A pszichológusokat már régóta foglalkoztatja, hogy miként hat a születési sorrend az emberek személyiségére. Alfred Adler osztrák pszichológus dolgozta ki az elméletet a születési sorrendről. Adler szerint a legidősebb gyermek gyakran neurotikus, kötelességtudó, és úgy gondolta, hogy érzelmileg a legideálisabb a középső gyermek pozíciója. Az elsőszülöttség évezredek óta privilégium, az elsőszülött fiú volt az apja örököse, a család szeme fénye. A születési sorrend jelentősége talán sehol sem olyan feltűnő, mint egy királyi családban, ahol mindez nemcsak a személyiségre hat, hanem a gyerekek sorsára is.

Anna hercegnő második gyermekként és édesanyja egyetlen leánygyermekeként arra ítéltetett, hogy mellékszereplő legyen a saját családjában. 

Az öröklési sorrendben mindegyik testvére megelőzi őt. Egyenes stílusa, kemény munkabírása és ragaszkodása ahhoz, hogy nem engedi közel magához a kamerákat, a királyi család egyik legtiszteltebb tagjává tette. A hercegnő soha nem váltott ki olyan rajongást, mint Diana, vagy olyan megvetést, mint András herceg. Középső gyermekként mindig kiegyensúlyozottabb életet élt, mint trónörökös bátyja vagy a szerepüket nem találó öccsei. Őt tartják a királyi család legmunkabíróbb tagjának, és időnként elhangzik, milyen kár, hogy soha nem lesz belőle uralkodó. 

Egy cserfes szőke királylány

Anna hercegnő 1950-ben született a királyi család Clarence-ház nevű londoni rezidenciáján, amelyet a fiatal Erzsébet és Fülöp rendezett be, és amelytől azt remélték, hogy hosszú ideig az otthonuk lesz. Anna még hároméves sem volt, amikor a nagyapja meghalt, és édesanyja örökölte a trónt. Ekkor kénytelenek voltak maguk mögött hagyni a családiasan berendezett otthonukat, hogy a Buckingham-palota tágas, de hideg termeibe költözzenek. 
A kis szőke hercegnő bátyjához hasonlóan magányosan töltötte gyermekkora meghatározó éveit, miközben szülei körutakra jártak és államügyekkel foglalkoztak. Azonban a leírások szerint Anna ezt jobban viselte, mint bátyja, Károly, ő ugyanis apja kemény, egyenes természetét örökölte, és általánosságban talpraesett, határozott gyermek volt. A Channel 5 Princess Anne: The Daughter Who Should Be Queen (A lány, akinek királynőnek kellene lennie) címmel dokumentumfilmet készített a hercegnő életéről, amelyben elmondják, hogy Anna volt édesapja kedvence, nemcsak azért, mert ő volt az egyetlen lánygyermeke, hanem mert a természetük is igen hasonló volt, kezdve a száraz humortól a lovaglás iránti szeretetükig. 
A hercegnő nem volt jó tanuló, de kedvelték az osztálytársai, akik szerint olyan volt, mint egy átlagos tinédzser. Az egyik osztálytársa elmondta, hogy a hercegnő gyakran megpróbálta lerázni a testőrét, aki mindig árnyékként követte. Bár ismerősei számára átlagos tinédzser volt, az élete igen távol állt az átlagostól, hiszen már kislányként elnökökkel és uralkodókkal találkozott. A dokumentumfilmből kiderül, hogy Anna 18 évesen úgy döntött, nem megy egyetemre, hanem szüleihez csatlakozva a királyi család „dolgozó” tagja lesz. 

Kép

Egy hercegnő magánélete

A lovaglás iránti szeretet az egész családot jellemzi: a királynő kiváló lótenyésztő volt, Fülöp herceg szenvedélyét jelentette a fogathajtás, és a gyerekek is mind korán megtanultak lovagolni. 

Anna még ebben is kiemelkedett a családból, ő ugyanis profi sportoló lett, és a lovastusa-csapatban még a montreali olimpián is részt vett.

Anna hercegnő volt az első, aki megházasodott II. Erzsébet gyermekei közül, és akárcsak a testvérei, ő is „közemberrel” kötötte össze az életét. Egy lovas eseményen ismerkedett meg Mark Phillips-szel, egy katonatiszttel. 1973-ban házasodtak össze a westminsteri apátságban, amit világszerte 500 millióan követtek élőben. Phillips visszautasította, hogy a királynő a házasság alkalmából nemesi címmel ajándékozza meg, később két gyermekük, Peter és Zara részére sem igényelték a címet. 
A királynő egyik gyermeke sem úszta meg magánéleti botrányok nélkül, és Anna volt közölük az első, akinek nyilvánosan futott zátonyra a házassága. Azonban ellentétben a testvéreivel sem ő, sem férje nem nyilatkozott a magánéletükről. Anna hercegnő méltóságteljesen viselte azt is, amikor kiszivárgott, hogy a férjének törvénytelen gyermeke született egy másik nőtől. A házaspár 1989-ben különvált, de a hivatalos válást csak három évvel később mondták ki. A brit bulvárlapok rövid időre felkapták a válást, de Károly és Diana viszálya hamar elterelte a figyelmet róla. Anna 1992-ben újra férjhez ment Timothy Laurence-hez, a brit királyi haditengerészet tisztjéhez. Az esküvőt ezúttal nem közvetítette a televízió, sőt nem is Angliában került rá sor, hanem Skóciában, távol a kíváncsi szemektől. Laurence harminc éve hűségesen kíséri a hercegnőt. 

A legdolgosabb hercegnő

Anna hercegnő 18 éves kora óta aktív tagja a királyi családnak, Edward Owens történész szerint Angliában a legtöbben kemény munkabírásáról ismerik őt. A róla készült interjúk és felvételek alapján a hercegnő magabiztos, gyors észjárású nő, akit nem könnyű zavarba hozni. Hidegvére szinte már legendás. Élete egyik legismertebb epizódja, hogy egy mentálisan zavarodott férfi megpróbálta elrabolni őt és a férjét a hetvenes években, de ő rendkívül hidegen kezelte ezt az esetet. is Egy interjúban elmesélte, hogy a támadó megállította az autóját, rálőtt az őt őrző rendőrre és a sofőrre, majd fegyvert szegezett rá és felszólította, hogy szálljon ki a kocsiból. 

Ekkor Anna hercegnő közölte, hogy márpedig ő nem megy sehová, később pedig a rendőrök lefegyverezték a támadót. 

Második gyermekként, aki ráadásul lány, soha nem nehezedett Annára a korona súlya. Ennek ellenére az egész életét meghatározta a királyi családhoz tartozás. Fiatalkora óta ügyes diplomata volt, akit rendszeresen küldtek utakra, a Channel 4 dokumentumfilmje szerint ugyanis Anna sokkal magabiztosabban tudott beszélgetni a vezetőkkel, mint édesanyja, aki természeténél fogva jóval visszahúzódóbb személyiség volt. A család tagjai tökélyre fejlesztették a néhány mondatos párbeszéd műfaját. Edward Owens leírja, hogy Anna hercegnő a járvány előtt 2019-ben több mint 500 látogatáson, eseményen és találkozón vett részt.
Mindig is nagyon aktív volt különböző jótékonysági szervezetekben, 1970 óta ő az elnöke a Save the Children (Mentsük meg a gyermekeket) nonprofit szervezetnek, amely a világ egyik vezető, gyerekekkel foglalkozó szervezete. A hercegnő több mint 300 szervezet aktív támogatója, a királynő 1987-ben „királyi hercegnő” címet adományozott a lányának munkája elismeréséül. 
A már hetvenes éveiben járó hercegnő napjainkban is aktív, kötelességtudóan vágja át a szalagokat és jár hivatalos eseményekre. Fülöp herceg és Erzsébet királynő alig másfél éven belüli halála egész Angliát megrázta. Anna különleges szerepét jelezte, hogy a hagyományt megtörve a hercegnő egyetlen nőként testvéreivel együtt sétálhatott édesanyja koporsója mögött a temetési menetben London utcáin. 

Károly király már kérvényezte a parlamentben, hogy Anna annak ellenére, hogy az öröklési sorrendben igencsak hátul van, helyettesíthesse őt hivatalos eseményeken. 

Anna hercegnő egész életében édesanyja kötelességtudó magatartását vette példának, talán nincs is még egy tagja a királyi családnak, aki úgy követte volna a „hallgatás” filozófiáját, mint ő. Nem teregette ki az életét, nem próbálta elérni, hogy szeressék őt a tömegek. Az emberek imádatát nem nyerte meg, de megnyerte helyette a tiszteletüket. 

Források:

Channel 5 dokumetumfilm
https://www.royal.uk/the-princess-royal
https://www.brides.com/princess-anne-relationship-timeline-5190216
https://www.townandcountrymag.com/society/tradition/a13075050/princess-anne-queen-elizabeth-daughter-facts/
https://www.womanandhome.com/life/royal-news/princess-anne-school-teenage-antics-369460/
https://www.chronofhorse.com/article/looking-past-netflix-the-real-life-riding-career-of-the-princess-royal
Does Birth Order Affect Personality? - Scientific American
https://www.historyextra.com/period/20th-century/princess-anne-royal-family-profile-history-who-marriages-kidnap-attempt-crown-netflix/

– Hogyan ismerkedtetek meg? 
Zalán: 2005 nyarán találkoztunk először, egy koncertünkön. Adrienn keresztapukájával együtt zenéltem még egy másik zenekarban. 
Adrienn: Már egy korábbi koncertjükön láttam őt, aztán ezen a szabadtéri alkalmon a keresztapámtól kaptam egy cd-t, amelyet minden zenekari taggal aláírattunk, így kezdtünk el beszélgetni Zalánnal, 2007 augusztusában össze is házasodtunk.

– Mindketten pedagógusok vagytok, ez véletlen?
Adrienn: Amikor megismerkedtünk, még csak 20 éves voltam, Zalán négy évvel idősebb. Kommunikáció szakra jártam az egyetemre, ő zenét tanult – a pedagógusi pályára a házasságunk után léptünk. Először én csináltam meg a tanítói diplomát, amíg otthon voltam a nagyobbik fiunkkal, és miután végeztem, kezdte el a tanárképzőt a férjem. Fontos volt, hogy a zenélés mellett legyen egy másik láb is, amire támaszkodhatunk. Zalán így lett általános iskolai és gimnáziumi énektanár. Ő mindig szerette a klasszikus zenét, és ezt át tudja adni a gyerekeknek is.

– Fiatalon házasodtatok össze. Eleve korai családalapítást terveztetek?
Zalán: Nem voltam soha az a nagyon előre tervező típus, nem gondolkodtam azon, hogy majd feleségem lesz és családom, de amikor találkoztam Adrival, minden megváltozott. 
Adrienn: Anyukám engem 22 évesen szült, így az bennem volt, hogy én is szeretnék fiatal anyuka lenni, mert nekünk nagyon jó a viszonyunk, és azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy nem álltunk korban olyan távol egymástól. Nagyon fontos volt viszont, hogy ne azért legyen esküvő, mert én mondogatom, nem volt Zalánon ilyen nyomás. Úgy éreztem, hogy már az elejétől kezdve inkább ő szerette volna, hogy legyen gyűrű, egy mindenki számára egyértelmű elköteleződés.

A baráti körünkben mi voltunk az első olyan pár, aki összeházasodott, az elején meg is kellett azzal küzdenem, hogy mindenki azt kérdezte, jön-e a baba. Nagyon bántónak éreztem ezeket a kérdéseket, hogy ez azt jelentette, „engem csak úgy lehet elvenni feleségül, ha gyerekünk lesz?”.

– Amikor valóban elérkezett a gyermekvállalás ideje, milyen érzések voltak bennetek? 
Adrienn: Nagyon-nagyon vártuk és szerettük volna, nem volt bennünk félelem. A környezetünkben szintén nem volt még senkinek gyereke, de 25 éves koromra, mikor megszületett az első fiunk, már sok közös élményünk volt, megalapoztuk a kapcsolatunkat. Tudtuk, hogy ezekből fogunk majd tudni töltekezni abban az időszakban, amikor a kisbaba lesz a fókuszban. 

– Hároméves volt Csongi, amikor végre diagnózist kapott: autizmus, azaz eltérő idegrendszeri fejlődés. Emellett ADHD és középsúlyos értelmi fogyatékosság is valószínűsíthető. „Róma ledől, fogadd Hollandiát!” – szól a Zalán által szerzett Tulipános kert egyik sora, amit a helyzettel való megküzdés, annak átkeretezése, másfajta szépségeinek szemlélése inspirált. Mielőtt mindez művészetté – szavakká és hangokká – formálódott volna, hogyan küzdöttetek meg azzal, hogy eredetileg egy más út után vágyakoztatok?
Adrienn: Ez nehéz volt. Senki sem úgy vág neki a család­alapításnak, hogy „elém a göröngyös utat, mert én majd azon is áthasítok”. Egy tökéletes, idilli helyzetet képzelünk el, ahol a gyerekünk minimum agysebész, bíró, e mellé még olimpiai bajnok is lesz, aki családot is alapít. Amikor kapsz egy diagnózist, és ezt egy pillanat alatt kihúzzák alólad, az egy nehéz élethelyzet. A szülő ilyenkor elsősorban magáért aggódik, neki kell tudnia elengedni azt, hogy csak úgy tud boldognak lenni a gyereke, ahogy azt ő elképzelte a számára. Ha ezt el tudod engedni, és ránézni a gyermekedre önmagában, akkor meglátod, hogy ő egyébként boldog, nem tud a diagnózisáról. Sok helyzetben szabadabb, mint mi vagyunk, ösztönösebben éli az életét.
Zalán: Ez az az időszak arra szolgált, hogy elrendeződjenek a dolgok, információt gyűjtsünk, kutassuk, milyen lehetőségeink vannak. Felszívtuk magunkat, felkészültünk. 

Adrienn: A stratégiánk a tudásszerzés volt, mert mi is csak az Esőember című filmet ismertünk, illetve akkoriban, 2010 körül még nem sok szó esett az autizmusról, vagy legalábbis a mi szemünk nem volt még nyitott rá. Szülőtréningekre jártunk, sorstárs szülők könyveit kerestük, ilyet témájú filmeket néztünk.

Mindez adott annyi feladatot ebben a kezdeti időszakban, ami lekötötte a figyelmünket, megtanította, hogyan alkalmazkodjunk ehhez a megváltozott élethelyzethez. Fontos, hogy még ha én is vagyok inkább a „menedzser” a családban, a döntéseket mindig közösen hozzuk Csongival kapcsolatban, hiszen ő mindkettőnk gyereke. A Tulipános kert nevű oldalt is együtt hoztuk létre, hogy kapcsolódjunk a nem érintettekkel, és támogassuk a sorstársakat az ott megfogalmazott gondolatokkal és alkotásokkal.

Kép

Kép: Szakál Szilvia

– Beni, aki „átlagos fejlődésű”, avagy „neurotipikus”, már ebbe a kertbe született, négy évvel a bátyja után. Már a családi alkotásban is részt vesz, a Különleges testvérek az ő hangján szólal meg, egy hangoskönyv formájában. A második gyermeketek vállalása előtt miket mérlegeltetek?
Adrienn: Én úgy indultam neki a házasságnak, hogy egy gyereket szeretnék, mert az ő felnevelése is hatalmas kihívás. Mikor aztán megszületett Csongi, ő egy áldott jó baba volt, mindent megevett, nagyokat aludt: nagyon jó volt vele otthon lenni abban az első két évben – ekkor szippantott be a második baba gondolata, és onnantól már én is akartam. Érdekes egyébként, hogy Csonginál eleinte mondtam is, „bárcsak soha ne érne véget ez a gyeses időszak”, és végeredményben valamilyen szinten így is lett, gyermekek otthongondozási díján vagyok vele most is itthon...
Zalán: Én már a kezdetekkor is két gyermeket szerettem volna. Csongi születésekor voltak komplikációk, oxigénhiány lépett fel nála, az, hogy nem tud beszélni, valószínűleg ennek a számlájára is írható. Teljesen biztos voltam benne, hogy ha erre előre felkészülünk, például programozott császárral, akkor ez nem történhet meg még egyszer. Nagyon fontos, hogy a második gyermeknél nem az aggodalom volt bennünk, hanem a bizalom, hogy minden rendben lesz. 
Adrienn: Nem volt olyan forgatókönyv a fejünkben, hogy ez még egyszer megtörténik, nem olvastunk statisztikákat sem. Őt is nagyon vártuk. Viszonylag nagy korkülönbséget is hagytunk a gyerekek között, előbb „pályára állítottuk” Csongit, fejlesztésekre és egy részlegesen integrált bölcsibe járt, mire érkezett Beni. 

– Alkotásaitok sok ponton összeérnek, például a Leszek én a hangod és a Különleges testvérek című Adrienn által írt könyvekhez Zalán dalt is szerzett. Emellett rengeteg egyéb módon, különféle érzékenyítő, adománygyűjtő projekttel is felhívjátok a figyelmet erre az állapotra, civil szervezeteket támogattok. Hogyan építettétek fel mindezt?
Adrienn: Nagyjából öt éve vagyok gyodon Csongival. Ez úgy nézett ki, hogy egyik nap még 31 elsőssel voltam, másnap itthon maradtam a nem beszélő gyerekemmel. Mindenki aggódott a mentális egészségemért, hiszen olyan vagyok, aki kettő helyett beszél.

Fotózgattam Csongit, hogy miket csinál – felmászik a konyhapultra, bemászik a szárítógépbe –, amit elküldtem a családtagoknak, hogy „ne ijedjetek meg, nem unatkozom”. Az ő javaslatukra elkezdtem rövid történeteket is írni a képekhez, szigorúan magunknak. Ebből lettek később a könyvek.

De Zalán ekkor már megírta első, Csongi által inspirált dalát, a Tulipános kertet. Ez 2019-ben volt. Fontos volt, hogy ha mi kitárjuk az ajtót, és beengedünk másokat az életünkbe, annak legyen valami mögöttes tartalma, nem szeretnénk „kiárulni” a gyerekünket, minden egyes bejövő forintot jótékony célra fordítunk. Úgy tudjuk megőrizni a hitelességünket, hogy nem vagyunk profit­orientáltak. Így tudtunk lépésenként építkezni.
Zalán: Sem rossz érzéseket, sajnálatot nem akartunk kelteni, sem azt a látszatot, hogy mi mindig örülünk, és nálunk mindig minden rendben van.

Adrienn: Ebben ugyanolyanok vagyunk, mint a többi család, de mégis fontos, hogy ne a negatív történéseket emeljük ki, hiszen a sorstárs ezt pontosan tudja, neki ettől nem lesz könnyebb, hogy ugyanolyan nehéz nekem is, a nem sorstárs szülőben pedig nem szeretnék azzal lelkiismeret-furdalást kelteni, hogy magamat egy mártírszerepbe helyezem.

Így sosem lenne köztünk híd. A szülőség nem olyan, hogy csak jó vagy csak rossz. Amikor a szüleink fotóalbumokat csináltak, abba is a legemlékezetesebb, a legviccesebb pillatokról készült fényképeket tették be, sőt, már ezeket is fotózták le. Én is valahogy így próbálok szelektálni a mi dolgainknál: azokat a pillanatokat szeretném megőrizni az utókornak, amiből valamit tanulhatunk, ami elgondolkodtatott, ami jó volt, és nem akkor írok, amikor éppen borzalmasan sajnálom magam. Most például nagy dolog nálunk, hogy Csongi 11 évesen egyedül felveszi a zokniját az uszodából hazafelé menet, amiben eddig nem volt motivált, hiszen ő úszni szeret járni, nem onnan hazajönni. Csonginak sajnos a diagnózisát hallják meg először az emberek, nem azt, hogy szereti a fahéjas csigát, szeret hintázni, vagy hogy a medencéből nem lehet kiszedni, amíg úszóhártyái nem nőnek. Inspirál engem az írásra, Zalánt a zenélésre, a táskatervezőt a táskaalkotásra, és több mint egymillió forintot tudtunk már általa gyűjteni. Én egyébként nem is tartom magam írónak, mert másról nem tudnék írni. Nekem Csongi a motorom, róla, miatta és érte akarok mesélni. Hogy mire ő felnőtt lesz, egy picit több legyen a tudás. 

– Hogyan jellemeznétek egymást? Mit tanultatok meg a másikról, a másiktól?
Zalán: Egy szóval annyit mondanék: csoda, csodálatos. Minden szempontból. Amiben segített, hogy hogyan lássak egy helyzetet tisztán. Mivel én nagyrészt a fellegekben járok, általa le tudok jönni kicsit a földre, és meglátni azt, ami valóban van. 
Adrienn: Zalánra nem tudok az apasága nélkül gondolni. Ő egy jó apa és férj, aki meg tudta azt ugrani, hogy mindenkit úgy fogadott el a családban, beleértve engem is, ahogy van. Meg tudja látni a jót a körülötte lévőkben, nem akarja a maga ízlése szerint alakítani a másikat, hanem a szeretet felől közelíti meg. Segítjük egymást a szárnyaink kibontásában. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Honnan indult a kezdeményezés, mi volt az alapgondolata, és hová fejlődött tovább az évek alatt?

Oláh Zsanett: Idén immár 10. évadát indítottuk el a Highlights of Hungary kezdeményezésnek, amelynek alapkoncepciója a mai napig ugyanaz: elismerni és díjazni az emberi kiválóságot, annak minden formájában, kategorizálás nélkül. A Highlights of Hungary hagyományai szerint nincsenek kategóriák, ám ez nem jelenti azt, hogy a jelöltek között ne képviseltetnék magukat a legkülönfélébb területek: civil szervezetek, sportolók, üzleti, tudományos és kulturális eredmények is felkerülnek évről évre a jelöltlistára.

A nagyköveteink szabadon jelölhetnek személyt, szervezetet vagy akár alkotást is, ha úgy ítélik meg, hogy az egyezik a kezdeményezés vezérelvével, a „Hass, alkoss, gyarapíts!” gondolatával.

Amikor 2020-ban Böszörményi-Nagy Gergővel csatlakoztunk a projekthez, az alapkoncepción nem változtattunk, csupán további gondolatokkal színesítettük. A célunk az volt, hogy minél több embert érjünk el, és kiszélesítsük, megerősítsük az elismerés kultúráját.

A projekt egyik kulcseleme a nagykövetek megválasztása, akik aztán felkutatják a jelölteket. Milyen követelményeket támasztotok velük szemben? Kiből válhat nagykövet?

Oláh Zsanett: Az eseménysorozat első állomása és egyben egyik legfontosabb pillanata a Highlights of Hungary nagyköveteinek kiválasztása. Segítségükkel évről évre olyan kiemelkedő történeteket és kiváló teljesítményeket ismerhetünk meg, amelyek példaértékűek, szemléletformálóak, egyben közösségépítők. A Highlights of Hungary három alapértéke: a hazaszeretet, a lokálpatriotizmus és a kiválóság. A tavalyi évad iránti hatalmas érdeklődést is annak köszönhettük, hogy remek nagyköveteink voltak, akik amellett, hogy a saját területükön – legyen az sport, művészet, gazdasági élet vagy gasztronómia – kimagaslóan sikeresek, azonosulni tudtak a Highlights of Hungary értékeivel és fő célkitűzésével, az elismerés kultúrájának népszerűsítésével.

Szerencsére az előző évekhez hasonlóan idén is fantasztikus nagykövet-csapatot sikerült összeállítanunk. Mindig az a cél lebeg a szemünk előtt, hogy minél nagyobbat merítsünk, ezért a nagyköveteket, akárcsak a jelölteket, szintén kategóriák nélkül, az élet minden területéről választjuk ki, mert hisszük, hogy akkor lesz igazán színes a jelöltlista, ha a nagyköveteink szakmailag a legkülönfélébb területeket fedik le. Ebben még az országhatárok sem jelentenek akadályt, a keresést az egész Kárpát-medencére kiterjesztettük.

A Highlights of Hungary tulajdonképpen egy eseménysorozat. Hogyan épülnek egymásra az egyes fázisok?

Oláh Zsanett: A szervezetnek tíz hivatalos nagykövete van, miután sikeresen kiválasztottuk őket, elindul a bemutatásuk. Nagyköveteink folyamatosan gyűjtik a kiválóságokat, akikre majd lehet szavazni közönségdíjasként, és a közönségtől is várjuk a jelöltajánlásokat. Bárki felhívhatja a nagyköveteink figyelmét azokra a személyekre és vállalkozásokra, akik és amelyek tevékenységükkel példaértékűvé válhatnak mások előtt. A közönség aktív részese az eseményeknek, a közönségdíj győztesét is ők választhatják ki, így tulajdonképpen ők is a mi nagyköveteink. Tavaly például nagyon sok olyan jelölt került fel a listára, akiket a nagyközönség ajánlott. Az eseménysorozat megkoronázása a gálaesemény, amelyen kihirdetjük, hogy az adott évben mely személyek, vállalkozások vagy társadalmi kezdeményezések kapják a Highlights of Hungary elismerését.

Idén az előző évekhez képest egy új elem is beépült a kommunikációs tevékenységünkbe: a mindennapi elismerés kampánya.

Ettől az új elemtől azt reméljük, hogy még szélesebb körben el tudjuk terjeszteni a Highlights of Hungary által képviselt értékeket, illetve hogy magát a projektet, annak célját minél több emberrel megismertethetjük. A mindennapi elismerés kampányában arra kérjük a nagyközönséget, hogy küldjenek videót vagy fotót, dokumentálják és osszák meg velünk a leghétköznapibb eseteket, amelyekben valaki – akár egy személy vagy egy csoport – elnyerte az elismerésüket. Ezt azért tartjuk fontosnak, mert elismerésből sosem elég, és mert ez jelenti ennek az egész mozgalomnak a velejét.

A nagykövetek ajánlanak, a közönségszavazatok beérkeznek, majd a nagykövetek döntik el végül, az utóbbiak közül kit emelnek be a jelöltlistára?

Oláh Zsanett: Igen, ez pontosan így van. Minden nagykövetnek 5-5 jelöltje lehet, akik érkezhetnek saját merítésből, illetve a nagyközönség által ajánlott projektekből. Ezekből választja ki a nagykövet a végső ötöt.

Mennyire van a nagykövetek keze megkötve? Miben és hogyan segítitek őket?

Oláh Zsanett: Iránymutatást kapnak, de a lényeg, hogy a jelölt a hármas értékrendnek – a hazaszeretet, lokálpatriotizmus és kiválóság hármasának – megfeleljen. Arra ösztönzünk minden nagykövetet, hogy egyrészt ne csak a saját területéről, szakmájából, hanem más szektorból is gyűjtsön jelölteket, és a Kárpát-medence egészében, a határon túli területekben is gondolkodjon. És persze az is fontos, hogy a jelölés ne legyen összeférhetetlen, vagyis ne saját családból jöjjön a jelölés.

Szalonna, te milyen érzésekkel fogadtad a nagyköveti felkérést? Van-e már a fejedben arra vonatkozóan elképzelés, milyen irányban indulsz el a jelöltek felkeresésére?

Pál István Szalonna: Nagyon megtisztelő, hogy ennek a fantasztikus csapatnak, ennek a nagyszerű projektnek a részese lehetek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor pár évvel ezelőtt a Highlights dala készült, én abban már hegedültem, és a díjkiosztó gálán is részt vettem, így az első pozitív élményeket már ott begyűjtöttem. Megható volt látni a sok csillogó szemet, azt, hogy a jelölteknek milyen fontos, hogy figyelnek rájuk, elismerik és támogatják őket. Abban a pillanatban éreztem, mennyire nagyszerű, hogy én is csatlakozhatok ehhez a csapathoz.

Természetesen a felkérés óta én is elkezdtem nézelődni, nyitott szemmel járni, ki az, akit én javasolnék, ki az, aki mellett szívvel-lélekkel korteskedni tudnék. Mivel az volt a kérés felém és a többi nagykövet felé, hogy ne a saját szakterületünkből merítsünk elsősorban ihletet, azt kutatom, hogy kikben látom meg a Highlights of Hungary alapértékeit, attól függetlenül, milyen területen tevékenykednek. Az a cél vezérel, hogy visszaadhassam mindazt a szeretetet és figyelmet, amit én kapok másoktól. A határon túl és Magyarországon belül is nyitott szívvel keresem azokat az embereket, akik az én delegáltjaim lehetnek.

Csodálatosnak tartom azt is, hogy a nagykövetek ugyancsak egy nagyon széles palettáról érkeztek, így tulajdonképpen a teljes nemzeti értéktárat képviselik.

Zsanett, mi a tapasztalat, a listára felkerült, kiválasztott jelöltek mennyire tartják a kapcsolatot veletek, a nagykövetekkel és egymással? Létrejön olyan közösség, ami később sem bomlik fel?

Oláh Zsanett: A Highlights of Hungary esetében nemcsak egy díjról van szó, hanem arról is, hogy példaképeket állítsunk a fiatalok számára, és arról, hogy egyfajta közösség kovácsolódjon a kreatív és tehetséges emberekből. Ősszel és tavasszal Highlights of Hungary-eseményeket szervezünk, ahova a jelölteket, a nagyköveteket és a támogatókat is meghívjuk. Az évről évre bővülő „highlights” közösség tagjai egymást is segítik, inspirálják. Nagyon sikeresek az iskolai roadshow-k is, amikor közép- és általános iskolákba megyünk el a jelöltekkel, követekkel. Személyes tapasztalataim is azt mutatják, milyen fontos, hogy meggyőző példákkal bizonyítsuk: igenis sikeressé válhatunk a Kárpát-medencében is. Amikor megkérdezzük a gyerekeket, hogy szerintük miért válhatott sikeressé a hozzájuk ellátogató példakép, aki talán maga is pont abba az iskolába járt, vagy legalábbis arról a vidékről származik, akkor a csillogó szemű diákok maguktól sorolják fel a legfontosabb feltételeket: bátorság, kitartás, kreativitás.

De legalább ilyen lényeges eleme a kezdeményezésnek, hogy megerősítsük az elismerés kultúráját. Tanuljuk meg újra, milyen fontos észrevenni, megdicsérni a jó teljesítményeket.

10 éve érkeznek a jelölések, jelöltek. Érnek még benneteket meglepetések? Találkoztok még olyan jelöltekkel, akik láttán leesik az állatok?

Oláh Zsanett: Minden évben van olyan történet, ami egészen a szívünkig hatol vagy az elménket emeli fel. Ott van például az a tini srác, Fehérvári Donát, aki a Legónak csocsóasztalt tervezett és a cég olyannyira megkedvelte a tervét, hogy úgy döntött, világszerte forgalomba hozza, vagy annak az idős férfinak, Cseuz Lászlónak a teljesítménye, aki kerékpárral jutott el az olimpia helyszínére, és több ezer kilométert biciklizett. Rengeteg csodálatra méltó teljesítményt látunk, és már most nagyon kíváncsi vagyok, hogy az idei évben mi az, ami leginkább jellemezni fogja az ötvenes listát. De érdemes böngészni a Highlights of Hungary weboldalán az elmúlt évek jelöltjeit, sok-sok kincset lehet ott találni, mindegyiktől egytől egyig jobb lesz körülöttünk a világ.

Mennyire nehéz összeállítani, leszűkíteni, kiválogatni az ötvenes listát a sok tehetséges jelölt közül?

A kiválasztás egyik fontos kritériuma, hogy az adott projektnek legyen adott évre vonatkozó relevanciája, például abban az adott évben érjen el valamilyen fontos mérföldkövet. Rengeteg jó kezdeményezés van, de az jelentősen leszűkíti a listát, hogy erre az évre vonatkozó teljesítményt kell felmutatni. Az a tapasztalatunk, hogy az ötvenes lista kerek, és nem nagyon marad hiányérzetünk.

Szalonna, a Highlights of Hungary nagyköveteként és művészként miért tartod fontosnak az elismerés kultúrájának erősítését?

Pál István Szalonna: Senki sem az elismerésért csinálja, de az mindenkinek nagyon jólesik. Szükség van a simogató kézre, az elismerés kultúrájának a növelésére. Vegyük észre, hány fantasztikus ember él körülöttünk, aki nagyszerű dolgot csinál, és azért kel fel reggelente, hogy kicsit jobbá tegye a saját, a családja életét és a világot. Ha ezt a fajta kultúrát terjeszteni tudjuk, akkor én azt hiszem, az ténylegesen előre visz. Muzsikusként, művészként tudom, hogy a legnagyobb fáradtságban is elég öt kézcsapás, amit már tapsnak nevezhetünk, hogy átlendítsen a legnehezebb és legfárasztóbb pillanatokon.

Észrevenni, néhány kedves szót szólni, elismerni egymást a mai világban talán az egyik legfontosabb dolog.

Egy percre megállni. és őszintén örülni egymás sikereinek. Gyerekkorom óta színpadon állva sokszor adott erőt egy-egy támogató pillanat. Az erőt az adta, hogy valaki észrevett. Magam is igyekszem ezeket az apró elismeréseket továbbadni, hogy egy szebb világ felé nyissuk az emberek lelkét!

Oláh Zsanett: Az ötvenes lista mindig csupa jó hír, és ha valamikor, akkor most különösen szükségünk van arra, hogy észrevegyük a jót. A jelöltlistán túl a mindennapi kampányunknak is az a fő üzenete, hogy rengeteg apró dolog van az életben, ami elismerésre méltó. Millió jó dolog van körülöttünk, csak észre kell venni!

Szalonna gondolatához kapcsolódva még azt is fontosnak tartom, hogy azon túl, hogy az elismerés mindenkinek jólesik, megerősítést is ad. A jelöltlistában mindig nagyon sok olyan szakmabeli van, akinek a kiválósága a környezete számára már teljesen természetes és magától értetődő. Ott van például a vidéki iskolában tanító angoltanárnő, Tóthné Bán Gyöngyi, aki teljesen egyedi módon viszi közel a gyerekekhez az angol nyelvet, elsősorban az elköteleződésének, a hitvallásának és a kreativitásának köszönhetően – mindezt egy állami vidéki általános iskolában! A jelölés és a díj egyfajta megerősítés volt számára, hogy a munkájának értéke van, és amit csinál, az kiváló dolog. Az ő példája is azt mutatja, hogy igenis érdemes kiválóan végezni a feladatainkat.

Támogatott tartalom.

„Nagymama konyhája volt a legjobb hely az egész világon. Ott mindig fantasztikus finomságok készültek, közben szólt a rádió, én pedig vidáman kísérletezgettem a gáztűzhelyen. Iskola után mindig egyenesen hozzá mentem, és ő örült nekem. A főtt étel illata belengte a lakást, amit azóta is az otthon befogadó nyugalmával azonosítok. Ilus mama türelmesen hallgatta a roppant fontos iskolai eseményekről szóló beszámolóimat.

55 éves volt, amikor kérésemre felhagyott a dohányzással, és a 60. évében járt, amikor a kedvemért megtanult sakkozni. Vasalás közben német szavakat tanított és verseket mondott.

Élvezet volt vele bejárni a Nagycsarnok tereit, sétálni a Nagykörúton. Csendesen támogató és feltétlen szeretetet sugárzó kedvességét természetesnek vettem, mint a levegőt, amelyet belélegeztem.” (Ákos)

„A tizenéves hippi srác és a lelkész lánya egymásba szerettek, és úgy döntöttek, hogy nyakukba veszik az országot. Sorban születtek gyermekeik: fiú, lány, lány, fiú és így tovább, egészen a tizenegyedik kisbabáig. Ők az én édesanyám és édesapám. Éltünk sváb zsákfaluban a Csele- patak völgyében, tanyán a kiskunsági homokbuckák vidékén, aprócska faluban a Kakukk-hegy aljában, álmos kisvárosban a főváros mellett. A költözések közepette volt egy biztos pont: bárhol is éltünk, Mami péntekenként a munka végeztével telepakolta a kis piros autóját mindenféle finomsággal, és jött meglátogatni az unokáit. Nem állta útját fáradtság, távolság, zord időjárási körülmények, de még a futóhomok sem. Mami sohasem érzelgősködött, nem mondott hangzatos szavakat, de mindig számíthattunk a szerető gondoskodására. Tőle tanultam meg kitartóan továbbmenni, és tenni a dolgom akkor is, amikor nehéz az élet.” (Lídia)

Sokféleképpen nagyszülő

Amikor megkérdezzük a barátainkat, hogyan emlékeznek a nagyszüleikre, sokféle történetet hallhatunk. Ha azt vizsgáljuk ezekben a történetekben, hogy mennyire vettek részt a nagyszülők unokáik nevelésében, akkor Cherlin és Furstenberg nyomán mi is azonosíthatjuk a három fő típust: a távoli, szimbolikus nagyszülőt, a szülőtárs stílusú, „elég jó nagyszülőt”, illetve az erősen bevonódott nagyszülőt.
A távoli nagyszülő ritkán jelenik meg az unokája életében, a gyermek többnyire csak az ünnepeken találkozik vele. Visszatekintve az unoka megélésében megjelenhet a hiány érzése a nagyszülővel kapcsolatban.
A szülőtárs stílusú, „elég jó nagyszülő” ezzel szemben szeretetteljes kapcsolatot alakít ki az unokájával, érzelmileg bevonódottan gondoskodik a gyermekről. Kimutatja a szeretetét, ám nem törekszik szülőpótlékká válni, hanem inkább erősíti a szülő-gyermek kapcsolatot. Többnyire határozott elképzelése van a szerepéről. Működésében fontos szempontnak tartja, hogy ne a saját, hanem az unoka és a szülők szükségleteihez igazodjon gondoskodása és nevelése. 
Az erősen bevonódott nagyszülői viselkedéssel leginkább a többgenerációban együtt élő családoknál találkozhatunk. Itt a nemzedékek sok időt töltenek egymással, segítik egymást, kölcsönösen megbeszélik a nehézségeiket.

Ezek a nagyszülők sokszor vállalkoznak a két dolgozó szülő helyettesítésére is, ami nagy segítséget jelenthet, ám rendkívül fontos a tudatosság és az egyeztetés, hogy elkerüljék a túlzott bevonódást a felnőtt gyermekeik életébe.

Saját emlékeinkre visszatekintve elgondolkodhatunk azon is, hogy unokaként milyennek éltük meg a nagyszüleinket. A gyermek többnyire nem a nagyszülői bevonódás mértékét mérlegeli, sokkal inkább az élményeket idézi fel. Az ezt tükröző nagyszülői működést vizsgálva Kernhaber öt funkciót különített el. Ilyen a támogatás és védelmezés; a régi időkről és családi eseményekről szóló történetmesélés; az életre, a kapcsolatokra és az életszerepekre vonatkozó eligazítás és tájékoztatás; a szerepmodellség, amikor a nagyszülő a különböző szerepeit vonzó módon éli meg és mutatja be; illetve a kézügyesség és kreativitás, amivel elvarázsolja unokáját a nagyszülő. Természetesen ezek nem élesen szétváló szerepek, és nincsen egyetlen követendő vagy kötelező nagyszülői működés, hanem az emberi tulajdonságok sokszínűsége tükröződik abban is, ahogyan ezt az életfeladatot az egyén megéli.

Kihívások a nagyszülőségben

Kezdetben, az első elméleti modellek megalkotásakor a kutatók inkább a nagymamákat értették a nagyszülők alatt. Régebben ők inkább a gondoskodó szülőségben, míg a nagypapák a tanító-értelmező szerepben jelentek meg. Mára viszont, ahogyan az anyai és az apai funkciók egy része is közeledett egymáshoz, úgy a nagyszülők esetében sem válik el élesen a két nem viselkedése.
Bár az emberek többsége az élete körülbelül egyharmad részében nagyszülői szerepet tölt be, mégis kevés szó esik a témáról, így az érintettek segítséget sem kapnak, pedig sok kérdésük, dilemmájuk van. Számos tényező akadályozhatja a nagyszülőség megélését. Ilyen lehet, amikor későbbre tolódik az első gyermek vállalásának időpontja, emiatt sokszor olyan idősen válnak nagyszülővé a párok, hogy már nem képesek aktívan bevonódni az unokák nevelésébe. Mások éppen ellenkezőleg, nagyon fiatalon válnak nagyszülővé, így még sokféle aktív szerepet töltenek be az életükben, ami megnehezíti az unokával való kapcsolat ápolását. Ezeknek a nagyszülőknek a filmek és könyvek is kevés fogódzót adnak, hiszen azokban általában idős, ősz hajú néniknek és bácsiknak festik le a nagyszülőket, ami a fitt, életerős középkorú emberek esetében igen távol áll a valóságtól.

Másrészt a válások és a párkapcsolatok gyakori felbomlása miatt megfigyelhető az a jelenség, hogy a kései életciklusban (újra) gyermeket vállaló vagy éppen új párkapcsolatával elfoglalt nagyszülő kevés érzelmi energiát képes mozgósítani unokája számára, főleg, ha éppen egy frissen alakuló mozaikcsaládban keresi a helyét.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy mikor csöppen bele az ember a nagyszülői szerepbe. Egy kutatás szerint az 50–65 éves nagyszülők nagyobb valószínűséggel érzik magukat közel az unokájukhoz, mint az 50 évnél fiatalabb vagy 66 évnél idősebb nagyszülők. 

A nagyszülőségen gondolkodva áttekinthetjük, milyen szerepeket azonosítunk saját nagyszüleinknél. 
Milyen volt megélni azt? Mit vinnénk tovább saját nagyszülői működésünkben, és mi az, amit inkább letennénk? 
Milyen nagyszülőnek szeretnénk látni magunkat évtizedek múlva?

Fontos adathordozók

Egy elmélet szerint a civilizáció akkor született meg, amikor az őseink a beteg társukat már nem sorsára hagyták, hanem gondozni kezdtek. A civilizáció fejlődésének másik fontos mérföldköve az lehetett, amikor az élettartam növekedése révén a családokban megjelentek a nagyszülők, akik segítettek az unokák gondozásában, és átadták azokat az ismereteiket, amelyek a már régen nem élő családtagok tapasztalataiból származtak. Ez a kettőnél több nemzedék közötti „adathordozás” nagy előnyt jelenthetett más csoportokkal szemben, hiszen a túlélésért folyó harcban fennmaradt korai civilizációk ismereteink szerint nagyra becsülték az időseket.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A nagyszülőség ma is egy kiteljesedést adó életfeladat, ami óriási erőforrás a szülők számára és hatalmas gazdagság az unokáknak. A kutatások szerint azoknak a gyermekeknek, akik rendszeres kapcsolatban vannak a nagyszüleikkel, magasabb az önbizalmuk, szociálisan fejlettebbek, illetve a felnőtt unokák kisebb valószínűséggel lesznek depressziósok, mint azok, akiknek nincs ilyen kapcsolatuk.

Az unokáikról gondoskodó nagyszülők esetében is kisebb a depressziós tünetek megjelenésének valószínűsége, illetve a várható élettartamuk is magasabb.

James Rilling professzor nagymamák agyi működését vizsgálta, miközben ők az unokáik képeit nézték, és megállapította, hogy ilyenkor az agy érzelmi empátiával kapcsolatos területei aktívvá válnak, ami elősegíti az unokával való érzelmi hangolódást és válaszkészséget. Sokszor rácsodálkozunk, amikor egy legendásan következetes vagy akár szigorú szülő nagyszülőként korábbi önmaga szöges ellentéteként viselkedik. A nagyszülőség valójában lehetőséget ad arra, hogy korrigáljuk mindazt, amiről utólag azt gondoljuk, hogy szülőként másképpen kellett volna csinálnunk. Gyakran tapasztaljuk, hogy a nagyszülők az unokákkal való viszonyban képesek elengedni a görcsös elvárásokat, és elfogadóan jelen lenni. Ez a szerepkör lehetővé teszi azt is, hogy érzelmi támaszként és bizalmasként viselkedhessenek azokban a helyzetekben, amikor a szülő és a gyermek között ellentét feszül. A nagyszülő jelenléte folytonosságot biztosít a múlt és a jelen között, hiszen ő az, aki a családtörténetet, a hagyományokat és szokásokat továbbadja a következő generációk számára.
A pár- és családterápiákon gyakran találkozunk a kétgenerációs családok növekvő kimerültségével. Miközben a két szülő dolgozik, a gyerekek egész napokat töltenek az intézményekben, így a hétköznapokban nehéz közös élményeket gyűjteni együtt töltött idő nélkül. Az énidő és a páridő megteremtése is nehézséget jelent, amiben sokat segíthet a nagyszülők jelenléte, támogatása. 
A nagyszülőségben rejlő erő és gazdagság miatt a család fogalma nem szűkíthető le a nukleáris családra. Életünk körülményei és alakulása mégis ebbe az irányba visz sok családot. A munkavállalói mobilitás kívánalma nagy földrajzi távolságot teremt a családtagok között. Uhlenberg és Hammill kutatásai alapján ez jelentős szerepet játszik a nagyszülő-unoka kapcsolat minőségében. Minél közelebb él a nagyszülő, annál valószínűbb, hogy heti szintű kapcsolatot tart fenn az unokájával. Fontos hangsúlyozni, hogy ugyan soha nem látott mértékben egyszerűsödött a kapcsolattartás a technika eszközeivel, ám ez csalóka pótlék, ugyanis ezek az eszközök az érzelmek közvetítését már csak korlátozottan teszik lehetővé, közös élmények teremtésére pedig alkalmatlanok. Ha elvész a közös megélések és történések sora egy kapcsolatból, megnő a távolság a nemzedékek között. Idővel már csak ünnepekkor találkoznak, és fennáll a kockázata annak, hogy puszta beszámolókká vagy felületes beszélgetéssé redukálódnak az egykor élményszerű együttlétek.
Óriási veszteség, hogy elkopott az ösztönös tudás arról, hogyan élhetnek együtt a nemzedékek, ami társadalmi szinten az eltávolodás, az egymás nem értése és a magány irányába visz.

Ha szeretnénk megállítani ezt a folyamatot, érdemes törekednünk a nemzedékek közötti kooperációban élő családra, ahol ugyan nem élnek egy ingatlanban a generációk, de közel laknak egymáshoz, és összehangolják a hétköznapok feladatait. 

Ehhez pedig az összes szereplő együttműködésére szükség van. A nagyszülőknek érdemes nyitottan és rugalmasan viszonyulni ahhoz, hogy a felnőtt gyermekeik gyakran megkérdőjelezik azokat a mintákat, amiket otthon láttak. Talán a legfontosabb, hogy képesek legyenek bízni a fiaikban és a lányaikban, hogy jó anyává és apává válnak, és megerősítsék őket a szülői szerepükben. A különbözőség elfogadása a másik oldalról is lényeges. A fiatal szülőknek általában nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítaniuk a nagyszülőkkel való nevelésbeli eltéréseknek, hiszen a gyerekek kiválóan tudnak váltani a szabályok között. Konfliktus esetén mindig érdemes tudatosítani, hogy az adott vita éppen miről és kiről szól, mivel a nagyszülő-szülő konfliktusban gyakran a régmúlt feldolgozatlan és megbeszéletlen élményei ütnek vissza, hiszen ebben az időszakban könnyen újraélednek az unoka életkorával azonos érzelmek és emlékek.
Nincsen univerzális recept, az elvárások hangoztatása egyik fél részéről sem hozhat megoldást az esetleges konfliktusokra. Érdemes elfogadással és türelemmel közelítenie mindhárom félnek, hogy ez az időszak melegségben és kötődésben eltöltött éveket jelentsen az unoka, a nagyszülő és a szülő számára egyaránt. 

Források:
Horváth-Szabó Katalin: A házasság és a család belső világa, 2016, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány és Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet
How grandmothers’ brain react tot he sight of their grandchildren (az Emory Egyetem tanulmánya)
Grandparents and grandchildren (a The Psychologist folyóirat cikke)

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Negyedik fiúként érkeztem a családba, utánam még két húgom született. Kilenc hónapos koromban állami gondozásba kerültem, aminek pontos okait a mai napig nem sikerült feltárni. Két-három hetente hazavittek egy-egy napra, de erre az időszakra egyáltalán nem emlékszem. Arra viszont igen, ahogy kétévesen állok a lakóotthon kerítésénél órákon keresztül, várok és kántálom, hogy „anya, anya”. Mindennap ott álltam és vártam. Nem volt köztünk szeretetteljes anya–gyerek kapcsolat, én mégis ragaszkodtam hozzá. Négyéves korom körül a nagymamám unszolására hazahozott, de nem mondhatom, hogy kellemesebb időszak következett. Anyám engem magázott, én voltam az, aki soha semmit nem csinált jól.

Debrecen külvárosi részén laktunk egy fűtetlen, komfort nélküli, nagyon rossz állapotú 35 négyzetméteres házban: anyám, nagyanyám, a három bátyám, a két húgom meg én. Anyám akkor már intenzíven ivott, nem is dolgozott, így mi, gyerekek harminc napból huszonötöt éheztünk otthon. A szomszéd Julika néni hozott nekünk ételt, ha mondtuk, hogy nagyon éhesek vagyunk. Azt tudom, hogy az osztálynaplóban ott volt a nevem mellett a 3H (halmozottan hátrányos helyzetű), de a családból kiemelésről szó sem esett. A három bátyám elég hamar csavarogni kezdett, az sem véletlen, hogy mindhárman megjárták a börtönt. Két bátyám azóta jó útra tért, rendezett életet élnek. Ők néha napokig nem kerültek elő, én meg a két húgommal ott voltam anyám mellett. 12 évesen dolgozni kezdtem egy debreceni vállalkozónál, szemetet szedtem a piacokon suli után, nem sokkal később már teljes munkakörben voltam.

Mindegy volt, nyár van vagy tél, iskola után hazamentem, este 6-7 óra felé rákötöttem a kempingbiciklire a seprűt, és elindultam, hogy Debrecen három különböző piacán takarítsak. Általában éjfél körül végeztem.

Mellette hetedik-nyolcadikban gödröket, árkokat ástam egy hőszolgáltató cégnek.

Milyen irányba szerettél volna továbbmenni?

Nyolcadik vége felé jött a suliválasztás, és én mondtam anyámnak, hogy nem akarom ezt egy életen át csinálni. Szakmunkát szeretnék tanulni és dolgozni, szeretnék jelentkezni szobafestő-tanulónak. Anyám azt mondta, túl hülye vagyok ehhez, és azt ordította, hogy takarodjak, én pedig fogtam egy táskát, és elindultam.

Három napig egy buszmegállóban aludtam, aztán Kati, az osztálytársam és a szerelmem mondta, hogy az apukájának van egy tanyája, megengedik, hogy odamenjek. Így is lett. Közben jelentkeztem a 108-as számú Povolny Ferenc Szakképző Iskolába, ahova a jegyeim alapján felvettek, és a tanyáról kezdtem bejárni az iskolába. Később bekerülhettem kollégiumba, de esténként onnan is eljártam dolgozni, persze nem hivatalosan. A tanáraim és a kollégiumigazgató nagyon sokat segítettek, sokat köszönhetek nekik. Jó körülmények között voltam, nem fáztam, nem éheztem, mint kisgyerekként, amikor bebújtunk a testvéreimmel egy kabát alá, és ott vacogtunk. Akkoriban behunyt szemmel mindig elképzeltem, hogy egy meleg ágyban vagyok a saját szobámban, játékok vesznek körül. Valahogy tudtam, hogy ez nekem gyerekként nem fog összejönni, és akkor arról kezdtem álmodozni, hogy ha felnőtt leszek, szép autóval járok, szép házam lesz szép kerttel, a gyerekeimnek szép szobával. Ha hazaérek, csak kinyitom a távirányítóval a garázs ajtaját, és begurulok.

Sikerült. Nem azonnal, nagyon sok dolgot apránként tudtam megvalósítani, de most úgy élek, ahogy akkor, ott dideregve, éhezve elképzeltem.

Abban, hogy később rendőr lettél, lehet valami sorsszerűség? A családi tragédiák folyamatának megállítása, a szabályok, a tisztességes dolgok tudatos felvállalása? Vagy véletlenszerűen alakult?

Azt nem mondom, hogy véletlenszerű volt. Bevittem a két húgomat a családsegítő szolgálathoz, hogy segítsenek elhelyezni őket. Azt hazudtam, hogy 18 elmúltam, így engem nem helyeztek vissza állami gondoskodásba. De, amikor meghalt anyám és nagyanyám 1999-ben, és kiderült, hogy én még mindig csak 17 vagyok, bekerültem újra egy lakásotthonba Hajdúsámsonban, aztán még két helyen. Kaptam enni, volt ruhám, mert a szociális ellátórendszer gondoskodott rólam, így nyugodtan be tudtam fejezni a szakmunkásképzőt. Leérettségiztem és jelentkeztem a miskolci rendészeti szakközépiskolába, mellette elkezdtem az egyetemet szociálpedagógia szakon Debrecenben. Hétköznap nappalin tanultam a miskolci rendőriskolában, hétvégén jártam a Debreceni Egyetemre. Nagyon nehéz volt, de csak sikerült az akkori párom támogatása mellett. Ahogy végeztem, azonnal járőr lettem Debrecenben, majd körzeti megbízott. Később Pesten lettem bűnügyi területen vizsgáló, majd kiképző. Ezután szakirányítóknál dolgoztam, jelenleg a BRFK Kommunikációs Osztályát erősítem. Haladok lépésenként előre.

A rendőri hivatás mit szimbolizált akkor, amikor elkezdted, és mi az, amit most jelent számodra?

A rendőrség kicsit olyan nekem, mint egy összezáró család, egy különleges társadalom. Gyökértelen voltam, és azt gondoltam, itt, a rendőrök között jobban gyökeret tudok ereszteni, mint más szakmában. Mindemellett fontos volt, hogy szabálykövető jellegű munkát végezzek, amiben rendszer van, ami nekem is mutatja az utat. Az is fontos volt, hogy segítsek másokon, mert én tudom, milyen a családon belüli erőszak, milyen az, amikor elkóborolnak fiatalok, tudom, milyen amikor valaki állami gondozottként sokadjára szökik a GYIVI-ből. Ha valaki a pillanatnyi helyzete miatt elkövet egy jogellenes cselekményt, én mögé látok, és tudom, hogy ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ő velejéig rossz. Egyszer járőrként ki kellett vonulni egy betöréshez. Az egyik elkövető sráccal együtt voltam nevelésben egy lakásotthonban.

Nagyon furcsa volt, amikor felismertük egymást. Tudtam, milyen helyzetben lehet, de nyilvánvalóan a hatóság nevében jártam el. Ő értette, és azt mondta, örül neki, hogy én fogtam meg, mert tudja, hogy emberséges leszek vele.

Más kollégáim is emberségesek lettek volna, de a rendőri pályafutásom során azóta is sokszor kerültem ilyen helyzetbe, ahol azonnal el kellett választanom a munkát és a privát életemet. A rendőri szakma egyik specialitása az, hogy töményen találkozunk az élet szomorú oldalaival, amiket egy átlagember nem lát. Amikor egy fiatal rendőr elkezd dolgozni ebben a szakmában, ez sokkolhatja, de idővel mindenki megtanulja kezelni.

Nagyon érdekes a kapcsolódásod az irodalomhoz. Számos irodalmi est volt az elmúlt években, ahol neves művészek, közéleti személyiségek olvasták fel a novelláidat, verseidet. Hogyan indult mindez?

Úgy másfél évtizede kezdtem el írni, csak leírtam a gondolataimat, az emlékeimet a gyerekkoromról. Egyszer Szalóczy Pállal beültünk valahova együtt kávézni, ő mondta, hogy látta a Facebookon az egyik írásomat, van-e még ilyen? Átküldtem neki, majd felhívott, hogy csináljunk egy felolvasóestet. Nekem ez megrendítő volt. Szabadkoztam, hogy ne vesztegessék erre az időt, de akkor Pali átküldte Bőzsöny Ferencnek meg Szersén Gyuszi bácsinak, és utána ők hívtak fel, hogy legyen irodalmi est. Az egyik előadásnak az volt a címe, hogy „A rendőr lelke”. Ezek kis novellák, színpadi jelenetek, amelyekben szerepel a gyermekkorom, egy erős társadalmi rajz meg persze a rendőri hivatás.

Azt szoktam mondani, amennyit a sors elvett, ugyanannyi jót is kapok. Én már gyerekként nagyon szerettem, amikor a nagymamám a Szokol rádión hallgatta a Kossuthot. Debrenti Piroska, Bőzsöny Ferenc és más nagy rádióbemondók orgánumát is imádtam, majd a tévében Szalóczy Pál, Mohai Gábor, Zahorán Adrienn hangját. Isten és a sors úgy alakította, hogy én ezeket az embereket megismerhettem személyesen, majd barátság alakult ki közöttünk, pedig némelyikükkel 50 év a korkülönbség.

Bőzsöny Ferenccel, Szersén Gyulával már van köztünk egy Föld és egy Ég, de a kapcsolat fennáll, és én nem hagyom elveszni.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy ezek az emberek az én műveimet felolvasták, innentől kezdve egy csoda vált ezekből az írásokból.

Nagyon fontos a társadalmi felelősségvállalásod, a jótékonysági akciók is, amiket szervezel egy-egy bajba jutott családnak, anyukának. Velük hogyan kerülsz kapcsolatba?

Az anyai nagymamám nagyon jólelkű ember volt, és én gyerekként megfogadtam, hogy amikor majd lehetőségem lesz az életben, én is segítek. Rendőrként számos információ eljut hozzám, ha egy gyerek éhezik, ha bántják, ha egy család krízisben van. A nejem is nagyon sokat segít. Kiírom a Facebookra egy posztban, hogy bajban van egy család, segítségre lenne szükség, és annyi, de annyi jólelkű embert ismerek, akik szó nélkül jönnek és segítenek! Nemrég 24 óra leforgása alatt 300 ezer forintot gyűjtöttünk össze egy anyának, aki egy bántalmazó apukától hozta el a két gyermekét, és nem tudtak hova menni. Van úgy, hogy egy ismerősöm hívja fel a figyelmemet, hogy valaki most nagyon nehéz helyzetben van, de sokszor engem keresnek meg közvetlenül.

Most is két egyetemet végzek egyszerre, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet és a Károli Gáspár Református Egyetem jogász karát, meg ott van a családom, a két gyönyörű gyerekem és persze a munkám. Örülök, hogy a jogot ezen az egyetemen végezhetem, hiszen a hit közel áll hozzám. Bár Isten házába keveset járok, az égiekkel kötött paktum szerint élek.

Nekem nagyon fontos, hogy ennyi jó ember vesz körül, akik ténylegesen segítenek, nem csak szomorú emojikat nyomnak egy segítségkérő poszt alá.

Arany János azt írja, „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Ez a hitvallásom, hogy mindenki a saját maga szintjén, de segítsen, ha tud, mert ennek van értelme a földön.

Hamarosan már három komoly diploma lesz a kezedben. Maradsz a rendőrség kötelékén belül, vagy szeretnél más, esetleg nemzetközi helyszínre lépni, ahol kombinálhatod az eddigi tapasztalataidat?

Szeretnék továbbra is a rendőrség kötelékében maradni, a tudásomat, tapasztalataimat a rendőri munkába integrálni. Az utóbbi időben sokat változott, fejlődött a rendőrség szociális érzékenysége, az a tapasztalatom, hogy jó irányba megy a rendőri szervezet, és én ezt az ívet szeretném még inkább felfele húzni. De a legfontosabb továbbra is a családom! A gyönyörű kislányom, a kisfiam, aki a „klónom”, és a párom, aki a legfőbb társam, támaszom, aki a családi fészket melegíti. Ők az én életem centrumai.

Férje pár éve az Arany János emlékév alkalmából kezdett a Toldi készítésébe. Hogyan illeszkedik a rajzfilm Jankovics Marcell életművébe?
Marci szakmai hitvallásának fontos részét képezte, hogy átmentse a múlt örökségét egy XX–XXI. századi vizuális környezetbe helyezve. Korábban Az ember tragédiáját is feldolgozta, megőrizve Madách nyelvezetét és gondolatsorát. A Toldinál ugyanezt tartotta szem előtt, és véleményem szerint Arany költeményéből is egy fantasztikus vizuális látványfilm született. A Toldi méltó befejezése Marci életművének.
Egy nemzet kultúrájának része, hogy ápolja a nagy elődök örökségét, és azt mindig minden nemzedékkel meg kellene ismertetni az adott kor eszközeivel – annak idején Arany János is egy XVI. századi szerző, Ilosvay Selymes Péter művét dolgozta föl. Emiatt különösen fontos, hogy elkészült ez a film.

Miben más a most bemutatott Toldi-film, mint a korábbi feldolgozások, és hogyan szólítja meg a mai fiatalokat?
Marci a Kecskemét Filmstúdió alkotóival közösen készítette a filmet, akik már számítógéppel dolgoznak. Ő világéletében ódzkodott a digitális technológiától, de elfogadta az ötleteiket, és elismerte, hogy sok mindenre képes a komputer, amit korábban nem tudtak volna megcsinálni. A fények, árnyékok, hangulatok is ezzel a technikával jelennek meg.
Emellett a rajzfilm üzenetében is eltér az eddigi feldolgozásoktól. A szocialista rendszer idején a főhős úgy volt beállítva, mint egy kis suttyó, akit lenéznek, és akiből aztán, a szocializmus ideológiája szerint, hős vált.

Arról viszont elfelejtkeztek, hogy Toldi Miklós egy nemesi család sarja.

Nagyon sok felnőtt, aki megnézte a filmet, most ébredt rá, hogy jé, hát ennek a családnak címere volt. Karriertörténet helyett sokkal inkább egy kamasz fiú története, aki – mint minden kamasz – úgy érzi, hogy rossz helyzetben van, amiből ki akar törni. Célja elérésében pedig családja – azaz a tallérokat küldő édesanyja – is segíti.

Annak idején, amikor az elbeszélő költeményt olvastam, Toldi Miklóst inkább egy felnőtt férfiként láttam magam előtt, a rajzfilmet nézve viszont rádöbbentem, hogy milyen fiatal.

Igen, pedig Arany is említi, hogy még legénytoll sem pelyhedzik állán, tehát egy nagyon fiatal gyerekről van szó, akinek csak később, már Budára érve serken egy kis bajusz az arcán. Hogy csupán a kamaszkor küszöbén áll, azt az anyjához való ragaszkodása is mutatja. De a király is nagyon fiatal, mögötte is ott az anyja, amikor a trónra ül, illetve amikor a Duna partján gyülekeznek.

A cseh vitéz legyőzését követő jelenetben pedig maga Jankovics Marcell is megjelenik.

Igen, a film végén az alkotók is felbukkannak: egyik oldalon a nagy öregek, Marci, Mikulás Ferenc, Richly Zsolt sorakoznak, a másik oldalon pedig a fiatalabb generáció, élükön a társrendező Csákovics Lajossal. De a közönség soraiban a többi stábtag is feltűnik, Marci őket is belerajzolta a filmbe. Egy csónakban ülve pedig Áder János horgászik, az Arany János emlékév keretében ugyanis ő kérte fel Marcit, hogy készítse el a Toldit. Így volt ez a reneszánsz korban is, a festők megörökítették a festményen a megrendelőt, azaz a donátort is.

Marci nem szerette a sematikus figurákat, hanem a környezetéből keresett arcokat.

Jankovics Marcell otthon, az emeletükön kialakított stúdióban dolgozott, naponta 12 órát. Mennyire avatta be a munkafolyamatokba?

Mindig megmutatta, amin éppen dolgozott, és rengeteget beszélt is róla, úgy hívtam emiatt, hogy egy „nyitott könyv”. Én viszont nem tudok rajzolni, és más szemmel néztem a karaktereket. Az asztrológiából is engem az emberek cselekedetei, sorsuk alakulása mozgatott meg, míg őt a motívumok, a csillagos ég érdekelte. A Toldi például az Orion, azaz az égi vadász, a Naphérosz csillagképével kezdődik, egy másik jelenetben pedig a Hattyú csillagkép alakja rajzolódik ki az égen, ami a madarak vándorlási útját mutatja.

A magyar ősmitológia mellett a keresztény kultúra is meghatározta férje munkásságát. Nagy álma volt, hogy rajzfilmet rendezzen a Bibliából, amelyből 25 perc el is készült, az Akadémia Kiadó gondozásában pedig a forgatókönyv és a figuraterv könyv formájában is megjelent. Hogyan hatotta át az életüket a hit?

Marci isteni gondviselésnek tekintette, hogy felvették a Pannónia Filmstúdióba, ami abban a rendszerben tényleg csodával határos dolog volt. Segíts magadon, és az Isten is megsegít, tartja a mondás, és ez így is van: sokszor érzi az ember a Gondviselés jelenlétét, aki mentőövet nyújt a szükségben levőnek. Hogy aztán elkapja-e vagy nem, az már rajta áll. Tehát hit nélkül, azt hiszem, nem lehet élni.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Megismerkedésük története is sorsszerű. Hogyan emlékezik erre vissza?
1971-ben találkoztunk először, Zürichben. Én a Svájcban élő bátyámat mentem meglátogatni, Marci pedig a Pannónia Filmstúdió csapatával akkor utazott ki az Annecy Filmfesztiválra. Zürichben másfél órát vártunk a genfi csatlakozásra, ahonnan ők busszal készültek továbbmenni a fesztiválra. És akkor Szoboszlay Péter, Marci kollégája odajött hozzám, hogy látta, én is magyar vagyok, csatlakozzak hozzájuk. Így ismerkedtem meg Marcival. Később aztán a Belvárosban is találkoztunk, és kiderült, hogy rengeteg közös ismerősünk van. Különös, hogy ennek ellenére mégsem találkoztunk egymással korábban.

Mi az, ami megragadta a személyiségében?
Nagyon imponált az elkötelezettsége és a hihetetlen munkabírása, hogy mekkora energiával, aprólékossággal és tudományos igényességgel művelt mindent. Hatalmas tehetséget kapott az Istentől, mégsem dőlt hátra, hogy övé a világ, hanem keményen dolgozott. Ahogy ő maga is mondta, az élete egy küzdés volt, akárcsak első filmje, a Sisyphus címszereplőjének véget nem érő küzdelme.

Milyen akadályokkal kellett megküzdenie?
A szocializmusban osztályidegennek számított a családjával, az édesapját koncepciós perben elítélték, majd börtönbe is zárták, ezért nem vették fel az egyetemre, pedig építészmérnök szeretett volna lenni. Később segédmunkásként került a Pannónia Filmsúdióhoz, amelynek vezetője, Matolcsy György felfedezte a tehetségét, és felvette rajzolónak. Végigjárta a szamárlétrát, rajzolóból tervező lett, majd animátor, aztán rendező.

Később számos nemzetközi díjjal tüntették ki, ám nem vehette át azokat személyesen – azokban az években mindent állami tulajdonnak tekintettek, ezért a párt emberei utaztak ki az alkotók helyett a külföldi fesztiválokra.

Marci viszont áldásként élte meg, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret. Azt hiszem, hogy még a küzdést is szerette, hogy megdolgozott az eredményeiért. Ellenkező esetben, ha kívülről jön a siker, az elkényelmesíti és boldogtalanná teszi az embert.

Ötven évet éltek le együtt. Mitől működött jól a kapcsolatuk?

Azt vallottuk, hogy mindennap újból kell kezdeni egy házasságot, mert az nem automatikusan jó, hanem oda kell rá figyelni. Pilinszky János egyszer azt mondta, kétféle szerelem létezik: amikor két ember egymás szemébe néz, és amikor mindketten ugyanabba az irányba néznek. Utóbbi volt az alapja a mi házasságunknak is: mindkettőnk élete Marci munkájának volt alárendelve.

Fontos útravalót adott számomra Melocco Miklós barátunk is, aki figyelmeztetett: „Azért, mert elvett feleségül, nehogy azt hidd, hogy a te birtokod!” Az együttélés nem arról szól, hogy a másikat megváltoztatom: vagy elfogadom olyannak, amilyen, vagy nem fog működni a kapcsolat.

Kép

Rubovszky Éva Jankovics Marcell szobrával – Fotó: Fekete Fanni

Nem élte meg nehezen a saját karrierjének háttérbe szorítását?

Nem, mivel nagyon tiszteltem Marci munkásságát, az együtt töltött évtizedek alatt pedig az én életemnek is a részévé vált a rajzfilmkultúra. Orosz István szerint az a legcsodálatosabb dolog, amikor két kis pálcikából egy táncoló ember lesz, az animáció pedig tényleg egy csoda. De mindig is nagy kultúrakedvelő voltam. Glatz Ferenc történész, volt miniszter mondta, ha lenne olyan foglalkozás, hogy kultúramenedzser, én az ennék, a nyolcvanas években viszont ilyen még nem létezett. Sok kiállítást szerveztem, mint a kínai császár cseréphadserege a Nemzeti Múzeumban. Majd bekerültem a Magyar Külkereskedelmi Bankba, annak gyűjteményét gondoztam: aukciókra jártam, milliós képeket vásároltam a főnökeimmel egyeztetve. Egy ismerősünk, aki gyakran látott ott engem, egyszer megjegyezte Marcinak: „Tudom, hogy fantasztikus gyűjteményetek van, a feleséged állandóan vásárol.”

Hogyan tudtak egyensúlyt tartani a munka és a magánélet között?

Rengetegen utaztunk, többek között a nemzetközi fesztiválokra is elkísértem Marcit, nagyon tartalmas ötven év volt. Emellett minden hónap első szombatján összejövetelt tartottunk az ismerőseinknek.

A szalon, ahogyan Hankiss Elemér elnevezte, 1978-tól egészen 1993-ig működött, és alkalmanként 50–60 ember megfordult nálunk, Hernádi Gyulától kezdve Ráday Mihályig, itt találkozott a magyar értelmiség.

És még szerelmek is szövődtek ezeken az összejöveteleken!

Van, akivel most is tartja a kapcsolatot ebből a társaságból?

Igen, egyikük, Gellért Mara révén nemrég Varsóban is bemutatták Az ember tragédiáját. De bárhová is megyek, mindig találkozom egy régi szalonossal. Szeretném ezt a közösséget újra feltámasztani. Sajnos sokan már nincsenek köztünk, ezért elkezdtem magam köré gyűjteni a kultúrára nyitott, értelmes fiatalokat.

Másik nagy terve pedig a férje munkásságát bemutató emlékház létrehozása. Hogy áll most a projekt?

A múzeum a lakásunkban lesz kialakítva. Négy évre megírtam a szakmai tervet, jelenleg az életművét katalogizálom; a filmjei rendelkezésre állnak, most a vele készült interjúkat gyűjtöm egybe. Abban bízom, hogy jövőre el is tud indulni a projekt. Sokan mellém álltak, a Filminézet, a Filmarchívum és a Magyar Művészeti Akadémia is elismerte, hogy szükség van rá.

A múzeum nemcsak Marci munkásságát, hanem a magyar rajzfilmkultúra más meghatározó filmjeit is bemutatja. A földszinten 20–30 gyereknek tartanánk vetítéseket. Marci mindig azt mondta, hogy a 14 éven aluliakra lehet építeni, mert a felnőttek már el vannak rontva. Úgyhogy én is elsősorban őket szeretném megszólítani, illetve az iskolákat és a tanárokat, akik számára a Nemzeti Filmarchívum Alapfilm-Klassz feladatkörében kiegészítő tananyagot készítünk, merthogy az oktatásban még most sem igazi tananyag a film.

Kép

A szobában hamarosan gyerekeknek tartanak vetítéseket – Fotó: Fekete Fanni

A mai gyerekek azért sem látnak magyar rajzfilmeket, mert a televíziók nem ezeket veszik meg, hanem a tömeggyártásban készült cartoon filmeket, amik, ellentétben a művészi értéket képviselő animációval, a profitszerzés céljából születnek. Ez pedig nagy probléma, mert így a gyerekek nem kapják meg azt, ami alapján értékítéletet hozhatnak, nem nevelődnek ki kultúrabefogadók. Sokan lenézik a gyerekeket, és úgy vélik, elég nekik butuska filmeket csinálni, ami tévedés. Az Ének a csodaszarvasról egyik vetítésén egy tanárnő azt mondta a diákoknak: „Gyerekek, ez nem a ti filmetek.” Mire ők azt kiáltották: „De igen, ez a mi filmünk!” Ha oktatnák, a fiatalok sok mindent megtanulhatnának a magyar őstörténetről. De a fiatalok a Sisyphust is értették, amely egy teheráni filmfesztiválon a gyerekzsűri díját kapta.

A magyar rajzfilmkészítés aranykora nagyon nagy időszak volt, nagy eredményekkel, nem szabad elfelejteni.

Hasonló küldetéssel indult az Országos Rajzfilmünnep is, amelyet november 18. és 20. között idén újra megtartanak. A fesztivál, amelynek ön a fővédnöke, idén Jankovics Marcellnak állít emléket.

A feladatot a Rajzfilmünnep alapítója, M. Tóth Géza felkérésére vállaltam el, aki annak idején tanítványa volt Marcellnak, és sok időt töltöttek együtt. Nagyon örülök, hogy róla is megemlékeznek. Másrészt, az is szimpatikus számomra, ahogyan a Rajzfilmünnep szervezői megszólítják a közönséget, már az esemény neve is találó: ünnepnek hívják, és az emberek ünnepként is élik meg. Száznegyven helyszínen zajlanak vetítések és programok, a legkisebb falvaktól kezdve az egészen különleges helyszínekig: van, aki a saját lakásába hívja a nézőket, a II. kerületben pedig egy sörözőben láthatnak rajzfilmeket. Azért ez, hogy egy sörözőben rajzfilmvetítéssel össze lehet hozni egy közönséget, komoly dolog! Ma nehéz nagy tömeget elérni, mert a civilizáció szétbombázta; a Rajzfilmünnep azonban kisközösségekben gondolkozik, amelyek jobban összetartanak.

Deni a börtönből szabadulva a családjánál keres menedéket, strichelésből élő nevelőapja BMW-t, aranyláncot ad neki, majd egy feladattal bízza meg. Ez a „munka” az áhított érvényesülést hozhatná meg számára a családban. Vidékre megy, hogy nevelőapjának lányt szerezzen. Állami gondoskodásban nevelkedő tinédzserekkel ismerkedik meg a helyi diszkóban, egyikük a gyönyörű Maja, ő lesz a kiválasztott. Maja 15 éves, édesanyját elvesztette, apját nem is ismerte, évek óta a gyermekotthonban él.

Kötődni kezd Denihez, beleszeret, és a fiú is érzi, a lány többet jelent számára. Deninek sorsdöntő lépésről kell döntenie: elmeneküljenek-e külföldre, vagy teljesítse a „megbízást”?

A rövidfilm az Életrevaló Karitatív Egyesület és az Északi Támpont Közhasznú Egyesület együttműködésében jött létre, a két szervezet filmjeiben, klipjeiben fontos társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. A filmkészítésbe pedig gyermekotthonokban, családok átmeneti otthonában, lakóotthonokban élő gyermekeket vonnak be, így volt ez a Válaszúton forgatásakor is.
A Válaszúton 2021-ben megnyerte a BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál legjobb magyar kisjátékfilm díját, illetve elhozták a Hétdomb, valamint az Ars Sacra Fesztivál kisjátékfilmes fődíját is, de a film eljutott New Yorkba és Moszkvába is. Az alkotás rendezője Chilton Flóra, a két főszerepet Pászik Cristopher (Deni) és Zsákai Eszmeralda (Maja) játszák, de mellékszereplőként feltűnik Farkas Franciska színésznő is.   
A film hamarosan elérhető lesz az RTL+-on, az RTL új előfizetéses platformján.  

Játékfilm, de ez a valóság

A Válaszúton nem dokumentum-, hanem játékfilm, története fikció, de akár igaz is lehetne.
„Úgy mutatja be a gyermekkereskedelmet, ahogy az a valóságban zajlik” – hívta fel a figyelmet a vetítés után Sebhelyi Viktória, a Terre des hommes Alapítvány gyermekkereskedelmi szakértője. Mint mondta, a gyermekkereskedelem a drogkereskedelem és a fegyverkereskedelem után a harmadik legjövedelmezőbb bűncselekménytípus a világon.

Az EU-ban az áldozatok többsége Magyarországról, valamint a szomszédos országokból kerül ki.

A Terre des hommes Alapítványról
A Terre des hommes Alapítvány világszerte 40 országban – köztük már nálunk is – működő gyermekvédelmi, gyermekjogi szervezet, amely egészségügyi, gyermekvédelmi és vészhelyzeti programokat működtet. Legfőbb célja a legsérülékenyebb helyzetű gyermekek támogatása: így az úton lévő gyermekeké, a kizsákmányolások áldozataié és azoké, akik áldozatként vagy bűncselekmény elkövetőjeként az igazságszolgáltatás rendszerébe kerültek. Hazánk területén jelenleg mintegy 550 Ukrajnából menekült ember ellátását támogatják.

A gyermekkereskedelem áldozatai főként sérülékeny társadalmi helyzetű családokból jönnek: igen gyakran húzódik meg a háttérben a generációról generációra öröklődő szegénység, és ennek is részben folyományaként a család helyett gyermekvédelmi gondoskodásban nevelkedés. Szexuális kizsákmányolás, vagyis jellemzően prostitúció, gyermekpornográfia esetén főleg lányokról beszélünk, ugyanakkor számos fiú is érintett.

Az Európai Unió tagállamaiban 2015-2016-ban azonosított összes gyermek áldozat közül a magyar nemzetiségű a legtöbb: 647 az 1310-ből, ebből 86 százalék leánygyermek. Az ugyanebben a periódusban regisztrált magyar nemzetiségű, szexuális célú emberkereskedelem-áldozat több mint fele (64 százalék) gyermek. Sőt, 7,4 százalékuk, körülbelül 71 fő 11 évnél fiatalabb.  Mélyszegénység, roma származás, állami gondozás: mindegyik kockázati faktor a gyerekek szexuális kizsákmányolásában – derül ki a világ legnagyobb, gyerekek szexuális kizsákmányolásával foglalkozó ernyőszervezete, az ECPAT és magyar tagja, a Hintalovon Alapítvány országjelentéséből.

Hiányoznak a felnőttek a gyermekek mellől

De Coll Ágnes, a Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni küzdelem programjának vezetője szerint a filmbeli jelenség nagyon általános.

Ezek a gyerekek mindig újra és újra keresik, hogyan tudnának kapcsolódni valakihez. Úgy, ahogy nem tudtak kapcsolódni egy egészséges szülő-gyermek viszonyban.

 
„A film nagyon jól mutatja be azt a bizonyos szeretethiányt, amit megélnek azok a fiatalok, akik rendezetlen családi háttérből jönnek. Számukra nem volt meg az az óvó-védő közeg, amely a szeretetet adja. Az állandó sóvárgás belevezeti őket egy ilyen szerelmi kapcsolatba, sokszor bármit megtesznek a másikért, ezért gyakori, hogy belekerülnek a prostitúcióba vagy egy bántalmazó kapcsolatba” – mondta. A Baptista Szeretetszolgálatnál azt tapasztalják, hogy akik prostitúcióból menekülnek el, azokat jellemzően már 12 éves koruk előtt bántalmazták, fizikailag, verbálisan vagy szexuálisan.

Kép

Jelenet a Válaszúton filmből – Fotó: Hejüsz Betti

Az állami gondoskodásban élő gyerekek alapélménye, hogy hiányoznak a felelős felnőttek körülöttük, mellőlük. Pontosabban vannak felnőttek, de óriási a fluktuáció. Dr. Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány alapítója arról beszélt, ma Magyarországon, ha valaki 11-12 évesen bekerül állami gondoskodásba, 18 éves koráig körülbelül 70 szakember fordul meg körülötte. „A gyermekvédelem rendszeréből minden tizedik, a gyermekotthonok, lakásotthonok rendszeréből minden hetedik szakember hiányzik. Így pedig csak pillanatokra lesznek olyan kötődések, amelyek akár minták lehetnének; a gyerekek nem kapnak jó mintákat arra, mi a különbség a szex, a szerelem, az intimitás, a pornográfia és az erotika között” – szögezte le.

Az emberkereskedelem hatékonyságra törekszik, a beszervezők azért mennek gyermekotthonokhoz, mert ott sokkal jobban tudnak toborozni, csábítani.

„Egy cukorkáért, vagy ha azt mondom, szeretlek, bármi és minden megengedhető”

– szemléltette Gyurkó Szilvia. Szerinte fontos beszélni a kereskedelmi oldalról, ugyanis a magyar jogszabályok lehetővé tennék azon kliensek megbüntetését, szankcionálását, akik 18 éven aluliakkal létesítenek szexuális kapcsolatot, de ilyen eljárások a gyakorlatban nincsenek.  

Kép

Jelenet a filmből – Fotó: Hejüsz Betti

Itthon jelzőrendszer működik

Amennyiben prostitúcióban érintett gyerekről vagy bármilyen szempontból kizsákmányolt – koldultatott, rabszolgaságban tartott – gyerekről van tudomásunk, akkor a jelzőrendszert kell értesíteni. A gyermekek bántalmazása ellen megtehető lépésekben a társadalom minden tagjának, így nekünk is felelősségünk van, ezért, ha bántalmazás gyanúja vetődik fel, azt jeleznünk szükséges (akár anonim módon) a helyi család- és gyermekjóléti szolgálatoknak, a rendőrségnek vagy a jelzőrendszer számunkra elérhető másik tagjának – tudtuk meg a Terre des hommes Alapítványtól. Ez azt jelenti, hogy a jelzőrendszer tagjai vagyunk mi magunk is, ahogy többek közt a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a háziorvos, az iskola, az egyházak vagy a gyermekvédelmi szervezetek. A jelzést bántalmazás vagy annak gyanúja esetén is meg kell tenni.

Az állampolgárok feladata a jelzés adása, a felderítés pedig a nyomozó hatóságé.

Hova lehet fordulni?
Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT): +36 80 20 55 20 ingyenesen, nonstop hívható, felnőttek és gyerekek számára is elérhető szolgáltatás.
Gyermekvédelmi hívószám (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság): 0680- 212-021 ingyenesen, 24 órában hívható.
Telefontanú (Magyar Rendőrség üzemelteti): 06 80-555-111

Erdélybe látogat a Képmás-est november második felében.

A két alkalommal két különböző helyszínen megrendezett estek egyike a Színház és pszichológia sorozat népszerű adventi témáját viszi Sepsiszentgyörgyre, ezúttal helyi színészekkel és erdélyi szakértővel: Ünnepi készülődés, házimunka és ami mögötte van... Kinek mit jelent a rend? Hogyan állunk az otthoni munkamegosztással? Mi kell a hétköznapi komfortérzetünkhöz és az ünnepi hangulathoz? Az est címe: Rakjunk egy kis rendet!

A másik alkalom egy rendhagyó Képmás-est, amelyen a Képmás magazin teljes szerkesztősége részt vesz. A magyar szerkesztőség közös gondolkodásra várja a külhoni média tagjait és minden érdeklődőt, aki egyetért velünk abban, hogy a média korunk egyik legfontosabb véleményformáló tényezője, olyan eszköz, amellyel sokat lehet rontani és javítani az életünkön. Van-e küldetése a médiának az információ közvetítésén és a szórakoztatáson túl? Mi az újságíró felelőssége lapzárta után? Hol vannak a bulvár etikai határai? Ezekről és az objektivitás illúziójáról beszélgetünk. A beszélgetést Molnár-Bánffy Kata, a KÉpmás kiadó vezetője és Szám Kati, a magazin főszerkesztője moderálja.

Rakjunk egy kis rendet!

2022. 11. 23. 19 óra
Helyszín: Sepsiszentgyörgy, Fidelitas Hotel, Konferencia Terem
Strada Berzei 14, Sfântu Gheorghe 520050, Románia

Színházi improvizációs jelenetek: Vass Zsuzsanna és Derzsi Dezső, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagjai
Szakértő: Kakassy Blanka, coach
A jelenetekről Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélget szakértő vendégünkkel.
Jelenetötletek: Szám Kati

Bővebb információ itt

Rágógumi vagy táplálék? Mi a média küldetése?

2022. 11. 24. 17.30 óra
Helyszín: Zengő Tér | Petőfi utca, 35 530210 Románia, Csíkszereda

Beszélgetés a Képmás munkatársaival
Moderátor: Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadó vezetője és Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője
Meghívott vendégek: a Képmás magazin és a kepmas.hu szerkesztői és helyi újságírók

Bővebb információ itt

Az eseményeken való részvétel ingyenes, és nincs szükség előzetes regisztrációra.

A tartalomból:

• Identitásválságról és szociális izoláltságról;
• A teljesítménykényszerről, az elveszett feszültséglevezető technikákról;
• A gyerekek megküzdéseiről és a szülők feladatáról ebben a helyzetben

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.