„Utazol a buszon, és lehet, hogy melletted négy másik pár is meddőséggel küzd” – Panni örökbefogadással érkezett a Malasits családba

Malasits Géza és Malasits-Földi Bernadett hosszú évek óta vágytak gyermekre. Az orvosi utakból egy idő után kiábrándultak, a lombikkezelés pedig katolikus vallásuk miatt náluk nem jöhetett szóba, így találtak rá az Anna–Joachim programra, amely meddőséggel küzdő pároknak nyújt lelki támaszt. Az informatikus-szociálpedagógus házaspár két évvel ezelőtt szülői feladatot kapott: Anna Sára, vagyis Panni nyílt örökbefogadással, meglepően gyorsan érkezett az életükbe. Nagyon bíznak benne, hogy a kislány nem marad sokáig testvér nélkül. Budapesti otthonukból videóhíváson keresztül beszélgettünk.

Malasits család
Malasits Géza és Malasits-Földi Bernadett kislányukkal – Fotó: Zsu-photo

2012-ben kötöttetek házasságot, de a vágyott kisbaba nem érkezett meg. Milyen orvosi, biológiai utakon próbáltatok segítséghez jutni?

Betty: Tudtam, hogy nálam elhízás és hormonális okok miatt is probléma van, ezért 2013 szeptemberében elindultam az orvosi kivizsgálások útján, amihez később Géza is csatlakozott. Akkor még csak a Szent János Kórházban volt állami meddőségi központ, jelentkeztünk. Tisztán emlékszem rá, hogy reggeli időpontra kellett menni, az első alkalommal körülbelül negyven nő állt sorba télvíz idején az épület előtt. Nekem ez megdöbbentően futószalag-, üzemsorszerű érzés volt. Ettől függetlenül végigcsináltuk a vizsgálatokat. Leginkább nálam találtak gondot, és az volt az orvos tanácsa, hogy adjak le negyven kilót, s jelentkezzem újra. Hiába jeleztem, hogy nem biztos, hogy csak a súlyommal van probléma, azt mondta, ő most ezzel nem tud mit kezdeni, akkor jelentkezzem, ha lefogytam.

Várakoztunk, teltek az évek, s persze jöttek a barátoktól is a tanácsok: ismerős orvost, kivizsgálásokat ajánlottak. Ezeket is végigjártuk egy magánkórházban, ahol már emberi módon bántak velünk. Nálam találtak egészségügyi eltérést, meg is műtöttek 37 évesen, s két év elteltével újra. Három kivizsgáláson és két műtéten estünk át, de megoldás nem született. Belefáradtunk az állandó orvosi kivizsgálásokba, ahol nem emberként, hanem eszközként tekintettek ránk. Mi azt éltük meg, hogy nem foglalkoztak velünk betegként. Amikor tíz kilóval nehezebb voltam, rendszeres volt a ciklusom, de miután lefogytam, megszűnt. A súlycsökkenés mellett ebben esetleg betegség (inzulinrezisztencia, pajzsmirigy-alulműködés) is közrejátszhatott, de ezekkel szerintem nem törődtek eléggé.

Géza: Nálam komoly bajt nem találtak, annyit mondtak, hogy a spermamennyiség nem megfelelő, s mindenképp az inszemináció és a lombik irányába akartak tolni.

Kimondták, hogy meddő pár vagytok?

Betty: A diagnózisban a papírokon szerepelt, de a szemünkbe sohasem mondta senki. Próbáltak a mesterséges megtermékenyítés és a lombik felé terelni, azt viszont mereven elutasítottuk.

Miért?

Géza: Mindketten hívő katolikusok vagyunk. A katolikus egyház tanítása szerint megkérdőjelezhető az eljárás, és szerintem nem megkerülni, hanem megoldani kellene a problémát. Előttem van egy kép: a kórházban olvastam valamelyik gyógyszercég plakátját, és úgy éreztem, mint a Kóla, puska, sültkrumpli című filmben, mintha valami terméket akarnának nekem eladni, aminek erősen megkérdőjelezhető a hasznossága. Én úgy láttam, hogy nem meggyógyítani akartak, hanem eredményt felmutatni. Hiába mondtam az orvosnak, hogy komolyan veszem a vallásomat, nekem nem mindegy, az egyháznak erről mi az álláspontja.

A kezelés végén úgy fogalmazott: „nyugodtan lehet inszeminációban gondolkodni, hát ki fogja azt számonkérni?” Vagy elfelejtette, vagy nem értette, amit mondtam neki.

Egyes orvosokban van egy furcsa hozzáállás.

Ők a tudományt képviselik.

Géza: Igen, de a tudománynál vannak fontosabb dolgok, legalábbis szerintem.

Ha az orvosi utakban nem bíztatok már, milyen egyéb lehetőségek felé nyitottatok?

Betty: Kétszer vettünk részt Mátraverebély–Szentkúton gyermekre vágyók lelkigyakorlatán. Ezen kívül az Országúti Ferences Plébánián egy gyermekre vágyó kis közösség alkalmaira is elmentünk. Nagyon megérintett minket az a megközelítés, amelyet a lelkigyakorlaton hallottunk, például a bioetikáról. Ott került először szóba az örökbefogadás. Korábban nekem voltak ezzel szemben fenntartásaim, szociális területen, hajléktalanellátásban dolgoztam ugyanis, és nehezen tudtam megbarátkozni azzal, hogy egy pszichológus mond arról véleményt, hogy alkalmasak vagyunk-e szülőnek. Hiszen, ha valaki természetes úton próbál gyermeket vállalni, akkor semmilyen pszichológus nincs a képben, őt nem vizsgálják, hogy alkalmas-e.

Elkezdtem mentálhigiénés tanácsadásra járni, majd sikeresen diétáztam. Ezután találtunk rá az Anna–Joachim programra 2020 tavaszán. Egy egyházi levelezőlistán jött szembe velünk a lehetőség, s rögtön átküldtem Gézának.

Tabu ma beszélni a meddőségről?

Betty:
Nekünk nem, de a társadalom többségének abszolút. Géza szülei több mint 12 évet vártak őrá, ezért nekünk ez nem volt meglepő. De azért jöttek a megjegyzések az ismerősöktől, ajánlottak természetgyógyászt, javasolták a bükki füvesember, Szabó Gyuri bácsi – nyugodjék békében – babaváró teakeverékét. Volt egy kolléganőm, aki azzal piszkált, miért nem megyek én is lombikprogramra, nincs semmi vesztenivalónk.

Emlékeztek az első Anna–Joachim alkalmatokra?

Betty: Akkor tört ki a Covid-járvány, lezárták a határokat, az egyik házaspár nem is tudott eljönni Erdélyből.

Az ott alakult közösség tagjai mind gyermekre vártak, mindenki hasonló utakat járt be, és ez egy pozitív megerősítés volt arról, hogy nem vagyunk egyedül.

Utazol a buszon, és lehet, hogy melletted még négy másik fiatal nő, fiatal pár is meddőséggel küzd. Róluk ezt ott nem tudod, de a program lehetőséget ad, hogy találkozz hasonló sorsú emberekkel, tanácsokat adhassatok egymásnak.

Géza: Én először nem is értettem, mi ez az egész, mire számítsak, de mindenki azonnal közvetlen volt. Megtapasztaltam, hogy mások is pont ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nem kellett magyarázni egymásnak, mit érzünk, mert mindenki pontosan tudta. Láttam, hogy a feleségem mennyit szenved. Ha egy nőnek évekig nem lehet gyermeke, és nagyon vágyik rá, az első totyogó gyerektől elsírja magát, aki szembejön vele az utcán. Láttam, hogy nem csak Bettynél van ez így.

Barátságok is kialakultak?

Betty: Három-négy párral tartjuk a kapcsolatot. Öt pár vett részt a hétvégéken, és most már négyen gyermeket nevelünk.

(A kislány, Panni itt már jelzi, hogy ideje lenne vele is foglalkozni, így egy időre az anyukájával ketten folytatjuk a beszélgetést – a szerk.)

Korábbi interjúnkban a program szakmai vezetője hangsúlyozta, hogy nem ígérnek gyermeket. De a legtöbb pár mégiscsak azért jelentkezik, mert gyermeket szeretne. Ti milyen céllal kezdtetek bele a hétvégékbe? És kiknek ajánlanád a programot?

Betty: Megnyugvást kerestünk. Ezen felül plusz volt, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor mégiscsak legyen saját gyermekünk. Párkonzultációra és egyéni konzultációra, csoportfoglalkozásokra is volt lehetőségünk, és abszolút nyertesként zártuk a négyalkalmas hétvégesorozatot.

Minden meddőséggel küzdő párnak tanácsolom, hogy ne vesztegessék az időt, mert nagyon gyorsan telnek az évek. Kérjenek segítséget, akár orvosit, pszichológiait, mentálhigiénést, vagy éppen az Anna–Joachim programét. Menjenek el, próbálják ki.

Ott voltunk ősszel az Anna–Joachim konferencián, ahol egy kerekasztal-beszélgetés részesei lehettünk, s ott arról is szó volt, hogy ha egy nőnek fájdalmas a menstruációja, az nem normális, azzal kezdeni kell valamit, mert például endometriózis állhat a háttérben. Szintén a közelmúltban vettünk részt az első Anna–Joachim szülői találkozón, ahol már a gyermeknevelés volt a központban.

Kép
Malasits Géza és Malasits-Földi Bernadett
Géza és Betty Pannival – Fotó: Zsu-photo

Nem titok, hogy már hárman vagytok a családban, az interjú alatt a háttérben szaladgál, játszik a kislányotok, Anna Sára. Hogyan érkezett hozzátok?

Betty: Igazából mi már az Anna–Joachim program előtt elindítottuk az örökbefogadási folyamatot, és várakoztunk. 2020 júniusában találkoztunk a program résztvevőivel utoljára, és szeptember 5-én tudtuk meg, hogy Panni érkezik, október 22-én született. A programvezetők is csak akkor tudták meg, hogy van Panni, amikor már itthon volt velünk. Ha valaki olvassa majd ezt az interjút, meg fog lepődni, mert az örökbefogadási határozattól számítva mi csak egy évet és egy hónapot vártunk rá, ami nagyon-nagyon jónak számít, általában 5–8 év a várakozás. Mi magánutas örökbefogadók vagyunk.

Ez mit jelent?

Betty: Az édesanya kifejezetten a mi javunkra mondott le Panniról, nekünk ajándékozta őt. Egy ismerősünkön keresztül találkozhattunk vele, és a Fészek Alapítvány közvetítésével került sor az örökbefogadásra.

Nyílt örökbefogadás történt, vagyis az életetek része a kislány vér szerinti édesanyja?

Betty: Panni életének a része.

Van egy élettörténeti könyve, abban szerepel az ő vér szerinti anyukájáról egy fotó. Fogunk is mesélni neki róla és a testvéreiről is, mert vannak féltestvérei. Őket is meg fogjuk neki mutatni, hiszen így lesz teljes a történet számára.

Milyen érzés ilyen hosszú, több mint nyolc évnyi várakozás után szülővé válni?

Betty: Amikor egy-egy ismerősünk mondta, hogy ez milyen nehéz, akkor én mindig azt gondoltam, tartsunk majd ott, és meg fogjuk oldani. Ketten mindent megoldunk.

Panni áldott jó gyermek. Két éve és egy hónapja szinte végigalusszuk az éjszakákat, jól eszik, alszik és fejlődik. Minden nagyon szép, ahogy a tankönyvben meg van írva, viszont a családjaink messze élnek: én békéscsabai vagyok, Géza győri, és idősek a szüleink. Nincsen Budapesten olyan segítőnk, akire rá lehetne egy kis időre bízni a kislányt, ez az egyetlen nehézségünk.
Ugyanakkor az egy hirtelen váltás volt, hogy tegnap még dolgozó ember voltam, holnaptól meg gyesre megyek. Másfél hónapunk volt felkészülni a gyermekáldásra, és ez mindig kétélű dolog, mert az utolsó pillanatig azt lehet mondani, hogy akkor mégsem. Miután hazahoztuk a kórházból, még hat hétig meggondolhatta volna magát a vér szerinti anya.

A hat hét utolsó napjáról milyen emlékeket őriztek?

Betty: Nemrég ünnepeltük ennek a pillanatnak a kétéves évfordulóját. 2020. december 7-e nagyon izgalmas nap volt, azon a csütörtökön jelentkezett a szülőanya. Nagyon izgultam, hogy biztos a gyámhivatalnál is jelentkezni fog, de nem így történt. Visszagondolva ő nagyon tudatos volt, de ettől még a bizonytalanság bennünk munkált.

Géza: Mi azóta is népszerűsítjük az örökbefogadást, hiszen ez is egy lehetőség.

Lesz Panninak testvére?

Betty: Igen, szeretnénk még egy gyermeket örökbe fogadni, most a jogerős határozatra várunk. Mindketten nagycsaládban nőttünk fel, s tudjuk: a testvér jó dolog. Nagyon szeretnénk, hogy Panninak is legyen, úgyhogy küzdünk érte.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti