28/i-was-kidnapped-by-my-babysitter-51-years-ago-and-finally-reunited-with-my-family/
• - https://people.com/crime/texas-toddler-kidnapped-51-years-ago-reunited-with-family/
• - https://edition.cnn.com/2022/11/29/us/melissa-highsmith-forth-worth-texas-kidnapping-reunion/index.html?fbclid=IwAR2KaXgVb0jsg78R-LaZbV01n7Wks_0l5X_EuaTA0ma77yfyYR6-9yLapLQ
• - https://www.missingkids.org/

A kapcsolódó nevelés Amerikából indult el hódító útjára, ott Hand in Hand Parenting néven vált ismertté. A módszert Patty Wipfler dolgozta ki, akinek könyve, a Hallgasd meg! magyar nyelven is megjelent. Wipfler a '70-es évek Amerikájában kezdte el próbálgatni, miként lehet másképp viszonyulni a gyerekekhez: hogy lehet szeretetteljesebben, szelíden határt szabni a keretek megtartásával, mindezt úgy, hogy figyelembe vesszük az életkori sajátosságokat. „Magyarországon az egyesületünk már 15 éves múltra tekint vissza” – mondta el Jacsó Ágota, kapcsolódónevelés-oktató, aki arról is beszélt, hogy Wipfler és társai öt olyan eszközt állítottak össze, amelyek hozzájárulnak a gyermekek egészséges személyiségfejlődéséhez. Mindezt neurobiológiai vizsgálatok is alátámasztják.

A kapcsolódás olyan szükséglet, amely nélkül nem lehet élni

Jacsó Ágota hét évvel ezelőtt találkozott először ezzel a módszerrel, amikor megszületett a második gyermeke. Azt vette észre, hogy az akkor két és fél éves kisfia sokat sírt annak ellenére, hogy kötődően nevelte. Hordozta, tandemszoptatta, és mindent megtett azért, hogy jó kapcsolat alakuljon ki közöttük, de úgy érezte, elrontott valamit. Ekkor a barátai felhívták a figyelmét a kapcsolódó nevelés módszerére, és ennek köszönhetően bekerült egy szülőcsoportba is, ahol nagy kő esett le a szívéről, hiszen kiderült: „nem baj, ha a gyerek sír.

Sőt a legjobbat teszi, hogy jól tudjon fejlődni az intelligenciája, le tudja adni a feszültséget.

Kapcsolódni akar. A szüleinkhez való kapcsolódás létfontosságú érzés, ami nélkül nem éltük volna túl a kardfogú tigris támadását sem. Ez egy velünk született szükséglet, amely nélkül nem lehet túlélni” – hangsúlyozta.

Az oktató ezután ismertette a kapcsolódás neurobiológiai hátterét. Elmondta, hogy ezt két agyi terület szabályozza: a homloklebeny és a limbikus rendszer. Ahhoz, hogy egy gyermek jól tudjon fejlődni, biztonságban kell éreznie magát, ehhez a két említett agyi terület között összhangnak kell lennie. „Amikor egy gyerek annyira sír, hogy vöröslik közben, vagy annyira hisztizik, hogy a földhöz vágja magát, esetleg csap-vág, akkor ő nem rossz, csak megszűnt a kapcsolódásérzése. A gyerekeknél a kapcsolódás érzésének megszűnése elég hamar bekövetkezik, és ekkor adják le ezeket a limbikus rendszerből származó jeleket. Ilyenkor segítséget várnak a felnőttektől. Néha elég ilyenkor azt tenni, hogy letérdelünk a gyerekhez, és annyit mondunk: sajnálom, megértelek.” Ezután hozzátette, hogy egy kisgyermek csak akkor tudja elsajátítani például a lépcsőzést vagy a kukucs-játékot, ha biztonságban érzi magát. De igaz ez a nagyobb gyerekeknél is: akkor tudnak megtanulni egy hosszabb verset, ha megvan az összhang a két agyi terület között.

A páros meghallgatás a szülőknek segít

Jacsó Ágota kijelentette, hogy a mai társadalom kevéssé támogatja a szülőket, ezért a kapcsolódó nevelésnél az az egyik céljuk, hogy a szülőknek hosszú távú támogatást nyújtsanak. „Azt látjuk, hogy nagyon sok stressz éri a szülőket. A megélhetési problémák mellett még a gyerekneveléssel kapcsolatos számos információ is elbizonytalanítja őket. Ugyanakkor sok oldalról hiányosságok tapasztalhatók, a támogató kis közösségek pedig megszűntek.

Az anyukák sokat vannak egyedül, a nagyszülők távol élnek, így nem tudnak segíteni. Emiatt a szülők fáradtak, kimerültek, és ha nem jól viselkedik a gyerekük, ingerülten reagálnak.

Utóbbi miatt pedig később lelkiismeret-furdalást éreznek” – ismertette a kisgyermekes szülők mindennapos problémáit az oktató.

De a kapcsolódó nevelésnek erre van egy módszere, ez a páros meghallgatás. Ennek lényege, hogy két szülő megegyezik abban, hogy hetente egyszer meghallgatják egymást úgy, hogy nem adnak sem tanácsot a másiknak, de javaslatot sem fogalmaznak meg az elhangzó problémák orvoslására. „Ennek így is gyógyítóereje van, hiszen a kimerült szülők ilyenkor rájönnek, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal. Ez az ítéletmentes beszélgetés oda-vissza megy a meghallgató párral, akinek a társa bármikor ventilálhat. A feszült helyzetekről vele folytatott beszélgetés révén az indulatok nem a gyerekeken csapódnak le” – mondta el Jacsó Ágota.

Ezután a határszabás eszközére is kitért, a határokat ugyanis szeretetteljesen is meg lehet szabni, és kapcsolódási eszközként is lehet alkalmazni. „A gyerek nem azért viselkedik rosszul, mert manipulálni akar, hanem azért kér néha lehetetlen és túlzó dolgokat, mert kapcsolódni szeretne” – magyarázta Ágota.

Az úgynevezett „gyerekidő” eszközének szabályai pedig úgy szólnak, hogy egy szülő egy gyermekkel azt játszik, amit a gyerek szeretne, akár egy órán keresztül is. „Ilyenkor nincs se telefon, se házimunka, hanem leülünk és azt játszunk, amit a gyerek szeretne, miközben szeretettel odafigyelek. Jelen vagyok – hangsúlyozta. – Mivel nekünk öt gyermekünk van, azt találtuk ki, hogy minden hétköznap mindig másikukkal töltök 20-20 percet. Így nálunk például egyik nap Kincső-idő van, másnap pedig Zéti-idő” – hozta fel a saját példáját.

Hatásos eszköz a nevetés is. Ez összevonható a gyerekidővel, de jól tud jönni akkor is, hogyha nehezebben megy az esti lefekvés.

Ilyenkor egy tízperces párnacsata vagy önfeledt „hancúrozás” segíthet abban, hogy a napközben felgyülemlett feszültséget levezesse a gyerkőc, és nyugodtan hajthassa álomra a fejét.

Fotó: Jacsó Ágota

Azokból válik oktató, akik elhívást éreznek a módszer iránt

A kapcsolódónevelés-oktató arról is beszélt, hogy vidéken is egyre több csoport alakul, de a Facebookon és az online térben is fel tudják venni a kapcsolatot egymással az anyukák és az apukák. Egyre többen ismerik meg a kapcsolódó nevelést Erdélyben is, és egyre többen vesznek részt a személyes jelenlétet igénylő hatalkalmas képzéseken. Sokszor volt szemtanúja annak, hogy a régi, poroszos nevelési rendszer módszerei miatt elszenvedett gyermekkori sérelmek, traumák miként oldódtak fel a résztvevőkben egy-egy képzés alatt.
Külön érdekesség, hogy olyan szülők is eljönnek ezekre a képzésekre, akiknek már kamasz gyermeke van. Ők ahhoz kapnak itt „muníciót”, hogy miként tudják megfelelően kezelni a kamaszok panaszait.
Oktatók pedig általában azokból lesznek, akik elhívást éreznek a módszer iránt, és miután elsajátították annak öt eszközét, szívesen megosztják más szülőtársaikkal is. Az oktatók között az elmúlt időszakban megjelentek a férfiak is. „A visszajelzések alapján az apukák örülnek, hogy rátaláltak erre a közösségre, ahol biztonságban érezhetik magukat, és végre kimondhatják a hallgató társuknak, hogy mi játszódik le bennük” – fűzte hozzá Jacsó Ágota.

– Talán a legméltatlanabbul kezelt gyász a magzat­elvesztésé, jogfosztott vagy kétségbevont gyásznak is nevezik. Sokan vagyunk egyedül ezzel a problémával. Ti hogyan tapasztaltátok?

Bence: Ahogy a történetünk ismertté vált, sokan léptek elő a sötétségből, akik valamilyen módon érintve voltak. A próbákon rendszeresen sírva fakadt a társaság.

– Mi történt az ikrekkel?

Reni: A várandósságom 22. hetén, pontosan a 30. születésnapomon egy rutinvizsgálaton kiderült, hogy meghalt Tomi, az egyik kisfiunk, a másik, Andris pedig folyamatosan átvérzik az elhalt magzatba. Az ő életesélyeiről nem tudtak semmi biztosat mondani, egyedül egy kockázatos magzati véradással lehetett volna a keringését stabilizálni, de az nem jelenti azt, hogy életképesen megszülethet, viszont olyan kockázattal is járhat, hogy a beinduló koraszülésben elvérzek vagy elfertőződik, és ki kell venni a méhemet.

Bence: A legnagyobb borzalom ott kezdődött, amikor nekünk szegezték a kérdést, hogy döntsünk az életéről. Egyedül annyi volt biztos, hogy az orvostudomány ebben az esetben a sötétben tapogatózik, semminek nem ismerjük a következményeit. Így döntést hozni élet-halál kérdésében, amiben ember nem is lenne hivatott dönteni… Hiába imádkoztunk, nem kaptunk semmi biztatást, csak halvány jeleket, hogy ez az a helyzet, amikor letesszük a fegyvert. Három nap téboly után így tettünk. Az egyetlen valamennyire belátható út a menekülés és az újrakezdés volt.

Az ember a legjobb szándék mellett is pillanatok alatt betaszítható olyan mélységekbe, amelyeknek addig a létezését sem tudta elképzelni.

Reni: A szülést követő méhgyulladás és a nőgyógyászati bonyodalmak minket igazoltak, mint ahogyan a belső megnyugvás is, hogy így kellett lennie.

– Másnap meg kellett szülni a halott babákat?

Bence: Romeltakarítás a jó szó erre a szülésre. Veszélyes hulladék lett a gyerekeinkből, akik az anyaméhből nem bölcsőbe vagy koporsóba, hanem a szemetesbe kerültek. A hangja máig megvan a fülemben, ahogyan koppannak.

– Reni, hogyan élted túl a gyermekágyas időszakot, az ürességet? Volt bárki a kórházban, aki erre felkészített volna?

Reni: Borzalmas volt. Az ikrek szülése után egy egészséges gyerekkel abortuszra váró lány mellé fektettek a nőgyógyászaton. Én meg zokogtam a folyó tejemmel, mert a tejtermelést megakadályozó hormongyógyszert is elfelejtették.

– Első gyermeketek, Ágika akkor másfél éves volt. Mit mondtatok neki, mi történt, min mentek most keresztül?

Reni: Ő pontosan tudta, hogy mi történik. Mikor meghalt Tomika, és mentünk vissza a kórházba, Ági felhúzta a pólómat, és azt mondta: „Pápá, baba.”

Bence: És utána egész tavasszal valami ismeretlen dallamra azt énekelte, hogy megszületik a tesó.

Kép

Reni kislányukkal, Ágival – Fotó: Páczai Tamás

– A szűkebb környezet, a család hogyan kezelte a veletek történteket?

Reni: Sok kedves gesztust kaptunk, de a környezetünk alapvetően hamar túllépett rajta.

– Milyen segítség, támogatás esett jól? És mi nem?

Reni: Az együttérző szemvillanástól a gyászhoz nem kötődő segítségfelajánlásig minden jól jött, amiben az együttérzés gesztusa volt.

Bence: Nekem azokat az embereket volt a legnehezebb meghallgatni, akik szükségét érezték, hogy valami okosat mondjanak, vagy előjöttek valami vallásos lózunggal.

Reni:

Valaki a kertünkben hagyott egy levelet az ikrek nevében. Nyomoztunk, de nem derült ki, hogy ki írta, így úgy vesszük, hogy az ikrek. Rendkívül jólesett, azóta is őrizzük.

– Bence, milyen szándék vezetett, amikor megírtad a requiemet? Elsősorban gyógyulni szerettetek volna, vagy már akkor eszedbe jutott, hogy másoknak is segítség lehet? Azt írtad: „A haláluk után nem volt temetés… Bele fogok kapaszkodni a legnehezebbe, a ceruzába, és azzal fogom kihordani mindazt, ami bennem maradt a történtek után. Addig rajzoltam a hangokat, amíg meg nem találtam bennük a fiaimat.”

Bence: Engem már gyerekkoromban foglalkoztattak a requiemek. A halálról általában nem beszélgetünk, de ha az ember elmerül egy requiemben, a szerzővel tud róla beszélgetni. Az ikrek halálakor rögtön eszembe jutott ez. Párszor elhessegettem magamtól a gondolatot, úgy voltam vele, hogy hagyjuk ezt, nem vagyok zeneszerző, de mégsem hagyott nyugodni. Jött a járvány, zenészként elvitte az egész életünket, mi pedig elmenekültünk a mindennapjainkból, és fizikai munkát végeztünk hónapokig. De közben egyre foglalkoztatott, hogy ezt a történetet el kell mondani.

A végső harag napja, ami a szöveg szerint lángokba borítja a világot, az a nap számunkra, amikor az ikreket elveszítettük. Azt vettem észre, hogy van a halálnak egy jellegzetes hangja. A Dies irae (A harag napja) elején ezt akartam megkomponálni. Gyerekek énekeltek az utolsó ítélet harsonái helyett, nem szőnyegbombázás volt, mint a Verdi Requiemben, hanem kórházi jelenetek. A kéziratban azon az oldalon, ahol beadják a halált hozó injekciót, a piccolo mint egy szívhang kisípol a végén. Ági egészen szürreálisan vett részt az alkotásban, összefirkálta pont azt az egy oldalt...

– Hogyan zajlott az alkotómunka?

Reni: Ágit mindig ki kellett vinni az udvarra, a játszótérre, ha időt szerettem volna adni Bencének, hogy komponáljon. Az volt az érzésünk, hogy Ági széttrollkodja. Hosszan elnyúlt a munka, bár összesen csak 27 nap volt, míg megírta, de ez másfél évre elosztva. 

Bence: A fejemben a folyamat akkor is ment tovább, amikor nem volt ceruza a kezemben. Konkrétan előttem van a jelenet, hogy árkot ások a házunk előtt a karantén alatt, és a requiem egyik gyerekkaros tétele (a Tuba mirum) szól a fejemben.

– Az előadás is közös „gyermek”, hiszen Reni is szólót énekel benne. Hogy tudtál ilyen gyönyörűen énekelni, hogyhogy nem remegett a hangod?

Reni: Valóban közös gyermek volt, mert az előtte levő küzdelemben is rendesen részt vettem, nagy szervezési nehézségek előzték meg az előadást.

Olyan szinten szenvedtem a torokszorítással, hogy már orvosi vizsgálatokra jártam, hogy esetleg szervi oka lehet. Megnyugtattak, „csak” pszichoszomatikus. Az segített, hogy egy koloratúrszoprán énekes barátnőmet megkértem, hogy ha esetleg én valamiért kidőlök, vagy az előadáson elsírom magam, akkor ő vegye át a szólót.

Egy barátunk fogalmazta meg: ez a requiem az ikreknek hatalmas ünnepnap lesz.

Mindig elképzeltem, hogy a meg nem született gyermekeink ünnepelnek odafent, ez adott erőt.

Végig szorított a torkom, de amikor felálltam énekelni, semmi bajom nem volt. Mikor visszaültem, abban a pillanatban újrakezdődött.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

– Tudjátok, hogy mikor lesz a következő előadás?

Bence: Akkor, ha valaki megszervezi, de mi még egyszer nem kezdeményezzük, nagyon nagy munka 180 embert mozgatni. Elkészült belőle a felvétel, feltettem az internetre, bárki meghallgathatja. Ha valaki színpadra akarja állítani, akkor szabad a pálya akár velem, akár nélkülem.

– Bence, azt írtad: „Akkor lesz lezárt ez az ügy – ha egyáltalán le lehet zárni –, ha megérkezik a kistestvérük.” Az, hogy azonnal igent tudtatok mondani az újabb életre, nem magától értetődő.

Bence: Nagy ajándék, hogy magától értetődő volt. 2020 februárjában mentek el az ikrek, májusra vártuk őket, és Máté 2021. áprilisában született meg. Azt éreztük, hogy a halál ellen nem tehetünk semmit, de azt eldönthetjük, hogy új életet kezdünk a hitünk és a reményeink romjain.

Reni: Abban bíztunk, hogyha egy következő gyerek érkezik, akkor kapunk valamilyen feloldozást. Máté, ahogy a neve is mondja: Isten ajándéka. Nem azt mondom, hogy feledteti az ikreket, de nagy csoda, hogy ő itt van.

– Tartottatok attól, hogy a várandósság felett érzett öröm mellett a veszteség miatti szomorúság és félelem kísérheti végig a kilenc hónapot?

Reni: Lázzal kezdődött a terhesség. A doktornő talált a baba mellett egy hatalmas petefészekcisztát, ami további folyamatos aggodalomra adott okot. A várandósság összes hetében felidéződött a történet, hogy itt kezdődtek a bonyodalmak, ez az a nap, amikor meghalt Tomika, ez az a nap, amikor meghalt Andriska. Végül a szülés komplikációk nélkül történt, három hónappal Máté születése után pedig kivették a cisztát.

– Az Istenben való bizalomvesztéssel kapcsolatban történt-e változás? Bence, azt írtad: „Olyanok vagyunk, Isten és én, mint az elváltak. Végérvényesen közünk van egymáshoz, nincs olyan nap, hogy ne gondolnánk egymásra, mégis csak akkor beszélünk egymással, ha nagyon muszáj, és beszélgetéseink, találkozásaink sekélyesek, érdektelenek. Történt valami köztünk, ami megbontotta az egységet, a bizalmat, és… nem biztos, hogy helyre lehet állítani. (…) Add meg a békét a holtaknak, az itt maradottaknak, és a Veled való kapcsolatunknak is.”

Bence: Tudtam, hogy a narrátor szövege sokaknál kiveri majd a biztosítékot, de úgy voltam vele, hogy egy ilyen horderejű kérdésről vagy őszintén kell írni, vagy sehogy. Gondoljanak a haboskakaó-hitűek azt, amit akarnak. Azóta én is finomodtam egy kicsit, de a szövegben az eleven gyászt akartam megírni, hiszen erről szól egy requiem.

Én azt hiszem, hogy mi, emberek, emberi módon tudunk szeretni, és akkor él az istenkapcsolatunk, ha nem egy égi Kádár Jánost szeretünk – aki biztosít egy viszonylagos jólétet, cserébe viszont nem szabad megkérdőjelezni a jóságát –, hanem valaki valós lényt.

Ebben benne van a jó is, és a rossz is. Ha a rossz oldalával együtt is tudjuk szeretni a házastársunkat, a gyerekeinket, akkor tanuljuk meg az Istent is így szeretni. Engem ez feloldozott. Azt pedig fontosnak tartom aláhúzni, hogy nincs az a fajta istenkapcsolat, amelynek az a vége, hogy összeveszünk, és nem állunk szóba egymással. Akkor a hiány a kapcsolat.

– Egy szerető kapcsolat elbírja a haragot, a küzdelmet is?

Bence: Az istenkapcsolatban, ha valaki ezt nem engedi meg magának, az még tovább vádolja magát, mondván: ha valódi hitem lenne, akkor egy ilyen tragédia után is mosolyogva ülnék a templomban az első padban.

Isten felé is a saját apai gesztusaimat komponáltam meg a requiemben. Azt a fajta érzést, amikor a gyereked kiborít, szófogadatlan, és azt érzed, hogy egy kanál vízben meg tudnád fojtani… És aztán veszel egy levegőt, és nem üvöltesz, és nem törsz-zúzol, hanem azt mondod: gyere ide! Ugyanezt érzem Isten felé is. Legszívesebben lerángatnám két kézzel az égből, de a végén azt mondom: odabújhatok hozzád?

– Mit változtatott rajtatok Tomi és Andris elveszítése?

Reni: Nagy megtapasztalás volt, hogy még jobban összekovácsolt minket a fájdalom, bár előtte sem voltunk távol egymástól.

Bence: Semmi sem ugyanaz, és mégis minden ugyanaz. Az egyik kollégámtól hallottam, aki hasonló veszteségben volt érintett, hogy a dolog semmit nem változik, csak körbenövi az élet, mint egy romot a zöld.

– A koncerten Illyés Gyula Bartóknak írt sorai jártak a fejemben: „Köszönet érte, / az erőért a győzelem-vevéshez / a poklon is. / Ím, a vég, mely előre visz. / Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja. / Ím, a nagy lélek válasza a létre / s a művészé, hogy megérte / poklot szenvednie. / Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige.” Ti megéltétek ennek a valóságát a requiem előadása közben?

Bence: Igen. Arra van kutatás is, hogy a szomorú zene átfordítja a szenvedést egy másik csatornává, olyan fajta fájdalommá, amely gyógyítja az embert. Az előadói gárda is nagyot küzdött, de azt hiszem, a többség úgy ment haza, hogy több lett általa.

Az interjú a Képmás magazin 2022/08-as számában jelent meg.  A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szánhasználat első bizonyítékai különös módon nem az alaszkai tundrákról származnak, hanem az ókori Egyiptom sivatagaiból, mintegy 4000 évvel ezelőttről. Dzsehutihotep (regionális kormányzó volt Kr.e. 1900 körül) sírjának falfestménye megerősíti, hogy a piramisokat faragott sziklákból építették, amelyeket gyakran nagy távolságból vonszolt el szánokon rengeteg rabszolga.

A szánkózás másik korai bizonyítéka egy Róma és a germán törzsek között vívott háborúhoz kapcsolódik. Kr.e. 103-ban a cimberek vagy kimberek (a cimbri egy ősi törzs volt Európában, az ókori szerzők alapján lehettek kelták, gallok, germánok vagy akár egy kelet-iráni lovas nép is) támadása váratlanul érte a rómaiakat, miután pajzsaikat szánként használva sikeresen átkeltek az Alpokon Észak-Itáliába. Bár nagyon találékonyak voltak, végül a rómaiak legyőzték őket a Kr.e 101-es vercellaei csatában.

A szánhúzó kutyák ideje

A kutyafogatok az egyiptomi szánokkal hasonló időben jelentek meg Mongóliában. A tudósok úgy gondolják, ahogy az emberek az Északi-sarkkör felé kezdtek el terjeszkedni, vitték magukkal a kutyáikat is, és kb. 3000 évvel ezelőtt szánhúzásra kezdték használni őket. Szánhúzó kutyákat Kanadában, Lappföldön, Grönlandon, Szibériában, Norvégiában, Finnországban, Alaszkában is tartottak. Bár a futó nélküli szánkó az amerikai indiánoknál is ismert volt (szíjakkal összekötött rudakból készítették), Amerikában az őslakosok már az előtt is használtak kutyákat, hogy az európaiak betették volna a lábukat a kontinensre. Az itteni kutyákból lettek később az alaszkai malamutok: az 1800-as évek közepén az orosz kereskedők a Yukon-folyón átkelve a falvakból kutyákat szereztek. Ezek a kutyák sokkal erősebbek voltak, és jobban kezelték a nehéz súlyokat, mint az oroszok szánhúzó kutyái.

Az alaszkai aranyláz népszerűségének köszönhetően nagy igény mutatkozott a szánhúzó kutyákra, amelyekkel könnyedén tudták szállítani a felszerelést. Ráadásul a legtöbb aranylelőhelyet télen csak nagyon nehezen, kutyaszánnal lehetett megközelíteni.

Az 1800-as évek végén, valamint az 1900-as évek elején szintén kutyaszánt használtak a sarkvidékek és az Antarktisz felfedezésére, szánok vitték át az expedíciók résztvevőit az Északi- és Déli-sark jeges vidékein. Emiatt ezt az időszakot a „szánhúzó kutyák idejének” nevezik. Az amerikaiak is vettek később szibériai huskykat az oroszoktól, a sebességük miatt. Napjainkra a Snow Cats nevű óriásgépek váltották fel a kutyaszánokat az emberek, felszerelések és kellékek távoli, fagyos helyekre szállításában, de még mindig sok észak-kanadai törzs, mint az inuit és a cree, használ huskyt a szánhúzáshoz. A kutyaszánnal végzett szállítás hivatalosan 1963-ban ért véget, amikor Chester Noongwook, az utolsó csomagszállító Savoongából nyugdíjba ment. Tiszteletére az US Postal Service egy búcsúceremóniát is tartott a Bering-tengeren található St. Lawrence-szigeten.

Kép

Szánkó 1860-ból – Forrás: Picryl

A szánkózás és a Flexible Flyer aranykora

A szánkózás Svédországban és Norvégiában már a 15. században nagyon népszerű téli időtöltés volt, olyannyira, hogy szánkóversenyeket is rendeztek. Az Egyesült Államokban a nagy áttörés a szórakozásból űzött szánkózás terén csak az 1860-as években következett be: ekkor kezdte el Henry Morton Maine államban kézzel festett, fém futósínekkel ellátott fa szánkóit gyártani. Ezek elég kicsik voltak ahhoz, hogy még a gyerekek is biztonságosan használják őket. Morton gyors kis járműveivel beköszöntött a szánkózás és a versenyzés aranykora.
Rengeteg szándizájn létezik ma, de kétségtelenül Samuel Leeds Allen kormányozható „Flexible Flyer”-je volt az első, amely a mai napig is kedvelt. A pennsylvaniai farmer feltalálóként közel 300 szabadalommal rendelkezett. Apjával közös cégük mezőgazdasági berendezéseket gyártott, a fiatalabb Allen pedig úgy döntött, hogy szánokat épít, hogy változatosabbá tegye a termékkínálatukat. Allen 1860-ban készítette el az első Flexible Flyer szánkót, 1889-ben szabadalmaztatta a dizájnt, és az új kormányozható szánok azonnal kedveltek lettek. Az 1910-es években megjelent a nagy áruházakban is Samuel Leeds Allen találmánya.

A cégnyilvántartások szerint 1915-ben a pennsylvaniai cég 120 ezer Flexible Flyert értékesített – átlagosan napi 328 darabot.

Méretben és árban változatosak voltak – a legkisebb gyerekszántól, amelyet 2,50 dollárért adtak el, a legnagyobbig, amelyen hat felnőtt fért el, és 12 dollárba került. Bár a nagy gazdasági világválság idején a családok csak az olcsó, egyszerű szánkókat engedhették meg maguknak, 1928-ban hat Flexible Flyer kísérte Richard E. Byrd admirálist a Déli-sarkra, ami újra népszerűvé tette a járművet.

Kép

A Flexibile flyer szánkó korabeli plakátja

A Flexible Flyer kialakítása annyira egyszerű, de funkcionális volt, hogy keveset változott azóta, hogy a viktoriánus korszakban megjelent. A műanyag megjelenése a szánkópiacon azonban az Allen Company végét jelentette: a Flexible Flyer név egy sor tulajdonoson ment keresztül az 1970-es és 1990-es években, 2005-ben pedig egy Paricon nevű maine-i cég – amely 1861 óta működik, és a Speedaway nevű szánkót gyártja – megvásárolta a Flexible Flyer név jogait, így az újraéledt.

A nagy bobvita és a száguldó csontváz

A modern szánkósport a svájci St. Moritzhoz köthető a 19. század közepétől, amikor a nyaraló vendégek a szállítószánokat rekreációs célokra kezdték használni. A modern versenyszánkózás első fontos dátuma 1883. Davosban egy George Robertson nevű ausztrál diák nyerte meg a világ első nemzetközi szánkóversenyét, hajszállal megelőzve az egyik helyi postást, Peter Minsch-t. Robertson a St. Wolfgangtól Klosters városáig vezető négykilométeres útszakaszon 19 másik versenyzőt előzött meg, akik Angliából, Németországból, Hollandiából, Svédországból, Svájcból és az Egyesült Államokból érkeztek a versenyre.

Az 1880-as években megjelent a bob, amely annyira népszerű lett, hogy az amerikai Albany és a svájci St. Moritz is országos bobversenyeket rendezett, ami egy máig megoldatlan vitához vezetett: valójában melyik városból is származik a bob.

Ebben az időben építette a Kulm Hotel tulajdonosa, Caspar Badrutt az első pályát e fiatal sportnak, de 1926-ig kellett várni, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság olimpiai sportággá nyilvánítsa a bobot és a szintén ekkor megjelenő úgynevezett csontvázat. A csontváz hasonlít a bobra és a szánkóra is, de a szilárd acél vázból álló szerkezetet arccal lefelé hajtják a haladás irányába. Nehéz felépítése miatt a csontváz általában sokkal gyorsabb a műjégpályákon, mint egy hagyományos szánkó vagy bob. Nincs kormányberendezése, a testsúly váltásával és a lábakra gyakorolt nyomással irányítható. 130 kilométer per óránál is nagyobb sebességgel versenyeznek a jégpadlón a résztvevők. A csontváz ugyan már a 20. század elején kedvelt volt, csak 2002-ben került be végleg az olimpiai programba, a 19. téli olimpián Salt Lake Cityben. Az első mesterségesen hűtött pálya 1969-ben épült fel Németországban.

Kép

Bobverseny St. Moritzban, 1913-ban – Forrás: Albert Ewald/Wikipedia

Ezredmásodpercek, Normafa, szánkó a művészetben

Drezdában 1913-ban alakult meg a Nemzetközi Szánkósport Szövetség, amelyet három ország – Németország, Ausztria és Svájc – hívott életre, majd egy évvel később megrendezték az első Európa-bajnokságot. 1935-ben létrejött a Nemzetközi Szánkó- és Bobszövetség, de a sportágak közötti viták miatt az első szánkó-világbajnokság csak 1955-ben, Oslóban volt, olimpiákon pedig csak az 1966-os, innsbrucki játékok óta szerepel a műsoron. A szánkózás az egyetlen téli sportág, ahol figyelembe veszik az ezredmásodperceket is.

Természetesen a magyarok körében is nagyon kedvelt a szánkózás a téli sportok között. Számos gyönyörű pálya érhető el nagy havazás idején az egész országban, miközben nincs is vidámabb, mint egyszerűen lecsúszni egy dombról a város szélén. Budapest egyik legkedveltebb szánkóparadicsoma a Normafa, amely az 1900-as évektől sí- és szánkópályával, síugrósánccal, sífelvonóval és a ma is üzemelő Normafa Síházzal vár mindenkit. Magyarország legmagasabb pontja, a Kékestető szintén népszerű volt a szánkózók körében már a 1920-as évektől, majd a harmincas évektől nemzetközi síversenyeket is tartottak itt.

Kép

Gyerekek szánkóval 1917-ben – Forrás: Fortepan/Horváth Lajos

A szánkózás örömei (és veszélyei) sok író fantáziáját is megmozgatták. Kiváló drámai alapanyagot nyújtottak például olyan szerzőknek, mint Louisa May Alcott (a híres Kisasszonyok alkotója), aki egy egész regényt, a Jack és Jill-t egy szánkóbaleset köré épített. Az egyik leghíresebb szánkózós történet Edith Wharton Ethan Frome (1911) című tragikus regénye, amelyet részben egy halálos baleset ihletett, amit néhány tinédzser szenvedett el szülővárosában, a massachusetts-i Lenoxban.

A szánkózás iránti lelkesedést Orson Welles, a kiváló filmrendező 1941-es remekműve, az Aranypolgár is megtestesíti, forgatókönyvét ő maga írta. Ebben a „Rosebud” (rózsabimbó) egy fából készült szán, amely az amerikai életmódot szimbolizálja.

Egy másik amerikai filmben, Frank Capra 1946-os klasszikusában, Az élet csodaszép című filmben pedig van egy ikonikus jelenet, amelyben gyerekek szánkóznak egy téli napon.

Mindegy tehát, hogy hosszúkás vagy rövid, egyszerű csúszka vagy díszes fa szánkó, lovasszán vagy bob, szinte nincs is olyan ember, aki ne szeretne szánkózni vagy legalább szánkóra gondolni, hiszen nemcsak örömforrás, de a havazást, a gyönyörű fehér tájat is eszünkbe juttatja.

Felhasznált irodalom:

• https://faipar.hu/hirek/fatermek/10063/a-szanko-toertenete
• https://pocahontastimes.com/a-sleigh-ride-through-history/
•  https://www.grunge.com/293350/the-history-of-sledding/?utm_campaign=clip
• https://www.wsj.com/articles/a-brief-history-of-sledding-1487866618
• https://mandadb.hu/cikk/769989/Rodlitortenelem_es_labszankahistoria

Mikor észlelted először, hogy baj van?

2020 január végén, a pandémia kellős közepén elveszítettem a munkámat. Hogy eltöltsem az időt, lakásfelújításba fogtam, és márciusban elkezdtem kocogni. Egyik reggel a bal oldalamon fájdalmat éreztem hónaljban és mellkasi részen. Gondoltam, biztos izomlázam lett, mert nem melegítettem be kellőképp. Két-három nap múlva a fájdalom megszűnt. Májusban új munkahelyem lett, és a betanulás időszakában extrém módon izzadtam, csorgott rólam a víz. Egyik nap azt vettem észre, hogy befelé fordult a mellbimbóm. A párom azonnal orvoshoz küldött, aki ránézésre megmondta: ez rosszindulatú daganat. Másnap reggel az onkológián megkezdődtek a vizsgálatok, amelyek hamarosan igazolták a feltevést. Augusztusban kaptam az első kemót.  

Előtte megműtöttek?

Mivel nagy volt a daganat, nem vállalták be rögtön a műtétet. Már az első kemoterápia után tíz nappal minden testszőrzetem kihullott. A négy kemoterápiának köszönhetően viszont felére csökkent a daganat. Több kezelést nem bírt el a testem, mert a fehérvérsejtszámom a nullához közelített, és veszélybe került az életem. Gyakorlatilag megszűnt az immunrendszerem, emiatt sokáig voltam izolációs szobában, ahová még a nővérek is alig járhattak be. Októberben megműtöttek, és utána háromhetente kaptam kezelést. Januárban úgy reagált a testem, hogy a klinikai halálból hoztak vissza. Ezután már csak egy kemót mertem bevállalni, és szünetet tartottam. Márciustól adtak még 25 sugárkezelést. A februári CT eredménye azt mutatta, hogy nagyjából megszűntek a problémák, és ebben meg is nyugodtam. 2021 augusztusában viszont egy újabb diagnózist kaptam, miszerint több csontomon daganat keletkezett. Jelenleg is áttétes csontdaganattal kezelnek.

Halálközeli állapotban voltál. Van erről valamilyen emléked?

A mai napig az egyik kitörölhetetlen élményem. Állítólag 10–15 percig futkostak körülöttem.

Szinte semmire sem emlékszem, csak arra a kérdésre, hogy „vissza akarsz menni”?

Megálltam egy tized másodpercre, igent mondtam, és kinyitottam a szemem. Ez egy döntés volt, hogy nekem még dolgom van, ezért visszajövök.

Kilátástalan helyzetbe kerültél, alig láttad az alagút végét – hogy élted meg mindezt?

Valójában nagyon szerencsés vagyok. Igaz, hogy nem sokkal a végstádium előtt vettük észre, de volt lélekjelenlétem felhívni egy ismerősömet, akiről csak annyit tudtam, hogy pszichológus. Amikor elmondtam a problémám, megnyugtatott, hogy jó helyen vagyok, mert ő kifejezetten daganatos betegekkel foglalkozik. Nem sokkal később benne voltam az első Simonton-csoportban, tavaly pedig bekapcsolódtam a REGEA Alapítvány tevékenységeibe is. 180 fokot fordított a gondolkodásmódomon.

Mi változott meg körülötted és benned?

Ha ebbe a csoportba nem kerülök be, akkor már nem élek. Tavaly augusztusban maximum két évet jósoltak nekem. A REGEA-n keresztül akkor orvost váltottam, és azóta gyógyszeres kezelést kapok. Ha jól reagálok a gyógyszerre, akkor a doktornő szerint még sok éven át minőségi életet élhetek. Mint látszik, jól reagálok (nevet), a többit pedig lélekben hozzápakoltam. Tavaly egy 26 éves párkapcsolatot fejeztem be. A lányom külföldön él, a fiam is elköltözött, tehát tényleg csak a felépülésemre figyelek. Nem maradtam magamra, mert egy hihetetlen védőháló van körülöttem. Ha padlót fogok, mert az is adódik sokszor, a Simonton-közösség átemel. Bármilyen problémával fordulhatok hozzájuk. Amikor úgy éreztem, nem bírok ablakot pucolni, másnap megjelent két lány és segített. Amikor a tűzifát kellett felvágni, szintén megoldották.

Mindig van, aki fogja a kezem vagy meghallgat, amikor szükségem van rá.

Megtanított valamire a betegséged?

A Simonton terápia során megtanítanak megélni az érzéseinket. Amikor olyanom van, csak ülök és sírok. Ha több bennem a feszültség, akkor horgolok, írok, vagy elmegyek a társasággal kirándulni. Amikor pedig senkire sem vágyom, kimegyek az erdőbe, és megölelek egy fát. Ezekkel a feszültségoldó tevékenységekkel át tudom lépni a nehézségeket. És mindig ott vannak a barátok. Nem tudok olyan példát mondani, amikor a mélyben vagyok, és nincs segítség. Vagy önmagamat viszem ki, vagy találok olyat, aki segít. Azt is meg kell élni, ha padlót fogtam. Amíg nem érek el a gödör aljára, addig lefelé csúszok. Onnan már csak felfelé vezet az út. A másik fontos dolog: hagyom, hogy megfogják a kezemet. Korábban nem voltam rá képes.  

Igyekszel ugyanúgy élni az életed, mint azelőtt?

Nem. 2020-ban egy ismerősömmel együtt diagnosztizáltak. Mindkettőnknek azt mondta az orvos, hogy soha többé nem tudjuk azt az életet élni, amit korábban. Őt ez annyira összeroppantotta, hogy szó szerint lefeküdt, és hét hónappal később eltemettük. Én azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen, nem is akarok. És itt vagyok. Olvastam egy amerikai élsportolóról, aki autóbalesetben mindkét lábát elveszítette. Pár évvel később azt nyilatkozta, hogy a baleset előtt volt ezer képessége, a baleset után már csak kilencszáz. Most sírhatna az elvesztett százért, vagy lehet boldog a maradék kilencszázzal. Én a maradék kilencszázamat élem jelenleg. Ismerem a saját korlátaimat. Tudom, hogy ha két egymást követő nap nem pihenek ebéd után, a harmadik nap nem fogom kibírni. Szerencsére az online munkámat megszakíthatom egy óra alvással. És egész héten maximum három napot dolgozom. A maradék időt a szabadidős tevékenységeimre és magamra fordítom. Nem sokkal az utolsó kemó után 400 métert sétáltam, és sírva leültem, mert nem ment több, és nem tudtam, hogy fogok hazajutni. Ezen a nyáron fáradtság nélkül, örömmel több mint tíz kilométert gyalogoltam.

Minden egyes lépésnek örülni kell. Ha a korlátaimon belül maradok, nagyon boldog életet tudok élni.

Nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, és jól érzem magam a bőrömben. Elfogadom a kis ráncocskáimat, vigyázok arra, hogy a súlyomat megtartsam, és folyamatosan fejlesztem az erőnlétemet. Sokkal boldogabb vagyok, mint életemben bármikor előtte. Le tudok úgy feküdni este, hogy szép nap volt, mert éltem; és fel tudok ébredni úgy, hogy ez egy szép nap, mert felébredtem.

Nincs benned félelem?

Nincs. Az elmúlt egy év rengeteg nehézséget, bonyodalmat, mélypontot hozott, és mindig történt valami, mindig mellettem állt valaki. Ha napról napra csodák történnek veled, elkezdesz hinni.

Kép

Fotók: Czipó Éva

Mi a legnagyobb vágyad? Ha csak egyet kívánhatnál…

Beleszerettem a Simonton terápiába. Hiszek ebben, és ha lesz Magyarországon képzése, elvégzem. Ezen keresztül is szeretnék segíteni. A Simonton hihetetlen dolog. Ott tanultam meg, mit jelent a pozitív gondolkodás. Változtatok azon, amin tudok, és hagyom azt, amin nem tudok. Nem idegeskedem azon, hogy mi lett volna, ha.

Éled a pillanatot?

Igen. Egyik barátnőm kislánya hihetetlen dolgot ragadott meg. Egy történetet hallgattunk, amelyben egy férfi előtt öt különböző út állt. Mindegyiken elindult, és mindig visszatért az elágazáshoz, mert egyik sem az ő útja volt. A kislány rögtön megkérdezte: „Miért nem épít egy újat?”

Te építettél egy újat?

Megépítettem a saját utamat, ami kanyargós, nehézségekkel teli, de az enyém.

Nem is gondolkodsz azon, hogy mi lesz?

Gondolkodom természetesen, mert az ember olyan. De lehetetlenség megtervezni a következő harminc évemet. Annyi változó van benne. Ahhoz a naphoz, ahhoz az órához alkalmazkodom, amiben éppen vagyok.

Van olyan élményed, amikor a betegséggel kapcsolatban segítettél valakinek?

Táncmeditációra járok, amely segít megélni, átértékelni az érzelmeimet. Itt találkoztam egy ismerőssel, akit elhívtam a Simontonra. Azóta is az egyik aktív tagunk. Végigvezettük az orvosválasztáson, a műtéten, a rehabilitáció egy részén, és hihetetlen ütemben gyógyul. Három héttel a műtét után már Bakonyszücsre utazott, a Lelki Rehabilitációs Otthonba, és hazafelé maga hozta a bőröndjét. Azóta ő is hívott valakit.

Ez egy körforgás. Adsz valakinek, és más hálálja meg.

Azért vállalom fel a nevemmel és az arcommal ezt a történetet, mert másoknak erőt adhatok. Ha csak egy embernek tudok segíteni, vagy ezen keresztül valaki megtalál, már megérte.

Búcsúzásképp Évától egy piros szívet kaptam ezzel a jókívánsággal: legyen szép napod. Húsz éve osztogat ilyen szíveket, akkor még egy eldugott kis falusi boltban dolgozott. Az ország különböző pontjairól is felkeresték a turisták a „szívecskés boltost”. Ilyen könnyen terjed a szeretet, és ilyen keveset kell érte tenni. Éva azóta is másoknak adja a szívét, örül minden napnak és boldog. „Nincs... De én Én Vagyok és VAGYOK! Élek, érzek, változom, fejlődöm. Az életet választottam.”

Felszínen maradni

Egy komoly bokasérülés miatt féléves kihagyás után kezdett újra edzeni júniusban. Az úszósport szövevényes kategóriarendszere és egy gyermekkorában kapott téves diagnózis miatt Kertész Tamás az épek közt versenyez, bizonyos számokban azonban korábban paraúszóversenyeken is indult. A Mozgásjavító Diáksport Egyesület (MDSE) sportolója már a 2016-os riói olimpiát is megcélozta, ám az A-szintidő, és így a kijutás akkor, tizenöt éves korában, álom maradt. Az edzésmunkát újrakezdve most úgy látja, ha jól sikerül a rehabilitáció és a felkészülés, van esélye kvalifikálni magát a párizsi ­öt­karikás játékokra.

Hosszú hajnali kilométerek, napi többszöri edzés… sejtjük, milyen emberfeletti munkába kerül egy olimpiai kvóta. De

aki a súlyzók mellett a mozgássérült bátyját is emelgeti minden nap, abban másféle erő is van az élsportolók szívósságán kívül.

Tamás és hét évvel idősebb féltestvére, Horváth Roland a fóti Károlyi István Gyermekközpontban nevelkedett, miután – Tamás hatéves korában – édesanyjuk lemondott róluk. A fivérek az otthonba költözésük után néhány évvel árván maradtak. A gyermekotthonra sokszor mint a kisikló életek „kötelező” állomására gondolunk, ám Tamásnak nem leküzdhetetlen hátrányt jelentett, hanem inkább menedéket. „Nem szeretem intézetnek nevezni, mert mi oda hazamentünk. Felneveltek, szerettek minket, és tanítottak, hogy megállhassuk a helyünket. A normális családi körülményeket nem lehet pótolni, de az űrnek egy részét betöltötte, hogy foglalkoztak velünk. A törődés, amit kaptam, abban segít, hogy el tudom fogadni, hogy nincsenek szüleim.”

Szereposztás a szeretetre

Mozgáskorlátozott féltestvéréről már kisgyermekkorában kiderült, hogy izomsorvadásos betegségben érintett, és bár sok mindent képes önállóan intézni, kerekes­székre és állandó segítségre szorul. Kezdetben Tamásnál is hasonló diagnózis gyanúja merült fel, de ezt sem a későbbi felülvizsgálatoknál, sem a sportolói kategória megállapításakor nem igazolták. Korán kialakult a testvéri „szereposztás”:

Tamás lett bátyja fizikai támasza, míg Roland az, aki a lelket tartotta az öccsében, amikor épp összecsaptak felette a – medencén kívüli – hullámok.

Iskolásként Roland révén kerültek kapcsolatba a Gyógyító Jószándék Alapítvánnyal. Az alapítvány a Duchenne-féle izomsorvadással küzdő gyermekeket és családjaikat támogatja, többek között közösségi eseményeket és nyári táborokat szervez. Ezeken Tamás is részt vett a bátyja személyi segítőjeként. Rövidesen más táborozók is számítani kezdtek rá, így afféle „jolly joker” önkéntessé vált, aki ha kell, emeli, fürdeti, kíséri, öltözteti a segítségre szorulókat, de főleg a bátyjával és annak legjobb barátjával kapcsolatos teendőket látja el. Olykor nemcsak a táborokban, de alkalmanként pár órára a hétköznapokban is besegít az alapítványnál megismert barátaiknak.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Igazából Roli nevelt engem. Fura, mert másfelől meg ő van rám utalva. A testvérem rengeteget adott nekem, tőle tanultam meg elfogadni másokat, és képes lettem használni az időmet.” Kétségtelen: Tamás időmenedzsmentjét akár a hatodik szeretetnyelvnek is nevezhetnénk. Heti tíz-tizenkét edzést teljesít előírt tréningterv alapján egyénileg. Egy budapesti egyetemen levelező szakon logisztikát, esti képzés keretében pedig fotográfiát és grafikát tanul. Kiváló eredménnyel végzett tanulmányai mellett hétvégente úszóversenyeken vesz részt, a barátnőjével találkozik vagy az alapítványnál önkénteskedik – és teszi mindezt úgy, hogy elfoglaltságait szüntelen újratervezéssel Roland szükségleteihez igazítja. „A szervezés legfontosabb része, hogy folyamatosan figyeljük a telefonunkat, mindig elérési vonalban vagyunk egymás számára. Általában Fóton alszom, de ha a tesóm beteg, akkor náluk maradok éjszakára is. Ha a versenyek alatt kapok rá engedélyt, hazajövök segíteni neki, de ha nagyon nem tudjuk megoldani, mert vidékre vagy külföldre kell utaznom, akkor a környéken lakó ismerőseinktől kérünk segítséget.”

Ha a kötelék adott, gondoskodni kötelező?

Tamás utógondozói ellátás keretében – a diplomája megszerzéséig – még most is a fóti otthon lakója, de ideje nagy részét Roland és az ő szintén kerekesszékes felesége budapesti lakásában tölti, hogy bármikor segíthessen. Aligha lehet túlbecsülni a fizikai igénybevételt, amivel Tamás szolgálata jár. Ezt ő nem tagadja, de tragédiát sem lát benne. „A tesóm súlya az enyémnek másfél-kétszerese, és ha sokat kell emelni, néha érzem, hogy sok. De szeretem őt, és azt is szeretem, hogy tudok rajta segíteni. Öröm nekem, hogy mindig megköszöni, bármit teszek.”

Néha nehezen azonosítjuk a szeretetet, ha az éppen kötelességtudat formájában mutatkozik meg. Tamástól a „segítek, mert muszáj” mondat egyszerűen csak igaz, nem pedig kényszeredett. A testvérét sosem érezte tehernek, és bár fáj, hogy elhagyták, a szüleiről sem lenne képes azt mondani, hogy nem szerette őket: ha nem szerette volna őket, Rolit sem tudná szeretni. „Ők lemondtak rólam, hát jó. De ettől még én nem fogok lemondani a bátyámról.”

Tamás jó példa arra, hogy ha kéretlenül talált is meg minket egy élethelyzet, attól még részt vehetünk benne szabadon.

„Ha valaki segítségre szorul, főleg huszonnégy órás segítségre, az tényleg áldozatot igényel, és minimális szabadidőt hagy a segítőnek. Az utazásokat például nagyon át kell gondolni, és van, ami kimarad – huszonéves létemre én például még sosem voltam bulizni. De a szabadidőnket úgyis azzal töltjük a legszívesebben, akit szeretünk.”

A legkedvesebb közös pillanatok egyik mementóját Tamás magán viseli: egy Colosseumot ábrázoló tetoválás van a jobb alkarján. „A tesóm akkor még sohasem repült, én viszont a sportversenyeknek és egy Erasmus-programnak köszönhetően sokszor jártam Olaszországban. 2019-ben az összespórolt ösztöndíjamból ketten elmentünk Rómába. A város nagyon macskaköves, ráadásul dombos is, öt napig szinte végig kétkerekezve kellett tolnom Rolit – na, az nagyon fárasztó volt. De megérte, mert boldognak láttam.” Hogy mekkora örömöt szerzett ezzel a bátyjának, azt az is jelzi, hogy Roland, aki idén tavasszal nősült meg, szintén az Örök Városba szervezte a nászútjukat. Amelyre természetesen hárman mentek, a tanúval, Tamással együtt.

Ember a háttérben

Az öcs, aki a testet tartja meg, a báty, aki a léleknek támasz. Tamás szerint nincs miért változtatni a bevált felálláson. A testvérek közti bensőséges viszony nem alakulhatna ki professzionális segítővel, akinek a munkáját ráadásul nem is tudnák megfizetni. Tamás a saját későbbi család­alapítását is úgy tervezi, hogy ha nem is folyvást karnyújtásnyira, de mindig „segítőtávolságban” legyen. Úgy tűnik, a barátnője személyében ehhez támogató társat talált. Ahogy mosolyogva meséli: „Ó, ő már pontosan eltervezte az életünket!”

„Nem szoktam reklámozni a világnak, hogy miket csinálok, posztolni sem szeretek. Eszembe jut néha, hogy milyen lenne normális családban, szerető szülőkkel élni, hogy mi lenne, ha Roli ép volna, de arra még sosem gondoltam, hogy én legyek a középpontban. Én a háttérben vagyok jól” – jellemzi magát Tamás, aki a példaképpé válás kritériumának is elsősorban a jószívűséget tartja. „A sport világán kívül csak a bátyám példakép nekem: mindig mellettem volt. Átsegített a szülőktől való elszakadáson, és tartotta bennem a lelket, amikor a középiskolai évek elején hullámvölgybe kerültem. Az úszók közül Adam Peatyre nézek fel leginkább. Ő nem úgy áll hozzá, hogy hé, élsportoló vagyok, most mindenki dobjon el mindent! Nagyon segítőkész, és sokat jótékonykodik. A családját is bevonja a sportba. Szimpatikus a kiállása.”

Ha a legfontosabb céljait kell kiemelni, Tamás mégsem a többszörös olimpiai- és világbajnok Peaty nyomdokaival, még csak nem is a párizsi olimpiával kezdi. A fiatalembert most a diploma megszerzése hajtja, és később is tanulni szeretne, először mesterképzésen, majd akár még magasabb szinten. Ugyanilyen komoly célkitűzése, hogy minél tovább tudjon minél többeknek segítséget nyújtani. „Ehhez az kell, hogy egészséges maradjak. Az egészségem fontosabb, mint az, hogy kijussak az olimpiára.” 

Az írás a Képmás magazin 2022/08-as számában jelent meg.  A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szociális konyha naponta 280 embert lát el

Jelenleg folyamatos az áramkimaradás Kárpátalján, így a legtöbb háztartásban nem tudnak lámpát kapcsolni, de ahol áram épp lenne, ott sincs internet, a hűtőszekrény pedig nem működik. Utcai világítás nincsen, az üzemanyag nagyon drága. A légiriadó szirénái mindennap lélekszakadva, hosszú perceken keresztül szólnak. A segítség minden formája elkél.

A magyarságról, a feladatokról és a kitartásról Nagy Bélával, a Kárpátaljai Református Egyház főgondnokával, a Diakóniai Osztály vezetőjével beszélgetünk. Béla ebben az évben töltötte be 68. életévét, majdnem 30 éve vezeti a beregszászi diakóniát, így nagyon sokan ismerik. Az ő irányítása óta a diakónia több szociális intézményt működtet: a szeretetkonyhát, a sütödét, az idősek otthonát, a leányanyaotthont, de fenntartja a katasztrófavédelmi központot és a hozzá tartozó szállást is. Emellett az egyház négy iskolájával is szoros kapcsolatot tart.

„Legyen magyar vagy ukrán, nem számít a nemzetiség, minden bajba jutottnak segítséget nyújtunk, aki hozzánk fordul, ahogy erőnk engedi” – kezdi Nagy Béla a diakóniai munka bemutatását.

Mióta a háború tart, napjában több száz kenyér sül a pékségükben, amit innen szállítanak tovább Beregszászba és még messzebbre. A szociális konyhán 280 nélkülözőt étkeztetnek, 140-140 főt felváltva, akik mindennap egy alkalommal dupla adag meleg ételhez jutnak nemzetiségi és felekezeti hovatartozás figyelembevétele nélkül. Télen tűzifával is igyekeznek segíteni a rászorultakat.

Kép

Fotó: KRE Diakóniai Osztálya

A magyarság több mint fele elmenekült

Február óta sokkal több a munkájuk. „Nem tudunk elég hálásak lenni a sok adományért, ami az anyagországból és többek között Felvidékről, Erdélyből, továbbá Hollandiából és Németországból is érkezik. Mert ne csak szóval szeressük egymást, hanem cselekedettel is! Mint ahogy meg van írva a Bibliában: ki másokat felüdít, ő maga is felüdül.”

Máig is kora reggeltől késő estig kapnak segítséget az érkező menekültek. Elmondhatatlanul sok adomány érkezett már az első időszakban is, és nagyon sokan, magasrangú vendégek is tiszteletüket tették Magyarországról. Nagy Béla kiemeli főtiszteletű Balog Zoltán, a Magyarországi Református Egyház püspökének látogatását, a Kárpát-medence püspökeivel és főgondnokaival egyetemben. Azt mondja, eljöttek felmérni, hogy milyen segítségre van szükség. Novák Katalin köztársasági elnök is meglátogatta őket.

Mindmáig fogadnak a háborús területről érkező embereket, akik sok kilométert utazva, magukkal hozva a személyes tragédiájukat maradnak Kárpátalján vagy mennek tovább.

„Kifejezetten szomorú, hogy nagyon sokan mentek el tőlünk, a mi fiataljaink. Sok magyar család szakadt szét, és nagyon sokan szegénysorba kerültek” – mondja elszomorodva.

Nagy Béla szerint a magyarság 50–60 százaléka elmenekült. Az itt lakó férfiakat is viszik katonának, és már sokukat elveszítették. Az idősek itthon maradtak, de a magyarok részaránya még tovább fogyatkozhat. A még Kárpáralján maradó fiatal anyák közül sokan az anyaországban vagy más európai országban dolgozó férjeik után mennek, s a helyükre ukránok jönnek lakni, házat vesznek Kárpátalján, beíratják az iskolába a gyerekeiket.

Kevés a pénz és a nővér, bíznak a Jóistenben

Az ide érkezők először menekültszállásokra kerülnek, ezeket az ukrán állam mellett az egyházak és az oktatási intézmények biztosítják számukra (utóbbiak a kollégiumaik megnyitásával). Az ukrán belső menekültek közül is van, aki idővel elhagyja ideiglenes otthonát: vagy továbbmegy, vagy visszatér otthonába. „Sokan mindenüket elveszítették, családok estek szét, szülők kerültek távol nagykorú fiaiktól. Ami a legszomorúbb, hogy a kialakult helyzet mindannyiunk lelkében örökre nyomot hagy” – folytatja Nagy Béla.

Nagy szükség van generátorokra, mert egyre hidegebb van, már régóta fűteni kell, és folyamatosak a huzamosabb ideig tartó áramkimaradások.

A szociális konyhát, a sütödét tovább kell működtetni, nem beszélve az idősotthon fenntartásához szükséges energiáról. A pékségben kenyér sül, a konyhán meleg étel készül mindennap, és az irodai munkához is kell az áram.

A generátor gázolajjal működik, aminek nagyon felment az ára, ezért igen megugrottak az ilyenfajta kiadások. „Egy napra 4–5 ezer hrivnya (42–52 ezer forint) kell itt a gázolajra az idősek otthonába. Ilyen pluszkiadás nem szerepelt a költségvetésünkben” – mesél anyagi helyzetükről a főgondnok, és tovább számolva elmondja, hogy a többi részlegükkel együtt az összes ilyenfajta kiadásuk 80 ezer forint naponta. A rezsiköltségre nincs állandóan biztosított forrás, és emellett még számolni kell más „járulékos” kiadásokkal is.

Az idősek otthonában egy bentlakó személy ellátása megközelítőleg 15 ezer hrivnyába (157 500 forint) kerül. Jelenleg 37 idős lakik itt, és sokan várólistán vannak. Gondozók vannak, de már ők sem elegen. A nővér a hiányzó státusz, négy-ötre is szükség lenne, de nem tudnak nekik többet fizetni, mint a minimálbér. Nagy Béla azt mondja, nem kapnak támogatást az ukrán államtól a fenntartásra. „Az otthont sem tudnánk fenntartani az adományozó testvéreink segítsége nélkül, de ez csak alkalmi támogatás. Urunkban bízunk, hogy továbbra is küld felénk nagylelkű támogatókat, akiknek nem közömbös a helyzetünk” – részletezi a diakónia vezetője.

Kép

Fotó: KRE Diakóniai Osztálya

Az óvóhelyek mellett a lelki vigasz is elengedhetetlen

A háborús helyzet miatt óvóhelyeket is kellett építeni. Minden oktatási és szociális intézmény területére kötelező az óvóhely létesítése, másképp nem engedélyezik a működést.

Nagydobrony, Nagybereg, Péterfalva és Técső is érintett, itt minden egyes alkalommal, amikor szól a légiriadó, le kell vinni a gyerekeket a pincébe, napjában akár háromszor is.

A diakóniának van egy katasztrófavédelmi központja, ahol vendégszobákat is kialakítottak korábban. A háború kezdete óta ezt szinte folyamatosan menekültek lakják, akik időszakosan hosszabb-rövidebb időt itt töltenek. Az idősek otthona területén létesített krízisközpontban pedig, ahol korábban leányanyák pici gyermekkel kaptak védelmet, most 7–8 menekültcsalád is lakik egyszerre.

„Amikor megnyugodnak a lelkek, próbálnak albérletet találni. De lelki vigaszt is kell nekik adni, az ukrán nyelvű istentiszteletet minden vasárnap délután három órától tartják a beregszászi református templomban” – magyarázza a diakónia vezetője.

Miközben beszélgetünk, Nagy Béla telefonja többször is megszólal: van, aki épp pénzadomány felajánlása miatt hívja, egy másik esetben pedig az idősek otthonában akad meg a generátor által biztosított energiaszolgáltatás. Mindezek után rám néz, és azt mondja: „Szeretnénk kisebb fatüzelésű kályhákat vásárolni, hogy az itthon maradt egyedülálló időseknek, kisgyerekes családoknak meleget biztosíthassunk otthonaikban.” Minden felajánlásnak örülnek, legyen az élelmiszer, ruhanemű, gyógyászati eszköz vagy gyógyszer, de a pénzadományok a leghasznosabbak.

Kép

Fotó: KRE Diakóniai Osztálya

Az ünnepek extra terhelést jelentettek

Urunk születésének ünnepe különleges időszak a diakónia életében is, csaknem másfél hónappal korábban elkezdődött rá a készülődés. A munkatársak erő felett dolgoztak, hiszen nincsenek elegen. Majd ötezer tartósélelmiszer-csomagot állítottak össze, amelyeket karácsony előtt hordtak szét a rászorulóknak, ahogy nagyon sok kenyeret is. „Sajnos egyre több a rászoruló, legyen magyar vagy ukrán, minden adománynak helyet találunk – jegyzi meg a főgondnok gondterhelten. – Nem tudjuk, hogy a háború meddig tart, de nagyon nagy csapás mindenkinek.”

A diakónia háborús területre is küldött segítséget: például Harkivba, Bucsába, Kijev környékére, Herszonba és Lembergbe (Lviv). Többek között élelmiszert, ruhaneműt, takarót, hálózsákot, tisztító- és fertőtlenítőszereket, generátorokat szállítottak.

Amikor rákérdezek, mire lenne szükség, Nagy Béla azonnal mondja, hogy élelmiszer, ruhanemű és tisztítószerek mellett generátorokra és pénzadományra is, amelyből a diakónia a működéshez üzemanyagot vásárolhat.

A belváros utcáin sétálva érezhető: a hangulat megváltozott. Egyre ritkább a magyar szó, az emberek gondterheltek. Kárpátalja szeretete ugyanakkor továbbra is minden tekintetben tükröződik, ez köti oda a szíveket és össze az embereket. A segítségért érzett hála, a csillogás a piciny gyermek és a felnőtt szemében is örömről, köszönetről árulkodik.

2012-ben kötöttetek házasságot, de a vágyott kisbaba nem érkezett meg. Milyen orvosi, biológiai utakon próbáltatok segítséghez jutni?

Betty: Tudtam, hogy nálam elhízás és hormonális okok miatt is probléma van, ezért 2013 szeptemberében elindultam az orvosi kivizsgálások útján, amihez később Géza is csatlakozott. Akkor még csak a Szent János Kórházban volt állami meddőségi központ, jelentkeztünk. Tisztán emlékszem rá, hogy reggeli időpontra kellett menni, az első alkalommal körülbelül negyven nő állt sorba télvíz idején az épület előtt. Nekem ez megdöbbentően futószalag-, üzemsorszerű érzés volt. Ettől függetlenül végigcsináltuk a vizsgálatokat. Leginkább nálam találtak gondot, és az volt az orvos tanácsa, hogy adjak le negyven kilót, s jelentkezzem újra. Hiába jeleztem, hogy nem biztos, hogy csak a súlyommal van probléma, azt mondta, ő most ezzel nem tud mit kezdeni, akkor jelentkezzem, ha lefogytam.

Várakoztunk, teltek az évek, s persze jöttek a barátoktól is a tanácsok: ismerős orvost, kivizsgálásokat ajánlottak. Ezeket is végigjártuk egy magánkórházban, ahol már emberi módon bántak velünk. Nálam találtak egészségügyi eltérést, meg is műtöttek 37 évesen, s két év elteltével újra. Három kivizsgáláson és két műtéten estünk át, de megoldás nem született. Belefáradtunk az állandó orvosi kivizsgálásokba, ahol nem emberként, hanem eszközként tekintettek ránk. Mi azt éltük meg, hogy nem foglalkoztak velünk betegként. Amikor tíz kilóval nehezebb voltam, rendszeres volt a ciklusom, de miután lefogytam, megszűnt. A súlycsökkenés mellett ebben esetleg betegség (inzulinrezisztencia, pajzsmirigy-alulműködés) is közrejátszhatott, de ezekkel szerintem nem törődtek eléggé.

Géza: Nálam komoly bajt nem találtak, annyit mondtak, hogy a spermamennyiség nem megfelelő, s mindenképp az inszemináció és a lombik irányába akartak tolni.

Kimondták, hogy meddő pár vagytok?

Betty: A diagnózisban a papírokon szerepelt, de a szemünkbe sohasem mondta senki. Próbáltak a mesterséges megtermékenyítés és a lombik felé terelni, azt viszont mereven elutasítottuk.

Miért?

Géza: Mindketten hívő katolikusok vagyunk. A katolikus egyház tanítása szerint megkérdőjelezhető az eljárás, és szerintem nem megkerülni, hanem megoldani kellene a problémát. Előttem van egy kép: a kórházban olvastam valamelyik gyógyszercég plakátját, és úgy éreztem, mint a Kóla, puska, sültkrumpli című filmben, mintha valami terméket akarnának nekem eladni, aminek erősen megkérdőjelezhető a hasznossága. Én úgy láttam, hogy nem meggyógyítani akartak, hanem eredményt felmutatni. Hiába mondtam az orvosnak, hogy komolyan veszem a vallásomat, nekem nem mindegy, az egyháznak erről mi az álláspontja.

A kezelés végén úgy fogalmazott: „nyugodtan lehet inszeminációban gondolkodni, hát ki fogja azt számonkérni?” Vagy elfelejtette, vagy nem értette, amit mondtam neki.

Egyes orvosokban van egy furcsa hozzáállás.

Ők a tudományt képviselik.

Géza: Igen, de a tudománynál vannak fontosabb dolgok, legalábbis szerintem.

Ha az orvosi utakban nem bíztatok már, milyen egyéb lehetőségek felé nyitottatok?

Betty: Kétszer vettünk részt Mátraverebély–Szentkúton gyermekre vágyók lelkigyakorlatán. Ezen kívül az Országúti Ferences Plébánián egy gyermekre vágyó kis közösség alkalmaira is elmentünk. Nagyon megérintett minket az a megközelítés, amelyet a lelkigyakorlaton hallottunk, például a bioetikáról. Ott került először szóba az örökbefogadás. Korábban nekem voltak ezzel szemben fenntartásaim, szociális területen, hajléktalanellátásban dolgoztam ugyanis, és nehezen tudtam megbarátkozni azzal, hogy egy pszichológus mond arról véleményt, hogy alkalmasak vagyunk-e szülőnek. Hiszen, ha valaki természetes úton próbál gyermeket vállalni, akkor semmilyen pszichológus nincs a képben, őt nem vizsgálják, hogy alkalmas-e.

Elkezdtem mentálhigiénés tanácsadásra járni, majd sikeresen diétáztam. Ezután találtunk rá az Anna–Joachim programra 2020 tavaszán. Egy egyházi levelezőlistán jött szembe velünk a lehetőség, s rögtön átküldtem Gézának.

Tabu ma beszélni a meddőségről?

Betty: Nekünk nem, de a társadalom többségének abszolút. Géza szülei több mint 12 évet vártak őrá, ezért nekünk ez nem volt meglepő. De azért jöttek a megjegyzések az ismerősöktől, ajánlottak természetgyógyászt, javasolták a bükki füvesember, Szabó Gyuri bácsi – nyugodjék békében – babaváró teakeverékét. Volt egy kolléganőm, aki azzal piszkált, miért nem megyek én is lombikprogramra, nincs semmi vesztenivalónk.

Emlékeztek az első Anna–Joachim alkalmatokra?

Betty: Akkor tört ki a Covid-járvány, lezárták a határokat, az egyik házaspár nem is tudott eljönni Erdélyből.

Az ott alakult közösség tagjai mind gyermekre vártak, mindenki hasonló utakat járt be, és ez egy pozitív megerősítés volt arról, hogy nem vagyunk egyedül.

Utazol a buszon, és lehet, hogy melletted még négy másik fiatal nő, fiatal pár is meddőséggel küzd. Róluk ezt ott nem tudod, de a program lehetőséget ad, hogy találkozz hasonló sorsú emberekkel, tanácsokat adhassatok egymásnak.

Géza: Én először nem is értettem, mi ez az egész, mire számítsak, de mindenki azonnal közvetlen volt. Megtapasztaltam, hogy mások is pont ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nem kellett magyarázni egymásnak, mit érzünk, mert mindenki pontosan tudta. Láttam, hogy a feleségem mennyit szenved. Ha egy nőnek évekig nem lehet gyermeke, és nagyon vágyik rá, az első totyogó gyerektől elsírja magát, aki szembejön vele az utcán. Láttam, hogy nem csak Bettynél van ez így.

Barátságok is kialakultak?

Betty: Három-négy párral tartjuk a kapcsolatot. Öt pár vett részt a hétvégéken, és most már négyen gyermeket nevelünk.

(A kislány, Panni itt már jelzi, hogy ideje lenne vele is foglalkozni, így egy időre az anyukájával ketten folytatjuk a beszélgetést – a szerk.)

Korábbi interjúnkban a program szakmai vezetője hangsúlyozta, hogy nem ígérnek gyermeket. De a legtöbb pár mégiscsak azért jelentkezik, mert gyermeket szeretne. Ti milyen céllal kezdtetek bele a hétvégékbe? És kiknek ajánlanád a programot?

Betty: Megnyugvást kerestünk. Ezen felül plusz volt, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor mégiscsak legyen saját gyermekünk. Párkonzultációra és egyéni konzultációra, csoportfoglalkozásokra is volt lehetőségünk, és abszolút nyertesként zártuk a négyalkalmas hétvégesorozatot.

Minden meddőséggel küzdő párnak tanácsolom, hogy ne vesztegessék az időt, mert nagyon gyorsan telnek az évek. Kérjenek segítséget, akár orvosit, pszichológiait, mentálhigiénést, vagy éppen az Anna–Joachim programét. Menjenek el, próbálják ki.

Ott voltunk ősszel az Anna–Joachim konferencián, ahol egy kerekasztal-beszélgetés részesei lehettünk, s ott arról is szó volt, hogy ha egy nőnek fájdalmas a menstruációja, az nem normális, azzal kezdeni kell valamit, mert például endometriózis állhat a háttérben. Szintén a közelmúltban vettünk részt az első Anna–Joachim szülői találkozón, ahol már a gyermeknevelés volt a központban.

Kép

Géza és Betty Pannival – Fotó: Zsu-photo

Nem titok, hogy már hárman vagytok a családban, az interjú alatt a háttérben szaladgál, játszik a kislányotok, Anna Sára. Hogyan érkezett hozzátok?

Betty: Igazából mi már az Anna–Joachim program előtt elindítottuk az örökbefogadási folyamatot, és várakoztunk. 2020 júniusában találkoztunk a program résztvevőivel utoljára, és szeptember 5-én tudtuk meg, hogy Panni érkezik, október 22-én született. A programvezetők is csak akkor tudták meg, hogy van Panni, amikor már itthon volt velünk. Ha valaki olvassa majd ezt az interjút, meg fog lepődni, mert az örökbefogadási határozattól számítva mi csak egy évet és egy hónapot vártunk rá, ami nagyon-nagyon jónak számít, általában 5–8 év a várakozás. Mi magánutas örökbefogadók vagyunk.

Ez mit jelent?

Betty: Az édesanya kifejezetten a mi javunkra mondott le Panniról, nekünk ajándékozta őt. Egy ismerősünkön keresztül találkozhattunk vele, és a Fészek Alapítvány közvetítésével került sor az örökbefogadásra.

Nyílt örökbefogadás történt, vagyis az életetek része a kislány vér szerinti édesanyja?

Betty: Panni életének a része.

Van egy élettörténeti könyve, abban szerepel az ő vér szerinti anyukájáról egy fotó. Fogunk is mesélni neki róla és a testvéreiről is, mert vannak féltestvérei. Őket is meg fogjuk neki mutatni, hiszen így lesz teljes a történet számára.

Milyen érzés ilyen hosszú, több mint nyolc évnyi várakozás után szülővé válni?

Betty: Amikor egy-egy ismerősünk mondta, hogy ez milyen nehéz, akkor én mindig azt gondoltam, tartsunk majd ott, és meg fogjuk oldani. Ketten mindent megoldunk.

Panni áldott jó gyermek. Két éve és egy hónapja szinte végigalusszuk az éjszakákat, jól eszik, alszik és fejlődik. Minden nagyon szép, ahogy a tankönyvben meg van írva, viszont a családjaink messze élnek: én békéscsabai vagyok, Géza győri, és idősek a szüleink. Nincsen Budapesten olyan segítőnk, akire rá lehetne egy kis időre bízni a kislányt, ez az egyetlen nehézségünk.
Ugyanakkor az egy hirtelen váltás volt, hogy tegnap még dolgozó ember voltam, holnaptól meg gyesre megyek. Másfél hónapunk volt felkészülni a gyermekáldásra, és ez mindig kétélű dolog, mert az utolsó pillanatig azt lehet mondani, hogy akkor mégsem. Miután hazahoztuk a kórházból, még hat hétig meggondolhatta volna magát a vér szerinti anya.

A hat hét utolsó napjáról milyen emlékeket őriztek?

Betty: Nemrég ünnepeltük ennek a pillanatnak a kétéves évfordulóját. 2020. december 7-e nagyon izgalmas nap volt, azon a csütörtökön jelentkezett a szülőanya. Nagyon izgultam, hogy biztos a gyámhivatalnál is jelentkezni fog, de nem így történt. Visszagondolva ő nagyon tudatos volt, de ettől még a bizonytalanság bennünk munkált.

Géza: Mi azóta is népszerűsítjük az örökbefogadást, hiszen ez is egy lehetőség.

Lesz Panninak testvére?

Betty: Igen, szeretnénk még egy gyermeket örökbe fogadni, most a jogerős határozatra várunk. Mindketten nagycsaládban nőttünk fel, s tudjuk: a testvér jó dolog. Nagyon szeretnénk, hogy Panninak is legyen, úgyhogy küzdünk érte.

Azt írod a közösségi oldaladon: „Engem a hímzés mentett meg.” Milyen értelemben?

Szinte szó szerint. Öt évvel ezelőtt éppen újra a szüleimnél laktam az egészségügyi problémáim miatt, mert annyira sok bajom volt, hogy abba kellett hagynom az egyetemet és a gyakornoki munkámat is. Ételérzékenységeim voltak, hormonális problémákkal küzdöttem. Kétóránként ettem, mert folyamatosan rosszul voltam, éjszaka is kétóránként ébredtem ugyanezzel a gonddal, kiszáradva. Szinte minden étkezés után leesett a cukrom, az orvosoknak pedig fogalmuk sem volt, mi zajlik a testemben. A kalóriatöbblet miatt 22 kilót híztam. 100 métert alig tudtam sétálni, nemhogy sportolni vagy bulizni menni. A fiatal egyetemisták életének, azt hittem, örökre búcsút inthetek. Közben motoszkált bennem, hogy lelki eredetű a betegségem, és lehet, hogy a szorongás generálja. Elkezdtem nagyon figyelni az étkezésekre, szinte alig volt étel, amit fogyaszthattam, aztán kezdett kirajzolódni, hogy valószínűleg az orvostudományt is megosztó mellékvese-kimerülésben szenvedek. A szervezetem nem tudott mit kezdeni a kortizol nevű stresszhormonnal, estére annyira leesett a kortizolszintem, hogy nem elálmosodtam, hanem rosszul lettem.

Nem elég, hogy az ember szörnyen érzi magát egy betegség miatt, de ha az orvosok sem tudnak segíteni rajta, vagy komolyan sem veszik, azt embert próbáló lehet feldolgozni.

Nekem azt kellett megtanulnom ebben a folyamatban, hogy csak magamra számíthatok, és bíznom kell az érzéseimben.

Amikor már mindent kikutattam, millió cikket elolvastam a betegségemről, akkor kezdtem elfogadni, hogy nem fogok egy konkrét választ találni – eljutottam, ameddig eljutottam. Emlékszem, otthon ültem, és éppen a régi életem szavai jutottak az eszembe: „diszkó, bal elöl, többiek?, kivagyok, megmegyek, ok csá”. Valamit szerettem volna csinálni a kezeimmel, kreatívkodni, hát gondoltam, felhímzem ezeket egy pólóra.

Kép

Fotó: Albert Alianna

Korábban már hímeztél, vagy hogy jutott éppen ez az eszedbe?

Gimiben hímeztem utoljára, de közel állt hozzám a kreativitásnak ez a formája: képi, szöveges önkifejezésként gondoltam rá. Az első hímzéssel ellátott pólókat a barátaim kapták, és annyira tetszett nekik, hogy kitették az Instagramra, engem pedig ennek hatására elkezdtek követni az emberek. Nagyon izgatottá váltam, egyre csak jöttek a rendelések, nekem pedig ki kellett találnom a logisztikát, és vállalkozást kellett alapítanom. Egyrészt lekötötték az agyam ezek a folyamatok, és a hímzés pozitív hatásai nagyon sokat segítettek a gyógyulásomban.

Miben látod a hímzés erejét? Mitől képes gyógyítóvá válni?

Azonnal van eredménye, elégedettségérzést ad, hogy elkészül egy munka, hogy befejeztem. Teljesen a jelenbe viszi az embert.

Én sem azon gondolkoztam közben, hogy mi lehet a bajom, hanem néztem, hogy hova kell varrnom a következő egy-két-három öltést. Meditációs hatása is van, és a kreativitás is szárnyalhat közben.

Akkor neked most ez a foglalkozásod? Valahol mindenki erre vágyik, hogy azzal foglalkozzon, ami belőle jön, ami a hobbija. Ilyenkor igaz az, hogy a munka nem munka?

(nevet) Nem igaz, de elkerülhetetlen volt szerintem, hogy előbb-utóbb munkává váljon. Két évem úgy telt, hogy heti hét nap minden percem csak a gyártásból, csomagolásból, vasalásból állt. Ezért is diverzifikáltam – a kiégést megelőzendő – a tevékenységeimet: ma már tartok workshopokat, rendeléseim is vannak, vásárokra is járok, egyensúlyban van minden szegmens.

A népi hímzés nagy hagyományokkal rendelkezik Magyarországon. Te hogyan viszonyulsz a tiednél jóval díszesebb mintákhoz?

Bevallom, nem annyira foglalkoztam a hímzés hagyományaival, mert engem jobban érdekel, hogy mire képes a hímzés mint modern önkifejezés, hiszen annak idején a népies mintákat is ez az önkifejezés ihlette. Én inkább a mindful hímzéssel foglalkoztam, amelynek szintén régi hagyománya van, még ha akkor nyilvánvalóan nem így hívták is: de amikor az asszonyok összeültek és együtt hímeztek, az lehet, hogy felért egy mai csoportterápiával.

Olvastam róla, hogy az 1800-as években Franciaország, Ausztrália és Anglia kórházaiban a katonákat hímeztették a poszttraumás stresszzavar kezelése keretében.

És a te workshopjaidon vannak férfi résztvevők?

A fesztiválos hímző workshopjaimon és a céges csapatépítőkön szép számmal megfordulnak férfiak is.

Milyen visszajelzések érkeznek tőlük?

Nagyon tetszik nekik általában, kellemesen csalódnak, azt mondják, nem gondolták volna, hogy ilyen jó lesz, és ennyire kikapcsolja őket. A legjobb, hogy néha azt veszem észre, precízebbek, mint a lányok, annyira igyekeznek jó helyre szúrni a tűt. Sokszor, amikor megkérdezem a workshopok résztvevőit, hogy mire számítottak, azt mondják: azt hitték, nehezebb lesz. De sok visszajelzés jön arról is, milyen jó, hogy élőben mutatom meg, és figyelmeztetem őket, hol húzzák meg jobban a szálat. A hímző női körön, ami más, mint a workshop, mert nem a termék elkészítésén, hanem az együttléten, egy-egy téma feldolgozásán van a hangsúly, próbálom őket arra sarkallni, hogy ahelyett, hogy úgy állnának hozzá, hogy én megmutatok nekik valamit, legyen inkább freestyle hímzés: ne szégyelld, hogy nem tudod, hogyan kell, próbálkozz bátran, és jöjj rá magad! Hiszen annak idején is tapasztalat útján alakult ki a hímzés, nem elméleti tudományról van szó. Fontosnak tartom, hogy minél kevesebb szégyenérzet legyen az életünkben, a hímző női kör pedig kiváló terep ennek gyakorlására.

Kép

Fankapanka egy hímző workshopja résztvevőivel – Fotó: Albert Alianna

Voltál már gyermekotthonokban is hímzést tanítani. Az ottani fiataloknak mit tud adni ez a tevékenység?

Amikor legelőször találkoztam ezekkel a gyerekekkel, fiatalokkal, akkor tudatosodott bennem, hogy én nem szoktam olyan gyerekekkel találkozni, akik kevesebb törődést kaptak nálam, mert nem a saját családjukban nőttek fel. Hihetetlen érzés látni az arcukon, hogy mennyire örülnek, hogy újat tanulhatnak!

És képzeld, mindenki a tesójának vagy egy barátjának ajándékba alkotott, tehát nem magának tette el a táskát vagy pólót, hanem rögtön adni szerettek volna.

Most karácsony előtt is elmentem a Kompánia Alapítványhoz, ahol hátrányos helyzetű gyermekek napközijében tartottam workshopot.

Amikor elkezdtél oktatni, nem volt benned az a félelem, hogy ha megtanítod a hímzési technikáját olyan pólóknak, amilyeneket te árulsz, akkor nem fogják megvenni a termékeidet?

Ezen már túl vagyok, szerintem aki ilyen márkát akart csinálni, az az elmúlt években megcsinálta. Nekem már nem is a pólógyártás a fő tevékenységem, hanem a workshop mellett egyre népszerűbbek a hímzőcsomagok is, amikből bárki otthon meg tudja hímezni a maga pólóját vagy vászontáskáját. Ez azoknak segítség, akik képesnek érzik rá magukat, de azt sem tudják, hogy fogjanak hozzá, hol szerezzék be a jó minőségű alapanyagokat.

Kép

Fotó: Albert Alianna

Ahogy beszélgetünk, azt érzem, te nem is egy hímzőlány vagy, hanem egy alkotó, aki utat és formát keres az önkifejezésre.

Ez a téma nagy belső konfliktusként élt bennem sokáig, nem tudtam, az emberek ezt vajon észreveszik-e. Ahogy felnőttem, valóban alkotónak, művésznek kezdtem gondolni magam, akinek eddig a hímzés volt az eszköze, de érzi a szelét annak, hogy ha új gondolatok jönnek, másfelé is nyit. Az indulásom előtt megtanultam a betegségeimből, hogy a legnagyobb stressz, ha nem lehetsz önmagad, ha identitáskrízisben vagy. Ha annak idején gazdasági informatikusként bele mertem fogni egy hímzésre épülő vállalkozásba, akkor reméljük, a jövőben is képes leszek ennél azért talán már csak kevésbé meredekebb váltásokra is.