„Megkérdezték: Az élete vagy a melle? Az életet választottam”

Mikor észlelted először, hogy baj van?

2020 január végén, a pandémia kellős közepén elveszítettem a munkámat. Hogy eltöltsem az időt, lakásfelújításba fogtam, és márciusban elkezdtem kocogni. Egyik reggel a bal oldalamon fájdalmat éreztem hónaljban és mellkasi részen. Gondoltam, biztos izomlázam lett, mert nem melegítettem be kellőképp. Két-három nap múlva a fájdalom megszűnt. Májusban új munkahelyem lett, és a betanulás időszakában extrém módon izzadtam, csorgott rólam a víz. Egyik nap azt vettem észre, hogy befelé fordult a mellbimbóm. A párom azonnal orvoshoz küldött, aki ránézésre megmondta: ez rosszindulatú daganat. Másnap reggel az onkológián megkezdődtek a vizsgálatok, amelyek hamarosan igazolták a feltevést. Augusztusban kaptam az első kemót.  

Előtte megműtöttek?

Mivel nagy volt a daganat, nem vállalták be rögtön a műtétet. Már az első kemoterápia után tíz nappal minden testszőrzetem kihullott. A négy kemoterápiának köszönhetően viszont felére csökkent a daganat. Több kezelést nem bírt el a testem, mert a fehérvérsejtszámom a nullához közelített, és veszélybe került az életem. Gyakorlatilag megszűnt az immunrendszerem, emiatt sokáig voltam izolációs szobában, ahová még a nővérek is alig járhattak be. Októberben megműtöttek, és utána háromhetente kaptam kezelést. Januárban úgy reagált a testem, hogy a klinikai halálból hoztak vissza. Ezután már csak egy kemót mertem bevállalni, és szünetet tartottam. Márciustól adtak még 25 sugárkezelést. A februári CT eredménye azt mutatta, hogy nagyjából megszűntek a problémák, és ebben meg is nyugodtam. 2021 augusztusában viszont egy újabb diagnózist kaptam, miszerint több csontomon daganat keletkezett. Jelenleg is áttétes csontdaganattal kezelnek.

Halálközeli állapotban voltál. Van erről valamilyen emléked?

A mai napig az egyik kitörölhetetlen élményem. Állítólag 10–15 percig futkostak körülöttem.

Szinte semmire sem emlékszem, csak arra a kérdésre, hogy „vissza akarsz menni”?

Megálltam egy tized másodpercre, igent mondtam, és kinyitottam a szemem. Ez egy döntés volt, hogy nekem még dolgom van, ezért visszajövök.

Kilátástalan helyzetbe kerültél, alig láttad az alagút végét – hogy élted meg mindezt?

Valójában nagyon szerencsés vagyok. Igaz, hogy nem sokkal a végstádium előtt vettük észre, de volt lélekjelenlétem felhívni egy ismerősömet, akiről csak annyit tudtam, hogy pszichológus. Amikor elmondtam a problémám, megnyugtatott, hogy jó helyen vagyok, mert ő kifejezetten daganatos betegekkel foglalkozik. Nem sokkal később benne voltam az első Simonton-csoportban, tavaly pedig bekapcsolódtam a REGEA Alapítvány tevékenységeibe is. 180 fokot fordított a gondolkodásmódomon.

Mi változott meg körülötted és benned?

Ha ebbe a csoportba nem kerülök be, akkor már nem élek. Tavaly augusztusban maximum két évet jósoltak nekem. A REGEA-n keresztül akkor orvost váltottam, és azóta gyógyszeres kezelést kapok. Ha jól reagálok a gyógyszerre, akkor a doktornő szerint még sok éven át minőségi életet élhetek. Mint látszik, jól reagálok (nevet), a többit pedig lélekben hozzápakoltam. Tavaly egy 26 éves párkapcsolatot fejeztem be. A lányom külföldön él, a fiam is elköltözött, tehát tényleg csak a felépülésemre figyelek. Nem maradtam magamra, mert egy hihetetlen védőháló van körülöttem. Ha padlót fogok, mert az is adódik sokszor, a Simonton-közösség átemel. Bármilyen problémával fordulhatok hozzájuk. Amikor úgy éreztem, nem bírok ablakot pucolni, másnap megjelent két lány és segített. Amikor a tűzifát kellett felvágni, szintén megoldották.

Mindig van, aki fogja a kezem vagy meghallgat, amikor szükségem van rá.

Megtanított valamire a betegséged?

A Simonton terápia során megtanítanak megélni az érzéseinket. Amikor olyanom van, csak ülök és sírok. Ha több bennem a feszültség, akkor horgolok, írok, vagy elmegyek a társasággal kirándulni. Amikor pedig senkire sem vágyom, kimegyek az erdőbe, és megölelek egy fát. Ezekkel a feszültségoldó tevékenységekkel át tudom lépni a nehézségeket. És mindig ott vannak a barátok. Nem tudok olyan példát mondani, amikor a mélyben vagyok, és nincs segítség. Vagy önmagamat viszem ki, vagy találok olyat, aki segít. Azt is meg kell élni, ha padlót fogtam. Amíg nem érek el a gödör aljára, addig lefelé csúszok. Onnan már csak felfelé vezet az út. A másik fontos dolog: hagyom, hogy megfogják a kezemet. Korábban nem voltam rá képes.  

Igyekszel ugyanúgy élni az életed, mint azelőtt?

Nem. 2020-ban egy ismerősömmel együtt diagnosztizáltak. Mindkettőnknek azt mondta az orvos, hogy soha többé nem tudjuk azt az életet élni, amit korábban. Őt ez annyira összeroppantotta, hogy szó szerint lefeküdt, és hét hónappal később eltemettük. Én azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen, nem is akarok. És itt vagyok. Olvastam egy amerikai élsportolóról, aki autóbalesetben mindkét lábát elveszítette. Pár évvel később azt nyilatkozta, hogy a baleset előtt volt ezer képessége, a baleset után már csak kilencszáz. Most sírhatna az elvesztett százért, vagy lehet boldog a maradék kilencszázzal. Én a maradék kilencszázamat élem jelenleg. Ismerem a saját korlátaimat. Tudom, hogy ha két egymást követő nap nem pihenek ebéd után, a harmadik nap nem fogom kibírni. Szerencsére az online munkámat megszakíthatom egy óra alvással. És egész héten maximum három napot dolgozom. A maradék időt a szabadidős tevékenységeimre és magamra fordítom. Nem sokkal az utolsó kemó után 400 métert sétáltam, és sírva leültem, mert nem ment több, és nem tudtam, hogy fogok hazajutni. Ezen a nyáron fáradtság nélkül, örömmel több mint tíz kilométert gyalogoltam.

Minden egyes lépésnek örülni kell. Ha a korlátaimon belül maradok, nagyon boldog életet tudok élni.

Nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, és jól érzem magam a bőrömben. Elfogadom a kis ráncocskáimat, vigyázok arra, hogy a súlyomat megtartsam, és folyamatosan fejlesztem az erőnlétemet. Sokkal boldogabb vagyok, mint életemben bármikor előtte. Le tudok úgy feküdni este, hogy szép nap volt, mert éltem; és fel tudok ébredni úgy, hogy ez egy szép nap, mert felébredtem.

Nincs benned félelem?

Nincs. Az elmúlt egy év rengeteg nehézséget, bonyodalmat, mélypontot hozott, és mindig történt valami, mindig mellettem állt valaki. Ha napról napra csodák történnek veled, elkezdesz hinni.

Kép

Fotók: Czipó Éva

Mi a legnagyobb vágyad? Ha csak egyet kívánhatnál…

Beleszerettem a Simonton terápiába. Hiszek ebben, és ha lesz Magyarországon képzése, elvégzem. Ezen keresztül is szeretnék segíteni. A Simonton hihetetlen dolog. Ott tanultam meg, mit jelent a pozitív gondolkodás. Változtatok azon, amin tudok, és hagyom azt, amin nem tudok. Nem idegeskedem azon, hogy mi lett volna, ha.

Éled a pillanatot?

Igen. Egyik barátnőm kislánya hihetetlen dolgot ragadott meg. Egy történetet hallgattunk, amelyben egy férfi előtt öt különböző út állt. Mindegyiken elindult, és mindig visszatért az elágazáshoz, mert egyik sem az ő útja volt. A kislány rögtön megkérdezte: „Miért nem épít egy újat?”

Te építettél egy újat?

Megépítettem a saját utamat, ami kanyargós, nehézségekkel teli, de az enyém.

Nem is gondolkodsz azon, hogy mi lesz?

Gondolkodom természetesen, mert az ember olyan. De lehetetlenség megtervezni a következő harminc évemet. Annyi változó van benne. Ahhoz a naphoz, ahhoz az órához alkalmazkodom, amiben éppen vagyok.

Van olyan élményed, amikor a betegséggel kapcsolatban segítettél valakinek?

Táncmeditációra járok, amely segít megélni, átértékelni az érzelmeimet. Itt találkoztam egy ismerőssel, akit elhívtam a Simontonra. Azóta is az egyik aktív tagunk. Végigvezettük az orvosválasztáson, a műtéten, a rehabilitáció egy részén, és hihetetlen ütemben gyógyul. Három héttel a műtét után már Bakonyszücsre utazott, a Lelki Rehabilitációs Otthonba, és hazafelé maga hozta a bőröndjét. Azóta ő is hívott valakit.

Ez egy körforgás. Adsz valakinek, és más hálálja meg.

Azért vállalom fel a nevemmel és az arcommal ezt a történetet, mert másoknak erőt adhatok. Ha csak egy embernek tudok segíteni, vagy ezen keresztül valaki megtalál, már megérte.

Búcsúzásképp Évától egy piros szívet kaptam ezzel a jókívánsággal: legyen szép napod. Húsz éve osztogat ilyen szíveket, akkor még egy eldugott kis falusi boltban dolgozott. Az ország különböző pontjairól is felkeresték a turisták a „szívecskés boltost”. Ilyen könnyen terjed a szeretet, és ilyen keveset kell érte tenni. Éva azóta is másoknak adja a szívét, örül minden napnak és boldog. „Nincs... De én Én Vagyok és VAGYOK! Élek, érzek, változom, fejlődöm. Az életet választottam.”