Mielőtt a Balaton déli partján telepedett le, bejárta a fél országot: Révfülöpön nőtt fel, szüleitől, akik tanárok voltak, erős mintát kapott, amit tovább is vitt. Középiskolai tanulmányait a soproni Széchenyi István Gimnáziumban végezte, aztán Győrbe ment, az Apáczai Csere János tanítóképzőben járta ki a rajz szakkollégiumot, végül az ELTE angol szakán szerzett diplomát. A Somogy megyei Szőlősgyörökben kezdte tanári pályafutását, ahol rajzot tanított, az angol oktatását pedig 1991-ben kezdte, amikor Balatonbogláron délutáni fakultációban indított nyelvórákat.

Még mielőtt az angoltanári pályádról kérdeznélek, érdekelne, hogy a rajz, a művészeti vonal mekkora helyet foglal(t) el az életedben.

A mai napig imádom ezt a tantárgyat, és ha lehetőségem van rá, rajzórákat is vállalok. Izgalmas időszaka volt az életemnek a rajztanítás, rengeteg pályázaton vettünk részt a gyerekekkel, még Szocsiba is eljutottunk. Visszagondolva már akkor is nyitott voltam a világra és a gyerekek látókörének bővítésére.

Hihetetlen, hogy vannak olyan tanítványaim, akik ezeknek a gyerekeknek az unokái. Őket én is úgy hívom, hogy az „unokáim”, ez annyira szép számomra.

Hogyan és miért váltottál az angolra és a nyelvoktatásra?

Angolszakos gimnáziumba jártam, ahol remek tanáraim voltak, más módszert képviseltek, mint amit korábban tapasztaltam, és ezzel megfogtak. A tanári pálya gyakorlatilag adott volt számomra, hiszen a szüleim is pedagógusok voltak, édesapám földrajzot, édesanyám rajzot tanított. Annak persze nem örültek, hogy ezt a vonalat viszem tovább, de elfogadták. Az angoltanítás pedig az orosz nyelvoktatás megszűnésével jött, eleinte délután volt lehetőségem órákat adni, majd idővel a délelőtti tanrend részeként hivatalosan is megkezdődött Bogláron az angoltanítás.

A korábbi évtizedek valószínűleg másfajta nyelvtanítási módszert követeltek, mint ami manapság működik. Hogyan változott mindez a te óráidon?

Mindig is igyekeztem idomulni a gyerekekhez, és az adott korhoz igazítani a tanítást, hiszen az igények változnak. 15 éve, amikor elkezdett teret hódítani a digitális világ, én is elindultam ezen a vonalon, ami akkor még teljesen új volt. Ma már elmondhatom, hogy a nemzetközi színtér bevonása rengeteget adott, sokat nyitott rajtam és a gyerekeken is.

Azt látom, hogy nagyon fontos az élő beszédet erősíteni, és arra alapozni a nyelvtanítást, hogy a fiatalok tudjanak és merjenek is megszólalni, miközben az alapvető nyelvtani szabályokkal is tisztában vannak.

Meg kell találni az egyensúlyt, ami nem könnyű, a digitális vonal viszont nagy segítség ehhez.

Azzal, hogy az órák egy részében online tanulás zajlik, szívesebben foglalkoznak a nyelvvel a gyerekek?

Ezt a módszert a világ változása és a fiatalok igényei hozták magukkal, de a lényeg abban van, hogy egy-egy óra eleji online játékban vagy videóhívásban, ahol ugyanaz a korosztály van a másik oldalon, csak épp más országból, mindenki részt vesz, az is, akinek kiválóan megy a nyelv, és az is, akinek több segítség kell hozzá. Ez lökést ad nekik, meg tudnak feledkezni magukról, ilyen helyzetben ráadásul bárki felállhat, megszólalhat, és sikerélményben lehet része – ez erről szól.

Tanítványaival az elmúlt másfél évtizedben ablakot nyitott a világra, az internet segítségével annak számos részét beutazták. Nemcsak a tanulás, de más országok kultúráinak megismerése és hazánk hagyományainak megismertetése is céllá vált. Gyöngyi néni és diákjai (a teljesség igénye nélkül) többször is részt vettek a Global Connection Day programjában, aminek keretében több mint 80 iskola társaságában körbeénekelték a világot. 2018-ban egy amerikai iskolával közösen online jelenlétükkel színesítették az NBC Today Show-t, 2021 őszén pedig a Koen Timmers és Dr. Jane Goodall szervezésében meghirdetett Climate Action projektben megkapták a School of Excellence díjat.

Fotó: Tóthné Bán Gyöngyi

Hogyan indult a nemzetközi kapcsolatok kiépítése, és miként néz ki ez a mindennapokban?

Abban az időben, amikor a harmadik fiammal voltam otthon gyesen, több külföldi internetes csoportba is beléptem, ahol azt vettem észre, hogy rajtam kívül nincs más magyar. Érdekesek voltak számomra, és én is szerettem volna valamit megmutatni a kultúránkból, ezért amikor olyan eseményen jártam, fotókat készítettem például magyar néptáncosokról, tematikus fesztiválokról, és ezeket beküldtem. Így kezdtek el kiépülni a kapcsolataim más pedagógusokkal, és ezek nyomán indultak el később az online órák is. Ilyenkor 15–20 percben vagyunk a világhálón, más nemzet tanulóival videózunk, a kicsikkel inkább játszunk, például karakterbarkóbázunk, ami jó dolog, össze lehet kötni az ember külső-belső jellemzésének tanulásával. A nagyobbakkal többet lehet beszélni, akár leveleket küldeni.

Akikkel kapcsolatban állunk, jelenleg egy pennsylvániai, egy japán, valamint egy indiai, egy indonéz és egy vietnami iskola.

2021 végén nemcsak az iskoládat ismerték el, hanem a személyes munkádat is: bekerültél a hazai Highlights of Hungary 50 jelöltje közé, és Magyarországon elsőként megkaptad a Global Teacher Award-ot, amelyben a legjobb nemzetközi munkát végző pedagógusok részesülhetnek. Mit éreztél, érzel ennek kapcsán?

Óriási dolog volt számomra, de fontos kiemelni, hogy ez a gyerekek munkájáról is szólt, mindenkiéről, aki jött és jön velem, és ezért végtelenül hálás vagyok. A nemzetközi díj ajánlásos rendszeren alapul, egyszer csak kaptam egy megkeresést, amelyben kollégák javasolták, hogy pályázzak. Hosszú folyamat következett, amiben referenciákat kellett gyűjtenem munkatársaktól szerte a világban, ám rendkívül sok segítséget kaptam. Nagy bánat számomra, hogy a világjárvány miatt a díjátadót online rendezték meg.

Mi a célod az online vonallal?

Nem is célnak mondanám, inkább eszköz, folyamat, amelyben a gyerekeknek élményben lehet részük, miközben közelebb kerülnek az angol elsajátításához. Nekik ez tanult nyelv, és olyan projektekben igyekszünk részt venni, ahol ez érték. Emellett szeretek kapcsolatot tartani más országok tanáraival, egyeztetni, megszervezni a közös órákat, időnként találkozni velük és tapasztalatot cserélni kurzusokon, konferenciákon.

A nyelvoktatás mellett a sport is erőteljesen jelen van az életedben, ha jól tudom, a Balatont minden évben átúszod, és rendszeresen futsz is.

A mozgás a pihenés nekem, ami elképesztő sok élményt ad. A Balaton-átúszás ma már családi program nálunk, és érdekes kerete az életemnek.

Mivel révfülöpi vagyok, azt szoktam mondani, hogy otthonról hazaúszok.

Az első két-három alkalmon és a terhességeimen kívül minden évben úsztam, több mint 30-szor vettem már részt az eseményen. Futni a harmincas éveim vége felé kezdtem, először csak kis távokat teljesítettem, majd ahogy lenni szokott, egyre nagyobbakat. 40 évesen elhatároztam, hogy lefutom a maratont, elkezdtem a felkészülést, ám ezalatt teherbe estem, így a távot később teljesítettem. A következő években többször is megcsináltam, amióta viszont átestem a Covidon, nehezebben megy. Ennek ellenére, amilyen versenyre csak tudok, elmegyek, mert hatalmas értéket kapok a futástól, és amikor az élet nehezebb, ez célt ad, amire koncentrálhatok.

Kép

Fotó: Tóthné Bán Gyöngyi

Mi volt a legkülönlegesebb maratoni helyszíned?

Sok különleges helyen futottam már, például egy ismerősöm egyszer azzal állt elém, hogy le szeretné futni a maratont, de Velencében. Kimentünk hát, és ketten lefutottuk. Egyszer Rómában is teljesítettem, Bécsben pedig többször is megtettem a távot, mert ott él a középső fiam. Remélem, lesz még lehetőségem a jövőben ilyesmire. Aztán ott van egy másik hobbinak a biciklizés is.

Például a Balaton körül?

Minden évben körbetekerem a tavat az osztályommal, ez a szívem csücske.

Tavaly elballagtak a gyerekeim, aztán utána megkérdezték: „Gyöngyi néni, megyünk?” Erre pedig nem lehet nemet mondani. Nagyon sok történetet viszek magammal az ilyen közös programokból, felsorolni is lehetetlen, mennyi mindent élünk át ilyenkor együtt. Ezen kívül a szabadidőmben is szívesen tekerek, a legkisebb fiammal gyakran átkerekezünk az északi partra, most már ő diktálja a tempót. Nagy szenvedély a hajózás is, ami a férjemmel közös hobbink. Fiatalkorunkban imádtunk szörfözni, aztán amikor jöttek a gyerekek, vitorlára cseréltük a deszkákat. A jogosítványom nekem is megvan még nagyhajóra is, de a kikötőből nem tudnám biztonsággal kivinni a vízi járművet, így inkább a háttérben maradok, és onnét élvezem az utat.

Élményekben gazdag életet élsz, ezzel egyfajta példát mutatsz. Tudatosan teszed mindezt?

Történetek legyenek, nekem ez a fontos az életben! Alapvetően a jelenre összpontosítok, és igyekszem úgy élni, hogy minden napot élmények szőjenek át, hogy a képzeletbeli könyvem, amit majd egyszer visszalapozok, színes oldalakból álljon. Próbálom a gyerekeknek is azt átadni, hogy a könyvüket ők maguk színezik, és akkor lesznek tarkák a lapok, ha megtalálják és művelik azt, ami számukra fontos, örömteli, és amiből szép emlékek születnek. Remélem, a jövőben sok új közös kalandot tehetek hozzá mindehhez.

A Békesség Sugárút cím és a lemez dalai egyfajta megnyugvást, letisztulást, a hétköznapi csatákon való felülemelkedést sugallnak. Neked mi kellett ahhoz, hogy eljuss ide?

Nálam ez egy hosszú folyamat jelenlegi állomása. Van egy mondás, miszerint aki ugyanolyan 60 évesen, mint volt 30 esztendősen, az elvesztegetett az életéből 30 évet. Ez elég kisarkított megállapítás, de alapjában egyetértek vele. Döbbenten látom, hogy sokan, akikkel évekig, évtizedekig nem találkoztam, ugyanolyanok maradtak, főleg a hibák terén. Az Élet logikája lepereg róluk, semmit nem látnak be, mindig dacosan másra mutogatnak, mást hibáztatnak.

Van a pszichológiában egy úgynevezett „bűnbakelmélet”, eszerint mindig találunk valakit, aki felelős a sikertelenségünkért, amiért rá kell haragudni, és ez nagyon kényelmes álmegoldás. Nehéz szembesülnünk önmagunkkal, hiszen mindenkiben van egy egészséges énközpontúság, de egy ponton túl érdemes letenni az Egót, figyelni a rossz tulajdonságainkra, változtatni, javítani. Próbálni megbékélni, és itt nem a világra gondolok, mert az őrültebb, mint valaha. Önmagunkkal, másokkal, kizárva az ártó dolgokat, már amennyire lehetséges. Levonni a következtetéseket, nem elkövetni újra és újra ugyanazokat a tévedéseket.

Kialakítani egy kis Szigetet a hasonlóan érző, gondolkodó emberekkel, és ott jól érezni magunkat.

Mennyire ösztönösen vagy tervezetten alkotsz? A dalszövegek bármilyen élethelyzetben megszülethetnek benned, vagy van olyan, hogy konkrétan leülsz írni?

Soha nem ülök le úgy, hogy „na, gyerünk, most meg kell írnom az új lemez szövegeit”, ebből semmi jó nem származna. Ennek spontán kell jönnie. Ezért van, hogy amikor megkérdezik, valamelyik szövegem hogyan született, nem nagyon tudok mit felelni. Ezek csak úgy jönnek, és én borzasztóan hálás vagyok ezért. Ha elkészül egy-egy album, általában teljesen kiírom magam, és gyakran hónapokig semmi nem jut eszembe. Ilyenkor mindig van bennem egy félelem, hogy ennyi volt, de aztán szerencsére újra elkap a lendület.

Tudatosság mindössze annyi van bennem, hogy az összes apró ötlettöredéket feljegyzem, néha csak egy-egy szófordulatot vagy kulcsmondatot. Szoktam afféle szabadverseket is írni az ötletekből, ebben az állapotban nincsenek kötöttségek, szótagszám meg hasonlók. A lényeg az alapötlet. Aztán, ha már zenei kíséret is párosul hozzá, véglegesre alakítom. Fontos, hogy a szövegi elképzelés nem írhatja felül a zenei szabályokat, hiába van egy jól hangzó szójáték, ha döcögősen lehetne az adott dallamra tenni, addig kísérletezem, amíg le tudom cserélni valami hasonló ötletre.

A szövegvilágod meghatározza, hogy kiket fog meg a zenétek. Egyenesen fogalmazol, de van egy líraiságod is. Milyen ember vagy inkább: kemény, érzelmes, romantikus?

Mindig is érzékeny ember voltam, a külvilág miatt viszont gyakran kénytelen vagyok a sarkamra állni. Ez egy fura kettősség, de sajnos szükséges. Nem véletlenül van a Vigyázz a szívemre című dalban az a sor, hogy „egyedül Te láttad meg, mennyire sebezhető, a Világnak büszkén eljátszott, színpadra szánt Erő”.

Próbálok mindenkinek annyit adni, amennyit tőle kapok.

Mi volt az első konkrét élményed, ami a (rock)zenéhez vonzott, és mikor fogalmazódott meg benned, hogy ezzel is szeretnél foglalkozni?

Apám vett a nyolcadik születésnapomra két bakelitet: az Omega Tízezer lépését meg az Illés zenekar Illések és pofonok című albumát, ezek nagyon megtetszettek, rengeteget hallgattam őket. Aztán később, amikor elkezdtem koncertre járni, megfogott a magyar rockzene, de párhuzamosan betaláltak nálam a nagy külföldi nevek is: Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Slade, Sweet, Mud, Suzi Quatro. Aztán jött az Electric Light Orchestra, a Pink Floyd, a Genesis, a Queen, a Beatles, és még órákig sorolhatnám. Az első nagy hatású rockdal számomra a T. Rex-től a Children of the Revolution volt, a mai napig Marc Bolan-fan vagyok, gyűjtöm a ritkaságokat tőle.

Paksi Endre, a gyűjtő
„Egykor nagy bakelitgyűjtő voltam, aztán a »modernizálás« elvitt a CD-k irányába, amikből komoly gyűjteményem alakult ki. De pár éve kedvet kaptam megint megvenni bakeliten is a régi nagy kedvenceimet, a meghatározó zenéimet. Van egy utánozhatatlan hangulata a bakelithangzásnak és a hallgatásának is. Ez egy szertartás, rituálé, ahogy a tű a barázdákhoz ér, és a CD-hez képest töményebb, összefogottabb hangképe is van így a muzsikának.”

Hogyan indultál neki a zenélésnek, és miért lettél egy ponton hangszeresből énekes, frontember?

Először dobos szerettem volna lenni, de végül a basszusgitárnál kötöttem ki. Az első hangszerem egy NDK-gyártmányú Muzima volt 3500 forintért, ennyire telt csóró zuglói gyerekként… (nevet) Tanultam zeneelméletet, de a gyakorlati rész mindig jobban érdekelt. A magnómon félsebességre lassítva igyekeztem leszedni és megtanulni a nehezebb témákat. Basszusgitáron az igazán technikás dolgok a progresszív és a jazz-rock, valamint a funky műfajában vannak, akkoriban sokat hallgattam ilyen zenéket is: Manfred Mann’s Earth Band, Level 42, Pastorius, Weather Report és hasonlók. Énekelgettem is otthon, próbálgattam különböző dalokat, stílusokat, aztán elkezdtem számokat írni, zenéket és szövegeket egyaránt, emiatt cseréltem le később a hangszeremet mikrofonra. Mindig nagyon személyes dalokat írtam, és ezeket szerettem volna egyes szám első személyben előadni.

Kép

Fotó: Radó Norbert

Vannak példaképeid? Mennyire mész a saját fejed után – volt előtted az elején egy határozott kép, hogy hová szeretnél eljutni, s végül azt kaptad, amire vágytál?

Rengeteg példaképem van, az imént csak a töredéküket említettem.

Nálam a Zene gyógyír, teljesen össze tud rendezni bármilyen nehéz helyzetben.

Próbáltam mindig a saját fejem után menni, ami nem egyszerű. Nem vagyok simulékony, ami rengeteg konfliktust eredményezett, de úgy gondolom, az idő és a tények engem igazolnak. Nagyon sajnálom, hogy vannak, akik ezt nem hajlandók belátni, fordított helyzetben én habozás nélkül megtenném. Úgy gondolom, ettől senki nem lenne kevesebb, sőt.

A dolgok formálódtak körülöttem, s én figyelembe vettem az adott helyzet lehetőségeit, de mindig is azt a nyitott zeneiséget szerettem volna megvalósítani, ami mostanra megadatott. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, boldog vagyok, hogy megvalósulhattak az álmaim.

Az Amit sosem mondtam még című dal videoklipje a Békesség Sugárút lemezről:

A 2017-es Az Igazi Szabadság című lemeztől fogva valóban még sokszínűbb a zenei és szövegvilágotok. A zenei irányt mennyire te határozod meg az Ossianban?

Én írom a dalszövegeket és a zenei alapok jelentős részét, de utóbbiban hatalmas segítséget kapok Rubcsics Ricsi barátomtól, aki a zenekar gitárosa immár 25 esztendeje. Nagyszerű gitáros, és barátként remekül tudunk együtt alkotni. Az Igazi Szabadság mérföldkő számomra, utólag hallgatva is nagyon szeretem, de természetesen előtte és utána is olyan albumok készültek, amelyek az adott időben jellemeztek minket. E lemez kapcsán ismertük meg a kiváló billentyűst, Ádám Attilát is, ekkor dolgoztunk vele először. Azóta sok Ossian-dalban hallható a játéka, és a 2022-es turnéhoz vendégmuzsikusként is csatlakozott nagy örömünkre.

Figyeled, milyen típusú zenehallgatók gyűlnek körétek? Az ő palettájuk is bővülhetett az utóbbi években. Mennyire fontos, hogy kikhez szóltok, s milyen visszajelzések jönnek?

Nem tudok és nem is akarok más fejével gondolkodni, azon agyalni, hogy mi manapság az eladható. Van, akiknek ez működik, de én csak ösztönösen csinálom a dolgom. A visszajelzések természetesen fontosak, a pozitívak hihetetlenül jólesnek és inspirálnak. Egészen elképesztő néha az a szeretet, ami az Ossian felé árad. Amikor emberek a testükre tetoválják a zenekar nevét vagy sorokat a szövegeimből, az bizony életre szóló elkötelezettség, és borzasztóan meg tud hatni.

Vagy amikor esküvői vagy iskolai idézetekként használják fel ezeket, sőt, ami még szívszorítóbb, amikor végső búcsúknál szólnak Ossian-dalok!

Már ezért érdemes volt minden megtett lépés! Egyébként a kultúráltan megfogalmazott negatív kritikákkal sincs semmi baj, ezekre annyit tudok válaszolni, hogy a Zene szubjektív dolog, elfogadom, ha valakinek nem tetszik az adott produkció.

Kép

Fotó: Radó Norbert

A daloknak van egy jól körülhatárolható értékrendjük. Te milyen értékekből nem engedsz, és hibázol-e néha, szoktál megbánni dolgokat?

A dalokban minden benne van, én minden sorukat pont úgy gondolom a való életben is. A hibáimat, amiket elkövettem, abszolút vállalom, erről szól például a Forgószínpad vagy a Teljesség című dalom is.

A Békesség Sugárút egyik számában arról énekelsz, hogy mások esetleg régimódi, retró figurának tarthatnak. Miért? Hogyan állsz az új, digitális világhoz?

Amit idéztél a Tiszta lap című dalból, az egészen pontosan úgy szól, hogy „legyints rám, hogy ez micsoda régimódi retro-figura, de meglehet, még meglephet, az Élet tanít még új trükköket”… Szóval ez inkább egy kis irónia, fricska a nagyon trendiknek… (nevet) És mivel a zenekar netes felületeit is én kezelem, mondhatom, hogy a digitális dolgokat hasznosnak tartom, ha a helyükön kezeljük őket. Információszerzésre, kapcsolattartásra kiválóak, ha az ember nem tolja túl a dolgot.

Alkotó szabadidő: misztikus thrillerek, történelmi makettek
„Misztikus thrillerből összesen hetet írtam a kilencvenes években, meg is jelentek (Paul Trent írói álnéven – a szerk.). Remek kikapcsolódás volt, igazi szellemi kihívás, rengeteget kellett utánaolvasni, borzasztóan élveztem. A makettezés pedig egy kihagyott és megvalósított gyerekkori álom volt, 2010-ben vágtam bele, és egy újabb pipa lett a bakancslistámon…”

Közel négy évtized rálátásod van: mennyire küzdelmes a rockzenészpálya, milyen tulajdonságok kellenek a túléléshez? Úgy is kérdezhetném, mikor volt könnyebb rockzenésznek lenni, régen vagy most?

Rettenetesen nehéz pálya ez, főleg az emberi rész kezelhető nagyon nehezen. Alapvetően kell hozzá végtelen kitartás, és bizonyos dolgokat útközben kell megtanulni.

Vannak, akiknek régen is könnyebb dolguk volt, és vannak, akiknek most is nehezebb.

Az első csoportban sorakoznak a „bármit csinálhatok, mindenért vállon veregetnek” típusok, az örökké zöld lámpát és piros szőnyeget kapók, a másodikban azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, és még akkor is van szájhúzogatás, agyonhallgatás az első csoport részéről. Ez a totális kettős mérce, ami máshol is, de a zenészvilágban maximálisan jelen van.

Téged mi segít át a nehézségeken?

Az, hogy a lemezeladásokat, a koncert-nézőszámokat nem lehet megbundázni, és szerencsére az interneten is sok emberhez el tud jutni a zenénk. A Mahasz hivatalos eladási listáin az éves összesítésekben hosszú évek óta az első vonalban vagyunk, és ez az összes stílusban megjelent albumokat jelenti ebben az országban, amire nagyon büszke vagyok, ahogyan a dupla platinalemezeinkre is. Én úgy gondolom, hogy ez egy jó korszaka  a zenélésnek, komplett generációk követik az utunkat. Jó értelemben véve „családi zenekar” vagyunk, hiszen az egészen fiataloktól kezdve a régi rajongókig minden korosztály jelen van a koncertjeinken.

A harmónia része: életmódváltás
„Néhány éve egyszerűen már nem éreztem jól magam, tudtam, hogy változtatnom kell, és megismertem egy csodálatos embert, Veress Krisztinát, akinek valami elképesztően zseniális étrendje van, ami csodát tett. Sok mindenről le kellett mondani, amiről régen azt hittem, pótolhatalan, de cserébe olyan új életminőséget kaptam, amely miatt feltétlenül megérte!”

Anikó és Laci ötvenes éveikben járó győri házaspár. Mielőtt 630 millió forintot nyertek a Skandináv Lottón, napról napra, szegénységben éltek. Laci újságkihordásból tartotta fenn a családot és gondoskodott Anikóról, aki akkor már 25 éve nem jött ki a lakásból pánikbetegsége miatt. A lottónyeremény lehetőséget ad mindkettőjüknek, hogy végre kényelmes, örömteli életet élhessenek, de Anikónak és Lacinak nagyon más elképzelései vannak arról, hogy mi okozna nekik örömöt. Míg Laci vágya, hogy végre ne kelljen dolgoznia és együtt utazhassanak, Anikó önmagát szeretné megvalósítani: kávézót nyitni, vinni a pénzügyeket.

A film cselekményéből kiderül: Anikó és Laci évekkel ezelőtt ingatlanokat vettek maguknak és a gyerekeiknek is, vállalkozni kezdtek, nyitottak egy kávézót, ám ez nem jött be, veszteségesnek bizonyult.

„Rengeteg volt vele a gondunk, és bérleményként nem éri meg foglalkozni vele, ezért piacra dobtuk” – mondta a férfi.

Nem igazán térültek meg a házaspár befektetései sem. A film egy pontján éppen ebből alakul ki egy kisebb konfliktus, ahol Anikó sírva panaszkodik pénzügyi tanácsadójának, hogy hiába van 100 millió náluk, hirtelen nem tud kivenni hárommilliót sem, ami szükséges a hitelfelvételhez. Ugyanakkor az ingatlankiadó üzletük nagyon pörög, abból mindig biztos bevételhez jutnak.

Anikó – aki szigorú, de közben empatikus személyiség – szeretne víz közelében élni, ezért egy balatoni nyaralót is vásárolnak, sőt később télen is használható fedett medencét építtetnek a győri családi házukban. A pár amúgy egyáltalán nem él hivalkodó életet, tényleg megfontoltan költekeznek.

A két középkorú lottónyertesre szerencsére nem igaz az, hogy nem tudnak mit kezdeni a nyereményükkel, és csak lelki bajokat okoz a hirtelen jött vagyon. Pedig ez létező probléma, a tudományban „hirtelen meggazdagodás szindrómának” hívják. A pszichológusok az angol elnevezése után (Sudden Wealth Syndrome) SWS-ként hivatkozott tünetegyüttest 1997-ben írták le először mint önálló betegséget. Hiába képzelgünk egy életen át az ölünkbe hulló hatalmas vagyonokról, ha váratlanul ránk zúdulna egy ilyen, amiért nem dolgoztunk meg (mert például lottón ütöttük meg a főnyereményt, vagy hirtelen örököltünk egy tetemes összeget, netán kriptovalutákkal kereskedtünk koronavírus és háború idején), komoly krízist élhetünk át. Erről a problémáról ír két amerikai pszichológus, Stephen Goldbart és Joan Di Furia. Ők definiálták először az SWS-t, és egy intézetet is alapítottak, ahol az ilyen problémákkal küzdő újdonsült milliomosoknak, a juppiknak segítenek.

Bár a győri házaspárnak vannak kisebb vitái, egy nagyon is gyakorlati gonddal küzdenek: a sok befektetés, vállalkozás és Anikó pánikbetegsége miatt még nem volt alkalmuk külföldre utazni.

Ahogy az egyik jelenetben a férj kifakad: „Már három éve megvan a nyeremény, de még nem is nyaraltunk.”

Laci emellett teljesen feleslegesnek érzi magát, mert nem tud felnőni Anikóhoz. Ő már átokként tekint a pénzre. Igaz, hogy most már fedél van a fejük fölött, és megvehetnek sok tárgyi dolgot, amiről addig nem álmodhattak – szép autót, nagy képernyős televíziót, amiből több is van –, de valahogy mégsem boldogok. Laci, aki korábban is küzdött az alkoholproblémáival, szinte kiszámítható módon a pohár után nyúl. Saját bevallása szerint régen, még csavargóként egyik alkoholmámorában egy szántóföldön ébredt fel elfagyott végtagokkal. A filmben is többször eltűnik, például elkésik a párja nagy pillanatáról is, a kávézó ünnepélyes megnyitójáról. Anikó őszinte kétségbeeséssel keresteti a sofőrjükkel, aki idegenként is a család része. A férj végül saját maga vonul el egy speciális intézménybe, hogy leküzdje függőségét.

Anikó emberi kapcsolatai mindenkivel feszültek, főleg a lányával, akit látványosan irányítani szeretne. Kendőzetlenül elmondja a véleményét nemcsak neki, hanem mindenkinek. Feltűnő, hogy a kamera sem zavarja, amikor a kávézó építésekor szabályosan kiosztja az alkalmazottjait; látszik, hogy mindenben törekszik a tökéletességre, és másoktól is ezt várja el.

Mindemellett benne van a félelem is, a rizikó, hogy becsődölhet a vállalkozása. Ahogy egyszer őszintén bevallja: „55 éves vagyok, kell ez nekem, ez a sok stressz?”

A Fortuna vendégei kedves film egy olyan lottónyertes párról, akik sokakkal ellentétben meg sem próbáltak elrejtőzni, sőt helyi hírességként nyilatkoztak a sajtónak, és még az utóbbi pár évben is rendre megjelentek a médiában. Még színházi darab is készült a történetükből. A film főszereplőinek életét az egymással szembenálló álmaik és a pénzzel járó nehézségek felforgatják.

Sablonos gondolkodásunk alapján a film csattanójának azt várnánk, hogy felélik a hirtelen jött vagyont – ám ez szerencsére nem következik be. Sőt, sikerül a kitörésük abból a hátrányos közegből, amelyből indultak. A filmet megnézve mégis felvetődik az örök kérdés: vajon tényleg boldogabbak leszünk a pénztől?

A film vetítéséről az alábbi oldalon lehet tájékozódni.

Amikor Harry herceg megszületett, Diana hercegnő elmondása szerint Károly herceg a következőt mondta: „Ó, Istenem, egy fiú! S még a haja is vörös!” A hercegnő ezt Andrew Morton újságírónak mesélte el, hozzátéve, hogy a férje lányt szeretett volna, és ő ugyan már hónapok óta tudta, hogy fiúgyermeket hord a szíve alatt, ezt nem árulta el Károlynak. Mortonnak azt is elmondta, hogy amikor a második gyermeke megszületett, már tudta, hogy vége a házasságának.

1984-ben Károly és Diana népszerűségük csúcsán voltak, a királyi család megítélése túláradóan pozitív volt, és a fiatal házaspár a két fiúval biztosította a monarchia folyatását. A rendszer alapja, hogy a sors véletlene folytán dől el, ki az, aki király lesz, és ki az, aki nem.

Harry herceg újonnan megjelent könyve, a Spare (Tartalék), valamint számtalan interjúja alapján úgy tűnik, soha nem sikerült feldolgoznia, hogy másodiknak született.

Nem Harry az első herceg, aki nehezen birkózik meg azzal, hogy a születési sorrend következtében bátyjának a trón, neki pedig a nehezen behatárolható „tartalék” szerep jutott. A történelem során ilyen okból törtek ki az örökösödési háborúk. Minden családban előfordulhat testvérek közötti rivalizálás, azonban egy monarchiában a trónörökös olyan előnnyel születik, amelyet az utána születők soha nem tudnak lefaragni. A brit királyi családon belül is mindenki máshogy birkózik meg ezzel. Erzsébet királynő gyermekei közül András herceg az, aki a legkevésbé tudta felvenni a támogató testvér szerepét, ezzel szemben Anna hercegnő és Eduárd herceg igyekeztek elfogadni ezt a pozíciót.

Harry herceg hasonló privilegizált nevelésben részesült, mint bátyja, Vilmos, ráadásul élvezhette annak az előnyeit is, hogy sosem fogja örökölni a koronát, ami igencsak korlátozza leendő viselője életét. Azonban úgy tűnik, a herceg nem tudott mit kezdeni a rengeteg előnnyel, amit egy ilyen élet adhatott volna. Amikor 2020-ban bejelentette, hogy feleségével együtt az óceán másik oldalára költözik, sokan azt gondolták, ez elsősorban Meghan miatt történt.

Azonban úgy tűnik, Meghan inkább csak jó indok volt arra, hogy Harry kilépjen abból a világból, ahol a nagymamája, az apja és a testvére a főszereplők.

„Szeretett testvér és nemezis”

A könyv megjelenése óta legalább fél tucat interjú készült Harry herceggel, amelyekben megpróbálta indokolni, miért írt egy kitárulkozó és a legtöbb kritikus szerint önterápia jellegű könyvet. A herceg a Telegraph-nak azt nyilatkozta, célja, hogy megreformálja a monarchia intézményét. „Azt sugallta, hogy bár a családja jelenleg talán nem kedveli őt, néhány év múlva hálásak lesznek neki, amiért ilyen nyíltan beszél a traumáról” – írta a lap. Harry herceg egyik panasza az, hogy szerinte a családja összejátszott a brit sajtóval ellene és felesége ellen.

A herceg legtöbb panaszának alanya a sajtón túl saját testvére. Önéletrajzában azt írja a bátyjáról, hogy többször agresszívan bánt vele, és részletesen be is számol egy esetről, ahol leírása szerint a testvére megragadta és lelökte őt a földre, s Harry egy kutyatálon landolt. Az epizódot ráadásul még megjelenés előtt kiszivárogtatták a Guardiannek. A könyvben egyszerre hívja Vilmost a „szeretett testvérének” és a „nemezisének”. Őt hibáztatja a hírhedt náci kosztümje miatt is, amelyet húszévesen viselt egy halloweenpartin, mert állítása szerint azt Vilmos tanácsolta neki. Amit a herceg leginkább zokon vett, és több interjúban is megemlít, az az, hogy a palota ugyan nem tesz hivatalosan nyilatkozatot magánügyekkel kapcsolatban, de rendszeresen megszólalnak „bennfentesek”, akik szerinte Vilmost és a család több tagját mindig is támogatták, de például Meghant nem.

Neheztelések sokasága jelenik meg a könyvben, apró epizódókból épít hegyet a herceg.

A sértettség mélyén a tartalékstátusz állhat, amely következtében a testvére arca egy nap ott lesz a fonton, de ő csak epizód lesz a testvéréről szóló fejezetben.

Az interjúiból egyértelműen kiderül, hogy a herceg a monarchia reformerének látja magát, és önkéntes kereszteshadjáratot vezet az intézmény ellen. Azonban több brit történész kifejtette, hogy ez szélmalomharc. „Az embereknek közel fele nemcsak azt mondja, hogy nem nagyon kedveli őket, hanem azt akarja, hogy megfosszák őket a címüktől” – mondta David Starkey brit történész egy televíziós interjúban a házaspárról. Nem egyértelmű az sem, hogy miben rejlene Harry állítólagos reformja. Az bizonyos, hogy soha nem volt még olyan negatív a megítélése a hazájában, mint a könyve megjelenése óta, noha mindeközben a könyv hatalmas eladásokat produkál.

Harry az önéletrajzában kifejti gyűlöletét a bulvársajtó iránt, amelyet felelősnek tart az édesanyja haláláért. Ez az érzelem érhető, azonban Harry ezzel az intim részleteket tartalmazó könyvvel pont, hogy kiszolgáltatta magát annak a bulvársajtónak, amit annyira megvet. A királyi család hallgatása és elzárkózása védelem, s ha valaki önként lerombolja a hallgatás falát, soha többet nem tudja azt újra felépíteni.

Hasonlóan tett Diana hercegnő is, aki a férje elleni médiapárbajban felhasználta a sajtót, amely aztán egészen a halála pillanatáig még többet és többet akart tudni róla.

Kép

Harry és Vilmos gyerekként – Forrás: Wikipedia

Az érem másik oldala

Vilmos herceg, akárcsak Harry, egész életét a nyilvánosság előtt töltötte. A paparazzók ott voltak, amikor először óvodába ment, lefotózták minden szögből az édesanyja temetésén, jelen vannak a mai napig minden lépésénél. Úgy kellett leélnie eddigi 40 évét, hogy ne találjon rajta fogást a sajtó, és ne érhesse őt semmilyen vád az életmódjával kapcsolatosan. Harry azonban kevés empátiát mutat az iránt, hogy a testvérének sem volt sok választása az életével kapcsolatban. Míg ő nyugodtan élhet Kaliforniában, a bátyja egy nap király lesz, és életben kell tartania egy olyan monarchiát, amelynek egyre gyakrabban vonják kétségbe a legitimitását. A királyi családban mindig az a legfontosabb személy, aki a koronát viseli vagy viselni fogja, enélkül nem működne a rendszer.

Ha a trónörökös tartja magát a protokollhoz, akkor nem reagálhat Harry memoárjára, nem jelentetheti meg a maga verzióját. Így azonban el kell viselnie, hogy a testvére őt negatív szerepben feltüntető interjúk tucatját adja, és médiakörutat tart.

Bár a királyi család intézmény, de egyben család is, amely nincs hozzászokva, hogy a nyilvánosság elé tárja a magánéletét. Harry herceg önként magára irányította a reflektorfényt, azonban a család ezt nem teheti meg. Az apró magánjellegű vádakra adott válaszok nem illenének a királyi család szokásos nyilatkozataihoz.

Harry herceg Kaliforniába költözésekor az volt a narratíva, hogy a herceg nyugodt életre vágyik, az eltelt három évben azonban valószínűleg tudatosan haladt a memoár megjelentetése felé. A rendszer nem adhatott neki olyan szerepet, amelyre vágyott, a külvilág szemében viszont ő mindig azért lesz érdekes, mert herceg. Kívülről próbál betörni újra, mert a támogatói szerep nem volt számára elég, a világban pedig nem akart egyszerű emberként élni.

Harry tragédiája, hogy nem ismerte fel: a „tartalékszerep” kiváltság.

Úgy tűnik, jelentősebb szerepre vágyik, amit azonban nem kaphat meg, mert a monarchia jövője, központja és alapja mindig is az örökös lesz.

Források:

• https://www.kidspot.com.au/lifestyle/entertainment/the-joke-prince-charles-made-after-harrys-birth-that-shocked-princess-di/news-story/c0e136b7e6c1338c9afcf4d020004cd1
• https://www.telegraph.co.uk/royal-family/2023/01/13/prince-harry-book-two-spare-revelations-royal-family/
• https://www.theguardian.com/books/2023/jan/04/prince-harry-william-physical-attack-2019-meghan-spare-book
• https://www.vanityfair.com/style/2023/01/in-spare-harry-calls-william-his-beloved-brother-and-archnemesis
• https://pagesix.com/2023/01/04/prince-harry-claims-william-and-kate-middleton-told-him-to-buy-nazi-costume/
• https://www.geo.tv/latest/464266-king-charles-playing-clever-long-game-to-end-prince-harry-meghan-markle
• https://yougov.co.uk/topics/politics/articles-reports/2023/01/12/prince-harrys-popularity-falls-further-spare-hits-
• https://edition.cnn.com/style/article/harry-spare-publication-record-scli-intl/index.html

Lengyel–magyar szakos bölcsész vagy, pakisztáni férjeddel és négy gyermeketekkel Dubajban éltek. Milyen út vezetett idáig?

A lengyel szakot tulajdonképpen véletlenül választottam. A 2001-es budapesti Taizéi Találkozón találkoztam először lengyelekkel, és izgalmas ötletnek tűnt felfedezni a kultúrájukat. Miután felvettek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a lengyel–magyar szakra, nagymamám elmondta, hogy élnek rokonaink Lengyelországban, de megszakadt velük a kapcsolat a második világháború alatt; és arra kért, hogy keressem meg őket. Az unokatestvére, Lajos bácsi zongoraművész volt, amikor egyszer Észak-Lengyelországban, Gdańsk környékén koncertezett, és beleszeretett egy panzió tulajdonosának a lányába. Összeházasodtak, és Lengyelországban telepedtek le. A világháború kezdetén szerettek volna átjönni Magyarországra, de a repülőgépüket Katowicénél leszállásra kényszerítették, így végül nem sikerült átjutniuk a határon. Jóval a diplomázásom után váltottam be a nagymamámnak tett ígéretemet, és akkor sikerült megtalálnom az elveszettnek hitt családtagokat. Visszagondolva meggondolatlannak is tarthatom a pályaválasztásomat, de talán ez a családi szál, amelyről akkor én nem is tudtam, valahol ott volt a háttérben, nem véletlenül irányított a Jóisten erre az útra.

Voltak szakmai terveid, mielőtt családot alapítottál és elmentél Európából?

Skóciában, Hollandiában és Lengyelországban is dolgoztam. Néhány évig multinacionális vállalatoknál voltam könyvelő, és a Szejmben is voltam ösztöndíjas. Közben rendszeresen hazajártam, 2012 nyarán például egy barátnőm esküvőjére jöttem Magyarországra...

És ezen az úton találkoztál egy pakisztáni fiatalemberrel, aki éppen turistaként járt itt…

Igen, ő akkor már évek óta Dubajban dolgozott, és a szabadsága idején turistáskodott Közép-Európában. A Lengyelországba tartó buszon ismerkedtünk meg.

Kiderült, hogy bár pakisztáni útlevele van, ő is keresztény, sőt római katolikus, mint én. Ez azt jelenti, hogy az egy százaléknyi keresztény kisebbség töredékéhez tartozik, mert a pakisztáni keresztények többsége protestáns.

Amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, a legfontosabb a templomi szertartás volt, erre itt került sor Magyarországon. Visszagondolva minden bürokratikus eljárás gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, pedig nemcsak a magyar hatóságok engedélyét kellett megszerezni, hanem a vőlegényemnek hivatalos szülői beleegyezésre is szüksége volt. Egyébként Pakisztánban államilag elismert a templomi esküvő.

Mit lehet tudni a férjed családjának történetéről, hátteréről?

Karacsiból, egy 16 millió lakosú városból származik. Családja apai ágon portugál eredetű, amint a vezetéknevünk is jelzi. Katolikus vallású portugál gyarmatosítók és misszionáriusok telepedtek le a dél-indiai Keralában és Goában évszázadokkal ezelőtt, a helyi lakosság körében térítettek, valamint házasodtak is velük. Dél-Indiából aztán a jobb élet reményében északra vándoroltak, ez még India és Pakisztán szétválása előtt történt. A férjem nagyszülei Karacsiban telepedtek le, így később, a szubkontinens felosztásakor pakisztáni állampolgárok lettek. A Karacsiban élő keresztények többsége hasonló történettel rendelkező dél-indiai betelepülő, a férjem édesanyja ugyanakkor feltehetőleg Kasmírból származik.

Mit jelent számukra az, hogy keresztények?

Ez az elsődleges identitásuk. Minden mást, nyelvi és kulturális kötődést megelőz. Keresztényként vannak jelen az életük minden területén, ez áthatja például azt, ahogy dolgoznak, a munkaetikájukat, hiszen ahogyan egy többségében más vallású közegben viselkednek, azzal egyben a kereszténységet is minősítik a többiek szemében.

A férjem munkahelyén például nagyon kevés keresztény dolgozik, az ő viselkedésük és hozzáállásuk alapján alakul ki egy kép a muszlim és hindu kollégákban arról, hogy mit is jelent kereszténynek lenni.

De ez, úgy vélem, mindannyiunkra igaz, akik a mienktől eltérő közegben élünk. Példaképeknek kell lennünk. Karacsiban jártamkor a Szent Patrik-székesegyházban többeket láttam rózsafüzérrel a nyakukban, az autókra rá volt ragasztva az egyházi iskola nagyméretű matricája – miközben gépfegyveresek őrizték a székesegyház bejáratait, hogy megelőzzék az atrocitásokat.

Kép

A Szent Patrik-székesegyház Karacsiban – Forrás: Wikipedia

Pakisztánban milyen a társadalmi státusza a keresztényeknek?

A férjem családja szerény anyagi háttérrel rendelkezett, az anyósom varrónő volt, apósom pedig vendégmunkásként dolgozott Ománban. A férjemet azonban taníttatták, keresztény iskolába járt, ahol nagyon jó oktatásban részesült, és később egyetemen folytatta a tanulmányait, pénzügyi szakember lett. Pakisztánban egyébként a muszlim vallású elit egy része missziós alapítású keresztény iskolákban taníttatja gyermekeit az oktatás magas színvonala miatt. A férjem osztályában is több volt a muszlim, mint a keresztény, pedig ugye katolikus iskoláról beszélünk. Kevéssé ismert tény, hogy például Benazir Bhutto, Pakisztán első és máig egyetlen női miniszterelnöke is szerzetesek által működtetett lányiskolába járt. A férjem édesanyja a karacsi keresztények fehér esküvői ruháit varrta, éjjel-nappal dolgozott, hogy a gyerekei tanulhassanak. A testvérei taníttatásának felelőssége később a férjemre mint a legidősebb gyermekre hárult. Az édesapjuk halála után egyébként is ő lett a családfő.

Az esküvő után rögtön Dubajba mentetek?

Igen, a férjem akkor már évek óta ott dolgozott, én pedig rugalmasabb voltam. Akkor még csak egy évben gondolkodtunk, azután szerettünk volna visszajönni Európába. Ezt az elképzelést módosította később, hogy a szakmájában nagyon jó eredményei vannak, és a Pakisztánban élő családját is támogatva bizony szükség van az itteni bevételekre. Így aztán az egy évből mostanra már majdnem tíz lett. Dubajban minden külföldi munkavállalónak (az ország lakosságának a 80 százaléka) a munkaadója a szponzora, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az országban dolgozhasson.

Olyan ez, mint egy klasszikus vendégmunkásrendszer?

Lehet így is fogalmazni.

Ha a munkaszerződést felbontják, akkor el kell hagyni az országot, mert a vízumot is törlik. Ez egy furcsa átmeneti jelleget ad az ottlétnek, akkor is, ha évtizedekig tart.

A kint dolgozó, külföldi nemzetiségű közösségek összetétele is folyamatosan változik. Nagyon nehéz tartós emberi kapcsolatokat kialakítani, hiszen mindenki csak „átmenetileg” van ott, nem lesz állampolgár, és csak olyan távban gondolkodik, ameddig az éppen aktuális vízuma érvényes. Az utóbbi években elsősorban az arab világban történt események következtében rugalmasabb lett a rendszer, de az átmenetiség érzete megmaradt.

Többdiplomás magyar nőként hogyan tudtál ebbe a világba beilleszkedni?

Sok furcsasággal szembesültem. Például azzal, hogy a vízumom szerint a foglalkozásom hivatalosan „háziasszony”. A férjemnek kellett engedélyeznie, hogy munkát vállalhassak, ahogy azt is, hogy amikor vezetni tanultam, férfi oktatóm lehessen. A helyi törvények szerint a férjem tulajdonképpen a „szponzorom” is. Ezt szinte minden Dubajban élő „háziasszony” átéli, függetlenül attól, hogy vegyes házasságban él-e vagy nem. Először mentálisan kell túltenni magad azon, hogy ugyan odahaza többdiplomás, önálló nő voltál, itt viszont az lett bepecsételve az útleveledbe, hogy „housewife, not allowed to work”. Aztán körbenézel, és megtalálod a lehetőségeket, én például a Lengyelországban megtanult könyvelésnek köszönhetően kaptam munkát, amelyhez akkoriban szintén a férjem írásbeli engedélye kellett. Később sorban születtek a gyerekek, én pedig az ellátásuk mellett fennmaradó időmben fordítással, kiadványszerkesztéssel tudok foglalkozni, de korábban magyar nyelvet is tanítottam.

Van kint olyan közösséged, ahol otthon érzed magad?

A kinti magyarok példásan összetartanak, a gyerekeknek például sok közös programot szerveztek még a pandémia előtt, így magyar Mikulást és farsangot is, és jól működött az éneklős baba-mama klub. A gyermekeink magyar anyanyelvűek és elsődleges identitásuk is magyar, ez természetesen adódik abból, hogy én töltöm velük a legtöbb időt.

A templom is nagyon fontos számunkra. A hárommilliós Dubajban két római katolikus plébánia van, a Szent Mária-templom bent a belvárosban és az Assisi Szent Ferenc-templom egy külvárosban, egy kifejezetten erre rendeltetett negyedben. Itt számtalan kisebb-nagyobb felekezet temploma kapott helyet, például vannak evangélikusok, görög ortodoxok, szír ortodoxok, anglikánok, koptok, de a szikhek imaháza is itt épült fel. A kisebb lélekszámú felekezetek világi épületekben, például hotelekben tartanak rendszeresen összejöveteleket.

Mindkét katolikus templomhoz százezrek tartoznak, és főként angol nyelven tartják a szertartásokat. A harang nem szólhat, az épületek egyszerű, modern lapos tetejűek. A katolikus hívek többsége a Fülöp-szigetekről származik, alig látni fehér bőrű embert.

Az európaiak és észak-amerikaiak hiánya számomra elgondolkodtató. Velük ellentétben mind a szegényebb országokból származó keresztények, mind pedig a muszlimok nagyon ragaszkodnak vallási hagyományaikhoz.

A katolikus gyermekek hitoktatására hétvégén, misék előtt vagy után van lehetőség. A muszlim gyerekek számára van vallásoktatás az iskolában, s míg ők azon vesznek részt, a többiek számára az osztályfőnök szabadabb foglalkozást tart, ismételnek, játszanak.

Kép

Magyarok Mikulás-ünnepsége Dubajban, 2016-ban – Fotó: Tellis Katalin

Nem érzed magad elszigeteltnek?

Sok feladatom van, nincs sok időm magányosnak lenni, de a hazai közeg természetesen hiányzik. A gyerekeket délután 3 óra körül el kell hoznom az iskolából, a legkisebb még csak másfél éves, ő velem van otthon. Pénteken pedig csak 8-tól 11:30-ig van iskola, így teljes munkaidőben sehogy sem tudnék elmenni dolgozni, azért sem, mert az itteni szokásokkal ellentétben nem alkalmazunk háztartási kisegítőt; fontosnak tartom, hogy én foglalkozzak a gyerekekkel. Ehhez még hozzáadódik, hogy a háztartás minden kis és nagy problémájának megoldása rám hárul. Pakisztánban a férfi dolga, hogy eltartsa a családját, a nőé pedig az, hogy gondot viseljen az otthonra. Igaz, ott könnyebbség, hogy a családok és a szomszédok összedolgoznak, ez hiányzik nekem az Emírségekből. Szerencsére minden nyarat Magyarországon tudunk tölteni.

A kulturális különbségeket hogyan tudjátok áthidalni a házasságotokban?

Vannak helyzetek, amelyekben európai nőként több segítséget várnék, és a gondokat is más perspektívából szemléljük. Időnként nem könnyű megegyezni abban, hogy mi a legjobb megoldás. De vannak megmosolyogtató különbségek is, mint például az, hogy Pakisztánban az első gyümölcs, amit kisgyerek eszik, a mangó, nem pedig az alma vagy barack, mint nálunk. A hagyományaikban sok értékeset találtam, például a babamasszázs elterjedt alkalmazását, hogy egy konkrét példát mondjak.

Az életszemléletükben pedig a ráhagyatkozás Isten akaratára az, ami nagyon megragadott.

Ennek a hátterében természetesen az húzódik, hogy ők keresztényként egy más vallási többségű országban soha nem tudták igazán, hogy mit hoz a holnap. Ez nagyon más, mint a mi stratégiánk a (hosszú távú) tervezésre. Mindig a jelenben élnek, a jövőt Istenre bízzák a kis és nagy dolgokban egyaránt.

Uram, ha itt lettél volna, 
akkor beadod testvéremnek 
az instant halálgátló tablettát,
mert tuti, hogy akad 
a zsebedben pár dobozzal.
És akkor indulhat a parti,
az öröm, az együttlét, 
az evés-ivás, a felszabadult
béke és öröm, a sztorizás,
az a laza és kedves veled-létezés,
mely a mélységeket sem kerüli,
mely nem akarja elfedni 
a valóság csúnyábbik arcát, 
csak jelzi, hogy nem a rothadásé 
az utolsó szó.
De te elkéstél, és a rohadás 
már olyan mélyre ment, 
ahová te sem tudsz lemerülni,
kész, vége, Lázár a halál foglya.
Hatalmas vagy, oké, de ez 
a te erődet is meghaladja, nem?
Game over, nem tudsz utólag
belepiszkálni. Ugye?
Hogy is lehetne visszatolni 
az időcsúszkát ahhoz a pillanathoz, 
amikor még életben volt! 
Még mit nem!
Nem hiába teremtette Atyád a világot 
elölről hátrafelé, szép sorban,
és nem össze-vissza, keresztbe-kasul!
Mégis megpróbálod?
Hát, én drukkolok neked,
csak nehogy túlfeszítsd a húrt,
nehogy koppanás legyen belőle!
Tudom teológiából, 
hogy te vagy a feltámadás és az élet,
de egy négynapos, felpuffadt,
bűzölgő hullával kezdeni 
tízes skálán közepesen jó ötlet.
Mi lenne, ha előbb 
elpróbálnád egy léggyel?
Egy pocokkal vagy egy kutyával…
Egy tehénnel, egy lóval…
Aztán, ha már megy, 
akkor érdemes átállni emberekre, nem?
Mert így belevetődni egyből
ebbe a feltámadás-projektbe,
biztosítóháló nélkül, meg minden…
Eléggé kockázatos.
Persze, mondtad, ki kell lépni 
a komfortzónából, a csónakból, 
egyenest a vízre.
Hát, respekt!
Oda se merek nézni.
Na, mi az ábra?
Közvetítsetek.
Sikerült? 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A videó alkotói: EinsteinDesignStudio
Szerkesztő: Tomojka Tünde
Operatőr, vágó: Tomojka Vojtko Béla

A videó a Magyarok közösségben-sorozat része.

Miért is lettek volna? Ha már leölték az állatot, nem volt kérdés, hogy mindenét megeszik és hasznosítják. Jobban belegondolva, éppen ez adja halálának, és ezzel életének is értelmét. Ez a régi felfogás messze van a mai gyakorlattól, amely az ipari léptékű élelmiszer-termelés szellemében csak a majdan hűtőpultba kerülő árut, sokszor csak egy-egy keresett filét lát az állatban. Ezért aztán az sem számít, ha a pulyka nem tud járni a természetellenesre növelt mellétől; ha a disznó egész életében nem tud felkelni abnormális súlyától, és így testének egy részét mindig kelések borítják; ha a csirke soha nem lát napfényt, mert egy hangárszerű épületben kénytelen lehúzni rövidke életét. Ha egy kicsit belegondolunk ebbe, talán nem is a régi ételek a furcsák. 

Se füle, se farka 

„Vágd össze a füle-farkát egy ujj hosszúságnyira és főzd meg, tégy belé zöldséget, répát, babérlevelet, szemes borsot és ecetet, szűrd le s rakd a húst a tálba, szűrj rá a levéből és reszelt tormával add föl” – írta Rézi néni, a szegedi főzőnő 1876-ban a disznóról. Tálalták fülét-farkát „saját köntösében” is: zsírban sült hagymára paprikát szórtak, rádobták az apróra vágott húst, puhára sütötték. Közben krumplit is főztek, héjában, majd megtörték. Végül egy formát kizsíroztak, másfél ujjnyi vastagon megrakták tört krumplival, rákanalazták a paprikás húst, krumplival betakarták és pirosra sütötték. Házi savanyúsággal finom lehetett. 

Nyelvtöltők 

Nyelvet ugyan máig szokás enni, leginkább felvágottként, a citromos-vajas mártásban tálalt hús kevésbé ismert. Emellett töltve is szerették, egy 1601-es késmárki recept szerint főtt tojást, szalonnát, petrezselymet, sáf­rányt, sót, borsot tettek rá, majd feltekerték, és nyárson megsütötték. De nem kell ilyen régi időkig visszalapoznunk konyhakultúránk múltjában! Magyar Elek az 1930-as években ma is használható recepteket hagyott ránk. Ő a sós vízben előfőzött, porcogós részektől megszabadított marhanyelvet a hús egy részének darálékával, tojással, petrezselyemmel, citromhéjjal, kapribogyóval töltötte, vajjal locsolva barnára sütötte, és citromos vagy kapribogyós mártással tálalta. A borjú- vagy birkanyelvet előfőzés után paradicsommal leöntve párolta készre, és makarónihoz ajánlotta.

S ami a felvágottat illeti, Bittner János 1909-ben megjelent Finom hentesáruk könyvében írt a fekete nyelvsajtról, amelynek érdekessége, hogy vértől lett fekete (ami sűrített is), valamint fahéjjal, fehér borssal volt fűszerezve. 

A pájsli titka 

A máj és a vese a kevésbé háttérbe szorult belsőségek közé tartozik. Természetesen megtaláljuk őket a régi szakácskönyvekben is, például nyárson sütve. Mindkettőt tálalták ecetes, fokhagymás alaplével. Tüdőt már ritkábban eszünk, pedig ez is nagyon egyszerűen elkészíthető. „Bő lében legyen, hogy kanállal lehessen fogyasztani, mert ez a pájsli első titka. Második titka, hogy apróra, köröm nagyságú szeletekre legyen vágva a tüdő, mert akkor fő puhára az étel. A harmadik titok, hogy ne csak egyfertálynyi citromot adjanak az ételhez, mint a modern vendéglőkben, hanem egy felébe vágott citromot” – írta Krúdy a klasszikus fogásról. Emellett a tüdő levesbetétként is népszerű volt: a zsírban pirított, megdarált belsőséghez tojást kevertek és tésztába töltötték, mintha egyfajta derelye lenne. A levesben főtt meg. Akárcsak a tüdős rétes. Magyar Elek szerint ehhez előfőzött, apróra vágott tüdőt keverjünk el tejbe áztatott zsemlével, pirított hagymával, tejföllel, sózzuk, borsozzuk, rétesbe töltjük. Forró zöldségleveshez is jó. 

És így tovább… 

Vért legfeljebb disznóvágáson eszünk, sülve, hagymával. Noha ez az egyik legősibb, a magyar konyhában is hagyománnyal bíró sűrítő eljárások egyike. A 16. századi Szakács Tudományban azt olvashatjuk, ezzel készült például a birkahere mártása. A herét „vesd az tűzbe, s lepattan az erős bőre. Tisztítsd meg szépen vízben, vond le az bűrit, fonnyaszd meg, csinálj tyúkvérből feketelevet neki. Tölts tehénhúslevet s ecetet reá. Tégy kenyeret, almát, borsot, szekfüvet, sáfrányt belé, s hadd főjön a feketelében” – írja az ötszáz éves recept. Ugyanilyen régi a töltött juhgyomor leírása is. Ehhez az állat más részeit, vért, sót, borsot töltöttek a gyomorba, majd azt ecetes-tormás alaplében főzték meg. Lehetett mellé lencsét, szalonnát is adni. Megették a tehéntőgyet is, ezt sós vízben kell puhára főzni, mielőtt lisztbe forgatva, forró zsírban kisütjük. Rézi néni szerint „lehet főzelékkel vagy tejfölös mártással és citromszeletekkel díszítve feladni”. Savanyú káposztához is kínálták – ehhez a változathoz kakukk­füvet és bazsalikomot használtak fűszerként. A 17. században pedig szalonnával spékelve sütötték, majd fahéjas-szegfűborsos mártással tálalták. Hosszan sorolhatnánk még azokat a hozzávalókat, amelyekkel szemben egykor semmilyen ellenérzés nem volt. Ezek (is) voltak konyhánk változatosságának, gazdagságának megteremtői. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Interaktív Csehov-est: Párkapcsolati játék a mester szemüvegén keresztül – ez az előadásotok pontos címe. Ti állítottátok össze, és ti is játsszátok az összes szerepet. Miért épp Csehov-művekre esett a választásotok?

Jantyik Csaba: A színművészetin Horvai István osztályába jártam, aki sokat foglalkozott az orosz klasszikusokkal, többek között Csehovval is. Már akkor megszerettem az írót, de valahogy – bár számos főszerepet eljátszottam Debrecenben és a Budapesti Operettszínházban is – a Csehov-darabok mindig elkerültek. Itt volt az ideje, hogy ebben is részem legyen.

Nagy Enikő: Én is csak egyetlenegy Csehov-darabban, a Három nővérben játszottam eddig, abban, amit 2009-ben Kálloy Molnár Péter rendezett a Budapesti Kamaraszínházban. Olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, mint például Bacsa Ildikó, Kaszás Attila és Blaskó Péter. A mi előadásunkhoz, az Interaktív Csehov-esthez először a formátum volt meg, ezután választottunk hozzá írót és műveket.

Csaba: Szóba jött többek között Shakespeare és Moliére, de rájöttünk, hogy Csehov lesz számunkra a tökéletes, mert számos világhírű művében fedeztünk fel a ma emberét érintő 21. századi problémákat, élethelyzeteket.

Mit tudnak Csehov művei és figurái a ma emberének dilemmáihoz hozzátenni?

Csaba: Számos dolog volt a mi életünkben – és ismerőseink életében – is, amelyek rímeltek a csehovi jelenetekre és problémákra, vagyis az író olyan egyetemes problémákról tudott mesélni a 20. században, amikkel könnyedén lehet azonosulni ma is.

Nem csupán párkapcsolati témákról beszél, hanem pénztelenségről, banki kölcsönről, eladósodásról, rasszizmusról, férfi-nő sztereotípiákról is.

Enikő: Na, meg mentális betegségekről. Ivanov például depresszióval küzd, a Leánykérésben a főszereplő pánikbetegséggel, hipochondriával. Ezekkel a betegségekkel egyre többen küzdenek ma.

Kép

Fotó: Spinoza Színház

A szövegeket is modernebb köntösbe bújtattátok?

Csaba: Nem, marad a 20. századi nyelvezet. Vannak, akik unalmasnak tartják Csehov műveit, pedig csupán arról van szó, hogy régebben mindent bővebb lére eresztettek, az élet is lassabb, az emberek is ráérősebbek voltak. A mai felgyorsult világhoz már nem illenek a barokkos körmondatok, ezért is vettük húzással feszesebbre a tempót, rövidebbre a párbeszédeket.

Enikő: „Nem is gondoltuk, hogy Csehov ennyire érthető és izgalmas!” – ilyen és hasonló visszajelzéseket kaptunk, amikor például vidékre vittük az előadást.

Az előadás során a Medve, a Leánykérés, az Ivanov és a Ványa bácsi című szövegekből hangzanak el részletek. Vagyis a nézők drámát és derűs perceket egyaránt megélhetnek majd a kb. egyórás játékidő alatt.

Csaba: Direkt így építettük fel az estet. A Ványa bácsi komor, fajsúlyos mű, a Leánykérés nagyon szórakoztató, az Ivanov kemény dráma, amit a kedélyes Medve old fel, amelyben a két főszereplő szerelmes egymásra talál.

És közben még interaktív beszélgetésre is sor kerül...

Enikő: A jelenetek előtt ismertetjük a drámák alaptörténetét, és a jelenetek után megbeszéljük a látottakat a nézőkkel, akik elmondhatják a tapasztalataikat, kérdezhetnek, valamint mi is mondunk releváns történeteket a saját életünkből.

A Spinoza Színház intim játéktere, a nézők közelsége nagyon jó lehetőséget kínál ennek megvalósítására.

Kép

Fotó: Spinoza Színház

Ez nagyon izgalmasan hangzik! Kettőtökről milyen kulisszatitkot tudhatunk meg? Csak egyet áruljatok el!

Enikő: A Ványa bácsiban Szonya reménytelenül szerelmes Asztrov doktorba. Erre a darabra például azért esett a választásunk, mert én is hasonló érzelmeket tápláltam Csaba iránt a gimnáziumi éveim alatt.

A tanárod volt?

Enikő: Igen, tanított drámatagozaton a debreceni Ady Endre Gimnáziumban. Az érettségi után elkerültem Egerbe és Budapestre, ám még ekkor is figyelemmel követtem Csaba munkásságát. Hosszú évek után találkoztunk újra munka miatt. Felkért, hogy szerepeljek egy nyári játékban, és akkor végre egymásra találtunk.

Ez nagyon kedves történet, jó, hogy elmesélted. Az előadásotok ajánl megoldásokat az említett problémákra, dilemmákra?

Csaba: Nem akarjuk erre ragadtatni magunkat, hiszen minden ember élete más. Mi inkább együtt gondolkodást, közös átélést és megkönnyebbülést kínálunk, hogy a jeleneteket látva azt mondhassa a néző: „de jó, hogy nem vagyok egyedül a gondjaimmal!”

Enikő: Felvillantunk szituációkat, elültetünk a nézők agyában gondolatmagokat, hogy aztán azok szabadon kicsírázhassanak saját, egyedi felismerésekké. Egyúttal reméljük, hogy azok érdeklődését is felkeltjük a művek elolvasása, illetve színházi előadásként való megtekintése iránt, akik előtt eddig ismeretlen volt Csehov életműve.

A Mindennapi Pszichológia magazinban jelent meg az elemzésed egy több országot átfogó kutatásról, amely a munkamánia okairól és káros hatásairól szól. Miért lettél kíváncsi a témára?

Kutatásunk többféle szenvedélybetegséget is érintett: a szerhasználatot vagy az olyan viselkedési függőségeket is, mint a szerencsejáték-függőség, a testedzésfüggőség vagy a vásárlási függőség. A munkamánia viszonylag későn került be a kutatások közé, tíz évvel ezelőtt még mostoha területnek számított, és ma is élénk vita övezi a jelenséget. Még gondolkodik róla a szakma, hogy a munkamánia mennyire tekinthető függőségnek, esetleg betegségnek, itt még sok a felfedeznivaló, a nyitott kérdés.

Ha ott húzom meg a határt a személyre jellemző viselkedés és a függő viselkedés között, hogy korlátozza-e a személyt a szenvedélye a szabad cselekvésben, jó helyen járok?

A függőség fennállásának számos kritériuma van, de amikor elvész a kontroll a viselkedés fölött, az valóban fontos jel. Ha el szeretnék menni valahova, de „nem mehetek”. A kontrollvesztés szembetűnő tünete lehet az élet más területeinek látványos elhanyagolása is. Ha a korábban fontos feladatait, felelősségeket, szabadidős elfoglaltságokat elkezdi háttérbe szorítani a munkafüggő, ha a kapcsolatait elhanyagolja, nem tölt minőségi időt a szeretteivel és egyre több a konfliktusa emiatt, ha feladja a korábban kedvelt tevékenységeit, például a sportot, az olvasást, akkor valószínűleg munkamániával van dolgunk. Ha csak akkor hajlandó vagy képes foglalkozni bármi mással, amikor a teendőit befejezte, akkor ez már a függőség jele lehet.

Ha valaki nem képes fejben máshol és mással lenni, hanem folyamatosan a munkájára gondol, állandóan a teendőin rágódik, akkor ő nem szabad.

Ez a „rágódás” szó hétköznapian hangzik, valójában egy komoly mentális tünet…

A rágódás (rumináció) egyfajta állandóan visszatérő, passzív, negatív érzésekkel járó önemésztő gondolati kört jelent. A rágódás során a problémánk a teljes tudatunkat betölti, és annyira beszűkül a rágódó személy figyelme erre a témára, hogy nem találja meg a megoldást. Azon agyal, hogy miért történt vele ez a negatív esemény már megint, mit rontott el, és ez nem segíti őt a boldogulásban. A munkafüggőkre ez jellemzőbb, mint a nem függő dolgozókra.

Most arra gondolok, hogy mennyire jellemző az egész személyiségünkre a fontossági sorrendünk, szinte azonos velünk…

Az, hogy valaki mit részesít előnyben, vagy milyen sorrendet állít fel a tevékenységeiben, fontos része a személyiségének. A munkafüggőknél meglehetősen jellemző tünet, hogy a munka az első, és minden csak ez után jöhet. Ám a személyiség nem minden. Az, hogy milyen munkahelyen dolgozik valaki, hogy ott milyen a szervezeti kultúra és klíma, mik a szerepelvárások, hogyan működik a vezetőség, mennyi munkafüggő van a csapatban – ezek a tényezők is nagy szerepet játszanak abban, hogy kialakul-e a munkafüggőség vagy sem. Ha egy szinttel még feljebb lépünk, azt tapasztaljuk, hogy a társadalom szintjén is vannak olyan elemek, amelyek hatnak a munkafüggőség kialakulására. A magyar adat – a 7–8 százalék – nagyjából megegyezik a más európai országokban mért eredményekkel, de Dél-Koreában ez a mérték közel 30 százalékos. A munkamánia tehát kultúrafüggő is.

A munkafüggő ember személyiségére mi jellemző még azon kívül, hogy minden tevékenységet a munka mögé sorol?

A munkamániás emberek zömének önértékelése valójában kifejezetten alacsony, emellett a tökéletesség felé igyekeznek, maximalisták. Fontos tényező lehet a folyamatos és kényszeres munkájukban, hogy mindig újabb és magasabb célokat tűznek ki maguk elé, és azokat mindenáron igyekeznek elérni. Jellemző ebben a tökéletesség iránti vágyban, hogy nemcsak maguknak, hanem másoknak is meg akarnak felelni, úgy érzik, hogy a számukra fontos emberek felé bizonyítaniuk kell.

A munkafüggőségben sokkal több a negatív érzelem, mint gondolnánk. Ők sokkal inkább hajlamosak elbizonytalanodni és labilissá válni, mint a nem függő társaik.

Az önértékelési problémáik mellett igyekeznek folyamatosan küzdeni azért, hogy egyre jobbak és jobbak legyenek. Ha valaki bizonytalan abban, hogy megteheti-e egyáltalán, hogy nemet mondjon, akkor ő veszélyeztetett lehet. Van viszont, aki azért nem mond nemet, mert azt hiszi, hogy azzal tűnne gyengének.

Ez nem egy boldog állapot, közülük sokan a látszat ellenére nem élvezik a munkájukat, viszont rengeteg testi és lelki tünettel küzdenek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a tipikus munkamániást belső kényszerek taszítják a mókuskerékbe. A kezdetben még ígéretes munkamániás dolgozó, aki keményen terhelhető, ugrásra készen áll, és minden feladatot elvállal, idővel egyre jobban elhasználódik, a kialvatlanság és a fáradtság állandóvá válik, ennek pedig a testi egészségben és a teljesítményben is lenyomata keletkezik.

Engem meglep, hogy a magyar eredmények annyira egybecsengenek az Európában mért eredményekkel. A kutatás különbséget tett a belső indíttatású munkamánia vagy a külső nyomásra létrejövő munkakényszer között?

A teszt a jellemző tünetek meglétét vizsgálta. Alvási zavarok vagy az egészség terén tapasztalt negatív tünetek, megvonásos tünetek, ha a személyt akadályozzák a munkavégzésben – ezeket nézte a kérdőív, a motivációkra nem kérdezett rá.

Ugyanakkor tudjuk más kutatásainkból: a magyar munkafüggők jellemzően azért dolgoznak sokat, mert a belső szorongásukat, bűntudatukat, szégyenüket akarják elkerülni, vagyis azokat az érzéseket, amelyeket akkor élnének meg, ha nem teljesítenének ennyit.

Ezek belső kényszerek, nem pedig a fizetésről vagy a ranglétrán való előrejutásról szólnak.

A munkatársak teljesítményének összehasonlítása mennyire tűnik hatékony motiváló eszköznek egy munkahelyen? Stresszforrás vagy szükséges értékelési módszer?

A versengés esetében érdemes megkülönböztetni az építő és a romboló jellegű versenyt. Az előbbi jól tud hatni a teljesítményre, főleg, ha az együttműködés nincs kizárva, és a munkatársak betartják a fair play szabályait. A romboló versengés arról szól, hogy a másik lekönyöklése, sárba tiprása árán vagy más tisztességtelen eszközök alkalmazásával jutunk előbbre. Egy másik kutatásunk igazolta, hogy a destruktív versengés összefügg a munkamániával, a konstruktív nem. Ha a munkáltató ezt a viselkedést várja el, akkor hamar meg tud jelenni a kóros, kényszeres munkavégzés.

Kép

Dr. Kun Bernadette

Ha esetleg megfordulna a fejemben, hogy munkamániás vagyok – mondjuk, lázasan dolgozom egy interjún –, akkor milyen érzéseket és gondolatokat tapogassak le a lelkemben?

A munkafüggő azt érezheti elsősorban, hogy állandóan pörög, de ez a pörgés inkább kényszeres, mint örömteli. Sok kényszeres dolgozó megéli, hogy a munkában jó, vagy ide el tud menekülni, de főleg azért csinálja, mert úgy érzi, hogy muszáj. Érdemes odafigyelni arra, hogy mi van az élet többi területével: öt évvel ezelőtt miben voltam más, milyen tevékenységek sorvadtak el azóta? Mennyi idő jut a magánéletemre és a pihenésre? Hogyan gondolkozom ezekről? Volt olyan munkafüggő interjúalanyom, aki azt fogalmazta meg, hogy bárcsak 36 órából állna a nap, vagy bár elég lenne négy óra alvás éjszakánként! Egy munkamániás soha nem jut a dolga végére, pedig egyfolytában dolgozik. Ők nehezen tudnak nemet mondani a feladatokra, félnek attól, hogy valami fontos tevékenységet elszalasztanak, amivel bizonyítani tudnának. Rendkívül nehezen adnak át feladatot másoknak. A mindennapos élményükké válhat az, hogy három hónapos lemaradásban vannak évek óta. Fel kell tenni azt a kérdést magunknak, hogy mindezt miért csináljuk. Mivel lesz jobb, ha még ezt is elvállalom?

Ha családtagként megkérdezem, hogy miért nem húzza meg a határait, valószínűleg azt fogja válaszolni, hogy a cég gyakorol rá nyomást…

Hivatkozhat a cégre vagy akár az ügyfeleire. „Nem hagyhatom őket cserben” – mondja. Kutatásunkból az is kiderült, hogy a civil szervezeteknél dolgozók körében magasabb a függőség aránya. Egy nemes ügy miatt könnyebben válunk munkafüggőkké, és ez lehet hivatkozás tárgya is. Hogy tényleg jó-e ez, tényleg fontosabb-e az Ügy, mint a saját egészségünk és kapcsolataink, az megkérdőjelezhető. Azt is mondhatja a munkafüggő a családjának, hogy „miattatok dolgozom annyit, hogy nyaralni mehessünk, hogy anyagi biztonságban legyetek”. A családtag viszont elgondolkodhat azon, hogy mennyi értéket képvisel egy olyan nyaralás, ahol a munkamániás családtag csak testben van jelen, mert ott is folyamatosan dolgozik.

Mi van abban az esetben, ha maga a főnök a munkamániás?

A munkafüggő főnök mintát ad, azt üzeni, hogy az ő hozzáállása az elvárás, ez a modell. Aki szeretne neki megfelelni, félelménél fogva belekényszerülhet a túlteljesítésbe.

Vissza kell jelezni, hogy ez a tempó, ez az elvárás nem elfogadható. A megoldás felé vihet, ha pontosan tudjuk, hogy a munkaköri leírásunkba mi tartozik bele, mit ír elő számunkra a törvény, tehát tisztában vagyunk a jogi keretekkel. Ha határozottan tudjuk, hogy teljes mértékben ellátjuk a munkakörünket, az egy jó tárgyalási alap.

A munkamániás nem boldog. A család sem. A társ, a család, a barátok részéről van olyan játszma, ami a munkafüggőséget támogatja?

Felmerülhet, hogy a munkafüggővel élő partner sokáig tudattalanul is támogatja a függést. Ilyen mondatok hangozhatnak el: „Jaj, szegény, de sokat kell dolgoznod, majd akkor én megcsinálok itthon minden mást” – és intézi egyedül a háztartást, a gyerekek ellátását, a hivatalos ügyeket, szinte már szólni sem mer a társához. „Hagyjuk, hadd dolgozzon!” Ez az alárendelődő viselkedés azt sugallja, hogy a munka tényleg annyira fontos, hogy érdemes érte feláldozni a családi életet, együttléteket. A játszmában fontos, hogy a családtagok végül felismerik-e a saját szükségletüket, és azt képviselik-e. Minden változtatás azzal kezdődik, hogy valaki őszintén megosztja az érzéseit, a változtatási igényét, mély beszélgetést kezdeményez. Ennek hiányában a munkamániás esetleg nem is szembesül a problémával. Ha a környezet visszajelzést ad, akkor lehet, hogy eleinte piszkálásnak veszi, de később elgondolkodhat rajta, hogy valami már régen nem működik jól. Hozzátartozóként nem jó taktika némán tűrni, hanem érdemes az aggodalomnak is hangot adva kifejezni ezt, majd közösen gondolkodni.