Tanulni utált, olvasni szeretett

Anyagi javakban Bogart gyerekként sem szenvedett hiányt, miután édesapja – a rossz nyelvek szerint ópiumfüggő – szívsebész, édesanyja jól kereső illusztrátor, egy divatlap művészeti vezetője volt. A család részben holland (ez tükröződik a nevükben is), részben angol-walesi gyökerekkel bírt, Bogart Diana hercegnővel is távoli rokonságban állt. Édesanyjával a kapcsolata ellentmondásos volt: maga mondta, hogy sosem szerette, inkább csodálta az anyját, aki modellként is alkalmazta a fiút – a pózolásokért osztálytársai gyakran ki is gúnyolták –, ám ugyanolyan érzelemmentesen viszonyult hozzá, mint a két húgához. Sosem ölelte vagy puszilta meg őket, legjobb esetben is csak a vállukat veregette, nem csoda, hogy a gyerekek „anya” helyett a keresztnevén, azaz Maudnak szólították.

Humphrey-t neves iskolákba járatták a szülei, ám mogorva diáknak bizonyult, aki nem mutatott érdeklődést a tanulás iránt. A bentlakásos iskolából, ahová családi kapcsolat révén jutott be, ki is zárták, ennek okairól több verziót hallani: az egyik szerint italozását, dohányzását és a személyzethez intézett beszólásait nem nézték jó szemmel, egy másik szerint egyszer az igazgatót is belökte az egyetemi tóba, egy harmadik pedig azt feltételezi, hogy apja vette ki az intézményből, mert egyre romlottak a jegyei. Ugyanakkor lelkesen olvasott, barátainak Platónt, Shakespeare-t idézett.

Apja később súlyos adósságot felhalmozva hunyt el, amit Bogart kifizetett, a tőle örökölt aranygyűrűt pedig számos filmjében viselte. A halálos ágya mellett állva azt is elmondta neki, mennyire szereti.

Haditengerészből lett hollywoodi „gengszter”

Fiatal felnőttként a haditengerészethez csatlakozott, és az első világháború idején egy hadihajón szolgált kormányosként az Atlanti-óceánon. Egy anekdota szerint itt szerezte azt a szexepilszerű sérülést a felső ajkán, amely miatt a filmjeiben csak az alsó ajkával tudott mosolyogni. Állítólag egy fogoly, akit kísért, tüzet kért tőle, s amikor adott volna neki, az a bilincsével arcon ütötte úgy, hogy Bogartnak felszakadt az ajka, mégis a menekülő férfi után eredt, megfogta és eljuttatta a börtönbe. A sebész azonban, aki összevarrta a sebet, nem végzett jó munkát, így lett a színész védjegye ez a testi hiba. Mások szerint ezt a hollywoodi stúdiók találták ki, valójában születési rendellenességről volt szó, amit az is alátámaszt, hogy Bogart fia, Stephen is örökölt valami hasonlót (Humphrey pedig egyszer gyerekkori balesetet emlegetett a sérülés kapcsán). A haditengerészet mindenesetre annyira bejött neki, hogy a második világháború idején újra jelentkezett, de az életkora miatt elutasították.

Karrierje a New York-i Broadway után teljesedett ki Hollywoodban, ahol fontos ismeretségeket kötött, összebarátkozott például Spencer Tracy-vel, aki ráragasztotta a „Bogie” becenevet. A filmes áttörést az 1936-os Megkövült erdő című mozi hozta el neki, amelyben egy szökött gyilkos karakterét bízták rá, pedig korábbi színpadi szerepeiben csak „fehér nadrágban, teniszütővel a kezében” látták.

Bogart olyan hálás volt a lehetőségért, hogy 1952-ben egyetlen lányát, Leslie Howard Bogartot is a filmbéli partneréről nevezte el, aki ragaszkodott hozzá, hogy Bogart játssza mellette a banditát.

Kép

Bogart a Casablanca egy jelenetében – Forrás: Wikipédia

A következő négy évben pedig 28 filmben alakított – általában gengsztereket. Ezekben az években alakult ki filmes személyisége: a sebzett, cinikus, de vakmerő és vonzó, önmagát is kigúnyoló magányos hős, aki a korrupt világban a saját becsületkódexe szerint él.

Humphrey Bogart és a nők

A magánéletben nem volt magányos, rendre színésznők mellett kötött ki. Helen Menkennel másfél, Mary Philips-szel tíz évig élt – csendes – házasságban. 1938-ban azonban elvette Mayo Methot-t, aki józanul barátságos nő volt, de részegen paranoiás és agresszív. Amikor ivott, növényeket, edényeket és más tárgyakat vágott Bogarthoz, de volt, hogy késsel szúrta meg, vagy felgyújtotta az otthonukat. A sajtó „a harcoló Bogartoknak” nevezte őket, barátjuk, Julius Epstein szerint „A Bogart–Methot házasság a polgárháború folytatása volt”.

Bogart mindenesetre ragaszkodott a „tűzhöz”, azt mondta egyszer, hogy két centet nem adna egy indulat nélküli nőért.

Egyik kollégája szerint a már említett Leslie Howardon kívül senki sem tett hozzá annyit Humphrey sikeréhez, mint harmadik felesége.

Kép

Humphrey Bogart és Mayo Methot – Forrás: Wikipédia

Methot a Casablanca (1942) forgatásakor heves féltékenységi rohamokban tört ki, Bogart ugyanis – az 1941-es A máltai sólyom után, amely munkájával kivételesen ő maga is elégedett volt – először kapott főszerepet romantikus filmben. Addig ezeket azért tartotta unalmasnak, mert „minek izgulni azon, hogy ki kapja meg a végén a lányt, amikor úgyis azé a színészé lesz, akinek a legmagasabb a gázsija”. A Casablancában Ingrid Bergman volt a partnere – és párja féltékenységének alanya –, akivel pedig a forgatáson kívül alig beszéltek egymással. Bergman később azt mondta Bogartról: „Megcsókoltam, de sosem ismertem”. Hogy Bogart ne tűnjön a színésznőnél alacsonyabbnak, alátéteket szereltek a cipőjére, amelyek több mint tíz centit magasítottak rajta. A Casablanca elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de Bogartot „csak” jelölték a legjobb férfi főszereplőnek. Kedvese féltékenysége pedig akkor nyert alapot, amikor a férfi 1944-ben megismerte a nála 25 évvel fiatalabb (akkor 19 éves) Lauren Bacallt, akivel a Szegények és gazdagok-at forgatták. Előbb mentor–diák viszony alakult ki köztük, majd leveleztek, Bogartot a nő szókimondó őszintesége is megfogta.

1945-ben összeházasodtak, egy fiuk és egy lányuk született. Bogart 49 évesen lett édesapa, de dorbézoló életmódját sosem fékezte le teljesen. Ő alapította a Hollywood’s Rat Pack nevű előadói csoportot is, miután egy hosszú Las Vegas-i buli után, amelyen Frank Sinatrával együtt több más művészbarátja is részt vett, felesége a buli romjai felett sopánkodva így összegzett: „Úgy néztek ki, mint egy átkozott patkányfalka.” A név rajtuk ragadt, és amikor egy újságíró érdeklődött, mi a csoport célja, Bacall így válaszolt: „Sok bourbont inni, és későig ébren maradni.” Férjének addigra saját produkciós cége volt – a jachtjáról Santanának nevezte el –, és már bezsebelte a megérdemelt Oscar-díját az 1951-es Afrika királynőjéért, amelyben Katherine Hepburnnel játszott együtt.

Kép

A Bogart család 1951-ben – Forrás: Proimedia

Bogart azt mesélte Hepburn kemény karakteréről, hogy amikor az operatőr meglátta reggel egyedül lépkedni a dzsungelben, azt gondolta: „Isten segítse a dzsungelt!”

A férfinak az elnyert Oscarról is sajátos véleménye volt: „Az egyetlen őszinte módja annak, hogy megtaláljuk a legjobb színészt, ha hagyjuk, hogy mindenki eljátssza Hamletet. […] Persze így elég vicces Hamleteket kapnánk.”

Érdekességek Bogie-ról
Orson Welles szerint a Casablanca forgatása közben arról panaszkodott, hogy ez volt a legrosszabb film, amelyben szerepelt.
A Csillag születik 1937-es változatát minden karácsonykor (vagyis a születésnapján) megnézte és végigsírta. Hogy miért? „Mert sokkal többet vártam magamtól, és azt soha nem fogom megkapni” – árulta el a film főhősére is utalva.
Kolléganője, Louise Brooks szerint Bogartnak az emberektől elszigetelődő személyiségét a Magányos helyen (1950) című filmben játszott karaktere testesítette meg a legjobban.
Richard Burton-nek bevallotta: szeretett volna egy Shakespeare-darabban szerepelni a színpadon, de a közönség a keményfickó-imidzse miatt szerinte nem vette volna komolyan egy ilyen szerepben.
Kedvenc éttermében, a Romanoff's-ban szokása volt eltűnni a vele interjút készítő újságíró elől, amikor már a számlát hozták, noha eredetileg ő hívta meg a kérdezőt egy vacsorára és egy italra.
Kiváló sakkozó volt, 50 centért hívta ki az embereket és 1 dollárt nyert tőlük, de naponta akár 40 embert is legyőzött.
Gyakran a saját öltönyét viselte a filmjeiben, a High Sierrában Zero nevű kutyájával játszott együtt.
Ritkán nézte meg a filmjeit, kerülte a premiereket, és a sajtónak is hamis közleményeket adott ki a magánéletéről, csak hogy letudja a kötelező köröket.
Marlon Brandóról így vélekedett: „Az egyik legjobb fiatal színész a szakmában, szerintem nagyszerű lesz, amint kiveszi a krumplit a szájából”.
Ő maga az ajka hibája miatt majdnem el sem indulhatott a pályán, kezdetben a stúdiók ezt kizáró tényezőként kezelték.

Karakteresre itta és füstölte magát

Az is érdekes, hogy az Afrika királynője forgatására a felesége is vele tartott több mint négy hónapra Afrikába. Bacall szakácsnőként, nővérként és mosónőként segítette férjét, aki erre így emlékezett: „Nem tudom, mit csináltunk volna nélküle. Afrika mélyén dörzsölte az alsóneműimet.” A színészek közül mindenki vérhasban szenvedett, kivéve Bogartot és a rendező John Hustont, akik konzerven és alkoholon éltek. „Csak sült babot, konzervspárgát és skót whiskyt fogyasztottam. Valahányszor egy légy megharapta Hustont vagy engem, holtan zuhant le” – mesélte. Nem véletlenül mondta egyszer azt is magáról: „Nem vagyok jóképű. […] Amim van, az a karakteres arcom. Rettenetesen sok késő estébe és ivásba került, hogy így nézzen ki.” Nem is szerette, ha a ráncait a képeken retusálják. Azt gondolta, az a baj a világgal, hogy mindenki egy (vagy több) pohárral kevesebbet iszik, mint kellene.

Bogartban az életmódja – kedvenc cigarettájából, a Chesterfieldből például napi két dobozzal szívott – sajnos nyomott hagyott: 1956-ban nyelőcsőrákot diagnosztizáltak nála. Többször is megoperálták, de visszafordítani nem tudták a folyamatot.

Betegen megtapasztalhatta, mennyien tisztelik, szeretik: amikor kiderült a baj, az őt személyesen alig ismerő John Wayne és Fred Astaire nyomban virágot és jókívánságokat küldtek neki, de mások mellett Katharine Hepburn, Spencer Tracy, Marilyn Monroe, Judy Garland, Clark Gable, Bette Davis, Frank Sinatra, Billy Wilder, Dean Martin és Kirk Douglas is meglátogatta.

20 nappal az 57. születésnapja után aludt el végleg, a temetésén Bach és Debussy muzsikája szólt. Holywood legnagyobbjai tisztelegtek a sírjánál, noha ő a temetéstől is ódzkodott: „Utálom, mert nem arról a fickóról szól, aki meghalt, hanem az életben maradókról”, vélte. Barátja, Spencer Tracy a zaklatottságtól képtelen volt elmondani a gyászbeszédét, végül John Huston beszélt helyette. Szeretett felesége, Lauren Bacall a koporsójába egy kicsi aranysípot helyezett emlékül.

Humphrey Bogart emlékezete
Barátja, Joe Hyams újságíró Bogie: The Definitive Biography of Humphrey Bogart címmel írt róla életrajzi könyvet 1966-ban.
Fia, Stephen H. Bogart 1996-ban a Bogart: In Search of My Father című könyvvel emlékezett rá.
Ő és felesége ikonikus párként megjelennek Bertie Higgins Key Largo, a Bon Jovi Captain Crash and the Beauty Queen of Mars és Suzanne Vega Freeze Tag című dalának szövegében.
A Játszd újra, Sam (1972) című filmben Jerry Lacy, a Bogie-ban (1980) Kevin O’Connor alakítja őt.
Hallsteadben, Pennsylvaniában utcát neveztek el róla, New York City-ben pedig az utca egy részét, amelyben felnőtt, átnevezték Humphrey Bogart Place-re, és egykori házukra emléktáblát helyeztek.
A Thomasville Furniture bútorcég klasszikus bútorokból álló sorozata, a The Bogart Collection is az ő filmjeiből merített ihletet.

Források:
https://www.imdb.com/name/nm0000007/bio?ref_=nm_dyk_trv#trivia
https://en.wikipedia.org/wiki/Humphrey_Bogart
https://humphreybogart.com/

– Biztos? Bármilyen használtat elfogadnék így 31-én, higgye el. Ha nem kapok, nekem éjfélkor annyi. Könyörgöm, adjon valamit! 
– Nem ön az egyetlen, aki ma akar évet venni. Elfogyott az összes, sajnálom. 
– Ne szívasson már! Az se baj, ha beteg, vagy ha nincs benne az új kocsi. Csak van még egy, ami nem kellett senkinek, mert az átlagnál hidegebb a júniusa. 
– Semmilyen évünk sincsen. 
– És fű alatt? Okosba? Vegye el ezt, és nézzen nekem valamit a pult alól, tudom én, hogy megy ez. 
– Kifogytunk az évekből. Viszont ha adni akar egyet, azt elfogadjuk. 
– Én? Hogy adnék, ha nekem sincsen? 
– Adja oda a jövő évét. Valami közérdekű célra. 
– Nem érti, hogy nincs több évem? Azért akarok vásárolni. Pénzem van, csak időm nincsen. 
– Az új szabályozás szerint már nem csak venni lehet. Élhet még egy évet, ha odaadja. 
– Nem értem. Ha egy évig megfeledkezem magamról, akkor is élni fogok? 
– Méghozzá jobban élni. Tudományosan bizonyított, hogy akik odaadják az évüket, jobban érzik magukat, mint akik megvásárolják. 
– De mi lesz a terveimmel? A házammal? A kocsimmal? És mit kell majd csinálnom? 
– Azok megvárják, ne féljen.

Olyan tevékenységet kell folytatnia, ami más emberek érdekében történik. Ki is találhatja, mi legyen az, de vannak választható kategóriák: önkéntesség, gyereknevelés, takarítás, segítő szakmák. 
– Egy teljes évig? Nem hosszú az? Ráadásul ingyen? 
– Cserébe élhet. Nem elég ez? 

– Mit képzel? Hogy elfeledkezem az ügyeimről egyetlen rövid kis évecskéért? 
– Találna magának új ügyeket. 
– Azt hiszi, hogy szorult helyzetem miatt belezsarohat a hülyeségbe? Ez tuti valami átverés amúgy, fogadni mernék, hogy csak nyerészkednek. Mennyibe kerül odaadni egy évet? 
– Épp ez a legjobb benne, ugyanis ez teljesen ingyen történik. 
– Na persze! Ebből is látszik, hogy átverés. Köszönöm, viszlát, megoldom máshogy! 
– Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Boldog új évet kívánok!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

A közösségi médiában elterjedt egy történet az afrikai himba törzsről, miszerint a himba nők a gyermekük fogantatása előtt leülnek egy fa alá, és várják, hogy meghallják a születendő gyermekük lelkének a dallamát, amit aztán megtanítanak a baba apjának és mindenkinek a faluban, hogy ez az ének végigkísérhesse a születendő gyermeket egész életében. Később a himba törzs szakértői cáfolták ezt, a legenda mégis fennmaradt, mert szép gondolat, hogy egy dallam kíséri a gyermeket a fogantatása pillanatától. A te kisfiadnak van saját dala, amelyet sokat hallott a várandósság alatt és a szülés után?

Áron már a pocakomban is rengeteg muzsikát hallott, hiszen otthon is sokat énekelek, és a próbákon, koncerteken velem együtt ő is részt vett. Amit kifejezetten az ő születéséhez tudok kötni, és amit sokat dúdoltam a várandósság alatt, az két énekelt vers. Dalt írtam Kányádi Sándor Madáretető, és József Attila Csendes kévébe című verséhez, és amíg Áront vártam, volt egy kis szertartásom. Egy finom, illóolajos krémmel bekentem a hasam, elénekeltem a Csendes kévébe című dalt, és sansulával kísértem magam.

Szinte már közhely, hogy a magzatra milyen jó hatással van a zene, főként a komolyzene. Mit gondolsz, milyen hatást gyakorolt a kisfiadra, hogy testközelből tapasztalhatta meg a te zenéd rezgéseit?

Ő beleszületett a zenébe. Kicsi babaként is a hátamon, a karomban vagy a hasamra kötve vett részt a próbákon, eleinte a koncertekre is vittem magammal. Gyakran hallgatunk zenét, egy-egy albumot hónapokig, akár százszor is meghallgatunk. Kicsit később mutatkozik majd meg, hogy milyen hatást gyakorolt Áronra a sok zene, ami a fogantatásától körülveszi. Ami biztos: csodálatosan kapcsolódik másokhoz, nagyon empatikus és figyelmes kisfiú rengeteg életerővel.

Hogyan készültél testileg-lelkileg az anyaságra?

Nagyon hosszú ideig, szinte egész életemben erre a számomra meghatározó szerepre készültem, azonban a várandósságot megelőző tíz évben heti átlag 4-5 alkalommal jógáztam, majd emellett futni kezdtem, s végül a CrossFitbe is belekóstoltam. Sok időt töltöttem a természetben, önismereti kurzusokon vettem részt, zeneterápiás, majd táncterápiás csoportokhoz csatlakoztam. Sarkadi Edit Aviva-oktató női tornaóráit, úgy gondolom, receptre kellene felírni a lányoknak és az asszonyoknak, mert testet-lelket élénkítő, mozgósító ereje a mindennapjaimra is hatással volt. Csémy Noémi kismamajóga óráin is részt vettem – sajnos már csak online formában, de még így is sokat adott hozzá a várandósságomhoz. Még óvónőképző főiskolásként tanultam némi gyermekpszichológiát, pedagógiát, mindig érdekeltek a gyereknevelésről szóló könyvek, cikkek, s bizony ezek hasznomra is válnak, hiszen lassan 20 éve gyerekekkel foglalkozom zenészként.

Az egyik legfontosabb, amit talán ennek a hosszú önismeretszerző útnak köszönhetek, az az, hogy egy picit jobban ismerem a határaimat, és jobban tudom szeretni magam, Áront pedig igyekszem olyannak látni, amilyen valójában.

Rá vagyok kíváncsi, az ő személyiségére, képességeire, ötleteire, érzéseire, gondolataira, nem pedig a rá vetített elképzeléseimre. Úgy gondolom, hogy ha fiatalabb korban szülök, talán ösztönösebb lettem volna a gyermeknevelés terén. De azt tapasztalom, hogy mindkét változatnak megvannak az előnyei és a hátrányai: egy fiatalabb mamának több segítsége van, nagyobb családba születik a kicsi, hiszen még élnek a szülők, esetleg a nagyszülők. Energikusabb, bátrabb és ösztönösebb is. Egy idősebb korban szülő nő pedig több élettapasztalattal, önismerettel, tudással, bölcsességgel, esetleg türelemmel van megáldva, mint egy fiatalabb. Természetesen nem foglalok állást egyik oldalon sem, az én esetemben ez úgy alakult, hogy Áron később érkezett az életembe, és úgy érzem, felkészültem rá, szívemből vártam őt, és jól alakultak a dolgaink.

Szalóki Ági kisfiával – Forrás: Szalóki Ági

A pszichológiai ismeretek otthonokba való beszivárgásának kezdetén már hangsúlyozták a szakemberek, hogy mennyire hasznos az önismeret a konstruktív életvezetés szempontjából. A gyermekvállalás oldaláról az önismeret hogyan segítette a te szülői szerepvállalásodat?

Az, hogy a saját lelki működési mechanizmusaimmal tisztában vagyok, nagyban hozzásegít a fiammal való kapcsolódáshoz. Intuitívabb, tudatosabb és empatikusabb lettem az önismereti műhelymunkák által, így könnyebben tudom értelmezni, amit Áron egyelőre szavak nélkül mond, és teljességében tudom átélni az ő gyermeki létezését, annak minden örömével és kihívásával együtt. Az önismeret nagy szerepet játszott abban is, hogy megismerjem, és megtanuljak együtt élni a saját határaimmal, nem erőltetem magamra a környezet vagy egy külső szemlélő elvárásait. Nagyon fontosnak tartom még, hogy tudom kommunikálni a problémáimat, tudok segítséget kérni, és a gyermekemtől sem várok el olyan dolgokat, amelyeket az életkori sajátosságaiból kifolyólag nem tud teljesíteni.

Egy idő után viszont az önismereti útvesztőben is el lehet tévedni, szerintem az nem lehet cél, sőt hatalmas csapda, ha az ember csak saját magával foglalkozik. Itt is érdemes megtalálni az arany középutat, amely során önmagunkra is tudunk figyelni, de tudjuk ápolni a társas kapcsolatainkat is.

A pszichológiai flotta magával hozott rengeteg szakértőt, hiteles forrást, magbízható ismeretet a szülői magatartás és a gyermeknevelés terén, viszont a farvizén sok önjelölt tanácsadó, közösségimédia-influenszer is úszik, akik gyakran keltik az inkompetencia érzését egy útkereső szülőben. Természetesen a legjobbat akarjuk nyújtani a gyermekeinknek, de elveszve a rengeteg információban, előfordulhat, hogy irányt tévesztünk. Te hogyan vélekedsz erről? Jó, hogy ennyit tudunk?

A rengeteg információ azt a benyomást kelti bennem, mintha kinyitottuk volna Pandora szelencéjét. A számtalan pszichológiai irányzat, az új elméletek és azok ellentéte, igazi kihívást jelent a tudatos szülőknek. Mindennek a megkérdőjelezése, a jelenségek relativizálása, úgy vélem, elvon bennünket a gyakorlattól, terheli az elménket, és gyakran összezavar. Természetesen nem azt mondom, hogy az információ rossz dolog, és hogy ne próbáljuk megérteni a családunk dinamikáját, benne a saját működésünket, mindössze azt állítom, hogy ebben is érdemes az egyensúlyra törekednünk. Fontos, hogy az elméleti tudás megszerzése mellett tudjunk a jelen pillanatra is koncentrálni, és tapasztalni, mert csak így kapcsolódhatunk a gyermekünkkel, reagálhatunk pozitívan az igényeire, és vehetjük észre a saját érzéseinket, reakcióinkat egy helyzettel kapcsolatban. Jó volna, ha nem mindig a szakirodalom irányelvei zsonganának a fejünkben, legyen az csupán egy rugalmas viszonyítási alap, amelyet mindig az aktuális igényeink, helyzetünk figyelembevételével alkalmazunk. Ezzel együtt úgy látom, hogy az évezredes bölcsességek is sajnos kikopóban vannak, amelyek régen generációkon keresztül hagyományozódtak egy családban.

Száz évvel ezelőtt még nem volt szükség szoptatási tanácsadóra, gyerekneveléssel kapcsolatos előadások hallgatására, vagy arra, hogy megmutassák, hogyan kell beosztani az időnket, vagy énekelve, mondókázva ringatni a babát.

A megváltozott életmódunk generálta az új megoldásokat, amelyeket régen a közösségből, a családból megkaptak az anyák és az apák, akik gyermekkoruktól kezdve látták az élet folyását a bölcsőtől a koporsóig. Ma már hatalmas hiányt szenvedünk a tapasztalati úton történő tanulásból, javarészt a szakirodalom marad, a régi tudást pedig újra kell tanítani. Én azt tanácsolom – és én is így teszek –, hogy keressünk egy-két számunkra irányadó, hiteles embert, sajtóorgánumot vagy weboldalt, ahol tiszta forrásból származnak az információk, és ne kapdossunk egyik könyvtől vagy videótartalomtól a másikig, inkább ragaszkodjunk a számunkra elfogadható, saját elveinkkel összeegyeztető forrásokhoz.

Hogyan emlékszel vissza a szülésre?

Huszonöt éve olyan közegbe kerültem, amelyben megismerkedhettem a háborítatlan szülés fogalmával és gyakorlatával, amely nagyon szimpatikus volt számomra. Mivel Áron a Covid-járvány második hullámának a csúcsán született, amikor a szülészetről is be kellett dolgozni a Covid-osztályra, ráadásul a babám farfekvéses volt, az orvosom úgy látta a legbiztonságosabbnak, ha programozott császármetszéssel hozom őt világra. Szerettem volna természetes úton háborítatlan szülést, de el kellett fogadnom, hogy a körülmények nem támogatják az elképzeléseimet, így megbeszéltem a Jóistennel, hogy elengedem a vágyaimat ezzel kapcsolatban, legyen minden úgy, ahogyan ő jónak látja. A kisfiam születése így is katartikus, felemelő, meghatározó, semmihez nem hasonlítható, csodálatos élmény volt.

A karácsonyi felfokozott hangulat milyen hatással volt Áronra? Hogyan készültetek az ünnepekre?

Mindig nagyon odafigyelek arra, hogy Áron biztonságos keretek között cseperedjen, napirendünk, szokásaink, szertartásaink vannak, amelyekhez mindig tartjuk magunkat, és ez karácsonykor sem volt másképp. Például étkezés előtt mindig imádkozunk, és ha véletlenül elfelejtem, ő biztosan felhívja rá a figyelmemet. Ezek a keretek nemcsak Áronnak, de nekem is mederben tartják a napjaimat, mert időnként hajlamos vagyok kaotikus lenni, ezért mindkettőnk számára nagyon jó, hogy egy-két kivételes alkalmat leszámítva meghatározott napirend szerint tudunk működni. A napunknak szerves része a zenehallgatás és az éneklés, de természetesen elővettük a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó dallamokat. Itt, Budakeszin is él az adventi ablak szokása: advent minden egyes napján más és más családnál gyűltek össze a helyiek. A közelünkben volt szerencsénk részt venni egy ilyen jó hangulatú, forralt borozós, pogácsázós, sütizős esten. A tűz mellett ajánlottam, hogy szívesen énekelek karácsonyi dalokat, és kértem, hogy csatlakozzon, aki szeretne. A Párizsban élő Gurmai Beáta barátnőm adventi anyukák néven zárt Facebook-csoportot csinált, hogy végezzünk lelkigyakorlatot az adventi időszakban. Nem volt könnyű összehozni, hogy mindenkinek jó legyen az időpont.

Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy miközben feladat jött feladat után, és millió fontos vagy fontosnak látszó dolog bukkant fel a látótérben, az ember mindent félretéve Istenre tudjon figyelni, róla tudjon elmélkedni, és ki tudja nyitni felé a szívét. 

Az év végén, ahogyan igyekszem elcsendesedni, egyre erősödik bennem a hála, amelyet a szüleim iránt érzek. Habár minden este elalvás előtt hálát adok a Jóistennek a rengeteg kegyelemért, amelyben az életem során részesített, most, hogy én is szülővé váltam, érzem csak igazán, mennyi mindent kaptam a saját szüleimtől, amit akkor nem értettem, vagy nem úgy értékeltem, mint ma. Ha rájuk gondolok, túláradó szeretet van a lelkemben irántuk, mert úgy érzem, kétszer neveltek fel. Egyszer gyermekkoromban, és másodszor most, anyaként a cselekvő szeretetükkel, támogatásukkal.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

Mióta foglalkozik a lovagvárak kutatásával?

Világéletemben a középkor, annak is a 12-13. századi része érdekelt, főleg a várak. Ennek egyik eredője, hogy amikor Miskolcon éltünk, szüleimmel gyakran sétáltunk el a diósgyőri várhoz. Ha összeadom a várakat és a 12-13. századot, hamar megvan a végeredmény: születő gótika, lovagi kultúra, keresztes hadjáratok. Felnőve arra is rájöttem, hol manifesztálódott mindez egyben a leginkább: a Közel-Keleten.

Mi érdekelte a legjobban ebben az ott kialakult vegyes, európai-levantei kultúrában?

Leginkább az, hogyan teltek a nagyjából negyedmilliós európai kolónia mindennapjai. A négy keresztes államban majdnem kétszáz éven át éltek az öreg kontinensről kivándorolt katonák és civilek, családtagok.

Ha már a számoknál tartunk: mekkora volt a helyi népesség aránya az európaiakhoz képest?

Körülbelül a tízszeresére becsülik.

Adódik a kérdés, hogyan fértek meg egymás mellett a különböző kultúrák a –történelemkönyvek szerint – állandóan háborúkkal terhelt évszázadok során?

Először is: az Antiochiai Hercegségben és a Tripoliszi Grófságban többségében keresztények éltek, akkoriban még az iszlamizáció messze nem volt előrehaladott arrafelé, de sok más területen is lassan haladt. Amikor Szaladin (1137-1193) megszerezte Egyiptomot 1171-ben, az egykori fáraók országában a lakosság körülbelül hetven százaléka még szintén keresztény volt. Persze, a térségben már megjelent az iszlám, különösen Palesztinában, Akkó vidékén volt erős, de a szent helyeken, Betlehem, Názáret, Jeruzsálem környékén a keresztények éltek többségben, ahogy a mai Libanon északi részén vagy a szíriai tengerparti területeken is. Mellettük északon főleg a síita felekezethez tartozó népeket találhatunk, akiket a szunnita muszlimok gyakran üldöztek.

Mindent összevetve a keresztények és a nem keresztények remekül megértették egymást.

A hadjáratok, háborúk dacára is?

Ahogy Foucher de Chartres, a keresztes hadjáratok egyik első krónikása lejegyzete, „lassan elfelejtjük, honnan érkeztünk”, vagyis az európaiak gyorsan asszimilálódtak. Azt látni kell, hogy a saját korunk és ideológiánk által befolyásolt, teljesen téves nézőpontból nem lehet vizsgálni azt a korszakot. Ki tud ma már arab krónikákat elolvasni? Egyáltalán ki akar, amikor annyi szakkönyv és dokumentumfilm jelent meg a témában? A legtöbben úgy vélik, ezek az – európaiak által írt – mai szakirodalmak nem tévednek, ezért a ma generációja ritkán tanulmányozza a korabeli latin és arab forrásokat. Gyorsan szűkül az a látótér, amit a nyugati tudományos világ befogott korábban.

Kép

Major Balázs ásatás közben – Fotó: Major Balázs

Az ön által említett források más képet festenének le a szakirodalmakban megjelentekhez képest?

Rendkívül fontos, hogy minden forrással tisztában legyünk, hiszen így világosan kiderül: a keresztes hadjáratokat nem úgy kell elképzelni, hogy éjjel-nappal kaszabolták egymást az ott élő népek, hanem olykor húsz-negyven év is eltelt egy-egy területen úgy, hogy bárminemű katonai mozgás történt volna. Ellentétben Európa legtöbb részével. Visszatérve az eredeti kérdésére: kíváncsi voltam, hogyan éltek egymással a különböző keresztény és muszlim felekezetek, hiszen akkoriban (és csöndben megjegyzem, a térségben jobbára még ma is) kizárólag a vallás számított. Az arab források arra is rámutatnak, milyen békességben éltek együtt a különböző vallású európai és arab népek.

Említene egy példát?

Ibn Dzsubair, egy andalúziai muszlim hivatalnok, aki rettegett az utazástól, egy alkalommal – hite ellenére – a pohár fenekére nézett. Szégyenében úgy érezte, hogy csak egy mekkai zarándoklattal tudja jóvátenni a hibáját. A 12. században Andalúziából hogyan jutott el Mekkába? Hajóval. A Földközi-tengert akkoriban a velencei és genovai gályák uralták, tehát ha valaki olcsón és biztonságosan akart utazni, velük ment Alexandriába, onnan előbb szárazföldön, majd a Vörös-tengeren átkelve Mekkába. Azaz: a Mekkába tartó muszlim zarándok az egyik muszlim kikötőből a másikba keresztény hajóval jutott el. De ez csak a kezdet. Bár nem szeretett utazni, ha már Mekkában járt, úgy döntött, meglátogatja a környező nevezetességeket. Elment Bagdadba, Damaszkuszba, majd onnan vissza Európába. Az út során találkozott Szaladin seregével, amely épp északról tért vissza Jeruzsálem felé európai foglyokkal, rablott kincsekkel.

Kissé tartott a további utazástól, hiszen kifosztott keresztény területeken kellett áthaladnia, ám legnagyobb meglepetésére senki nem vegzálta.

Ugyancsak az előbb említett arab utazó írja: amikor megszállt egy szunnita faluban, arról értesült a helyiektől, hogy békében élnek a keresztes uralom alatt, nincs gondjuk az európaiakkal. Még azt is megtudta, hogy az idegenek kevesebb adót szednek be, mint a muszlimok. Igazságosnak és jónak írják le az ottani keresztény uralkodókat. Egy másik adalék: a nagy európai, jórészt itáliai vállalkozások a hadjáratok teljes ideje alatt fenntartottak lerakatokat Aleppóban, sőt, még a kicsiny San Gimignano városa is ide sorolandó, amely monopolizálta a sáfránykereskedelmet Európában. A keresztesek kiűzése után a genovaiaknak még nagyjából 150 évig volt kolóniájuk Latakia városában, és vígan kereskedtek.

Mi motiválta kutatásai során?

A konkrét, megfogható dolgokat szeretem, nem kenyerem, hogy öt könyvből írjak egy hatodikat. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem olvasom el, nem vagyok tisztában a szakirodalommal, csupán azt szeretném kiemelni, hogy fontosnak tartom a saját terepi kutatást. Érdekelt, hogyan éltek egykor az emberek, miként teltek a hétköznapjaik, mindennek milyen emlékei maradtak ránk, hol állnak még hidak, várak, lakótornyok. Különösen az mozgatott, hogyan éltek vidéken az emberek. Még egyetemista koromban kezdtem felkutatni az emlékeket Szíriában, amelyek között nem csupán középkoriak voltak, hanem római és bizánci örökség is. Sajnos olyan ütemben pusztulnak a műemlékek a térségben, hogy számos maradvány már csak a fényképeimen látható.

Ha több mint ezer éven át fennmaradtak ezek az építmények, miért a 21. században tűnnek el?

Egyrészt a háborúban sok műemlék elpusztult, a legtöbb embernek kisebb dolga is nagyobb (volt) annál, mi lesz a műemlékekkel, amikor a háborúban elveszítette a családtagját vagy az otthonát. Békeidőben utat tör magának az infrastrukturális fejlődés.

Magyarországon egy térdig érő várfalnak is nagyon tudunk örülni, hiszen legkésőbb az oszmán korban a legtöbb középkori emlékünk elpusztult, ebben a régióban azonban hétköznapinak számítanak az akár tetőmagasságig megmaradt ókori emlékek is.

Ott, ahol több hektáron elterülő, tízszintes várak vannak, egy beruházót ritkán érdekel, hogy egy lakótoronnyal több vagy kevesebb marad az országban, s ott, ahol minden négyzetcentiméternyi termőföldnek nagy értéke van. A huszonnegyedik óra után vagyunk.

A magyar kutatások, amelyeknek ön a vezetője, Margat és Crac des Chevaliers váraiban zajlanak. Miért jelentősek ezek a keresztes várak?

A 13. századra lanyhult az érdeklődés a Szentföld iránt az európai udvarokban, a hadászat viszont rengeteget fejlődött, ezért szükség volt a várak megerősítésére. A keresztesek a hiányzó emberanyagot a védművek fejlesztésével igyekeztek pótolni. Ez az említett nagy várak építésének a kora, ezekhez hasonló összetett védelmi rendszerek akkoriban nem épültek Európában. A két említett vár akkora, hogy még évtizedekig munkát ad a kutatóknak.

Kép

Crac des Chevaliers vára – Fotó: Major Balázs

Melyek a kutatóprogramok legfőbb eredményei?

A legnagyobb jelentőségüket abban látom, hogy tizenöt éve a magyar szakemberek dolgozhatnak a világ egyik leghíresebb műemlékének a feltárásán. Még Magyarországon sem lenne könnyű ennyi ideig fenntartani egy ásatási programot, nemhogy külföldön. Ráadásul a munka nyomán felépült egy egyetemi képzés is. A szíriai sikerek hatására elindítottuk a Pázmányon a régészképzést, így hasznosulhat az a szakmai tudás, kapcsolatrendszer, amit az évek során Szíriában felhalmoztunk. A korábbi dékánunk kifejezett kérése volt, hogy ezt a tudást építsük be az egyetem oktatásába. Az intézet elindult, négy tanszékkel működik. A hallgatóink fele külföldi, leginkább Szíriából fogadunk diákokat a Stipendium Hungaricum ösztöndíjprogram keretében. Őket aztán később reményeink szerint visszafoglalkoztatják saját országuk műemlékeinek védelmében és az oktatásban.

A helyszínen milyen sikereket értek el a magyar régészek?

Teljesen feltérképeztük Margatot, amelynek csak a johannita belső vára egy hektáron terült el, a vele egy védelmi gyűrűben épült település öthektáros területen fekszik, és a vár alatt azonosítottunk egy külső várost házakkal, templomokkal és temetővel, ami további tíz hektár.

A legnagyobb eredmény, hogy kiderítettük, mi volt a funkciója a vár szinte összes helyiségének. Ez még egy kisebb méretű magyar végvár esetében sem egyszerű, nem még egy ekkora területű erődrendszerben.

Feltártuk a vár vízgazdálkodási rendszerét is; mindezek tekintetében ez a Közel-Kelet egyetlen ilyen vára.

Ez utóbbi eredmény miért különösen fontos?

A Közel-Keleten járunk egy vulkáni kúpra épült erődben. Hiába ásnánk, nem találnánk vizet. A teljes várat, a katonákat, a polgári lakosságot, az állatokat, a fürdőket összegyűjtött és tisztított téli esővízzel látták el egy teljes éven át.

Fürdőket említett. A közvélekedés szerint a „sötét” középkorban az emberek ritkán tisztálkodtak.

Margatban négy keresztes fürdőt is feltártunk. A várhegyet telefúrták ciszternákkal, ahová a lapos tetőkről lefolyó esővizet egy bonyolult gyűjtőrendszer vezette el. Ráadásul ezt a rendszert ma újra lehet hasznosítani, nyolcszáz év elteltével. A mai világban mi értékesebb a víznél a Közel-Keleten? Amikor azzal bíztak meg bennünket, hogy oldjuk meg, miként lehet a turistáknak kialakított mosdók szennyvízének kivezetését megoldani, megtaláltuk a régi csatornákat, amelyeket kitisztítva újra tudtunk hasznosítani modern csövek lefektetésével. Az eredmények közé sorolom a már említett tízhektárnyi külső város felfedezését is, ahol egy komplett fürdőház is állt. 

Az írásos emlékek sem említették?

Sajnos a mégoly hatalmas keresztes várakról is alig van forrás, az a néhány mondat, ami Margatról szól, nem ír a külső városról. A hegyoldal felmérése közben fedeztük fel, hogy embercsontok lógnak ki a bokrokkal benőtt partfalból. Tovább szemlélődve keresztes kerámiatöredékekre bukkantunk, majd egy tripoliszi ezüst dénárt és freskótöredéket találtunk. Minden arra utalt, hogy itt egy temetőkápolna állt, úgyhogy a következő évi ásatási programban ez kiemelt helyen szerepelt. Megtaláltunk egy teljes kereszteskori temetőt, a kápolna és tizenkét lakóház maradványát.  Egy másik nyáron egy fehér boltozatcsúcsra lettem figyelmes, ami szintén a bozótból kandikált ki pár száz méterrel odébb. Itt egy kéthajós templomot sikerült azonosítani, és igényes falképek maradványait tártuk fel.

Akadt olyan felfedezés, amit „világraszóló” sikerként értékelt?

Az eddigieket mind, de ami a New York Times-ban is megjelent, az egy hatalmas freskó, amit a margati vár templomában tártak fel a restaurátoraink. Korábban is kutatták a templomfalat, de az amerikai-brit szakértők 1980-ban arra jutottak, hogy a geometrikus vonalak, amelyeket felfedeztek, csak egy aláfestés részei lehettek. Erről született egy tanulmány is, amely azt taglalta, hogy Szaladin megjelenése miatt maradhatott félbe a munka a középkorban. Nos, nem maradt félbe.

Kivittünk magyar szakértőket, akik már az első nyáron hatalmas freskókat találtak, az apszisban pedig azt is felfedezték, hogy több rétegben találhatók egymáson falfestések. Így fedeztük fel a Szentföld leghatalmasabb keresztes falképciklusát, amelynek a legnagyobb részlete a poklot ábrázolja, három regiszterben.

Előkerült még egy nagyon komoly fegyverlelet is, amit valószínűleg az 1285-ös ostrom után hordtak össze a muszlimok. Mindez bizonyítja: a magyar szakemberek tudnak olyan eredményeket elérni, mint a nyugati kollégáik.

Hány pingvinnek és milyen fajúaknak ad otthont a Fővárosi Állat- és Növénykert?

A pingvinek mintegy húsz faja ismeretes. Ezek nem mind sarkvidékiek, olyannyira, hogy még az Egyenlítő közelében is élnek pingvinek, de valamennyi fajuk szigorúan a déli féltekén őshonos. A mi állatkertünkben a pápaszemes pingvinek képviselik őket, ez a faj eredetileg Afrika déli partvidéke mentén őshonos.

Jelenleg 33 pápaszemes pingvint láthat állatkertünk közönsége.

A pingvin mintaként, figuraként gyakran jelenik meg mesekönyvekben, képeslapokon, lakásdekorációkban. Mitől ennyire szerethető állatok ezek a különleges madarak?

A pingvinek kétségkívül nagyon népszerű állatok. Ezt az állatkertben is érzékeljük, például abból, hogy a jelképes örökbefogadások száma alapján a bemutatott állatfajok közül a pingvinek az egyedüli madarak, amelyek a tíz legnépszerűbb állatfaj között rendre ott szerepelnek. Népszerűségük oka bizonyára a bájos megjelenésük lehet, de talán az is, hogy miközben a szárazföldön bohókás esetlenséggel totyognak, a vízben ámulatra méltó könnyedséggel közlekednek. A pápaszemes pingvin monogám állat, életre szólóan választ párt. A szülőpárok közösen, a feladatokat egymás között megosztva nevelik a fiókákat.

Fogékonyak parancsszavakra vagy kézjelekre?

Igen, munkatársaink rendszeresen tréningeznek is velük. Ez persze nem olyan tréning, mint amit az oroszlánfókáknál, vagy éppen az elefántoknál látni, de olyan módon foglalkozunk velük, hogy jó kapcsolatban legyenek a gondozókkal (ez a bizalom segíthet egy állatorvosi vizsgálat vagy gyógykezelés esetén is), valamint így lehet szabályozni azt, hogy a csapat tagjai közül minden állat biztosan hozzájusson a megfelelő mennyiségű táplálékhoz.

Általánosságban milyen a habitusuk, a személyiségük?

Talán a legjellemzőbb része a személyiségüknek az, ahogy a gondozókhoz, a számukra ismerős emberekhez viszonyulnak. Ha a gondozó köztük van, nekik is mindig ott kell lenniük az események középpontjában. Mintha azt mondanák, „tessék velem is foglalkozni!”, „tessék rám is odafigyelni!” Emiatt a gondozók is nagyon kedvelik őket.

Ugyanakkor a számukra ismeretlen emberek közeledését nem veszik jó néven, és a nemtetszésüket elég fájdalmas csípésekkel is ki tudják fejezni.

A látogatók A pingvinek reggelije elnevezésű programon is részt vehettek. Miket szeretnek enni ezek az állatok, és mi számukra a „nass”, a csemege?

A Pingvinek reggelije a Légy ott! programsorozatunk részét képező látványetetés. A látogatók számára mindig azok a legérdekesebb pillanatok, amikor a gondozó éppen foglalkozik az állatokkal, eteti, tréningezi őket. Az, hogy ezt melyik látogatónk láthatja, régebben a véletlenen múlott: azok, akik éppen akkor az adott állatnál jártak. Annak érdekében, hogy a dolog tervezhetőbb legyen, a legérdekesebb ilyen műveletekből közönségprogramot, látványetetéseket, tréningeket és egyéb bemutatókat szervezünk, amely eseményeket előre meghirdetett időpontban tartjuk meg. A pingvinek kizárólag tengeri halat, illetve ahhoz hasonló táplálékot esznek. A tengeri hal általában hering szokott lenni, de például a tintahal is szóba jöhet csemegeként.

Kép

A Fővárosi Állatkert "pápaszemes" lakói – Fotó: Bagosi Zoltán

Márciusban egyik pingvinjük, Sanyi elegánsan eltotyogott az Állatkertből, végül a Dózsa György úton fogták őt be a rendőrök. Hogy van mostanság? Részesült valamiféle megrovásban, miután visszatért élőhelyére?

A pingvinek férőhelye úgy van kialakítva, hogy onnan nemigen tudnak kijönni. A tapasztalatunk azonban az, hogy néhány évtizedenként akad egy-egy „szuperpingvin", aki erről a helyről mégiscsak kijön annak ellenére, hogy erre a mutatványra a társai nem képesek. Őket aztán különféle helyekről kell visszahozni. Sanyi is egy ilyen szuperpingvinnek tűnik. Amikor az eset történt, még elég fiatal állat volt (múlt év novemberében jött a világra), éppen abban a korban, amikor a pingvinek a legkíváncsibbak. Ez a kíváncsiság a szuperképességeivel párosulva tette lehetővé azt a mutatványt, amelyet véghezvitt. Miután a Zuglói Rendőrkapitányság járőrei visszahozták, néhány napig a biztonság kedvéért egy elkülönített helyen megfigyelés alatt tartottunk, de semmiféle baja nem lett az esetből, inkább érdeklődéssel fogadta a kamerák sokaságát (a hír elterjedése után ugyanis olyan sok médium volt kíváncsi rá, hogy Sanyinak sajtótájékoztatót kellett tartania). Azóta is jól van, élvezi a népszerűséget, boldogan él a pingvincsapat tagjaként. Természetesen semmiféle megrovásban nem részesült.

A mi állattartási filozófiánk, hogy azoknak az állatoknak, akik közül sokan a vadonban már végletesen megritkultak, menedékhelyet és a biológiai igényeiknek megfelelő gondoskodást biztosítsunk.

Olvastam, hogy a pingvinek szervezete képes alkalmazkodni akár a szélsőségesen növekvő és csökkenő hőmérséklethez is, de mindez elég lehet ahhoz, hogy megküzdjenek a klímaváltozással?

Egyrészt különféle pingvinfajok vannak, eltérő éghajlati viszonyok között és azoknak megfelelő alkalmazkodással. Másrészt bizonyos határok között képesek tolerálni a hőmérséklet változását, de például a sarkvidéki fajokat a mi éghajlatunkon csak üveg mögött, hűtött, klimatizált állatházakban lehet tartani. A pápaszemes pingvin számára magától értetődőbb, hogy a magyarországi klímát jól viseli. A klímaváltozás azonban nem is feltétlenül úgy okoz nehézséget a pingvineknek, hogy változik a hőmérséklet, inkább az a probléma, hogy az óceán hőmérsékletének már egy kis változása is érinti a táplálékláncot, amelyben a pingvinek is érintettek. Emellett a sarkvidéki fajoknál a megyényi méretű leszakadó, sodródó jégtáblák azzal a kockázattal is járnak az állatok számára, hogy az az út, amelyet meg kell tenniük a tengerig, a jégtáblák mozgása miatt hirtelen olyan mértékben megnövekszik, hogy nem jutnak el a tengerhez, és éhen halnak.

Mivel teszik különlegessé a gondozók a pingvinek számára az ünnepeket?

A pingvinekről és az összes állatunkról igyekszünk úgy gondoskodni, hogy nekik minden egyes nap ünnep legyen, úgyhogy nagyon nehéz karácsonykor vagy szilveszterkor még valami pluszt adni.

Nem tűrte a kor nőkre vonatkozó szokásjogát

1894 nyarán 500 fős tömeg gyülekezett Bostonban egy tágas téren. Hitetlenkedő arccal figyeltek egy apró termetű fiatal nőt, aki éppen az utolsó simításokat végezte a ruházatán és a kerékpárján. Valódi szenzáció volt a jelenet, hiszen Annie Londonderry éppen arra készült, hogy körülbiciklizze a világot, mégpedig mindössze 15 hónap alatt. Néhány perccel később felült a kerékpárra, és nekiindult; egy résztvevő szerint úgy vitorlázott végig az utcán, mint egy papírsárkány.

A vállalkozás sokak számára nemcsak merésznek, már-már hihetetlennek számított, hanem kifejezetten felháborítónak is.

Annie 23 éves férjezett asszony volt, akit ettől a naptól kezdve három kisgyerek várt hiába otthon: a legkisebb kétéves volt, és a legidősebb is csak öt. Egyedül maradtak az apjukkal, aki utcai árusításból és házalásból tartotta fenn a családot.

A pár néhány évvel korábban vándorolt ki Amerikába. Lettországi zsidók voltak, akik a jobb megélhetés reményében váltottak hazát. Annie eredeti neve Kohen, a férjéé Max Kopchovsky volt, a fiatalasszony 18 évesen megszülte első gyermekét, majd röviddel egymás után a másik kettőt, de nem érezte jól magát ebben a szerepben. A kor szokásjoga és szelleme arra kötelezte, hogy otthon töltse az életét, háztartást vezessen és gyereket neveljen, ő pedig minden erejével lázadt ez ellen. Szabadabb életről álmodozott, több pénzt akart keresni, és arra vágyott, hogy megismerje őt a világ. Úgy érezte, ez a helyhez kötött, szerény létezés sarokba szorítja, és rettegett attól, hogy férjével együtt ebben a rabságban fognak megöregedni.

Üzletet csinált a föld körüli bringázásból

A föld körbekerékpározásának terve – akárhonnan származott is – merész és sokakat felháborító ötlet volt. Nemcsak a Nyolcvan nap alatt a Föld körül című Verne-regény ihlette, hanem egy Thomas Stevens nevű férfi kalandjai is, aki az előző évtizedben egy hatalmas kerekű velocipéden tekerte körbe a földet. Neki majdnem három évig tartott a kaland. Annie ennél sokkal pragmatikusabb tervvel állt elő: 15 hónapot adott magának, és az utazást összekötötte az üzlettel.

Megállapodott egy helyi kereskedővel, hogy az útja során végig aktívan népszerűsíteni fogja a termékeit. A cég neve Londonderry Lythia Ásványvízvállalat volt, és Annie az alku értelmében egy reklámtáblát rögzített a bicikli hátsó kerekére a vállalkozás nevével. A merész fiatal nő annyira komolyan gondolta a dolgot, hogy 100 dollár – nagyjából 1,5 millió forint – ellenében az utazás idejére a nevét is Londonderryre változtatta. A megállapodás értelmében a bolygó megkerülése során teljesen önfenntartónak kellett lennie.

A választás azért is tökéletesen volt időzítve, mert az egyre népszerűbbé váló kerékpározás mind inkább a női egyenjogúság szimbólumává vált.

A számtalan, erről született újságcikk egyikében egy harcos szüfrazsett ezt írta a biciklizésről: „Szerintem többet tett a nők emancipációjáért, mint bármi más a világon. A szabadság és az önrendelkezés érzetét nyújtja a nőknek.” Ha valaki fel akarta hívni a figyelmet magára és a politikai céljaira, ez volt a megfelelő eszköz a megfelelő pillanatban.

Annie ebben a szellemben még egy kiválóan eladható kerettörténetet is kitalált az utazás magyarázataként: mindenhol azt terjesztette, hogy gazdag üzletemberek fogadást kötöttek az ügyében. A sztori szerint voltak, akik képesnek tartották a veszélyes vállalkozás végrehajtására, mások csak nevettek, mondván, hogy egy nő eleve képtelen egy ilyen összetett és megterhelő vállalkozás véghezvitelére. A fogadás állítólag 10 ezer dollár értékben köttetett meg, ami mai értéken legalább 130 millió forint lenne.

Kép

Londonderry egy korabeli képeslapon

Biciklit, ruhát és irányt is váltott a siker érdekében

Annie lelkesen indult útnak Chicago felé. A legjobb útikönyvből tájékozódott az útviszonyok, távolságok, szállás- és étkezési lehetőségek dolgában, aztán a kezdeti lelkesedése hamar alábbhagyott. A két város között a mai modern kerékpárutakon is több mint 1700 kilométert kell tekerni, őt pedig – majdnem 130 évvel ezelőtt – rengeteg tényező hátráltatta.

Az öltözéke például teljesen megfelelt a tizenkilencedik század végi elvárásoknak: a teljes testet beborító, szoros ruha feszes fűzővel, földig érő szoknyával. A nyári meleg és a kényelmetlen testtartás borzasztóan megkínozta Annie-t, így mire három hónap alatt keserves szenvedések árán Chicagóba ért, tíz kilót fogyott, és a végsőkig el volt csigázva.

Úgy döntött, hogy alapvető változtatásokat eszközöl a vállalkozás gyakorlati kivitelezésében, és filozófiájában is. Kihajította a kényelmetlen, viktoriánus „egyenruhát”, és helyette kényelmesebb öltözékre váltott.

A hatalmas, merev szoknyát barátságos nadrágszoknyára cserélte, így majdnem teljesen úgy tekerhetett, mint egy férfi. Magát a kerékpárt is leváltotta: a legalább 25 kilós, már akkor is elavult monstrumot egy modern darabbal pótolta.

Ennek feleakkora volt a súlya, rugós ülése és sokkal észszerűbb láncmeghajtása volt. Arra is rájött, hogy a közelgő hideg időben képtelen lesz átkelni a hegyeken a nyugati parti Kalifornia irányába, így egy merész döntéssel megfordította a földkerülés irányát. Elindult visszafelé, de ezúttal már ravaszabb volt: az utazás jelentős részét kerékpárostul vonattal tette meg.

New Yorkban hajóra szállt, és Le Havre-ba utazott. A hírhedt francia bürokrácia őt is kipécézte magának: rövid időre elkobozták a kerékpárját, és a pénzét is csak hosszas huzavona után kapta vissza. A francia sajtó élvezettel köszörülte a nyelvét a szabályszegő, lázadó amerikai nő viselt dolgain, de ez csak tovább növelte a hírnevét. Amerre csak biciklizett vagy vonatozott, mindenhol tömegek várták, ő pedig jó pénzért előadásokat tartott az úti kalandjairól. Ezeknek jelentős részét kitalálta, vagy legalábbis alaposan kiszínezte, de a közönség odavolt érte. Két hét alatt jutott el Marseille-be, ahol megint hajóra szállt, és a világ ismeretlenebb vidékei felé vette az irányt.

Kép

Egy korabeli újság illusztrációja Londonderryről

Kalandjai világhírt hoztak, de visszatért a szürkeségbe

Először több ezres tömeg ünneplése közepette Egyiptomba indult, majd onnan a rendelkezésére álló összes járműtípust felhasználva bejárta a világot. Eljutott Indiába, Srí Lanka szigetére, Szingapúrba, Kínába, Hongkongba és Japánba is, és a sok hajózás, vonatozás közepette mindig beiktatott valódi kerékpáros szakaszokat is. A hosszú úton lefoszlott róla sok minden, amit a szigorú viktoriánus erkölcs megkövetelt volna tőle. Egy hajón viszonyba keveredett egy férfival, egy másikon állítólag egy nővel is. Utóbbi hír persze talán csak a közvélemény csipkelődésének volt köszönhető, mivel Annie kinézete az utazás során egyre férfiasabb lett. Egymás után szabadult meg a női ruhadaraboktól, és a kényelem kedvéért – néhol elemi erejű felháborodást keltve – az út jelentős részét férfinadrágban tette meg.

Amerre csak utazott, izgatott tömegek várták a beszámolóit, ő pedig soha nem okozott csalódást. Olyan fantasztikus kalandokról és veszélyekről számolt be, amelyek ugyan soha nem történtek meg, de a közönséget kiválóan elszórakoztatták.

Elmondása szerint Indiában német nemesekkel vadászott tigrisre, de az „ázsiaiak” majdnem meggyilkolták, mert valamiféle démonnak nézték, a kínai-japán háborúban jeges folyóba esett, vállon lőtték, Szibériában orosz fogolytáborokban járt, Japánban börtönbe vetették.

Mire visszatért San Franciscóba, világhírű lett. Tulajdonképpen mindent elért, amit ezzel a vakmerő szökéssel véghez akart vinni. Kiszabadult otthonról, és legalább egy hosszú vakáció erejéig megadta magának azt az áhított szabadságot, amit a kötelező társadalmi elvárások betartásával soha nem kapott volna meg. Látványos módon demonstrálta, hogy egy közönséges háziasszony is képes olyasmikre, mint egy férfi, ami a század végén egyre intenzívebbé fokozódó nőjogi harcok közepette huszárvágásnak minősült. Mesterien irányította a közvéleményt, manipulálta a fél világot, miközben a saját erejéből bejárta a bolygót.

Amikor a 15 hónapos vállalást pontosan teljesítve hazaért Bostonba, a férje szeretettel visszafogadta. Nem tudjuk, milyen beszélgetések zajlottak le közöttük, bár lehetett egy-két kellemetlen szóváltásuk, mivel Max rendkívül szigorú ortodox zsidó szabályok szerint élt, a felesége pedig gyakorlatilag minden létező előírást számtalanszor megszegett. A házasság mindenesetre megmaradt. Tovább nevelték a gyerekeiket, Annie szült egy negyediket is, majd a nagyközönség szép lassan megfeledkezett róluk.

Mindketten visszatértek az unalmas hétköznapokhoz, később pedig elfelejtett átlagemberekként haltak meg.

A történet olyannyira a feledésbe merült, hogy ha Annie testvérének egyik leszármazottja, Peter Zheutlin nem kutatja föl, és 2021-ben nem írja meg könyvében ezeket a valószínűtlen kalandokat, talán örökre elveszett volna az egész sztori.

Felhasznált források:

• Overlooked No More: Annie Londonderry, Who Traveled the World by Bicycle https://www.nytimes.com/2019/11/06/obituaries/annie-londonderry-overlooked.html
• Backstory: Chasing Annie Londonderry https://www.csmonitor.com/2006/0828/p20s01-algn.html
• Book Club Discussion Guide
• Peter Zheutlin https://annielondonderry.com/wp-content/uploads/2021/04/SPIN-Book-Club-Guide-Final.pdf
• Annie Londonderry https://en.wikipedia.org/wiki/Annie_Londonderry

A kezdetek: alkoholista apa és bigottan vallásos anya

John Broadus Watson 1878-ban született Dél-Karolinában. Édesapja Pickens Butler Watson volt, alkoholista, aki fia 13 éves korában otthagyta a családját, hogy más nőkkel éljen együtt. Ekkorra feleségével már hat gyermekük született.

John édesanyja, Emma Kesiah Watson nagyon vallásos nő volt, aki nem ivott, nem dohányzott, betartott minden vallási előírást. Fiát is egy prominens baptista lelkészről nevezte el, és el is várta tőle, hogy betartson minden vallási nézetet, ilyen pályára is szánta. Ez a fiatal Johnt később arra késztette, hogy életre szóló ellenszenvvel viseltessen a vallás minden formája iránt, és ateista legyen.

A pszichológia egy legyen a természettudományok közül!

Annak ellenére, hogy gyenge tanulmányi eredménye volt, és hogy kétszer is letartóztatták verekedés, illetve fegyvertartás miatt, Watson 16 évesen jelentkezett a greenville-i Furman Egyetem előkészítőjére, ahova édesanyja kapcsolatai révén aztán fel is vették. 21 évesen szerezte meg a magister fokozatot, a Chicagói Egyetem doktori képzését pedig 1903-ban, 25 évesen végezte el. Disszertációját a patkányok taníthatóságáról írta „Állatoktatás: A fehér patkány pszichikus fejlődése” címmel.

A doktori képzés után a Chicagói Egyetemen kezdett dolgozni, de sem az anyagiakkal, sem a pozíciójával nem volt elégedett. Pár év múlva, 31 éves korában felajánlottak neki egy professzori és pszichológiai laboratóriumvezetői állást Baltimore-ban, a Johns Hopkins Egyetemen, ahol elkezdhette saját elméletét is kialakítani.

Igyekezett folyamatosan nyomást gyakorolni az egyetem vezetésére, hiszen úgy gondolta, hogy a pszichológia- és a filozófiaképzéseket jobban szét kellene választani, s a pszichológiát inkább a biológiával összehozni.

Korábbi kutatásai alapján az volt a nézete, hogy a pszichológiát nem mint egy befelé tekintő, vágyakat és belső gondolatokat figyelő tudományt kell tekinteni, hanem kizárólag mint a természettudománynak egy tisztán objektív kísérleti ágát, amely éppoly kevéssé szorul önvizsgálatra, mint a kémia vagy a fizika. 1913-ban jelent meg Psychology as the Behaviorist Views It (Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát?) című cikke, amely megalapozta a behaviorista elméletét:

 „Behaviorista szemszögből a pszichológia a természettudományok egyik színtisztán objektív ága. Elméleti célja a magatartás bejóslása és szabályozása.”

A viselkedés mint ingerekre adott válasz – a behaviorizmus

A következő években Watson az állatok viselkedését tanulmányozva felépített egy olyan emberképet, amely a 20. századtól máig befolyásolja a közgondolkodást, és amelynek a mai napig vannak követői.

A behaviorizmus lényege: foglalkozzunk a viselkedéssel! Semmilyen belső, láthatatlan folyamat nem elérhető, nem tudjuk ténylegesen vizsgálni az érzelmeinket, gondolatainkat. Egyetlen objektív tárgya lehet a megfigyelésünknek, és az nem más, mint a viselkedésünk. Watson úgy gondolta, hogy a tudomány korábbi csődjéért, a vakvágányokért az a felelős, hogy olyat vizsgáltak a kutatók, amit nem lehet. Az elmélet alapján a pszichológiának bármely ingerre meg kell tudnia jósolni a választ, és képesnek kell lennie a válaszból visszakövetkeztetni az ingerre. Az ingerek a környezetből jönnek, míg a válasz maga a viselkedés. Ha megváltoztatjuk a környezetből jövő ingereket, megváltozik a viselkedés is.

Nem kell tanulmányozni az érzelmeket, csak a látható viselkedést

A behaviorizmus azt mondja, hogy a környezet befolyásolja leginkább az emberi viselkedést, és az alapján, hogy mi vesz körbe egy gyermeket, bármit és bárkit lehet belőle faragni.

Watson úgy gondolta, hogy a gyermeket kis felnőttként kell kezelni (babusgatás, ölelgetés, elkényeztetés nélkül), így válik majd olyan felnőtté, aki minden nehézséggel könnyedén megbirkózik. Az 1920-as és 1930-as években a watsoni behaviourizmus vált a domináns pszichológiává az Egyesült Államokban.

Az elmélet célja tehát az, hogy a pszichológiát objektívvá tegye, és csak azt vizsgálják, ami tudományosan objektív módszerekkel megfigyelhető. A behaviorizmus nem foglalkozik érzelmekkel és lelki folyamatokkal, kizárólag a látható viselkedéssel. Követői úgy gondolják, hogy minden mozdulatot, minden tevékenységet és minden belső folyamatot, erkölcsi felfogást külső hatásra, az oktatás és a nevelés útján sajátítunk el. A viselkedés a következetes ingerek hatására irányítható, így a tervszerű, megfelelő nevelési módszerekkel bárkiből bármit formálhatunk. Mindehhez nincs szükség lelki életre, hiszen gondolatainkat is tanulás útján szerezzük.

Hogy kivé válik egy gyerek, azt nem az öröklődés dönti el

A gyermekek nevelése is ebből áll, kizárólag a külső ingerek számítanak. Ezt fogalmazza meg a híres idézet Watsontól, miszerint az egészséges gyermekből bármi válhat, amit csak a környezet szeretne, illetve ahogy alakítja.

„Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket s az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akartok – orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt, s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától, s fajától.”

A viselkedéslélektan szerint a megerősítés és a kioltás, vagyis a jutalom és a büntetés mentén kell gyermekeinket nevelni.

 „Kezeld úgy [a gyermeket], mintha kis felnőtt lenne. Öltöztesd, és gondosan, körültekintően fürdesd. Viselkedésed mindig objektív és jóságosan szigorú legyen. Soha ne ölelgesd, de engedd, hogy az öledbe üljön. Ha kell, a homlokán csókold meg egyszer, mikor jóéjszakát kíván. Reggel fogj kezet vele.” (Watson, 1928, 1972, 81-82.)

Watson úgy gondolta, hogy a kötődést, a kedvességet kerülni kell, hogy a gyermeknevelést a megfelelő irányítás jellemezze.

„Az anyák nem is tudják, hogy amikor csókolják a gyermeküket, felveszik, ringatják, babusgatják és a térdükön lovagoltatják, szép lassan egy olyan embert nevelnek fel, aki teljességgel alkalmatlan lesz a megbirkózásra azzal a világgal, amelyben később felnőttként élnie kell.”

Kép

Fotó a kis Albert-kísérletről – Forrás: Wikipedia

Kis Albert-kísérlet: a gyerek félni tanul
Watson leghíresebb kísérlete is mutatja elhivatottságát a viselkedéslélektan felé. Egy kisfiút, a kilenc hónapos Albertet szerette volna klasszikus kondicionálás útján félelemre sarkallni, ebben asszisztense és tanítványa, a 21 éves Rosalie Rayner volt segítségére. A hangos zaj hatására mutatkozó ijedelmet, félelmi reakciót akarták más ingerekkel, például egy patkány megjelenésével társítani. A kis Albert eleinte nem félt a patkánytól, ám később Watson éktelen nagy zajt csapott, amint az állat megjelent, ettől Albert megijedt, sírt. Nemsoká a kellemetlen hanginger és a patkány látványa összekapcsolódott nála, és egy idő után a hang hiányában is mutatta a félelmet a patkány megjelenésekor. A kísérlet természetesen nem felel meg a mai etikai követelményeknek, és sajnos különösen fájdalmas lehetett úgy, hogy a kis Albert hatéves korában elhunyt, és félelmeinek kioltására az évek alatt nem került sor.

Saját gyermekein is alkalmazta nevelési elveit, borzasztó eredménnyel

Watson végzős volt, amikor megismerkedett első feleségével, Mary Ickes-szel – egy későbbi befolyásos politikus húgával –, akit 1901-ben vett feleségül. Két gyermekük született, szüleik után Johnnak és Marynek nevezték el őket. Házasságuk 19 évig bírta, 1919 körül ugyanis Watson viszonyba keveredett húsz évvel fiatalabb asszisztensnőjével, korábbi diákjával, Rosalie Raynerrel. Rögtön a Marytől való válása után, 1920-ban össze is házasodtak.

A válás nagy port kavart: Watson Rosalie-nak írt titkos szerelmes leveleit felesége megtalálta, felhasználta a válóper bizonyítékaiként, és lehozták az újságok is, hiszen Watson nemcsak egy diákjával jött össze, hanem ráadásul a lány nagyapja jelentős adományozója is volt az egyetemnek. Ezért Watson – akit 1919-ben még a Johns Hopkins Egyetem „legjóképűbb professzorának” választottak, a Kis Albert-kísérletek után pedig 50 százalékos fizetésemelést adtak neki, hogy megtartsák – kénytelen volt otthagyni az intézményt, és Rosalie-val együtt Connecticutba költöztek. A fiatal feleség meg sem szerezhette a diplomáját, s mivel egyetemi állást sehol sem kapott, Watson egy reklámügynökségnek kezdett dolgozni.

J. B. Watson és Rosalie Rayner egy archív fotón

Házasságukból két fiú született, William és James. A korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy a gyermekek életét nagyban befolyásolta apjuk behaviorista szemlélete. Olyannyira, hogy rajtuk alkalmazta a módszereit. 1930-ban Rosalie-nak megjelent saját cikke is „I Am the Mother of a Behaviorist's Son”, vagyis „Az anyja vagyok egy behaviorista fiának” címmel, amelyben arra buzdított, hogy a lehető legkorábban lazítani kell az anyai kötődésen, köteléken.

Bár nem bizonyítható összefüggés az események között, de Watson lánya, Mary és fiai, William és James is depressziósak lettek, és öngyilkosságot kíséreltek meg életük során többször, William végül sikeresen végre is hajtotta 1954-ben, 33 évesen.

Öngyilkossága apját megrázta és arra késztette, hogy elégesse az összes még kiadatlan művét. Másik, életben maradt fia, James később kijelentette, hogy az apja behaviorizmussal kapcsolatos elvei túl szigorúak voltak, őt és a testvérét meggátolták abban, hogy az érzelmeiket kifejezzék, megfelelően kezeljék. Úgy gondolta, hogy ezek a módszerek aláásták az önbecsülésüket. Ráadásul anyjukat is hamar elveszítették, ugyanis Rosalie 37 évesen, 1935-ben szennyezett gyümölcs miatti vérhasban meghalt – ez a tény is árnyalja a képet keserű gyermekkorukról. A családban előforduló öngyilkossági kísérletek miatt később Watson unokája, Mary lánya, Mariette Hartley színésznő hozta létre az Amerikai Öngyilkosság-megelőzési Alapítványt (American Foundation for Suicide Prevention).

J.B. Watson munkáját 1957-ben, halála előtt egy évvel az Amerikai Pszichiátriai Egyesület Arany Medál díjjal értékelte. Watson idős éveit a farmján, Connecticut államban töltötte, ott halt meg 1958. szeptember 25-én, 80 évesen. Halála előtt elégette a leveleit és a legtöbb személyes iratát.

Felhasznált irodalom:

• J.B. Watson (1928). „A csecsemő és a gyermek lelki gondozása” (Psychological Care of Infant and Child)
• B. Michael Thorne, Tracy B. Henley (2000). A pszichológia története, Glória Kiadó
• https://www.apa.org/monitor/2010/01/little-albert
• https://en.wikipedia.org/wiki/John_B._Watson
• https://en.wikipedia.org/wiki/Rosalie_Rayner
• http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Bevezets_a_gyermekkor_trtnetbe/52_a_behaviorizmus_gyermekkpe.html

Milyen kép élt önben az édesanyai hivatásról a gyermekei születése előtt, és ez mennyiben változott meg „élesben”?

A húszas éveim elején lettem először édesanya. Akkoriban jelen volt bennem egy megfelelési vágy a családom, a szüleim elvárásai felé. Nem mertem az anyai megérzéseimre hagyatkozni. Ott voltak a tankönyvek, családom női tagjainak tapasztalatai: anyukám, nővérem élményei, emlékei, szoptatási, táplálási, nevelési útmutatói – azt gondoltam, az ő útjukon kell nekem is végighaladnom, nem hallgathatok a saját belső hangomra.

Az én anyaságom akkor született, amikor a kisfiam, legidősebb gyermekem – aki már 26 éves – nyolchetes korában először rám mosolygott. Addig csupán a kötelességeimmel küszködtem, a feladattal, hogy ez a törékeny lény itt tőlem függ, és el kell látnom, ami sokszor iszonyú szorongással töltött el. A tankönyvekből tudtam, mi az a szociális mosoly, és azt is, hogy a baba második hónapja körül jelenik meg.

Mégis, amikor a szememet, arcomat fürkészve rám ragyogtatta első, valódi mosolyát a kisfiam, szó szerint kiválasztottnak éreztem magam, és folytak a könnyeim az örömtől.

Ez új lendületet és értelmet adott a kapcsolódásunknak: végérvényesen és visszafordíthatatlanul megérkeztem, megadtam magam, megértettem, hogy jól csinálom, bízhatok az ösztöneimben. Innentől azt is tudtam, hogy ha nem is minden percben, de ott fészkelődik majd a gondolataimban a gyermekem.

Mit tanult az anyai hivatás által az életről, a kapcsolatokról?

Az idő, amíg a gyerekeink kicsik és velünk vannak, szempillantás alatt elrepül. Ezért a pillanatokat meg kell élni, érzelmileg jelen kell lenni azokban, teljes szívvel és figyelemmel, törődéssel feléjük. Mert egyszer csak ott állok a diplomaosztójukon, és fogalmam sincs, hogyan telhetett el ilyen igazságtalanul hamar az idő, hiszen az előbb még az óvodai anyák napi ünnepségen potyogtak a könnyeim.

A kapcsolatokról az elengedő szeretetet tanultam meg, a valóság elfogadását, azt, hogy vannak dolgok, amelyekre anyaként, nőként nincs ráhatásom – így azokat meg kell tanulnom kezelni vagy elengedni.

Az anyaság arra tanított, hogy rengeteg terhet elbírok, mások terhét is, de időnként szükség van arra, hogy nemet mondjak, és engedjem a gyerekeimnek, hogy kudarcokat is megtapasztaljanak, mert ez az érzelmi érésük része.

Három gyermek mellett létezik „énidő”? Esetleg az írás segít a töltekezésben?

Három gyermekem közül ketten, Dani és Panna már felnőttek és önállóak, 26 és 22 évesek, a legkisebb, Gergő is betöltötte már a 16-ot. Amikor kicsik voltak, kihívás volt az egyéni töltekezés, talán csak a sportra sikerült némi időmorzsát áldozni. Emlékszem, a legkisebbem mellett rendszeresen elaludtam este, meseolvasás után az ágyban, sőt sokszor azon mosolyogtunk, hogy utána ő takargatott be háromévesen, hogy „aludj, anya...”

Most más a helyzet, tele vagyok tervekkel, de a nemet mondás még mindig nehéz, hogy önmagamra, a saját fizikai egészségemre, egyéni töltekezésemre is odafigyeljek. Ezzel kapcsolatban tudatos változtatásba kezdtem.

Az írás egy csodálatos önkifejezés, és régi vágyam, hogy leüljek végre regényt írni. Vágyom rá, hogy könnyű szívvel elvonulhassak, és kizárólag az írás felé fordulhassak.

Szeretek olyan tevékenységekben is elmerülni, ahol átalakul az időélmény, repül az idő, és nem érzem a nyomást önmagamon.

Ön szerint mire kell figyelniük a szülőknek, hogy a gyermekeiknek jó alapot adjanak a kapcsolatok helyes rendszeréről?

Fontos, hogy anyaként és apaként időnként más szerepeinkben is kiteljesedhessünk. Ha mindig minden mást „feláldozunk” a gyermekért, akkor tudattalanul is negatív érzések ébredhetnek bennünk iránta, aki miatt „minden másról” le kell mondanunk. Az apa–anya szerep a kapcsolatunktól leválasztott szerepet tölt be, a szülői szerepet. Létezünk Mi a párkapcsolati intim szerepünkben, és csak azután jön a szülői funkció. Vagyunk Mi, és van a gyerek.

Ha anya és apa rendben vannak, ha szerető társak, és a gyerek felé is figyelemmel fordulnak, akkor ebben az érzelmi biztonságot nyújtó közegben egy egészséges lelkületű, boldog gyermek nevelődik, fejlődik.

Azt is fontos megtanítani a gyerekeinknek, hogy érzelmi kommunikáció nélkül nem lehet megúszni az emberi kapcsolatokat. Az otthon a gyerek számára legyen az a hely, ahol értjük egymás szavát, ahol azt nyújtjuk, amitől a másik szeretve és megbecsülve érzi magát. Ahol közölni tudjuk az érzéseinket: jót és rosszat is, és egymás elé tudjuk tárni vágyainkat, meg nem értettségünket, negatív érzéseinket is.

Az otthon legyen az, ahol nem uralkodik látszatharmónia vagy szőnyeg alá seprés. Ott lehet vita, konfliktus, a harag, a düh és egyéb negatív érzelmek nem fojtódnak el – ezek kezelése azonban óriási felelősséget ró ránk.

Ha már feszültségkezelés: a pandémia sok esetben összehozta az embereket, de voltak, akik között mélyítette a szakadékot. Önök a családban hogyan oldották meg a bezártságból fakadó kríziseket?

Áldásként éltük meg a lelassulás és egymás felé fordulás miatt, de erősen átszőtte életünket akkor a szorongás, a bizonytalanság, szeretteink féltése. Az emberek különbözőképpen reagálnak válsághelyzetben: bagatellizálnak, pánikolnak vagy éppen higgadtak, konstruktívak maradnak. Azt gondolom, ezt így sorban mind átéltem. Meg kellett érteni azonban, hogy a túlélés, a megküzdés sikere abban rejlik, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan kommunikálunk, milyen közel vagyunk érzelmileg, milyen mélységű a megértés, a lelki intimitás közöttünk.

Mit tegyen a szülő a gyermekei tarisznyájába?

Türelmet, elfogadást és értő figyelmet. A figyelmen keresztül tudjuk a gyerekeinknek azt az érzelmi biztonságot a leginkább megadni, hogy nyugodtan kinyilatkoztathatják érzéseiket, beszélhetnek a vívódásaikról, hiszen nem fogjuk őket megítélni vagy az érzéseiket bagatellizálni. Ha a gyerek megerősítéssel, elfogadással találkozik, önmaga szeretetét tanulja. Már gyermekkorban érezniük kell az értékesség, a szerethetőség, az alkalmasság érzését, és ebben óriási felelőssége van az édesanyáknak.

Gyermekkorából milyen értékeket hoz és kíván átadni gyermekeinek?

A szüleimtől vallásos nevelést kaptam, katolikus család vagyunk, fontosak számomra a régi, klasszikus értékek. Tisztesség, tartás, becsület, hűség, megfelelő önérvényesítés, saját és mások határainak a tisztelete – a gyerekeimnek ezeket az értékeket szeretném átörökíteni.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Milyennek láttad édesapádat, és ez hogyan változott meg benned a felnőtté válásod során?

Okosnak és nagytudásúnak láttam őt. Felnéztem rá, arra, ahogyan boncolgatta, elemezte a világot. Fontosnak tartotta, hogy megértsem a körülöttem zajló történéseket, azok okait és következményeit. Elvárta, hogy a hétköznapokban minden úgy menjen, hogy neki kényelmes legyen. Amiben viszont teljesen lezárt és hárított, az a kettőnk viszonya volt.

Nem lehetett vele érzelmekről beszélni, azokról a dolgokról, amelyekkel valaha nekem fájdalmat okozott.

Gyerekként csak egy tiszteletreméltó, félelmetes apát láttam benne, majd felnőttként kezdtem el megfejteni, milyen is lehetett ő valójában, mitől volt ennyire merev, igazságtalan, tekintélyelvű. Fiatalon egyetemi karrierre készült, de végül egy sötét, eldugott boltban dolgozott élete nagy részében. Otthon, a családja előtt viszont igyekezett fenntartani a magabiztos, erős férfi látszatát. Azt gondolom, ez egy általános probléma a családokban: ára van a hamis látszat fenntartásának.

Mi az egyik legkedvesebb emléked róla már felnőtt nőként?

Az, hogy végül mégis képes volt megnyílni, őszintének lenni, elismerni, hogy követett el hibákat, és így békében tudtunk elválni. Felemelő élmény volt ezt megtapasztalni, odaülni az ágya mellé, és megfogni a kezét úgy, hogy nincs bennem harag. Ismét jó volt együtt lenni, kimenni vele a kertbe, könyvekről, filmekről beszélgetni, vagy akár csak bevásárolni, segíteni neki.

Ha a legújabb könyved főszereplőjéből, Eszterből indulunk ki, ő se az apukájánál, se az édesanyjánál nem tudta otthon érezni magát. Volt, amikor te is éreztél így?

Szerettem a szobámat, bekuckózni az ágyba, és a hideg téli estéken olvasni, zenét hallgatni. Elvonulni oda, ahova a csukott ajtón át is beszűrődtek a zajok a konyhából, amikor anyukám főzött. De a valódi otthonélményt az adja meg, ha az ember érzelmileg biztonságban érzi magát, ha tudja, van kihez fordulnia, ha érzi, elfogadják, bármit tesz és gondol. Nekem ez kamaszlányként anyuék válása után már nem adatott meg. Az otthontalanság érzése alapélményemmé vált. Felnőttként sokat kellett és időnként kell is még dolgoznom azon, hogy ez az érzés megváltozzon.

Ma már nekem kell a stabil otthonélményt megteremteni a gyerekeim számára. Miattuk is fontos, hogy rálássak azokra a problémákra, amik nekem nehézséget okoztak gyerekként. A férjemmel erős szövetségben élünk, amiben igyekszünk mindenben támogatni a másikat, és a gyerekek ezt érzik, látják. 

A legnagyobb siker az életemben, hogy összetartó családot tudtunk teremteni, hogy a gyerekek szívesen vannak velünk, hogy szeretik az együtt töltött időt.

Ami különösen jó érzés, hogy még a 15 éves kamasz lányom is igényli a társaságunkat. Persze szabad mozgásteret is hagyunk neki, hadd keresse a saját útját. Azt hiszem ebben a szabadságban rejlő bizalomban van a kulcs. 

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Nemcsak Eszter családjában, hanem, ahogy már említetted, nálatok is volt több tabutéma. Főleg az érzelmek. Miről nem volt szabad beszélni?

A férjemmel mindkettőnknek nagy felismerés volt, hogy a családjainkban főképp politikáról és kultúráról szóltak a beszélgetések. Nem volt téma, hogyan érezzük magunkat a családtagjainkkal, vagy, hogy úgy en bloc hogy vagyunk. A konfliktusok, az érzések a szőnyeg alá voltak söpörve.

A bizalom kiépítése idő és kihívás. Elsősorban nem az a próbatétel, hogy a világ dolgairól tudtok-e beszélgetni, hanem annak a felvállalása, hogy őszinte legyél azzal, aki veled szemben ül. Akár úgy is, hogy ez feszültséget okozhat a kapcsolatban. Muszáj beszélni a zavaró dolgokról, az elfojtott érzésekről – ez fontos próbája a kapcsolatnak. Ayn Rand amerikai regényíró és filozófus mondta, hogy „amit az igazság kimondása meg tud ölni, azt hagyd meghalni”. Mert ha az őszinteségre, az egyenességre a teljes lezárás vagy a hárítás a válasz, akkor nem fogsz tudni közel kerülni a másikhoz. Marad az udvariaskodás, a távolságtartás, a felszín. Egy ilyen szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek egyre inkább magában tartja a gondolatait, nem osztja meg a vele történteket, így nem tud bizalmi légkör, valódi otthonélmény kialakulni. A felnőtt pedig így szép lassan kimarad a gyereke életéből.

Megragadott az a mondatod, hogy a megbocsátás hozzátartozik a felnőtté váláshoz. Mi kellett Eszternek a megbocsátáshoz?

Egy szülő-gyerek kapcsolatban a felnőtt az erősebb, akinek be kell tudnia ismernie, hogy ő sem tökéletes, hogy ő is hibázik. Egy bocsánatkéréstől nem fog leszakadni a plafon, nem dől össze a világ, ez nem fogja azt jelenteni, hogy a szülő tekintélye, presztízse semmissé lesz. Sokan azért nem mernek bocsánatot kérni, mert félnek, hogy kisebbnek, gyengébbnek tűnnek majd tőle.

Aztán az ilyen ember ott találja magát az élete végén egyedül, magányosan, mert egy idő múlva azt mondja neki a környezete, hogy nem érdekelsz, legyél egyedül a tekintélyeddel.

Eszter is azért tud megbocsátani, mert az apja végül megnyílik előtte. Elismeri, hogy hibázott, sőt kölcsönösen kérnek bocsánatot egymástól. Nagyon intim pillanat, amikor az élethosszig cipelt páncélok egyszer csak lehullanak. Ez a nyílt, emberi, gyengéd gesztus vezette el Esztert ahhoz is, hogy megváltozzon benne a kép, amit az apjáról alkotott. Az ő fejében az apja sokáig démonként élt, és ez a démon egyik napról a másikra ott áll előtte szeretetre éhes emberként, kiszolgáltatottan. A két képet nem tudja összeegyeztetni magában, nem érti, mi történik: az apa, akit eddig mindenért okolt, aki gonosz volt a szemében, most esendőnek, gyámoltalannak tűnik. Az apa, aki eddig távolságtartó és rideg volt, most szelíd, barátságos, sőt közvetlen. Kifejezi, mire van szüksége, hogy érzi magát, örül, hogy a lánya ott van mellette. Ez a feloldódás indítja el Esztert az úton, hogy megpróbálja újraépíteni a kapcsolatát az édesapjával.

Miért kér bocsánatot Eszter?

A könyv címében megjelenő kijelentéssel kapcsolatban kér bocsánatot.

És az apa?

Azért, hogy nem úgy bánt Eszterrel, ahogyan kellett volna.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Szerinted miért várunk meg egy végső pontot az elakadásaink feldolgozására?

Sokszor és sokáig mi magunk sem látjuk, min kellene változtatni. Sokszor pedig olyan emberektől várjuk a változást, akik még nem tartanak ott lelkileg, hogy feldolgozzák, mi lappang bennük a mélyben. Sokan csak az életük végén néznek szembe önmagukkal, és sajnos vannak, akik még akkor sem. Megannyian úgy halnak meg, hogy nem jutnak el odáig, hogy legalább abban az utolsó pillanatban őszinték legyenek, legalább önmagukhoz: mit csináltak jól, és miben követtek el hibákat.

A megkövesedett szerepek, sémák és otthonról hozott minták annyira fogva tartanak minket, embereket, hogy van úgy, hogy képtelenek vagyunk kilépni belőlük.

Te sokáig haragudtál apukádra?

Igen, túl sokáig. Beleragadtam ebbe az állapotba, ami nem jó. A harag egyfajta játszmává alakult, aminek nem csak én voltam a szereplője. És ennek köze van ahhoz, ami miatt nehéz volt a Nem vagy többé az apám című könyvemet megírni. Idő kellett, míg rájöttem, hogy nem csak az apával lehet „probléma”. Ma már könnyen beszélünk az apák hibáiról, de még mindig kevés szó esik az anyákról. Vagy szentként tiszteljük őket, vagy belőlük lesznek a gonosz, rossz anyósok, a mesebeli boszorkányok. Holott az igazság valahol a kettő között van.

Talán azért is nehezebb az anyák viselkedését reálisan látni, mert még mindig ők azok, akik a család alapkövét jelentik, és akik valóban sok áldozatot hoznak a családért. Az anyák világrengető botrányként élik meg, ha azt mondjuk, ők is hibásak bizonyos dolgokért. Az anya, aki áldozatot hozott, aki mindent a családért tett, aki szenvedett! Aki életét és vérét adta, hogy az a gyerek felnőjön? Sok gyerek számára az anya a biztos pont, aki adott esetben a cinkosod, aki megvéd, aki törődik veled, akinek hálás vagy egy csomó mindenért, pont őt, az ő cselekedeteit megkérdőjelezni nagyon nehéz. Nekem sokat segített a feminizmus elmélete abban, hogy megértsem a tradicionális férfi-nő kapcsolatban zajló játszmákat. Mert nemcsak a férfi lehet elnyomó, hanem van mellette egy olyan nő, aki áhítja az alárendelt pozíciót, miközben szenved tőle. Ez egy nagyon furcsa lélektani helyzetet hoz létre a nőkben, amit sajnos sokszor a gyerekeken vezetnek le. Az olyan családban, ahol nem egyenrangúak a felek, az anya komoly károkat tud okozni a gyereknek a bizonytalanságával, a hangulatingadozásaival, a kirohanásaival, a szeretetmegvonásával. Ezeket a viszonyokat nagyon fontos lenne átdolgozni.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Ahogy korábban említettem, én egy kifejezetten boldog családban élek pillanatnyilag, de nekem és a férjemnek is meg kellett tanulnunk azt, hogyan halványítsuk el ezeket a játszmákat otthon. Nekem is vannak hangulatingadozásaim, én is elbizonytalanodom, van, hogy kijövök a sodromból, de próbálom tudatosítani magamban, hogy mi az, amin lehet és kell is változtatnom.

A könyvemben, a ’90-es években Eszter anyukája hiába volt sikeres nő, folyton azután áhítozott, hogy miért nincs mellette egy férfi, aki a vállalkozásában fogná a kezét. Úgy érzi, ő csak akkor teljes értékű, ha egy férfi hitelesíti az ő eredményeit.  Retteg attól, hogy nem képes egyedül teljesíteni, miközben komoly eredményei vannak. Az aggódás és vágyódás közepette pedig nem tudja élvezni a sikereit sem. Ez persze nem kizárólag az ő hibája. A társadalom a ’90-es években lenézte az egyedülálló nőket, és azt éreztette velük, hogy értéktelenek.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem jó, ha az embernek van egy társa, sőt… Csak annak a gondolatnak az elengedését jelenti, hogy te önmagadban nem vagy értékes.

Úgy lesztek értékesek együtt, hogy mindketten önmagatokban is értékesek vagytok.

Eszter azt érzi, hogy állandóan lemarad. Szerinted miért van bennünk ez az állandó elkésettség-érzés? Ez a te életedben hogyan mutatkozott meg?

A mai világban a nőkre dupla, sőt tripla teher hárul. Egyszerre kell családot alapítani, munkahelyi sikereket elérni, gyereket szülni és a tökéletes külsőnket megőrizni, mintha nem szültünk volna. Mindez egyidőben kivitelezhetetlen, így óhatatlan, hogy valamelyik területen úgy érezzük, le vagyunk maradva.

Az első könyvem 35 éves koromban jelent meg. Én akkor ezt nagyon későinek éreztem, holott előtte szültem két gyereket, 40 évesen pedig még egyet. Nagyon nehéz volt egyszerre minden fronton megfelelni, helytállni, úgy, hogy mindegyikre egyformán vágytam.

Korábban azt nyilatkoztad, nincs már benned az a nyomasztó érzés, hogy nem találod a helyed a világban. Mikor és minek köszönhetően „érkeztél” meg ehhez az érzéshez?

Egyértelműen akkor találtam meg a helyem, amikor rendeztem a viszonyt a szüleimmel. Kicsit olyan volt, mint amikor egy varázslepel lehull az emberről: „Jé, felnőttem!” Képes vagyok a világban felnőtt nőként létezni, meg tudom tartani a barátaimat, a kapcsolataimat, kézben tudom tartani az életemet.

Féltél valaha az elmúlástól?  Hogyan fogadod az idő múlását?

Tinédzserkorom óta rettegtem a haláltól. Ez egészen addig így volt, amíg át nem dolgoztam a viszonyomat a családommal, és magamra nem találtam. Akkor ez is egy csapásra elmúlt. Az embernek véges az élete, és ha nem vagy a helyeden, akkor csak megy veled az idő, és úgy érzed, anélkül fogsz meghalni, hogy megcsináltad volna, amire születtél. Ezért féltem én is a haláltól, de ma már tudom, mit akarok, és azt meg is merem valósítani. Az öregedésben az a jó, hogy már nem akarok mindenkinek megfelelni, már nem szeretnék feltétlenül erőltetni dolgokat. Az ember törekszik, igyekszik, de nem olyan görcsösen. Már nem halok bele mindenbe.

Fanni azt mondja, ő lábak nélkül önmaga, de a negatív kommentek azért megviselik. Nemrég egy tévéműsorban az egyik csapattársa táncolt, és a szerepléséhez kapcsolódó negatív kommentek nagyon rosszul estek még Fanninak is. „Azt láttam, hogy mindent beleadott, mindent megtett, és mégis a bántást kapja. Olyan jó lenne szépen élni egymás mellett, anélkül, hogy ilyen megjegyzéseket tennénk egymásra!” – mondja. 
Fannit a születése után elválasztották a szüleitől három hétre, és ennek a következményeit a mai napig érzi. „A sport kapcsán voltam pszichológusnál, ő is mondta, hogy van problémám ezzel. Hiába szeretgettek a nővérek és az ápolók, ilyenkor a gyereknek a szüleire van szüksége. De érdekes, hogy amikor megszületett a fiam, megtapasztaltam ezt a fajta egészséges kötődést, akkor először. Azt, hogy néhány percet is nehezen bírok ki nélküle. Tudom persze, hogy kell az énidő, szoktam is figyelni rá, hogy legyen, de mégis, ez egy nagyon jó érzés, hogy végre tudok így kapcsolódni valakihez.”
Fanni azt mondja, a férje, Álmos tanította meg arra is, hogy kimutassa az érzéseit. Mindig igyekezett valahogy tudatni az illetővel, hogy szereti, de a simogatás, puszilgatás kimaradt.

„Érdekes egyébként, hogy már három éve együtt voltunk, amikor én először feltettem Álmosnak a kérdést: »Nem zavar, hogy nincs lábam?« Azt mondta, így ismert meg, sosem zavarta.

De én azért féltékeny voltam, úgy voltam vele, hogy bárkibe beleszerethet, hiszen bárki, akinek van lába, csak jobb lehet nálam. Szóval volt ilyen problémám, de nagyon jól reagált erre is Álmos, azt mondta, hogy ahogyan mi tudunk beszélgetni, ahogyan kiegészítjük egymást, azt nem pótolhatja senki.”
Fanni elfogadta magát így, lábak nélkül, de ezért meg kellett dolgozni. Az uszodában szégyellte a testét, általában rögtön beugrott a vízbe, hogy ne lássa senki. Tudta persze, hogy a víz átlátszó, de valamiért mégis biztonságban érezte magát ott. „Azt hiszem, 25 éves koromra tudtam levetkőzni ezeket a gátlásokat, és elfogadni magam. Érdekes, hogy ez egybeesett azzal, hogy megszabadultam a műlábaimtól. Addig műlábakkal és két mankóval közlekedtem, és nem szerettem.”
Sokat kellene még fejlődni, sok helyen akadálymentesíteni, de Fanni azt meséli, múltkor épp ment valahova tömegközlekedéssel a kisbabájával, és teljesen akadálymentesen eljutottak oda, ahova akartak. „Magamra kötöm a kisfiamat, és úgy ülök a székbe. Sokszor megyünk így, ketten. Persze volt már olyan, hogy hisztizett, de akkor megetettem, és az megoldotta a problémát. Szóval nem félek attól, hogy valami történik, vagy ilyesmi.”

Ez is nagy dolog, mert azt meséli, félt attól, hogy a gyerekét majd csúfolni fogják miatta, vagy esetleg nehezebben fogja tudni ellátni a picit, de a férje ebben is segítette, azt mondta, nagyon jól bánik a gyerekekkel, így biztosan jó anya lesz. 

Fanni sokszor látja az embereken, hogy nem tudják elképzelni, hogyan él otthon. „Pedig nagyon ügyesen közlekedek a padlón, bármennyi kilót tudok cipelni is. És lehet, hogy nem tudom a babámat két perc alatt kivinni a hálószobából, de három és fél perc alatt már igen. Vágyom rá, persze, hogy ne legyenek előítéletesek az emberek, lássák, hogy meg tudom csinálni, és voltak is ilyen megkeresések, hogy lefilmeznék, ahogyan élünk. De úgy voltam vele mégis, hogy nem szeretném az otthonunkat mutogatni.”

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.