Ha tízes skálán kellene elhelyezni, mennyire hasonlított a légió valósága Rejtő Jenő regényeihez és a fejedben élő képhez, hány pontot adnál?

Nem könnyű, talán egy gyenge ötöst.

Az nem olyan rossz.

Hát, az első időszakban lehet inkább kettes vagy hármas. Utána sem a körülmények változtak, inkább csak az elvárásaim. Az hittem, kimegyek, pár hónap kiképzés után meg én leszek a Rambo. (nevet) Dzsungel vagy sivatag, jöhet minden, esővizet iszok, kukacokat eszem, gallyakból házat építek. Ehhez képest, amikor megérkeztem a kiképzőezredhez 1995 januárjában, óriási csalódás volt, mennyire rendezett minden. Gyönyörű pázsit, makulátlan épületek, még a kövek is fehérre festve.

Mi a baj ezzel?

Nem értettem, hogy lesz ilyen körülmények között kemény katona belőlem. Pár évvel korábban sorkatonaként két évet lehúztam a csehszlovák hadseregben a határőrségnél, 1987 és ’89 között őriztük a vasfüggönyt. Állandó riadókészültségben éltünk, ha kellett, pizsamában rohantunk ki a riasztáshoz, itt meg az ember köveket festeget, meg élre vasalt egyenruhában csikkeket gyűjt a kaszárnya körül. Eleinte nagyon furcsa volt. Utólag értettem meg, ennek is oka van.

Le kell kötni a légióst, különben hülyeségeket csinál. Ha ehhez az kell, hogy körömollóval nyírja a pázsitot, hát legyen.

Ezzel együtt a négyhónapos alapkiképzés alatt összkomfortos körülmények között éltünk. A legnagyobb bajom a francia konyha volt.

Nem bírod a hollandi mártást?

Nehezen viseltem, hogy nincs normális reggeli. Tojásrántotta, kolbász meg szalonna helyett croissant-t meg vajat, dzsemet ettünk. Egy haszna volt, szaladtak le rólam a kilók.

Mikor kezdted úgy érezni, végre azt kapod, amiért jelentkeztél a légióba?

Az első misszió idején. Nem nagyképűsködni akarok, nem arról van szó, hogy ne lett volna kemény a kiképzés, de mindig sportos gyerek voltam, huszonévesen nem okozott gondot felvenni a tempót. A mentális része már keményebb volt. Minden kiképzés alapja, hogy meg kell törni az egyén akaratát, csak így lehet kemény katona belőle. Annak, akinek a kiképzés fizikai része még plusz gondot okoz a mentális kihívások mellé, sokkal nehezebb volt a dolga. Ezzel együtt nem nagyon dobják ki az embert, legfeljebb a négyhónapos alapkiképzés végén nem írod alá a szerződést. Első körben öt évre szól. Ez nem azt jelenti, hogy az alapkiképzés után másnap visznek is harcolni, manapság simán elképzelhető, hogy öt évig a lőtéren kívül még csak puskaport sem szagol az ember. A kilencvenes évek közepén ez még nem így volt.

Az alapkiképzés után pár héttel, 1995 októberében minket Jugoszláviába vezényeltek. Fontos a dátum! Mentünk a sűrűjébe, Mostarba.

Nagyon kellemetlen volt. Jött az ősz, fűtetlen sátrakban aludtunk a Neretva mellett, nappal homokzsákokat töltöttünk, este meg, ha nem kellett járőrözni, iszogattunk a kantinban. A szerbekkel meglepően jól ki lehetett jönni, a bosnyákokkal nehezebb volt.

Kép

Lajos egy ex-jugoszláviai mesterlövész gyakorlaton 1999-ben – Fotó: Makky Lajos

Ezt követően jött Elefántcsontpart, Dzsibuti, Gabon, Új-Kaledónia. Az átlagember a térképen sem találja meg mindegyiket.

Ezek az élmények örökre velem maradnak. Volt, ahol fegyveres konfliktusba csöppentünk, máshol csak katonai jelenlétet biztosítottunk. A kettő nagyon nem ugyanaz. Az utóbbinál szinte olyan, mintha az ezred laktanyájában élnénk, csak nem Franciaországban, hanem valahol Gabonban mondjuk. Délelőtt sport és kiképzés, délután egy kis szieszta, aztán megint sport. Este ki lehet menni a városba, egészen addig, míg ki nem tör a balhé. Sajnos előbb-utóbb kitör. (nevet) Ez Új-Kaledóniában volt tipikus egyébként, nagydarab polinéz srácok nem egyszer szerették volna megmutatni, ki az úr a szigetükön. A fegyveres konfliktus már nem ilyen. Ott homokzsákokból épült bunkerben vagy páncélautók tetején alszol, állandó készültségben. Egy előnye van: a katonai formaságok már nem olyan fontosak. Senkit nem érdekel, milyen az egyenruhád, előírásszerűen tisztelegsz-e. Az egy jóval szabadabb élet. Meg persze jóval veszélyesebb is…

Nem csinálsz belőle titkot, mint Rejtő regényhősei, te is a börtön helyett választottad az idegenlégiót.

Nincs miért titkolnom. A ’90-es évek elején Dunaszerdahely a szlovákiai szervezett bűnözés egyik központja volt. Volt egy szállítmányozó cégem, mit szépítsem, belekeveredtem egy csalási kísérletbe.

A tárgyalások során szabadlábon védekezhettem, de jöttek a telefonok édesanyámékhoz, hogy ha sokat beszélek a bíróságon, megjárhatom.

Aki ismeri a dunaszerdahelyi maffiavilágot, pontosan tudja, ez nem üres fenyegetés volt akkoriban. Már akkor fontolgattam, ha megúszom a börtönt, ha nem, egy időre lelépek. 1993-ban aztán négy évet kaptam.

Hogyan lett a lelépésből idegenlégió?

Kamaszfejjel sokat olvastam róla, de azt sem tudtam, létezik-e egyáltalán, vagy ez csak valami kamu. Ne feledjük, bőven az internet előtt vagyunk, nem volt hol utánanézni. Aztán az előzetesben volt egy szlovák srác, akiről kiderült, lehúzott pár évet a légióban. Olyan respektje volt, hogy ha csak csúnyán nézett, a többi fogvatartott rögtön csendben maradt. Mondtam magamban, ez komoly ember lehet! (nevet) Végül száz nap után szabadultam, sokáig úgy volt, megúszom a börtönt. Az ügyvéd folyton hitegetett, már csak egy kis idő, meg még egy kis pénz, és rendben leszünk. Aztán amikor kiderült, hogy nem leszünk, akkor egy munkaajánlat után kimentem Németországba. Nem voltam körözés alatt, így simán átengedtek a határon. Végül kaptam négy év letöltendőt, de én akkor már nem voltam Szlovákiában. Magyarországra jöttem, édesanyámék is ideutaztak, elköszöntem a családtól, majd a francia nagykövetségen kaptam egy papirost rajta a légió toborzóirodájának címével.

Nem néztek rád furcsán a konzulátuson?

Dehogy! Azokban az években szerintem naponta jöttek fiatal gyerekek olyan fejjel, mint én. (nevet) Alig beszéltem valamit franciául, mondtam a posztoló francia rendőrnek, hogy „légió, légió”, elmosolyodott, és a kezembe adott egy cetlit, rajta egy címmel.

Sok hasonló fiatallal találkoztál?

Rengeteg magyar volt, a mi századunkban kábé minden tizedik srác.

Volt köztük egy-két rovott múltú, mint én, de nagy részük teljesen hétköznapi srác volt. Nekik volt nehezebb. A kilencvenes években sok magyar jött, majd lépett le. Járta egy vicc a légióban: „Hogyan köszön egymásnak két magyar?” „Szia, te mikor szöksz meg?!” Ez azért sokat elárul.

Kép

Új-Kaledóniában, vitorlaszerkesztés közben, egy 2007-es fotón – Forrás: Makky Lajos

A történet elejéről most ugorjunk a végére! 19 évet húztál le a légióban, 2013-tól 2019-ig civilként éltél, majd jött a börtön. Megint.

A sztorihoz hozzá kell tenni, hogy én az idegenlégióban megkaptam a francia állampolgárságot, volt francia nevem, francia útlevelem, tudtam mozogni. Utazgattam elég sokat, kirándulni jártunk a nejemmel, úgy, hogy közben 2011 óta, tehát még szolgáló légiósként érvényes schengeni elfogatóparancs volt ellenem. Akkorra jutott eszébe a szlovák államnak, 18 év után, hogy nekem azt a négy évet csak le kellene töltenem. Amikor 2019-ben lekapcsoltak, Magyarországon éltünk, Budapestről tartottunk a munkahelyemre, Görögországba. A macedón–görög határon egyszer csak félreállították a kocsit. Akkor már tudtam, ennyi volt, amúgy is tisztában voltam vele, csak idő kérdése, hogy elcsípjenek. Nem mondom, hogy vártam, de készültem rá.

Hogy jutunk el a görög–macedón határtól odáig, hogy mi most egy szép családi ház nappalijában beszélgetünk az életedről, itt van előttünk egy általad írt könyv, és szabad emberként élheted az életed?

Döcögősen! (nevet) Fél évig voltam különböző görög börtönökben, mire kiadtak Szlovákiának.

Képzeljünk el egy balkáni börtönt, és a fejünkben megjelenő képet szorozzuk meg tízzel! Elképesztő körülmények között éltünk, főleg afrikai és közel-keleti illegális bevándorlókkal, illetve rengeteg csótánnyal.

Egy szerencsém volt, hogy mindenkivel tudtam beszélgetni, kivel franciául, kivel angolul, a szlovák nyelvtudásom miatt kicsit oroszul is pötyögtem. 27 év után tértem vissza Szlovákiába, igaz, nem önszántamból, hanem három rendőr társaságában. Egy pozsonyi börtönben kezdtem meg a büntetésem, ahonnan aztán tavaly nyáron jó magaviselet miatt szabadultam. Időközben az egy év felfüggesztettem is letelt.

Hiányzik a légió?

Jó kérdés. Őszintén szólva csalódtam az idegenlégióban. Nem a 19 év alatt, amit ott lehúztam. Utána. Engem francia állampolgárként zártak börtönbe Szlovákiában, azt vártam volna, hogy a légió utánam nyúl. Közbenjár értem. Ehhez képest, amikor a francia konzulátusról eljöttek utánam a pozsonyi börtönbe, mert kértem, hogy hozzanak már valami olvasnivalót, behoztak pár darab 4–5 éves francia magazint. Mit mondjak erre?!

Kép

Djiboutiban, egy Sniper-tanfolyamon – Fotó: Makky Lajos

Így utólag ezek szerint nem is olyan nagy baj, hogy akkor lekapcsoltak a görög–macedón határon?

Azt hiszem, nem. Nem lehetett volna örökké úgy élni, hogy a visszapillantó tükröt nézem. Hidd el, nem volt könnyű együtt élni ezzel, tiszta paranoiás lettem, ha sokáig jött utánam egy autó, inkább mentem még egy kört a legközelebbi körforgalomban. Talán, ha elmegyek Európából, de ugye itt a család...

Bármilyen furcsán hangzik, jókor jött az elfogásom. Addigra megvolt a francia nyugdíjam, nem volt már banki hitelem, ennek így kellett történnie.

Minden egyes útlevélellenőrzésnél megkönnyebbülést éreztem, megint megúsztam, de amikor elkaptak, úgy voltam vele, na, jó, ezen is túl vagyunk! Lássuk, mi következik!

Például írsz egy könyvet.

Például! (nevet) Annyi hazugságot, féligazságot és csúsztatást olvastam és láttam a légióról az elmúlt lassan harminc évben, úgy éreztem, muszáj elmondanom a valóságot. Erről szól ez a könyv. A valóságról.

– Hogyan értesültetek Flóra betegségéről?

– A születésekor tudtam meg, hogy dongalába van. Amikor kitoltak, a férjem, Andor mondta, hogy baj van a gyerek lábával. A legjobb kezekbe kerültünk, dr. Szabó Miklós Károlyhoz, azóta is ő kezeli Flórát. Szerencsére semmilyen kezelésről nem maradtunk le amiatt, hogy nem tudtuk meg ezt az információt előbb. Viszont utólag értettem meg, hogy ezért nem tudott megfordulni, végig farfekvéses volt, és hogy ez volt az oka annak is, hogy bokszolást, kis mozgásokat éreztem, de rúgást soha.

– Sokkoló lehetett a dongaláb diagnózisa.

– Azt mondták a kórházban: „Anyuka, miért sír? Ez csak egy dongaláb.” Hát nekem nem csak egy dongaláb volt, hiszen én egészséges gyermeket vártam. Eleinte nem tudtuk, mivel állunk szemben. Váratlanul ért, nagyon sokat sírtam. Aztán rátaláltam egy Facebook-csoportra, amely ma már közel ezer főt számlál, ott kaptam hihetetlenül nagy támogatást.

A szülők a legnagyobb támaszai egymásnak, és az érzés, hogy nem vagyunk egyedül, felbecsülhetetlen.

Meg tudjuk adni egymásnak a megfelelő információt is, és akkor nem járod be az ezer utat, csak a százhuszonkettőt. Sokkal kevésbé megterhelő így, lelkileg, fizikailag, időben.

– A korai kezelés miből állt? Mennyire volt nehéz megbirkózni vele?

– Ötnaponta váltották a gipszet. A hatodik gipsz után Flórának volt egy dupla Achilles-ín bemetszése, és aztán kapott még egy gipszet három hétre, ami három hónapos korára le került a lábáról. Nehéz volt, mert nem csak annyi volt a feladat, hogy ettünk, sétáltunk, aludtunk. Az időpontokat a gipszelésre, a tornákra tartani kellett, a fürdetést is máshogy tudtuk megoldani. Gipsz föl, gipsz le, ő sírt, én vele sírtam. Nagyon átéreztem a félelmét, a bizonytalanságát, én is ezeket éreztem, de tudtam, hogy a legjobb helyen vagyunk, és a Ponseti-módszer, amit nála alkalmaztak, a legjobb. Az megnyugtatott, hogy van ebből kiút. A gipszek után folytatódtak az álmatlan éjszakák, mert tíz hónapos koráig napi huszonkét órán át egy összekötött sínt kellett hordania, olyan volt, mint egy snowboard. Ezzel párhuzamosan jártunk fejlesztésekre, Dévény-tornára, hidroterápiára, talpreflexológushoz.

 – A férjed, a nagyszülők melletted voltak? 

– A nagyszülők segítettek, amiben tudtak, de édesanyám akkor még messze lakott tőlünk, anyósom pedig még dolgozott, de bátorítottak, támogattak, együttéreztek. Andor, a férjem akkortájt külföldön dolgozott, váltakoztak a hetek nehézségei. Amikor itthon volt, ugyanúgy részt vett mindenben, jött, vittük, csináltuk együtt, amit kellett – ez ma is így van. Ha lehet, együtt megyünk minden vizsgálatra, szemészhez, ortopédiai vagy gerincvizsgálatra. Ha ott kell dönteni, együtt döntünk. De benne mégis több volt mindig a kérdés, miért viszem ennyi helyre, miért viszem tovább mindig. Emiatt voltak pillanatok, amikor nagyon egyedül éreztem magam. Utólag beigazolódott, nem volt rossz, hogy én addig mentem, amíg lehetett, mert végül a tizenvalahányadik neurológus után a második genetikus, dr. Szakszon Katalin mondta el Debrecenben, hogy miről van szó, mi a diagnózis.  

– Miért kellett továbbmenni, mire kellett választ találni? 

– Flóra nem állt fel. Eleinte szépen kúszott, mászott, minden időben történt. De nagyon puha volt az izma, gyenge, és nem állt fel, nem kezdett el járni. Egy évig kerestük a válaszokat. Kétéves volt, amikor megkaptuk a Charcot-Marie-Tooth diagnózist.  

 A CMT elnevezés a betegséget leíró három orvosra utal. Ez a rendellenesség az izomzatot irányító perifériás idegrendszer működési zavara, a mozgató- és érzőidegeket érintő megbetegedés. Általában lassan kibontakozó, egyénenként teljesen eltérő tünetekkel jelentkező betegség. Jelenleg nem gyógyítható, néhány érintettet jelentősen korlátozhat a mozgásban, a betegek kis százaléka kerekesszékbe kerül. Tünete az izomgyengeség, az izomsorvadás, valamint a funkció- és érzékelésvesztés a végtagokban. Az első tünetek általában az alsóvégtag törzstől távolabbi részén jelentkeznek, később pedig a felsővégtagban is megjelennek. Jelenleg több mint hárommillió embert érint világszerte, Magyarországon 4000 beteget tartanak számon (www.wonderfloraandcmt.hu) .  

 – Mit éreztél? 

– Emlékszem, autóban ültünk, talán az M0-n voltunk, és telefonon mondta el az orvos az eredményt. Nem szokott ilyet tenni, tette hozzá, de a távolság és a téma fontossága miatt muszáj volt. Nem is haragudtam rá ezért. Természetesen kellett egy kis idő, hogy feldolgozzuk, ritka betegség van a háttérben, további kérdéseink lettek, de összességében megnyugodtam. Rögtön mindent el akartam olvasni a betegségről, de ez jó volt, mert volt róla mit elolvasni. Viszont magyarul alig találtunk valamit, ezért jött létre az alapítvány. De végre nem abban a bizonytalanságban éltünk, hogy mi ennek az oka. Jött a gyászfolyamat: elfogadni, hogy ez van. Akkor jössz rá, hogy túl vagy rajta, amikor már vagy annyira erős, hogy sírás nélkül tudsz beszélni róla. Megerősödik az ember. Nekem is vannak rosszabb napjaim, de általában próbálom azt nézni, minek örülhetünk, és nem azt, mi hiányzik. 

 – A diagnózissal meglett az irány, a cél és a feladatok? 

– Inkább további kérdéseim lettek: hogyan tovább? Sokszor megválaszolatlanul maradtak ezek. A CMT esetében ráadásul az a nagyon nehéz, hogy ez egy progresszív idegsorvadással járó betegség, csomó kérdőjel van még. Bármilyen tünete van, meg kell vizsgálni, köthető-e a CMT-hez. Nemcsak arról van tehát szó, hogy adott egy állapot, és azt elfogadod, hanem arról, hogy folyamatos a bizonytalanság.  

 – A lábán kívül érintheti más szervét is? 

– Igen. Én azt szeretném, hogy csak ennyi maradjon.

Csak a mozgása legyen érintett, ezért imádkozom. 

 – A mozgásban való akadályozottsága ma annyit jelent, hogy kerekesszékes. 

– Igen, nem maradt ki semmiből. A többi gyerekkel a programokon eleinte a háromkerekű, kis műanyag motorral élte a szabad életét, otthon pedig járókeretet használt, aztán négyévesen kapott kerekesszéket. Mindenhova vittük, sok rendezvényre jártunk, és a kislány a kis lila kerekesszékével, Pudinggal mindenkit elvarázsolt.  

Kép

Fotó: Katona László

 – Sportoló vagy, a vízilabdában kiemelkedően tehetséges és sikeres voltál. Flóra betegsége kapcsán mit tudsz kamatoztatni egykori sportolói múltadból, énedből? 

– A sportban is fontos a kisebb és nagyobb célok kitűzése, a kitartás, a közösségformálás, az elfogadás magam és egymás iránt. Továbbá rengeteg olyan szakmai tudást halmoztam fel edzőktől, gyógytornászoktól, amit tudok kamatoztatni: hogyan végezze a nyújtó és erősítő gyakorlatokat, más feladatokat, és hogyan győzzön le egy-egy nehezebb akadályt, akár lelkit, akár fizikait. Emellett igyekszem őt önállóságra, tudatosságra, a stressz tudatos kezelésére, a közösségben való mozgásra nevelni.

– Mint az edzés- vagy a versenyhelyzet: az adott pillanatból hozzátok ki legtöbbet, és van előttetek egy hosszú távú cél, amiért dolgoztok. Milyen ez a munka a mindennapokban? 

– Nekem könnyebb, ha más hozza ki belőle a maximumot nap mint nap, velem legtöbbször nyűgösebben dolgozik. Én elsősorban az édesanyja, a lelki támasza szeretnék maradni, a szakemberek „küzdjenek” vele, hiszen ők a profik, ők tudják motiválni. Úgy érzem, az én feladatom a menedzselés, a logisztika, a legjobb lehetőségek felkutatása, elérése. Máshoz nem is igazán lenne erőm, néha érzem, hogy fontos megállnom, pihennem. Főleg tanácsokat tudok adni, de dolgozni neki kell. Buzdítom, vele örülök a jobb napokon, és együttérzek a nehezebbeken, és kívánom, hogy megtanulja, hogyan hozza ki magából a maximumot. Hálás vagyok, hogy ehhez a terapeuták is hozzájárulnak. A cél, hogy mindig egy kicsit többet dolgozzunk. Amikor már fáradunk, akkor leszünk jobbak. 

– Flóra már harmadikos, inkluzív iskolába jár. Miért volt fontos eleinte a speciális iskola, aztán egy másfajta közeg számára? 

– Mindkettőre igaz ugyanaz a megközelítés: ő ott egy a sok közül. Csak mást jelent ugyanaz a mondat a két helyen. A Mexikói úti mozgásjavító oviban és iskolában ő is egy volt a kerekesszékes gyerekek közül. Megtanult mindent, magabiztossá vált, természetes volt neki, hogy nem tud mindenki járni. Fantasztikus szakemberek foglalkoztak vele, barátokra lelt, a többi családdal szabadidős programokat csináltunk. Nagyon sok terhet levett a vállunkról ez a hely, még az úszás és a vízi fejlesztés is megoldott volt helyben, így normál életet élhettünk. A változás pedig azért érett meg, mert úgy gondoltuk, hogy kamaszként sokkal nehezebb lenne belépnie a való világba, mint hatévesen. Most a Gyermekek Házába jár, egy fantasztikus intézménybe, ép és akadályozottsággal élő gyerekek közé, ahol ő ugyanúgy egy a sok közül, de másképp. 

Kép

Fotó: Katona László

– Létrehoztál egy CMT-vel foglalkozó civil szervezetet, a WonderFlora & CMT Alapítványt, és jószolgálati nagyköveti feladatokat vállalsz „A játék összeköt” programban, hogy felhívd a figyelmet a befogadó játszóterek fontosságára. Mi indított ebbe az irányba? 

– A Szerencsejáték Zrt. felkérése testhez álló feladat és nagyon fontos számomra. Hogy mi indított? Elsősorban az „önzés”, szeretném a gyermekem jövőjét jobbá tenni, de ezáltal persze az összes többi érintettért és az ő jövőjükért is dolgozom, legyen valaki CMT-s, kerekesszékes vagy olyasvalaki, aki parasportot szeretne űzni. Ezek mind-mind kapcsolódnak az életemhez, Flóra jövőjéhez és ahhoz, milyen világot látok magam előtt. Az alapítvány víziója, hogy a CMT orvosságának feltalálásáig szakmai, embertársi segítséget tudjunk egymásnak adni. Végtelenül motivált vagyok. Az egyetemen a szakdolgozatomat mesterképzésben a sportlétesítmények akadálymentesítéséről írtam.

A fogyatékosügy, az érzékenyítés túlmutat azon, hogy nekem jó legyen, sokkal inkább társadalmi, rendszerszinten kell változtatni.

Látom, hogy egyre többen akarják erre felhívni a figyelmet. Mi anya-­lányaként tökéletes páros vagyunk, hogy hírét vigyük. 

– Veled együtt Flóra is ennek az ügynek, a kezdeményezésnek az „arca” lett, megsokszorozódik a tapasztalata, hogy a világ így kerek. Ő sem kevesebb, ő sem más. Nagyon kiegyensúlyozott kislánynak tűnik. 

– A családunk a komoly nehézségek ellenére együtt tudott maradni. Bár ismerek olyan családot is, ahol az anyuka egyedül van, és így működnek jól, de talán akkor lesznek teljesek ezek a gyerekek lelkileg is, ha a család együtt marad. Flóra volt a zászlóvivő az ülőröplabda Európa-bajnokságon, nem olyan rég pedig kiválasztották egy reklámfilm forgatására is, idén karácsonykor láthatjuk egy különleges játékreklámban. Ez neki mind olyan visszajelzés szerintem, hogy fontos dolgokban vehet részt, egyre nagyobbra nyílik a világ számára. A kerekes­szék neki a szabadságot jelenti. Gyorsabban fut vele, mint én. Nem tudja, milyen az, hogy futni, de a jövőképében benne van. 

– Van remény arra, hogy egyszer járni fog? 

– Pár lépést már most is meg tud tenni, rengeteget dolgoztunk ezért, jelenleg pedig épp egy külföldi gyógykezelés elbírálására várunk, ami áttörést hozhat. Mindent megteszek, hogy sikerüljön. Van egy vízióm, egy képem, hogy Flóra egy színpadon áll, és meséli a történetét. Az pedig, hogy már ő is állva rajzolja magát, magáért beszél.  

Adód egy százalékával most te is támogathatod a CMT-ortopédiai deformitásokkal élő, ideg- és izomsorvadásos betegeket, akik számára ez a talpon maradás esélyét jelentheti! 
WonderFlora & CMT Alapítvány
Számlaszám: 11742300 – 21449149
SWIFT: OTPVHUHB   IBAN: HU40 1174 2300 2144 9149 0000 0000 
Közlemény: WonderFlóra adomány
Adószám: 19288631-1-42

Az interjú a Szerencsejáték Zrt. támogatásával készült.

 Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2022/11-es számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás tartalmából:

- A kommunikáció kezdete, a tanulási folyamata és használata az életünkben;
- Az eszközhasználatokról - elidegenedés - nagyvárosi környezet;
- Köszönésről, tegezésről, magázásról;
- A világ rohan, vagy mi?
- Beszélgetés a családban.
- Kérdésekről, őszinteségről és udvariasságról;
- A fogyasztói társadalom emberi kapcsolatairól;
- Az online kommunikáció veszélyeiről, a kommentelésekről;
- Mi a vita és mi nem?
- A filter buborékról.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Okok a háttérben, első a biztonság

Krisztináék kálváriája úgy kezdődött, hogy kislánya, Lili hosszabb ideig küzdött megfázással, ezért otthon maradt. Amikor visszament az iskolába, annyira kifordult magából, hogy többet nem is akarta betenni a lábát az intézménybe.

„Próbáltam megértetni vele, olyan nincs, hogy az ember többé nem megy iskolába, de annyira kiborult, hogy bántani kezdte magát, viszont semmi konkrétumot nem mondott, hogy miért nem akar elindulni. Ez egészen odáig fajult, hogy olyan szinten bántalmazta magát, hogy akkor már én mondtam, hogy így nem lehet iskolába menni. Gondoltam, itthon marad két napot, aztán hétfőre talán megoldódik a dolog, de nem így lett” – meséli Kriszti.

Kürthy Anna rávilágít: annak hátterében, hogy a gyermek nem akar iskolába menni, többféle tényező állhat. Ilyen a nem megfelelő iskolai légkör, a bántalmazás, a túl nagy elvárások, a teljesítményszorongás, az önértékelési és önbizalomproblémák, a családi nehézségek.

„Úgy gondolom, hogy egyszerű dac nincsen, vagyis amennyiben a gyermek erősködik az otthonmaradás mellett, annak mindig oka van. Van, hogy egy kisebb presszionálással már sikerül iskolába küldeni, azonban mindig fel kell térképezni az okokat, amennyire lehetséges.

Nem érdemes erőltetni az iskolába járást addig, amíg nem érzi magát kellőképpen biztonságban a gyermek.

Ehhez szülőként mutassunk kellő empátiát, adjunk érzelmi támogatást, és keressünk megfelelő szakembert, akivel a fiatal feldolgozhatja belső feszültségeit!”  – hívja fel a figyelmet a pszichológus.

Krisztina családja azért is került nehéz helyzetbe, mert az édesanya hiába próbálta kipuhatolni, hogy mi állhat az ellenállás hátterében, lánya általánosságokkal válaszolt. Arra, hogy valamelyik osztálytársa vagy tanára pécézte-e ki, mindig nemmel felelt, de leginkább nagyon dühös volt. Amíg Krisztina a szülői keret terhére tudta igazolni a hiányzást, nem részletezte az okokat az iskolának. Utána kislánya megint részt vett a tanórákon két napig, aztán újra erőt vett rajta a kétségbeesés, úgyhogy Kriszti már tudta: nincs mese, lépni kell, mert ez a probléma nem fog egyik pillanatról a másikra magától megoldódni.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A szakértői segítség mindenkit megnyugtathat

„Elmagyaráztam az osztályfőnöknek a helyzetet, aki megkért, hogy menjek be hozzá, és beszéljünk személyesen. Nagyon pozitívan állt az egészhez, és elmondták: ők sem tapasztaltak korábban semmi kirívót. Érdekes volt, hogy nem nagyon lepődtek meg azon, hogy Lili nincs lelkileg teljesen jól, mert a Covid-időszak elszigeteltsége után szinte nem volt olyan gyerek, akinél ne jelentkezett volna valami probléma” – emlékszik vissza az anya.

Kriszti örült annak, hogy a pedagógusok pozitívan álltak az ügyhöz, és ők is kérdezgették, miben tudnának segíteni a kislánynak. A gyerekorvos ezzel szemben nem olyan reakciót adott, amilyenre az édesanya számított.

„Elmondtam az orvosnak, mi a helyzet, hogy annyira kiborul a lányom attól, hogy iskolába kell mennie, hogy vagdossa magát, a karján ezért már hegek is vannak. Erre azt válaszolta, hogy ez valóban orvosi problémának tűnik, de ő nem akarja igazolni a hiányzást, tegyem meg én a szülői keret terhére. De hát, az csak pár nap, amit már régen kimerítettem” – panaszolja Kriszti, aki nem sokkal később a gyermekpszichiátriához fordult segítségért.

Amikor megkereste az osztályt, azt mondták, hogy hónapokkal későbbre tudnak csak időpontot adni, úgyhogy kénytelenek voltak magánúton elindulni. Szerencsére gyorsan találtak szakembert, így a kislány két héten belül megfelelő ellátáshoz juthatott.

„Ez megnyugtatta Lilit, egyrészt tisztában volt azzal, hogy szüksége van szakértői segítségre, másrészt látta, hogy foglalkozunk a dologgal, komolyan vesszük azt, hogy felvetődött valamilyen probléma, még akkor is, ha én nem bírtam rájönni, hogy mi az oka ennek az egésznek. Azt tudom tanácsolni azoknak a szülőknek, akik ilyen helyzetbe kerülnek, hogy vegyék fel a kapcsolatot az iskolával, a gyermekorvossal, és szakembert kell keresni” – teszi hozzá Kriszti.

Az igazolást végül az intézmény közreműködésével úgy oldották meg, hogy az édesanya részletesen leírta egy kérvényben, hogy miért szeretne a megszokottnál több napot igazolni, amit a különleges helyzetre való tekintettel el is fogadtak.

A depresszió nem gyengeség

Kürthy Anna azt tanácsolja, ha a gyermek mentális tüneteket mutat, érdemes érdeklődni, hogy elérhető-e az intézményben megfelelő iskolapszichológusi ellátás (sajnos nincs mindenhol). Ilyenkor az a menetrend, hogy a szakember felveszi a szülőkkel a kapcsolatot, és konzultáción járják körbe a problémát.

Ha úgy látja, hogy a kompetenciáján belüli a helyzet, akkor elkezd a gyermekkel heti vagy kétheti rendszerességgel foglalkozni, folyamatosan tartva a kapcsolatot a szülőkkel.

Amennyiben úgy ítéli meg, hogy a gyereknek más típusú ellátásra van szüksége, máshová irányítja. „Az iskolapszichológus segíthet a beilleszkedési nehézségek, szorongás, félelmek, önértékelési nehézségek, frusztráció, agresszió, viselkedészavar esetén, veszteségfeldolgozásban, pályaválasztásban, tehetséggondozásban. Amennyiben a probléma túlmutat ezeken, úgy megfelelő szakemberhez irányítják a családot, ahol elkezdődhet a terápiás folyamat” – magyarázza a szakértő.

A pszichológus szerint a megelőzés a legfontosabb. Érdemes már korán érzékenyíteni a gyermekközösségeket, szülőket, pedagógusokat a mentális problémákkal kapcsolatban. A depressziót még mindig sok helyen gyengeségként, kevés akaraterőként definiálják, pedig ez nem így van, a mentális és a fizikai betegségek kéz a kézben járnak.

Ha egy törött csonttal orvoshoz megyünk, miért ne mennénk megtört lélekkel is?

A támogatás, az empátia, a meghallgatás és az egymásra figyelés a kulcsa annak a biztonságos légkörnek, amelyben a gyermekek is jól tudják érezni magukat.

„Mindenekelőtt figyeljünk a gyermek szükségleteire, mert már egészen kicsi korban meg tudják fogalmazni, mi az, amitől jobban éreznék magukat. Adjunk teret és időt a beszélgetésre, amikor tényleg csak egymásra figyelünk! Próbáljunk meg minél több minőségi időt eltölteni, kilépni a mókuskerékből, és új programokat találni, amelyekben szülő és gyermek egyaránt jól érzi magát! Vegyük fel a megfelelő szakemberekkel a kapcsolatot, és támogassuk meg minél több oldalról a mentális nehézséggel küzdő fiatalt. Kapjon pszichológiai és pedagógiai megsegítést is!” – összegzi gondolatait a szakember.

Trinity, több mint egy évvel ezelőtt jöttél Magyarországra, ez a második tanéved a Szegedi Tudományegyetemen. Hozzászoktál már az itteni élethez?

Trinity: Múlt szeptemberben, az Eucharisztikus Kongresszus idején érkeztem. Nehéz volt hozzászokni például az itteni időjáráshoz, az elején nagyon fáztam. De a legnagyobb nehézség egyértelműen a magyar nyelv volt. Most már azért ki tudom fejezni magam, heti kétszer van nyelvórám. A napjaim nagy részét a tanulás tölti ki, emellett részmunkaidőben dolgozom is. Ha van szabadidőm, sportolok: pingpongozom, röplabdázom, focizom.

Réka: Igen, az elején majd megfagyott, a magyar konyhától rosszul volt, visszasírta a hazait. Amit meg én nem bírok megenni. Nem szeret dicsekedni, de a múlt félévben 19 tantárgyából 15 ötös lett, a többit is négyessel zárta. Elképesztően sokat tanul.

Van kedvenc magyar szavad, mondatod?

Trinity: Persze. Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön… (nevet, és sorolja magyarul a napokat. Majd újra angolra váltunk.– a szerk) Be tudok mutatkozni magyarul. Sok szót ismerek, amikor magyarul beszélek, általában megértenek, de nyelvtanilag biztosan nem helyes, amit mondok.

Egy éve élsz itt, ez idő alatt milyennek ismerted meg a magyar embereket?

Trinity: Kedvesek, befogadók, segítőkészek, és adakoznak. Nem rossz emberek.

Viszont észrevettem, hogy nem szeretnek külföldiekkel beszélni, még akkor sem, ha jól tudnak angolul, zavarba jönnek, és félnek, hogy hibáznak.

Itt Szegeden van egy nemzetközi diákcsoportunk, sokan panaszkodnak erre.

Forgassuk vissza az időt egészen a gyermekkorodig. Elmesélnéd, hol nőttél fel? Hogy telt a gyermekkorod?

Trinity: Nigériában, Onitshában születtem 1995-ben. Négyen vagyunk testvérek: két lány, két fiú, én vagyok a második gyerek a családban. Anyukám civil servantként (kormányzati alkalmazott – a szerk.) dolgozott, most már nyugdíjas, apukám üzletember, de ebből nem volt bevétele, ezért a családunk csak az édesanyám jövedelmére tudott támaszkodni. Tehát nem voltak túl rózsásak a családi körülményeink. A szüleim most Onitshától nem messze, Ogidiben élnek.

Onitshában van egész Nyugat-Afrika legnagyobb piaca, körülbelül akkora, mint egész Szeged. Zajos város, ott nem látsz öltönyös, nyakkendős irodai dolgozókat, hanem papucsos, rövidnadrágos embereket. Nigéria dél-keleti részén a lakosság legnagyobb része katolikus keresztény, ahogy én is. Az északi részen viszont a muszlim vallásúak vannak többségben.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Réka: Afrika legnagyobb drámája, hogy nincs ingyen oktatás és egészségügy. Trinity szülei mind a négy gyereküket ki tudták taníttatni legalább az általános iskoláig, ami nagy dolog. Emberek millióinak nincs pénze tandíjra. Nigériában nagyon sokan nem tudnak tanulni, mert vagy eszel, vagy tanulsz, ezért generációkra nyomorban maradnak. Hivatalosan 200 millióan lakják az országot, de lehet, hogy sokkal többen, mert akik nem iskolázottak, azokat nem is anyakönyvezik. A lakosság 60 százaléka a WHO szerinti létminimum alatt él, ami napi egy dollárt jelent.

Ha egy szegény ember gyermeke elkapja a maláriát, bár könnyen gyógyítható lenne, pénz híján belehal.

Úgy képzeld el, mint Móra Ferenc Kincskereső Kisködmönjében, ahol Hugihoz akkor hívták az orvost, amikor a papot kellett volna. Az átlagember számára a kórház elérhetetlen.

Hogyan kell elképzelni a nigériai egészségügyet, hogy néz ki egy kórház?

Trinity: Azt nem mondanám, hogy az egész rendszer rossz. Többféle fenntartású kórház van. Ha a nagyvárosokba mész, ott nagy magánkórházak vannak, ahol jó ellátást kapsz, de nagyon drágán. Az emberek azért nem jutnak hozzá az egészségügyi ellátáshoz, mert nincs pénzük. Ezért is döntöttem úgy, hogy ápoló leszek, hogy segítsek a magam módján. Egy utazásom során tanúja voltam egy szörnyű közlekedési balesetnek, igazából ez játszott főszerepet a döntésemben. Ott például nincs mentőszolgálat...

Réka: Trinity most már látja a különbségeket egy európai kórházhoz képest. Ami ott van, az minden, csak nem kórház. Például egy sebészet van, és mindenki ott fekszik, akit meg kell műteni: 10, 20, 30 ember egy kórteremben. Generátor fejleszti az áramot, különben még hűteni sem tudják az inzulinokat. Ha nincs áram, nincs CT sem. A nemzeti energiaszolgáltató napi egy-két órára elegendő áramot ad. Amikor legelőször be akartam rakni a maradék ebédemet a hűtőbe, akkor rám szólt a kórházigazgató, Izunna atya hogy ne rakd be, mert nincs benne áram.

Van, hogy a kórteremben kapirgál egy tyúk, vagy egy kecske legel a kórház udvarán.

Nem olyan, mint egy magyar kórház, de ettől még működik.

Hol máshol, mint egy kórházban találkoztatok először.

Trinity: A nővérképzőbe jártam, és gyakorlaton voltam Onitshában a Borromeo kórházban. Volt egy dialízises beteg, az ő ágyánál beszéltünk először. Réka azt hitte, végzett nővér vagyok, nem tanuló. Így kezdődött a közös történetünk.

Réka: Mi a legszegényebb betegekhez megyünk, akik nagyrészt analfabéták. Az angol a hivatalos nyelv, de ők csak a törzsi, igbo nyelvet beszélik. Évekig Trinity volt a tolmácsom.

Egy végstádiumú vesebeteg, négygyermekes férfi, Tobias ágyánál találkoztunk 2018-ban. A dialízis-kezelése 100 dollárba került hetente, ez körülbelül annyi, mint egy havi átlagkereset Nigériában, tehát reménytelen volt a helyzete. A kezelését a misszióra kivitt pénzből kezdtük el. Vérnyomáscsökkentőre is szükség volt, hogy ne kapjon agyvérzést, ez napi egy dollárba került, de a családjának erre sem telt. Nem akartam, hogy meghaljon, ezért kampányt indítottam, és a magyarok összeadták a pénzt. Megvettem a vérnyomáscsökkentőket, és Trinityre bíztam, hogy adja be őket. Nem tudtam, hogy ő diák.

A művesekezelések nem szoktak azzal végződni, hogy spontán meggyógyul a beteg; meghal, vagy örökre művesére szorul. Én hazajöttem, és amikor később misszióstársam, dr. Csókay András professzor kiment, küldtem vele 800 dollárt, hogy megint legyen pénz Tobias művesekezelése. Aztán egy nap hív András, hogy „te, Réka, azt mondják, a beteg meggyógyult, és hazament”.

Én ezt nem hittem el, csak akkor, amikor a következő missziómkor elzarándokolt a kórházba, és megköszönte, hogy meggyógyult. Ha nincs Trinity és a Jóisten, lehet, hogy tényleg meghal.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Mindig fogadott lányodként beszélsz róla. Hogyan alakult ki ez a szoros kötődés köztetek?

Réka: 2018-ban döntöttük el Csókay professzorral, hogy a legtehetségesebb tanulókat ösztöndíjjal fogjuk támogatni. Trinity évekig azért dolgozott nagyon kevés pénzért, hogy továbbtanulhasson, így bejutott a nővérképzőbe. Ez a pénz csak az első évére volt elég, ezért pályázott az ösztöndíjunkra. Amikor az ottani atyák szóltak nekem, hogy őt választották ki, akkor ismertem meg az élettörténetét, olvastam az önéletrajzában, hogy mennyit nélkülözött, és elsírtam magam. Ezt nem tudtam róla, mert az igbók nem panaszkodnak. Amikor megkapta az ösztöndíjat, felsikoltottam, hogy a Jóisten választotta őt.

Az évek alatt jó barátságba kerültünk, aztán 2020-ban volt az áttörés, amikor kimentem két hétre, és a lezárások miatt fél évig nem tudtam hazajönni. Március helyett szeptemberben tértem haza. Ez idő alatt együtt laktam Trinityvel. Abban az évben én fizettem ki a családjának a lakbérét. Amikor kitört a koronavírus-járvány, bezárták az iskolákat egy olyan országban, ahol a legtöbb lakásban nincs áram, pláne internet, sőt lehet, hogy ágy sem.

Ott nincs olyan, hogy online oktatás. A járvány miatt milliók örökre búcsút mondtak az iskolának.

Trinity: Amikor befejeztem a nővérképzőt, diplomát kaptam, de ez nem ugyanaz, mint Magyarországon az egyetemi alapképzés. Dolgoztam a kórházban, és Réka megkérdezte, akarok-e Magyarországra jönni, mert lenne lehetőségem itt továbbtanulni. Segített jelentkezni a Hungary Helps ösztöndíjra, intézte a vízumomat.

Réka: Amikor másfél éve kiderült, hogy felveszik Szegedre, az édesanyja, aki kétoldali térdízületkopásban szenved, és nem tud lábra állni, személyesen eljött hozzám. Egy kekében (háromkerekű kis kocsi) ült, borzasztó nagy fájdalmak között kiszállt, és beszélgettünk. Köszönetet mondott, és átadta őt nekem. Trinitynek fontosak a gyökerei, soha nem fogja megtagadni a családját. Egyik öccse most egyetemista, befizették a tandíjat, de kint hét hónapja tanársztrájk van.

Trinity, te hogyan szólítod Rékát?

Trinity: Anya. Így hívom, magyarul. Vezető- és anyaszerepet is betölt az életemben. Mi egy család vagyunk.

Azt nagyon nem szereti, ha a doktort a neve elé teszem.

Réka: A két lányom testvérként tekint Trinityre. Együtt járnak bulizni. Amikor itt ül velünk egy asztalnál, ahogy végzünk az evéssel, megy, rohan, és mosogat. Én meg rosszul érzem magam, mert a lányaim nem szoktak ilyet csinálni. (nevet)
Házias, kitakarít, figyeli, tud-e bármit viszonozni nekünk. De ő otthon is ezt csinálta, van mit tanulnunk tőle. Most, a négynapos hosszúhétvége alatt eljött hozzánk, de ha csak kétnapos hétvége van, akkor tanul. Az ünnepeket általában együtt töltjük.

Trinity: Amikor együtt vagyunk, eszünk, filmezünk, kártyázunk, sokat nevetünk. Tervezünk egy körutazást az egyetemi társaimmal a közeljövőben, ha ez nem karácsonykor lesz, akkor, ahogy tavaly, úgy idén is együtt tudunk ünnepelni.

Mik a terveid az egyetem után? Szeretnél majd hazatérni Nigériába?

Trinity: 2024-ben végzek Szegeden. Utána mesterképzésre szeretnék menni, mellette pedig kórházban is dolgoznék. Majd pedig a doktorit is szeretném megszerezni, akár itt Magyarországon, ha kapok ösztöndíjat. De Európa más országaiba vagy Amerikába is továbbmennék. 

Most nyáron otthon voltam, így jövőre nem, majd csak két év múlva megyek újra. De tartom a kapcsolatot a családommal, a fő célom, hogy egyszer hazatérjek, és visszaadhassak valamit a közösségnek. De innen is segítem őket.

Nigériában az emberek éheznek, alultápláltak, és ezért lesznek betegek. Ezért is vállaltam munkát az egyetem mellett, hogy a családomnak segítsek, pénzt tudjak nekik küldeni.

Réka: Trinity nem egy átlagos képességű lány, sem mentálisan, sem érettségben. Jó vezető lenne, vagy akár professzor a nővérképzőben.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Réka, hamarosan újabb misszióra indulsz. Eközben a hírekből egyre többet hallani arról, hogy Nigériában óriási árvíz pusztít.

Réka: Hatalmas humanitárius katasztrófa van. Több mint kétmillió embert kellett kitelepíteni, miután kiáradt a Niger folyó. Majdnem minden évben van árvíz, mivel nekik nem volt Széchenyi Istvánjuk, és nincs adórendszerük. A sok eső, ami márciustól szeptemberig lehull, felduzzasztja a talajvizet, egy idő után mindent eláraszt. Az árvíz miatt jelen pillanatban maximum hajóval tudnánk kimenni missziós munkát végezni. Két-három hét múlva viszont lemegy az árhullám, és akkor tudunk segíteni. Ilyenkor a sok szúnyog miatt mindig tífusz- és maláriajárvány van. A misszióm kezdeti célja pont ez volt, hogy gyógyítsam a maláriás, tífuszos betegeket.

Pár héten belül indulok, és három hétig tervezek maradni. Nem egyszerű megoldani, mert főállásban itthon a Semmelweis Egyetemen tanítok, és van egy háziorvosi praxisom. Nagy kihívás helyettes háziorvost találni ma Magyarországon.

Az orosz-ukrán háború óta kint több mint 300 százalékkal megnőttek az árak. A kórházban dízel működteti az aggregátort, így van áram. Tavaly 140 forintnak megfelelő összeg volt literje, ma meg már 890 forint. Ezt a betegek nem bírják kifizetni. Nincsen társadalombiztosítás, a gyerekek és a betegek a legnagyobb vesztesek. Ahhoz képest, amit 10–20 éve tapasztaltunk, most kataklizma van.

A magazin ír a katari foci-vb körüli dilemmákról, a női alkoholizmusról, arról, mi történik velünk a krízisek után. Olvashatunk benne arról, hogyan védekezhetünk a szokatlan benti hideg ellen, mi az a darabos hozzátáplálás és mikor érdemes bevezetni az allergéneket a babakosztba. A történelmi kalandozás ezúttal a merényletek túlélésének bajnokáról, Fidel Castróról és az Afrika-kutató Magyar Lászlóról szól. Szabó Borbálának pedig ismét új sorozata indul Öreganya címmel.

Fizesse elő a lapot itt!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Elárulja, honnan jött az indíttatás, hogy lelkész legyen? 

A szüleim Kibédről származnak, ez a település a 20. század első felében a Bethánia nevű ébredési mozgalom körforgásába került. Nagyapám a Don-kanyarban maradt, így édesanyám hadiárvaként nőtt fel, és egy darabig az a dédanyám nevelte, aki a bethánista kör egyik alapembere volt. Ez a lelkiség a családi örökségem. Ezenkívül Szovátán, ahol születtem és nevelkedtem, egy önazonos és hiteles lelkésznőm is volt Járosi Margit, Reményik Sándor unokája személyében. Ő Szováta előtt a besztercei szórványban szolgált, a férjét közben bebörtönözték, mégsem a sérelmeiből élt. Jó kedvet sugárzott, nem volt benne önsajnálat. És ugyan nem volt már fiatal, de volt nyelve a fiatalok felé. Tőlük jött az indíttatás. 

Mennyire támogatta a család az elképzelését, és hogyan találta meg a helyét az egyházi közegben? 

Édesapám kicsit megszeppent, hiszen a Ceaușescu-érában voltam gyerek, amikor az egyházakat megfojtották, s ez nem tűnt karriergyanús hivatásnak. Székelyudvarhelyen matekos osztályban érettségiztem, onnan kerültem a kolozsvári teológiára. A férjem ezekben az években a moldvai szórványban szolgált, és végül együtt kerültünk egy-egy háromszéki kis gyülekezetbe, ahol nehezen találtam a helyem, nem egy nyelvet beszéltünk a gyülekezeti tagokkal. Megrendültem. 

Mi volt ennek az oka? 

Székelyföldön belül is nagy különbségek vannak viselkedésben, lelkiségben, világlátásban. Ha a férjemmel gyülekezetet cseréltünk volna, talán működhetett volna a szolgálatom, ugyanis az ő gyülekezete ragyogó pontként világított Háromszéken. De alapjáraton zárkózottnak éreztem a háromszékieket, nem találtam a kódot, nagyon fiatal is voltam. Az is problémát jelentett, hogy női lelkész vagyok, azaz „szoknyás pap”. De a közöny volt a legnagyobb probléma. Például dramatizáltam Eszter könyvét, a gyerekekkel egyórás előadást hoztunk létre, ügyesen voltak és élvezték, de a szülők nem jöttek el a bemutatóra – télen sem, amikor nem voltak mezőgazdasági munkák. Fel sem vetődött senkiben, hogy ez nem helyes.  

Sok évre lett volna szükség és folyamatos magvetésre, de türelmetlen voltam. Fuldokoltam. 

A kezdet akkor nem volt könnyű. Ezután következett Temesvár? 

Temesváron a gyárvárosi új gyülekezetben négy évig szolgáltam. Leginkább gyerekekkel, fiatalokkal és nőkkel foglalkoztam, majd a Temesvár agglomerációjához tartozó Újmosnicára kerültem, már 17 éve. Újmosnica eredetileg telepes falu, a Bánság szinte utolsó telepes községe. A hatvanas évekig színreformátus volt, de én már egy asszimilálódó közösségbe érkeztem. A hívek 1906-07-ben többnyire az Alföldről telepedtek ide, de a bekövetkező impériumváltás miatt nem tudtak igazi közösséggé formálódni. Nem rendelkeztek a soknyelvűség biztonságával, mint a temesváriak, könnyen talajt vesztettek, nem volt nehéz a harmadik-negyedik generációt román tannyelvű iskolába irányítani. Én értem a bizonytalanságukat, Székelyföldön mi is úgy nőttünk fel, hogy nemigen ismertünk román embert. Kislányként azt gondoltam, minden román ember szereti Ceaușescut, a televízióban ezt láttam. A lelkészi szolgálatom így összetett, a szórványgondozás és némiképp a közösség kulturális életének szervezése is a feladatom. Itt érzem először igazán hasznosnak magam. 

Volt olyan konkrét élmény vagy tapasztalat, amely felülírta a pályakezdőként érzett megrendülését? 

Egy 24 éves nő alig alkalmas arra, hogy egy székely konzervatív presbitériumban, 70 éves férfiak között elnököljön, vagy rögtön a biblikateológia kurzus után a templom tetőfödésébe és a könyvelésbe ugorjon fejest. A lélek nem bírja ezt a váltást. Az enyém legalábbis nem bírta. A sok évnyi szolgálattal a legtöbb dolog mégis a helyére került. Mostanság is dohogok a járulékos munkák miatt, nehezen tudom szolgálatként értelmezni az adminisztrációt vagy az épületjavítási munkákat. De már nem tűnik abszurdnak, hogy egyik órában a harangokhoz kell felmásznom, és közben azon bosszankodnom, hogy szoknyában maradtam, mögöttem két-három munkással, a következő órában pedig bibliaórát tartok vagy éppen írok. Nem tragédia, hátha Isten ebből is kihoz valami jót. Ami még fontos: korábbi gondnokom, Józsi bácsi és felesége – Bözsike néni, aki a pandémia alatt eltávozott közülünk – személyében két református hitű, szent embert ismertem meg egy alig református, alig magyar faluban. Sokszor segítettek ők, a laikusok rajtam, a lelkészen.  

Ha nagy volt a baj, beszaladtam hozzájuk, ha nem tudtam imádkozni, leültem közéjük, és imádkoztak ők. Vagy csak megfogták a kezem, és hallgattunk. 

Mikor döntött úgy, hogy felvállalja az irodalomhoz fűződő vonzalmát? 

Verseket mindig is írtam, és állandóan olvastam szépirodalmat, már 15 évesen Kafkát, diákként irodalmi versenyeken országos szintig jutottam. Mégsem volt önbizalmam. Ha viszontláttam egy írásomat nyomtatásban, azonnal elbizonytalanodtam. Amikor pedig már tudtam, hogy ez számomra létbevágó önkifejezési eszköz, rég messze kerültem a centrumtól, mindentől és mindenkitől, Temesváron nem volt irodalmi műhely, ahová tartozhattam volna. Küldtem prózákat irodalmi folyóiratokhoz, de nem válaszoltak, utóbb kiderült, nem olvasták el a szövegeket. Ugyanakkor közel kerültem a kortárs színházi nyelvhez, és amikor az ezredforduló körül a temesvári Csiky Gergely Társulat Pintér Béla Parasztoperáját bemutatta, küldtem az előadásról egy recenziót a Játéktér nevű romániai színházi lapba, ahonnan két napon belül jött a válasz, hogy ez milyen nagyszerű, nem egy átlagos kritika, üdítő a külső szem. Végül körülbelül tíz színházkritikám jelent meg náluk. 

Kép

Mátyus Melinda - Kép: Kis Zoltán

Innen jutott el addig, hogy a Literán, a Látóban, a Pannon Tükörben és a Szifonline felületén is publikált. A Jelenkor folyóirat pedig idén teljes egészében lehozta A kántor lánya című nagy elbeszélését vagy inkább kisregényét… 

Ez óriási számomra. A Jelenkorban ez a második szövegem, ráadásul ezerlábú hosszúságú, boldogság, hogy így leközölték. Visky András író érkezett a színházba dramaturgnak mintegy három éve, Az ember tragédiáját állították színpadra a kiváló rendezővel, Silviu Purcăretével. Andrást a teológia idejéből ismerem, Hamvas Béláról írtam a diplomamunkámat, és a dogmatikaprofesszorom javaslatára az ő segítségét kértem. Aztán nem tartottuk a kapcsolatot, messzire kerültem. Amikor Temesváron egy író-olvasó találkozót szerveztünk vele, rögtön lecsaptam rá, nem olvasná-e el egy-két rövid szövegemet. Utóbb bevallotta, nem örült, mert tapasztalata szerint ha egy lelkész írni kezd, „kánaáni” nyelven ír, a szövegeit agyonkontrollálja.  

Az írói életem ezzel a mondatával indult: „Te nem író leszel, hanem már író vagy.”  

És innentől írtam, írtam, és a következő évben már Látó-Nívódíjas voltam. Gyorsan történt minden. Azóta is rengeteg szeretetet kapok az irodalmi közegből, olyan nagy kaliberű szerzőktől is, akikre annyira felnézek, hogy öt éve el sem tudtam képzelni, hogy valaha akár barátságba is kerülhetünk. 

Azt tudta előre, hogy A kántor lányával mit szeretne üzenni vagy kiírni magából? 

Egy szöveg nem úgy indul el, hogy az ember valamit el akar mondani, és ennek a környezetéből nem tágít. A szöveg, ha elindul, önjáróvá válik. A szerző egyszer csak észreveszi, mire megy ki a játék, és fut a szöveg után. De persze, hogy a saját világodat, tapasztalataidat írod bele, ami körülvesz, amiben élsz, az én esetemben a lelkészi tapasztalat megkerülhetetlen. Az igehirdetés és az irodalmi szöveg nyelve viszont két külön világ, noha lehet, hogy ugyanarról beszél. A kántor lányának az alapötlete onnan indult, hogy elvittem a konfirmandusaimat a város különböző felekezeti templomaiba, hogy az adott felekezet tanításait a legjobb helyszínen, a templomban mondjam el és mutassam meg nekik. A belső terek jelentésesek, szerettem volna, hogy érezzék az építészet jelzéseit. Az evangélikus templomba is elmentünk, amelybe háromnyelvű gyülekezet jár, s még ma is szinte mindenki a saját anyanyelvén mondja az imádságot. Ez ugye lehet Bábel, de lehet Pünkösd is – attól függ, ki milyen lélekkel helyezkedik bele a térbe, a közös imakavalkádba. Ez az élmény indította el bennem azt a szövegfolyamot, amely A kántor lányához vezetett. A soknyelvű párhuzamos imádság volt a kiindulópont, ki hogyan érzi magát egy ilyen térben, miként tudja megélni a hitét. 

Mit gondol, a végeredmény mennyiben tart esetleg görbe tükröt az egyház elé? 

Ha arra gondolok írás közben, mi a dogmatikai elvárás felém, mert lelkész vagyok, mert tartanom kell magam bizonyos tanításokhoz, hagyományhoz, jobb, ha nem is írok. Mert az irodalom másról szól. Íróként nem lehet semmilyen elvárásnak megfelelni, csak jó szöveget kell írni.  

A kántor lánya egy „vallássérült” fiatal nő életéről szól. Arról, hogy milyen nagy a baj, ha a mondatok és az élet között nagy a távolság.  

Ha a nyelv tökéletes, maga a szeretet nyelve, pláne amikor kifelé irányul, miközben a valóság, az élet egész más. Az ebből fakadó feszültség lelki hasadáshoz vezethet. 

Milyen visszajelzéseket kapott az írására? 

Egy kolléga megkérdezte, hogyan használhatok csúnya szavakat a szövegben, mégiscsak lelkész vagyok. Hiába próbáltam magyarázni, hogy a figura, akit megformálok, így beszél, tehát nem használhatok mennyei nyelvet, a saját közegében kell működtetnem. Tudatosítanom kellett magamban is, hogy a szövegeim radikalitásából semmiképp nem az következik, hogy a lelkiségemet ne venném komolyan. Más a két nyelvezet, de ugyanazokat a tapasztalatokat fogalmazom meg a szószéken és az irodalmi szövegben. A Bánsági Magyar Napokon felolvasóestet tartottunk A kántor lányából, a résztvevők feltehették kérdéseiket, a gyülekezeti tagok is. Három nagyszerű színésznővel együtt egy óra alatt olvastuk fel a teljes szöveget, egy pisszenés nem volt. A kántor lányát is Melindának hívják a történetben, mi pedig négyen fehérben, mezítláb, szinte angyalként olvastunk fel, mert szerintem a figura is angyalszerű, azt mondja, amit gondol. Ahogy egy angyal teszi. A hallgatók szerették. A Koinónia táborban is volt egy felolvasásom, amelyre visszajelzés-özön érkezett, a résztvevők elárasztottak kérdésekkel, szeretettel. Sokan magukra ismertek valamilyen szinten, utólag is mondják, hogy beléjük égett a szöveg. Azt is kihallottam a reakciókból, hogy érzékeny pontokra tapintottam. 

Mik a további tervei az írással? 

Másfél kötetre való rövidprózám gyűlt össze, ezek mind megjelentek irodalmi folyóiratokban. Remélem, mihamarább kötet születik ezek egy részéből. Most egy regényen dolgozom. 

Küzdelmes utat jár be a magyar kisebbség tagjaként a határainkon túl. Hogy érzi, mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy egy másik országban kell magyarként értéket teremtenie? 

Határon túli magyarként akkor jut először eszébe az embernek, hogy ő egy kicsit más, amikor magyarországi magyarokkal találkozik. Addig a saját közege a természetes, hiszen abba született bele. Majd rájön, hogy ő kisebbségi magyarként alkalmazkodóképesebb az anyaországiaknál, talán kevésbé tart a más nemzetiségű emberektől, a másfajta gondolkodástól. Sőt egyáltalán nem fél a másságtól, mert van tapasztalata arról, hogy a különbözőség természetes. 

A MagyarBrands díjat 2010-ben alapították. A díj küldetése az elmúlt 12 év alatt nem változott: a cél a vásárlók és az üzleti világ figyelmét ráirányítani a legsikeresebb hazai fogyasztói, üzleti vagy innovatív márkák termékeire, szolgáltatásaira.

E három kategóriában összesen 850 márkát díjaztak 2022-ben – fogyasztói és üzleti márka kategóriában 350-350, innovatív márka kategóriában pedig 150 vállalat nyerte el a legkiválóbbaknak járó elismerést.

Az idei évben a Képmás magazin a legjobb fogyasztói márkáknak járó elismerést zsebelhette be.

„Nagyon örülünk, hogy az idén 20 éves Képmás ilyen nagy mérföldkőhöz érkezett.  Szerkesztőségünkben mindig arra törekedtünk – és törekszünk a továbbiakban is –, hogy tartalmaink hazai vonatkozású, keresztény értékrendű és családi értékeket kiemelő témákat dolgozzanak fel, amelyekkel nemcsak a fővárosi és vidéki magyar olvasókat, de a határon túl élő magyarokat is igyekszünk megszólítani. Magazinunk online felületén angol nyelven is lehet a cikkeket olvasni, amellyel eljuttathatjuk történeteinket a világ többi részén élők számára is” – mondta Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadójának ügyvezetője.

A MagyarBrands díjra érdemes vállalatok kiválasztása rendkívül komplex: egy márka pénzügyi adatainak többszempontú vizsgálata, valamint fogyasztók és szakértők egyöntetű értékítélete alapján részesülhet ebben az elismerésben. A díj odaítélése számszerűsíthető kritériumok alapján történik, amelyet egy önkéntes, független szakértőkből álló bizottság döntése egészít ki.

A díjhoz kapcsolódó korábbi felmérésből kiderült: 2021-ben MagyarBrands díjat elnyert fogyasztói márkák átlagos ismertsége magasabb volt, mint 75 százalék, kedveltségük pedig 85% feletti volt. Ez jól mutatja a hazai fogyasztók elkötelezettségét a magyar márkák iránt. Az adat alátámasztja azt a piaci jelenséget is, hogy a hazai fogyasztók mintegy kétharmada szerint

a termék magyar származása jobban befolyásolja vásárlási döntéseiket, mint a csomagolás vagy az ár.

A Képmás magazin 2002-ben indult. Cikkeinek és tartalmainak központi témája a család, a párkapcsolat és a gyereknevelés. A magazin felelős kiadója Molnár-Bánffy Kata, a Salt Communications ügyvezető tulajdonosa, főszerkesztője Szám Kati.
A nyomtatott magazin online felületeként jött létre honlapunk, a kepmas.hu.

Honnan ered a mi kultúránkban a halottak iránti kitüntetett figyelem, a halottak emlékezete? 

Minden kultúra igyekszik kapcsolatot tartani az elhunytakkal valamilyen módon, többnyire az emlékezés rituáléin, gesztusain keresztül. Az egyes társadalmak egyrészt valamilyen gondolati rendszert, másfelől egy szokásrendet alakítanak ki erre vonatkozóan, amely beleillik a saját komplex szokásrendszerükbe. Az európai gyakorlatban elsősorban a katolikus vallás szabályozta és alakította a halottakra emlékezés ma is ismert alapformáit, amelyek aztán területi és környezeti befolyások által változtak. 

Az alapvető elgondolás az volt, hogy amint valaki meghal, megszűnik a környezetével való kapcsolata – a népi hiedelemanyag szerint ez fokozatosan következik be –, ezért az emlékezéssel kell ezt a kapcsolatot élővé tenni.  

Úgy tűnik, hogy a halottak a világítás és temetőjárás „főszereplői”, ám valójában éppen az élőkre vonatkozik a szokás lényege: évről-évre rendszeresen meg kell erősíteni egyrészt a két szféra – élők és holtak – közötti határt azzal, hogy megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, másrészt a múlthoz kapcsolódásunkat is így nyomatékosítjuk. 

Mikor alakult ki a világítás és temetőjárás szokása? 

A katolikus vallás a kora középkor táján szabta meg, hogy naptár szerint mikor kell a már üdvözült, azaz minden bizonnyal a mennyországba jutott elhunytakra emlékezni: ez a Mindenszentek ünnepe. A köztudatban a Mindenszentek napjának értelme kicsit módosult, és ma már úgy gondoljuk, hogy ez a nap mindazon halottak emléknapja, akiket tulajdonképpen nem ismerünk. A halottak napját valamivel később, a IX-X. század táján nyilvánították hivatalossá és rögzítették november 2-ára a naptárban. 

A mai temetők rendszerint a települések szélein, külterületein helyezkednek el, de ez nem mindig volt így, hosszú történeti folyamat eredménye. A XIX. századig a templomkertben, a települések központjában temették el a halottakat, azonban a járványok során a közegészségügy felismerte, hogy ez a gyakorlat nem feltétlenül higiénikus, majd a XIX. század végétől egyre távolabb helyezték el a temetőket a falvaktól. Az új, erre kijelölt részeket lassan körbekerítették, és temetőkertté, sírkertté formálódott a temető. 

Milyen változást hozott ez a halálról, a halottakról és a velük tartható kapcsolatról való gondolkodásban? 

A halál az emberélet fordulói közül az utolsó átmeneti rítus, amelynek a rítuselméletek szerint minimum három fokozata van.  

A temetés maga az elválasztó rítus, amely az elhunyt távozását legitimizálja a közösségben.  

Ezzel párhuzamosan vagy ezt követően történik a halott helyének kijelölése a közösségben különböző szokáscselekvésekkel, hiedelmekkel. Majd a megerősítés fázisában, vagyis az éves emlékezésekkel rendszeresen nyomatékosítjuk az elhunyt helyét, az élők közösségével való kapcsolatát és azt a határvonalat, amely élők és holtak világa között fennáll. Persze, ma már sok szokásunk megkopott, a temetésnek pedig elterjedtek új formái is, de a temető „konzervatív” intézményként az idő és a társadalmi változások lenyomata is egyben. 

Például a paraszti kultúrában kezdetben a temetőt még nem használták „kertként”, nem is volt bekerítve, csak egy árok húzódott körülötte, praktikus és szimbolikus jelentéssel: egyrészt sok helyen vizesárokként működött, másrészt ebbe az árokba temették a kereszteletlen csecsemőket és az öngyilkosokat, hiszen őket megszentelt földbe nem vihették be. Ahogy fokozatosan bekerítették – először élősövénnyel, majd épített kerítéssel –, beültették fákkal, kialakult a temetői sírrend, azaz a sírok helyének és a síremlékek formájának a szerepe, úgy vált a temető kitüntetett hellyé, sírkertté, egyszersmind szimbolikus síkon is megszelídítve a halál gondolatát.  

Mit jelent ez pontosan? Mi változott meg a gyakorlatokban? 

Ahogy a halottal bánunk, az az élő társadalom tükre, így a temetők gondozásában és a megemlékezés formáiban az aktuális közösség állapota is megmutatkozik.  

Már a temetési szertartásban is, a halott előkészítésének módjában kifejeződik, hogy az élők nemcsak az elválasztásról gondoskodnak, hanem arról is, hogy az elhunytnak rendezett élete legyen a túlvilágon.  

Megmosdatják, megfésülik a halottat, a körmét levágják, ünneplő ruhába öltöztetik, de helyenként a fiatal lány stafírungjának darabjaiból és a ruháiból is tesznek a koporsóba, másutt pénzt és egyéb értéktárgyakat, hogy a túlvilágon meglegyen neki, amire szüksége lehet. Ez a szokás a két világháború között a magyar falvakban is élt még. 

Kép

Gyászszertartás 1941-ben - Kép: Fortepan / Dobóczi Zsolt

Az európai gondolkodás elkezdte a halál gondolatát befogadhatóbbá, feldolgozhatóbbá tenni – ez tükröződik a sírhelyek átalakulásában is. Egy társadalomban a temető szerkezete visszatükrözi az élő közösség struktúráját. A temetési rend eredeti logikája szerinti sorban temetkezést például felváltotta a családok egy helyre temetkezése, családi sírboltokba, kriptákba, ez a halott és a család közötti szorosabb kapcsolatot tükrözi. Ma már a „világítás” családi ünneppé nőtte ki magát. Különösen azért, mert a sokfelé elszármazott családtagok évente egyszer, ilyenkor gyűlnek össze – így a megemlékezés fájdalmát a találkozás öröme enyhíti. Ezáltal a temető a közösségi emlékezés és találkozás helyszínévé is vált. 

Azt gondolnánk, hogy „a halál az élet része” gondolat mindig is természetes volt az európai kultúrkörben. Miért kellett befogadhatóbbá tenni? 

Mert Európa nagyobbik részén a halottakról való megemlékezés melankolikus, szomorú színezetet kapott, komor hangulatú eseményként honosodott meg a gyakorlatban. Ez nem mindenhol van így, mert például az angolszász kultúrából ismert Halloween a megfordított világot tükrözve fékevesztett vidámsággal éli meg a halálra emlékezést. Ez a megfordított világkép és a nagy vidámság például a mexikói kultúrában is megfigyelhető, ahol a halottak napja leginkább karneválra hasonlít.  

Ezt az oldódást mutatja Európában, hogy a gyász egyre inkább egyéni lelki folyamatokban fejeződik ki, a halottakra emlékezés szokásai individualizálódnak. 

Magától értetődőnek tűnik, de nem biztos, hogy eleget tudunk a gyertyagyújtás szokásáról. Miért gyújtunk gyertyát a halott emlékére?  

Érdekes kulturális jelenség, hiszen korántsem olyan régi, mint hinnénk: Nyisztor Tinka néprajzkutató vizsgálataiból tudjuk, hogy a moldvai csángók körében például kifejezetten új szokásnak számít. Az égő gyertya lélekszimbólumnak tekintéséből ered a gondolat, miszerint a halott lelkének üdvéért gyújtunk gyertyát világításkor és egyéb emlékezési alkalmakkor – például, amikor külföldön betérünk egy-egy templomba imádkozni. Ám ez a gesztus ennél összetettebb: az adott pillanat emelkedettségét fokozzuk a fénnyel.  

Hasonlóan a gyertyagyújtáshoz, a virággal díszítés szokása is újabb keletű: a biedermeier művészeti irányzatra vezethető vissza, és nem is terjedt el általánosan. Természetesen a szezonálisan elérhető virágokat viszik a sírokra, ezért vált például nálunk a krizantém halottak napi virággá. 

Egyre gyakoribb ugyanakkor, hogy nem temetőbe temetkeznek: az urnát egyes családok hazaviszik, vagy éppen szétszórják a hamvakat. Ez hogyan befolyásolja az emlékezés rituáléit? 

Átalakulóban van a halotti megemlékezések szokásrendszere, ami a halálról való gondolkodás finomodásának a következménye.  

„Befogadhatóbbá” próbálja tenni az európai ember a halál gondolatát.  

Aki hazaviszi az urnát, nyilván az otthoni intimitásban fog gyertyát gyújtani, nem megy ki a temetőbe, és a hamvak elszórására használt szóróhengerhez sem térnek vissza emlékezni. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy a hamvasztás gyakorlatával egy fontos kultúrtörténeti forrással lettünk szegényebbek: a sírok feltárásából, a csontok vizsgálatából rengeteg olyan információ áll rendelkezésünkre, amelyeket az elhamvasztottakról már nem tudhatunk meg.  

Kép

Gyászmenet 1941-ben - Kép: Fortepan / Dobóczi Zsolt

Halottak napján a temető nemcsak a személyes emlékezés színtere: az elesett hősökért, elhunyt nagyjainkért is gyertyát gyújtunk.  

Szinte minden temetőben vannak olyan emlékpontok, ahol azokra lehet emlékezni, akiknek egyáltalán nincs sírjuk, vagy megközelíthetetlen a nyughelyük. Nemcsak a névtelen hősökre vonatkozik ez, hanem például a temetőrendezés során kikerült sírköveket a temető bizonyos pontján állítják fel, ahol látogathatók. Ugyanakkor a települések különböző pontjain is léteznek emlékhelyek. A Fiumei Nemzeti Sírkertben pedig Művészparcellát is kialakítottak, ahová híres költőink, tudósaink, művészeink síremlékeihez látogathatunk el az év bármely időszakában, és tematikus kultúrtörténeti sétákon vehetünk részt. Ugyancsak a Nemzeti Sírkertben található a Nemzeti Emlékezet Múzeuma, amely a halál, a gyász és a temetkezés kultúrájának állít emléket színvonalas és érdekes anyagával. Itt végigkövethető az a folyamat, ahogyan a temetés szokása fokozatosan egyre inkább ünnepi jelleget öltött a magyar kultúrában is.  

Artistából színész, majd a Kulacs sztárja 

Seress Rezső 1889-ben Spitzer Rudolf néven kikeresztelkedett zsidó családba született. Alacsony termete – felnőttként is mindössze 156 centiméteresre nőtt – és alkata tökéletes volt ahhoz, hogy artistának álljon, így otthonról már fiatalon megszökve egy vándorcirkusz légtornásza lett. Hogy mégsem ebben a művészeti ágban vált sikeressé, arról egy vecsési munkabaleset tehetett: egy előadás előtt, gyakorlás közben leesett a trapézról, és a zuhanásba majdnem belehalt. A hosszas lábadozást követően újabb pódiumon tette próbára tehetségét: egy átmulatott éjszakán barátkozott össze az ismert komikus Bilicsi Tivadarral, aki azt javasolta neki, próbálkozzon meg a színészettel. 

Seress így is tett, ám a színpadi világban sem találta meg azt, amit keresett – leginkább önmagát. A Margitszigeten, illetve a városligeti Műszínkörben lépett fel a leggyakrabban, ám utóbbi helyszín mégsem egy sokak által látott, hanem egy színfalak mögötti előadásától vált fontossá az életében. Egyszer ugyanis unaloműzésből leült a háttérben egy zongora mögé, és játékát az igazgató is meghallotta. Nem volt visszaút: egyedi stílusa hallatán fellépéseket szerveztek neki, és hamarosan már az általa szerzett érzelmes-borongós melódiákat mutathatta be a nagyérdeműnek. 

Ami hátránynak tűnt – hogy az első világháborút követő években lemezkiadásra Magyarországon nem volt lehetőség, és rádiója is csak keveseknek volt –, az a zongorán sokszor csak fél kézzel játszó művész előnyére vált.  

Az élő zene ugyanis virágzott a húszas évek Budapestjén, így városszerte egyre többen megismerték „a kis Seress” nevét.  

Nádor József zeneszerző ajánlotta be őt a VII. kerület előkelő mulatójába, a Dohány utcai Kulacs Vendéglőbe. 1925-től zenélhetett itt – nagy sikerrel tette –, sőt ekkor már lemezt is kiadhatott, így jutott el hanghordozón is zenekedvelők ezreihez a „Még egy éjszaka” című és a „Ki volt az az asszony, akinek a szíve…” kezdetű slágere. 

Már-már pszichedelikus hatású örökzöldje az öngyilkosok himnusza lett 

Nótáitól zengett a fővárosi éjszaka, állítólag kocsisok, inasok, cselédek is e dallamokat fütyörészték, amerre a fül elhallott. A Kulacs-beli sikerek Seress egzisztenciáját is megalapozták: a keresetéből még lakást is tudott venni a Dob utcában, ami a színészként átélt nyomorgásához képest nagy előrelépést jelentett. „Szeressük egymást, gyerekek”, „Csillogó hópehely”, „Én úgy szeretek részeg lenni, mert akkor nekem nem fáj semmi”, „Fizetek, főúr, volt egy feketém és egy életem, mit elrontottam én” – egymást követték az újabb népszerű szerzemények, amelyek sajnos a kocsmai zenész skatulyájába is beleragasztották a többre hivatott művészt. Pedig még operettet is írt „Szerelem az egész vonalon” címmel, ám az akkori neves operettszerzők műveivel nem versenyezhetett, senki nem vitte színre. 

Halhatatlansága kulcsa, a „Szomorú vasárnap" 1935-ben született. Érdekes, hogy amíg a művészek többsége jellemzően fiatalon írja meg élete slágerét, Seressnek ez 46 esztendősen sikerült. Talán ez az általa képviselt melankolikus, nem annyira ifjonti hevületet tükröző, inkább nosztalgikus, merengő műfajból – meg a személyiségéből is – következett. Az ikonikus mű nemcsak ösztönösen, ihletből, hanem megrendelésre íródott: Jávor László újságíró, bűnügyi tudósító kérte fel Seresst, hogy szerezzen zenét az egyik verséhez.  

Miután megszületett a külföldön később „Gloomy Sunday” címen elhíresült alkotás, meghökkentő hatást váltott ki az emberekből.  

Fura utat kezdett bejárni: először egy Zeneakadémiát végzett fiatal kottázta le öt pengőért fütty után – mivel Seress nem ismerte a hangjegyeket, csak a hangokat –, majd egy kottamásoló nyomtatta ki a kottáit. 

Seress Rezső a dalról a Délmagyarországnak (1936): 
„[Jávor László] Mutatott egy nótát, amelynek szövegét ő írta, míg a zenéjét Rácz Zsiga cigányprímás szerezte. Az volt a címe, hogy »Fekete vasárnap«. A muzsika nem tetszett Jávornak, és megkért, hogy írjak hozzá másik zenét. Megtetszett a szöveg, de kijavítottam a fekete szót szomorúra, mert úgy emlékeztem, hogy Fekete vasárnap című nóta már van. Mikor készen volt a muzsika, zongorálni és énekelni kezdtem a dunaparti kávéházban. Nagyon tetszett a közönségnek, egy este húsz-harmincszor kellett elénekelnem.” 

A dal kottáit aztán rendre budapesti öngyilkosságok helyszínein – például egy valószínűleg olvasni sem tudó cselédlány holtteste, majd egy minisztériumi tanácsos búcsúlevele mellett – találták meg a következő időszakban, vagyis a mű szinte az öngyilkosok himnuszává vált. A szövegíró Jávor Lászlótól még azt is megkérdezték, vajon mindez nem függ-e össze azzal, hogy bűnügyi tudósítóként ő a halálesetek színhelyére mindenkinél előbb odaér. „Az öngyilkosok költője lettem? Rettenetesen levert, hogy ez lett a dal sorsa. Ezen az áron nem kell a siker! Idegességemben és a támadó cikkek hatása alatt lassan elhittem, hogy én vagyok a gyilkos” – mondta később Jávor. 

Seress az öngyilkos tanácsosról (szintén Délmagyarország, 1936): 
„A tisztviselő az egyik budai kiskocsmában egész éjjel a Szomorú vasárnapot huzatta a cigánnyal. Jókedvűen telt el az éjszaka és hajnalban – éppen vasárnap volt – beült egy taxiba, elvitette magát egy zöld zsalugáteres, fehér csipkefüggönyös ablak alá, és ott az ablak alatt szívenlőtte magát. (…) Megdöbbentem… Az én muzsikám miatt? … Magam is nyomozni kezdtem, és rövidesen kiderítettem én is a tényállást. A fiatalember reménytelenül szerelmes volt. Ezért lett öngyilkos. Megnyugodtam. Hogy a Szomorú vasárnapot huzatta? Hát istenem! Szép dal, tetszett neki…” 

A nótát a bizarr eseménysor misztikuma indította el a világhírnév felé vezető úton.  

Nyugat-Európa és Amerika is rajongott érte, hivatalosan 28 nyelvre fordították le, de állítólag száznál is több nyelven adták elő. A New York Times már azt is híresztelte, hogy Budapesten tömegek ugrottak a Dunába a Szomorú vasárnap hatására, noha itthon nem is volt olyan népszerű a szerzemény, mint külföldön. A legenda szerint amikor egy francia úr Pesten ezt a számot kérte, a zongoristának fogalma sem volt róla, a francia viszont szerzett egy példányt a kottájából, amit ereklyeként vitt magával Párizsba. 

Nem hagyta el Budapestet, Budapest hagyta el őt 

A második világháború kitörése előtt Seress Rezső szinte turistalátványosságnak számított, akinek a kedvéért hírességek zarándokoltak Budapestre. Az itthonról megélt világsikernek hála 1945-re a számláján összesen 370 ezer amerikai dollár jogdíj halmozódott fel, Magyarországról azonban nem juthatott hozzá az összeghez. Ehelyett a világháború idején előbb származása miatt munkanélkülivé vált, majd munkaszolgálatra kényszerült. Édesanyját deportálták, és odaveszett egy haláltáborban. Seress életét a zene mentette meg: egy német katonatiszt, amikor társai végezni akartak vele, felismerte benne „a kis Seresst, akit hallott egyszer Budapesten játszani”, ezért elbújtatta. Csak így térhetett vissza a művész a háborút követően a magyar fővárosba, ahonnan még akkor is – vagy akár ’56-ban – könnyen elcsábulhatott volna az Egyesült Államokba, ahol hírnév, dúsgazdagság, munkaajánlatok várták. Ám ő maradt Budapesten, ahol az Akácfa utcai Kispipa étteremben és korábbi bevált helyén, a Kulacsban zenélt ismét. Karrierje viszont már nem ívelt felfelé, sőt leáldozott, hiszen a zeneszeretők érdeklődése akkoriban a rock ’n’ roll és a beat felé fordult. Erre ő egy ikonikus mondattal reagált:  

„Hol lesznek már a Beatlesek, amikor én még mindig itt leszek!" 

Seress fokozatosan elzárkózott a nyilvánosságtól, visszavonultan élt, és 1968-ban öngyilkosságot követett el. Nem sikerült neki elsőre: a lakása ablakából kiugorva még túlélte a zuhanást, amely azért is volt részéről döbbenetes módja az öngyilkossági kísérletnek, mert tériszonya volt, többek között azért sem utazott el Amerikába, mert félt a repüléstől, miután megálmodta: valahonnan lezuhanva fog meghalni. Nem így lett, de a kórházban a gipsze drótjával már sikeresen megfojtotta magát. A „Szomorú vasárnap" szerzőjének szomorkás élete így ért véget, de a „Gloomy Sunday" azóta is forog a világban a legeldugottabb klubok és a legnagyobb sztárok koncertműsorán. Seress Rezső ma is él a dalaiban: a mintegy 60 általa előadott alkotásban és vagy 40 dalszövegben, amelyeket másoknak írt. Ahogy Otto Klemperer német karmester és zeneszerző mondta róla: nem muzsikus volt, csak zseni. 

Kép

Seress Rezső a zongoránál - és feleségével, Helénnel - archív fotók

Egy ellentmondásos házasság 
Seress Rezső 1934-től volt házas, a legenda szerint Pest egyik legszebb asszonyát szerette el egy jómódú katonatiszttől. Egybekeltek Helénnel, de a munkatáborból négy év után visszatérve Seress a nála két fejjel magasabb, keresztény vallású nejét egy másik férfi karjaiban találta. A nő végül megszakította a kapcsolatot a szeretőjével, és a hátralévő életében kitartott a férje mellett. Utolsó éveikben sem volt felhőtlen a kapcsolatuk, s végül Seress után egy évvel Helén is öngyilkos lett. 

Emléke a filmvásznon, a színpadon és az utcán 
1999-ben Marozsán Erika, Joachim Król, Stefano Dionisi közreműködésével német–magyar film készült Szomorú vasárnap címmel, amely fiktív elemekkel kiszínezve meséli el a világsláger születésének történetét. Seress élettörténete színdarabként is népszerű, 2021-ben a Madách Színház tűzte műsorára musicalként Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter és Nagy Sándor főszereplésével. A művész Akácfa utcai hajdani törzshelye, a Kispipa vendéglő mellé pedig 2019-ben került egy, a zongorázó Seress Rezsőt ábrázoló miniszobor, Kolodko Mihály alkotása. A szobor környezetét az aszfaltra festett zongorabillentyűk teszik egyedivé. 

Források: 
https://rubicon.hu/kalendarium/1968-januar-11-seress-rezso-ongyilkossaga 
https://www.torilecke.net/cikkek/magyarsagtortenet/azota-szomoru-mindig-a-vasarnap...--seress-rezso-elete-es-ongyilkossaga-.html 
https://nullaev.hu/hu/seress-rezso 
Gál Róbert: Szeressük egymást, gyerekek – Seress Rezső története című könyv