„Az ember nem azért indul a versenypályán, hogy ha nem győz, többet meg se próbálja” – Andrásfalvy Bertalan

Hosszúheténybe érve a szépen átalakított parasztház kapuját egy fiatal újságíró nyitja, váltjuk egymást. Míg bekísér, elmondja, őt néprajzi érdeklődése hozta az idős professzorhoz. Mari, Berci bácsi felesége nyit ajtót, mosolya nyugalmat áraszt. Kedvesen invitál minket, s leülünk a régi, nagy kerekasztalnál.

„A valahova tartozás érzése az emberi kapcsolatokat elemi szükségletté tette – kezdi Berci bácsi. –  Nemcsak fizikai, hanem lelki egészségünknek is meghatározója a másokhoz kötődés, annak minősége és erőssége. Ennek az emberek között szövődő erős köteléknek sokféle formája van a bevonódás mértéke szerint. Az emberi kapcsolatainkat rangsorolhatjuk, osztályozhatjuk, de nem feledkezhetünk meg róluk.

Ha ezek a kötelékek leoldódnak, annak súlyos személyi és hosszú távon társadalmi következményei lesznek. Kapcsolataink védelme nemcsak magánügy, hanem ebből a szempontból közügy is.

A másik iránt érzett kötődés kimutatása a legösztönösebb érzés. Jelen korunkban a kultúránk mintha elfeledkezni látszana a két ember közti tiszta és erős kapcsolat hangsúlyozásáról, a pszichológiai kutatások pedig arról beszélnek, hogy lelki egészségünk és a fizikai egészség kéz a kézben jár. Azok a mély szeretetkötődések, amelyek életben tartanak embert, társadalmat, jócskán megtizedelődtek. Teljesen mindegy, hogy a rohanó életet vagy a médiatechnológia fogságát hangsúlyozzuk ennek okaként. A lényeg az, hogy ha igazán prioritást élveznének, küzdenénk ezekért az emberi szövetségekért: házasságért, közösségért” – teszi hozzá.

A Széchenyi-díjas tudós arról is beszél, hogy néprajzi kutatásait hogyan vezette az emberi kapcsolatok megértése iránti vágy, a szeretet kifejezésformái a néphagyományban. Hisz a szeretet mit sem ér, ha nem tudjuk kimutatni, a kultúránk pedig ehhez kínál eszközkészletet. Elmondja készülődését a pécsváradi Leányvásárra, amelynek hagyománya a párválasztás lehetőségét kínálta fel a megtizedelt és ennek következtében jobbára egymással házasodó magyar falvak fiataljai számára.

„A párválasztáshoz szükséges a személyes kontaktus, s mivel a templomban, ahol külön padsorban ültek a lányok és a legények, nem illett beszélgetni, megteremtődtek azok a kulturális formák, amelyek segítették a kapcsolatalakítást.

A néphagyományra és a kultúrára érdemes úgy is tekinteni, mint amely mintákat, stratégiákat mutat meg számunkra, ahogy eleink a mindennapok kihívásait kezelték. Nem polcra való, idejétmúlt dolgok ezek, hanem segítségükkel a jelen működésmódját érthetjük meg jobban, a benne foglalt értékek a jövőnk építésében segítenek.

Ennek a tapasztalatnak a felismerése segít átformálni a jelent, de nem működik, ha nem szerzünk róla tudomást. Az életművem nem többről, mint erről szól: megmutatni azt, amit eleink tudtak, ahogy éltek, és amilyen történeteket osztottak meg egymással. Néprajzkutatóként számomra sosem az volt a fontos, hogy egy újabb, még soha le nem gyűjtött történethez, meséhez vagy dalhoz jussak, és azt rögzítsem, hanem hogy megértsem, miért tudja az illető ezt a történetet, éneket. Honnan tudja? Kiktől kapta? És mikor használja? Ha ezekre a kérdésekre választ lelünk, az emberi tapasztalat működésmódját értjük meg. És ez a tapasztalat feltételezi a másik embert – azért, mert vele éljük meg, tőle halljuk, vagy épp neki adjuk tovább. Ez volt az én életutam: ami érték, a mellé akartam állni” – magyarázza Berci bácsi.

Kép

Andrásfalvy Bertalan és felesége – Fotó: Páprádi Dóri

Hamar eljutunk a közösség fogalmáig. A megosztás szavunk szorosan kapcsolódik a társakhoz, akik hallgatják ezeket a történeteket. Barát az, akinek elbeszélhetem a dolgaimat, mondja, és mélyen érzem igazát. Arról beszélgetünk, hogy az egyén csakis másokkal kölcsönösségben fedezheti fel, ismerheti meg önmagát, láthatja meg saját értékeit, teljesedhet ki. Istennel való kapcsolatunk is az emberekkel való kapcsolatainkban mutatkozik meg legnyilvánvalóbban.

„Az embernek nem is lehet más feladata az életben, mint ezt felismerni. Isten által látott önmagam, a saját magammal való kapcsolat és az emberekkel való viszonyom szorosan egybefonódik. Az önismeret feltétele, hogy másokat megismerjek.

Az ember sajátossága, hogy ebbéli vágyában keresi a hozzá hasonlókat, a társakat, akik vele azonos módon és értékek mentén gondolkodnak.

Ugyanis ott lehet igazán önmaga. Nagyon kevés ilyen közösség van, ahol az élet szinte minden területe beszédtémává válhat, ahol mindent meg lehet tárgyalni, ami önmagunkról szól, erre pedig igencsak szükség van” – hangsúlyozza a kutató.

A Házas Hétvége nevű katolikus lelkiségi mozgalmat, annak házaspárokból álló csoportjait ilyen közösségeknek látja.

A tudós szerint a párokat nem az köti össze, hogy baj lenne a házasságukkal, hanem hogy meg tudnak osztani történeteket, érzéseket. Ha nem tudom kifejezni a szeretetemet, nem ér semmit, a másik nem tudja venni a jelzéseket. Fontos, hogy ki tudjuk mondani. A szeretet megosztásának kultúrája van. Ebbe a közösségbe nemcsak saját magunk megmutatása vezet minket, hanem a közösen megélt tapasztalatok megosztása. A házasságnak pedig ereje van, egy igazi szeretetközösség.

Ha azt látjuk, hogy a gyerekekkel baj van, a háttérben a házassággal is gond szokott lenni. Fontos az alapokat rendbe tenni.

A Házas Hétvége közösségeiben felvetett témák olyanok, amelyekről ritkán szoktunk beszélni. Nagyon mély és bensőséges, bizalmi kötődés kell hozzá.

Berci bácsi és Mari 35 éve részesei ennek a közösségnek. Eleinte gyakrabban, most havonta találkoznak, ritka és csak betegség miatti a kihagyás. Gyors számolgatást végzek, több mint 400 közös estét élt meg ez a csoport, több mint 400 történetet és sokkal több megosztást hallottak tagjai a házasságról, szeretetről, hűségről. Már ismerik egymást, mégis minden találkozás új élményt jelent. Ha a szavak a koruk előrehaladtával már nehezen jutnak eszükbe, vagy ha valaki már korábban elmesélte a vele történt eseményeket, megértően és szeretettel, elfogadással és türelemmel hallgatják újra és újra. Mert nem azon van a hangsúly, hogy mi is éppen a téma, hanem hogy gondolatban, érzésekben társakra találtunk. Fontos ezeknek az érzéseknek a kimondása.

„Sokszor gondoljuk azt, hogy a dolgok maguktól érthetők, de nem azok. Ki kell mondani őket ahhoz, hogy érthetők legyenek, mint ahogy meg kell ölelni a gyermeket, házastársat, hogy valóságosan érezze, ott vagyok vele” – mondja Berci bácsi.

A gyász szakaszai

Bő három éve önsegítő gyászfeldolgozó csoportokat is vezetek mentálhigiénés szakemberként, eddig több mint 14 csoportom volt. Ezek a csoportfoglalkozások 8–10 fősek, tízalkalmasak, és kéthetente találkozunk. A legtöbb gyászoló a csoportba jelentkezéskor azt fogalmazza meg, hogy azért szeretne a csoporthoz csatlakozni, mert sokszor a legközelebbi környezete sem tudja teljesen megérteni mindazokat az érzéseket, amelyek lejátszódnak benne a gyásza során. Sokszor még a hozzátartozók sem értik, ő miért sír még mindig, fél évvel a haláleset után is, vagy miért érez még így vagy úgy az elhunyttal kapcsolatban. A legtöbb csatlakozó még azt is megfogalmazza a csatlakozás előtt, hogy szeretnének maguknak teret és időt arra, hogy a fájdalmukkal, veszteségükkel foglalkozni tudjanak.

Erre abszolút teret is ad egy ilyen önsegítő gyászfeldolgozó csoport. Az alkalmakon alaposan körbejárjuk az érzéseket és a gyászhoz, halálhoz való viszonyulásunkat.

Mert egy szerettünk elvesztése a saját halandóságunkat is elénk hozza, végrehajt egyfajta értéktisztázást, ami csak tovább távolíthat minket attól, hogy mélyebben is foglalkozzunk a veszteségünkkel.

Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy minden gyász egyedi, nincs olyan, hogy valaki jól vagy rosszul gyászol. Sokszor viszont könnyen abba a hibába esünk, hogy akarva-akaratlanul is elkezdjük magunkat a család többi gyászoló tagjához hasonlítani, és ha azt látjuk, hozzájuk képest máshol tartunk, rögtön arra gondolunk, hogy valamit biztosan rosszul csinálunk. De nagyon fontos kiemelni, hogy erről szó sincs.

Dr. Pilling János gondolatai mentén a gyász feldolgozásának öt szakaszát különböztetjük meg: anticipációs gyász, sokk, kontrollált szakasz, tudatosulás, átdolgozás és adaptáció. Az egyes szakaszok között nincsenek éles határok, ezek inkább összemosódva, semmint egymástól erősen elválasztva jelennek meg a gyászolók életében. Sokszor az is tapasztalható, hogy a sorrendiségük is megváltozik, és ahogy újabb és újabb emlékek törnek elő, lehet, hogy egy olyan szakaszba lépünk vissza újra, amelyben már korábban is jártunk, és amelyről egyszer már azt gondoltuk, túl vagyunk rajta. Ez sem azt jelenti, hogy bármit rosszul csinálnánk, ez a tipikus hullámzási folyamat a gyász természetes velejárója.

Sorstársközösség

A gyászfeldolgozó csoportok a sorstársközösség megteremtése révén tudják segíteni az egyéni gyász feldolgozását. 

A sorstársközösség összeköti a csoport résztvevőit, és a megértettség érzése mellett egy nagyon erős bizalmi kapcsolódást is teremt, ami tovább tudja segíteni mind az egyéni elmélyülést, mind a megosztásokat.

Annak köszönhetően, hogy többféle szemléletmód, életkor, életmód és veszteséghelyzet találkozik egymással a csoportalkalmakon, a résztvevők saját megoldási eszköztárukat, tapasztalataikat, fájdalmas és néha kevésbé fájdalmas gondolataikat is megosztják egymással, ezáltal is gazdagítva önmagukat és egymást.

Ezek a tízalkalmas foglalkozások összetartó közösséget szülhetnek, és a résztvevők igény esetén a jövőben is tudják egymással tartani a kapcsolatot, ezzel is lehetőséget teremtve a későbbi közös kapcsolódásokra. Az alkalmakon ugyanúgy helye van a mosolynak, a nevetésnek, mint a könnyeknek, haragnak és fájdalomnak. Az alkalmak végén többször azt mondják a résztvevők, hogy ez jó volt. És félve ejtik ki a szájukon a „jó” szót, hiszen mégiscsak gyászról beszélünk. Pedig a „jó” szó jelentésében ott van, hogy milyen jó, hogy erről is lehet beszélni, jó megérteni másokat, és nagyon jó érzés megértve lenni mások által. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash/Adrianna Geo

A folyamat során tölcsérelv mentén dolgozunk, és folyamatosan közelítünk az elvesztett szerettünk felé. Ránézünk korábbi veszteségeinkre, azokra az eszközökre, személyekre, amik és akik akkor is velünk voltak és segítettek nekünk, és megpróbáljuk átemelni ezeket az erőforrásokat is a jelenbe. Szociális atom mentén megnézzük a családi kapcsolatok alakulását a halálesetet követően. Nagyon szép része a folyamatnak, amikor fényképek mentén emlékezünk az elhunytakra, és amikor levélbe is foglaltatnak az eddig már kifejezett és a még nem kifejezett érzések és gondolatok is. A folyamat a jövőbe tekintéssel zárul.

Egy gyászfolyamat akkor tekinthető feldolgozottnak, ha a gyászoló már lelkiismeret-furdalás nélkül mer jól lenni, nevetni és élni, ha élete középpontját már nem a veszteség és a köré szerveződő gondolatok uralják.

Úgy is mondhatjuk, akkor válik feldolgozottá a gyász, amikor megtanulunk együtt élni elvesztett szerettünk hiányával. Erőt adhat a gyászban, hogy attól még, hogy ők fizikailag már nincsenek itt velünk, a szívünkben örökké velünk maradnak. Ott vannak a génjeinkben, a transzgenerációs történeteinkben, és ott élnek tovább bennünk egy-egy gesztusunkban, tettünkben, az értékrendünkben és a világról alkotott képünkben is.

Gondolatok a csoportok résztvevőitől

„35 éves nő vagyok, aki az édesanyját veszítette el többéves alkoholbetegsége után. A gyászomat nehezen éltem meg. A csoport és a csoportvezető rendkívül támogató volt, a bizalom légkörét mindvégig éreztük. A folyamat eredményeként valódi érzéseim kerültek a felszínre, és egészséges mederben alakulnak tovább.”

„40 éves férfi vagyok. A gyászcsoport nemcsak édesanyám halálának a feldolgozásában segített, hanem ez a közösség megerősített abban is, hogy álljak ki magamért, valamint, hogy nem szégyen a szenvedés.”

„48 éves férfi vagyok. Nem sokkal az után jelentkeztem a csoportba, hogy elvesztettem anyukámat. Zsolti és a csoport is segített abban, hogy ezt a friss gyászt kezelni tudjam. A résztvevőkkel vállalt sorsközösség megmutatta, hogy nem vagyok egyedül, van, aki meghallgat és megérti, hogy min megyek keresztül, ezt óriási segítségnek éreztem. Amikor elkezdtük a csoportot, szinte minden gondolatom anyukám elvesztése körül forgott, nem tudtam koncentrálni a munkámra, nem tudtam aludni, egyfolytában sírtam, és állandóan a fájdalmamról akartam beszélni. A csoport ennek teret adott, teljes elfogadással és empátiával fordultunk egymás felé, így mostanra eljutottam odáig, hogy már tudok más dolgokra is gondolni, másról beszélni, és a jelenre fókuszálni a múlt helyett.”

„35 éves nő vagyok, és a páromat vesztettem el. Szerintem mindenkinek, akit hasonló veszteség ért, komoly segítséget nyújtana, ha részt venne egy ilyen foglalkozáson. Bár én tényleg szkeptikus és hitetlen voltam kezdetben, mégis teljes szívvel hiszem, hogy sokat segített ez a csoportban eltöltött idő nekem abban, hogy összeszedegessem életem széthullott darabkáit, és reményem legyen azokból valami újat építeni. Hogy be tudjam engedni a szeretetet a szívembe, és esélyt kapjak még egyszer a boldogságra. Köszönöm ezt az ajándékot, ezt a lehetőséget.”

Érzések halottak napján

Ahogy halottak napja közeleg, a szív talán újra jobban sajog, erősebben fáj szeretteink hiánya. Az emlékezésnek ezen napjai újra feltépik a kicsit talán már begyógyult sebeinket, minden újra elkezdhet fájni, talán még jobban, mint korábban. A legfontosabb ebben az időszakban, hogy próbáljunk nem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Fontos, hogy az emlékezés adta meghittség egyfajta lehetőség is legyen az érzelmek megélésére, az emlékezésre és a hiány kifejezésére.

Ugyanakkor lehet, hogy van olyan családtag mellettünk, aki még tagadásban van, és egyáltalán nem akar beszélni a történtekről. Tartsuk tiszteletben őt is, engedjük, hogy esetleg elvonulhasson, vagy a jelenlétében ne beszélgessünk még ezekről a témákról. Fontos, hogy próbáljunk megértőek lenni egymással. Ha van hozzá erőnk, idézzünk fel kedves történeteket, családi legendákat, nézzünk fényképeket, és próbáljunk meg kicsit pihenni is, időt tölteni a szabad levegőn, sétáljunk nagyokat, ha van rá lehetőségünk, és ha fizikailag is meg tudjuk engedni magunknak. 

Kívánom mindenkinek, hogy az emlékezés percei szeretetben, egészségben és békességben teljenek!

Nagy Zsolt
mentálhigiénés szakember, gyászcsoport vezető és képzésben lévő családi tanácsadó

Amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, és valódi történeteket felkutatni, azt gondoltam, velem ilyesmi nem esett meg, sosem ért véget drasztikusan semmilyen barátságom. Aztán ahogyan másokkal beszélgettem, és egyre többet tudtam meg, ráeszméltem, hogy bizony akad nem is egy baráti viszonyom, amelyik kis időre szünetelt, pár hónap alatt véget ért, vagy éppen idővel teljesen elhalt. A cikk írása közben érdekes önismereti felfedezéseket tettem, ugyanakkor rengeteg fontos ismerettel gazdagodtam a barátságok megszakadásának természetéről.

Így kerülünk közel, ezért vál(hat)unk szét

Ahhoz, hogy mindezt megértsük, lényeges tudnunk, milyen tényezők mentén alakul(hat)nak ki a barátságok, vagyis mi az, ami jellemzően összehozza és együtt tartja az embereket.

„A baráti kapcsolatok általában a térbeli közelségre és a hasonló életszakaszban való létre alapozódnak, nem véletlen, hogy sok barátság azért alakul ki, mert a felek azonos környezetben (iskola, munkahely, egyéb csoportosulás) vannak – magyarázza Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Amíg ez fennáll, vagyis van egy adott összetartó erő, addig jól működhetnek a barátságok, a kapcsolat megszakadását pedig ezeknek a tényezőknek a megváltozása idézheti elő.

Az eltávolodás gyakran úgy indul, hogy az egyik vagy mindkét személy elhagyja az addig közös színteret, például elköltözik, iskolát, munkahelyet vált, kikerül egy társaságból.

Habár ettől még működhet a barátság, egyre nehezebbé válhat fenntartani azt.”

A szakértő szerint további oka a barátságok felbomlásának, hogy másik élethelyzetbe, életszakaszba kerülünk, ez pedig eltérő szerepet kíván tőlünk. A leggyakoribb szituációk, amikor valakinek párkapcsolata lesz, vagy családot alapít. Ekkor új szerepbe helyeződünk bele, mások lesznek a prioritások, és egyre kevesebb közös téma kerül elő, ami megnehezíti a kapcsolódást is.

 „Az eltávolodások mögött mindezen kívül pszichés folyamatok, féltékenység, sértettség, bizalomvesztés is állhat, illetve az, ha nincsenek kielégítve az érzelmi szükségleteink – teszi hozzá a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője –, és persze az is előfordulhat, hogy valamelyik fél idővel kinövi azt a szerepet, amit a barátságban betöltött, és disszonancia alakul ki a kapcsolatban.”

A harmincas éveiben járó Éva hasonló okokból intett búcsút egy egyetemi barátságnak, a körülmények megváltozása, az összhang hiánya és a lelki megterheltség komoly döntés elé állította. 

„Nagyon közel álltunk egymáshoz Dórival azokban az években, egyértelműen az hozott össze bennünket, hogy közös volt a világszemléletünk, az élethez való viszonyulásunk. Sok helyzetben támogattuk egymást, megvolt a bizalom is. Visszatekintve tudom csak megfogalmazni, hogy mindez azért működött, mert hasonlóan éreztük magunkat, egyforma dolgok érdekeltek minket, szinte azonos céljaink voltak, és az érzelmi állapotunk is egyezett. Mindketten önbizalomhiánnyal küzdöttünk, nem hittük el, hogy képesek lehetünk bármire is, megérdemlünk akármit is az élettől.

Ez a közös szenvedés lett a barátságunk alapja, és nagyon jó volt, hogy valaki megértett, és én is pontosan értettem valakit.

Az egyetem után külföldi önkéntes szolgálatra mentem, mert szerettem volna elindulni az életben. Végig közel maradtunk, és mivel nem éreztem jól magam, és sokszor volt nehéz az ottlét, a barátnőm folyamatosan támogatott, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Amikor hazatértem, ugyanolyan szoros volt a barátságunk, aztán kis idő elteltével úgy döntöttem, külföldre költözöm, és ezzel minden megváltozott. Nem voltunk ott annyira egymásnak, mint korábban, annak ellenére, hogy tartottuk a kapcsolatot. Ezzel párhuzamosan, közeledve a harminchoz, amikor már tízéves volt a barátságunk, megfogalmazódott bennem, hogy valami nincs rendben az életemmel, ezért elkezdtem terápiára járni, és dolgozni magamon. Ez sok mindenben segített, és ahogy jobban lettem, Dórival annál inkább eltávolodtunk egymástól.”

Nemet mondani egy barátságra

Az önismeret, valamint az önreflexió elengedhetetlen elemei annak, hogy észre tudjuk venni, eljött az a pont, amikor az adott barátság már nem pozitív élményeket ad és épít, hanem negatív energiákat közvetít és terhes. Egy barátságban, akárcsak a többi kapcsolatunkban, kifejezetten fontosak a saját érzelmi, mentális és lelki igényeink, így, ha ezek hosszú távon nem elégülnek ki, tanácsos megvizsgálnunk, mi állhat valójában a háttérben, és átgondolnunk, merre haladjunk tovább.

„Ahogy az életem rendeződni kezdett, észrevettem, hogy ő egyre rosszabbul van – folytatja a történetét Éva. – Megterhelővé váltak számomra a beszélgetések, üressé a kapcsolat, és hiába kommunikáltam felé, hogy gond lehet, és ő is érezte, hogy talán depresszióval küzd, nem fogadta meg a tanácsaimat.

Sokat beszélgettünk, próbáltam valamit előremozdítani benne, de azzal, hogy én fejlődtem, és már láttam, mi az egészséges, egyre inkább elborzadtam az ő állapotán, gondolatain.

Kértem, hogy forduljon szakemberhez, de nem volt rá nyitott, engem pedig elkezdtek nagyon mélyre húzni a negatív, önpusztító gondolatai, a tünetei, betegségei. Idővel azt éreztem, hogy ez túl sok energia. Elefánt volt a szobában, de mi nem beszéltünk róla, és én képtelen voltam ezt tovább csinálni, így írtam egy hosszú levelet, és elmondtam neki mindezt. Nem jelentkezett többé, egy év elteltével pedig én is el tudtam engedni. Számomra az a legnagyobb tanulság ebből, hogy fontos arra figyelni, mi hogyan érezzük magunkat egy kapcsolatban. Szerintem attól is függ, hogy milyen barátaink vannak, hogy hol tartunk az életben, kik vagyunk adott életszakaszban. A környezetünk a tükrünk, és ha elkezdünk változni, valószínűleg nem ugyanazok az emberek maradnak körülöttünk, mert velük már nem biztos, hogy tudunk, szeretnénk, bírunk kapcsolódni.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az eltávolodás és az újrabarátkozás pszichológiája

A végnapjaikat élő baráti kapcsolatok, jól látszik, megszakadhatnak szélsőséges módon, ám gyakoribb, hogy szép lassan épülnek le. Többek között ezért is mások, mint egy szerelmi szakítás. A pszichológus szerint a két dolog több ponton is különbözik, például az érzelmi töltetben, az elválás módjában (eltávolodás/konfliktusos, hirtelen lezárás) és a véglegességben. Amíg egy párkapcsolat jó eséllyel végérvényesen befejeződik, és jobban megviseli a feleket, addig egy baráti szál akár újra is éledhet.

„Egy barátságban a felek folyamatosan változnak, ezért előfordulhat, hogy évekkel ezelőtt közel álltunk valakihez, míg ma csak nagyon ritkán (vagy egyáltalán nem) beszélünk, találkozunk.

Ilyen esetekben célszerű úgy gondolkozni a viszonyról, hogy jelenleg éppen nem vagyunk állandó kapcsolatban, de attól, hogy most ennyit tudunk adni egymásnak, még barátok vagyunk.

Ez segíthet megbékélni a helyzettel” – mondja a szakértő.

Ha egy barátunktól távolabb kerülünk, jellemzően szomorúság, de akár düh és harag is jelentkezhet, mivel egy veszteségélménnyel találjuk magunkat szembe. Ezt ugyanúgy fel kell dolgozni, meggyászolni, mint más veszteségeket az életünkben. Támasz lehet, ha úgy tekintünk erre az eseményre, vagyis a kapcsolat végére, mint egy útra, ami egy darabig egy irányba tartott, most különvált, de elképzelhető, hogy később újra találkozik.

Egyes barátságok végét sokan új ismeretségek megkötésével szeretnék kompenzálni, azt azonban érdemes szem előtt tartani, hogy az ilyen kapcsolatok elmélyüléséhez időre van szükség, és bizonyos lépcsőfokokat nem lehet, és nem is érdemes átugrani.

„Természetes dolog, ha új emberekkel szeretnénk megismerkedni egy barát elvesztését követően, az új élethelyzetek pedig egyértelműen magukkal hozzák az új kapcsolatokat, barátságokat. Nem jó ötlet viszont kapkodni, inkább lépésről lépésre alakítsuk ki a viszonyt, és ne várjuk el azt, hogy pár találkozás után ott tartson az ismeretség, mint egy régi, többéves barátság. A példa kedvéért képzeljünk el két búvárt, akik egy rövid kötéllel össze vannak kötve. Ha az egyik mélyebbre merül (vagyis jobban megnyílik), akkor a másiknak is követnie kell őt. Ám, ha ő nem akar tovább süllyedni, akkor mi sem tehetjük. Mindkét félnek egyformán kell akarnia, és tiszteletben kell tartanunk, ha a másiknak esetleg nehezebb megnyílnia.

Egy mély kapcsolat kialakulásához idő, türelem és empátia szükséges, és csak úgy tud működni, ha kölcsönösségen, elfogadáson és egymás támogatásán alapul.

Ha ez sikerül, a világ egyik legszebb és legértékesebb köteléke jöhet létre, amire érdemes vigyázni, például úgy, hogy ha rossz érzések keletkeznek, átbeszéljük őket. Amikor pedig az egónk gátolni szeretné mindezt, gondoljuk arra, hogy az adott konfliktus hátterében biztosan nem a barátunk rosszindulata, sokkal inkább a felszínen nem látható dolgok állnak” – zárja gondolatait a pszichoterapeuta.

Mi a különbség az elméleti és az alkalmazott matematika között?

Az én benyomásaim alapján az elméleti matematikust az eredményei felhasználhatósága nem annyira érdekli, sokkal inkább a matematika esztétikája az, ami vonzza. Persze aztán mindig kiderül, hogy mindez nagyon jól hasznosítható a való életben és az egyéb tudományágakban. Az alkalmazott matematikus konkrét célhoz és felhasználáshoz kötődően dolgozik: tehát mondjuk modelleket alkot egy kutatáshoz, vagy gazdasági folyamatokat elemez. A matematikát egy cél szolgálatába állítva használja, nem pedig önmagáért, a szépségéért. Én a gazdasági matematika meg a modellezés irányába mentem anno, tehát ha maradok a matematikánál, akkor kutatócsoportokhoz kapcsolódtam volna, és modelleket gyártottam volna például egy neurobiológiai kutatáshoz. A modellalkotás érdekelt, a rendszerek, az, hogy hogyan áll össze egy rendszerbe a különböző adatok összessége. Hogyan lesz ebből struktúra? Érdekes kihívás, hogyan lehet egy olyan működő matematikai gondolatsort találni, amely jól megközelíti a való életben tapasztalható eseményeket, vagy akár előre is jelez bizonyos dolgokat. Ez egy fontos kapcsolat a zenéhez: egy zeneműben is van rengeteg hang, és egy jól megírt darab esetén ezek a hangok szerveződnek, létrejön a rendszer, egy struktúra. Karmesterként azt nézem, hogy ezek a hangok milyen világot hoznak létre.

A zenében is különböző mintázatok fedezhetők fel, Bach zenéjét például régóta kutatják ebből a szempontból is. Akár egy zenekar működését is lehet ilyen típusú struktúra mentén szervezni, nem?

Amikor Bach zenéjében fraktálokat meg egyéb rendszereket keresnek, biztos, hogy gyönyörű szimmetriát találnak, de valami elvész közben. Struktúrát keresni fontos például egy olyan kortárs mű előadására felkészülve, amelyet mondjuk még soha nem játszott senki, és mint egy rejtvényben, felfejti az ember egymás után a hangokat. Nem húzok rá egy matematikai modellt a műre, de nekem kell létrehozni a hangokból egy világot. Persze ez még csak a struktúra. Utána jön az a tényező, amely miatt én a zenét választottam a matematika helyett: ez pedig az ember maga, mint egy kicsit tökéletlen realitás.

A matematika egy elképzelt világ, ott tökéletes dolgok vannak, ott abszolútumokat lehet megfogalmazni. Az ember esetében pedig mindig van valami „hiba”, vagy valami váratlan és különleges dolog, ami másképp működik.

Mondjuk, ha a szólókürtösnek éppen olyan a hangulata a koncerten, hogy kicsit másképp játszik, akkor a zene is máshogy alakul. Az emberi tényezők sokkal érdekesebbé és vonzóbbá teszik számomra a zenét.

A matematikához mindig a racionális gondolkodást kapcsoljuk, a zenéhez az ösztön- és érzelemvilágot társítjuk. Közben sok zenésznek vannak kiemelkedő matematikai képességei, és sok matematikus vagy más természettudománnyal foglalkozó ember zenél. Az orvosokról nem is beszélve. Számomra ez két párhuzamos világ, amely láthatólag mégis kapcsolódik bizonyos pontokon...

Valójában a zenében sem lehet megúszni a struktúraalkotás folyamatát. Egy hangszeres művész amikor gyakorol, nagyon komoly diszciplínákat kell követnie, hogy az a darab úgy készüljön el, ahogy kell. Aztán persze már bejönnek érzelmi dimenziók, de a zene, a zenének a „csontozata”, az alkotóelemei valójában mindig valamilyen struktúrába szerveződnek. Ennek a kimunkálásához kell a fegyelem és a precizitás, ami egy matematikusban egyébként megvan, emiatt is lehet, hogy a zenéhez adott esetben van érzéke. Én egy ideig a matematikusok között művészlélek voltam, a zenészeknél meg kocka. Váratlan volt mindkét terület képviselőinek az, hogy nálam ez nem vált annyira szét. Nyilván karmesterként van egy precíz felkészülési időszak, meg kell tervezni, mit szeretnék elérni egy zenekarral, de hiába találok én ki otthon valamit, ha odajön egy 40–60–80 fős zenekar, akikhez nekem azonnal igazodnom kell, figyelembe véve az egyéneket és a csoportdinamikát is. A karmester egyik legbonyolultabb feladata a ráhangolódás pillanatok alatt a zenekari tagokra, hogy ki tudja belőlük hozni a saját maximumukat. Illetve talán egy kicsit azon fölül...

Az önéletrajzodban hangsúlyosan szerepel szakmai kapcsolatod Kocsis Zoltánnal, Fischer Ivánnal, Fischer Ádámmal, Eötvös Péterrel. Mindannyian rendkívül tehetséges és szokatlan egyéniségek. Átvettél bizonyos vonásokat a mesterektől? Eljött az a pont, amikortól már saját mintákat kell mutatnod?

Nyilván mindenkire hatnak a mesterei, de nagyon sok olyan példát látunk, hogy egy jellegzetes karmesteri mozdulat, ami egy nagy karmesteregyéniségnek jól áll, teljesen hatástalan vagy éppen nevetséges valaki másnál. Kipróbáltam ellesett fogásokat, de aztán meg kellett találnom azokat, amelyek az én testalkatommal és személyiségemmel összeegyeztethetők.

Ezt úgy kell elképzelni, mint egy nyelvet, amelyet bizonyos mozdulatok, gesztusok alkotnak, és amikor az ember odaáll egy zenekar elé, gyorsan elő kell szednie az eszköztárból a megfelelőket.

Ha jól értem, zenekaronként is változhat, melyikükkel hogyan tudsz kommunikálni?

Természetesen. Nagyon függ a szocializációtól, hogy mennyire önálló, mire van szüksége. Meg kell érezni, hogy éppen milyen állapotban van az együttes, de ez egy oda-vissza játék, ennek az energiának van egyfajta kölcsönössége. A karmesternek van ebben nagyobb felelőssége, mert ő van középen, ő az, aki erre közvetlenül befolyást tud gyakorolni. Az én karjaimmal, magasságommal, lelkialkatommal, hiteles gesztusaimmal tudom kommunikálni azt a hangzást, amit szeretnék elérni.

A Budapest Sound Collective a kísérletező kedvedhez kapcsolódó zenei formáció. Mi hívta életre?

Azért jött létre, hogy a saját ötleteimet kompromisszum nélkül meg tudjam valósítani. Egy intézményesen működő zenekar nem mindig vállalhat be szokatlan, újító koncertformákat, pedig változóban van a kultúrafogyasztás, bizonyos koncerttípusok már elavultak a mostani húszévesek számára. A millenniumi generációval teljesen másképp kell hangot találni, mint az internet meg az okostelefon elterjedése előtt születettekkel. Ezért megkerestem itt is a saját utam, hogy az ötleteim ezzel az együttessel megvalósulhassanak.

Kép

Fotó: Raffay Zsófia

Kutatások szerint az Y és Z generáció nagyon rövid ideig tud befogadni bizonyos élményeket az idősebb korosztályokhoz képest, közben pedig pont ezek a generációk térnek vissza sok szempontból a gyökerekhez. Talán ezért is egyre több a fiatal a különböző klasszikus vagy régi zenei koncerteken. Te mit tapasztalsz ebből?

Még él az a sztereotípia, hogy a komolyzenei koncerteken a közönség hagyományosan az idősebbekből áll, de én kifejezetten sokszor találkozom a fiatal közönséggel, akik mindig vevők az új ötletekre.

Az ilyen programok szerkesztésében pont az az egyik legérdekesebb feladat, hogy hogyan tudom áthidalni a 300 éve megírt zene és az okostelefon közötti űrt.

A több száz éve írott remekművek most is aktuálisak, de a művész felelőssége, hogy adjon egy olyan kulcsot a közönség kezébe, amellyel esélye lesz hozzáférni ezekhez a művekhez. Nem arról van szó, hogy elvtelen kompromisszumot kötök, hanem arról, hogy meg kell keresni azt a nyelvi közeget itt is, ami esélyt ad ezeknek a műveknek a befogadására. Erre egy jól működő módszer például, hogy egymástól teljesen eltérő darabokat állítunk össze egy koncertre, gyakran szokatlan helyszíneken. Egy éve a Rumbach utcai zsinagógában játszottunk egy Dukay Barnabás zeneszerzőnek szentelt programot a 70. születésnapja alkalmából, és egymás mellett volt 21. századi kortárs meg a reneszánsz mű, valamint Haydn és Bach. Tehát olyan szerzők is, akiknek a zenéjére huszonévesek be sem mennének a koncertterembe, itt meg észre sem vették, hogy milyen „modern” zenét hallgatnak, és katartikus élménnyel mentek haza. Egyik koncertünk után kaptam azt a visszajelzést, hogy valakinek annyira átformálta a koncert a fülét, hogy másképp hallja a villamost az utcán. Ilyen zsigeri érzetekre nagyon jól lehet építeni, és nem támasztok elvárásokat, hogy hogyan kell hallgatni, hanem egyszerűen csak olyan helyzetbe hozom őket, hogy ne legyen esélyük ilyen-olyan előítélettel zenét hallgatni.

Ha egy ilyen élmény áttöri a fiatalok előzetes félelmeit, minden megváltozik, átalakul bennük.

Úgy képzelem, hogy amikor kezedbe veszel egy kottát, van abban valami misztikus, ahogyan találkozol a darab mélységeivel...

Tényleg van egy rejtvényfejtős része, ahogy az ember megy végig a hangokon. Elkezdem vizsgálni, hogy milyen kapcsolatban vannak az egyes hangok, aztán szépen felépül egy világ, mint a legóból, a különböző darabok elkezdenek összeállni. Azt többnyire már az elején lehet tudni, hogy hordoznak-e ezek a hangok valamilyen jelentést vagy nem, de onnan lehet tudni, hogy biztosan remekműről van szó, hogy mélyebb rétegei is vannak még a műnek. Hagymahéjszerűen fejti fel az ember a különböző jelentésrétegeket, így gazdagodik az interpretáció, ami egy új mű esetén azért különösen izgalmas, mert nincsen precedens, tehát nem játszották még el. Akkor és ott jön létre valami – vagy nem, ez is az új mű felfedezésének a kockázata. De ha remekművel találkozunk, akkor ott teljesen egyszerű hangokból olyan világ születik, amely magnetikus hatással van, és azonnal bevonzza az embert.

Illatos élmények Tokajban

Mi a különbség a fűszerezett bor, az ürmös bor és a csemegebor között? Mi a szamorodni, a fordítás, a máslás és az aszúeszencia? Hogyan kapcsolódik Lórántffy Zsuzsanna a borhoz? Milyen összefüggés van a borszőlő minősége és a talaj összetétele között? Ez csak pár kérdés a sok közül, amire a tokaji Világörökségi Bormúzeumban megtaláljuk a választ, méghozzá interaktív, szórakoztató formában. A bormúzeum különlegessége továbbá egy illatfal is, amelyen negyvenféle illatpárosítást szagolhatunk végig: azt kell kitalálnunk, melyik bor melyik termőföldhöz kapcsolódik, természetesen az illatjegyei alapján.

Kép

A tokaji bormúzeum egyik terme – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

Éjszaka Közép-Európa legnagyobb vízimalmában

Debrecenben 1860 körül közel 100 malom forgatta kerekeit. Nagy részük állatokkal hajtott, ún. szárazmalom volt, de volt jó néhány szélmalom és – kuriózumként – néhány kisebb vízimalom is a hajdan sokkal bővebb vizű Tócó-patak völgyében. 1864-ban épült az akkor Barcsay-szélmalomként, ma Hortobágy malomként ismert egykori szélmalom, Közép-Európa legnagyobb szélmalma, amelyben ma takaros kis szálloda működik. Az iparművészeti emlékmű különlegessége, hogy 1896-ban Ady innen csupán pár háztömbnyire lakott, amikor a debreceni egyetem padjait koptatta joghallgatóként.

Csiklandozzon meg a mofetta!

Ez nem egy rosszakaratú kívánság, éppen ellenkezőleg! Mátraderecskén található hazánk egyetlen szén-dioxidos gázfürdője, mofettájánál már legalább hatvan éve szivárog a falu alatt futó vulkáni törésvonalból a szén-dioxid-gáz, amelyet egy földrengés hozott a felszínre.

A CO2 szárazfürdőt már legalább kétezer éve használják a gyógyászatban, egy sor betegségre nyújt enyhülést.

Akinek például ízületi problémája van, annak mindenképpen ki kell próbálnia ezt a ritka természeti jelenséget.

Alvás a föld felett lebegve

Hazánk tele van olyan különleges szálláshelyekkel, mint például a noszvaji buborékok, amelyek tulajdonképpen két fa közé kifeszített, 3,5 méterrel a talajszint felett lebegő sátrak vagy inkább gömbök. Ezeknek a buborékházaknak az anyaga jelentős részben átlátszó, így a benne lakók úgy érezhetik, mintha a szabad ég alatt hajtanák álomra a fejüket. Mivel alulról nem átlátszóak, a lakóknak nem kell szégyenlősködniük, legfeljebb a Hold, a Nap és a csillagok, na meg a madarak leshetik meg őket.

Napfürdő a barlangban

A közismerten sötét, nyirkos és hideg barlangokról legkevésbé sem a napozás jut az eszünkbe, a bajóti Jankovich-barlangban azonban az is lehetséges, különleges felépítésének köszönhetően. Hatalmas, katlanszerű száján túl 88 méternyi, a triász időszakában kialakult járat következik, de az ide betérő turistáknak először a bejárat utáni, 20 méter magas csarnoktól áll el a lélegzete. Felül ugyanis nyitott kürtőn át tekinthetünk az égre, és a beeső fény pászmákat vet a sziklás falakra és az arcunkra.

A kerek nyílásnak köszönhetően a leletekben és denevérkolóniában gazdag barlang szinte mindig száraz, így az igazán bátrak megpróbálkozhatnak sziklamászással feljutni a tetejére.

Érdemes a 375 méteres Öreg-kő gerincére felkapaszkodni, pazar kilátás vár ránk. A barlang kupolacsarnokában látott kürtő itt tör ki a felszínre, óvatosan bele is nézhetünk a széléről.

Nézzünk vadlúdstartot!

A vizek hazai városában, Tatán évek óta fesztivált szerveznek a vadludak őszi – pontosabban november végi – elköltözésének. Az egész napos rendezvény azért is kihagyhatatlan, mert Európában a tatai Öreg-tó az egyetlen olyan madárpihenőhely, amelyet egy város vesz körbe. A megfigyelőtorony környékén ilyenkor színes madaras előadásokat, bemutatókat tartanak, de a legtöbben azt a pillanatot követik a leglelkesebben, amikor a madarak szinte egyszerre szállnak fel a vízről, és indulnak útnak téli szálláshelyük felé.

Kép

Tatai vadlúdsokadalom – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

Relaxálás egy indián izzasztókunyhóban

A Nógrád megyei Faluhelymajorban minden évszaknak megvan a maga gyönyörűsége: a különleges szálláshelyen ugyanis komolyan veszik a népi hagyományokat és a jeles napokat, amelyek alkalmából számtalan program várja az érdeklődőket. Tehetünk néma zarándoklatot, ugorhatunk tüzet, hódolhatunk a pásztorok ünnepének. Az egész napos programok után pedig igazi indián izzasztókunyhóban, forró kövek között kényeztethetjük a testünket, majd irány a hideg vizes dézsa!

Hazánk legnagyobb harangjátéka

Egész évben huszonnégy harang csilingel Budán, a Mária Magdolna-templom tornyában minden egész órakor. A tatárjárás után ide épült templom a török uralom alatt megsérült főhajóját ugyan a szocialista városrendezés miatt elvesztette, de alapjait máig megtartották. A belül még középkori építészeti vonásokat őrző tornyába a 172 lépcsőn mi is bátran felmászhatunk, megéri, az elénk táruló körpanoráma lenyűgöző.

Kép

A Mária Magdolna-templom – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

A filmsztárrá lett kolostor

Az ócsai premontrei kolostor története címszavakban: Árpád-házi király alapította, a török betörés idején mecset lett belőle, majd vallási villongások idején a katolikus egyház megpróbálta bekebelezni, de érte villámcsapás és tűzvész is. Helyreállították, és ma a román kor legértékesebb fennmaradt alkotása Magyarországon. Amikor 2009-ben a templomnál forgatták a világhírű Ken Follett-regényből készült, A katedrális című, nyolcrészes filmsorozatot, magának a regényírónak is elállt a lélegzete a pompás, román kori erődtemplomtól.

A 700 éves hárs

Magyarország egyik nevezetes fája az Árpád-kor óta szemléli az eseményeket a Somogy megyei Szőkedencsen, de az 

anyatöve akár Szent István országlásának is a tanúja lehetett.

A hatalmas, pompás lombkoronájú hárs a környék védett és vigyázott értéke. Törzsében még egy geoláda is rejtőzik.

A tákosi „mezítlábas Notre-Dame”

Lenyűgözően szép református templomba léphetünk be a pici beregi faluban, Tákoson. A paticsfalas építmény kazettás-festett mennyezete egy erdélyi asztalosnak köszönhető, aki valószínűleg a 18. században készítette. Sok hagyomány kötődik ide – istentiszteleteken ma is a napkeleti oldalon ülnek a férfiak, a napnyugatin a nők. A mívesen beszélő templomgondnoktól sok érdekességet megtudhatunk az épületről, többek között azt is, miért nevezik a párizsira sem méretében, sem díszítettségében nem hasonlító tákosit mezítlábas Notre-Dame-nak. Akit érdekel, járjon utána!

Kép

A tákosi templom – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

A mátrafüredi fúrótorony tetején

Magyarországon az olajfúrás eredményes időszaka, azaz a „fekete aranykor” az 1970-es években véget ért, de a fúrótornyok már korábban, a ’60-as évek elején ócskavastelepre kerültek. Az a néhány, amelyik elkerülte ezt a sorsot, ma kilátóként működik az ország különböző területein: Sástónál találjuk az egyiket, egy sárgára festett, 53 méter magas tornyot. Romániában gyártották, és eredetileg Algyőn állították volna fel, de ott kiderült, hogy nem felel meg a magyar olajkitermelési szabványoknak. Így került Sástóra. Négy, egymás feletti teraszáról tiszta időben akár a Budai-hegységig is ellátni.

A sámsonházai rétegvulkán belseje

Nagyjából 15 millió évvel ezelőtt ez a terület még az Ősmátra monumentális képződményéhez tartozott, és az őstenger többször elöntötte. Korunkban a felhagyott bányatevékenység nyomán megmaradt tájseb mutatja meg, hogy a régen kialudt rétegvulkán belsejében a régmúltban milyen földtani események mehettek végbe. A várhegy oldala színpompás kőzetfajtákban tündököl, a mészkőrétegek megkövesült tengeri sünöket, csigákat rejtenek, így különösen izgalmas élmény végigjárni az itt létrehozott geológiai tanösvényt, amely részletesen bemutatja a miocén korban történteket.

Műveltségi szabadulójáték a nagyari Rózsakastélyban

A Szabolcs-Szatmár Bereg megyei Nagyaron a Rózsakastélyként is emlegetett Luby-kastély gyönyörű, antik rózsákkal teleültetett kertjén kívül – ahol rózsaszörpöt is kóstolhatunk – egy műveltségi szabadulószobát is kialakítottak az 1877 és 1879 között épült kastélyban. Egy óra alatt kell megfejteni a rejtvényeket a megmenekülésért – a feladványoknak persze sok közük van a kastély történetéhez és építtetőjéhez. Az épület a házasodni készülő Luby Gézának, Bereg megye országgyűlési képviselőjének köszönhető: a szerelmes férfi ugyanis menyasszonyát, Okolicsányi Margitot szerette volna elkápráztatni. Sikerült – és a látvány ma is lenyűgözi az erre kiránduló turistákat. 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség támogatásával készült.

Amerikaiak a „paradicsomban”

1945 márciusában a Frankfurt közelében fekvő Friedrichshof-kastély lakóinak egészen szokatlan élményben volt részük. Fekete bőrű amerikai katonák érkeztek, és nagy örömmel elszállásolták magukat az általuk még soha nem tapasztalt luxuskörülmények között. A felsőbb hadvezetés valószínűleg túl jónak találta számukra ezeket a körülményeket, mert rövidesen fehér katonák érkeztek, és leváltották az afroamerikai egységet. A kastélyban talált tulajdonosok és személyzet közül a férfiakat letartóztatták, a nőknek pedig megmondták, hogy négy napjuk van összepakolni. Csak némi élelmet, a legszükségesebb ruhákat és személyes használati tárgyakat vehették magukhoz, aztán el kellett hagyniuk a birtokot.

Az új lakók alig akartak hinni a szemüknek: a kastélyban elképzelhetetlenül gazdag arisztokratikus luxus fogadta őket.

Amerikában ismeretlen, évszázadok óta halmozódó kincsek töltötték meg a folyosókat és a tágas termeket. Festmények, szobrok, cserépkályhák, lámpák, gyertyatartók és más remekművek szolgáltak hétköznapi használati tárgyakként. Mintha egy múzeumban jártak volna. A kastély a középkor óta folyamatosan gyarapodó Hesse család egyik rezidenciája volt – ők voltak Hessen tartomány urai egészen 1866-ig, és számos európai uralkodóházzal álltak rokoni kapcsolatban.

Kép

Friedrich császárné (így hívták Vicky angol királyi hercegnőt, német császárnét férje halála után) főúri vendégeivel 1900-ban a kastély teraszán – Forrás: Wikipedia

A háború végeztével az amerikaiak egyfajta tiszti klubként, elit üdülőhelyként használták a Friedrichshof-kastélyt. Élvezettel adták kézről kézre a császárok, királyok, cárok ajándékait, nézegették Viktória királynő leveleit a lányához, Vickyhez. Antik ágyakban aludtak, méregdrága étkészletekből ebédeltek, és természetesen bőséggel fogyasztották a pincében talált értékes borokat.

A nyomozó katonák

Élen járt az élet élvezetében egy szokatlan karriert befutott hölgy: Kathleen Nash százados, az amerikai Női Hadtest tisztje. 1940-ben, 38 évesen elvált a férjétől, és magát fiatalabbnak hazudva belépett a hadseregbe. Őt bízták meg azzal, hogy felmérje, felügyelje és biztonságban megőrizze a kastélyban talált értéktárgyakat. Össze is írt egy hevenyészett leltárt, de már a tevékenysége elején nyilvánvalóvá vált, hogy a felügyelet nélkül hagyott katonák között gyakorlatilag lehetetlen fenntartani a szigorú rendet.

Nagyon hamar elkezdtek eltünedezni bizonyos tárgyak. Először kisebb, jelentéktelenebbnek tűnő dolgoknak veszett nyoma; ezeket a boldogan tobzódó katonák szuvenírként süllyesztették a csomagjuk mélyére. Még bizonyos felhatalmazást is érezhettek az ilyesmire, hiszen az amerikai hadsereg már a megszállás kezdetekor kijelentette, hogy a birtok teljes infrastruktúráját a sajátjaként fogja használni. Aztán hamar vérszemet kaptak.

Az első komolyabb érték, ami eltűnt, egy Rubens-festmény volt, később egy értékes márványszobornak kelt lába.

A dúsgazdag főnemesi család kisajátított otthonában élni izgalmas volt, és mindezt csak tetézte egy szóbeszéd, amely szerint valahol a birtokon hatalmas kincs van elásva. Kathleen Nash képzeletét nagyon felcsigázta ez a lehetőség, és két katonatársával együtt elkezdett nyomozni, kutatni az ügyben. Csatlakozott ugyanis hozzá a kincskeresésben és az ivászatokban Jack Durant ezredes, aki a háború során puskaport nem szagolt, mert Washingtonban teljesített szolgálatot, és David Watson őrnagy, akit Eisenhower elnök személyesen tüntetett ki a harcokban tanúsított hősiességéért.

A Hesse család kincse

A reményük teljes mértékben megalapozott volt. A Hesse családra a háború második felében rossz idők jártak, a három rangidős testvér közül ketten már a korai időktől szoros kapcsolatban álltak Adolf Hitlerrel és köreivel. A fasiszta vezetés nagyra értékelte a barátságukat, mivel szívesen használták fel a német főnemesség társadalmi bázisát és tekintélyét. Christoph és Philipp is hithű nácik voltak, az SS tagjai, akik komoly pozíciókat töltöttek be a Harmadik Birodalom hadseregében. Ráadásul a létező legmagasabb körökből érkeztek: II. Vilmos német császár unokaöccsei voltak, tehát a brit Viktória királynő dédunokái. Christoph a hírszerzésnél és a légierőnél futott be karriert egészen addig, amíg 1943-ban repülőgépbalesetben meg nem halt. Philipp Olaszországban is kiváló kapcsolatokkal rendelkezett, mivel III. Viktor Emánuel király lányát, Mafaldát vette feleségül.

Négy gyermekük egyikét a Führer iránti csodálata jeléül Adolfnak nevezte el, és Hitler vállalta a keresztapaságot is. A kapcsolata azonban megromlott a náci vezérekkel, akik különösen Mafaldát gyűlölték engesztelhetetlenül.

1943-ban mindkettőjüket elfogták, és különböző koncentrációs táborokba hurcolták. Mafalda hercegnő ráadásul egy szövetséges bombázás során az egyik buchenwaldi barakkban megégett, majd egy elrontott operáció során elvérzett.

Kép

Philipp von Hesse esküvőjén és katonai egyenruhában – Forrás: Wikipedia

Amint a német városok elleni bombázások egyre fokozódtak, a Hesse család a vesztét érezte, ezért elhatározták, hogy a legértékesebb családi ékszereket mindenáron megmentik. A kényszerűségből családfővé avanzsált harmadik testvér, Wolfgang vezetésével a különböző frankfurti bankok széfjeiben elhelyezett kincseket elhozták, két példányban leltározták, majd becsomagolták, és egy cinkkel megerősített szélű faládába helyezték. A fedelet leforrasztották, és a Friedrichshof-kastély pincéjébe vitték. Itt egy gödröt ástak, a ládát belerejtették, betemették, majd az egészet lecementezték. Ezek után egy falat is húztak elé, hogy megtévesszék az esetleges fosztogatókat.

Fényűzés és lebukás

A három amerikai kincsvadászt azonban nem tudták becsapni. A ház tüzetes átkutatásakor megtalálták az új falat, mögötte a friss cementet, és rögtön sejtették, hogy arrafelé kell keresniük. A ládából előkerült családi örökség mennyisége szinte hihetetlen volt. Gyémántos nyakékek, karkötők, fejdíszek döbbenetes tömege, zafírok, rubinkövek, arany és ezüst evőeszközkészletek, drágakövekkel díszített bibliák és más felbecsülhetetlen értékű kincsek bukkantak elő.

A három szerencsevadász megegyezett abban, hogy mindannyian ebből fognak meggazdagodni. Tudták azonban, hogy ekkora mennyiségű ennyire jellegzetes értéktárgyat nem lesz könnyű értékesíteni. Többféle módszert is kidolgoztak. Voltak drágakövek, amelyeket kivettek a foglalatukból, és Írországban, illetve Svájcban eladogatták őket. Más darabokat egyszerűen feladtak a tábori postával, és hazaküldtek az Egyesült Államokba.

Összesen legalább harminc doboznyi ékszert juttattak át így a határokon.

Amikor 1946-ban hazarendelték őket Amerikába, Durant ezredes a vámvizsgálat alóli mentességét felhasználva további nagy mennyiségű kincset csempészett haza.

Mindhárman elérték a céljukat, hiszen valóban óriási vagyont halmoztak fel a lopott tárgyak értékesítésével. Egy idő után már az óvatosságot is sutba dobták, és nyakló nélkül árulták az ékszereket, nem tudták viszont, hogy egy ideje folyik ellenük a nyomozás. A leltárjegyzékkel felszerelkezett Hesse család állhatatos és makacs követeléseire az USA hadserege végül utánajárt az eltűnt kincseknek, és a nyomozók beazonosították az elkövetőket. Amikor Nash és Durant tudomást szerzett erről, sebtében összeházasodtak, valószínűleg azért, hogy ne kelljen egymás ellen tanúskodniuk.

Kép

Jack Durant és Kathleen Nash 1946-ban a frankfurti tárgyalásra indulva Washingtonban – archív fotó

Büntetés sajtóhírveréssel

Végül ez sem mentette meg őket a büntetéstől. A három tolvajt letartóztatták, és bíróság elé állították. A tárgyaláson közszemlére tették mindazokat az ékszereket, amelyeket sikerült felkutatni és visszaszerezni. A botrány kínos volt, a hírverés óriási. A nyilvános tárgyalásokra jó pénzért jegyeket árusítottak, a sajtó a példátlanul arcátlan lopássorozattól volt hangos. Az ügyvédek mindent megtettek az ügyfeleik felmentéséért: hol arra hivatkoztak, hogy az eltulajdonított értékek jogos hadizsákmányként értelmezendők, hol arra, hogy miután már elbocsátották a vádlottakat a hadsereg kötelékéből, az Egyesült Államok hadserege nem jogosult ítélkezni fölöttük. Végül mindez nem segített rajtuk. A becsapott európai és amerikai ékszerészek örömmel tanúskodtak a trió ellen.

Durant ezredest egy évnyi tárgyalás után tizenöt év kényszermunkára ítélték, Nash századosnőt öt év szabadságvesztésre, Watson őrnagyot pedig három év kényszermunkára.

A hősként kitüntetett Watson felháborodott az ítéleten, és majdnem 300 támogató levelet gyűjtött össze ismerőseitől és tisztelőitől. 1947-ben meg is kapta az elnöki kegyelmet Eisenhowertől. Jack Durant sem töltötte ki a tizenöt évet: 1957-ben szabadult. Ő és Nash ekkor összeköltöztek, és még majdnem harminc évet eltöltöttek együtt. Mindketten a nyolcvanas években haltak meg.

Kép

A Friedrichshof-kastély ma – Forrás: Wikipedia

A Hesse család csak 1951-ben kapta vissza a családi ékszereit, pontosabban azokat a darabokat, amelyeket sikerült felkutatni és visszaszerezni. A kincseknek legalább a fele – szétszedve vagy beolvasztva – örökre elveszett a feketepiac sötét bugyraiban. Az egyik máig meglévő becses darab Mafalda hercegnő esküvői fejdísze, amelyet a Hesse család menyasszonyai mind a mai napig büszkén viselnek az esküvőiken.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy Zoárd Down-szindrómás?

Nem szívesen gondolok vissza arra a pillanatra. Zokogtam, igazi sorscsapásként éltem meg. Elképzeled, milyen lesz az életed, majd hirtelen kiderül, hogy nem olyan lesz, sőt, annál sokkal rosszabb. De ezt csak te gondolod, mert halvány fogalmad sincsen, milyen az élet egy Down-szindrómás gyermekkel. Aztán szép lassan rájössz, hogy nem is olyan kilátástalan a helyzet, mint amilyennek elsőre tűnt.

Egyébként a társadalom is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy így éli ezt meg az ember, már a kórházban azt mondják: „Anyuka, ha gondolja, nem kell hazavinnie, itt is hagyhatja.”

Mi segített az elfogadásban?

Szülés után pár nappal volt egy többórás beszélgetésünk Áronnal, a férjemmel. Megosztottuk egymással a kételyeinket, aggodalmainkat, majd arról kezdtünk beszélni, mit csináljunk, hogyan oldjuk meg az életünket egy Down-szindrómás babával. Igazából másfél nap alatt helyre tettük magunkban a kérdést. Majd felhívtuk a Down Dada Szolgálatot, hogy sorstársszülőktől kérjünk tanácsot. Nagyon szimpatikus házaspár jött hozzánk, akik már első pillanatban meglepődtek, milyen jó hangulat van nálunk, ugyanis nem ehhez vannak szokva. Hát még, amikor Áron feltette nekik a kérdést: „Meg fog-e tanulni Zoárd snowboardozni?” Egyből látták, hogy nem a gyászfeldolgozásban kell minket segíteni, hanem gyakorlati kérdésekben. Azóta már mi is elvégeztük a Down Dada képzést, minket is hívhatnak azok a családok, akiknek most született Down-szindrómás gyermekük, és szeretnének hasonló cipőben járókkal beszélgetni. Hiszem, hogy ez a legnagyobb segítség mindnyájunknak. Egészen máshogy hangzik az együttérzés egy sorstárs szájából, mint egy pszichológuséból. Elfogadtuk, hogy egy kicsit más irányba megy az életünk, mint ahogy terveztük, de mindig is szerettünk olyan dolgokat csinálni, amelyekre más azt mondja: „Na nem, ezt nem, túl nehéz lesz!” Mert őszintén, nem könnyű, sokszor elfáradunk és türelmetlenek vagyunk, mert Zoárdnak nem elég elmondani valamit 80-szor, hanem 800-szor kell, és még akkor sem biztos, hogy megérti. Az sem állja meg teljesen a helyét, hogy a Down-szindrómások óriási szeretetgombócok, csak minden érzelmet jobban megélnek, mert ez ugyanúgy igaz a negatívokra, mint a pozitívokra. Viszont rengeteg mindent tanulunk tőle.

Mi mindent?

Nem szabad siettetni az időt. Hiába akarom, hogy minél hamarabb megtanuljon valamit, ha ő még nem áll készen arra. Zoárd segít abban is, hogy elengedjek dolgokat, és ne aggódjak túl sokat, hiszen nem tudom, mit hoz a holnap. Azt meg végképp nem, mi lesz évek múlva, meddig jutunk el a fejlesztésében. Próbálunk a jelenben élni, a mára koncentrálni, és kellő muníciót adni neki ahhoz, hogy valamelyest képes legyen az önálló életre, és dolgozni tudjon majd. Már azt is megtanultam, hogy ne hasonlítgassam a testvéreihez, mert ha ugyanazt csinálná, akkor már nem az a Takács Zoárd lenne.

Kép

Dóri és Zoárd – Fotó: Marossy Judit

Mit gondolsz, miért kaptátok Zoárdot?

Hiszek abban, hogy ezt a feladatot én választottam magamnak, és kapok hozzá elég erőt odafentről, hogy csinálni tudjam.

Zoárd óriási fejlődési lehetőséget jelent nekem, a férjemnek, a többi gyermekünknek, a nagyobb családunknak, és mindenkinek, aki követ engem a közösségi médiában.

Azért szeretek Zoárdról, magunkról megosztani információkat, mert azáltal mások is épülhetnek.

Fontos része az életednek az érzékenyítés. Változtunk ezen a téren az elmúlt években? Elfogadóbbak lettünk?

Az a 16 ezer ember, aki engem követ, biztosan. Szerencsére egyre több édesanya van, aki nyíltan beszél a saját gyermeke speckóságáról. Ezek a megnyilvánulások egymást erősítik, és mindnyájunk gyermekének integrációját elősegítik. Én elsősorban a saját és a hozzám hasonló anyukák helyzetét akartam megkönnyíteni azzal, hogy beszélek róla, hogy ne görcsöljünk azon, hogy más a gyermekünk. Ha már érzékenyítésről beszélünk, nemrégiben megjelent az első magyar downos mesekönyv Zoárd lovagol címmel Berkeiné T. Petra tollából.

Sok család, miután Down-szindrómás gyermeke születik, nem vállal többet, nemcsak azért, mert félnek attól, hogy a következő is az lesz, hanem azért sem, mert sok időt vesz el a fejlesztése, és meg akarnak adni neki mindent. Ti azonban még két gyermeket vállaltatok, nagyon kis korkülönbséggel. Nem volt bennetek félsz?

Zoárd miatt nem szerettük volna feladni azt az álmunkat, hogy nagy családunk, négy gyermekünk legyen.

Nem mondom, hogy nem jutna több idő Zoárdra, ha csak ketten lennének, de hiszek abban, hogy az is hatalmas fejlesztési lehetőség neki, hogy testvérek között nő fel, és alkalmazkodnia kell hozzájuk – de ez fordítva is igaz. Látom, hogyan húzza őt a másfél éves öccse, pár év múlva meg majd a húga. A fejlesztés pedig minden játékba belecsempészhető. Sok édesanya, akinek speciális gyermeke van, gyógypedagógusnak vagy konduktornak tanul, és 0–24 órában azzal az egy gyermekkel foglalkozik. Annak ellenére, hogy engem is érdekelnek ezek a szakterületek, nem szeretném a saját életemet feláldozni Zoárdért.

Kép

Fotó: Marossy Judit

Mind a négy gyermekedet otthon szülted. Miért döntöttél így?

Még a gyermekek születése előtt részt vettem egy dúlaképzésen, amely elhintett egy kis magot a lelkemben az otthonszülésről. Tetszett, hogy nincsenek kötelező beavatkozások, nem jönnek be ismeretlenek a szülőszobába, senki sem sürget. Amikor az első gyermekem születésére készültem, megtaláltam a legjobb bábát, aki 19 éve űzi ezt a hivatást, és akiben maximálisan megbízhatok. Tudom, ha bármi gond lenne, ő mondaná elsőként, hogy menjünk kórházba.

Életem legjobb döntése volt az otthonszülés, mindegyik nagyon jó élmény volt.

A legutóbbi szülésemnél is két bába volt jelen, így teljesen saját magamra tudtam koncentrálni, miközben ők óriási biztonságot és támaszt nyújtottak.

A vajúdásról és a szülés utáni pillanatokról gyönyörű képek születtek, amelyeket megosztottál a közösségi oldaladon. A fotókon látszanak a gyermekeid is. Hogyan élték meg a húguk születését?

Elég sok kommentet kaptam, hogy traumatizálom a gyerekeimet, de én annál természetesebb dolgot el sem tudok képzelni, mint hogy világra jön egy gyermek, és ezt látja a testvére. Nemrég megszületett egy barátnőm kisbabája, és meglátogattam őket a kórházban. Martin nem is értette, miért vannak ott: „Csak nem betegek?”, kérdezte. Ő büszkén meséli mindenhol, melyik testvére hol született a házunkban, és ő mindegyiknél jelen volt. Amikor Mersével vajúdtam, aktívan részt is vett benne, fogta a kezemet, simogatott, hozta a szőlőcukrot, miközben üvöltöttem a fájdalomtól. Mivel az édesapja elmondta, hogy ez teljesen rendben van ilyenkor, nem esett kétségbe. Érezte, hogy béke van, senki sem pánikol, és ebben a végtelen nyugalomban születik meg a testvére. Édesapjától is rengeteg olyat tanult ezekben az órákban, amiket csak később fog hasznosítani: látta ugyanis, hogyan marad egy férfi ebben a helyzetben is férfi, hogyan támogatja és tartja meg a nőt. Hiszek abban, ha mi valamit természetesen kezelünk, akkor a gyermek is.

Így van ez az érzékenyítéssel is: a gyermekek alapvetően érzékenyek, mi nem vagyunk azok. Mi rontjuk el őket azzal, ha feszengünk, amikor meglátunk egy kerekesszékest, miközben ők csak azt jegyeznék meg, milyen menő gurulós széke van.

Az otthonszülésnek is szószólója lettél?

Eleinte azt hittem, van ezzel is feladatom, de aztán rájöttem, nincs jogom beleszólni abba, ki hol és hogyan szül. Én mesélhetek a saját élményeimről, tapasztalataimról, de csakis egyes szám első személyben anélkül, hogy bárkit is rá akarnék venni erre. Sokat tanultam a szülésről, annak biológiájáról, így akkor sem lenne semmi gondom, ha kórházban szülnék, mert ha azt mondanák nekem: „Anyuka, itt az ideje, hogy kapjon egy kis oxitocint!”, akkor bátran válaszolnék: „Dóri vagyok, és köszönöm, nem kérem, mert szerintem még nincs itt az ideje, hiszen jól halad a vajúdás!” Egyedül arra szeretném felhívni a nők figyelmét, hogy attól még, hogy valaki belép hozzájuk fehér köpenyben, ne érezzék magukat alárendelt szerepben, és bátran álljanak ki magukért.

Kép

A vajúdás pillanatai – Fotó: Marossy Judit

Elég jó anyának tartod magad?

Sokszor megfogalmazom magamnak, hogy olyan anya vagyok, amilyen soha nem akartam lenni: aki melegítőben, felkötött hajjal tolja a babakocsit, miközben a telefonját nyomkodja, de nincs ezzel semmi baj. Teljesen hullámzó, épp hogyan látom, érzem magam, de alapvetően laza, nyitott, fejlődőképes anyuka vagyok. Van bébiszitterünk, segítenek a nagyszülők, és a férjem is sokat van a gyerekekkel, így nem minden teher az én vállamat nyomja, tudok magammal is foglalkozni. Egyik műsorvezetője vagyok a Mesélj, anyukám! podcastnek, ahol anyukás témákról beszélgetünk két másik édesanyával. A felvétel-alkalmak az énidőm, teljesen feltöltenek, és egyre több anyukát érünk el vele. Azért néha vannak pillanatok, amikor a folyamatos rohangálásban, pelenkázásban, fejlesztésben, abban, hogy a négyből csak egy beszél, és ki kell találnom, mit akarnak, elfáradok, és elbizonytalanodom, hogyan fogjuk ezt túlélni.

A férjem mindig megnyugtat ilyenkor: „Túl fogjuk, és milyen nagy tapasztalattal, munícióval lépünk majd be életünk következő szakaszába.”

Gyakran felvetődik a kérdés a veszélyes kedvtelést űző emberek környezetében: miért csinálják, ha tudható, hogy minden alkalommal életveszély fenyegeti őket. Miért nem maradnak veszteg, élvezik az életet, és gondoskodnak a családról? Nos, Ameliának erre is megvan a válasza: „A beteljesülés, a mozgás, a kaland izgalma elkábítja az embert”.

A mai pszichológusok nagy valószínűséggel azt mondanák az életveszélyes megpróbáltatásokat hajszoló fiatal hölgyre, hogy adrenalinfüggő.

A veszélyes kezdetek

Amelia 1917-ben, miután megszerezte az érettségi bizonyítványát, a kanadai Vöröskereszt szolgálatában kezdett dolgozni. Katonai kórházban ápolta a sebesülteket, itt találkozott először pilótákkal. Abban az időben még sokak számára elképzelhetetlen volt a repülőgépek közlekedési eszközként való használata, többnyire csak hadipilóták és tehetősebb hobbisták jutottak pilótaigazolványhoz, aeroplánokhoz. Amelia örömmel hallgatta a repülésről anekdotázó katonákat a kórházban, de még mindig nem érezte magában az elhivatottságot a levegőben vitorlázás iránt. Talán lehetetlennek is tartotta, hiszen Amerikában 1918-ig egyetlen női pilóta sem volt.

Az első nő, aki pilótaigazolványhoz jutott, maga Earhart volt 1920-ban. Az élmény, amely determinálta a későbbi életét, emlékezetes volt: a torontói nagy kiállításon 1918-ban a háborút megjárt pilóták manővereztek gépeikkel a közönség örömére, amikor az egyik pilóta kiszúrta, hogy a tömegtől távolabb két fiatal lány áll. Hirtelen ereszkedni kezdett a gépével, és gondolta, majd szétrebbennek a kisasszonyok. Az egyik valóban elmenekült az alacsonyan repülő gép elől, a másik azonban így emlékszik vissza: „Még most is érzem a félelemnek és a gyönyörűségnek azt a különös, borzongató hullámát, amely elöntött, amint a merészen lebukó és újra felemelkedő gépet néztem. A józan eszem hiába mondta nekem, hogy ha a gépen valami hiba esik, vagy a pilóta elvéti az irányt, a géppel meg a pilótával együtt nekem is végem. Nem értettem meg még akkor a beszédét, de a kis piros aeroplán súgott valamit nekem, amint elsuhant a fülem mellett.”

Így gyulladt fel a szerelem, amely végül elégette Amélia Earhartot.

Úton a világrekordok felé

Amelia a háború alatti szolgálatai alapján úgy gondolta, csakis az orvosi hivatás lehet reális szakmai elképzelés az életében. Elkezdte a New York-i Columbia Egyetem orvosi képzését, és szorgalmasan boncolta, vizsgálgatta hallgatótársaival együtt a különféle kisállatok tetemeit. Ám a repülés iránti vonzalma olyannyira nem hagyta őt nyugodni, hogy amikor Kaliforniába utazott a nyári szünetre, végigjárta az ott megrendezett repülőtalálkozón részt vevő pilótákat, hogy bekönyörögje magát utasként egy próbarepülésre. Végül Frank Hawks hajlott a dologra, ő repítette elsőként Améliát a felhők fölé. Így emlékezett vissza az élményre 17 év távlatából: „Alig jutottam két- vagy háromszáz lábnyira a föld fölé, éreztem, hogy nekem itt a helyem”.

Édesanyjával védszövetséget alkottak: ő segítette hozzá a lányát az első használt, vakító sárga színű kis monoplán (fixált, egyszárnyú repülőgép) megvásárlásához, Ameila pedig szülei válása után anyjával maradt, és angoltanári, majd szociális munkát vállalt. A pilótaengedélyre a pénzt teherautóvezetésből spórolta össze. Ahogy 1921-ben hétvégenként nagyobb túrákat tett egyedül a nehézkes motorú, fülsiketítő hangú gépével, már azon törte a fejét, hogyan szerezzen pénzt egy újabb gépre, amellyel átutazhatná Amerikát. Abban az időben még komoly tervezőmunkát igényelt, hogy megfelelő mennyiségű üzemanyagot tudjanak szállítani a gépek, legjobb esetben ez 40 mérföld (64,37 km) útszakaszra volt elegendő annál a típusnál, amellyel Amelia rendelkezett.

Az utat végül szárazföldön tette meg édesanyja társaságában. A hosszú távú repülés lehetősége sem sokat váratott magára, bár első alkalommal Amelia csak utasként tehette meg a távolságot, ezért sokáig bírálták is őt.

Ez mit sem változtat a tényen, hogy ő volt az első nő, aki átrepülte a Csendes-óceánt.

Amikor jelentkezett az utazásra, a pilótaengedély mellett sokat nyomott a latban a kiválasztásnál, hogy a hölgy, akit egy tucat férfiember választott ki a megmérettetésre, fiatal, tanult, művelt és csinos úrihölgy legyen. Amelia átment a vizsgán, és útra kelt a Friendship (Barátság) nevű monoplánnal Lou Gordon navigátor-gépész és Bill Stultz pilóta társaságában. Új-Fundlandról indulva az út a Csendes-óceánon át 20 óra 40 percig tartott; Walesben, a Burry-kikötőben értek partot. „Semmiféle ünnepélyes fogadtatás nem volt és egy teljes óra hosszat nem törődött velünk senki. Még ahhoz is idő és kitartás kellett, hogy érdeklődés ébredjen az emberekben az óceánrepülés iránt” – emlékszik könyve lapjain a pilótanő.

Kép

Kép: Picryl

Hullámvasúton a magánéletben, csúcson a repülésben

Innentől felgyorsultak az események Amelia életében. Egymást követték a jobbnál jobb ajánlatok: átrepülni a kontinenst kis géppel, nagy géppel, kipróbálni az új fejlesztésű motorokat, rekordrepüléseket végezni. Az óceánrepülés az élethosszig tartó kapcsolatot is elhozta az életébe: „Azzal az úrral, akinek feladata volt, hogy megkeresse a tökéletes női lényt, és átrepültesse az óceánt, név szerint George Palmer Putnammal, 1931-ben megtartottuk az esküvőnket.” Valószínűsíthető, hogy a Mira Nair által rendezett életrajzi filmben, amelyben a címszerepet Hilary Swank alakítja, van némi igazság a házasságukat illetően. Az „Amelia – Kalandok szárnyán” című 2009-es filmalkotásban nem egy szenvedélyes szerelmet ábrázolnak az alkotók.

Inkább egy odaadó férfi egyoldalú szerelmét egy független, célorientált, erős nő iránt, aki nem röstellte megvallani a nászéjszakán, hogy nem vár középkori módra örök hűséget a férjétől, és ő sem valószínű, hogy tudja ezt biztosítani a férfi számára.

A filmben egy megcsalásnak is tanúi lehetünk, amely szintén nagyon valószínű, de nem bizonyított. Amelia így ír a házasságukról: „A férjem segítsége és bátorítása nélkül nem érhettem volna el, amit sikerült elérnem. Meghitt, megértő barátságban éltünk, neki is megvoltak a maga külön vállalkozásai, és nekem is. De azért együtt dolgoztunk és dolgozunk, és kettőnk közös irányítása mellett folyik az életünk.”

Kép

Earhart és férje – Kép: Picryl

Amelia hivatásának tekintette a repülés népszerűsítését és az asszonyok társadalmi szerepvállalásának ösztönzését. Sokat szerepelt rendezvényeken, előadott iskolákban, forgatásokra, fotózásokra járt, és mivel a férje könyvkiadó volt, több kötet szerzőjévé is vált. 1929-re olyannyira felkeltette az aviatika az amerikai hölgyek érdeklődését, hogy egyre többen szerezték meg a pilótaigazolványukat. Amelia a 99 nevű szervezet egyik alapítótagjaként nagyon büszke volt rá, hogy az akkor pilótaigazolvánnyal rendelkező 117 hölgyből 99 belépett a szervezetbe. Nem konkurenciának tekintette a nőket, többször is a segítségükre sietett a repüléssel kapcsolatos szakmai kérdésekben.

Ebben az évben jutott hozzá Vega Lockhead típusú monoplánjához, amellyel később a hosszú távú repülési rekordokat is megdöntötte. A Vega a pilótán kívül még hat utast tudott szállítani, akiknek a helyét általában hat olajtartály foglalta el. A kezdetleges technológia miatt egyáltalán nem volt kockázatmentes a felszállás, amelyet az első csendes-óceáni átrepülésre tett 1935-ös Mexikó City-beli kísérlet is bizonyít.

„Tudni kell, hogy az olajjal és a benzinnel megterhelt gépnél az elindulás pillanata a legveszedelmesebb, ha ugyan lehet itt valószínűségszámításról beszélni, mert ha akármi nincs rendben, azonnal tűzbe borulhat a repülőgép.”

Ez meg is történt, így az első önálló óceánrepülését elhalasztották, 1932. május 20-án került rá sor, és 15 óráig tartott. Ezután sokszor tett kísérletet a hosszú távú repülésre, női magasság-, és távolságrekordot is felállított. Úgy gondolta, a Fred Noonan navigátorral tervezett Egyenlítő-közeli Föld körüli repülés lesz az utolsó hosszú távú próbálkozása. Tényleg így is lett.

Hullámsír és utolsó üzenet

1937. június 1-jén szálltak fel Miamiból, több pihenőt is beterveztek, ahol feltölthetik az üzemanyag-raktáraikat. A legnagyobb (3500 kilométer hosszúságú) teljesítendő táv az Új-Guineában lévő Lae-től a csendes-óceáni apró szigetig, Howlandig tartott. 1937. július 1-én szálltak fel, július 2-án helyi idő szerint 8:45-kor fogadta az Itasca Rádió Earhart rádiójelét, amelyben alacsony üzemanyagszintről számolt be. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fognak földet érni a szigeten, az Amerikai Haditengerészet megkezdte a nyomozást. 66 repülőgép és 9 hajó július 18-ig kutatott nyomok vagy maradványok után az óceánon, sikertelenül.

Végül 1939-ben nyilvánították hivatalosan halottá Amelia Earhartot. Több teória is szárnyra kapott a tragédia körül: hogy japán fogságba estek, hogy egy lakatlan szigeten éltek még évekig, vagy hogy Amelia el akart tűnni. Mivel Amelia utazása során csupán két rádiófrekvenciát használt, sok amatőr rádiós rá tudott állni az adásaira, és ebben az időben többen is hallgatták őt. Köztük Betty Klenck Brown rádiós lány is, akinek egy segélykérő üzenetet sikerült fogadnia, amelyben elhangzik, hogy „itt Amelia Earhart”, és amely emelkedő vízszintről, sebesült férfiról és New Yorkról beszél.

A szakadozó rádióadás alapján nem tudták beazonosítani a helyzetüket, de úgy tűnik, sikerült landolniuk valahol az óceánon, és egy ideig még életben voltak.

Amelia Earhart élete nemcsak rekordrepülései miatt méltó az emlékezetünkre, hanem a világlátása, lelkülete is árulkodik arról, milyen sokrétű, izgalmas személyiség volt. Amellett, hogy mindig kíváncsi volt az asszonyokra a landolásai helyszínein (kérdezgette őket arról, mivel töltik az életüket, milyen álmaik, vágyaik vannak), tevékenyen részt is vett a nők jogainak érvényesítésében azzal, hogy életútjával rávilágított arra: elszántsággal és hittel a legtöbb akadály legyőzhető.

Kép

Earhart a Lockheed 10-E Elektra repülőgép előtt – Kép: Picryl

Álljon itt végül egy idézet Améliától, élete meghatározó pillanatáról: „Éjfél után lenyugodott a Hold, egyedül maradtam a csillagokkal. Gyakran mondtam már, hogy a repülés utáni sóvárgás tulajdonképpen a szépség utáni sóvárgást jelenti. Nem kell másra gondolnom, csak erre a tündéri útra, hogy újra meggyőződjek róla, mennyire igaz ez. Akár tudatos a repülőnél ez a vágy, akár nem: a szépség vonzza, mindig a szépség.”

És a válasz a kérdésre, miszerint akkor is elindult volna-e, ha tudja, hogy halállal végződik a vállalkozása, az utolsó levelében szerepel, amelyet a férjének hagyott azzal, hogy csak abban az esetben bontsa fel, ha ő nem térne haza. „Kérlek, értsd meg, hogy én teljesen tisztán látom a kockázatot, de meg akarom tenni, mert érzem, hogy meg kell tennem. Az asszonyoknak éppen úgy meg kell próbálniuk mindent, mint a férfiak teszik. És ha valami nem sikerül, az csak kihívó buzdítás a többiek számára.”

Temetés vagy show?

A tudományos-fantasztikus mozikban és az akciófilmekben korábban is láthattunk térhatású képeket, úgynevezett hologramokat, jó példa erre a Star Wars, a Halálos iramban sorozat, vagy a Vasember. Sokáig úgy tűnt, ezek a levegőben „lebegő” háromdimenziós mozgóképek megmaradnak a sci-fi világában, mostanában azonban – mint azt az említett temetés is mutatja – nagyon úgy tűnik, a hologramok akár a mindennapjaink részévé is válhatnak.

Stephen Smith egy mesterséges intelligencia által vezérelt holografikus technikával tudta megidézni elhunyt édesanyját – mondhatni, nála ez szakmai ártalom, hiszen egy mesterséges intelligenciát kutató vállalat, a StoryFile cég vezérigazgatója és társalapítója Los Angelesben.

Csapatával megalkotta a StoryFile 20 névre keresztelt kamerát, amellyel képes volt digitális klónt létrehozni édesanyjáról, s vele a valós idejű kommunikáció illúzióját kelteni.

Az anya még életében válaszolt egy sor kérdésre, amiket a fia rögzített, ezeket a felvételeket szakértők feldolgozták, és mesterséges intelligenciával technikailag természetes hangzásúvá tették az anya válaszait. A technológia eredetileg a holokauszt-túlélők történeteinek rögzítésére és fontosabb személyek emlékeinek megőrzésére jött létre, csak nemrég vetődött fel a temetéseken való használata. És ami a legmeglepőbb: bárki, aki szeretne hasonlóan emlékezetes és rendhagyó temetési szertartást, az interneten előfizethet az említetett StoryFile szolgáltatására 33, 60, illetve 71 ezer dollárért naponta!

Mi is az a hologram?

A holográfiát, azaz a fény hullámtermészetén alapuló képrögzítő eljárást Gábor Dénes találta fel 1947-ben, s ezért 24 évvel később Nobel-díjat kapott. A hologram nagyon leegyszerűsítve egy fényképezési technika, egy háromdimenziós kép, amelyet fényképes vetítéssel hoznak létre. Ez a kép bármilyen szögből megtekinthető, így a felhasználónak a kijelző körül járva úgy tűnik, hogy az objektum valósághűen mozog és elmozdul. A „lebegő” képernyő számos kisebb pixelből áll, amelyek a fénytörés segítségével jelenítik meg a közvetítendő információt.  A hologramban tárolt információsűrűség nagyságrendekkel meghaladja a hagyományos számítógépek memóriájában tárolható információ mennyiségét, és az adatok gyorsabban is előhívhatók.

Nem véletlen, hogy a 3D-s képalkotó eljárás pénzintézetek, nagyvállalatok és a szórakoztatóipar érdeklődését is felkeltette.

Kép

Gábor Dénes – archív fotó

Érzéki csalódás a koncerteken

Hatalmas lehetőség rejtőzik az elhunyt sztárok, például Elvis Presley, Roy Orbison vagy Michael Jackson „feltámasztásában”, de elég a rapper Tupac Shakurra gondolni, akinek hologram-énje a 2012-es Coachella fesztiválon debütált.

„A hologramos audiovizuális technológia egy vizuális érzéki csalódás, amelyet a szakma hologramnak nevez. Mi ennek háromféle megvalósítását használjuk: a hálós vetítést –amikor egy átlátszó vagy egy ezüstszövésű, sötétbarna sztreccs anyagra projektorral vetítünk; a tükörfóliás vetítést, amikor a padlóra vetített fényeket egy, a padlón 45 fokban felállított tükörfólián láthatják a nézők; és a transzparens kijelzőt, amit úgy kell elképzelni, mint egy átlátszó LED tévét. Ez színpadi körülmények között falként is működik – mondja Bakó Zoltán, a Kolibri Visual cégvezetője, majd elárulja: – Cégünket pár éve egy ismert szaúdi zenész-énekes kereste meg azzal, hogy vegyünk fel vele egy 1,5–2 órás koncertanyagot, hogy a halála után hologramként tudjon turnézni.”

„Itthon is számos olyan megkeresést kapunk, hogy hologramként kellene visszahozni ismert magyar előadót, és fut egy zenei projektünk is, amelynek lényege, hogy az előadó hologram-stúdióból/színpadról streamelve egyszerre akár 20 helyen is fel tud lépni a világban.”

Digitális sírkő

Ha az „élő halott” gyászszertartás nem lenne elég sokkoló, akkor álljon itt egy másik eset. Egy szlovák temetkezési vállalat nemrégiben megalkotta a napelemmel működő digitális sírkő prototípusát, amely sokkal több információ tartalmaz, mint egy klasszikus sírkő. Míg utóbbin csak az elhunyt neve és születési dátuma szerepel, valamint az, hogy mikor hunyt el, a digitális sírkő ennél sokkal több adatot képes tárolni és mutatni. A sírkő, amely formájában és méretében is egy márvány sírkőre hasonlít, képernyővel rendelkezik. Ha valaki megközelíti a síremléket, a mozgásérzékelők aktiválják a szerkezetet, amely levetíti a benne tárolt digitális információkat, amelyet még maga az elhunyt vagy halála után a családtagjai töltöttek fel. (Réz András esztéta már a 2009-ben kiadott Köldök című regényének egyik fejezetében ír erről az opcióról!).

Kép

Hologram elefántok egy cirkuszban – Forrás: Profimedia

A holografikus technológia idővel mindenhol meg fog jelenni

Vannak, akik örülnek a technológia ilyen irányú fejlődésének, s vannak, akik ördögtől valónak tartják a hologramot. Van, aki szerint a virtuális valóság ilyen formában történő kiterjesztése nem más, mint hogy emberek döntenek egy másik, valaha élt ember bizonyos célra történő megtervezéséről, előállításáról.

Ez óriási felelősséggel jár, ráadásul felvetődik a kérdés: mennyire etikus egy olyan ember helyett dönteni, aki már nem mondhatja el a véleményét, s valóban akarjuk-e, hogy tudósok a hologramtechnikát a jövőben például diktátorok megsokszorozására használják föl.

Bakó Zoltán úgy gondolja, egy adott nép kultúrájától és vallási meggyőződésétől is függhet az, mennyire nyitottan áll az említett vetítésekhez, ahhoz azonban kétség nem fér, hogy például a zeneiparban ezzel a technológiával távolságokat lehet áthidalni, időt lehet spórolni, és méltóképpen lehet tisztelegni akár egy elhunyt zenei szereplő előtt. „Az eszközpark még sajnos nem tart ott, mint a Star Warsban, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a közeljövőben megvalósulhatnak olyan dolgok is, amiket eddig csak sci-fikben láttunk. Sőt, szerintem a holografikus technológia idővel mindenhol meg fog jelenni” – mondja. 

A Cambridge-i Egyetem Oktatási Kara és a Cambridge-i Egyetem Kórháza hologramtechnológián alapuló programot indított, amely segítséget nyújt a tanulóknak, orvosoknak és nővéreknek ahhoz, hogy valódi páciensek bevonása nélkül is felkészülhessenek a különböző kezelések elvégzésére és a komplikált diagnosztikai vizsgálatokra. A hologramos szimulációk előnye a valódi szituációkkal szemben, hogy bármikor rendelkezésre állnak, nemcsak a helyszínről, hanem a világ bármely pontjáról elérhetők akár VR-sisakok használata nélkül is, tablettel vagy okostelefonnal. Így olyan speciális eseteket is vizsgálhatnak a segítségükkel, amelyekre egyébként nem gyakran nyílna lehetőség.
A Bristoli Egyetem Számítástechnikai Tanszékének kutatói pedig nemrégiben ultrahang segítségével olyan 3D alakzatot alakítottak ki a levegőben, amelyet emberi kéz érinthet és érezhet.

Forrás:

Ono, Yukiko - Shimozawa, N. - Ito, M. - Kono, T. (2001): Cloned Mice from Fetal Fibroblast Cells Arrested at Metaphase by a Serial Nuclear Transfer. Biology of Reproduction. 64, 44-50

Elvitték az Urat, és nem tudom, hova tették. 
Nincs a zsebedben? 
A kesztyűtartóban? 
Nem lehet, hogy a régi táskában 
felejtetted? 
Érdemes lenne 
végignézni az összes szatyrot? 
A kocsi csomagtartójában 
nem maradhatott? 
És ha becsúszott az üléskárpit mögé? 
De mi van, ha kiesett valahol, 
és most a földön kallódik? 
Ha sosem fogom megtalálni többé? 
Na, gondoljuk végig módszeresen… 
Hol volt meg utoljára? 
Feltámadáskor, a templomban 
határozottan emlékszem, 
hogy még elkísért, 
talán párszor megfeledkeztem róla, 
miközben a többieket vettem szemügyre, 
hogy megint kinek futja méregdrága ruhára, 
ki fogyott, ki hízott, 
kinek mennyibe fájt a haja, 
kinek nőttek meg hirtelen a gyerekei, 
ki néz ki pofátlanul jól a korához képest, 
ki öregedett meg rettenetesen. 
De amúgy ott megvolt, 
behunytam a szememet, 
és megláttam, amint egy ideje 
ott sütögeti a halat, 
pedig semmit sem fogtam egész éjjel. 
Akkor vajon honnan szedte? 
A húsvéti vacsora előkészületei 
alatt szem elől vesztettem, 
ügyelni kellett a vasalt terítőre, 
a szalvétára, a talpas poharakra, 
a svéd gombára, a friss retekre, 
a sonkaszeletelésre, a virágra, 
a tormára, a majonézes kukoricára, 
a borra, az ásványvízre, a bejglire, 
túl sok mindenre, de ahogy ettünk, 
és hálával körbenéztem 
az asztalnál ülőkön, 
láttam, ott eszeget, úgy tűnt, 
ízlik neki a krumplisaláta. 
A köznapokban is kiintegetett 
néha egy elsuhanó autóból, 
láttam, ahogy alpin-technikával 
mossa az egyik irodaépület ablakát, 
átkarolja egy hajléktalan vállát, 
egy görcsösen síró nő fejére teszi kezét, 
a kórházban a nénit ölelte, 
aki azt jajgatta, fázik, de nem törődtek vele. 
Igen, akkor veszthettem el, amikor 
kiléptem az ünnep bűvköréből, 
és elkezdtem megint magam körül forogni. 
Visszamegyek érte, ott kell lennie. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers eredetileg a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!