A kis Amrita, magyar keresztnevén Dalma 1913-ban, Budapesten látta meg a napvilágot. Fekete szeme, dús sötét haja és kacaja egyből levette a lábáról az édesapát, Umrao Singh Sher-Gilt, aki indiai, szikh arisztokrata, polihisztor, elmélkedésre hajlamos tudós és amatőr fotográfus volt. Feleségével, a vele ellentétes vérmérsékletű, társaságkedvelő, egykor operaénekesnek készülő, magyar–osztrák–francia–zsidó gyökerekkel egyaránt bíró nemesi családban született Gottesmann Marie-Antoinette-tel egyetértettek abban, hogy katolikusnak keresztelik a kislányt, bár semmilyen tételes vallásban nem hittek. Egy évvel később, 1914-ben megszületett második lányuk, Indira. A kezdetektől nagy gondot fordítottak két lányuk tehetségének kibontakoztatására: a magyar mellett franciául, angolul és pandzsábiul is beszéltek otthon, kultúraközpontú nemzetközi nevelésben részesítették őket, s Amrita rajztehetségére is korán felfigyeltek. Pontosabban nagybátyja, Baktay (Gottesmann) Ervin festőművész, indológus – akinek a magyar nyelvű Kámaszútrát is köszönhetjük – figyelt fel rá, az ő javaslatára rajztanárt fogadtak a szülők az iskolás Amrita mellé. A család vegetáriánus szabályok szerint élt a Szilágyi Dezső tér 4. szám alatti házban, és ekkor még senki nem sejtette, milyen kalandos élet lesz Amritáé, ahogy azt sem, hogy ő lesz a 20. századi modern indiai festészet egyik legnagyobb hatású alakja. 

Kép

A festőnő három festményével – archív fotó

Gyönyörű, öntörvényű és lázadó 

A Sher-Gil család a budapesti Szilágyi Dezső térről előbb Dunaharasztiba költözött, ahol Amrita először kísérletezett a plein air festészettel, nyaranta pedig Baktay Ervin bácsikája látta el technikai tanácsokkal. A helyi lakosok még évtizedek múlva is beszéltek a náluk bujdosó indiai maharadzsáról, aki kislányaival sétálgatott a Duna-parton. Az első világháború vége után, 1921-ben Indiába mentek, ahol a fiatal lány szemtanúja volt, amint egy hozzá hasonló korú indiai gyereklányt férjhez kényszerítenek a szülei. Elfogta a düh, s hogy felindultságát némileg enyhítse, a vászonhoz fordult, és megfestette a látottakat. Menyasszony – ez lett a kép címe, ez az egyik leghíresebb alkotása.  Amrita szép és eredeti tehetségű fiatal nővé cseperedett, aki nem mellesleg rajongott Ady költészetéért és a magyar hagyományokért. 

Európaiként festett, de indiaiként érzett. 

Egy aprócska „gond” azért volt vele: meglehetősen öntörvényű volt. Tizenegy évesen kirúgták egy firenzei iskolából, mert lázadó szelleme miatt képtelen volt megfelelni a katolikus iskola merev szellemiségének. Firenzébe egyébként festői tanulmányai érdekében költözött édesanyjával, de valószínűleg annak a szerelmi viszonynak is szerepe volt ebben, amely édesanyját az Amritát rajzra oktató olasz származású művésztanárhoz fűzte. Bárhová sodorta is a lányt az élet, mindenhol igyekezett inspirációt gyűjteni. Cézanne, Van Gogh és Gauguin gyakorolták rá a legnagyobb hatást, s nagy empatikus készsége miatt művészi érdeklődése elég hamar a társadalom peremén élő cselédek, az elnyomott rétegek felé fordult, az ő képviselőiket ábrázolta megrendítő erővel képein.  

Kép

A menyasszony – Forrás Wikipedia

Párizsi züllés, aktfestészet és identitáskeresés 

16 éves korában már felnőtt nőként viselkedett és öltözködött, rajongott a különleges ékszerekért, tele volt vitalitással. Párizsban ismerkedett az európai festészet szabályaival: az alak és felépítése által meghatározott képi arányokkal, kompozíciós megoldásokkal. Munkái már a növendékkiállításokon is sikert arattak: a Fiatal lányok című képével elnyerte Párizs legrangosabb díját, a Párizsi Nagyszalon aranyérmét. Később önálló műtermet bérelt barátnőjével, ahol szüleitől függetlenül, barátaival együtt bohém és kalandos életet élhetett, azaz éjszakázott, aktokat festett (nőkről), és a szabad szerelem híve lett. A nőalakokat sokszor erotikus helyzetben vagy beszélgetés közben ábrázolja, művészettörténészek szerint ez saját identitáskeresését és folytonos kívülállóságát fejezi ki. Míg Párizsban elismerték őt, a korabeli Indiában erotikus festményei és szerelmi kalandjai felháborodást keltettek. 

Kép

Amrita Shér-Gil egy régi fotón és önarcképén, ahogy saját magát látta – Forrás: Wikipedia

Kibékíthetetlen anya–lánya ellentét 

Hogy Amrita szinte sosem festett férfiakat, annak művészettörténészek szerint az lehetett az oka, hogy a lány családjában a nők voltak a dominánsak. Az édesanyjának – akit csak Miciként becéztek – határozott elképzelése volt arról, hogyan kellene Amritának élnie, anyagi érdekek szerint jól férjhez mennie, így amikor tudomást szerzett lánya kicsapongó életéről, nagy haragra gerjedt. Csak olaj volt a tűzre, hogy nem volt hajlandó feleségül menni a számára kiszemelt gazdag indiai férfihoz, hanem 25 évesen bejelentette: feleségül megy unokatestvéréhez, dr. Egan Viktor orvoshoz, akivel kisgyerekként Dunaharasztiban együtt nevelkedtek és szerelmesek voltak egymásba. Vele ugyanis közös megegyezés alapján nyitott házasságban élhetett.

Viktor nem akarta korlátozni Amritát sem művészi, sem magánéleti szabadságában. 

A pár kezdetben Magyarországon élt, itt Amrita festészete új inspirációkat kapott a vidéki paraszti életből, ekkor készült egyik legismertebb képe, a Vidéki piac is. A közelgő második világháború elől Indiába utaztak, Lahorban telepedtek le, Viktor rendelőt nyitott. Amrita sokat festett, majd depressziós alkotói válságba jutott, majd újra erőre kapott. A valóság és a rádzsupt miniatúrák által inspirálva minden művén sajátos indiai színeket használt. 1937-re sűrűsödött össze festészetében mindaz a festői tudás, amelyet Európában és Indiában megszerzett, s ez összefonódott küldetéstudatával, személyes érzékenységével is.  

Mérgezés, abortusz vagy gyilkosság vetett véget életének?  

A húszas évei elején Amrita már dúsgazdaggá lett, de jobban szerette a szegény bohémok életét élni. Lelkileg labilis volt, habzsolta az életet, miközben nem találta egyensúlyát, biztos kötődéseit. 1941 decemberére nagy kiállítást tervezett, de a megnyitó előtt pár nappal váratlanul meghalt. A szomszédoknál elfogyasztott vacsora után lett rosszul, majd két napra rá kómába esett, mialatt öntudatlanul is magyarul beszélt. Nem sokkal később megszűnt dobogni a szíve. Csak 28 éves volt. Halálát a hivatalos magyarázat szerint gyomorfertőzés okozta, de máig vannak, akik úgy vélik, hogy anyja végzett vele (csak azt tudjuk biztosan, hogy édesapja a lánya halála után depresszióba esett, édesanyja a vejét vádolta, és hét évvel később öngyilkos lett), illetve, hogy egy rosszul elvégzett abortusz következményeként fellépő hashártyagyulladás miatt hunyt el. Testét indiai szokás szerint halála után másnap elégették, és hamvait a Ravi-folyóba szórták, így sosem tudjuk már meg, pontosan mi okozta halálát.  

Kép

Shér-Gil Önarckép c. festménye (részlet) – Forrás: Wikipedia

A magyar közönség későn kezdte teljes nagyságában látni művészetét 

2001-ben a budapesti Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből, a magyar művészetkedvelő közönség akkor szembesült először igazán azzal a ténnyel, milyen nagy művész volt ez a fiatal nő. 2013-ban, születése 100. évfordulóján a budapesti Múzeumkert fái alatt találkozott a magyar és az indiai történelem képek formájában, Amrita Sher-Gil nyomában címmel. A látogatók 50 darab 150×150 cm-es, a múzeum kerítésére kifeszített molinón követhették végig Amrita életét és munkásságát. A tárlat anyaga a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Gyűjteményből, indiai hagyatékból és magyarországi magánszemélyektől származott.  

Egyetlen képéért ma már dollármilliókat fizetnek 

Az „indiai Frida Kahlóként” is emlegetett festőművészt az indiai festészet megújítójának tartják, sokan úgy vélik, azt is ő harcolta ki, hogy a nők iskolába járhassanak és művészi pályára léphessenek Indiában.  

Új-Delhiben utca viseli a nevét, képei csillagászati árakon kelnek el, így még egy tízéves korában rajzolt papíralapú grafikája is 71 ezer dollárért talált gazdára. Indiában festett képeinek az Új-Delhi-i Modern Múzeum ad otthont. Nemzeti kincsként kezelik, egyetlen ott őrzött alkotását sem engedik ki az országból. 

„Amrita alaposan felkavarta az indiai művészetet. Eltökéltsége, tudása, határozottsága és elkötelezettsége mind a művészetet, mind India jövőjét tekintve ismertté tette nevét. Egy tisztán gondolkodó, energiával teli, festményeivel India modern művészetét megteremtő, a művészet egyetemességének eszményét fenntartó szenvedélyes és gyönyörű fiatal nőről van szó, aki művészete által hatást gyakorolt a női egyenjogúságra, aki a posztimpresszionizmus követői közé tartozott, s akit felháborított a szigorú kasztrendszer és a nők kiközösítése a társadalmi életből. Egyfajta híd volt ő Nyugat és Kelet között. Festészete összeköti a posztimpresszionista stílust India hagyományos művészetével” – mondta róla Keserű Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész.  

Felhasznált források:  
Balla Jácint. Egy szenvedély története, 2020. (jelen.media.hu)  
Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum Művészeti Részlege 
https://www.sikhiwiki.org/index.php/Umrao_Singh_Majithia 
https://corvinakiado.hu/media/kiadok/pdf/139450453.pdf 

Égi áldással indult útnak

Már a szülei életébe is szó szerint fényt vitt az első gyermekükként: miután éppen az érkezése előtt kötötték be a villanyt a család otthonába, ő a nevét a feltaláló Thomas Edisonról kapta egy „i” betű kihagyásával. Nagy szegénységben éltek, így az ugyancsak labdarúgó édesapa, Dondinho hiába tanította meg focizni a fiát, labdára nem telt nekik, ezért a kis Pelé újságpapírral megtömött, feltekert zoknigombolyaggal vagy épp egy darab grapefruittal játszva tanulta meg a későbbi sikersportága alapjait. Barátai már az iskolában is Pelének becézték, állítólag, mert a kedvenc focistája egy Bile nevű kapus volt, akinek hibásan ejtette a nevét (Bile egyébként csodát jelent héberül). Pelét minél inkább bosszantotta a gúnyneve, a társai annál jobban erőltették. „Nagyon büszke voltam arra, hogy Edisonról neveztek el, azt akartam, hogy Edsonnak is hívjanak. Az sokkal komolyabbnak hangzott, míg a Pelét vacak névnek tartottam” – emlékezett később.

Az ifjú tehetség előbb focizott teremben, mint füvön, s mivel a kemény talajon gyorsabban mozog a labda, a gondolkodása sebessége is ehhez igazodott, aminek később nagy hasznát vette. Azt mondta, már gyerekként úgy érezte magát a pályán, „mint hal a vízben”. A megélhetés érdekében azonban tizenévesen különféle alkalmi munkákat is vállalnia kellett, főleg kávézókban pincérkedett. Amikor az otthonról hozott útravalójáról kérdezték, édesapja szavait idézte: „Isten azt az ajándékot adta neked, hogy focizz. (…) Ha vigyázol az egészségedre, és mindig jó formában leszel, Isten ajándékával senki sem állít meg. De erre fel kell készülnöd.” 15 éves koráig a fiú környékbeli kiscsapatokban játszott, majd kiszemelte és szerződtette a nagynevű Santos, ahol 16 évesen mindjárt brazil gólkirály lett.

10 hónappal később pedig bemutatkozott a válogatottban a nagy rivális Argentína ellen, akiktől 2–1-re kikaptak, de ő szerezte a brazil gólt – ezzel minden idők legfiatalabb gólszerzője lett nemzetközi mérkőzésen. Az 1958-as világbajnokságról térdsérülés miatt majdnem lemaradt, de a csapattársai nyomására mégis elvitte őt a szövetségi kapitány, aki utólag aligha bánta meg ezt a döntést: a vébék legfiatalabb gólszerzője is Pelé lett, a franciáknak három, a döntőben a hazai svédeknek két gólt lőtt.

Ekkor lett először, 1962-ben másodszor, 1970-ben pedig harmadszor világbajnok – ő az egyetlen a labdarúgás történetében, aki háromszor is magasba emelhette játékosként a vb-trófeát.

Az idáig vezető útja nem volt sima: 1962-ben sérülten alig játszott, 1966-ban a brazilok hamar kiestek, 1970-ben pedig úgy kellett rábeszélni, hogy utolsó világbajnokságát még vállalja, így lett a torna legjobbja.

Kép

Fotó: Wikipedia/ José Herrera-Arquivo A Tribuna

Bírót és filmsztárt is „legyőzött”

A Fekete Gyöngyszem nemcsak eredményesen, hanem látványosan is focizott, játékát az ellenfelek szurkolói is annyira szerették, hogy amikor 1968-ban egy Kolumbia elleni mérkőzésen Bogotában a játékvezető jogtalanul kiállította őt (miután próbált szétválasztani két dulakodó játékost), a 60 ezer hazai szurkoló visszakövetelte a pályára. Végül a szünetben a játékvezetőt cserélték le (!), és Pelé visszatérhetett, folytathatta a mérkőzést. „A futballban ilyen sohasem fordul elő, hogy hiba miatt lecseréljék a bírót. Az meg főleg nem, hogy valaki piros lap után pályára lépjen. Még az ellenfél szurkolói is annyira rajonganak a játékodért, hogy kiálltak melletted. (…) Látod? Isten ragyogó életet adott neked, imádkozz hozzá!” – ő maga idézte fel később ezekkel a szavakkal a rendkívüli esetet.

Pelé a teljes aktív karrierjét hűségesen hazájában, a Santosnál töltötte (ahol 659 mérkőzésen 643 gólt szerzett), pedig végig a legnagyobb európai klubok – például a Real Madrid és a Manchester United – próbálták őt megszerezni. Brazília elnöke még nemzeti kinccsé is nyilvánította a Fekete Gyöngyszemet, hogy el ne vigyék. Hogy mit tudott a gyepen, azt jól illusztrálják a portugál Benfica egykori kapusának, Costa Pereirának a szavai, aki miután három gólt kapott tőle, így nyilatkozott róla: „Abban a reményben jöttem, hogy megállíthatok egy nagyszerű embert. De úgy megyek, hogy meg vagyok győződve arról, valaki olyan múlt felül, aki nem ugyanazon a bolygón született, mint mi.”

A brazil klasszis visszavonulása után még két évre stopliscipőt húzott: 1975-ben elfogadta a New York Cosmos nevű amerikai csapat szerződésajánlatát, hogy az USA-ban népszerűsítse az ott akkor még gyerekcipőben járó labdarúgást.

Jellemző, hogy személye Észak-Amerikában is akkora rajongást váltott ki, hogy amikor Bostonban megrohanták szeretetükkel a szurkolók, megsérült, és hordágyon kellett elvinni.

Amikor Steven Spielberggel futott össze egy étteremben, a rendező felvetette: csinál vele egy filmet, amelyben a Holdon focizhat, mert az az egyetlen hely, ahol még nem játszott. Egyszer pedig a New York-i Rockefeller Centerben okoztak hatalmas felfordulást körülötte a nevét skandáló autogramkérők, akik közül szabadulva egy másik férfival együtt szállt be a liftbe. „Senki sem fordította rám a legkisebb figyelmet se” – mondta nevetve a véletlenszerű útitárs, Robert Redford.

Kép

A focista Nixon amerikai elnöknek ad autogramot – Forrás: Picryl

Nem csak labdaművész volt

Pelé búcsúmeccsén 1977-ben a Cosmos a Santosszal játszott, és ő mindkét csapatba egy-egy félidőre beszállt. Arról, hogy közben eleredt az eső, egy brazil újság ezt írta: „Még az ég is sírt”. Következő emlékezetes pályára lépése Sylvester Stallone és Michael Caine oldalán Budapesten történt: az 1981-ben nálunk forgatott Menekülés a győzelembe című filmben, amely a náci Németországból kitörő szövetséges foglyok futballcsapatáról szólt, és amelynek egyik főszerepére Pelét kérték fel (a film egyik producere pedig Andy Vajna volt). Stallone így idézte fel a forgatást: „Eltört az ujjam, amikor védeni akartam Pelé büntetőjét. (…) Tizenegyest készült rúgni: megmondta, pontosan hová fog célozni. A labda elszállt mellettem, mielőtt mozdulhattam volna. Tűpontosan megmondta, hová céloz, és úgy is lett. (…) Majd megismételte, a labda átszakította a hálót, és betört egy ablakot a laktanyában, ahol forgattunk. Mondom, te viccelsz velem? Aznap újfajta tiszteletet tanultam.”

Miközben a világ imádta Pelét, ő a magyar Puskás Ferencet tartotta minden idők legjobbjának, akiről először az édesapjától hallott.

1959-ben egy Real Madrid–Santos gálameccsen végre személyesen is találkoztak, a mérkőzésen mindketten szép gólt szereztek. Egy a visszavonulásuk utáni ausztráliai nyári táborban pedig bemutatót tartottak a helyi gyerekeknek, amelyen Pelé szerint mindenki álla leesett, hogy a már kissé pocakos Puskás még mindig milyen zseniálisan bánik a labdával. „Ahhoz, hogy nagy sztárrá válj, nemcsak nagy játékosnak kell lenned, hanem jó embernek is. Erre Puskás a példa. Ő amellett, hogy kiváló játékos volt, nagyszerű emberként élte az életét” – mondta a magyar világklasszisról a brazil legenda. „Pelé nemcsak egy játékos, annál sokkal több” – vélte róla Puskás.

Például zenész, amikor ugyanis nem a labdát bűvölte, lelkesen gitározott és énekelt. Egy róla szóló 1977-es dokumentumfilmhez zenét is komponált, sőt 2006-ban Pelé Ginga címmel (a Ginga szót a brazil lélekre és a brazilok futballművészetére is használják) saját lemezt, majd a 2016-os riói olimpia apropóján kislemezt (Esperança) adott ki. Nem szándékozott velük feltűnést kelteni: „Nem akartam, hogy a közvélemény összehasonlítsa Pelét, a zeneszerzőt és Pelét, a futballistát – mondta 2006-ban. – Igazságtalanság lett volna, mert a futballban a tehetségem Isten ajándéka volt, a zene pedig csak szórakozás nekem.” Azt azonban mások is megemlítik róla a visszaemlékezésekben, hogy mindig volt egy gitárja és egy kis magnója, amellyel dallamokat vagy szövegeket rögzített, ha megszállta az ihlet.

Holtig tanult, és jó ügyeket szolgált

Noha Pelé mélyen vallásos családból származott, és mindenért hálát adott a Jóistennek, korántsem volt szent, és nem is akart annak tűnni. „Átlagos fiatal voltam, sok kalandban volt részem” – utalt egy interjúban eseménydús magánéletére. Háromszor nősült: 1966-ban, 1994-ben és 2016-ban, első két feleségétől öt gyermeke született. Edinho nevű fia élete sajnos félresiklott: 2014-ben pénzmosás és kábítószer-kereskedelem miatt börtönbe került. A három feleségén túl is bukkantak fel hölgyek, akik gyermekük apjának Pelét nevezték meg, de ő csak egyetlen ilyen esetben ismerte el apaságát.

Kép

Pelé családjával 1997-ben – Forrás: Wikipedia/José Herrera-Arquivo A Tribuna

Hogy miért övezi örök, kikezdhetetlen tisztelet és szeretet sportkörökben – annak ellenére, hogy a mai sztárokkal ellentétben az ő meccseinek alig 20–30 százalékáról láthattunk egyáltalán felvételt? Azért, mert játékintelligenciája és pompás versenyzői tulajdonságai mellett tisztességes játékos, a sportszerűség mintaképe volt – nem csoda, hogy Muhammad Alihoz vagy Usain Bolthoz hasonlóan a sportága kereteit túllépve globális ikonná vált.

Focista életútja is példás: bár a sport révén tört ki a szegénységből, sohasem a pénzért sportolt, hanem szívből, szenvedélyből tette.

Az időnkénti kudarcokat, megpróbáltatásokat (sérüléseket) is a sikerhez vezető tanulási folyamat részeként kezelte, ráadásul esendő ember volt, aki – ahogy láthattuk – hibákat is elkövetett. Jókat mosolygott a világ azon is, hogy akit Pelé egy-egy vébé esélyesének megjelölt, az a csapat biztos, hogy elbukott.

A hírnevét ezzel együtt élete végéig jó ügyek szolgálatába állította: 1992-ben az ENSZ ökológiai és környezetvédelmi nagykövetévé, majd az UNESCO jószolgálati nagykövetévé nevezték ki. 1997-ben a Buckingham-palotában a Brit Birodalom tiszteletbeli lovagparancsnokává avatták. Hazájában 1995-ben sportminiszter lett, és aktívan fellépett a brazil futball korrupciójának felszámolásáért, többek között az 1998-ban elfogadott „Pelé-törvénnyel”; de a 2016-os riói olimpia sikeres pályázatában is fontos szerepet játszott. Egyszer egy riporter megkérdezte, hogy a hírneve összehasonlítható-e Jézus Krisztuséval, mire ő félig viccesen ezt válaszolta: „Vannak részei a világnak, ahol Jézus Krisztust nem annyira ismerik.” Nelson Mandela pedig így foglalta össze a Fekete Gyöngyszem-jelenség titkát: „Pelé játékát nézni annyit jelentett, mint figyelni egy gyermek örömét és egy férfi rendkívüli kecsességét.”

Források:

• https://elevatesociety.com/peles-story/
• https://www.biographyonline.net/sport/football/pele.html
• https://www.thefamouspeople.com/profiles/edison-arantes-do-nascimento-2544.php
• https://www.dailymail.co.uk/sport/football/article-10017543/The-story-Pele-Brazil-legends-fascinating-life-away-football.html
• https://www.bbc.com/news/world-latin-america-30234314
• https://www.nme.com/news/music/fans-are-remembering-peles-musical-career-3372608
• https://keepup.com.au/news/pele-dies-brazil-heros-greatest-games-showed-a-master-at-work
• https://www.today90.com/peles-curious-anecdote-with-steven-spielberg-and-an-unfulfilled-promise/
• https://www.thesun.co.uk/sport/football/14626466/pele-sylvester-stallone-escape-to-victory/

Adam Worth – eredetileg Werth vagy Wirtz – 1844-ben született Németországban. A társadalmi ranglétra alján tengődő zsidó családban élt, olyan nyomorban, hogy amikor ötéves volt, a szülei a jobb megélhetés reményében kivándoroltak Amerikába. Apja szabó volt, csekély keresetéből alig tudta eltartani a háromgyerekes családot. Adam az utcán nőtt föl a többi perifériára szorult zsidó család gyerekeivel együtt, és kiskamasz korára nagyon elege lett ebből az életformából. Arról álmodozott, hogy kitör a nyomorból, maga mögött hagyja a szégyenben élő kitaszítottakat, és ő is a „nagyok” életét fogja élni. 
Tizennégy évesen, az amerikai álom bűvöletében megszökött otthonról. Két évig csak az utcákon csavargott, de nem sokáig maradt bevétel nélkül, mert az 1861-ben kitört amerikai polgárháborúban nagy szükség volt katonákra. Az északiak szövetsége komoly gazdasági fölényben volt a Déllel szemben, ezért megengedhette magának, hogy anyagi előnyökkel kecsegtesse a besorozott bakákat. Worth életkorát tizennyolc évnek hazudva belépett a seregbe, így szert tett a neki járó díjazásra. Ez harminc dollártól akár ezer dollárig is terjedhetett. Adam részt vett több csatában is, először tizedessé, aztán őrmesterré nevezték ki. Kifejezetten bátran helyt állt, de egy sérülése után jobb kereseti lehetőséget talált. Amikor ugyanis felgyógyulva kiengedték a kórházból, megdöbbenve vette észre, hogy tévedésből halottnak nyilvánították.

Elérkezettnek látta az időt, hogy csatlakozzon a zsoldon nyerészkedők táborához. Hamis néven ismét belépett a seregbe, majd miután felvette a díját, megszökött, és máshol, más néven próbálkozott újra. Ezt sokszor megismételte. 

A hadsereg is tisztában volt vele, hogy a jutalompénzekkel sokan visszaélnek, ezért nagy erőkkel nyomoztak a csalók után. Worth neve is felkerült a körözöttek listájára, Amerika egyik leghíresebb nyomozóirodáját, a Pinkerton Ügynökséget bízták meg az elfogásával. Többször is közel kerültek hozzá, de mindig megszökött. Az ügynökség egyik vezetője, William Pinkerton személyesen is részt vett a keresésében, és nem is sejtette, hogy az elkövetkezendő ötven évben ez a nyomozás lesz az élete egyik legfontosabb tevékenysége. 
Worth New Yorkba szökött a nyomozók elől, és belevetette magát az alvilágba. Ez volt akkoriban a világ egyik legkorruptabb helye: a politikusok és a rendőrök megvásárolhatók voltak, az utcákat jól szervezett bandák uralták. 

Bűnözői karrier 

Adam könnyedén beilleszkedett, és a hierarchia alján kezdte. Először zsebtolvajnak képezték ki, és nagyon ügyesnek találták. Nemsokára megalapította a saját tolvajbandáját, majd betörések szervezésével és finanszírozásával kezdett foglalkozni. A tevékenysége során azonban kikötött egy fontos, áthághatatlan szabályt: senki, aki vele dolgozott, soha nem alkalmazhatott erőszakot a bűncselekmények elkövetése során. 
Egyre nagyobb lopásokat szervezett: ékszerészüzleteket, biztosítótársaságokat, bankokat rabolt ki, és közben új barátokat is szerzett. Ilyen volt például egy Charley Bullard nevű rabló, az alvilág kedvelt zongoristája, akivel szokatlan körülmények között találtak egymásra. Bullardot egy százezer dolláros – mai értéken nyolcszázmillió forintos – vonatrablás után a Pinkerton-nyomozók fogták el, és egy New York-i börtönben várta a tárgyalást. Az alvilág vezérei összeverbuváltak egy kis csapatot a kiszabadítására. A mentőosztag vezére Adam Worth volt. Alagutat ástak a zongorista cellájához, majd a gondosan lefizetett börtönőrök közreműködésével megszöktették. Bullard és Worth ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettek, és döbbenetes mennyiségű pénzt raboltak együtt. 
A legnagyobb dobásuk a Boylston Bank nevű pénzintézet volt 1870-ben.

Magukat üdítőital-kereskedőknek álcázva bérbe vettek egy épületet a bank mellett, majd hosszas munkával kibontották azt a falat, amelyikre a szomszédban a széf közvetlenül rá volt tolva. Különböző vágóeszközökkel hátulról kinyitották az acélszéfet, és egymillió dollárt – nyolcmilliárd forintot – emeltek el készpénzben és értékpapírokban.

Pinkerton hamar kiderítette, hogy csak ők követhették el a rablást, és minden emberét rájuk állította. Worth és Bullard tudta, hogy már nem sokáig tudnak kicsúszni a nyomozók kezei közül, ezért a rablott holmit alvilági ügyvédeken keresztül értékesítették, és Európába hajóztak. 

Alvilági barátság 

Liverpoolban ütöttek tanyát, ahol Worth vezetésével késedelem nélkül elkezdték megszervezni a helyi csapatukat. Hamar kialakítottak egy kiterjedt hálózatot, és rablásokat szerveztek. Tökéletes összhang uralkodott a két bűnöző barát között, mindenen testvériesen osztoztak. Amikor megismerkedtek Kittyvel, a tizenhét éves bárpultoslánnyal, a lány sokáig nem tudott dönteni közöttük, így egy ideig rajta is megosztoztak. Amikor aztán Kitty Bullardot választotta, Worth elfogadta a döntést. Igaz, alkalomadtán azért ő is számot tarthatott a lány kegyeire. 
Az újdonsült pár hamar elkezdte az esküvőt tervezgetni, Worth pedig az alkalomhoz méltó ajándékot szándékozott adni nekik. Ennek érdekében kirabolt egy jól menő zálogházat, ahonnan másfél milliárd forintnyi értéket lopott el. Az összeg felét nagylelkűen a barátjának és újdonsült feleségének adta. 
1871-ben, a párizsi kommünt követő anarchikus állapotok közepette úgy döntöttek, hogy a francia fővárosban próbálnak szerencsét. Az Operaház közelében megvásároltak egy háromemeletes épületet, és további komoly befektetések árán létrehozták benne a sokféle igényt kielégítő Amerikai Bár nevű létesítményt. Az evés-ivás és más úri szórakozások mellett tiltott szerencsejátékot is lehetett itt űzni. A hatóságok nem gyakran zargatták őket, mivel a megvesztegethető tisztségviselőknek is bőven jutott pénz a busás bevételekből.

Veszély esetére pedig egy kifinomult jelzőrendszert működtettek, amely időben jelezte az esetleges razziát. Ilyenkor a kártyaasztalok és a rulettkerekek gondosan kialakított rejtekhelyekre csúsztak be a falakba és a padló alá, így mire a zsandárok megérkeztek, semmi gyanúsat nem találtak. 

Pinkerton Amerikában is értesült esküdt ellensége új vállalkozásáról, és nem volt rest Párizsba utazni, hogy leleplezze és elfogja Worthöt. A bűnöző személyesen fogadta őt, a tökéletesen legálisnak látszó környezetben, makulátlan udvariassággal köszöntötte, és meghívta egy italra. Szívélyesen elbeszélgettek a világ dolgairól, majd Pinkerton dolgavégezetlenül távozott. Az elkövetkezendő hetekben rendszeresek voltak a razziák. Bár a jelzőrendszer kifogástalanul működött, Worth megértette, hogy a felhőtlen szerencsejátéknak vége. Pinkerton szagot fogott, és előbb-utóbb lebuktatta volna őket. A biztos bevételt jelentő Amerikai Bárt így bezárták. 
 

Az alvilág királya 

Mivel Párizsban sem volt maradásuk, a következő állomás London volt. Worth vásárolt hármuknak egy elegáns kétemeletes villaépületet, és kibérelt egy lakást is. Innen szervezte a vállalkozásait. Ez volt az az időszak, amikor Moriarty valóban színre lépett. Óriási hálózatot épített ki a londoni alvilág bűnözőiből, és zseniális szervezőtehetséggel irányította őket. Minden rabláshoz megtalálta a megfelelő elkövetőket, méghozzá egy modern piramisrendszer felhasználásával. Ily módon senki nem tudta, igaziból kinek dolgozik, mivel a bűnözők ravaszul kiépített csatornákon kaptak megbízásokat, majd a részesedésüket is anonim módon osztották le nekik. Ez a rendszer nem korlátozódott Londonra, de még Angliára sem. Az egész európai kontinensen végrehajtottak minden létező bűncselekményfajtát, amit erőszak alkalmazása nélkül meg tudtak csinálni. Voltak bankrablóik, útonállóik, széfeket fosztottak ki, csekket hamisítottak, postakocsikat és vonatokat raboltak ki. Worth mottójához persze mindenkinek tartania kellett magát: „Az eszes embernek nincs joga fegyvert tartani. Használjátok az agyatokat!” 

Pinkerton minden erejét és erőforrását latba vetette, de nem tudta elkapni Worthöt. A ravasz bűnöző még a Scotland Yard nyomozóinak terveiről is jó előre értesült beépített emberei révén.

Azt is megengedte magának, hogy élvezetből maga is elkövessen egy-egy látványos rablást. Ilyen volt például, amikor megtetszett neki a Devonshire hercegnője című híres festmény. Egy éjjel maga lopózkodott be a képet kiállító galériába, szakavatott kézzel kivágta a keretéből, majd a kabátja alá rejtve hazavitte. A festmény annyira a szívéhez nőtt, hogy nem is adta el, hanem megtartotta. 
Az 1880-as évek a magabiztos gyarapodás évei voltak. Worth megnősült, két gyermeke született, és látszólag a tisztes polgárok életét élte. A családjának fogalma sem volt róla, miből gazdagodott meg. Módszerei a végsőkig finomodtak, a hálózata minden korábbinál nagyobbra hízott. 

Vezeklés és jóvátétel 

A baj 1892-ben kezdődött, amikor egy rosszul sikerült rablás során Belgiumban letartóztatták Bullardot. Worth Liege-be utazott, hogy megpróbálja megvesztegetni az ottani tisztviselőket. Amikor odaért, megtudta, hogy a barátja időközben meghalt. A hír nagyon lesújtotta, talán ez volt az egyik oka annak, hogy ő is óvatlanná vált. 
Egy hirtelen ötlettől vezérelve ugyanis megpróbált kirabolni egy néhány percre felügyelet nélkül hagyott postakocsit, de rajtakapták. A nyomozás és a tárgyalás során megpróbálták bebizonyítani, hogy rengeteg minden van még a számláján, de ő tagadott. A belgák kapcsolatba léptek Pinkertonnal is, aki azonosította Worthöt, de megdöbbentő módon nem osztotta meg a nyomozókkal mindazt a töméntelen mennyiségű információt, amelynek a birtokában volt a bűnözőkirályról. Az elmúlt évtizedek alatt kialakult a két ellenfél között egyfajta tisztelet, ami már-már barátságba fordult. Worthöt így is hét év börtönre ítélték, és ez az időszak borzalmas volt számára. A vele szomszédos cellában az egyik korábbi ellensége ült, aki ellene vallott a tárgyaláson is, most pedig minden lehetőséget megragadott riválisa gyötrésére. Ellene hangolta a többi rabot, megalázták, verték, és pokollá tették számára a börtönéveket. 
Mialatt távol volt, egy másik ellensége megerőszakolta a feleségét, aki beleőrült a traumába, és elmegyógyintézetbe került. Fiukat és lányukat Worth öccse fogadta örökbe Amerikában. Amikor kiszabadult a börtönből, az egykori alvilági vezér már csak árnyéka volt önmagának. Betegen és megtörve utazott Amerikába, hogy kijátssza a birtokában lévő utolsó adut. Meglátogatta Pinkertont, és a két egykori ellenség immár megöregedve, régi barátokként ült asztalhoz.

Worth egy utolsó ajánlatot tett, amely mindkettőjüknek kifizetődő volt. Átadta a magánnyomozónak a mindaddig gondosan rejtegetett festményt, és így Pinkerton lehetett az, aki megoldotta az évtizedes rejtélyt.

A nyomozói bravúrért cserébe Worth annyit kért, hogy Pinkerton üssön nyélbe egy üzletet. A tárgyalások során a rabló hatalmas összeggel gazdagodott, a galéria visszakapta a festményt, Pinkerton megdicsőült, a Scotland Yard pedig szemet hunyt, és elfogadta, hogy Adam Worth már nincs az élők sorában. 
Worth végre visszakapta a gyerekeit, Londonba hajózott velük, kiváló iskolába íratta őket, és vásárolt nekik egy elegáns házat. Miután mindent elrendezett, megadta magát a betegségnek, és 1902-ben meghalt. Az évtizedeken átívelő bűncselekmény-sorozat haszna – még ha nem is maradt belőle sok – immár tisztára mosva állt az utódai rendelkezésére. Sir Arthur Conan Doyle pedig már 1893-ban, Az utolsó eset című novellában bevezette, és halhatatlanná tette James Moriarty figuráját. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Miért dolgozunk, ha még tanulunk?

A legtöbben, köztük én is azért kezdtem el dolgozni az egyetem mellett, mert szerettem volna még jobban önállósodni. Nincs is nagyobb öröm annál ilyen fiatalon, amikor megérkezik a fizetés, és nem kell kérni a szülőktől, hanem büszkék tudunk lenni magunkra, hogy „igen, ezt én csináltam, én dolgoztam meg érte!”  

Ez is egyfajta belépés a felnőttek világába.

Sok diáknak segítenek anyagilag a szülei a tanulmányokat illetően, így ők a megkeresett pénzüket inkább a saját szórakozásukra szeretnék elkölteni a legtöbb esetben, hogy ne terheljék még ezzel is a szülőket. Olyanok is sokan vannak azonban, akiknek a szülők nem tudnak jelentősen hozzájárulni a főiskola vagy az egyetem finanszírozásához, így ők, ha tanulni szeretnének, meg kell keresniük a rávalót saját maguknak.

Nem szabad elmenni a lakhatás mellett sem. A diákok anyagi helyzetüktől függően tudnak választani kollégiumot, albérletet vagy akár egy saját lakást. Az utóbbi kettőnek igencsak komoly az anyagi vonzata, így amelyik diák mellettük dönt, lehet, hogy azért megy el dolgozni, hogy ezt meg tudja teremteni magának előbb vagy utóbb.

Hogyan fér mindez bele az időbe?

Ez igazán nehéz és szinte megválaszolhatatlan kérdés, hisz minden diák számára különbözik az egyetemi órák száma, nehézsége és a mellettük rendelkezésre álló szabadidő. Talán az időbeosztásunk rendbetétele a legfontosabb, ha egyetem mellett szeretnénk elmenni dolgozni. A legtöbb munkahely, amely diákok számára is nyitott, a kora reggeli órákban vagy délutáni/esti műszakokban kínál lehetőséget. A diáknak itt mérlegelnie kell, hogy az óráival hogyan tudja összeegyeztetni a munkaidejét. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az egyetemi kötelezettségek még nem múlnak el attól, hogy lett egy munkahelyünk. A vizsgákra, tesztekre ugyanúgy készülni kell, fontos, hogy erre is hagyjunk magunknak elég időt.

Meg kell találni azt az arany középutat, amikor még az egyetemen is úgy tudunk teljesíteni, ahogy elvárjuk magunktól, és már a munkában is helyt tudunk állni.

Hova menjek dolgozni?

Nos, a válasz itt is többféle lehet. A legtöbb diák valamilyen üzletben pénztáros, árufeltöltő, mások a vendéglátó egységeket preferálják mint pultos, barista vagy éppen felszolgáló. Sok diák munkálkodik az online térben, azaz a home office lehetőséget preferálják, hiszen ez a legrugalmasabb munkahely, az online munka bármikor, bárhonnan végezhető. 

Ha munkakeresés előtt állsz, kiindulási pontnak mindenféleképp azt tanácsolnám, vesd össze az órarendet a kiszemelt munkahelyen elvárt munkaórákkal, így át tudod majd látni, hogy az a hely megfelelő-e számodra vagy sem. A másik fontos dolog, hogy számold bele azt az időt is, amikor a tanulással kell foglalkoznod, és ne felejts el némi szabadidőt is hagyni magadnak a kikapcsolódás és a pihenés érdekében, hiszen kipihenten jobban teljesít az ember.

Forrás: Rackhost.hu

Számomra a veszély lehetőség arra, hogy az életnek eddig ismeretlen szegmensét ismerjem meg. Nem szeretem, amikor azt mondjak rám, hogy bátor vagyok. Szerintem ennek semmi köze a bátorsághoz. Egyszerűen képes vagyok arra, amire csak kevesen, hogy az egómat teljes mértékben háttérbe szorítsam, és ebben az állapotban megszűnik az én, a halálfélelem, önmagam fontossága. Amikor farkasszemet nézek egy nagy testű gaboni viperával vagy köpködő kobrával, akkor csak és kizárólag az állat kerül a fókuszomba. Csak ő számít, minden érzékemmel és idegszálammal rá figyelek. Eluralkodik rajtam az adrenalin, az ösztöneim kiéleződnek, és onnantól kezdve ő lesz a fontos, nem az én életem. 

Lehet, hogy sokan őrültnek néznek. Velem is előfordult egy halálosnak hitt marás után, amikor már a teljes bal karom lezsibbadt, hogy azt kérdezgettem magamtól: miért vagyok én ilyen?

Miért kellett nekem így születnem? Miért nem másban lelem örömömet? Miért akarok minden mérges kígyót megmenteni? Miért fontosak ők nekem? De én így születtem.

Ötéves lehettem amikor először mentünk külföldre a családdal. Nem messzire, csak Ausztriáig. Bécs utcáit róttuk, amikor találtam az utcán egy pénztárcát, benne ezer schillinggel. Másfél-két órát tanakodtunk, hogy mi legyen a pénztárcával, hova vigyük, hogyan juttassuk vissza a gazdájához. De akkor ez nem volt olyan egyszerű, mint most. Apuék nem vették el tőlem a pénzt, azt mondták, én találtam, az enyém. Néhány saroknyival arrébb egy kirakatban megláttam egy kitömött pápaszemes kobrát, mondtam is a szüleimnek, hogy megvan, őt szeretném. És ők engedték, hogy megvegyem. Nagyon hálás vagyok nekik, mert mindig hagyták, hogy úgy éljek, ahogy akarok. Szabad szellemben neveltek, mindig éreztem a belém vetett bizalmukat, amivel sosem éltem vissza.

Kép

Miklós kisgyerekként – Forrás: Gönczi Miklós

Apám gyerekkorától kezdve elhivatott az állatok iránt, tízévesen már állatokat mentett. Ha törött szárnyú madarat látott, hazavitte, bepólyálta, ápolgatta, mindezt magától, autodidakta módon. És sikerültek is neki ezek a mentések. Amikor én születtem, már ragadozó madarakkal foglalkozott Törökbálinton, a kertes házunk padlásán. Fülesbaglyokat és egerészölyveket gyógyított, reptetett, vadított vissza, majd „újjászületve” elengedte őket. Tőle örököltem az állatszeretetet. Mi, ha elmentünk sétálni az erdőbe, megnéztük, hogy a rigónak a fészkében milyen színű a tojás, vagy, hogy milyen szép az, ahogy a rigómama keltet, és mennyire fontos, hogy ne bántsuk őket. Gyerekként imádtam csúzlizni. Egyszer kérdeztem is apámat, hogy megpróbálhatom-e eltalálni a fán lévő fészket. Apu akkor halálkomoly arccal mondta, hogy persze, nyilazzak nyugodtan, ha azt tartom helyesnek. De mielőtt megteszem, gondoljam végig, hogy kinek jó ez, hogy mit teszek, mi lesz a tettem következménye. „Ha véletlenül eltalálod a rigómamát, akkor a többi fiókának is ártasz. Akkor ők már hiába várják haza az anyukájukat. Náluk ugyanúgy van, mint nálunk, embereknél: te mit szólnál, ha a te otthonodat, a te anyukádat bántanák?”

A mondat célba ért, az elmém mélyére hatolt. Onnantól kezdve nekem az állatok olyanok lettek, mint az emberek. Ugyanolyan fontosak.

A hüllőktől viszont óva intett apám, tőlük távol akart tartani. Mindig azt mondta, hogy azok veszélyesek, kiszámíthatatlanok, és nem értik az ember nyelvét. Apu vitt el először állatkertbe, és onnantól kezdve nem volt megállás. Iskola után mindig az volt számomra az első, hogy a barátommal együtt rohantunk az állatkertbe, ahova egy idő után rendszeresen beszöktünk. Az állatkert kerítésének a tetején volt egy lyuk – szerintem az még most is ott van –, ami pont akkora volt, hogy két kamasz gyerek simán átfért rajta. Átbújtunk, leugrottunk, és már szaladtunk is. A biztonsági őr többször el is kapott minket, majd megsajnált, és adott nekünk egy teljes éves korlátlan bérletet. Hihetetlen kedves gesztus volt. Utána már szinte hazajártunk a Fővárosi Állatkertbe.

Kép

Bal oldalon Miklós családja, jobbra Miklós édesapja – Forrás: Gönczi Miklós

Általános iskolás koromban rengeteget verekedtem, ami miatt több iskolából ki is rúgtak. De a verekedést soha nem én kezdtem! Szőke, kék szemű, csendes gyerek voltam, aki jól elvolt már akkor is a maga világában. Az ilyen gyerek gyakran céltábla. Volt, hogy az aznapi ennivalómat vették el vagy az új cipőmet, és akkor anélkül mentem haza. Amikor apám ezt megelégelte, azt mondta: „Ne bánts senkit, de ha valaki téged bánt, ne hagyd magad, fiam!”

Nem voltam jó tanuló, nem a szorgalmamról és a szófogadásomról voltam híres. Viszont ami érdekelt, abban kiemelkedtem. Anyuék nem kényszerítették rám az iskolarendszer teljesítménykényszerét, azt, hogy mindenből jónak kell lenni. Engem az állatok és a főzés érdekelt, ezt a kettőt szerettem, viszont nem láttam bennük perspektívát. Az üzlethez viszont mindig is jó érzékem volt.
Tizenkét évesen cserediákként hónapokig kint éltem a Szovjetunióban, s ott a zsebpénzemet olyan dolgokra költöttem, amik itthon még nehezen megszerezhető kincsnek számítottak: gördeszkát, fényképezőgépet vásároltam, majd itthon duplaannyiért eladtam. Hamar önállósodtam, 18 évesen már albérletben éltem. Ha apu megkérdezte, szükségem van-e az esti randevúra zsebpénzre, büszkén mondtam, hogy „köszönöm, édesapa, de van nekem”.

Hamar elfogadták, hogy egy kontrollálhatatlan, vad és talpraesett fiatal felnőtt férfivé váltam, aki mindig betartotta azt, amit mond és ígér.

Életem meghatározó nyarait anyai nagymamámnál, Nagykanizsán töltöttem, akinek kis faháza, pont, mint a mesékben, a fenyves erdő közepén állt, nem választotta el semmi a természettől. Bent ropogott a tűz, kint köd és friss fenyőillat áradt. Itt fedeztem fel az erdőt: gombát, epret, egrest szedtem, kígyót, békát fogtam. Olyan volt ez nekem, mint a szafari. Égő tűz mellett aludtam kint a kertben, a csillagos ég alatt. Nagy beszélgetéseket hallgattam az Ausztráliából hazatért Louis bácsitól, aki az 1920–30-as években élt a déli kontinensen. Elmesélte, hogyan disszidált Angliába, ahol felszökve egy hajóra jutott el Ausztráliába. Ő mesélt nekem először bűnözésről, vademberekről, vörös és fekete kígyókról, egy ismeretlen világról. Az ő történetei úgy peregtek le előttem, mint egy kalandfilm kockái. Vonzott ez az élet, vonzott az ismeretlen.

Egy darabig persze állatorvos akartam lenni – és minden tiszteletem az övék –, de amikor szembesültem azzal, hogy az állatorvosok vállig a tehenekben vannak, kutyát, macskát oltanak, lovat műtenek, úgy éreztem, nem ez az a kapcsolat az állatokkal, amelyre vágyom. Én a szabadban akartam az állatokkal lenni, nem egy klinikán. Engem a velük való kapcsolódás érdekelt, egyre inkább azokkal az állatokkal, akikről apu azt mondta, hogy nehéz velük szót érteni: a hüllőkkel, kígyókkal és vadállatokkal. Egész életem során tapasztaltam velük egy bizonyos megértést, elfogadást, kölcsönös bizalmat, és ez az idővel, a velük való több éves tapasztalattal egyre inkább mélyült és részletesebbé vált.

Érettségi után döntöttem úgy, hogy kimegyek Amerikába, de nem mehettem, mert vízum kellett. Kanadába viszont szabad volt a bejárás, így az első utam oda vezetett. Amikor megérkeztem, hét órát ültem az emigráción, ahol közölték: „Rendben, maradhat, de nem tanulhat, és nem dolgozhat!” Internet még nem volt akkoriban, és nekem csupán egyetlen napra volt foglalt szállásom. De nem vagyok egy aggódó típus. Utána egy hostelben szálltam meg, hogy a pénzem ne kezdjen el vészesen fogyni. Két hétig ismerkedtem az országgal, majd egy újságban megláttam egy hirdetést, amelyben egy magyar étterem felszolgálót keresett. Felhívtam őket, mondtam nekik, hogy két hete vagyok itt, és szeretnék náluk dolgozni. A találkozásnál rögtön megvolt a kölcsönös szimpátia. Nem is pincérnek, hanem egyből szakácsnak vettek föl, és még szállást is biztosítottak, így kezdődött a kinti életem.
De nem sokáig dolgoztam az étteremben, mert miután összetalálkoztam kint egy régi barátommal, ő felajánlott egy jobban fizető lehetőséget: higanyszennyeződést mértem az Ontario-tóban, utána pedig épületeket festettem.

Kanada után bejártam Amerikát, annak főleg az egzotikusabb szegleteit, a középső és déli országait: Panamát, Costa Ricát, Mexikót és a Karib-szigeteket. Beleszerettem a spanyol nyelvbe, a déli életvitelbe, a mediterrán kultúrába, az ízeikbe és a szokásaikba.

Egy évig éltem Kanadában, innen vezetett az út a Karib-szigetekre, Dominikára. Itt kezdődött a marketingkarrierem egy ír családdal, akik kitaníttattak. Szállodákat kellett értékesítenem, óriási összegek röpködtek. Tenerifén találtam meg a második otthonomat El Médanóban, egy kis halászfaluban. Ez Tenerife eldugott, csendes szeglete, itt még kevés az ember, így a béke és a nyugalom szinte tapintható. Pillanatok alatt beilleszkedtem ebbe a kis közösségbe, ahol hat hónap után alapszinten már én is társalogtam spanyolul. Itt kezdtem el végre közelről kapcsolatba kerülni az állatokkal, ugyanis a háznak, amelyben akkor éltem, az alagsorában engedélyt kaptam arra, hogy kialakítsak egy terráriumot, ami végül a sziget legnagyobb mérgeskígyó-gyűjteményének helyszíne lett.

Fotók: Gönczi Miklós

Itt, a faluban ismertem meg Jimet, egy hüllőpark-tulajdonost, aki rendkívül értékes és ritka állatokat tartott. Nála kezdtem el önkénteskedni. Az ő javaslatára számtalan könyvet gyűjtöttem össze, amelyekből megtanultam az alapokat, azt, hogy hogyan kell megfogni, hogyan kell közelíteni kampóval és szabadkézzel egy hüllőhöz. Mindig is gyermeki rajongással közeledtem feléjük. Nem botokkal, nem maszkban, nem távolságot tartva, nem magamat féltve. Ez az „extrém free-handling”. Számomra az ő közelükben megszűnik minden más, minden, ami rajtuk kívül áll. Ha velük vagyok, ösztönből élek, megfeledkezem térről és időről. Ez számomra a nirvánához közeli állapot. Hátulról nyúlok hozzájuk, lassan, de biztosan. Minden rezdülésükre figyelek. Minden reakciójuk, mozdulatuk beszél. Felemelem őket, engedem, hogy rátekeredjenek a karomra, és ha már rajtam vannak, akkor többé nem vagyok számukra más, csak egy objektum, ami tart. Nem lehet úgy megfogni egy ilyen állatot, mint egy rongyot, az olyan, mintha az embert a lábujjánál vagy a fülénél fogva próbálnánk felemelni, amitől mindenki rosszul érezné magát, és nem is lehetséges.

Viszont ha valaki szinte átölelve emel fel, finoman, hogy érezd, hogy tart, hogy biztos pontot nyújt, akkor jó. Akkor miért bántana?

Simán, egy perc alatt megölhetne, semmi sem akadályozza meg. Ez a legcsodálatosabb az egészben, hogy megtehetné a kígyó, hogy bántson, mégsem teszi. Természetesen vannak köztük olyanok, akikkel ezt az „extrém free-handlinget” nem lehet megtenni, mert képtelenek megnyugodni, ilyenkor soha nem is erőltetem. A legelső kígyó, akivel tapasztalatot szereztem, egy dél-amerikai mokaszin volt, egy kis testű vipera, amelyet rögtön egy nagytestű gaboni puffogó, halálos mérgű vipera követett. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy nem törvényszerű, hogy ezek az állatok bántsanak. És ennek következtében azt remélem, kevésbé fognak félni tőlük, kevésbé fogják bántani őket.

Kép

Fotó: Varga Ilona

Rengeteg különböző munkát végeztem az elmúlt 40 évemben. Rám bátran mondható, „minden volt már, csak akasztott ember nem”! Hol szakács, épületfelújító, marketingmenedzser voltam, hol ipari búvár, amit pánikrohamok követtek a sok halálközeli élmény után; hol projektvezető a világ legnagyobb vadállat-szafarijának építésén… Tavaly a Zoocenarium nevű tanácsadó cég alkalmazottjaként dolgoztam az Arab Emirátusokban, ahol vadasparkokat és rehabilitációs központokat hoztunk létre és raktunk rendbe, az állatok számára a lehető legjobb körülményeket biztosítva. Most Indiában a feladatom a vadon élő állatok védelme, ahol épp folyamatban van a világ legnagyobb vadasparkjának létrehozása, amely körülbelül 1689 egzotikus és veszélyeztetett állatnak ad majd otthont. Ebben az indiai államban, Gudzsarátban (Gujarat) több mint 250 hektáros területet szentelnek a bolygó legnagyobb állatotthonának felépítésére. A projekt várhatóan két éven belül befejeződik.

Azt hiszem, bármit dolgoztam is, mindig sikeres voltam a munkámban, mert szenvedéllyel és a lehető legjobbra törekedve teljesítettem, úgy, hogy az adott munkát akár ingyen is megcsináltam volna. Vagyis minden helyzetben megtaláltam azt, amit szeretni tudtam – ennek köszönhetően értem el a sikereimet.

Megtanultam és megtapasztaltam a Nobel-díjas író, García Márquez szavait: „Mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.”

Mindig mindent elviszek a végletekig. Szeretek a penge élén táncolni, belekóstolni a tabuba, a halálba. Aludtam mérges kígyókkal egy sátorban, harapott meg krokodil, mart már meg mérges pók, volt, hogy a fél karom majdnem egy delfin szájában maradt, mégsem bánom ezeket a pillanatokat. Édesanyámnak mindig azt mondom: tudom, hogy bármelyik perc lehet az utolsó, de legyen nyugodt felőlem, én bármelyik percben boldogan halok majd meg, mert azt csinálhattam, amit a világon a legjobban szerettem.

A történetet Kosztin Emese írta Gönczi Miklós emlékei alapján

A Fasori Gimnáziumtól Amerikáig 

Ilyen marslakó volt a világhírű fizikus, Wigner Jenő, vagy ahogy Amerikában ismerték, Eugen Paul Wigner is. Wigner pesti, terézvárosi zsidó kereskedő fiaként harmonikus családban látta meg a napvilágot 1902-ben. Már kisgyermekként vonzotta a természet, sokat sétált, kirándult, kamaszkori tuberkulózisából is a szabad levegő gyógyította ki. A korszak egyik legkiválóbb középiskolájában, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban tanult, ahol vele egy időben barátja, a nála egy évvel fiatalabb Neumann János is. Kiváló tanárai voltak, különösen a matematika és a fizika érdekelte, vegyésznek, mérnöknek készült.

Alighanem már a gimnáziumból vitte magával azt a bölcsességet, amely szerint „nem a gyorsaság a legfontosabb a tudományos létben. Az elköteleződés, az érdeklődés, az akarat valamit igazán megtudni és megérteni.”

A kommün idején a család fél évre Ausztriába menekült, ahol katolizáltak. Hazatérve, az érettségi után, 1920-ban iratkozott be a Műegyetemre, a vegyész karra, a következő évtől azonban a berlini műszaki főiskola növendéke volt. Lelkesen eljárt a Német Fizikai Társulat szemináriumaira is, ahol olyan tudósokkal, leendő Nobel-díjasokkal találkozott, mint Max Planck, Max von Laue, Werner Heisenberg, Wolfgang Pauli vagy éppen Albert Einstein, és itt kötött barátságot egy másik nagy magyar tehetséggel, Szilárd Leóval. Berlinben doktorált kémiából, témavezetője a polihisztor kémikus-filozófus, Polányi Mihály volt. 1925-ben apja biztatására hazatért, vegyészmérnökként bőrgyárban helyezkedett el, rövidesen azonban kristálykémiai kutatásokra szóló német meghívással visszatért Berlinbe. A 20-as évek végén került át az ekkor már a kémia mellett a matematikával és fizikával is foglalkozó Wigner Tübingenbe, ahol a világhírű matematikus, David Hilbert mellett lett tanársegéd. Szabadidejében továbbképezte magát, különösen Schrödinger és Paul Dirac tudománya, a születőben lévő kvantumelmélet érdekelte. Ebben a tárgyban adta közre más írásai mellett első komoly feltűnést keltő tanulmányát, A csoportelméleti módszer a kvantummechanikában című munkáját, amelynek kidolgozásában a számítástechnika, az informatika klasszikusa, Neumann János volt a segítségére. 

Kibontakozó karrier 

Vele együtt fogadta el 1930-ban az amerikai Princeton Egyetem meghívását 1930-ben, Hitler hatalomra jutását követően pedig családjával Amerikában telepedett le. Ott már egyértelműen az elméleti és matematikai fizika kutatójaként dolgozott. Itt is nősült, ám felesége rövidesen meghalt. Húgát pedig közben kollégája, a kvantumelmélet egyik klasszikusa, az angol Paul Dirac vette feleségül. A harmincas években két évet a Wisconsin Egyetemen töltött, 1938-ban azonban visszakerült az európai és magyar tudósok fellegvárának is számító Princetonra.

Itt már kifejezetten atomfizikával foglalkozott, részese volt az első békés célú atomreaktor tervezésének, kidolgozta a magreakciók elméleti modelljét, tőle származott az energiát termelő atomreaktorok vízzel való hűtésének gondolata.

Közben másodszor is megnősült, feleségétől, akivel bő három évtizeden keresztül, annak haláláig élt együtt, két lánya született. 
1939–40-ben más tudósokkal együtt támogatója volt az atombomba kifejlesztését szorgalmazó Manhattan-terv kormányzati elfogadásának, amelynek munkálataiban dolgozott is. Ám az atombombát elrettentésre, nem bevetésre szánta, Hirosima és Nagaszaki után a katonai célú fejlesztés ellenében az atomenergia békés felhasználását szorgalmazta. A hidegháború éveiben megdöbbenéssel figyelte az atombomba atyjának tekintett Robert Oppenheimer elleni politikai boszorkányüldözést, megviselte több kolléga, így Enrico Fermi, Albert Einstein, különösen pedig a barát, Neumann János halála. A politikától a fizikusok számára is kritikus ötvenes években is igyekezett távol maradni, a magánéletben csendes, barátságos, udvarias ember hírében állt. 1946-ban egy tennessee-i laboratóriumban vállalt igazgatói állást, ám az adminisztratív feladatok elől menekülve rövidesen visszatért Princetonba, ahol visszavonulásáig elhivatott tanárként, tudósként tanított, kutatott. 

Újra itthon 

Tudósi sokoldalúságának bizonyítéka volt 1960-ban megjelent fontos tanulmánya, A matematika meghökkentő hatékonysága a természettudományokban, amelyben a matematikára mint a természet megismerésének egyetemes eszközére, nyelvére hívta fel a figyelmet. Itt kifejtett meggyőződése szerint „a matematikának a természettudományok területén való hasznossága a csodával határos. Nincs rá racionális magyarázat. Mert semmiképpen sem természetes, hogy legyenek »természeti törvények«, és még kevésbé kézenfekvő, hogy az ember felfedezze őket. Az a tény, hogy a matematika nyelve alkalmas a fizika törvényeinek megfogalmazására, csoda, ajándék, amelyet soha nem leszünk képesek igazán megérteni vagy kiérdemelni.” Saját bevallása szerint meglepetésként érte, hogy 1963-ban neki ítélték a fizikai Nobel-díjat „az atomok és elemi részecskék elméletének alapvető szimmetriaelve kidolgozásáért”, 1972-ben pedig elnyerte az atomfizika kiválóságainak járó Albert Einstein Díjat. Bár évtizedekig idegenben élt, hazájával való kapcsolata sem szakadt meg teljesen. A tengerentúlon is magyar rokonok és kollégák, a marslakók vették körül, őrizte Terézváros és a Fasor emlékét. Utolsó hazai látogatása idején, amikor magas állami kitüntetést vehetett át, a fogadáson a zenekarral a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs” kezdetű nótát is elhúzatta, és táncra is perdült. 1976-ban látogatott első ízben haza, és ezt három alkalommal megismételte a következő évtizedben. Ellátogatott a paksi atomerőműbe is, a pesti egyetem díszdoktorává fogadta, és tiszteleti tagjai közé választotta a Magyar Tudományos Akadémia. A nyolcvanas évek végén már sokat betegeskedett, komolyabb utazásokra, közszereplésekre nem vállalkozott. 1992-ben közreadta önéletrajzi visszaemlékezéseinek kötetét, amelyben tudósi életbölcsességét így foglalta össze: „Az élet teljes jelentése, minden emberi vágy együttes értelme egy olyan rejtély, ami meghaladja felfogóképességünket. Amíg fiatal voltam, dühös voltam a dolgok ezen állása miatt. Mára megbékéltem vele. Még megtiszteltetésnek is tartom, hogy közöm lehet ehhez a rejtélyhez.” Wigner Jenő 1995-ben, életének kilencvenharmadik évében princetoni otthonában csendesen hunyt el. Ott temették, síremlékének a magyar állam viseli gondját. Idehaza tudományos díjat neveztek el róla, emlékét emléktáblák, utcanevek őrzik, nevét akadémiai kutatóintézeti részleg is viseli.

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A magyar közönség világklasszis sportolóként ismer. Azt valószínűleg kevesebben tudják, hogy a Highlights of Hungary nagykövete vagy. Mit jelent neked ez a nagyköveti szerep?

Már az is nagy megtiszteltetés volt, amikor első alkalommal felkértek erre. Úgy gondolom, ez nemes feladat. A mai rohanó világban különösen fontos, hogy keressük és megtaláljuk a tehetségeket, elismerésre méltó teljesítményeket, és széles körben be tudjuk mutatni őket.

Amikor először megkerestek, pont olyan időszaka volt az életemnek, hogy azt éltem át, nem ismerik el a teljesítményemet néhány csatornán, holott jólesett volna. Ekkor jött a telefonhívás a Highlights of Hungary-től, és abszolút tudtam azonosulni a kezdeményezéssel. Most pedig már a második szezont kezdjük meg.

Tavaly nagyon sok ötlettel álltam elő én is, ahogy mindenki, de idén is azt tapasztalom, hogy az új nagykövetek nagyon sok új nevet, ügyet bedobnak. Olyan jelölteket, embereket vagy szervezeteket keresünk kategóriák nélkül, akik 2022-ben tettek le valami nagy dolgot az asztalra. Tapasztalt nagykövetként is nehéz választani közülük.

Számodra mi a jó ügy?

Akár az is, amelyik csupán egy-két embert vagy kisebb csoportot szólít meg, de jobbá, egészségesebbé teszi az ő életüket. Nem kell nagyon nagy dolgokra gondolni, sok kicsi is össze tud állni egy naggyá. Én például elkezdtem egy mini kihívást, aminek a lényege, hogy minden nap jéghideg víz alatt állok pár percig. Alkalmanként megmártózom a Holt-Tiszában is.

Nem vagyok nagy posztolós, de elkezdtem erről képeket megosztani a közösségi médiában, hátha behúzok magam mellé másokat is. Ha csak egy embert elérek, úgy érzem, azzal már tettem valakiért.

A Highlights of Hungary-nek is ez az alapja: keressük azokat az embereket, akik példaképek tudnak lenni, és olyan teljesítményt nyújtanak nap mint nap, ami nem saját maguk miatt érdekes, hanem mert jót akarnak tenni másokkal.

Az élet mely területéről kerülnek ki a saját jelöltjeid?

Folyamatosan kerül be, illetve ki egy-egy jelölt, úgyhogy erről még korai beszélni. Várok ötleteket, kíváncsi vagyok, hogy a saját közönségem kit ajánl.

Nincs megtiltva, hogy én például a sport területén keresgéljek, de az a lényeg, hogy az élet minden szegmenséből válasszunk. Ez egy jó kihívás, rengeteg jó ügy van Magyarországon és a határon túli magyarság körében. Nehéz választani, de ez adja a feladat sava-borsát is. Akik ide bekerülnek, azok olyat tudtak számunkra, a barátaik vagy az ismerőseik körében nyújtani, amit érdemesnek tartunk arra, hogy a nagyközönség elé tárjunk.

Az elmúlt fél évben sajnos nem nagyon volt időm járni az országot, ezért a kutatómunka elsősorban az online térben zajlik, de azért nyitott szemmel közlekedem, ismerősöktől is kérek tanácsokat. Január 30-ig kell lezárni, kik a végső jelöltjeink, ami mindjárt itt van, úgyhogy bele kell húznunk.

A nagyköveti bemutatkozó szövegedben olvasható, hogy a sportolói pályafutásod során mindig nagyon jólesett, ha elismerésben részesültél, de ez nem folyamatosan volt így. Egy ilyen sikeres ember kapcsán meglepetten olvassa ezt az ember. Kiktől nem kaptad meg az elismerést?

Azzal kezdeném, hogy rengeteg embertől megkaptam, de néhány esetben, akiktől vártam volna – és itt elsősorban a szakmai közegre gondolok –, azoktól elmaradt.

2021-ben a tokiói olimpia utáni visszavonulásomkor a Magyar Vízilabda Szövetség vezetésétől, Vári Attila elnöktől vártam volna valami ilyesmi mondatot: „köszönöm a munkádat, gratulálok… sok sikert a civil életben...” De például a saját klubomtól, ahol befejeztem a pályafutásomat, sem kaptam meg a kellő megbecsülést, pedig megnyertem mindent, amit klubszinten meg lehetett.

Ami igazán rosszul esett, az az, hogy a légiósokat elbúcsúztatták szép szavakkal és jelképes ajándékkal, nekem azt sem mondták, hogy helló.

Így át tudom érezni, milyen az, ha valaki szívét-lelkét bele teszi bármibe, és nem ismerik el a munkáját.  

Ugyanebben a bemutatkozó szövegben viszont az is szerepel, hogy Benedek Tibor volt az a személy, akitől megkaptad a bizalmat, a háttérsegítséget.

Amikor 2013-ban ő lett a szövetségi kapitány, leült velem beszélgetni, és rögtön egyértelművé tette, hogy nála én vagyok az elsőszámú kapus. Ez önmagában olyan bizalmat jelentett, ami mindenkinek jólesik, pláne egy olyan ember számára, aki korábban nem kapta meg, többszörösére ugrik az értéke. Én – de szerintem a legtöbb sportoló, illetve ember így van ezzel – ha megkapom a bizalmat, a csillagokat is lehozom az égről.

Ennek is volt köszönhető, hogy 2013 nyarán maximális teljesítményt tudtam nyújtani, amikor világbajnokok lettünk. Úgy, hogy az akkori fiatal csapattól senki nem várta azt, hogy világbajnokok leszünk, de Tibi nemcsak nekem, hanem másoknak is megadta ezt a bizalmat. Az önbizalom nagyon fontos, és ezért fontos a Highlights is, mert nagyon sok ember van, aki nap mint nap kicsiben tesz valami jót, mégsem kapja meg a kellő figyelmet, visszajelzést, vagy ha megkapja is, csak a szűk környezetében. Ha nagyközönség elé kerülne a teljesítménye, akkor még nagyobb lelkesedéssel tudná ugyanazt csinálni. Az emberekhez való közvetítés a Highligths of Hungary fő szempontja, ezért is tetszett meg nekem, és ezért csatlakoztam.

Visszatérve Benedek Tiborra: milyen emlékezetes mozzanatokra, pillanatokra emlékszel vele kapcsolatban?

Közelebbről 2007-ben ismertem meg, amikor a felnőtt világbajnokságon ő volt a csapatkapitány, és már akkor kaptam tőle jó szavakat. Edzőként óriási karakter volt mindannyiunk számára. Elképesztő komolyságot, felkészültséget, alázatot sugárzott, próbálta tartani a távolságot annak ellenére, hogy többünkkel még együtt játszott nem is olyan rég. Ugyanakkor néha próbált viccelődni – hogy ne tűnjön mindig olyan szigorúnak –, de nem volt humorérzéke.

Hál’ Istennek sok emlékem van róla, de sajnos nem elég. Nagyon hiányzik!

Másfél éve visszavonultál, de a vízilabdától nem távolodtál el. Ha jól tudom, idéntől edzőként gyerekekkel fogsz foglalkozni. Mitől lesz valakiből jó edző?

Igen, idéntől két korosztálynak a kapusait fogom edzeni. Számomra azzal kezdődik, hogy az edző legyen jó pedagógus. Példamutatóan éljen a mindennapokban, s csak ezután következik az, hogy szakmailag milyen képességei vannak. Sok edzőnél ez a két tulajdonság felcserélődik, ami nem jó. Akinek nincs pedagógiai érzéke, az szerintem nem való edzőnek, főleg gyerekek mellé nem. Ha egy edző kólát iszik és cigizik előttük, azt sem tudom elfogadni. Én egészségesen élek, a gyerekeimet is így nevelem, s ha edző leszek, akkor is ezt igyekszem továbbadni a tanítványoknak. A sport bizonyos ideig tart, de ha emellett nem élünk egészségesen, az élet következő szakaszában az visszaüthet.

Ha már szóba hoztad a gyermekeidet, ők is sportolnak. Milyen a lelátóról figyelni őket?

A kisfiam 12 éves, vízilabdázik, a kislányom pedig 10 éves és atletizál, mindketten versenyszerűen. Nagyon tehetségesek – ezt elfogult apukaként mondom! (nevet) A feleségemmel összhangban szurkolunk nekik, az egész család a szurkolójuk.
A kisfiam sokáig kapus akart lenni, de hál’ Istennek sikerült erről lebeszélnem, úgy, hogy igazából ő döntött. Erőszakoskodott, de én láttam, hogy nem kapus alkat, jobb mezőnyjátékosnak. Amikor ezt nem fogadta el, mondtam, hogy jó, akkor ott a lehetőség, beszéld meg az edződdel: ha beenged a kapuba, kipróbálhatod. Kipróbálta, nem védett rosszul, kapott néhány gólt, de állandóan kiúszott a kapuból, láttam rajta, hogy nem bír benn maradni.

A meccs után aztán mondta, igazam van, ő inkább játékos akar lenni.

A kislányom atletizál. Megszerettem általa az atlétikát, eddig csak az olimpiákon követtem a közvetítéseket, illetve elkezdtem futni is, pedig nem állt hozzám közel. Az atlétika több sportágat egyesít, ezért a kicsiknél különösen jó alap, akkor is, ha később mégsem azt választja valaki, hanem továbbmegy más irányba. Mindenkinek tudom ajánlani, hogy ha nem tudják, mit sportoljon a gyerek, de szeretne mozogni, vigyék el atletizálni, mert olyan alapokat kap, amiket később bárhol tud hasznosítani.

Támogatott tartalom.

Első kérdésünk a magyar emberek hangulatára vonatkozott, arra voltunk kíváncsiak, milyennek érzik jelenleg a lelkiállapotukat. Összességében elmondható, hogy honfitársaink növekvő szorongással tekintenek a jövőbe. Az összes válaszadó valamivel több, mint fele (56,2%) nyilatkozott úgy, hogy kedélyállapota a szokásosnak megfelelő, 8,2%-uk mondta azt, hogy a szokottnál jobban érzi magát, ám hozzájuk képest négyszer annyian számoltak be rosszabb hangulatról.

A magyar népesség harmada (a férfiak 28%, míg a nők közel 40%-a) a megszokotthoz képest borúsabbnak ítéli jelenlegi hangulatát.

Ez az eredmény, sajnos, igazolta várakozásainkat a krízisekkel teli, mögöttünk hagyott év lelki hatásai kapcsán. Következő kérdésünk arra vonatkozott, hogy mi aggasztja az embereket leginkább a jövővel kapcsolatban. A teljes mintát tekintve a szomszédban dúló háború és annak következményei miatt érzett aggodalom végzett az élen, ami mögött az anyagiak és a munkahelyi problémák okozta szorongást, harmadik helyen pedig az egészséggel kapcsolatos gondokat jelölték meg honfitársaink. Míg a férfiakat valamelyest jobban aggasztja az ukrajnai háború, addig ők kevésbé szoronganak egészségügyi problémák miatt, mint a hölgyek (a férfiak 19,1%-a, a nők 26,9%-a jelölte meg az egészséggel kapcsolatos félelmeit dominánsnak).

Az egészségügyi problémáktól való félelem a 30–39 éves korosztály körében – némileg meglepő módon – még a háborús szorongást is megelőzte, míg az 50–59 évesek kevésbé aggódnak az egészségük miatt, mint a náluk 10 évvel fiatalabbak és lényegesen kevésbé, mint a 10 évvel idősebbek. Településtípus szerinti bontásban a háború legkevésbé a községek lakóit tölti el félelemmel, viszont ők azok, akik a legjobban aggódnak a munkahelyi és anyagi problémák miatt. Kutatásunk is megerősítette azt a régóta ismert tényt, hogy az egészség kérdése fontosabb a nők, mint a férfiak számára.

A felmerülő problémákkal kapcsolatos megküzdési stratégiák szempontjából nagyon fontos, hogy kibe vagy mibe vetik az emberek a bizalmukat, erre vonatkozott a következő kérdésünk. Az eredmények alátámasztják, hogy a magyar alapvetően családbarát nemzet. A válaszadók, tartozzanak bármely korcsoportba, rendelkezzenek bármilyen iskolai végzettséggel, éljenek bármilyen településtípusban és függetlenül attól, hogy nőkről vagy férfiakról van-e szó, egyöntetűen a családot nevezték meg mint a legfontosabb kapaszkodót az életben. A családot mint a problémákkal való megküzdés kulcsát a 40–49 éves korosztály, illetve a szakmunkás végzettséggel rendelkezők értékelték a legmagasabbra közel 80%-kos értékkel, köztük is nagyobb százalékban a hölgyek. 

A család mellett a kor előrehaladtával Isten mint kapaszkodó lesz egyre fontosabbá honfitársaink körében, a 70 év feletti korosztály számára ez az arány már közel 23%. A barátság mint kapaszkodó ugyanakkor csak kis mértékben van jelen társadalmunkban, a férfiak körében 6,5%, míg a nők esetében csak 2,3%-os mértékben. A 18-29 éves korosztály számára viszont ez az elsődleges támaszt jelentő kapcsolati forma (közel 10%-os eredménnyel), míg a 40–49 év közötti, munkájában aktív, jellemzően gyermeke(ke)t nevelő generáció esetében – nyilván az időhiányból fakadóan is – mindössze 1,5%. Ugyancsak különbség mutatkozik e kérdésben a településtípusok között: míg a fővárosban élők 6,1%-a támaszkodik leginkább a barátságra, addig a községekben élők esetében mindössze 1,9% ez az érték. A családi kapcsolatok fontossága esetében pedig ugyanez fordítottan igaz, a Budapesten élők 70,8%-a mellett a községekben élők 75,4% jelölte meg legfontosabb kapaszkodóként.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a válaszadók mennyire érzik szükségesnek, hogy aktívan változtassanak saját helyzetükön annak érdekében, hogy dolgaik jobbra forduljanak, illetve, hogy az élet mely területén érzik szükségesnek a változást. Négy terület kapcsán tettünk fel kérdést: étkezési és sportolási szokások, emberi kapcsolatok, kulturális szokások, illetve online eszközhasználattal kapcsolatos gyakorlatok. Összességében elmondhatjuk, hogy a válaszadók legkevésbé az étkezés és sportolás terén elégedettek magukkal, itt a férfiak 38%-a, a nők közel 42%-a tervez változást. A legnagyobb életmódbeli változásra a 30–39 éves korosztály készül, akiknek több mint fele nyilatkozott úgy, hogy át kívánja rendezni az életét. Ha pedig valaki férfi, legfeljebb nyolc osztállyal rendelkezik, kistelepülésen él és 70 év feletti, akkor van a legnagyobb esélye arra, hogy elégedett legyen az étrendjével és általános fizikai állapotával.

Az érintett témakörök többségénél elmondható, hogy a nők nagyobb arányban terveznek változást, mint a férfiak, egyetlen terület kivételével, ez pedig az emberi kapcsolatok világa. Itt a változásra vágyó férfiak aránya két százalékkal megelőzik a nőket, akik – úgy tűnik – elégedettebbek a személyes viszonyaikkal. Az iskolai végzettség védőfaktornak tűnik e téren: a felsőfokú végzettséggel rendelkezők igényelnék legkevésbé emberi kapcsolataik átalakítását. Korcsoportok szerinti bontásban a 40–49 éves korosztály a legkevésbé elégedett a társas viszonyaival: közel harmaduk vágyna az emberi kapcsolatai szorosabbra fonására – feltehetően azért, mert úgy érzi, túl sokat dolgozik.

A legnagyobb különbség férfiak és nők között a kulturális szokásokkal való elégedettség terén mutatkozik. Itt a férfiak kevesebb mint egyötöde, míg a nők több mint egynegyede nyilatkozott úgy, hogy változást szeretne. A korosztályok közül ismételten a 40–49 évesek a legelégedetlenebbek magukkal, valószínűleg a fentebb már említett ok miatt. Településtípus tekintetében pedig úgy tűnik, hogy a vidéki városok kínálta kulturális lehetőségek találkoznak leginkább a helybéliek igényeivel, ez a csoport jelezte ugyanis a legalacsonyabb szándékot a kulturális szokásaiban történő változtatásra.

A kutatás legmeglepőbb adata az volt számunkra, hogy honfitársaink mennyire nem érzékelik problémásnak az online eszközhasználattal kapcsolatos szokásaikat – pedig aggodalomra igazán lenne ok. A KSH 2020-ban közzétett adataiból kiderül, hogy kiemelkedően magas, 87%-os a magyar internethasználóknál a közösségi oldalakon résztvevők aránya, ami az EU-s átlagnál 22 százalékponttal, a világátlagnál pedig 35 százalékponttal magasabb. Míg a testsúlyunk kapcsán már tisztában vagyunk a probléma jelentőségével – 41% változtatna az életvitelén –, addig az online térbe még nem érkezett meg probléma-tudatunk, legalábbis az alig több mint 17%-os változtatási szándék erre enged következtetni. Ennek tudatosítása terén még sok feladat áll előttünk. Ami bizakodásra adhat okot: az online térben legtöbbet tartózkodó fiatalabb generációk, köztük is a megkérdezettek legfiatalabb, 18–29 éves csoportja érezte ezt a felvetést leginkább fontosnak, ugyanis több mint egyötödük, 22,7%-uk változtatna e szokásain.

Az 1000 fő telefonos megkérdezésével lezajlott reprezentatív kutatást a Szent István Intézet a Nézőpont Intézet közreműködésével 2022. december végén végezte.

1671 tavaszán egy anglikán pap és a felesége kért bebocsátást a londoni Martin-toronyba, hogy megtekintsék és a saját kezükkel megtapinthassák az angol koronaékszereket. Ez akkoriban frissen szerzett állampolgári jog volt, bárki megtehette, aki kíváncsiságból vagy tiszteletből végig akarta simítani a felbecsülhetetlen értékű kincseket. A torony 77 éves őre, a jószándékú Talbot Edwards készségesen teljesítette a feladatát, és az épület földszinti termébe invitálta a tiszteletre méltónak tűnő párt. 
Miközben azonban a látogatás zajlott, váratlan esemény történt. A hölgy hirtelen rosszul lett, és elájult. Edwards riadtan próbált segíteni: az emeleten lévő lakásába hívta a házaspárt, ahol az idő közben magához tért asszonyt leültette, és borral kínálta, majd a pap és a felesége hálálkodva távozott. Másnap aztán újra megjelentek, és köszönetük jeléül négy pár fehér kesztyűt ajándékoztak az őr feleségének. A két házaspár szívélyesen elbeszélgetett, és kölcsönösen kifejezték egymás iránti szimpátiájukat. A látogatások ettől kezdve rendszeresek lettek, majd az egyik beszélgetés során felmerült, hogy a tiszteletesék fia jól jövedelmező földekkel rendelkezik Írországban, és tökéletes férje lenne Edwards lányának. A toronyőr és felesége alig hitték el, milyen szerencséjük van, miközben fogalmuk sem volt, hogy az egész ismeretség az első pillanattól kezdve hazugságok ravaszul felépített rendszere volt. 

Barbárság és brutalitás 

A pap nem volt pap, hanem egy Thomas Blood nevű önjelölt ezredes, aki számos bűncselekménnyel a háta mögött ezúttal a koronaékszereket akarta elrabolni. A papné szerepét egy Jenny Blaine nevű színésznő játszotta. Az utolsó látogatásuk során már az „unokaöcs” is megjelent, akit Blood egyik fia, Thomas alakított, valamint jelen volt két másik segítő is, akik a Tower stratégiai pontjain őrködtek. A rablók brutális kíméletlenséggel hajtották végre az akciót. A ruhájuk alatt tőrökkel és pisztolyokkal felfegyverkezve érkeztek, és még egyszer utoljára eljátszották a tiszteletteljes érdeklődő szerepét. Amint az idős Edwards kinyitotta nekik a kincseket tartalmazó szekrénykét, Blood egy kalapáccsal leütötte, majd egy karddal leszúrta. Ezután betömték a száját, és megkötözve a földre dobták. A koronaékszerek iránti csodálat ekkor már nem volt szükséges: a koronát Blood laposra kalapálta, és egy táskába gyömöszölte. Az országalmát az unokaöcsöt alakító tolvaj a nadrágjába dugta, a jogart pedig kettéfűrészelték. 

Csata a koronáért 

A rablás alaposan ki volt tervelve, és teljes sikerrel is járt volna, ha a véletlen közbe nem szól. A toronyőr fia ugyanis váratlanul megérkezett meglátogatni az apját, akinek valahogyan sikerült kiköpnie a rongyokat, és segítségért kiabálnia. 

A rablók menekültek, az ifjabbik Edwards ordítva utánuk vetette magát. A Tower őreit riadóztatták, majd kard- és pisztolypárbajok következtek. 

A műkincsekről a verekedés hevében több értékes drágakő leesett és eltűnt, a kilapított korona a csatornába gurult, és csak napok múlva találták meg. Bloodot és embereit végül egy haláleset és több sebesülés árán elfogták, majd azon melegében a Tower egyik cellájába zárták. Ilyen főbenjáró bűnért a lehető legsúlyosabb büntetésre számíthattak. Blood a vesztes csata után könnyedén megjegyezte: „Nemes próbálkozás volt, akármennyire sikertelen is. Végül is egy korona volt a tét.”

Kép

Thomas Blood Charles Grignion festményén – Forrás: Wikipedia

A rabló múltja 

Thomas Blood arcátlan merészségét könnyebb megérteni, ha szemügyre vesszük a múltját is. Apja jómódú írországi kovácsmester volt, aki kiterjedt földbirtokokkal is rendelkezett. A fiú azonban unatkozott otthon, nem akarta ezt az életmódot folytatni. 1642-ben, amikor kitört az angol polgárháború, ő a húszas éveiben járó, ereje teljében lévő fiatalember volt. Katonai karrierre vágyott, ezért belépett a hadseregbe, méghozzá a parlamenti erőkkel szemben esélyesebbnek gondolt királyi oldalon. Amikor azonban fordulni látszott a kocka, gondolkodás nélkül köpönyeget fordított, és átállt a forradalmárok oldalára. Mire véget értek a harcok, Blood már ezredesnek nevezte magát, és a hatalomra került diktátor, Oliver Cromwell egyik megbecsült embereként halmozta a vagyont. A szolgálataiért földeket és évjáradékot kapott, valamint kinevezték békebírónak is. 
Hamarosan azonban újabb fordulat következett. Angliában részben visszaállt a régi rend: 1660-ban II. Károly személyében újra királya lett az országnak. 

Bloodtól egyetlen tollvonással megvonták a javait, neki pedig – már nem is olyan fiatalon – nincstelenként kellett visszamenekülnie Írországba. Az anyagi csőd és a megaláztatás elkeseredett és gátlástalan cselekedetekre sarkallta. 

Ezek egyike volt, hogy az angol uralom alatt álló Írországban minden áron zűrzavart keltsen. Dühének egyik legfőbb célpontja Anglia ottani kormányzója, Ormonde grófja, James Butler volt. Ez a karrierpolitikus a forradalom alatt elveszítette szinte mindenét, de az 1660-as restauráció után diadalmasan tért vissza a politikába, II. Károly pedig elárasztotta őt címekkel, birtokokkal és pénzzel.

Merész és meghiúsult merénylettervek 

Blood a cromwelli időkből származó barátaival és más embereivel azt a hihetetlenül merész tervet akarta megvalósítani, hogy szabályosan megostromolja a dublini várat, elrabolja a grófot, majd busás váltságdíjat követel érte. A tervet azonban valaki az utolsó pillanatban elárulta, az összeesküvők közül pedig többet elfogtak és kivégeztek. Blood megint elmenekült, ezúttal az írországi hegyek közé, majd némi bujkálás után Hollandiába. Itt sem sokáig bírt a vérével. Nem sokkal később – annak ellenére, hogy 70 millió forintnyi vérdíjat tűztek ki a fejére – visszatért Angliába. 1667-ben egy véres mentőakció során kiszabadította egy régi bajtársát a fogságból, súlyosan megsérült, majd tovább bujkált. Egyik fia, Thomas még tovább ment: útonálló lett, és Anglia vidéki útjain fosztogatta az utasokat. Maga Blood álnéven orvosként és patikusként szélhámoskodott, miközben végig az Ormonde gróf elleni bosszúját tervezgette. Erre nem sokkal később lehetősége is volt, mert a gróf visszaköltözött Angliába. A Picadilly környékén lakott egy elegáns házban, és nem is sejtette, hogy Blood, aki most már nem elrabolni akarta, hanem meggyilkolni, minden lépését figyeli az embereivel. Egy este, amikor a hintója éppen hazafelé tartott a St. James’s Streeten, az álarc mögé bújt kalandor és emberei megtámadták. 

Kirángatták a kocsiból, lefogták, és a mellkasára egy cédulát tűztek, amelyen az állt, hogy bűneiért ezennel halálra ítélik. 

Megkötözték, lóra ültették, majd a hírhedt londoni vesztőhelyhez, a Tyburnhöz hurcolták. Bloodnak valóban az volt a szándéka, hogy egy hivatalos kivégzést imitálva, az éjszaka leple alatt felakasztják. 
Ormonde szerencséje az volt, hogy az egyik szolgája lovon utánuk vágtatott, és segített kiszabadítani az urát. Blood és emberei hiába lövöldöztek pisztolyaikkal, elvétették a grófot. Neki viszont fogalma sem volt, ki lehetett a támadó, mindenesetre jutalmat ajánlott a nyomravezetőnek. Blood azonban olyan ügyesen rejtegette a saját részvételét, hogy azt egyelőre senki nem sejtette.

Érthetetlen királyi kegyelem 

A következő évben bebizonyosodott, Blood mennyire nem tart semmiféle megtorlástól. Végrehajtotta a királyi koronaékszerek minden korábbi bűncselekménynél arcátlanabb elrablását. Miután a Towerbe zárták, tudnia kellett, hogy az ilyen bűnért iszonyatos megtorlás jár. Ő azonban a kihallgatás alatt is gondtalanul és magabiztosan viselkedett, majd azt követelte, hogy személyesen beszélhessen a királlyal. Sikerült is elérnie, így nemsokára ott állt a trón előtt, és makulátlan udvariassággal társalgott Károllyal. Az uralkodót láthatólag szórakoztatta a jelenet, és megkérdezte a vádlottól: „Mi lenne, ha megadnám önnek az életét?” Blood gáláns válasza ez volt: „Igyekeznék megszolgálni, Sire.” Hihetetlen módon a király végül megbocsátott. 

Nemcsak elengedte a halálbüntetést, hanem földeket adományozott Bloodnak, amelyek évi 500 font, mai értéken 40 millió forint bevételt hoztak neki. 

Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy a leütött és hasba szúrt toronyőrnek, Talbot Edwardsnak ehhez képest összesen 300 font kárpótlást ajánlottak, majd azt sem fizették ki neki. Három évvel ezután belehalt a sérülései szövődményeibe. 
Egy korabeli megfigyelő, John Evelyn szemléletesen írja le, milyen érzelmeket váltott ki a társadalomból ez a váratlan fordulat: „Hogy hogyan kaphatott kegyelmet, és kerülhetett vissza a király kegyeibe, nemcsak ezek után, hanem más merész írországi és itthoni cselekedetei után, én bizony meg nem érthetem. Ez az ember nemcsak hogy merész, bár aljas és kegyetlen külsővel, nemcsak hamis ábrázattal rendelkezett, hanem nagyon sima beszédű és veszélyesen megtévesztő is volt.”

A titok nyitja 

Evelyn még nem tudhatta, hogy a színfalak mögött ki volt Thomas Blood. Sejtelme sem lehetett arról, hogy ez a gátlástalan kalandor azért viselkedett ilyen magabiztosan, mert II. Károly fizetett kémje és ügynöke volt. Egy olyan időszakban, amikor a frissen visszaállított monarchia még új és sérülékeny volt, és amikor az uralkodó egymás után számos alkalommal oszlatta fel a vele szembeszálló parlamentet, fennállt a veszélye, hogy a polgári erők és a király közötti polgárháború kiújul. A köztársaságpárti erők szervezkedésére és támadására egyfolytában számítani lehetett, és sokan tartottak a katolikusok befolyásától is. 

Mindezek kivédésére II. Károly kiterjedt kém- és ügynökhálózatot működtetett. Ez mindenre kapható alakokból állt, olyanokból, mint Thomas Blood.

Királyi kémhálózat 

1660-ban a király uralkodói monopóliummá tette a postai küldemények kézbesítését, így a frissen alapított Általános Postahivatalon ment keresztül minden levél az országban. Rafinált módszerekkel nyitották fel és zárták le újra a leveleket, elolvasták, lemásolták, és ha kellett, módosították őket. A gyanakvóbb és ravaszabb összeesküvők persze titkosírást alkalmaztak, de Károly hírszerzőinek erre is megvolt a válasza. Kódfejtők egész serege dolgozott neki egy neves oxfordi matematikaprofesszor és egy német diplomata vezetésével. Maga Károly is elégedetten szemlélte azt a bemutatót, amelyet emberei egy titkos szobában szerveztek, és amelyen büszkén mutatták neki a levelek észrevétlen felbontására, valamint a viaszpecsétek hű másolatainak készítésére szerkesztett gépezeteket. Mindezek teljes sikerrel működtek mindaddig, amíg az 1666-os londoni tűzvész fel nem emésztette az egész arzenált. 
A veszélyesebb feladatokat tehetséges és merész, ugyanakkor jól zsarolható bűnelkövetőkkel végeztették. Egy olyan imposztor, mint Blood, kiváló alany volt számukra. A királyi kegyelemért cserébe mindenre kapható volt. A királyi udvar veszélyes közegében otthonosan mozogva figyelt, provokált, és mindent jelentett a megbízóinak.
A kusza londoni utcák és sikátorok világában is rendszeresen megfordult, és kettős ügynökként lebuktatott sok szervezkedést – akár komolyak voltak, akár csak szóbeszéden alapultak. 
Valójában bármelyik politikus felbérelhette őt arra, hogy riválisait befeketítse, megzsarolja, tönkretegye, sőt, a fizikai erőszakkal szemben sem voltak erkölcsi fenntartásai. Mint egyszer büszkélkedve megjegyezte: „Nem számít, ha valaki lebuktat, mások majd újra felemelnek. Én vagyok számukra a legjobb eszköz.” 
Sok pletyka keringett arról, hogy II. Károly maga rendelte meg Bloodtól a koronaékszerek elrablását, mivel hatalmas adósságai miatt állandó pénzzavarban volt. A valóság talán közelebb áll ahhoz, amit a királyi kémszervezet vezetője mondott Bloodról: „Tízszer annyit ér, mint maga a korona.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Mi leszel, ha nagy leszel, Emil?

ifjabb Karáth Emil: Valamilyen biológus!

Például tengerbiológus, mint az édesapád? Téged is vonz a mélység?

ifj.: Hamar beírattak a szüleim úszásoktatásra, aztán megtanultam búvárkodni, a vizsgát is megszereztem. Az első nyílt vízi palackos merülésem két évvel ezelőtt volt a Maldív-szigeteken, így nem elképzelhetetlen, hogy én is tengerbiológiával szeretnék majd foglalkozni. 

idősebb Karáth Emil: Nem a búvárkodás volt az elsődleges, hanem inkább a vízbiztonságra törekedtünk a gyerekeknél. Leginkább egy gyermekkori rossz élményem miatt szerettem volna, ha minél előbb megtanulnak úszni.

Arra gondolsz, amikor kiskamaszként egy strandon véletlenül beszívott a lefolyó, és majdnem meghaltál…

id.: Nem, az egy másik történet! Négyévesen a Balatonban kiestem az úszógumiból, alig kaptam levegőt, közben sodródtam a mély vízbe, úgy húztak ki. A parton fejre állítottak, mint valami rajzfilmben, hogy kiköhögjem a felesleges vizet. Nem akartam, hogy ez a gyerekeimmel is megtörténjen.

Nem gondolod, hogy éppen az állított rá a tengerbiológusi pályára, hogy a traumáid miatt vissza akartad szerezni a kontrollt a víz fölött?

id.: Lehet… Tudatosan biztosan nem, de az tény, hogy kétszer majdnem megfulladtam. A környezetemben azt hitték, hogy a lefolyós eset után a kisujjamat sem lógatom többé a vízbe, de végül nem okozott traumát.

Nemrég jöttetek haza az első közös tanzániai utatokról, amivel kapcsolatban úgy fogalmaztál, hogy a megújító turizmusról szólt. Mit jelent ez?

id.: 2021 nyarán egy önkéntes munka során találkoztam egy biológus-professzorral, aki egy korallgénbankot hoz létre Tanzániában.

Ez jól használható például arra, hogy ha akármelyik kelet-afrikai partszakaszon valamilyen okból elpusztul egy korallszirt, akkor a génbank segítségével a szakemberek újra tudják ezt a szirtet építeni.

Létrehoztunk egy korallóvodát, amit azóta is folyamatosan bővítenek. A professzor előadott egy konferencián, amely többek között egy újfajta turizmus kialakulásáról szólt. A „klasszikus turizmus” esetében nem figyelünk arra, mennyi szemetet hagyunk magunk után, mennyire károsítjuk a környezetünket. Az ökoturizmus esetén már jobban figyelünk a környezetünkre, arra, hogy lehetőség szerint ne hagyjunk nagy ökológiai lábnyomot. A megújító turizmus lényege pedig az, hogy ha elmész valahová, gyakorolj pozitív hatást a területre, amit meglátogatsz. A korallokból, amelyeket felfűztünk az óvodában, csak évtizedek múlva lesz korallszirt, én már nem is fogom látni, de a gyerekeim és a generációjuk igen. Ezért szerettem volna, hogy ők is kapcsolódjanak bele ebbe a munkába. 

ifj.: Így a tíznapos utunk alatt mi azzal járultunk hozzá a kis sziget körüli víz alatti világ megóvásához, hogy bővítettük a korallóvodát, esélyt adtunk a pici koralloknak arra, hogy védett környezetben szaporodjanak. A srácokkal közösen megtisztítottuk azt a tengerparti szakaszt, amely a lakóhelyünk közelében volt.

Ismerted korábban is azokat, akikkel részt vettél az utazáson?

ifj.: Akkor találkoztam a fiúkkal először, amikor elmentünk a búvárboltba felszerelést venni nekik, és már a repülőn jól összebarátkoztunk. Négyen indultunk Budapestről, aztán Dar Es Salaam-ban csatlakoztak hozzánk a többiek. Onnan már együtt repültünk tovább Mafia szigetére. Összesen öt gyerek és három felnőtt jött. Az egyik fiú hozzám hasonlóan 14 éves volt, két 16 éves srác és egy 18 éves lány tartott még velünk.

Hogyan találtak rá a programodra?

id.: Miután megjelent az interjúnk a Képmás online-on, az egyik anyuka olvasta a rólam szóló cikket. Megkeresett, mert a fia és egy jó barátja, akik minden évben egy természetvédő gyerektáborba jártak, 16 évesen már „kinőttek belőle”. Izgalmasnak találta a programot. Ezért szerettek volna a srácok csatlakozni hozzánk, de az érdeklődők számára minden információ megtalálható az egyesületünk honlapján.

Hogyan emlékszel vissza a megérkezésre?

ifj.: Egy egész napot utaztunk.

Az első szállásunk egy majomkenyérfán volt, ahol csak délután négyig volt áram, és tűzzel kellett begyújtani a kerozinégőt, hogy legyen melegvíz zuhanyzáskor.

Amikor megérkeztünk Chole szigetére, megnéztük a közeli kis falut és a helyi iskolát. Érdekes volt, hogy itt a lányok külön ültek a fiúktól, mivel az ország partmenti része muszlim vallású. Utána egy idős nő elvitt minket egy iszapos partszakaszra, ahol azt a kókuszrostot rohasztotta, amiből a korallóvoda kötele készül. Megmutatta nekünk, milyen munkafolyamatok követik egymást, míg elkészül egy kötél. Érdekes volt látni, hogy egy kókuszdióból végül hogyan lesz vastag kötél.

id.: Azért szerettem volna, hogy lássák ezt a folyamatot, mielőtt lemegyünk a víz alá, hogy legyen elképzelésük arról, hogyan készülünk elő a koralltelepítéshez. Ezekre a kötelekre fogjuk felelrősíteni a pici, de egészséges koralldarabokat. Fontosnak tartjuk, hogy a korallóvodában használt alapanyagok természetes anyagokból készüljenek, mindamellett a sziget asszonyai munkához is jutnak ezáltal.

ifj.: Másnap apával korábban keltünk fel, mint a többiek, mert elmentünk egy olyan helyre, ahol a halászok a szirtet szétrobbantották, hogy használható, egészséges koralldarabkákat keressünk az óvodához. Mire hazaértünk, a többiek éppen reggeliztek.

Miket ettetek?

id.: Tengeri herkentyűt, halat, rizst, gyümölcsöt, zöldséget, és megkóstolhattuk a majomkenyérfa termését is, amit rá lehetett szórni a müzlire. Sok íze nincs, de vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag.

Hogyan fogtatok neki a koralltelepítésnek?

ifj.: Kisujjnyi darabokra törtük a korallokat, amelyeket tenyérnyi távolságra kellett elhelyezni a kókuszkötélen. Csapatokban dolgoztunk, az egyik fogta a kötelet és mérte a távolságot, a másik pedig beszúrta a korallt a kötélbe. Ezeket vittük le a víz alá, ahol bambuszrudakra rögzítettük őket.

id.: A korallóvoda tulajdonképpen úgy néz ki, mint egy hatalmas, víz alatti fregoli.

Milyen programokon vettetek még részt?

ifj.: Elmentünk például a kék lagúnába, ami egy olyan helyen volt, ahol mindent meghatározott az árapály. Amikor odaértünk, az volt a baj, hogy nagyon sekély volt még a víz, és elakadt a hajó.

id.: Negyedórával a dagály előtt érkeztünk. A gyerekek kiugrottak, hiszen nekik is tolniunk kellett a nem is olyan kis hajót. Kalandos volt!

 ifj.: Másnap gyűjtöttünk vörös „mangrovemagokat” a derékig érő vízben.

id.: A mangrovét a helyiek egyrészt építőanyagnak, tüzelőanyagnak használják.

Ami viszont nagyon fontos: ez a növény ötször annyi szén-dioxidot köt meg, mint a mi erdőink, ráadásul, ha mondjuk jönne egy cunami, a fák lefékezik a hullámokat, így kevesebb kár keletkezik a településen.

ifj.: Esténként előadásokat hallgattunk, ahol apa érdekes információkat osztott meg velünk a mangroveerdők ökológiájáról és fontos szerepükről a szén-dioxid körforgásban. Érdekes volt megtudni, hogy a mangrove elevenszüléssel szaporodik, kis növénykéket pottyant bele az iszapba, amelyek ott gyökereket növesztenek. Ezért kapcsolódtunk be a mangrovetelepítésbe is.

Mi volt a legjobb élményed?

ifj.: Nehéz választani, de a cetcápákkal úszni különleges volt.

Ott van a vonulási útvonaluk?

id.: Szeptember és március között ott töltik az idejüket a világ legnagyobb tengeri halai. Persze nem varázsszóra kerülnek oda, ez a terület a vonulási területük egyik állomása. Akárhányszor kimentünk, mindig ott voltak.

ifj.: Nagyon szerencsések voltunk! Az első cetcápázós napon 15 méteres példányokkal találkoztunk. Nagyon gyorsak voltak, de amikor Annával elúsztunk az egyik cetcápa feje mellett, észrevett minket és lelassított, hogy együtt úszhassunk. Nagyon jó fej volt! Egyszer apát körbevették, szinte jin-jang alakzatban, és úgy nézett ki, mintha olyan közel lennének, hogy mindjárt összenyomják, de valójában szó sem volt erről.

Hogyan kell úszni egy cetcápával?

ifj.: Nem mindenki ismeri a szabályokat. Be kell tartani a legalább kétméteres távolságot. Nekünk első nap a professzor úr elmondta, hogyan kell viselkednünk a cápákkal való úszáskor.

id.: A cetcápával való úszás etikáját sajnos nem mindenki tartja be.

ifj.: Az a szabály, hogy maximum tízen lehetnek az állat körül, mert zavarja őket a nyüzsgés.

A programokat a nemrég alakult Kids For The Oceans Egyesület keretein belül szervezted. Mivel foglalkozik még ez a szervezet?

id.: Az egyesület keretein belül edukációs programot szeretnénk indítani az általános és középiskolások számára „Merülj velünk” címmel.

Ezek az egytanórás előadások hiánypótlók lennének, hiszen ezekről az ökológiai folyamatokról egyáltalán nem tanulnak a gyerekek az iskolában.

Fontosnak tartjuk, hogy a tanulók naprakész, friss információkhoz juthassanak a fenntarthatóság és környezetvédelem témáiban. A 45 perces foglalkozások végén a gyerekek egyedülálló módon nyerhetnek majd bepillantást a tengerek világába: VR szemüvegek segítségével merülhetnek velünk a tengerek mélyére. Így sok olyan tanuló kerülhet virtuálisan testközelbe a tengeri élővilággal, akik egyébként nem tehetnék ezt meg. Jelenleg a VR szemüvegek beszerzésén fáradozunk, ehhez keresünk támogatókat.