Pontosabban nem is ő, hanem a Megtalálni Jacket (Finding Jack) rendezőpárosa, Anton Ernst és Tati Golykh. Egy, a vietnámi háború után szélnek eresztett több ezer katonai kutyáról szóló filmhez kerestek „másodlagos férfi főszereplőt”. Hiába kutattak, hiába küzdöttek égen-földön – ahogyan ők fogalmaztak –, végül a túlvilágról választották ki az egyetlen alkalmast, James Deant. És hogy az elhunyt kész volt-e a kalandra? Azt nem tudjuk, de a családja igent mondott, örömmel konstatálva, hogy így elkészülhet Dean negyedik filmje.

Digitálisan keltik majd életre, a saját hangján, mozdulataival fog olyasmit tenni, amit életében soha nem tett. Mondhatnánk, hogy megelevenedik majd a vásznon, de itt se vászon, se valódi élet nincs többé.

Mielőtt megdöbbennénk vagy megörülnénk, elég csak a legnagyobb streaming-szolgáltatók oldalán rákattintani az Andy Warhol naplói címmel futó dokumentumfilmre, vagy arra az opuszra, amely a tragikusan elhunyt Anthony Bourdain utazó sztárszakács életéről szól. Mindkettőben mesterséges intelligenciával hoznak vissza a valóságba egykor létezőket, hogy „még élményszerűbb” legyen a történetük. Önök mit gondolnak erről? Mert valószínűleg nincs arra lehetőségünk, hogy semmit ne gondoljunk.
Egyrészt biztosan olcsóbb lesz majd a színjátszás, mert nem szükséges hús-vér szereplő többé. De amit a filmekben el lehet sütni, azt el lehet, sőt már el is sütötték a politikában – olyan létező politikusokkal elmondatott beszédekkel, amelyeket azok soha a szájukon ki nem ejtettek. A tech-szakma ezt az új, intelligens digitális tartalommanipulációt úgy hívja: deepfake. Mélyhazug. Azért mély, mert a mögötte meghúzódó program tanul: nem is olyan sok adatból megtanulja, hogyan beszél, mozog, néz, pislog valaki. A felhasználó pedig ezután azt kezd a kiismert személyiséggel, amit akar. Olyan szavakat mondat ki, olyan cselekvéseket tesz meg, amit nem szégyell. Így kerülnek híres színészek képei hard pornó filmekbe, olyan hihetően, hogy mindenki botrányt kiált. Így hirdeti ki a háborúban álló ország politikusa a békét – miközben a valóságban folynak a harcok.

A deepfake a személy plágiuma. Hiszen a plágium eredetileg is azt jelentette: emberrablás. 

Persze, jó is kisülhet a dologból. A történelemórákon megelevenedhetnek a múlt szereplői, és beszélgetni lehet velük. Öveges tanár úr újra végezheti szenvedélyes kísérleteit. A súlyos izomsorvadástól beszélni nem tudóknak pedig visszaadhatjuk saját hangjukat. És így talán saját gyászainkat is elengedhetjük. Mégis, van az egészben valami különös. Mintha elnyelne minket tulajdon alternatívánk. Mintha a bármi lehetséges világában csak úgy, valóban lenni egyre értelmetlenebb és megerőltetőbb lenne.
De mielőtt túlzottan megrázna minket ez a különös „infokalipszis”-érzés, gyorsan kapcsolódjunk ki! Hátha Charlie Chaplin legújabb, 2022-es filmjében egy posztmodern tehetségkutatóban túlénekli Elvis Presley-t… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Amikor lekanyarodunk az autópálya-mérnökséghez, két tekintélyt parancsoló, gyönyörű motor, Balázs és Cili jelzi, hogy jó helyen járunk. A kis helyiségben egyenruhába öltözött, jókedélyű fiatalok üdvözölnek minket. 
Az egészségügyben izgalomból sosincs hiány, így már a beszélgetés legelején hátborzongató sztorik kerülnek elő. „Te hány torkot is vágtál el életedben, Sanyi?” – kérdezi mosolyogva Mia, aki a Magyar Mentőmotor Alapítvány marketingjéért is felel, de egyébként maga is szeret motorozni.

Persze nem bűntényekről, hanem életmentő gégemetszésekről szól a diskurzus, miután elmesélem, hogyan húztam ki a szárnyánál fogva egy darazsat a számból néhány évvel ezelőtt (a rovar csodával határos módon nem csípett meg, de a frászt eléggé rám hozta ahhoz, hogy soha többé ne merjek dobozból inni).

„Egy kezemen meg tudom számolni” – feleli a rangidős mentőtiszt elgondolkodva az ilyen eseteken, azaz ne aggódjak, nem minden allergiás eset végződik azzal, hogy „elvágják a beteg torkát”.
„Azt most kaptad meg?” – kérdezem a mentőtechnikus Mikit a kabátjára tapasztott névtáblára mutogatva, amit úgy tűnik, nagyon büszkén visel. „Igen. Most jövök először. Sanyi a mentorom, ő figyeli a munkámat a helyszínen, és javítja az esetleges hibáimat. Megmutatja, milyen a mentőmotoros ellátás, hiszen korábban egyszemélyest nem végeztem, csak két-három fős csapatban dolgoztunk, ezért ez teljesen új dolog számomra” – magyarázza, miközben szeretettel tisztogatja járművét.
Miki szekundáns, ami azt jelenti, hogy bár már négy éve dolgozik mentőtechnikusként az egészségügyben, nagyon sok munkát fektetett abba, hogy most itt lehessen, de még mindig nincs az út végén. Mire egy jelentkezőből önálló mentőmotoros lesz, nagyjából két év telik el. Ez most az utolsó ismerkedős fázis, amikor a mentor megmutatja, hogyan zajlik a mentés élesben. 
A mentős már 2017-ben is érdeklődött a motoros pálya iránt, de akkor még nem volt lehetőség a Balatonon arra, hogy mentőtechnikusok is szolgáljanak. „Én vagyok az első Zala megyei srác, aki mentőmotoron ül. Valóban sok lemondással jár, a szabadidő terhére kell csinálni, de hiszem, hogy megéri, és ez engem boldoggá tesz” – mondja Miki, miközben megpróbálja kihámozni magát a súlyos kabátból. 
Sanyira nézek, akivel készítettem már korábban is telefonos interjút a bajtársiasságról, és pontosan ilyennek képzeltem. Határozott, kemény srác, akinek jó szíve van, és akire ránézve a beteg tudja, hogy jó kezekben van. Nyüzsgő típus, ha az életmentésről van szó: 2005 óta dolgozik az Országos Mentőszolgálatnál, és amint lehetett, a motoros mentőkhöz is csatlakozott, de emellett dolgozott önkéntes tűzoltóként is. Már általános iskolás korában lenyűgözte a biológia, az emberi test anatómiája, a sérültek ellátása, de elsősegélyversenyekre is szívesen benevezett.
Sanyi megerősíti, hogy sok előnye van a motoros szolgálatnak: gyorsabb, dinamikusabb, és szűkebb helyeken is elfér. „Ez azt is jelenti, hogy 30 km-es körben a helikoptert is veri a motor, így a magas időfaktorú betegek esetében előbb lehet megkezdeni a szakszerű ellátást. Motorozni egyébként közülünk mindenki nagyon szeret, így a munkaszeretetünket jól össze tudjuk kapcsolni a hobbinkkal” – teszi hozzá a mentő. 
Főleg a péntek és a vasárnap az a nap, amikor sok karambolhoz riasztják őket. Nyáron ebben az időszakban az emberek a Balatonra vagy hazafelé sietnek, és gyakran ütköznek. Emellett sokszor kapnak hívást keringési problémák és a már említett anafilaxiás sokk miatt is. „Olyan is van, hogy kifogják egymást a horoggal, és ki kell őket szabadítani” – vág közbe Mia, aki nem csupán az alapítvány marketingjéért felel, de azért is, hogy a lehetőségekhez mérten minden biztosított legyen ahhoz, hogy a mentősök el tudják végezni a feladatukat, és ha ehhez például az kell, hogy valaki szájfénnyel jelölje be a furat helyét egy szállítódobozon, akkor ott van, és segít. „Jó feladat az, hogy miközben ők életeket mentenek, én ott vagyok a háttérben, és arra figyelek, hogy nekik könnyebb legyen” – magyarázza. 
A beszélgetésünket az ajtó nyikorgása szakítja félbe. Hunyorgunk kicsit, próbáljuk megtudni, hogy ki a váratlan látogató.

A mentőmotorosok jó ismerősként üdvözlik a futárt, aki egy ételkészítő szolgáltatótól hozza nekik az ebédet minden szolgálati napon. Ingyen.

A Magyar Mentőmotor Alapítvány ugyanis nem profitorientált és nem is állami szervezet, ami azt jelenti, hogy az  adó 1 százalékokból és adományokból tartják fenn magukat. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

A trambulinon fulladozó kisfiú 

A hazai sajtóban is sokat cikkeztek arról az esetről, amikor Balatonakarattyánál egy kisfiú életveszélyes állapotba került, fulladozni kezdett, miközben a trambulinon ugrált. „A jó végkifejlet egy szerencsés véletlennek köszönhető – meséli Mia –, az volt a 2019-es mentőmotoros szezonnak az utolsó napja, augusztus 31. Az étterem, ahol történt, rendszeresen vendégül látja a mentőmotorosokat. Éppen egy bajtárs gurult be ebédelni, de nem lakott jól aznap, mert arra lépett be, hogy nem kap levegőt a gyerek. Megvizsgálta, ellátta, és bekísérte a családot a kórházba. Később az édesanya, Törökné Tenk Dóra azt gondolta, hogy milyen jó, hogy van mentőmotor, csak nagy kár, hogy ilyen kevés van belőle. Bejelentkezett nálunk, hogy szeretne összeszedni egy motorra való összeget, aminek örültünk, de a sikerességet tekintve kezdetben elég szkeptikusak voltunk. Aztán az akkor még Civil Licit Csoport néven futó későbbi csodacsoporttal társulva, illetve tőlük is segítséget kérve, ez a projektje olyan jól sikerült, hogy az a két motor, amit fotóztatok, ebből az akcióból lett. Innen van a nevük is, ami olvasható a hátsó dobozukon, a Balázs motor a kisfiúról kapta a nevét a gyűjtésben, a Cili pedig az akkor még Civil Licit Csoport után” – teszi hozzá Mia. 
Az adományokból legutóbb egy kis betegfigyelő monitort vásároltak. „Okos kis készülék, például ha kimegyünk egy balesethez, ahol több sérült is van, nekem pedig csak két kezem. Viszont, ha a monitort rákötöm arra a sérültre, amelyikkel éppen nem tudok foglalkozni, az sikít nekem, ha valami változás van az állapotában, így rögtön vissza tudok térni hozzá. Emellett sok információt ad, adekvátabb beavatkozást tesz lehetővé” – magyarázza Sanyi. A csapat életében a következő nagy lépés az lenne, ha sikerülne motorra szerelhető kompakt lélegeztetőgépet beszerezni, mert az is sok kezet von el, amikor valakit lélegeztetni kell. 
A sikeres helyzetkezelés mindenki számára nagy boldogság, de ez kemény hivatás, mindenkit más helyzet visel meg a legjobban. Sanyit leginkább a tehetetlenség nyomasztja, ő azon szokott rágódni, hogy mit tehetett volna másként. „Nagyon komplex dolog a motorosmentő-élet. Szeretek embereken segíteni és motorozni is, itt pedig ez a két terület összekapcsolódhat. Sokat gondolkodunk Miával közösen, hogyan lehetne tökéletesíteni az eszközeinket. Rengetegszer van, hogy leülünk papírral, ceruzával, számológéppel kitalálni. Ez hosszú évek tervezőmunkája! Nem úgy megy, hogy az ember megrendeli egy az egyben a netről, és ott van.

Ki kell találni, hol legyenek a motoron a dobozok, hogyan álljanak, hogy ne befolyásolják a menetteljesítményt, a menetstabilitást, hogyan lehet elpakolni az eszközöket úgy, hogy ne legyen féloldalas a motor, milyen fényeket tegyünk, hogy jól lássanak minket.

Nagy munka, de én a tervezés részét is szeretem” – magyarázza Sanyi.
A hatékony tervezésnek pedig európai hírneve is lett: angolok, csehek, szerbek és horvátok is jöttek már a Magyar Mentőmotor Alapítványhoz. „Hallottak rólunk, mert azt tudni kell, hogy az egész világon nincs még egy olyan motor, amelyik olyan felszerelt, olyan szintű ellátásra képes, mint a miénk. Képzéseink voltak, eljöttek, megfigyelték a kialakításainkat, és az alapján építették fel a saját struktúrájukat” – mondja a tiszt.

Harminc kilométeres körzetben a helikopternél is jobbak

Mentőmotoros szolgálat 2006 óta létezik Magyarországon. Három orvos indította el, akik 2009-ben megkerestek egy szintén kétkerekű járműveket szerető újságírót, aki később a Magyar Mentőmotor Alapítvány alapítója lett. A kuratóriumi elnök jelenleg Varsányi Zoltán mentőtiszt, egy ideje már ő vezeti alapítványi részről a csapatot. A szolgálat megkezdésekor kitolják a motorokat, átnézik őket műszakilag, bejelentkeznek az irányításnak Fejér, Veszprém és Somogy megyében is, majd várják, hogy érkezik-e riasztás. Mentősökre mindig nagy szükség van, így ha nincs sok eset, akkor megkérdezik, hogy hol lehet szükség helyettesítésre, és átmotoroznak például Siófokra vagy Balatonfüredre. Májustól szeptember közepéig vagy végéig teljesítenek szolgálatot az idéntől, és szeretnének egy mentőtiszti kocsit is beindítani a Balaton környékén, mert vannak olyan bajtársaik, akik bár nem motoroznak, de orvosként, mentőtisztként szívesen segítenék a többiek munkáját. Nem lehet bárki mentőmotoros az alapítványnál. Alapvetően egyetemet végzettek vállalhatják ezt a feladatot, de néhány, meghatározott OKJ-s képzést is elfogadnak. A nagy elhivatottságú, elkötelezett jelentkezőket most is szívesen várják, hogy csatlakozzanak az életmentő csapathoz, amely egyben mély kötődésekkel bíró, szeretetteljes baráti társaság is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mennyi idős most? – kérdezi. Szeme körül, mint a százéves fák évgyűrűi, szabályos ráncokba rendeződik a bőr.
– Két és fél.
– És elég jól beszél, nem? A korához képest.
– Igen, ebben kiemelkedik a többiek közül.
– Nem is csodálom. Mostanában érkezik a kistestvére, igaz?
– Igen – válaszolom kissé zavartan. Ezt mégis hogyan találta ki?
– Higgye el nekem, látszik az apákon is az ilyesmi. Ne aggódjon, minden rendben lesz.
Más esetben felháborodnék egy idegen tolakodásán, de ez az egyszerű mondat most mégis inkább megnyugtat. Alaposabban szemügyre veszem az öreget. A tartása, a mozdulatai… Mintha ismerném valahonnan. 
– Gyakran tetszik ide járni? – kérdezem tőle.

– Tegezz csak nyugodtan. Igen, az unokámmal sokszor lejövünk. Annak idején a fiammal is ide jártam, szeretem ezt a helyet. Néha az az érzésem, hogy a fél életemet itt töltöttem.

– Ne is mondd! Én is állandóan itt vagyok. Szerencsés a fiad, hogy ilyen sokat segít neki egy nagyszülő.
– Ne viccelj, én ezt kifejezetten élvezem! Tudod, az én koromban megjön az ember türelme a gyerekekhez. Fiatalon még sokkal nehezebb, ne bántsd magad, ha néha fel kell emelned a hangod. Én is pontosan ilyen voltam.
Honnan tudja, hogy épp ezen rágom magam? Ráadásul olyan nyugodt hangon mondja ezt is, hogy egyáltalán nem tűnik mesterkéltnek. Mintha egész életemben ismert volna.
Aztán az unokája megáll a fiam mellett. Ugyanolyan kismotoruk van, csak az unokáé kopottabb, látszik rajta, hogy nem az első generáció nyüstöli. A két gyerek is úgy hasonlít, mintha családtagok lennének. Sűrű, barna haj, nagy, sötétbarna szemek. Bámulják egymást.
– Mi lassan elköszönünk, Vince fiam már vár otthon – nyújtja felém a kezét a bácsi. – Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is. Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Miklós vagyok. Képzeld, az én fiamat is Vincének hívják.
– Engem pedig szintén Miklósnak. Micsoda véletlen – kacsint rám az öreg. – A feleséged pedig Klári, igaz? Add át neki üdvözletemet. Ha nem haragszol, én most rohanok.
Korát meghazudtoló fürgeséggel fut az unokája után. Pár másodpercig dermedten állok, próbálom feldolgozni az eseményeket. Aztán eszembe jut: a vezetéknevét elfelejtettem megkérdezni. Körben hatalmas mező van, biztos látni lehet még őket. De hiába nézek szét minden irányba, sehol senki. Mintha a játszótér kapujában elnyelte volna őket a föld. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kora polihisztora volt

„Volt egyszer egy híres magyar, aki az ördöggel cimborált. Legalábbis ezt fogták rá, akik megirigyelték, hogy sorjában minden sikerül neki. Még a királyok is úgy emlegették mint varázslót. Egész Európa megcsodálta tüneményes találmányait... Hívták pedig ezt a nevezetes embert: Kempelen Farkasnak.” Így kezdődik Szalatnai Rezső Kempelen, a varázsló című történelmi regénye. Főhőse a 18. század zsenije volt, élete pedig valóban regénybe illő.

1734-ben járunk, Pozsonyban, cikkünk főszereplője itt látta meg a napvilágot Wolfgangus Franciscus de Paula von Kempelen néven, nemes Kempelen Engelbert császári és királyi kamarai udvari tanácsos és Spindler Anna Terézia legkisebb gyermekeként. Több testvére volt, de csak hárman, két bátyja és ő élték meg a felnőttkort. A Kempelen gyerekek egyszerre három nyelven tanultak: magyarul, németül és latinul. Apjuk azzal szórakoztatta magát, hogy ebédnél, vacsoránál a nyelveket váltogatva kérdezgette fiait.

A legifjabb Kempelen Pozsonyban, majd Győrben és Bécsben végezte iskoláit.

Tanult filozófiát, jogot, ötvösmesterséget, de a matematika és a fizika is érdekelte.

Amikor átvette diplomáját, elővett egy papirost, és levélírásba fogott. „Bár azt írhatnám, hogy ezzel együtt elvégeztem a tévedéseket és csalódásokat, amik az ifjút kísérik, csalogatják, sőt üldözik. Azt hiszem, ezt a stúdiumot még nem fejeztem be, mint a mai napon jogi tanulmányaimat. Megelégedetten írhatom, hogy mint első eminens jöttem ki az akadémiáról. Vajon az életben milyen osztályzatot fogok kapni? Megállom-e a helyemet ott, ahová a sors rendel?” – írta szüleinek. Kétségei ellenére már ekkor kijelentette: célja nem más, mint Magyarország felvirágoztatása. „Erőmet említem itt elsőnek, mivel tehetségben sohasem volt hiány Magyarországon, annál inkább szilárd elhatározó akaratban. Én akaratomnak ura szeretnék lenni, s minden erőmmel azon akarok dolgozni, hogy hazám újra elérje azt a virágzást, melyet Hunyadi Mátyás alatt megélt. Remélni óhajtom, hogy nem marad el mellőlem azoknak támogatása, akik nálam idősebbek, s kezükben tartják a hatalom jelképeit.”

Kempelen felnőttkorára nyolc nyelven írt és beszélt (többek között németül, magyarul, franciául, latinul, olaszul és angolul). A tanulóévek után itáliai körútra ment, mivel a festészet érdekelte.

Kép

Kempelen Farkas egy korabeli metszeten

Gőzgép, írógép, budai Várszínház

A hatalom támogatására hamar rászolgált, miután 21 évesen latinról németre fordította Mária Terézia Polgári Törvénykönyvét. Három hét alatt végzett vele, így ismerte meg a bécsi udvar, egyúttal Mária Terézia látókörébe került. A fordítás azért volt fontos, mert állítólag a nemes urak a benne lévő reformokat figyelmen kívül hagyták, ám a német fordítással már el lehetett érni, hogy a legszegényebb rétegek számára lényeges intézkedéseket is végrehajtsák.

23 évesen már bécsi udvari tanácsos, majd 25 évesen a magyarországi sóbányák felügyelője lett. Bácska kormánybiztosaként betelepítette a néptelenné vált területeket, selyemgyárakat létesített, faluközösségeket szervezett. Kétszer nősült, első felesége, Piani Franciska két héttel az esküvőjük után himlőben meghalt. Később Gobbelius Anna Máriát vette el, két gyermekük született.

Amellett, hogy tisztviselő volt, folyton dolgozott valami találmányon.

Megtervezte a pozsonyi vár vízvezetékét, a schönbrunni kastély szökőkútrendszerét, megoldotta a budai vár vízellátását, foglalkozott egy Száva–Adria csatorna építésével.

Építészként is tevékeny volt, ha ma élne, projektmenedzsernek neveznénk, ugyanis elkészítette a budai Várszínház terveit, és irányította a kivitelezést.

Tökéletesítette a gőzgépet, megszerkesztette a turbina ősét. Rájött, hogy a vakok ki tudják tapogatni a domborított betűket, ennek köszönhetően írógépet készített Mária Terézia keresztlánya,  Paradis Teréz vak bécsi zongoraművésznő részére. A himlőben megbetegedett császárnőnek pedig mozgatható betegágyat álmodott meg. Ha mindezek mellett még volt üres órája, rajzolt, verseket és drámákat írt.

A „sakkozó Török” legyőzte Napóleont

A világhírnevet egyértelműen sakkozó automatája és beszélőgépe hozta meg számára.

„Felséges asszonyom, fenségek, főrangú hölgyek és urak, uraim! Fél évvel ezelőtt, ezen a helyen tudós francia professzor mutogatta, minő csodákra képes a mágnes. Én akkor ígéretet tettem felséges asszonyomnak, hogy mi, magyarok is tudunk ilyesfélét produkálni, ha van az embernek egy kis ideje efféle játékokra. Pozsonyi házamban összeállítottam egy gépembert, aki az én bánsági emlékeimből jött elő úgy, ahogy itt látják. Még az aranyszín kaftánja is olyan, mint a hírhedt Arany Basáé volt, aki ott rémítgette a népet. Ez nem rémít, igen jámbor lény, mindössze pipázik. Most megkérem, tegye félre a pipát, s ha éppen kedve tartja, játsszék valakivel egy parti sakkot. Ez mind nagyon egyszerű dolog, ne tessék elképedni, mert a jó gép mindenre képes, még erre is. Tehát!”

Az 1969-ben bemutatott „sakkozó Török” Mária Terézia kérésére készült el. A turbános emberi alak alacsony szekrény mögött egy széken ült, és az előtte lévő sakktáblán játszott. Állítólag Kempelen nem szerette ezt a művét, nem tartotta jelentősnek, ezért miután bemutatta Mária Teréziának, tíz évre, mondhatni, eldugta.  Később Mária Terézia fia, és a trónon utódja, II. József kérésére turnéra indult vele.

Az egész világot bejáró gépezet olyan ellenfeleket győzött le, mint Napóleon, II. Frigyes porosz király és az amerikai Edgar Allan Poe.

A detektívregény atyja újságcikkben emlékezett meg a bemutatóról. „Ha Kempelen sakkjátékosa valóban önállóan működött volna, a legcsodálatosabb, az ember minden mást toronymagasan felülmúló találmánya lett volna” – írta Edgar Allan Poe a Töröknek a Virginia állambeli Richmondban tartott bemutatóját követően.

Rejtély vagy szemfényvesztés?

De hogyan működött a szerkezet? Mi vagy ki mozgatta a bábu kezeit?
Kempelen mágneseket alkalma­zott, amelyek a tábla aljára voltak erősítve. A sakkfigurák fém magokat rejtettek magukban, amelyek megemelték a tűket, amint elmozdították őket. Így a játszma aktuális állása könnyen követhető volt.
A figura képes volt felemelni a bábut, és áthelyezni a megfelelő helyre. A nézők nagy részének világos volt, hogy a bábu karjainak mozgatását ember végzi, de azt nem értették, miként képes követni a dobozban elrejtett játékos a külső táblán zajló sakkjátszmát.

A feltaláló nem csinált belőle titkot, hogy ez egy trükk, de nem árulta el, hogyan működik. Gyermekjátéknak, mechanikai tréfának nevezte, ám kora legnagyobb szenzációja lett, sőt egyesek a mesterséges intelligencia megalapozójaként tekintenek rá. Ma már tudjuk, hogy a doboz belsejében valószínűleg egy törpe növésű, nagyon jól sakkozó ember ült. Kempelen az előadásokon a játszma előtt mindig kinyitotta, majd becsukta a doboz ajtajait, úgy, hogy az apró termetű embernek volt ideje helyet változtatni, elbújni.

A tudós halála után a német Johann Nepomuk Mälzel – a metronóm, a zenében használatos tempójelző feltalálója – vette meg a szerkezetet, aki először nagy haszonnal eladta, majd visszavásárolta. Mälzel showműsorainak állandó fellépője lett a sakkautomata, amellyel Bonaparte Napóleon és Benjamin Franklin is összemérte tudását.

Az eredeti Török ma már nincs meg, egy philadelphiai múzeumba került, ahol egy 1854-es tűzvészben végleg megsemmisült. De tervrajzok megmaradtak, ezek alapján rendszeresen újjáépítik.

A német nyelvben a getürkt szó a hamisított dolgokat jelöli, egyesek szerint ez utalás Kempelen Törökjére.

A masina, amely utánozta az emberi hangot

Míg a sakkgépet hat hónap alatt, addig a beszélőgép végleges változatát Kempelen 22 év alatt készítette el. 1791-ben adta közre Az emberi beszéd mechanizmusa című tanulmányát, amely a modern fonetika alapja lett. Tanulmányozta az állatok hangadását, a nem beszéd jellegű emberi hangképzést (fütyülés, krákogás, horkolás, csók), sőt a beszédhibákat is, és javaslatokat is tett a javításukra.

Kép

Kempelen Farkas beszélőgépének magyarországi replikája – Forrás: Wikipédia

A masina gyermekhangon szólalt meg, a hangképző szervek működését utánozta. Egy könnyen formálható gumitölcsér ügyes manipulá­ciója és jó hallóérzék kellett ahhoz, hogy megközelítően felismerhető hangok keletkezzenek. Nem az akusztika törvényei irányították a gépet, hanem a kezelő, aki figyelmesen hallgatta, milyen hangot állít elő a gép. A tüdőnek fújtató, a hangszalagoknak sípok, az orrüregnek nyílások, a szájüregnek tölcsér felelt meg, a hangok képzésekor nyílásokat fedett le, és tett szabaddá.

A szerkezetet azonban nem volt olyan egyszerű szóra bírni. Ha a fújtatót az ember megmozgatta a könyökével, a szélládába levegő került; ezt a légtömeget aztán különböző szelepek és billentyűk irányították. A felhasználó keze eközben eltűnt a láda külső borításának két nyílásá­ban, amely a gépezetet a portól védte. Miközben az ember jobb kézzel a szélláda emelőjét és a szelepeket mozgatta, bal kézzel a puha tölcsért fogta, amely végül kiadta a hangot. Több nyelven lehetett vele szavakat létrehozni. „Én minden egyes francia vagy olasz szót, amelyet előre mondanak nekem, rögtön utána mondatom, ezzel szemben egy kissé hosszú német szó mindig sok fáradtságomba kerül, és csak ritkán sikerül egészen érthetőre” – írta Kempelen tanulmányában.

Siketnémáknak akart segíteni

Célja nem csupán az emberi hang működésének megértése, hanem a siketek segítése volt. Azt akarta, hogy az eszköz segítségével ők is képesek legyenek kifejezni gondolataikat.

„Összegyűjtött felismeréseimnek minden haszna, minden érdeme legfeljebb csak abban van, hogy általuk néhány süketnémának beszélni tanítása megkönnyíthető, valamint a hibás beszédű emberek egy részének kiejtése az én útmutatásaim alapján megjavítható.” Azt azonban nem tisztázta, hogyan lehetséges ez, ha nagyon jó hallásra van szükség ahhoz, hogy a kívánt hangok létrejöjjenek.

A polihisztort 43 évnyi szolgálat után nyugdíjazták. I. Ferenc osztrák császár – valószínűleg jakobinus kapcsolatai miatt – megvonta járadékait. A 18. század egyik legragyogóbb elméje szegénységben halt meg 1804-ben.

Kempelen élete legnagyobb alkotásának a beszélőgépet tartotta, de saját korában nem ismerték fel a jelentőségét. Magyarországon Nikléczy Péter és Olaszy Gábor fonetikusok, nyelvkutatók 2001-ben építették meg újra eredeti formában, a BME Informatikai Épületében van kiállítva. Kempelen több mint 200 évvel előzte meg az informatika korát, a 21. század elejét, amikor szinte minden digitális eszközbe már beépítenek egy beszédszintetizátort.

Felhasznált források:

• MTI
• Szalatnai Rezső: Kempelen, a varázsló (történelmi regény)
• https://www.mek.oszk.hu/01000/01069/01069.htm
• http://fonetika.nytud.hu/wp-content/uploads/2016/04/Nikleczy-Olaszy_KempelenBeszelogepe.pdf
• http://www.kempelen.hu/munkassaga.html
• Előadás Kempelen Farkasról az MNM Rákóczi Múzeumában https://www.youtube.com/watch?v=8BPZhz2NDDs
• https://www.vik.bme.hu/hir/2625-kempelen-farkas-beszelogepe
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Kempelen_Farkas

Dávid 1510 és 1520 között született Kolozsváron Hertel Dávid német ajkú, szász varga gyermekeként. Franz David Hertelként született, a Dávid Ferenc nevet csak felnőttkorától használta, amikor magyarnak vallotta magát. Fiatalon katolikus papnak tanult, de már ekkor rokonszenvezett a reformátori eszmékkel. Ezt követően, formailag még katolikusként, a gyulafehérvári káptalan anyagi támogatásával 1545 és 1551 között Wittenberg és Frankfurt an der Oder egyetemén folytatott teológiai tanulmányokat, ahol megismerkedett Erasmus és Luther eszméivel, és tanulmányozta Erasmus nevezetes görög Újszövetség-kiadását. Alighanem katolikus pappá szentelték, hiszen hazatérve rövid ideig plébánosként szolgált, ám hamarosan nyíltan csatlakozott a reformáció lutheránus ágához. Besztercén volt a latin iskola igazgatója, rövid ideig Petresen lelkész, majd 1553-ban Kolozsvárra került kollégiumigazgatónak, 1555-től pedig ő volt a város lutheránus főlelkésze. Miután a német és magyar ajkú lutheránusok különváltak, 1556-tól a magyar lutheránusok püspökké választották. Komoly teológiai vitákat követően, miközben egyre radikálisabb eszméket képviselt, 1564-ben átlépett a református gyülekezetbe, és annak lelkipásztoraként, majd püspökeként, János Zsigmond fejedelem udvari papjaként működött tovább. Az udvarnál került kapcsolatba Giorgio Biandratával, Blandrata Györggyel, aki a fejedelem orvosaként radikális antitrinitárius nézeteket képviselt.

Dávid őáltala ismerkedett meg a Genfben máglyára küldött spanyol Miguel Servet és a lengyel földön menedéket találó itáliai Fausto Sozzini szentháromságot tagadó radikális nézeteivel, amelyekhez idővel maga is csatlakozott.

1565-től nyíltan kétségbe vonta a Szentháromságról és Krisztus istenségéről a reformátorok által is vallott tanítást, arra a meggyőződésre jutott, hogy „a Szentírás egy Istent mond, nem hármat, egy Krisztust, nem kettőst, egy hitet, egy keresztséget és egy úrvacsorát. Semmit sem mond kettősnek”. 

Az erdélyi unitarizmus élén

Meggyőződése miatt éles vitába bonyolódott a debreceni lelkésszel, Méliusz Juhász Péterrel, majd a reformátusokat is odahagyva a szerveződő unitárius közösségnek lett a lelkésze, 1568-ban az unitárius egyház alapító püspöke. Továbbra is udvari papja maradt az orvosa (és Dávid támogatója), Giorgio Biandrata hatására ugyancsak antitrinitáriussá – ahogy itthon nevezték, unitáriussá – lett ifjú János Zsigmond erdélyi fejedelemnek. Együtt elérték, hogy az 1568-as, vallási toleranciát hirdető tordai országgyűlés egyenlő jogokat, szabad vallásgyakorlatot biztosított a katolikus, a lutheránus és a kálvinista egyház mellett az unitáriusoknak is. A következő évtized az unitáriusok és Dávid Ferenc pozíciójának megerősödését hozta, bár a püspök ekkor is állandó vitára kényszerült ellenfeleivel, különösen korábbi munkatársával, Méliusz Juhász Péterrel. Az unitáriusok a fejedelem támogatásával nyomdát nyitottak, amely lehetőséget biztosított Dávid zömében latin nyelvű írásainak, hitvédő és hitvitázó műveknek a kiadására is, bár a püspök igazán élőszóban, a szószéken érezte elemében magát. Olyan jelentős antitrinitárius gondolkodók látogatása is erősítette őket, mint Jacobus Palaeologusé vagy néhány évvel később Fausto Sozzinié. A püspök és az unitárius közösség helyzete János Zsigmond fejedelem halálát követően rendült meg, 1571-ben a katolikus Báthori István lépett Erdély trónjára. Báthori Dávidot megfosztotta udvari papi tisztétől, az unitáriusok elveszítették nyomdájukat, ezt követően pedig – különösen a reformátusok részéről – komoly támadásoknak voltak kitéve.

Az unitárius közösség talán Dávid radikalizmusa miatt belsőleg is meghasonlott, még korábbi támogatója, Biandrata is elhagyta. Maga a püspök élénk irodalmi vitát folytatott ellenfeleivel, de egyre inkább defenzívába szorult. Végül 1579-ben a keresztény hit alapjainak megkérdőjelezése miatt per indult ellene.

A vádak nem unitárius hitvallását érintették, hiszen a tordai határozatok értelmében felekezete a katolikus, a lutheránus és a kálvinista közösséghez hasonlóan törvényi elismerést nyert, hanem éppen azt, hogy az ő radikális fellépése vallási újítások hirdetésével bontja meg a tordai országgyűlés által megalkotott vallásbékét, veszélyeztetve ezzel a fejedelemség rendjét és nyugalmát. A bíróság bűnösnek találta a nézetei mellett kitartó Dávidot, és országgyűlési végzéssel életfogytig tartó várbörtönre ítélte. Rövid ideig Déván raboskodott, de még 1579 novemberében meghalt. A hagyomány szerint az élettől az alábbi, börtöne falára írt kis verssel búcsúzott: „Mennyköve pápáknak, tüze, kardja, máglyarakása, semmi soha nem tartja föl azt, ki igaz. Azt írtam s hittel hirdettem, amiket érzék: holtom után a hamis hit Babilonja ledől.”
Bár Dávid a katolicizmusból indult, és a lutheranizmuson, kálvinizmusok át egészen az antitrinitarizmusig, unitarizmusig jutott, személye és nézetei azonban igazán élete utolsó, unitárius periódusában váltak jelentőssé. Hitsorsosaihoz hasonlóan ekkor már ő is elutasította Isten háromszemélyűségének tanítását, a Fiú és a Lélek valódi istenségét.

Vallotta azt is, hogy Krisztus nem megváltó, hanem erkölcsi példakép, akit a hívőnek szabad akarattal kell és lehet követnie.

Ami a Krisztus imádása körül az antitrinitárius közösségen belül kirobbant úgynevezett adorantista vitát illeti, azon a radikális állásponton volt, hogy csak a kiváló embereknek, prófétáknak kijáró tisztelet illeti meg a Megváltót, imádás azonban semmiképpen. Miután fejedelme jóvoltából felekezetének saját nyomdája volt, egymás után jelentek meg latin és magyar nyelven teológiai művei, a vallási vitákhoz hozzászóló írásai. Így műveiben sajátos unitárius üdvtörténetet vázolt, Istenről és a világról elmélkedett, egyháza hitét pedig a legrendszeresebben Rövid magyarázat miképpen az Antikrisztus az igaz Istenről való tudományt meghamisította címet viselő vitaértekezésében és az azt kiegészítő, csak Rövid útmutatás címen emlegetett munkájában fejtette ki. A Rövid magyarázat bevezető részében Dávid a katolikus egyházat és a pápaságot az Antikrisztus művének nevezve. A mű második részében azután a szerző a reformátori mozgalmak áttekintését adta, úgy vélve, Luther reformációja csak a hit felszínét érintette, Zwingli és Kálvin már közelített az igaz hit újrafogalmazásához, a hamis szentháromság-hit leleplezésével azonban az unitáriusok jutottak el az igaz Istenről való tanítás helyreállításáig, amelynek diadaláról a munka befejező, prófétai hangvételű részében ír. Dávid bebörtönzése és halála nagy csapást mért a vezetőjét veszített erdélyi unitárius egyházra, amelynek helyzete csak a következő században konszolidálódott, hogy kisebbségi egyházként Erdélyben, Magyarországon és a tengerentúlon máig is őrizze alapítója hitét és emlékezetét. Kultúr- és vallástörténeti jelentősége mellett Dávid Ferenc, a szenvedélyesen kereső és hite mellett kiálló tragikus hős, helyet kapott a magyar irodalomban is. Biandratával és Sozzinivel való képzelt találkozását az erdélyi író, Páskándi Géza örökítette meg Vendégség című, 1973-ban Békéscsabán bemutatott drámájában, amelynek későbbi emlékezetes pesti előadásain Várkonyi Zoltán rendezésében három színészóriás, Bárdy György, Básti Lajos és Darvas Iván elevenítette meg a hazai unitarizmus hőstörténetét. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Bő három évvel ezelőtt szinte egyik napról a másikra bénultál le. Mi történt akkor veled?

– Tagkönyvtárvezetőként dolgoztam, de egyéb feladatokat is elvállaltam egy másik területen, és a júliusom nagyon megfeszített volt. Kimerültem, az utolsó munkanapomon pedig torokgyulladásom lett. A szervezetem tehát jelzett, és a szabadságomat betegen kezdtem. Egy hét alatt rendbe jöttem egy antibiotikumos kezelés hatására, ám a lábamban zsibbadó érzés keletkezett. Olyasmi, mint amikor „hangyák futkosnak” benne, csak ez nehezen múlt el. Aznap még tudtam közlekedni, de nagyon fájt a derekam. Azt gondoltam, hogy ez a sok fekvés, pihenés miatt lehet, esetleg megnyomódott egy ideg. Szombaton tovább romlott az állapotom, képtelen voltam egyedül közlekedni, ketten segítettek. Ezért bementünk a sürgősségire, ahol infúziót kaptam, majd hazaküldtek, hogy nincs nagyobb baj, menjek el hétfőn szakrendelésre a derekam miatt.

Vasárnap reggel azonban már egyáltalán nem tudtam mozogni nyaktól lefelé, ezért visszavittek a kórházba.

Az ügyeletben lévő orvos azonnal GBS-szindrómára (Guillain-Barré-szindróma) gyanakodott a felső légúti megbetegedést követő bénulásos folyamat miatt. Ez a gyanú be is igazolódott, aznap az intenzív osztályra kerültem, és megkezdték a terápiát.

Nagyon alattomos betegségről van szó: a bénulás alulról felfelé indul el a mozgatóidegeket érintve, de a légzőizmokra is hathat, ezért van, aki lélegeztetőgépre kerül. Másnál néhány hónap alatt spontán gyógyul a betegség, esetleg egy kis zsibbadás lehet. Nekem sajnos a súlyosabb változat jutott, de lélegeztetőgépre nem kellett kerülnöm. A terápiának köszönhetően annyit tudtam fejlődni, hogy a karjaimat újra mozgattam, illetve a jobb lábamat térdnél kicsit fel tudtam húzni. Így vittek haza a kórházból, ahonnan az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe kerültem, ahol fél évet töltöttem. Itt végül is az volt a fő szempont, hogy megtanítsanak kerekesszékkel közlekedni és önellátóvá válni. Illetve, rövid távra rollátort, hosszú távra kerekesszéket javasoltak, és ezekkel ott már tudtam is közlekedni. Itthonra azonban nem voltam hajlandó kerekesszéket venni, elhatároztam, hogy megtanulok újra járni.

– Óriási változás lehetett ez az állapotromlás az életedben – hogyan viselted?

 – Könyvtárosként a munkámnak azt a részét szerettem a legjobban, amikor közvetlen kapcsolatom volt az olvasókkal. Élveztem, ha könyveket ajánlhattam, ha rendezvényt szerveztünk, beszélgettünk, a vezetői feladatokkal járó terheket azonban nehezen viseltem. Ráadásul nem igazán tudtam nemet mondani, ha rám bíztak valamit, azt megpróbáltam maximálisan megoldani, és elvállaltam, amit csak lehetett. Művészeti vezetője vagyok a Magyar Origami Körnek, ennek keretében is bőven volt feladatom, és jöttek az eredmények is. Olyan területen hajtogattam, amellyel kezdetben csak négyen foglalkoztunk az országban: tesszalációkat is készítettem. Ismerkedtem a paverpol technikával is. Önkéntesként vadmadarakat mentettem Berkényi Tamás állatorvossal együttműködve – ezek mind teljes embert igényeltek volna, de mindenbe annyira folytam bele, amennyire tudtam. Illetve ott volt még a gyermekem, akire szintén figyelnem kellett. Komplexnek éreztem a tevékenységeimet: az egyik hobbi volt, a másik hivatás, mind feltöltött, ám úgy tűnik, mégis sok volt.

A betegség megjelenése utáni állapot érdekes tapasztalást adott: úgy éreztem magam a kórházi ágyon bénultan, mintha megérkeztem volna egy nullponthoz.

A túlhajtásból elértem egy nyugalmi állapotot, ezt akkor így is tudtam megélni. Mindenkit megkértem arra, hogy ne keressenek, mert semmivel sem tudok foglalkozni, és nem is szeretném, ha az agyam bármi másra fókuszálna a felépülésen kívül. Ezt mindenki tiszteletben is tartotta. Vakon hittem abban, hogy pár hónap után már mehetek dolgozni. Sajnos nem így lett, mert a GBS súlyosabb változatával van dolgom. A kilátásaim kezdetben nem voltak túl jók, az orvosok nem láttak esélyt arra, hogy újra járjak, ráadásul a rehabilitációs intézetben a koponyasérültek osztályán voltam, és amit ott átéltem, az nagyon mélyen érintett lelkileg…

Kép

Fotó: Bakay Richard

– Az elmúlt három évben sokan segítették a felépülésedet fizikális és lelki szempontból, leginkább magánúton. Óriási eredmény, hogy ismét tudsz járni. Hogyan haladsz?

– Amikor hazajöttem, nem tudtam használni a lakásomat, mert elsorvadtak a lábizmaim, és technikailag problémát jelentett a tisztálkodás is. Új lakásba kellett költözni, ahol a lépcsőzés szintén gondot okozott, ám makacsul hittem, hogy helyrejövök, és hamarosan az is menni fog. Nem így lett, és azt nagyon rosszul viseltem lelkileg. Időközben azonban beszereztem egy járássegítőt, amit én csak „nyúlcipőnek” hívok. A lábszáramra kell felhelyezni, és azzal, valamint két mankóval ma már egészen jól tudok járni, akár kirándulni is tudunk. Ez óriási élmény! Sokat köszönhetek az edzőimnek és más segítőimnek. Kezdetben hajlamos voltam túlhajtani magam az edzések során, ám fel kellett ismernem: a gyógyulási folyamathoz a pihenés is hozzátartozik.

És megtanítottak arra: tűzzek ki célt, de ne annak az elérése legyen a legfontosabb, hanem a közben megtett út, az eredmények.

Most már otthon is elboldogulok egyedül a könnyebb tevékenységekkel. A páromra támaszkodhatok, ő ebben a nehéz helyzetben is kitart mellettem, és a fiam is segít, amiben tud.

– Azt szoktad mondani, írni magadról: afféle lelki El Caminóként tekintesz arra a folyamatra, amely zajlik. Hol tartasz most ezen az úton?

– Hiszek abban, hogy nem áldozatai vagyunk a betegségünknek, hanem lehetőséget kapunk általa a változtatásra. Az a szemléletem, hogy az adott helyzetből kell kihoznunk a legjobbat. Ezért csak mi magunk tudunk tenni, kívülről csupán segítséget kaphatunk. Abban is hiszek, hogy mindennek megvan az oka és a célja, még ha ez rögtön vagy utólag nem is látszik. Ha valaki nehéz helyzetbe kerül, akkor ugyanazzal a szemléletmóddal, amellyel korábban élt, nem tud kijönni belőle. Változtatni kell, legyen szó akár párkapcsolatról, munkáról vagy gyermeknevelésről. Tudni kell szemléletet váltani, és ha másként nézzük a dolgokat, abból jó is származhat. Így például ahelyett, hogy sajnáltam volna, hogy nem tudok origamizni, azt gondoltam: mivel van itthon vásznam és festékem, ecsetem, megtanulom az akrilfestést. Elkezdtem foglalkozni a színek elméletével, keverésével, és ezeket most már tudatosan alkalmazom. A kezdetben remegő kezemet a másik kezemmel segítettem. Írni is hasonlóan tanultam újra. Továbbá – miután feldolgoztuk őket – túl kell lépni a saját fájdalmunkon, sértettségünkön, és érdemes megnézni, mire tanít az adott betegség, állapot.

Engem megtanított például a jelenben lenni, az apróságokra figyelni, elfogadni a saját testem korlátait és értékelni magamat.

Az önértékelés egyébként nagyon nehezen ment ebben az akadályoztatott helyzetben, hiszen így sokkal kevésbé tudtam magamra teljes értékű emberként tekinteni. Ez a másság-érzés mindenképpen ott van, ám ezzel is meg kellett tanulnom együtt élni, akárcsak azzal, hogy az emberi kapcsolatok is átalakulnak. A másoknak való megfelelést ugyancsak el kellett engednem, tudatosítva, hogy ne az orvosnak vagy a gyógytornásznak akarjak megfelelni, hanem magam miatt haladjak, gyógyuljak.

Járássegítő eszközökkel voltam már nemrég kirándulni a Kékestetőn, és koncertre is elmentem. Nem volt könnyű, de nem is volt lehetetlen. Az élethez kell merészség, bizalom és kalandvágy – bennem ezekből sok van!

„Hogy a szelíden érző szépnemet 
Letiltva minden főbb pályáiról, 
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta 
A férjfitörvény, vajjon jól van-e? 
Igen: ha az csak úgy tekintetik, 
Mint ösztöninknek szenvedő edénye 
S nyers kényeinknek játszó eszköze.”

(Részlet Berzsenyi Dániel Dukai Takács Judithoz című verséből)

Dukai Takách Judit verseit 1909-ben Vadász Norbert premontrei kanonok rendezte sajtó alá. Az idős atya plátói módon bolondult az őzikeszemű szerzőért. Ő volt az, aki egy titokzatos szombathelyi grófnő hagyatékában megtalálta az akkor már több évtizede elfeledett költőnő hagyatékát, és nem engedte elkallódni.

Poétából háziasszony

Az 1795-ben született Juditot szülei Takách István és Vittnyády Terézia gonddal és szeretettel nevelték, a gazdag család egyetlen lányaként, apja valósággal bálványozta. A kor legnagyobb költőjével, Berzsenyi Dániellel került rokonságba unokanővérén Dukai Takách Zsuzsannán keresztül. Ilyen pártfogók mellett a Parnasszusra vezető út sem bizonyult lehetetlennek. 
Vas megyében a mai napig látható az ősi Dukay-kúria. Hatalmas fenyők árnyékában csendben dacol az enyészettel. Valamikor Berzsenyi Dánielt látták vendégül tágas szobái.

A niklai remete, ahogy magát az öregedő Berzsenyi nevezte, reménytelen szerelmet táplált a fiatal poétanő iránt, aki úgy tett, mintha ebből semmit nem venne észre. Elfogadta, hogy az idős Berzsenyi Dudinak becézte, és a pártfogását sem vetette meg.

A férfi egyébként csak a lány szemében tűnt öregnek, még negyven­éves sem volt, amikor találkoztak. 1814. november 14-én Judit a következő sorokat jegyezte fel naplójába: „A halhatatlan Berzsenyi volt nálunk, isteni mód mulattuk magunkat. Egész héten mindennap vendégeim voltak, s utoljára jött a legkedvesebb vendég, a mi Berzsenyink. Igen jól töltöttük időnket, délután mind egész estvélyig olvastatott vélem. Igen jó kedve volt nálunk, kimondhatatlan sokat nevettem véle. Örülök, hogy Dukában mindég víg kedvvel van.” 1814. július 5-én keltezett Juditnak címzett levelében Berzsenyi a sorok közé rejtette szerelmi vallomását. „Már két ízben is voltam Vasban, de elkerültem Dukát, így kerültem valaha szeretőmet midőn látására nem valék elkészülve.”
Judit tisztelte a férfit és a költőt, de nem szerette. Ő a kontár Horvát József Elekbe volt szerelmes, és mikor imádottja mást vezetett oltár elé, bánatában férjhez ment egy felsőbüki földbirtokoshoz, Göndötz Ferenchez. Háziasszony lett, önként hajtotta igába babérkoszorús fejét.

Egy apa reménysége

Az 1811 és 1820 közötti időszakban azonban Juditnak még bőven termett babér, magyar Szapphóként tündökölt. Berzsenyi a következő sorokkal ajánlotta felfedezettjét Kazinczy Ferenc figyelmébe: „Szép értéke legalább megér hetvenezret” – de mielőtt a feministák tábora felhördülne, meg kell jegyeznünk azt az aprócska tényt, hogy Berzsenyi levelében Judit hozományára gondol, amit azért említ meg Kazinczynak, hogy tudja, nem akárkivel van dolga.

A lány apja, Takách István Magyarország egyik legtehetősebb középbirtokosa, aki gyermekének a korszellem diktálta feleség-, anya-, gazdaasszonyszerep helyett egészen mást képzelt el.

Egyszer azon kapta lányát, hogy verset ír. Az ijedt Judit el akarta rejteni művét, ám apja homlokon csókolta, akár egy „nyájas múzsa”, aki későbbi verseinek állandó visszatérője lett. 1811-ben Judit édesanyja meghalt. Apja, hogy enyhítse lánya gyászát, Sopronba küldte, ahol zenét, német nyelvet és irodalmat tanult. 
A lutheránus városban német nyelvű kőszínház működött, hangversenyeket is adtak, a város nagy múltú líceumának országos híre volt. Az intézményben kiváló teológusok működtettek magyar nyelvű irodalmi önképzőkört, egyébként maga Berzsenyi Dániel is ennek az alma maternak a kebelén nőtt fel. Igaz, nem élvezhette sokáig, mert állandó botrányai miatt rövid időn belül kicsapták az iskolából. Judit viszont egyetlen nőként részt vett a Kiss János irodalompártoló, tudós lelkész vezette Magyar Társaság ülésein, amely önképzőkörként funkcionált. Ezeken a foglalkozásokon csiszolódott a fiatal lány poétikai eszköztára, sajátította el a verstant és az antik műveltséget, ismerkedett meg a kortárs költészettel. 

Akiért bolondultak a költők

„Asszonyi foglalatosságok között fonyás és varrás az ő legkedvesebb munkája, verseinek is nagyobb részét rokkája pergése mellett írta, a szabónak nem patronája, mert minden öltözetjeit önnön kezei készítik. Ez nem úgy említtetik, mint dicséret, hanem csak annak bizonyságára vagyon itt, hogy az asszonyisággal s annak foglalatosságaival a poézis hadat nem visel” – írta magáról Judit rövidke bemutatkozó életrajzában, amikor Festetics gróf invitálására részt vett a Keszthelyi Helikon ünnepségen, amelynek pillanatok alatt ő lett a legnépszerűbb művésze. Sikerében persze közrejátszott legendás szépsége, bolondultak utána a sármos, bús-borongós szakállas bajuszos poéták. Dukait sokszor frusztrálta hirtelen és könnyen jött emancipációja. Kazinczy, aki Berzsenyin keresztül keveredett Judit hálójába, és aki szerint „Judit méltó a tömjénre”, rövid levélben bátorította a lányt:

„Ne rettegje kisasszony azt a vádat, hogy amely leány verset ír, nem lehet jó asszonya a háznak, így ítél a közönséges ember.”

A költőnőre felszabadítóan hatottak a széphalmi mester szavai. Katona József, a Bánk bán szerzője sem ment el szó nélkül az igéző szépségű lányka mellett. Bár személyesen soha nem találkoztak, és a zárkózott férfi csak a hírét hallotta a nőnek, ennek ellenére ünneplő verssel üdvözölte az új „istennét.”

Családban magányosan

Dukai gyorsan felívelő költői pályájának hirtelen szakadt vége. Házasságot kötött első férjével, Göndötz Ferenccel, akit nem szeretett igazán, legalábbis Az én sorsom című verséből erre következtethetünk. „Szelíden mosolygó férj hű karjain igyekezett elfelejteni ifjú kori álmait” – írja egyik versében a házasodása okáról. Az ifjúkori álom – ahogy fent már írtam – nagy valószínűséggel a jóképű fűzfapoéta, Horváth József Elek volt. Klaviromhoz című versében utalást is tett egy bizonyos aranyfürtű „Apollóra”, akinek karja közé rogy, Apollón pedig „lantot ad, azt gondolom, hogy én is istennő vagyok!”
A fiatalasszony 1829-ben elveszítette leánykáját, Juliskát. Az anya fájdalmát Juliskám halálára című versében próbálta feldolgozni.

Alig két év múlva férje is meghalt. Judit három gyermekkel maradt egyedül. Bizonytalan jövője újabb házasságra sarkallta.

Az özvegyet 1835-ben férje egyik legjobb barátja, Patthy István táblabíró vezette oltár elé Ágfalván, nagy titokban. A házaspár Rábapatyra, a névadó folyó partján épített kúriába költözött. Judit ismét anyai örömök elé nézett. Ezekben az években írta meg élete utolsó versét, a már említett Az én sorsomat. Fájdalom és szomorúság csendül ki ebből a rímbe szedett önéletírásból. Többé nem írt. Teljesen felhagyott a költészettel. Örömtelenül és magányosan élte mindennapjait népes családja körében férje birtokán. Fiatalon, mindössze 41 évesen halt meg tüdővizenyőben, 1836-ban, abban az évben távozott a niklai remete, Berzsenyi is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Este rajzoltam egy betörőt, aki egy lángoló házból rohan ki a zsákmányával. A tűznek pont olyan színe lett, mint a Recsák Marci hajának. Ma reggel oda akartam adni neki, de amikor beértem a szobába, éppen fogathajtósat játszottak. Azonnal be akartam szállni, de a Recsák Marci azt mondta, nem lehet, mert ehhez túl magas vagyok.

A Juci bezzeg a tömpe lábain egész nap közöttük ugrált. Rém idegesítő volt, ahogy azt kurjongatta, hogy gyíííí meg hőőőőő. Szerintem még életében nem látott igazi lovat. Nem úgy, mint én, nyáron a Csipkét, akinek még a hátára is felülhettem. Ha Recsák Marci tudná, milyen ügyes lovas vagyok, sosem állt volna szóba a Jucival. 

Andi néni észrevette a rajzom, és annyira tetszett neki, hogy ki akarta tenni a falra. Mondtam gyorsan, hogy még nincs kész. Tudtam, hogy sürgősen szükségem van egy tűzoltóra, akit oda is biggyesztettem a jobb sarokba. Aztán a legszebb kékemmel elkezdtem rajzolni a kifele zubogó vizet a tömlőjéből. Egyre nagyobb és nagyobb lett a kék folt a papíron, egészen addig nőtt, amíg teljesen el nem oltotta a lángoló házat. Pár csepp igazi vizet is engedtem azért a biztonság kedvéért a papírra, ami egy kicsit maszatos lett, de legalább jól elázott a betörő is rajta. Andi néni sajnos így már nem akarta kirakni a rajzot, hiába magyaráztam, hogy néha a tüzek nagyon veszélyesek tudnak lenni, és hogy egyszer egy kicsit meg is égettem a kisujjam.

Délután aztán fontos dolgom volt. A focizó fiúkat néztem a pálya széléről. A többi lány is ott ült. A legtöbben Recsák Marcinak drukkoltak, minden rúgását hatalmas ujjongással fogadták. Én ugyan nem értem, mi tetszik nekik a ronda répahaján.

Egészen vizes lett az izzasztó futkosástól. A Juci kiabált a leghangosabban. Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy lehet ilyen nagy hangja, mikor olyan rövidek a lábai. Közben észrevettem, hogy a Máté egész jó kapus, még a fekete keretes szemüvege sem zavarja a védésben. Szerencsére a kiabálás nem hozta meg a sikert Recsák Marcinak, a lövését Máté könnyen védte. A Marci nagyon mérges szemeket meresztett a Jucira, így végre csend lett, és nyugodtabban meg tudtam vizsgálni a Máté szemüvegét, hogy ha hazaérek, lerajzolhassam. Szerintem irtó menő a fekete keretes szemüveg. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egyedül zarándokolsz, vagy van kísérőd?

Teljesen egyedül. Voltam már Egerben, Esztergomban, Győrben, Kalocsán, Máriagyűdön, Pannonhalmán, Vácon, Pécsett, Sárospatakon, Szegeden, Máriapócson, Székesfehérváron, Nyíregyházán, Tihanyban és környékén, továbbá Budapest legtöbb templomát is felkerestem. Kezdetben az volt a célom, hogy minél több templomba eljussak, és imádkozzam a világbékéért. Miután elértem a százat, úgy döntöttem, csak a könnyebben elérhetőket keresem fel újra és újra, most is épp a kútvölgyi kápolnából jövök, amelyik az egyik nagy kedvencem. Már többször gondolkodtam azon, hogy abbahagyom, mert nagyon fárasztó egy-egy ilyen út, de a Jóisten mindig erőt ad és hív, hogy „gyere még egy kicsit”. Egyébként bárhova elmegyek egyedül, nem okoz gondot. Az otthonomtól a legközelebbi trolimegállóig fehér bot nélkül is eltalálok, mert kívülről tudom az utat. Ha nem ismerem a helyet, előre megkérdezem, hogyan jutok el oda, s ha bárhol elakadok, segítséget kérek. Azt szoktam mondani, egyedül az országhatárok szabnak nekem határt.

Mennyire segítőkészek az emberek?

Nincsenek jó tapasztalataim. Előfordul, hogy fél óra is eltelik, míg találok valakit, aki segít. Sokan a telefonjukba merülnek, fülhallgató van a fülükben, meg sem hallják, ha megszólítom őket. Az emberek sokszor nem is tudják, hogyan segítsenek egy látássérültnek.

Hogyan segítünk jól?

Nemcsak azt kell megkérdezni egy látássérülttől, hogy segíthetek-e, hanem azt is, hogy miben.

Ha az illető azt kéri, kísérjék el valameddig, vagy segítsenek leszállni a buszról, akkor kart kell neki nyújtani, hogy belekarolhasson.

Sokan ilyenkor azt a karomat ragadják meg, amelyikben a fehér bot van, vagy ki akarják venni a kezemből, hogy segítsenek. Ha a látássérülttől elveszik a botját, az olyan, mintha másnak befognák a szemét, mi ugyanis azzal látunk. Régebben műanyag botom volt, néhányszor előfordult, hogy a nagy sietségben ráléptek, és eltört, s nem tudtam továbbmenni.

Hol tanultál meg ilyen jól tájékozódni?

Amerikában. Egyetemi tanár édesapámat háromszor hívták ki vendégprofesszornak, összesen négy évet éltünk ott. Második alkalommal Texasban voltunk, ahol járt hozzám az iskolába egy közlekedéstanár. Hetente többször csak velem foglalkozott, sétáltunk a városban, és tanított, mit hogyan vegyek észre, mire figyeljek. Meg is lett az eredménye, abban az évben én nyertem el azt a díjat, amelyet annak a látássérültnek adományoznak, aki a legtöbbet fejlődött az önálló közlekedés terén. Szüleimnek is rengeteget köszönhetek, mert önállóságra, az életre neveltek. Mindig azon voltak, hogy mindent ugyanúgy csinálhassak, mint a három testvérem. A sporttól sem zártak el, sőt, még korcsolyázni, sífutni és biciklizni is megtanítottak. Tízéves koromban kaptam egy tandembiciklit, amelyben már több ezer kilométer van, rengeteget jártunk és járunk túrázni a mai napig. Már kilenc éve mindig részt veszek a Mozdulj! Egyesület Balaton-kerülő tandemtúráján is.

Kép

Réka Medjugorjéban szüleivel – Forrás: Szalay Réka

Hova jártál iskolába?

Óvodába és alsó tagozatba a Vakok Óvodájába és Általános Iskolájába jártam. Felső tagozattól kezdve látók között tanultam egészen az anglisztika alapszak befejezéséig. A legtöbb tanárom megtett mindent, hogy semmiből se maradjak ki. Technika órán is ugyanúgy szegecseltem, lemezt vágtam, tőkesúlyos hajót építettem és madáretetőt készítettem, mint a többiek. Nemrégiben lecseréltük néhány régi bútoromat. Az íróasztalt, a komód fiókjait és a könyvespolcot a hátlap kivételével én raktam össze.

Sokan ott rontják el, hogy mindent meg akarnak csinálni a látássérült helyett, és nem engedik, hogy ő is megpróbálja, megtanulja.

Tapasztalati szakértőként dolgozol a Nem Adom Fel Alapítványnál. Miből áll a munkád?

Érzékenyítő programokat tartunk gyermekeknek. Saját magam által kitalált játékos formában mutatom be nekik a saját sérültségemet. Például a Braille-írást úgy ismertetem meg velük, hogy legóból kiraktam a Braille-ábécét, és felragasztottam egy kartonlapra. A betűk mellett olvashatók a látóbetűk is. A gyerekeknek ki kell rakniuk legóból a saját nevüket, majd leolvasom a kezemmel, és leírom nekik Braille-írógéppel, amit megkapnak ajándékba. Nemrég kitaláltam és készítettem egy tapintós memória-játékot is, az új foglalkozásokra azt is viszem már. Ezek a programok arra is jók, hogy meséljek magamról, a sérültségemről, a nehézségeimről. Azok a gyerekek, akikkel találkozom, már biztosan máshogy fognak viszonyulni egy látássérülthöz, és máshogy segítenek neki.

Mit adnak neked ezek a foglalkozások?

Nagyon szeretem a gyerekeket, a velük töltött idő nekem maga a mennyország. Ezért is végzek önkéntes munkát a Bethesda Gyermekkórházban. Bemegyek többedmagammal, és olyan gyermekek ágyához ülünk oda, akiknél épp nincs látogató. Vigasztaljuk őket, mesét mondunk, énekelünk, beszélgetünk velük, kinek épp mire van szüksége.

Ahogy hallgatlak, az az érzésem, nem ismersz lehetetlent látássérültként sem. Mindent megoldasz magadnak?

A főzés és a takarítás nem megy annyira egyedül, de van segítségem benne. Néhány éve különköltöztem a szüleimtől, igaz csak a szomszéd lakásba. Így megvan a saját önállóságom, de ha bármi adódik, vagy csak szülői ölelésre vágyom, pár lépéssel elérem őket. A kisebbik öcsém is, aki még otthon lakik, sokat segít nekem. A minap is ő kísért el a vasárnapi misére, nagy biztonságot ad, amikor vele közlekedem, belékarolhatok.

Kép

Petrovac kikötőjében szüleivel és testvérével, Botival – Forrás: Szalay Réka

Hogyan élted meg, hogy elvesztetted a látásodat?

Hálaistennek nem emlékszem rá.

Arra viszont igen, hogy milyen a világ, milyenek a tárgyak, a formák és a színek, még a vattacukorra is emlékszem, amit Balatonon a strandon ettem.

Emiatt előnyben vagyok azokkal szemben, akik soha nem látták a világot. Tudom, hogy azért nem látok, hogy több mindent észrevegyek a belső szemeimmel, és több mindent halljak meg. Ezért tudtam meghallani Isten szavát is, amikor elhívott erre a zarándoklatra. Az Isten így, látássérültként is használ engem, én is tudok másoknak adni, van, hogy csak azzal, hogy megosztom a szendvicsemet egy hajléktalannal, van, hogy egy lelkileg válságban lévő embert hozok ki a mélységből azzal, hogy elkezdünk beszélgetni az utcán.

A produkció rendezői, Szebeni Zsuzsa, Bertha Lívia és Ugron Zsolna, valamint producere, Molnár-Bánffy Kata azzal a céllal készítették a filmet, hogy az megőrizze e kivételes nő emlékezetét. Az alkotók emellett a századfordulós Erdély kulturális életét is szerették volna jobban bemutatni. A film játékfilmes és dokumentarista elemek keverésével idézi meg Carola alakját és korát, amely archív fotókon és videókon elevenedik meg, míg személyisége, érzései, lelki vívódásai Kádár Noémi színésznő játéka révén bontakoznak ki a nézők előtt.

Saját gyermekét elvesztette, de megmentett 130 másikat

Szilvássy Carola, Erdély egyik legrégebbi arisztokrata családjának leszármazottja megosztó személyiség volt, aki soha nem rejtette véka alá véleményét, és kiállt a számára fontos ügyekért, rengeteg dologban megelőzve korát.

Támogatásával jöhetett létre a kolozsvári gyermekotthon, emellett némafilmet is rendezett, és ő volt az első magyar nő, aki repülőgépre ült.

A férfiak rajongtak érte, a nők pedig irigykedtek rá, pedig határozottsága mögött rengeteg személyes tragédia húzódott meg. Ifjú lányként a gróf, akit szeretett, nem őt vette feleségül, ezért válaszul egy másik férfihoz, báró Bornemissza Elemér későbbi országgyűlési képviselőhöz ment hozzá, de nem lelt boldogságra mellette. A házasságból egyetlen gyermek született, azonban a Dudinak becézett kisfiú hétéves korában meghalt skarlátban – ebben feltehetően közrejátszott, hogy apja egy kirándulás során nem öltöztette fel megfelelően.

A veszteség felerősítette Carolában az elesettek és a gyermekek iránti érzékenységét: pár évvel fia halála után bábaképzőt végzett, és később több szülést is levezetett, az első világháború idején pedig két évig szolgált szakszerszámos ápolóként a lembergi fronton, testközelből tapasztalva meg annak borzalmait. Az átéltekről naplót is vezetett.

Lelkiereje ezután sem tört meg.

Ezt mutatja, hogy 1916-ban, amikor a románok betörtek Erdélybe, 130 árvát menekített ki a nagyszebeni árvaház égő épületéből legjobb barátnőjével, Bethlen Margittal és Bánffy Miklóssal.

A Carolát megformáló Kádár Noémit ez az áldozatkészség fogta meg leginkább Bornemissza Elemérné jellemében. „Amikor a gyerekek mentését forgattuk, úgy éreztem, hogy ott van Carola is, nagyon megérintett ez a jelenet” – meséli a színésznő. A film mindenfajta hatásvadász elem nélkül ábrázolja élete legnehezebb pillanatait, amelyek ezáltal még megrázóbban hatnak, és elgondolkodtatják a nézőt.

Kép

Szilvássy Carola egy archív fotón – Forrás: Carola Egyesület

Megelevenedő szerelmes sorok

A film másik vezérfonala Szilvássy Carola és Bánffy Miklós kapcsolatának bemutatása. Bár az asszonyt több férfihoz is fűzték gyengéd szálak, az író volt az egyetlen igaz szerelme. Még kamaszkorukban ismerkedtek meg, és hamar lángra gyúltak egymás iránt, ám Bánffy apja nem engedte a fiúnak, hogy feleségül vegye a lányt. Ennek ellenére szerelmük Carola haláláig tartott.

„Mély, intellektuális kapcsolat alakult ki köztük, ami egyszerre volt szerelem és barátság – mondja Szebeni Zsuzsa, Bánffy Miklós életének kutatója. – Jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, és nemcsak az érzelmeik, hanem közös ügyek is összekötötték őket, legyen az színházalapítás vagy az Erdélyi Helikon írói kör, amelynek mindketten tagjai voltak. Ezért is tarthatott ez a kapcsolat egész életükön át.”

Rengeteg levelet írtak egymáshoz, Bánffy mindenben kikérte Carola véleményét, sőt róla mintázta az Erdélyi történet trilógia női főszereplője, Milóth Adrienne karakterét.

A forgatókönyvet is író Ugron Zsolna többek között Bánffy Miklós Carolához írt sorait is beépítette a párbeszédekbe. Az asszony Bánffynak írt válaszlevelei viszont nem maradtak meg az utókornak: az író hagyatékát egyberendező felesége, Váradi Aranka vélhetően megsemmisítette azokat. De a filmben szintén idézett háborús feljegyzések is képet adnak Carola személyiségéről, karakán, mégis érzékeny alkatáról. Ennek köszönhetően az alkotás úgy hiteles, hogy közben érzelmekben és fordulatokban gazdag.

Igazi kincsekre bukkantak a film készítése közben

Szilvássy Carola hagyatékának feldolgozását nagy ívű kutatómunka előzte meg, az így előkerült különleges dokumentumok a filmben is láthatók. Az egyik ilyen egy pármásodperces mozgóképfelvétel, amelyen az Erdélyi Helikoni Íróközösség tagjai – többek közt Kemény János író, Kós Károly, Bánffy Miklós és maga Carola – szerepelnek. „A felvétel még a Kemény-leszármazottaknak is nagy meglepetést okozott, mivel 1992 óta senki sem láthatta. Ekkoriban veszett nyoma, és csak nemrég, egy szekrény mélyén bukkantunk a filmtekercsre” – osztja meg Bertha Lívia. A másik nagy felfedezés egy vázlat, ami azt a fejdíszt ábrázolja, amelyet Carola egy jótékonysági jelmezbálon viselt.

„A rajzot Bánffy Miklós készítette, és a Ráday-gyűjteményben találtuk. Az író Theodóra bizánci császárné fejdíszéről mintázta, a vázlat alapján készült fejdísz azonban nem maradt meg. A rajz nemcsak ezért különleges, hanem mert aztán az elkészült fejdíszt hadiárvák megsegítésére árverezték el” – avat be a kulisszatitkokba Szebeni Zsuzsa.

Kép

Szilvássy Carola az ikonikus fejdísszel – Forrás: Carola Egyesület

A nézők belehelyezkedését a szereplők helyzetébe a korhű jelmezek is segítik, amelyek nagy részét az alkotók Tordai Hajnal jelmeztervezőtől kapták.

„Komoly tartást ad az embernek, amikor egy ilyen ruhát visel” – mondja Kádár Noémi.

A filmben és a plakáton Carola ikonikus fejdíszének rekonstrukciója is szerepel, amely pedig Csilip Tünde munkája.

A játékfilmes jeleneteket olyan valós helyszíneken forgatták, ahol Carola sok időt töltött, mint az Erdélyi Helikon kör bázisaként működő Marosvécsi Kemény Kastély, a Kolozsvári Magyar Opera, ahol ő is színpadra állt, és a Kolozsvári Botanikus Kert, ahol sokat sétált.

Kép

Kép: Salt Communications

Hite és bátorsága kiemelte kortársai közül

Szilvássy Carola érdemeinek hosszú sora ellenére nevét ma kevesen ismerik. „A kommunista rendszer igyekezett eltörölni az arisztokrácia emlékét, ahogyan azt láthattuk Bánffy Miklós esetében is. Az utóbbi években azonban előtérbe került a nőkutatás, ennek köszönhetően pedig Szilvássy Carola neve is újra bekerült a köztudatba” – mondja Szebeni Zsuzsa.

Szilvássy Carola emlékét (valamint az erdélyi magyar kisebbség kulturális értékeit) a 2015-ben létrejött Carola Egyesület ápolja. Az utóbbi években felújították síremlékét, Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról címmel kiadták kéziratait és levelezéseit, és iskolákban tartanak róla előadást. Ismeretterjesztő munkájuk révén alakja már a diákok körében is egyre népszerűbb – a fiatalokhoz leginkább a receptjeit tartalmazó két könyvvel sikerült közelebb hozni. Persze a konyhaművészet csak egy kis szeletét képezte munkásságának, és valamennyi cselekedete példa lehet a 21. század embere előtt. „Kiváló sportoló volt, aki jótékonysági esteken lépett fel, és az irodalmat is támogatta.”

„De, ami miatt leginkább kitűnt a kortársai közül, az a bátorsága, hogy fel mert lépni a századforduló szabályaival szemben” – sorolja Szilvássy Carola kutatója.

Bornemissza Elemérnét tetteiben minden bizonnyal erős hite is vezérelte: az erdélyi diakonissza mozgalom támogatója volt, élete végén pedig rájuk hagyta vagyonát. „Protestáns identitása mindvégig nagyon sokat jelentett számára. Egyfajta cselekvő hit volt az övé, amelyet adománygyűjtő rendezvényeken való szerepvállalása is mutat. A feljegyzések szerint azok a jótékonysági bálok, amelyeken megfordult, rendkívüli bevétellel zárultak. Később pedig komoly áldozatokat hozott az árvaháza érdekében” – idézi fel Szebeni Zsuzsa.

A film plakátja – Kép: Carola Egyesület

A maga természete szerint és szabadon elkészülésével még szélesebb körben ismertté válhat a neve: a terv szerint a filmet jövőre kulturális fesztiválokon és rendezvényeken is bemutatják, majd a Duna Televízió is műsorára tűzi, később pedig az interneten is elérhetővé teszik.

A maga természete szerint és szabadon
történelmi dokumentumfilm, ’69
Producer: Molnár-Bánffy Kata, Salt Communications Kft.
Forgatókönyvíró: Ugron Zsolna
Rendező: Szebeni Zsuzsa
Társrendező: Bertha Lívia és Ugron Zsolna
Operatőr: Szepesi Dávid