Mi leszel, ha nagy leszel, Emil?

ifjabb Karáth Emil: Valamilyen biológus!

Például tengerbiológus, mint az édesapád? Téged is vonz a mélység?

ifj.: Hamar beírattak a szüleim úszásoktatásra, aztán megtanultam búvárkodni, a vizsgát is megszereztem. Az első nyílt vízi palackos merülésem két évvel ezelőtt volt a Maldív-szigeteken, így nem elképzelhetetlen, hogy én is tengerbiológiával szeretnék majd foglalkozni. 

idősebb Karáth Emil: Nem a búvárkodás volt az elsődleges, hanem inkább a vízbiztonságra törekedtünk a gyerekeknél. Leginkább egy gyermekkori rossz élményem miatt szerettem volna, ha minél előbb megtanulnak úszni.

Arra gondolsz, amikor kiskamaszként egy strandon véletlenül beszívott a lefolyó, és majdnem meghaltál…

id.: Nem, az egy másik történet! Négyévesen a Balatonban kiestem az úszógumiból, alig kaptam levegőt, közben sodródtam a mély vízbe, úgy húztak ki. A parton fejre állítottak, mint valami rajzfilmben, hogy kiköhögjem a felesleges vizet. Nem akartam, hogy ez a gyerekeimmel is megtörténjen.

Nem gondolod, hogy éppen az állított rá a tengerbiológusi pályára, hogy a traumáid miatt vissza akartad szerezni a kontrollt a víz fölött?

id.: Lehet… Tudatosan biztosan nem, de az tény, hogy kétszer majdnem megfulladtam. A környezetemben azt hitték, hogy a lefolyós eset után a kisujjamat sem lógatom többé a vízbe, de végül nem okozott traumát.

Nemrég jöttetek haza az első közös tanzániai utatokról, amivel kapcsolatban úgy fogalmaztál, hogy a megújító turizmusról szólt. Mit jelent ez?

id.: 2021 nyarán egy önkéntes munka során találkoztam egy biológus-professzorral, aki egy korallgénbankot hoz létre Tanzániában.

Ez jól használható például arra, hogy ha akármelyik kelet-afrikai partszakaszon valamilyen okból elpusztul egy korallszirt, akkor a génbank segítségével a szakemberek újra tudják ezt a szirtet építeni.

Létrehoztunk egy korallóvodát, amit azóta is folyamatosan bővítenek. A professzor előadott egy konferencián, amely többek között egy újfajta turizmus kialakulásáról szólt. A „klasszikus turizmus” esetében nem figyelünk arra, mennyi szemetet hagyunk magunk után, mennyire károsítjuk a környezetünket. Az ökoturizmus esetén már jobban figyelünk a környezetünkre, arra, hogy lehetőség szerint ne hagyjunk nagy ökológiai lábnyomot. A megújító turizmus lényege pedig az, hogy ha elmész valahová, gyakorolj pozitív hatást a területre, amit meglátogatsz. A korallokból, amelyeket felfűztünk az óvodában, csak évtizedek múlva lesz korallszirt, én már nem is fogom látni, de a gyerekeim és a generációjuk igen. Ezért szerettem volna, hogy ők is kapcsolódjanak bele ebbe a munkába. 

ifj.: Így a tíznapos utunk alatt mi azzal járultunk hozzá a kis sziget körüli víz alatti világ megóvásához, hogy bővítettük a korallóvodát, esélyt adtunk a pici koralloknak arra, hogy védett környezetben szaporodjanak. A srácokkal közösen megtisztítottuk azt a tengerparti szakaszt, amely a lakóhelyünk közelében volt.

Ismerted korábban is azokat, akikkel részt vettél az utazáson?

ifj.: Akkor találkoztam a fiúkkal először, amikor elmentünk a búvárboltba felszerelést venni nekik, és már a repülőn jól összebarátkoztunk. Négyen indultunk Budapestről, aztán Dar Es Salaam-ban csatlakoztak hozzánk a többiek. Onnan már együtt repültünk tovább Mafia szigetére. Összesen öt gyerek és három felnőtt jött. Az egyik fiú hozzám hasonlóan 14 éves volt, két 16 éves srác és egy 18 éves lány tartott még velünk.

Hogyan találtak rá a programodra?

id.: Miután megjelent az interjúnk a Képmás online-on, az egyik anyuka olvasta a rólam szóló cikket. Megkeresett, mert a fia és egy jó barátja, akik minden évben egy természetvédő gyerektáborba jártak, 16 évesen már „kinőttek belőle”. Izgalmasnak találta a programot. Ezért szerettek volna a srácok csatlakozni hozzánk, de az érdeklődők számára minden információ megtalálható az egyesületünk honlapján.

Hogyan emlékszel vissza a megérkezésre?

ifj.: Egy egész napot utaztunk.

Az első szállásunk egy majomkenyérfán volt, ahol csak délután négyig volt áram, és tűzzel kellett begyújtani a kerozinégőt, hogy legyen melegvíz zuhanyzáskor.

Amikor megérkeztünk Chole szigetére, megnéztük a közeli kis falut és a helyi iskolát. Érdekes volt, hogy itt a lányok külön ültek a fiúktól, mivel az ország partmenti része muszlim vallású. Utána egy idős nő elvitt minket egy iszapos partszakaszra, ahol azt a kókuszrostot rohasztotta, amiből a korallóvoda kötele készül. Megmutatta nekünk, milyen munkafolyamatok követik egymást, míg elkészül egy kötél. Érdekes volt látni, hogy egy kókuszdióból végül hogyan lesz vastag kötél.

id.: Azért szerettem volna, hogy lássák ezt a folyamatot, mielőtt lemegyünk a víz alá, hogy legyen elképzelésük arról, hogyan készülünk elő a koralltelepítéshez. Ezekre a kötelekre fogjuk felelrősíteni a pici, de egészséges koralldarabokat. Fontosnak tartjuk, hogy a korallóvodában használt alapanyagok természetes anyagokból készüljenek, mindamellett a sziget asszonyai munkához is jutnak ezáltal.

ifj.: Másnap apával korábban keltünk fel, mint a többiek, mert elmentünk egy olyan helyre, ahol a halászok a szirtet szétrobbantották, hogy használható, egészséges koralldarabkákat keressünk az óvodához. Mire hazaértünk, a többiek éppen reggeliztek.

Miket ettetek?

id.: Tengeri herkentyűt, halat, rizst, gyümölcsöt, zöldséget, és megkóstolhattuk a majomkenyérfa termését is, amit rá lehetett szórni a müzlire. Sok íze nincs, de vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag.

Hogyan fogtatok neki a koralltelepítésnek?

ifj.: Kisujjnyi darabokra törtük a korallokat, amelyeket tenyérnyi távolságra kellett elhelyezni a kókuszkötélen. Csapatokban dolgoztunk, az egyik fogta a kötelet és mérte a távolságot, a másik pedig beszúrta a korallt a kötélbe. Ezeket vittük le a víz alá, ahol bambuszrudakra rögzítettük őket.

id.: A korallóvoda tulajdonképpen úgy néz ki, mint egy hatalmas, víz alatti fregoli.

Milyen programokon vettetek még részt?

ifj.: Elmentünk például a kék lagúnába, ami egy olyan helyen volt, ahol mindent meghatározott az árapály. Amikor odaértünk, az volt a baj, hogy nagyon sekély volt még a víz, és elakadt a hajó.

id.: Negyedórával a dagály előtt érkeztünk. A gyerekek kiugrottak, hiszen nekik is tolniunk kellett a nem is olyan kis hajót. Kalandos volt!

 ifj.: Másnap gyűjtöttünk vörös „mangrovemagokat” a derékig érő vízben.

id.: A mangrovét a helyiek egyrészt építőanyagnak, tüzelőanyagnak használják.

Ami viszont nagyon fontos: ez a növény ötször annyi szén-dioxidot köt meg, mint a mi erdőink, ráadásul, ha mondjuk jönne egy cunami, a fák lefékezik a hullámokat, így kevesebb kár keletkezik a településen.

ifj.: Esténként előadásokat hallgattunk, ahol apa érdekes információkat osztott meg velünk a mangroveerdők ökológiájáról és fontos szerepükről a szén-dioxid körforgásban. Érdekes volt megtudni, hogy a mangrove elevenszüléssel szaporodik, kis növénykéket pottyant bele az iszapba, amelyek ott gyökereket növesztenek. Ezért kapcsolódtunk be a mangrovetelepítésbe is.

Mi volt a legjobb élményed?

ifj.: Nehéz választani, de a cetcápákkal úszni különleges volt.

Ott van a vonulási útvonaluk?

id.: Szeptember és március között ott töltik az idejüket a világ legnagyobb tengeri halai. Persze nem varázsszóra kerülnek oda, ez a terület a vonulási területük egyik állomása. Akárhányszor kimentünk, mindig ott voltak.

ifj.: Nagyon szerencsések voltunk! Az első cetcápázós napon 15 méteres példányokkal találkoztunk. Nagyon gyorsak voltak, de amikor Annával elúsztunk az egyik cetcápa feje mellett, észrevett minket és lelassított, hogy együtt úszhassunk. Nagyon jó fej volt! Egyszer apát körbevették, szinte jin-jang alakzatban, és úgy nézett ki, mintha olyan közel lennének, hogy mindjárt összenyomják, de valójában szó sem volt erről.

Hogyan kell úszni egy cetcápával?

ifj.: Nem mindenki ismeri a szabályokat. Be kell tartani a legalább kétméteres távolságot. Nekünk első nap a professzor úr elmondta, hogyan kell viselkednünk a cápákkal való úszáskor.

id.: A cetcápával való úszás etikáját sajnos nem mindenki tartja be.

ifj.: Az a szabály, hogy maximum tízen lehetnek az állat körül, mert zavarja őket a nyüzsgés.

A programokat a nemrég alakult Kids For The Oceans Egyesület keretein belül szervezted. Mivel foglalkozik még ez a szervezet?

id.: Az egyesület keretein belül edukációs programot szeretnénk indítani az általános és középiskolások számára „Merülj velünk” címmel.

Ezek az egytanórás előadások hiánypótlók lennének, hiszen ezekről az ökológiai folyamatokról egyáltalán nem tanulnak a gyerekek az iskolában.

Fontosnak tartjuk, hogy a tanulók naprakész, friss információkhoz juthassanak a fenntarthatóság és környezetvédelem témáiban. A 45 perces foglalkozások végén a gyerekek egyedülálló módon nyerhetnek majd bepillantást a tengerek világába: VR szemüvegek segítségével merülhetnek velünk a tengerek mélyére. Így sok olyan tanuló kerülhet virtuálisan testközelbe a tengeri élővilággal, akik egyébként nem tehetnék ezt meg. Jelenleg a VR szemüvegek beszerzésén fáradozunk, ehhez keresünk támogatókat.

Hogyan készül egy-egy prédikációra, összeírja a gondolatait?

Csak vázlatpontokat, legtöbbször megadatik számomra fentről, hogy mit szeretnék mondani. Felkészülök mindig, hiszen bármelyik közismert igehely sokadszorra is tud újat üzenni. Csak egy-egy szót, mondatot írok fel, ami a munkámat könnyíti.

Mikorra kristályosodik ki önben, hogy a vasárnapi istentiszteleten melyik igehelyet idézi?

Előfordul, hogy már hétfőn tudom az igét, máskor a hét közepén jön egy gondolat. A legjobban úgy tudok készülni, ha megyek az utcán, tevékenykedem otthon vagy pihenek, és járatom az agyam az igén. Nekem az nem megy, hogy magolok, ezért nem is úgy prédikálok, hogy nézem, olvasom, amit összeírtam. Fontos a szemkontaktus a hívekkel, hiszen ez markáns visszajelzés.

Mennyiben módosult ez a helyzet a koronavírus-járvány idején?

Üres templomban prédikálni egy kamerába nézve nem könnyű, nagy kihívást jelentett. De ennek is tapasztaltuk áldását: a visszajelzések alapján sokkal többekhez jutott el – online formában – az ige. Akadt olyan hívő, aki Amerikából jelezte, hogy követte az igehirdetést.

Változott a prédikációjának a tartalma vagy a külső keretei az évtizedek során?

Korábban talán ifjonti hévvel szónokoltam, ma sokkalta nyugodtabban, higgadtabban – s ez így van rendjén.

Mi a gond a hévvel a szószéken?

Adódhat úgy, hogy nincs szinkronban a mondanivalóval a hév. A legtöbben elcsendesedni érkeznek a templomba, ezért a buzgóság a legtöbbször nem illik ebbe a miliőbe.

Hadd mondjam el, Isten Szentlelke hogyan munkálkodik: olykor a szószéken ad egy nem várt, nagy gondolatot – sokszor átélhettem ezt az adományt. Épp a napokban, kissé nosztalgikus hangulatban néztem át a korábbi szolgálati helyemen írt vázlatokat, s rá kellett jönnöm: ma már másképpen mondanám.

Min változtatna?

Sokkal hangsúlyosabb számomra: hogyan hallgatnám, mit gondolnék magamról, ha én is padsorok közt ülnék? Vagyis mit gondol az a megfáradt, gondokkal terhelt ember, aki vigasztalást keresve lép a templomba. Ez sokkal fontosabb a hevületnél.

Gondokat említett. Mennyi a feszültség manapság a hívekben?

Rengeteg.

Sokat változott a társadalom, amióta a szószéken áll?

Furcsa ezt megítélni. A Kádár-korszakban olyan időket éltünk, amikor a levegővételhez is engedélyt kellett kérni az egyháziaknak. Ma már nem kell hozzájárulás semmihez, mégis sok minden nehezebb és körülményesebb.

Említene egy példát?

Ilyen az emberi közöny. Sokan nem haragszanak ránk, nem fordulnak el tőlünk, de egyszerűen nem érdekli őket az evangélium. Az alapállás úgy hangzik: „Istent én nem tagadom, még hiszem is, csak nem érdekel.”

Mit gondol, miért alakulhatott ez így?

Az egyik oka a konzumkultúra hatásaiban keresendő, a másik az internetben. A világhálónak sok áldása van, ugyanakkor rengeteg baj forrása is. Például elveszi annak az örömét, hogy valamit megkeressek és megtaláljak. Diákként mentünk könyvtárról könyvtárra, megvan-e egy adott könyv egy dolgozathoz, amit aztán, ha megtaláltunk, kijegyzeteltünk. Ma két kattintás, és a kereső kidobja a kívánt információt. Nem tesz jót az embereknek a megtalálás örömének elveszítése.

A rendszerváltoztatás előtt egy holland lelkész ismerősöm azt mondta: „Jó, hogy eltűnik a kommunizmus, de jaj nektek, jön a Nyugat!” Úgy látom, sajnos igaza lett.

Miben kristályosodik ki ez a leginkább?

A mindenkinek mindent szabad gondolatban, az eltorzult, feje tetejére állt erkölcsben. Az erkölcs ma is alapja az egyéni vagy közéletnek, de bizonyos nagyhangú vélemények szerint maradiság, amin túl kell lépni. A bűnöző nevét jogaira hivatkozva nem írják le, de az áldozatét igen. A híradásokban a negatív szenzáció, a halál, a katasztrófa a hírérték, a pozitív tartalom sokkal kevésbé. A média is gyakorta csak nyugtalanít, sokkol. Furcsa kort élünk.

Mit tehet ilyen helyzetben a lelkipásztor?

Annyit, hogy a maga őrhelyén áll, és hirdeti, ami reá bízatott, úgy, ahogy a ma emberét érdekli, neki szólóan, nem pedig a feje fölött elbeszélve. És nem mindig megoldást adva, szájbarágás-szerűen, hanem közvetítve, mit mond Jézus. Igaz vagy sem az Ő szava a mában. Isten egy hatalmas tükör, amire nagy szükségünk van manapság, mert jellemző lett ránk a mellébeszélés.

Ha ön a tükörbe néz, mit állapít meg, hibázott a jó negyven év alatt? S ha igen, miben?

Talán markánsabbnak kellett volna lennem bizonyos helyzetekben. Jó szándékkal szemet hunytam? Lehet. Lelkipásztor apósom mondta, lehetne kissé keményebb az igehirdetésem, kicsit jobban oda kellene mondogatnom az embereknek erkölcsi kérdésekben, hogy térjenek már észhez.

Vagyis nemcsak ragtapaszt kell adni, hanem egy kicsit műteni is szükséges. Természetesen a műtő az áldott orvos, Jézus Krisztus, a lelkipásztor csak kicsiny asszisztens lehet.

Azt a metódust hasznosabbnak tartja, ha nem rója fel valakinek közvetlenül a hibáját, hanem csupán sugall?

Ki vagyok én, hogy bárkinek is felrójam a gonoszt? Pál apostol írja a szeretethimnuszában, hogy a szeretet nem rója fel a gonoszt. Nyilvánvalóan esete válogatja; előfordult, hogy kőkeményen megmondtam a véleményemet az ige alapján, meg is haragudott rám, és elfordult Istentől, az egyháztól, akinek mondtam. A legfontosabb, hogy semmi ne legyen kényszer. Például: előfordul, hogy a jegyespár egyik tagja felhív azzal, hogy szeretnének itt esküdni, de egyikük nincs megkeresztelve, kérdik, jöhetnek-e még ettől. Hitvallásom, hogy ilyen esetben nem szabad senkit elzavarni. Behívom őket, eléjük teszem az eskü szövegét, és megkérdem: elmondják hangosan? Gyakran előfordult, hogy esküvő előtt nem sokkal vagy utána újra csörgött a telefon, és az illető kérte: szeretne megkeresztelkedni, magától, önként. Miért? Mert befogadták. Úgy érzem, manapság a befogadás a missziónk legfőbb tényezője.

Miben látja e gesztus legnagyobb jelentőségét?

Tetszik vagy sem, fogy a közösségünk. Van egy belső mag, ők mindig jönnek, mellettük egy tágabb kör, akik hol jönnek, hol nem, és a harmadik gyűrűben ott vannak ezek az emberek. A mi felelősségünk, hogy mi lesz velük. Ha befogadjuk őket, és viszik jó hírünket, az önmagában is misszió.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A lemorzsolódás mennyiben köthető a rendszerváltoztatás után beáramló új ideológiáknak és az önérzet ébredésének?

A korábbi rendszernek volt egy adottsága, amiben az emberek összekacsintottak. „Te is jársz templomba?”, „én is járok”, érkezett halkan a válasz. Az biztos, hogy – paradox módon – ennek az öröme elveszett. Az is tény, hogy a mai ember elképesztő lehetőséggazdagságban él. Elgondolkodtató, hogy az ünnep sok esetben ma már nem ünnep, hanem hosszú hétvége, wellness. A Kádár-korban sokkalta inkább volt a karácsony karácsony, mint ma, dacára annak, hogy jobbára tiltottnak számított a hit gyakorlása. Nem közvetítették az éjféli misét, mint ma, de tudtuk, hogy van, s elmentünk. Ma sokan otthon maradnak, s azt mondják: nekem olyan Isten nem kell, akinek ilyenek a papjai. Érthetetlen, de a filmekben a lelkipásztorokat gyakran deviáns, iszákos, esetlen, kenetteljes, álszent figuraként ábrázolják, aki távol áll az isteni létformától. És itt lép be a mi felelősségünk: tetszik vagy sem, rendkívül fontos, hogy képesek vagyunk-e közvetíteni Istent, s ha igen, hogyan. Elcsépelt szó a hitelesség, de nagyon igaz a hivatásunkban. Sokáig tanítottam is, a diákok leginkább ezt várták és várják el egy hittantanártól.

Ha mérleget von pályájáról, elégedettséggel tekint vissza az ön mögött hagyott évtizedekre?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy hálaadással. Amit jól tettem a munkám során, az mind Isten Szentlelkétől való.

Ha sikerült bölcsnek lennem, Ő adta, ha kellő időben tudtam jó szót szólni, Ő adta a számra a szót. Ha el tudtam hallgatni, Tőle való volt.

Ugyanakkor talán még többet beszélgetnék az emberekkel. Többször hívnám őket telefonon. Ma, Budapesten alig van lehetőség a spontán látogatásra, pedig szükségük van az Úrra az embereknek. A látogatás jelzés feléjük, hogy nem felejtettük el őket, tudunk róluk. Az otthoni intimitásban sok téma felszínre kerülhet, ami a közösségben nem. Faluhelyen, ahol korábban szolgáltam, más volt a helyzet. „Tessék bejönni, bármikor, ha erre jár”, mondták sokan. A fővárosban a telefon óriási missziós eszköz.

A fiatalok is igénylik a beszélgetést?

Nagyon is, ők talán jobban várják, hogy észrevegyék a bajaikat, és megszólítsák őket. Ritkán kérnek beszélgetésre lehetőséget, vagy ha igen, fülvakargatva, de hálásak érte, ha az ember figyel rájuk. Rengeteg a háttérben a családi, tanulásbéli probléma, sokan szenvednek attól, hogy nem jön ki belőlük a tehetség, vagy elhagyta őket a kedvesük. Volt egy diákom, aki folyton szövegelt az órán, de nem adtam meg neki az örömet, hogy lássa, felhúzott. Bevallom, vártam, hogy elballagjon. Eltelt sok év. Csörgött a telefonom, ő volt az, beszélgetni jönne, mondta. Eljött fehér ingben, öltönyben. Mielőtt leültünk volna, azt mondta: „köszönöm a négyéves munkáját”. „Tényleg? Akkor miért morogtál az órán folyton?”, kérdeztem. „Ezért jöttem: előttem ült egy szép kislány, neki akartam imponálni. Annyira sikerült, hogy most megkértem a kezét. Megtenné, hogy összead bennünket?” Akkor fogalmazódott meg bennem: ember, soha ne sértődj meg, csak hirdesd az igét!

Mivel az egyes élelmiszercsoportok más-más tápanyagokat tartalmaznak, egymást pedig kiegészítik, arra kell törekedni, hogy a gyerekek étrendje is változatos legyen. Ezzel minimálisra csökkenthetjük a tápanyaghiányos állapotok kialakulásának esélyét, míg olyan esetekben, amikor az elfogyasztott ételek skáláját bármilyen módon szűkítjük, felléphetnek problémák. A legkorlátozóbb a vegán táplálkozás, amely a húsfélék mellett a tejet és a tojást, sőt a mézet is mellőzi. Az ovovegetariánus irányzat egy fokkal könnyedebb, az a növényi eredetű élelmiszerek mellett engedi a tojás fogyasztását, míg a laktovegetariánus a tejtermékekét. A lakto-ovovegetáriánus táplálkozás még lazább, esetében kerülhet a tányérra tojás és tejtermék is, egyedül a húsféléket kell száműzni. 

Nem mind ugyanolyan 

„Minden ilyen étrendnek más-más kockázata van. A laktovegetariánus és a lakto-ovovegetáriánus irányzatnál például sokkal kisebb eséllyel alakulnak ki hiánybetegségek, mint a vegánnál.

Iskoláskorúnál kisebb gyerekeknél nem szerencsés a lakto-ovovegetáriánusnál szigorúbb étrend, de még ennél is figyelni kell a vaspótlásra, ami történhet a növényi vasforrások gyakoribb beépítésével, étrend-kiegészítőkkel és dúsított élelmiszerekkel is”

– mondja Szűcs Zsuzsanna, a Dietetikusok Országos Szövetségének elnöke. 

A cikk folytatását a januári Képmásban találja, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Mi az, ami meghatározza a forgatókönyveinket? A vágyaink, a félelmeink, a felénk irányuló elvárások?

Az a jó, ha az elvárások csak befolyásolják, de nem határozzák meg. A vágyaink, félelmeink a legtermészetesebb életkísérő érzéseink, amelyek a testi, lelki, spirituális, szociális, kreatív és egyéb szükségleteink kielégítéséhez is köthetők. Érdemes leülni és leírni, hogy mik is ezek. Ha az alapvető szükségleteink nincsenek betöltve az életünkben, akkor könnyen befolyásolhatóvá és irányíthatóvá válhatunk, és a vágyainkat, forgatókönyveinket, tetteinket elkezdheti a gazdagági marketing irányítani: már a 20-as éveinkben szemránckrémet akarnak velünk használtatni, vagy azt sugallják, hogy ha még nem birtoklunk valamit, vagy ha még nem utaztuk be a világot, akkor az életünk egy semmi. Meg kell tanulni önmagunkhoz visszatalálni, ez olyan, mintha Istenhez, a spiritualitáshoz találnánk vissza. Amikor a jóléti társadalmak elkezdtek kiépülni, arra kondicionáltak minket, hogy akkor legyünk jól, ha mások elégítik ki a szükségleteinket. Pedig attól kellene jól lennünk, hogy az isteni lényeg itt van bennünk, ezáltal mindenünk megvan, amire szükségünk van vagy lesz az életben. Az önismeretben ezt kellene átkondicionálni, különben nincs valós változás. Én is néha elvétem, ha nem fókuszálok, de az a szakember vagyok, aki vállalja a saját tökéletlenségeit és tanulópontjait.

A forgatókönyvek újraírását bizonyos élethelyzetekhez érdemes igazítani?

Egyrészt fontos lenne a normatív krízisek időszakában alakítani, mert olyankor érzelmileg nyitottabbak vagyunk a változtatásra, ha szükséges. Persze, valójában nincs is olyan, hogy krízismentes életszakasz, mert mire jön a következő normatív krízis egy kis szünet után, az előző épphogy elmúlt – mondta egy klinikus pszichológus tanárom, akitől emberileg is sokat tanultam. A normatív krízisek idején van egyfajta szenzitivitása az agynak. Ez olyasmi, mint amikor azt mondjuk, hogy a gyerek első 6–8 évében optimálisan fogékony a beszédtanulásra, utána hiába kerül ki Maugli a dzsungelből egy beszélő környezetbe, már nem fog tudni megtanulni beszélni.

Normatív krízisek idején megnyílnak az „lélek ajtói”, ez érzékenyebbé, nyitottabbá és befelé fordulóbbá is tesz, ilyenkor szintugrás történhet az érzelmi érésben, a személyiség fejlődésében.

Érdemes újragondolni, mire vágyunk, és mi az, amit már nem szeretnénk, elengednénk.

Újra kell írni a forgatókönyveinket akkor is, amikor az élet kihúzza a lábunk alól a talajt, vagyis a traumatikus élethelyzetekben. A könyvemben sok történet segíti megérteni a forgatókönyvírás alapelemeit, de trauma esetén javasolt szakember segítségét is kérni ebben. Persze, nem minden trauma, amit annak gondolunk. A trauma egy normális reakció egy abnormális eseményre. Megrázza az embert, ezért jár lelki megrázkódtatással, ezért javasolt speciális forgatókönyv a vészhelyzetekre. A forgatókönyvírás képességét azonban mindenkinek fejlesztenie kell és lehet is, ehhez tudunk szakmai segítséget adni egyénre szabva.

Sokszor egy születésnap, egy ünnep vagy évkezdet késztet számvetésre és tervezésre. És talán az is, hogy hiányoznak az életünkből a régi rituálékhoz tartozó elcsendesedések?

A rituálék hiányoznak – és itt nem varázslásra gondolok, hanem arra például, hogy képes vagyok-e húsvétkor leülni és elgondolkodni azon, hogy valaki értem meghalt, ennyire szeret engem, és ez mit jelent számomra. Érdekes tapasztalat volt a szakmai online felületemen, hogy néhány ember dühös lett, hogy január 1-jén még szabadságon vagyok, és nem válaszolok Messengeren. De miért? Elveszett belőlünk a megállás képessége? Ez nem működik magától, nekünk kell a szokásainkkal szinten tartani bármelyik érzelmi képességünket. Nemcsak a kognitív agynak vannak képességei, hanem az érzelmi agynak is. Ha mondjuk, az önreflexív képességemet kifejlesztettem, de nem gyakorlom, nincs benne a mindennapokban, akkor egy idő után átvált érzelmi képtelenségre. Ilyenkor az ember ridegebb lesz, egyre rosszabb kapcsolódási képességgel rendelkezik, hamarabb elveszíti a türelmét, elkezd megfagyni a szív, a lélek. Szeretünk hangzatos előadásokat hallgatni, megfog minket, de három nap múlva, ha nem csináljuk, amit elméletben hallottunk, semmit nem ér, mert nem válik érzelmi képességgé. Inkább a memóriánkat, a figyelmünket szeretjük fejleszteni, tehát a bal agyféltekét. Amikor leülök a kliensekkel tervezni, nincs az emberekben olyan terv, hogy hogyan legyek türelmes, hogyan szeressek jobban, inkább olyasmik vannak, hogy mivel rendelkezzem, mi történjen meg az életemben.

Nagyon sokan vágyunk például utazni. Ez egy jó dolog, de kevesen vágynak arra, hogy ha már egy hetet eltöltenek valahol, megnézzék például az óvárost, vagy megnézzék, milyenek a luxus turistaparadicsomon kívüli helyek, például a szemetes tenger.

Nem tapasztalják meg, hogy nem evidens a jólét, az, hogy van fürdőszobánk meleg vízzel, így a hála és megelégedettség képessége is kezd elkopni. Ez komoly gond.

Szokatlan, hogy a könyvedben ismert és kevésbé ismert emberek a saját élettörténetüket mesélik el.

Állandóan távoli, ausztráliai meg amerikai sztorikat és példaképeket keresünk, miközben itt vannak környezetünkben a példák. Hallgassuk meg, hogy a szomszédom, vagy a barátnőm, vagy egy olimpikonunk mit élt át és mit tanult, amikor padlóra került! Ez nagyon nagy kollektív magyar kincs. Egyfajta svédasztalt terítettem, amit amúgy is az előadásaimban nagyon szeretek csinálni, de könyvben eddig még nem alkalmaztam.

Kép

Pólus Enikő egy Képmás-esten – Fotó: Jónás Jácint

A pszichológus szerzők általában lecsupaszítják, névtelenné teszik az eseteiket, és a történeteket alapanyagként kezelve kiveszik belőle azt, ami a gondolatmenetbe illik. Nálad viszont fordulatos, vallomásos kis életregényeket is olvasunk.

Szerettem volna megmutatni, hogy az életünk forgatókönyveihez és filmjeihez adottak a környezetünkben a mellékszereplők, rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e általuk azt, amit meg kéne hallanunk. Ahogy nekem is most hatalmas ajándék, hogy itt, ma, január 3-án beszélgethetek veled egy kávézóban. Mi itt együtt alkotunk valamit, mindenki egy puzzle-darabot tesz hozzá. Egy könyvről úgy gondolkodnak általában az írók, hogy „az enyém”. Én szakmai író vagyok, kiemelem mások gondolataiból azt, amit tanulásra érdemesnek tartok, de az mindig is jellemző volt rám, hogy szeretek sok mindenben elbújni.

Ahogy a forgatókönyvírók is elbújnak?

Na, tessék! Valójában csak megpróbálom letenni a társadalmi asztalra azt, amire lehetőséget, rálátást, tapasztalatot, tudást kaptam, bárminek nevezzük is. Először 28 évesen kaptam az első kiadótól felkérést, de akkor a gyerekeim otthon voltak, és elhárítottam azzal, hogy nem tartom magam írónak. Amikor jött a harmadik felkérés, már úgy voltam vele, lehet, hogy ez sorsszerű.

Erdélyben születtem, 12 éves koromig ott éltem, és ott ez a fajta szemlélet nagyon jellemző volt, hogy amim van, megosztom szeretettel másokkal.

Milyen érzés a segítő munka után megírni erről egy könyvet? A kliensedet ismered, de nem ismered az olvasódat, másrészt nem tudsz korrigálni. Mennyire nehéz elengedni a szöveget?

Mind a három könyvnél kicsit meghaltam. Bízom benne, hogy olyan ó-ember halt meg bennem, aki nem is kellett, hogy tovább jöjjön velem. Nehéz a szerepkörök között az időbeosztást jól megtervezni, szakmailag minden területen megfelelni, ugyanakkor figyelni arra, hogy az ember középkorúként már testileg-lelkileg nem bír ki mindent, sokkal több pihenő kell, jobban oda kell magamra figyelnem. Amikor ott ülsz sok órán keresztül írás közben, és tudod, hogy csak erre lehet koncentrálni, mert szorít a határidő, meg bele kell férnie a terjedelembe, ez egy kemény és áldozattal járó út. De ez a sorsfeladatom, és túl sokáig toltam magam előtt. Tudományos gondolatokat érthetővé tenni mindenki számára felelősség és nehéz feladat… Harcolok, sírok, csokoládét is eszem közben. Amikor elengedem, azt érzem, hogy egy csomó minden hiányzik, és talán máshogy kellett volna. Nagyon sokat segített a munkában a lányomnak vett kutya, egy bújós, odafigyelő, szép lelkű, terápiás, német spicc. Amikor körbefonja magát a lábaimnál, és úgy írhatok, a világ legnagyobb békéje van bennem. Ha meg ki kell menteni engem az írásból, akkor fölmászik az ölembe, ráteszi a fejét a számítógépre, és tudom, hogy akkor abba kell hagynom.

Pedig a könyvben írod, hogy a gyerekeid kirepülésekor megfogadtad: nem lesz több kutyád, mert utazni fogsz. Új forgatókönyv?

Abszolút. Ekkor tanultam meg, azt hiszem, hogy soha ne mondjuk azt, hogy soha. Sosem gondoltam volna, hogy például az lesz a vágyam, hogy egy anyakönyvvezetői tanfolyamot elvégezzek, mert szeretnék esküvői szertartásokat vezetni. A kutyám története egyébként másról is szól: arról, hogy elfogadjuk-e, befogadjuk-e, amit és akit kapunk ajándékba. Akkor pont pihenésre vágytam, kiskutya mellett nem lehet, szétrágott mindent, a szegőléceket leszedte, és amit lehetett, tönkretett. Amikor az ajándék nehézségekkel, fájdalmakkal érkezik, akkor az ember elgondolkodik, hogy mitől ajándék ez. Nem önsorsrontás inkább? Aztán az ajándék és én kapcsolódni kezdünk... Na, hát ez nála két és fél évbe telt.

Oké, elkészül a forgatókönyvem, ahogy a te kutya nélküli verziód is, aztán próbálom mások forgatókönyvéhez szinkronizálni. Észreveszem, ha már nem is az enyém, mert annyit alkalmazkodtam, annyit idomultam?

Ha például a forgatókönyved csak az anyaságról vagy apaságról szól, valójában folyamatosan egy szerepkörben éled az életed. Már szinte nem is emlékszel, hogy amúgy emberileg, nőként-férfiként ki vagy. Amíg gyámoltalan a gyermek, természetes, hogy bennünk van ez az erős szülői ösztönkésztetés. De ha felnőnek, és nem engeded el őket a fészekből, akkor senki nem az élete forgatókönyvét éli, láthatunk ilyen beragadt szerepkörű életeket. Miért is kapjuk a kiüresedettfészek-szindrómát? Talán azért, hogy a köldökzsinór elvágódjon, és képesek legyünk a saját életünk főszerepébe visszatérni, a saját életünk forgatókönyvét megélni.

Nem önző az az apuka vagy anyuka, aki azt mondja, hogy karácsonykor innentől kezdve pár évig utazni fog, mert akkor van erre lehetőség, a családdal majd találkozunk előtte vagy utána.

Persze az élet meg az egészségügy fölülírhat mindent, és tudni kell forgatókönyvet váltani. Miközben én is hajlamos vagyok a mai napig arra, hogy ha a lányom vagy fiam fölhív, hogy nincs neki ez vagy az otthon, beülök az autóba, és viszem – látod, fejlődésben vagyok én is. De szerintem nagyon fontos, hogy képes legyek leülni, álmodni, új dolgokat elkezdeni. Bevallom, engem például nagyon megviselt a kiüresedett fészek, de túl vagyok rajta.

Mindig mosolyogsz. Belül is?

Az életben rengeteg szépség van, számomra sok minden ad boldogságot, amit esetleg más nem értékel. A sok nehéz élethelyzet áthangolja az érzelmi húrokat is, minden veszteségnek van pozitív hozadéka. Néha én is fölteszem a Jóistennek a kérdést: nem lehetne szünet egy pár évig a fájdalomban és a veszteségekben? Sokat kaptam, és sokat el is vettek, de abból, amit elvettek, tudtam tanulni, tapasztalatokat szerezni. Volt most december végén egy kéthetes mélyre merülésem édesapám miatt, ahol megengedtem magamnak a sírást, nem ettem rendesen, kicsit el is tűntem. A veszteségek megélése fontos feladat a segítőnek is. Erre nekem külön forgatókönyvem van, 2022-ben pedig rengeteget pihentem csendben.

Néha a saját nehézségeinket nincs bátorságunk megfogalmazni, mert mi ahhoz képest az én problémám, hogy mellettünk háború zajlik, sokaknak súlyos egészségügyi, megélhetési gondjaik vannak...

Fontos, hogy ne bagatellizáld a saját gondjaidat, mert számodra az a legfontosabb probléma. És ha te nem vagy jól, ha a te kutad kiapad, én sem tudok a tiédből meríteni. Pedig talán nagy szükségem lenne rá. A mostani könyvem arra bátorít, hogy üljünk le mindannyian, és nézzük meg a régi forgatókönyvünket, mit kell rajta tatarozni. A mögöttünk hagyott nehézségek megkívánják, hogy új részeket írjunk, vagy egy új életforgatókönyv készüljön végre, amely rólunk mint főszereplőről szól. Ugye, milyen érdekes, hogy az anyagi nehézségek, az infláció spórolásra, szinte a teljes életünk újragondolására késztet, de a lelki dolgainkkal forgatókönyvszinten nem foglalkozunk?

Abby Johnson élettörténetét a Váratlan élet című filmből ismerhették meg világszerte. Életpárti családban nőtt fel, ahol a szülei helytelennek tartották az abortuszt, de nem igazán beszélgettek arról, mi is az. Egyetemistaként ismerte meg a Planned Parenthood nevű intézményhálózatot, amely az Egyesült Államok legnagyobb abortusz-szolgáltatója. Önkéntesként kezdett ott dolgozni 2001-ben, majd fölajánlottak neki egy állást. Úgy hitte, hogy a nők biztonságát szolgálja, segíti őket, hogy folytatni tudják tanulmányaikat, hogy beteljesüljenek a karrierálmaik. Nem sokat gondolt a gyerekekre, nem vélte úgy, hogy egy magzatnak önmagától van bármilyen értéke, méltósága. Az ott töltött nyolc év alatt egy klinika vezetője lett, az Év Dolgozója-díjat is megkapta.

Ez addig tartott, amíg nem szembesült a méhen belüli valósággal: egy ultrahang vezérelte abortusz során meglátta, hogy mi történik valójában ezekkel a magzatokkal.

Látott egy 13 hetes babát, aki harcolt az abortuszeszközök ellen az életéért. Akkor megértette, hogy élet van az anyaméhben, emberi élet, és ő a rossz oldalon áll.

Végül eljött, csatlakozott az életvédő mozgalomhoz, és azóta mindent megtesz, hogy az emberek megértsék, milyen szörnyű, milyen barbár az abortusz. Gyógyulást is szeretne hozni azok számára, akik részt vettek abortuszban: nőknek, akiknek abortuszuk volt, férfiaknak, akik felelősek ebben, és azoknak is, akik az abortuszklinikákon dolgoztak.

A beszélgetésből kiderül, mi mindent látott még, mialatt az abortuszklinikán dolgozott, amiből rájött, hogy az abortusz soha nem a nő legjobb érdekét szolgálja, hanem igazából megsebzi a nőket. Fizikailag is. „Sokszor előfordult, hogy az orvosaink megsértették a méh falát abortusz közben. Soha nem volt szabad mentőt vagy kórházat hívnunk, sürgősségi ellátást kérni. Egyszer egy nő erősen vérzett a műtőasztalon, és azt mondták nekünk, hogy nem hívhatunk senkit, hogy segítsen neki. Mivel mindig voltak abortuszellenes aktivisták, akik imádkoztak a klinika előtt, nem akarták a vezetőink, hogy előttük kitudódjon, hogy baj volt a műtőben.”

Pálfordulását elősegítette az is, hogy a Planned Parenthood vezetősége megszabott a klinikák számára egy abortuszkvótát. „Egy bizonyos számú abortuszt el kellett adnunk a nőknek, akik bejöttek. Ez őrültségnek tűnt számomra, mert én abban hittem, hogy a mi célunk az, hogy csökkentsük az abortuszok számát, mert ezt mondták nekem, amikor elkezdtem ott dolgozni.”

Abby őszintén mesél lelke megkeményedéséről, ami sokáig megakadályozta, hogy ellene mondjon a megtapasztalt szörnyűségeknek, valamint arról a kínos, már-már pánikszerű érzésről, amit akkor érzett, amikor a saját életéről forgatott filmmel ő és férje először szembesültek.

Abby Johnson tanúságtételével, a megbocsájtás keresésével, tapasztalatainak megosztásával lelki segítséget ad minden olyan embernek, aki ezzel kapcsolatos súlyos titkokat hordoz, és azoknak is, akik szeretnének kilépni az abortusziparból, de még nem merik megtenni.

Az elgondolkodtató videót itt nézhetik meg magyar szinkronnal:

Itt megnézhető az interjú eredeti nyelven is.

Pontifex Sári, a fenti interjú készítője, nemzetközi referense volt az EWTN tévé Heti Pro-Life című műsorának, amelyet Keresztes Ilona vezetett. Nyolc interjút készített az életvédelem prominens nemzetközi képviselőivel. Ezekben több olyan információ elhangzik, amelyek az abortusszal kapcsolatos leggyakoribb tévedéseket vagy hazugságokat leplezik le, és ezt a témát elsősorban a tudomány és a tapasztalatok felől közelítik meg.

Egyszerűen jó Mező Zsuzsi közelében lenni. Érezhetően őszinte szeretettel, figyelemmel fordul a másik ember felé, nehéz elképzelni, hogy bármikor is ideges, mérges, rosszindulatú lenne. Pedig nyilván neki is vannak nehéz napjai, ám valahogy azokat is pozitív, életigenlő hozzáállással vészeli át, amely óhatatlanul is átragad másokra. Zsuzsi mindig mosolyogva fogad, ha megérkezem az idősotthonba, jön, ha szükség van rá, az idősekkel pedig nagyon emberségesen bánik: kedvesen szól hozzájuk, igyekszik megértő, türelmes lenni. Sokat jelent ez egy ilyen intézményben, amely tulajdonképpen az ember második otthona, vagy otthona az otthon helyett.

Ne legyen nyűg, hanem szolgálat!

Zsuzsinak ez volt a célja: szerette volna otthonossá, a lakók és a dolgozók számára is olyan hellyé alakítani a székesfehérvári Kossuth Zsuzsanna Szociális Intézmény Feketehegy-Szárazréti Idősek Otthonát, hogy jó legyen ott tartózkodni, az idősek ápolása pedig ne nyűg, hanem valóban szolgálat legyen. Ezért vannak a folyosón az évszakokhoz illő díszítések, ezért rendeznek időről időre bensőséges hangulatú vagy éppen nagyobb szabású ünnepségeket a jeles alkalmakkor, például karácsony, farsang, húsvét, anyák napja táján, ezért hívnak meg hetente más-más vendéget, együttműködő partnert, hogy legyen felolvasás vagy esetleg más, akár zenés műsor, és bizony még jóga is van kéthetente. Ahhoz, hogy mindez jól működjön, természetesen szükség van a vezetőség támogatására és egy jó csapatra, olyan kollégákra, akik Zsuzsihoz hasonlóan szívvel-lélekkel tesznek az idősekért, és ez a hozzáállásukon is meglátszik. Az intézmény többi egységében is nagyon odafigyelnek arra, hogyan foglalkoznak a lakókkal, ám Mező Zsuzsi örökös mosolya valahogy újra és újra magára vonja a kívülálló figyelmét. Szerettem volna megtudni, honnan ez a hozzáállás, az erős belső kisugárzás.

„Nem mérgeztek bennünket konfliktusokkal”

„Egészen egyszerűen velem született a szociális érzékenység. Egy Szolnok megyei kis faluban, Tiszasason születtem, és a szüleim, a nagyszüleim végtelenül jólelkű emberek voltak.

Egyszerű, kétkezi munkások, de megvolt a józan paraszti eszük, és mérhetetlen szeretet, jóság áradt belőlük. Valahogy öröklődött ez, és mi a három testvéremmel gyerekként is gondoskodtunk a nagyszülőkről, vittük a nekik készített ebédet, vacsorát.

Nagyon meleg családi fészekben nőhettünk fel, egyszerű körülmények között. Arra szocializálódtunk, hogy segítsük az embereket, különösen az időseket. Nem mérgeztek bennünket konfliktusokkal, hiszen ez a »mindenki ismer mindenkit« helyzet nagyon nehéz lett volna, ha rosszak a kapcsolatok. Később a pályaválasztásban is egyértelmű volt, hogy az elesett, rászoruló emberekkel szeretnék foglalkozni. Gondolkodtam az óvónői pályán is, de végül a szociális szféra mellett döntöttem. Igaz, kereskedelmi végzettséget szereztem, ám utána átképeztem magam szociális ápoló-gondozóvá, hogy értsem a munka egészségügyi részét is, majd szociális asszisztensi végzettséget szereztem” – meséli Zsuzsi, aki egészen 40 éves koráig falun, az Alföldön élt. Ott alapított családot, ott kezdett el 20 évesen egy szintén nem könnyű környezetben, felnőtt fogyatékosokkal foglalkozó intézményben dolgozni. Vonzotta a hely, igaz, akkor még ügyintéző volt, és két évtizeden át inkább az adminisztrációval foglalkozott, de már akkor is türelemmel, odafigyeléssel fordult az elesettek, a fogyatékossággal élők felé.

Otthonra találás közel Budapesthez és a Balatonhoz

2007-ben megváltozott a családi élete, férjével békésen elváltak, a munkahelyét és az Alföldet is otthagyta. Úgy érezte, máshol kell új életet kezdenie, és anyagilag is meg kellett erősödnie. Tirolba ment dolgozni, ahol szobaasszony volt egy síparadicsomban. Hét év után úgy érezte, szeretne hazatérni, és ismét a szociális szférában dolgozni, ezért eldöntötte, hogy vesz magának egy kis házat. Az Alföldre nem akart visszatérni, inkább olyan helyet keresett, amely közel van mind Budapesthez, mind a Balatonhoz. Velencére esett a választása, onnan jár be azóta is Székesfehérvárra dolgozni, egyébként pedig a kis kertes háznak köszönhetően természetközeli életet él.

Kép

Mező Zsuzsi a székesfehérvári idősotthon lakóinak fotóján

A Farkasvermi úti otthonban közel négy éve dolgozik, és azt mondja: már ez idő alatt annyi mindent kapott az emberektől – kollégáktól, lakóktól, családtagoktól –, hogy alig tudja feldolgozni.

Úgy érzi, szinte csodaként élik meg az emberek a jelenlétét, először nem is igazán hiszik el, hogy józanul, minden stimuláló szertől mentesen lehet úgy dolgozni, létezni, mint ő.

„Úgy foglalkozunk velük, ahogyan magunk is elvárnánk, ha mi lennénk a helyükben”

„Még talán az is eszükbe jutott, hogy »szívok valamit«, pedig nem. Egyszerűen ilyen vagyok, szeretek mosolyogni, és ez nem csupán arra az időre szól, amíg itt vagyok. Hozott tulajdonság ez, mint említettem. Szeretek adni valami jót a környezetemben élőknek akár csak a jelenlétemmel, egy kedves szóval. Nem érzem megterhelőnek a munkámat, inkább azt érzem, hogy tennem kell másokért. Annyira szeretem, hogy örömöt tudunk okozni az időseknek a foglalkozásokkal, azzal, ha vendégeket hívok, és kis műsort szervezek nekik! A körülményeket azért meg kellett teremteni, mert amikor idejöttem, nem volt annyira családias a légkör, mint most. Én azonban hiszem, hogy úgy lehet igazán jól működtetni egy idősotthont, úgy tudunk jó szociális munkát végezni, ha második otthonunknak érezzük a környezetet. Mentálhigiénés vezetőként meghatároztam, milyen bánásmódban részesítsük a lakókat: úgy foglalkozzunk velük, ahogyan magunk is elvárnánk, ha mi lennénk a helyükben. Nagyon sokat dolgozunk a kollégákkal, és szerintem rengeteg pozitív változás van.
Muszáj így hozzáállni, mert sajnos a társadalom nem becsüli meg eléggé ezt a munkakört. És itt nem csupán a pénzről van szó. Természetesen én is abból élek, de sokkal fontosabb számomra, hogy itt és így tehetek az idősekért. Pedig elmehetnék máshová is dolgozni, ismerem a képességeimet, az értékeimet, de nem vagyok az a kicsapongó típus.

Ráadásul az a lelki kapcsolat is fontos, amelyet egy-egy gondozottal kialakítok. Ezt nem lehet csak úgy megszakítani, nem lehet csak úgy elengedni a másik kezét, nagy a felelősség.

És nagyon fontos számomra az is, hogy alázattal végezzem a munkámat.”

Zsuzsi szeptemberben úgy döntött: továbbképzi magát, és jelenleg főiskolára jár szociális munkás szakra. Munka mellett Veszprémbe utazik iskolába, tanul, készül a vizsgákra – ám mindezt élvezi, és érzi, hogy a tanulás szellemileg is karbantartja. Fontos a fejlődés, mert azt már elhatározta, hogy még a nyugdíj után is szeretne a szociális területen másokért tevékenykedni. Ennek érdekében fizikálisan is karbantartja magát: sokat biciklizik, szeret a természetben lenni, és lelkileg is újra és újra megerősíti magát. Ehhez hozzájárult unokájának születése, akit ugyan nem lát túl sokat, mert a gyermekei Angliában élnek, ám online is jó és gyakori a kapcsolat.

Ma már tudjuk, egy horrorfilm is lehet vértől mentes, és egy pszichológiai thriller is tud olyan érzéseket generálni, amelyektől napok múltán is nehezen szabadulunk. Nemcsak az elménkre, a mentális állapotunkra, de a közérzetünkre is hatnak a félelmetes alkotások, amiket vannak, akik tudatosan kerülnek, és vannak, akik rendszeresen és izgatottan néznek végig. Hiába minden sikoly, sötét alak, józan ésszel felfoghatatlan erőszakos cselekedet és rémálomszerű vízió, ez a közönség önként vállalja a rettegést, mert a rémisztő jeleneteken túl – még ha nem is tudja – valami mást is kap.  

Megélni a félelmeket, megfejteni az okokat

„Az ilyen filmek megtekintése közben biztonságos környezetben nézhetünk szembe ijesztő és félelmetes eseményekkel, anélkül, hogy bármi rossz történne velünk. A horrort és társaikat éppen ezért felhasználhatjuk arra, hogy a saját félelmeinkkel szemben csökkentsük a fokozott vagy akár hibásan működő reakcióinkat, elérzéketlenítve magunkat a félelmet vagy szorongást keltő ingerekkel szemben” – foglalja össze a lényeget Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője.

A másik ok, amely miatt szeretjük a borzongós felvételeket: általuk megérthetünk emberi működéseket, gondolkodásmódokat, vagyis azt, hogy egy-egy borzalmas cselekedet hátterében mi is áll pontosan.

Vegyünk egy példát: hatalmas sikert tudhat magáénak a 2022-es A Jeffrey Dahmer-sztori című sorozat, de nem azért, mert annyian képesek lettünk volna szimpatizálni a sorozatgyilkos főszereplővel, hanem azért, mert tudást és jelentős információhalmazt kaptunk az epizódok által. Az ilyen filmek által egy kicsit mindenki pszichológus lehet, mert beleláthat egy zavaros elme működésébe. Mindannyian kíváncsiak vagyunk arra, mi motivál egy gyilkost, és ha ez jól és hitelesen van bemutatva a vásznon, akkor könnyen közönségkedvenccé válhat, még ha a témáját tekintve nehéz történetről van is szó.
„Fontos kiemelni a nyilvánvaló tényt, hogy a horrorfilmek erősen agresszív tartalmú alkotások, ez azonban veszélytelen módon segíthet a nézőnek megélni az agressziót. Mivel egyre kevésbé szeretünk konfrontálódni a való világban, rengeteg feszültséget vagyunk képesek felhalmozni és magunkban hordozni, egy ilyen mozi pedig jó szelep lehet arra, hogy ez a stressz távozzon.”

A szakember az evolúciós szempontokra is felhívja a figyelmet, méghozzá a biztonsághoz való viszonyunkon keresztül. Az élet fejlődésével és előrehaladásával egyre stabilabb és kiegyensúlyozottabb közegben találtuk magunkat. A túlélés már nem a mindennapjaink része (legalábbis nem olyan módon, mint őseinknek volt), ma már nem kell vadásznunk, menekülnünk, az időjárás zord elemeivel küzdenünk, és az egészségünket is fenntarthatjuk.
Modern életünkben szinte bármit megkaphatunk, ki sem kell tennünk a lábunkat otthonról ahhoz, hogy vásároljunk, közösségi életet éljünk, vagy éppen dolgozzunk. Ám hiába a fejlődés, a félelem belénk van kódolva, hiszen évezredeken át a túlélésünket szolgálta. Így tehát nem véletlen, hogy sokan a rémület újra és újra átélésével szeretnék megadni maguknak a bizonyos szempontból az ingerszegény környezet és életmód által mellőzött, felmenőink által megtapasztalt borzalmakat.

Egy hangsúlyos különbséget azonban ki kell emelnünk: filmnézés közben a kontroll, ez esetben a ki- és bekapcsoló gomb a mi kezünkben van, vagyis miénk az irányító szerep.

A borzongás árnyoldalai

„Ha valaki túlzásba esik ezek fogyasztásával, könnyedén kialakulhat egy olyan működési mód, amelyben az illető a negatív érzéseit és gondolatait a látottakkal nyomja el. A brutális és félelmetes tartalmak átveszik a fókuszt az elmében, és már nem is a saját gondjainkkal törődünk, hanem azzal, amit a képernyőn látunk – hívja fel a figyelmet a szakpszichológus. – Ez persze egy egészséges mértéket megtartva lehet funkcionális megküzdési mód, ellenkezőleg alkalmazva viszont addikció is kialakulhat, ami hatására az érintett teljesen eltávolodhat a valódi érzéseitől, gondolataitól. Ezen a ponton észrevehető már az a jelenség, amikor egy normál horror nem teszi meg a várt hatást, ezért egyre több és durvább ingerre kezd vágyni a néző.

A félelmetes élményekkel szembeni érzékenység csökkenése mellett megjelenhet következményként a nagyfokú sérülékenység is, amelyet a traumatizáló filmekkel szemben tapasztalhatunk – folytatja a szakember. – Ennek hatására egy korábban semleges helyzetben félelmet élhetünk át, például előfordulhat, hogy valaki megnéz egy parkolóházban játszódó horrort, és ez intenzíven megragad az elméjében. Következményként akár olyannyira érzékennyé tehetik az átéltek, hogy később talán nem mer majd egyedül bemenni egy parkolóházba.”

Kép

Kép: Freepik

A pszichológus szerint érdemes lenne mértékkel és fenntartásokkal kezelni mindazt, amit látunk, hiszen a szereplők által alkalmazott megküzdési módok (megfélemlítés, mások bántása, terrorizálása, gyilkosság stb.) erősen hibásak, ráadásul társadalmilag sem elfogadottak. Többek között ezért sem javasoltak a gyermekkorosztály számára ezek a művek, még ha egészséges kíváncsisága miatt sok kicsi bele-belenéz is egyik-másik félelmetes alkotásba.

Ha szülőként kamasz gyermekünknek megengedjük, hogy megnézzen egy horrorfilmet, a legjobb, amit tehetünk, hogy vele tartunk, és később átbeszéljük a látottakat.

Ha pedig rossz érzések keletkeznek a fiatalban, egy jó beszélgetéssel enyhíthetünk azokon. Ugyanezt mi, felnőttek is megtehetjük. Kifejezetten jó lehet például, hogy ha családi körben vagy baráti társaságban nézünk félelmet keltő filmet, majd a stáblista felvillanása után rögtön elkezdünk diskurálni a látottakról, netán közösen kinevetünk bizonyos részeket, amivel oldódhat a feszültség. Nagy segítség lehet ez a módszer annak, aki amúgy tart a dermesztő felvételektől, de például közösségi nyomásra megnéz egyet, vagy éppen szeretné feszegetni a saját határait egy efféle családi mozizással.

Mégis hasznos a szörny az ágy alatt?

„Le kell szögeznünk, hogy a szóban forgó filmek a mélyen bennünk rejlő félelmeinkre szeretnének hatni, éppen ezért tudatosítanunk kell, hogy a vásznon színészeket látunk, akik valószínűleg jól szórakoztak a forgatás alatt. A szörny az ágy alatt nem létezik, a félelmeink bennünk élnek, amelyekkel a legegyszerűbben úgy küzdhetünk meg, ha szembenézünk velük, felvállaljuk őket, és számunkra biztonságos környezetben, vagyis a hozzánk közel állók felé kommunikáljuk is azokat.”

Talán meglepő, de a borzongós műveknek pozitív hatásuk is van például biológiai szempontból. Ezek a képkockák ugyanis a szervezetünkben beindítják az ősi ösztönökbe és génekbe táplált védekező mechanizmusokat, amelyek jótékonyan befolyásolják az egészségünket. Amikor ezeket a filmeket nézzük, stresszt élünk meg, és a szervezetünk válaszként adrenalin termelésébe kezd. Ez a hormon segítség lehet a depresszió leküzdésében, mivel ebben az állapotban alacsony szinten van csak jelen.

A hangulatzavarban szenvedőknek is hasznosak lehetnek a félelmetes események, mivel a szomorúság és kilátástalanság érzése csökken azáltal, hogy a fókusz máshova kerül.

 Mindemellett – akármilyen meghökkentően hangzik is –, még kalóriát is égethetünk, mert a feszült helyzetben felgyorsuló agyműködés az anyagcserét is fokozza. Végül tegyünk említést az immunrendszerről, amelynek megfelelő funkcionálását az agyban a félelem hatására felszabaduló dopamin és szerotonin is támogatja. Mindezen előnyök ellenére mégsem javasoljuk mindenkinek, hogy horrorfilmekkel támogassa az egészségét.

– Három, már felnőtt gyermekem van, közülük a középső lány gyerekkorától kezdve sokat járt fellépni. Énekelt, gyerekdalokat adott elő, maga szervezett műsorokat. Tízévesen azonban elég sok volt neki egyszerre szerepelni és irányítani azt, ami a színpadon zajlik, ezért beálltam segíteni. Kitaláltam, hogy nem hétköznapi ruhában leszek, hanem beöltözöm bohócnak, ami annyira jól sikerült, hogy a gyerekek még lufit is kértek a végén! Ám az akkor még nem volt nálam. Viszont – hiszem, hogy nem ok nélkül – nem sokkal ezután találkoztam egy lufihajtógató bohóccal, aki látott engem műsor közben, és megtanított a lufihajtogatás alapjaira. Ezt tökéletesítettem, és mivel hiány volt lufihajtógatóból, mindenhol szívesen láttak. Idővel kitaláltam hozzá a saját műsoromat, amellyel főleg szezonban, azaz májustól szeptemberig megyek gyerekzsúrokra, szülinapokra, falunapokra, fesztiválokra. Az év többi részében egy hotel játszóházában szórakoztatom a gyerekeket kézműves foglalkozással, műsorral. Nyáron a legsűrűbb a program, szinte mindennap megyek valahová, akár többször is.

Körülbelül tizenhárom éve adok bohócműsorokat, és kezdetben egyáltalán nem volt konkurenciám.

Most már azért van több bohóc az országban, például a lufihajtogató képzések miatt is. De a kettőt, vagyis a hajtogatást és a műsorozást együtt kevesen csinálják.

– Napi két-három műsor és a hajtogatás igen fárasztó lehet. Hogy bírod, nem fogy el a türelmed?

– A szülők, ismerősök közül sokan mondják, hogy ők ezt biztosan nem csinálnák. Valóban megterhelő a napi akár 200–300 gyermek, a műsor, majd a lufihajtogatás. És végig kedvesnek, mosolygósnak kell lenni akkor is, ha mások esetleg nem azok, vagy ha nagy a tömeg, és nem látod a sor végét. Viszont az évek során kifejlesztettem egy módszert: van egy sárga A/4-es táblám, erre nagybetűkkel felírtam három szót, amelyek kimondása szükséges ahhoz, hogy valakinek hajtogassak. No, mik lehetnek ezek?

Némi gondolkodás és találgatás után kilyukadok a helyes válaszoknál: „Szia”, „Kérek szépen” és „Köszönöm”. Andi bohóc úgy dicsér meg, mint egy ügyes gyerkőcöt, aztán mondja tovább:

– Az „Akarok”, a „Kell” és társaik nálam nem válnak be. A gyerekek be is tartják ezt, ezért azt gondolom, egy kicsit nevelek is azzal, ahogyan foglalkozom velük. Nagyjából hasonló célt szolgál az is, hogy műsor előtt megkérem a szülőket: tegyék el, illetve vegyék el a gyerekektől a telefonokat. Tiszteljük meg egymást a figyelmünkkel.

– Hogyan épül fel egy-egy műsor?

– Inkább a klasszikus mesék híve vagyok, a gyerekek pedig többnyire áhítattal hallgatják a Hupikék törpikékhez, a Micimackóhoz és hasonló mesékhez kötődő történeteket. Aki nem ismeri őket, azt beavatom, vagy arra biztatom, hogy fedezze fel otthon a szüleivel az adott mesét. A szülinapokon a műsor után tortázás, ajándékozás, lufihajtogatás, csillámtetoválás van. Néha változtatok, és korosztály szerint is változhat, mit hogyan adok elő.

Számomra a 6–8 évesekkel a legjobb foglalkozni, de akadt már olyan 3–4 éves is, aki nagyon jól be tudott kapcsolódni, illetve volt tapasztalatom 10 évessel, aki egyáltalán nem tudott együttműködni.

Az a jó, ha a gyermek meg tud maradni a saját szintjén, és nem akarja a felnőttet játszani.

 – Mit tapasztalsz, sokat változtak a gyerekek ahhoz képest, amikor jó tíz évvel ezelőtt kezdtél?

– Igen, változtak, és nem jó irányba. Jellemzően ott van náluk a telefon, már akár ötévesen is. Illetve valahogy hamarabb érnek, vagyis hamarabb kell felnőniük a körülöttük lévő világhoz, mint korábban. Szerintem az a jó, ha minél tovább meg tudják őrizni a gyermeki lelkivilágukat, és a korosztályuknak megfelelő foglalkozásokkal kötjük le őket. Ezért szoktam vinni magammal különböző kiadványokat, rejtvényeket, hátha kedvet kapnak hozzájuk.

 – Volt olyan, hogy eleged lett, vagy más miatt be akartad fejezni az előadásokat?

– Olyan nem, mert nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom. A Covid időszaka azonban nehéz volt, mivel nem tarthattam foglalkozásokat, így nem tudtam, mi lesz velem. Hogy lesz-e még igény rám, a műsoromra. Ha nem, akkor mit találok ki helyette? És nagyon hiányoztak a gyerekek, már elvonási tüneteim voltak! Csináltam persze valamit, például bevásároltam időseknek. Aztán amikor már lehetett, ismét elkezdtem szülinapozni, rendezvényekre járni. Még sokáig szeretnék Andi bohóc lenni, mert hiszek abban, hogy a gyerekeknek – és a szülőknek – szükségük van arra, amit csinálok.

Nagyon fontos a szavak és az érintés ereje, és én ebből igyekszem adni, akinek csak lehet.

 – A bohócműsorok, a lufihajtogatás, tehát a szórakoztatás mellett jó pár éve elkezdtél jótékonykodni: decemberben Mikulás-csomagokat gyűjtesz, amelyeket sérült emberekkel foglalkozó intézményekbe juttatsz el. Hogy jutott ez eszedbe?

– A Halmozottan Sérültek Fejér megyei Szülőszövetsége minden évben szervezett Mikulás-ünnepséget fogyatékossággal élőknek. Én is voltam műsort adni még a lányommal. Egyszer megtudtam, hogy már nem kapnak támogatást a csomagok készítéséhez, ezért nem tudnak ajándékozni. Én pedig arra gondoltam: annyi ismerősöm van, biztosan össze tudunk dobni 50 csomagra való apróságot. Kiírtam a Facebook-oldalamra a felhívást, és amikor már azt hittem, senkit nem érdekel, egyszer csak elkezdtek jönni a felajánlások, és össze is jött az 50 csomag. Már akkor eldöntöttem, hogy folytatom. A következő évben ugyanígy meghirdettem a gyűjtést a saját oldalamon. Akkor már 150, majd pár év múlva 400 csomagot tudtunk összeállítani! Ezután adtam ennek az egésznek egy keretet, és a Facebookon létrehoztam az „Újra segíthetsz egy Mikulás csomaggal!” oldalt. A gyűjtés idejét is kitoltuk kissé, már nem december 6. előtt ér véget. Óriási összefogás alakult ki, elsősorban Fejér megyében, de már azon kívül is vannak gyűjtőpontok, ahonnan a segítőimmel összeszedjük a csomagokat. Ezúttal 1900-at sikerült begyűjteni! Ezeket karácsonyig idősotthonokba, fogyatékossággal élőket ellátó intézményekbe, gyermekotthonokba szállítottuk ki, és kis műsor keretében adtuk át. Ilyenkor rajtam kívül mindig van egy fotós, egy krampusz, egy Mikulás és a Télanyó, s megható pillanatokat élünk át a segítőkkel. A következő évi gyűjtést már most elkezdtem szervezni – remélem, még több csomagot tudunk összeszedni!

A történet 

Maixabel Lasa férje politikus, ő pedig otthont teremt, támogatja a férjét, csendes szeretettel veszi tudomásul, hogy lánya kirepül a fészekből, és a saját életét éli. A viszonylag békés hétköznapok és a jövőbeli tervek is elvesznek, amikor a férjét fejbe lövik egy étteremben az ETA terrorszervezet fegyveresei. Sajnos az orvosok sem tudják megmenteni, így Maixabel férj, lányuk, María pedig apa nélkül kénytelen folytatni az életét. 
A rendőrök elfogják a bűnözőket, a néző pedig elemi indulatot érez, amikor látja, hogy oda se figyelnek a bírónőre, egy üveggel elkerített, zárt fülkében rázzák öklüket a bíróságra, az ügyvédekre. A megbánás legkisebb jele nélkül vonulnak börtönbe – az áldozatoknak ez nem elégtétel, a bűnösöknek pedig talán már a börtön előtt sem volt igazi életük. 

Mindenki másképp dolgozza fel a traumát. María felnövekszik, férjhez megy és családot alapít. Szeretettel és türelemmel nevelgeti pici gyermekét, miközben folyamatosan az édesanyja életéért aggódik.

Maixabel ugyanis nem zárkózik be a négy fal közé, hanem a terrorcselekmények áldozatainak helyzetére igyekszik felhívni a figyelmet. Nem csupán az ETA áldozatai fontosak a számára, hanem minden olyan ember, aki valamilyen erőszakot szenvedett el.

Ezzel azonban nemkívánatos figyelem irányul rá, feketelistás lesz, míg végül kénytelen testőröket fogadni maga mellé, hogy ne jusson a férje sorsára. 
Mindent megváltoztat azonban a nap, amikor az egyik elkövető felől az a kérés érkezik, hogy találkozzanak, mert beszélni szeretne vele. Teheti mindezt egy új kezdeményezés keretében, ahol mediátor közreműködése mellett az elkövetők bocsánatot kérhetnek az áldozatok hozzátartozóitól, illetve megpróbálhatnak válaszokat adni a miértekre. Maixabel eleget tesz a kérésnek, miközben a barátai, illetve a hasonló eseményekkel küzdő ismerősei vegyes érzelmekkel fogadják a döntését. Lánya sem érti, hogy miért van erre szüksége, de igyekszik mindenben támogatni őt. 

Az áldozatok szükségletei 

Ami megtörtént, azt már nem lehet visszacsinálni. Az érzésekről és szükségletekről való párbeszéd még soha senkit nem hozott vissza a halálból, nem tette meg nem történtté a gyilkosságot, betörést vagy mindazt a szörnyűséget, amin a sértett keresztülment. Sokan ezért úgy vélekednek, hogy a legjobb, ha az elkövetőt kirekesztjük a közösségből, elzárjuk, és méltó büntetéssel sújtjuk. Mintha az elkövető szenvedése képes lenne enyhíteni az áldozat szenvedéseit. 
A neveltetésünk egyébként is összecseng azzal a szemlélettel, hogy a büntetéssel hatékonyan lehet viselkedést formálni, mert elrettenti az elkövetőt a következő bűnténytől. A megtorló szemléletmód tükrében szinte felfoghatatlan, hogy mi vesz rá valakit arra, hogy egy asztalhoz üljön a férje gyilkosával. A sértettek gyakran elégedetlenségről számolnak be az igazságszolgáltatás eljárásával kapcsolatban, és úgy érzik, hogy senki nem foglalkozott az általuk elszenvedett tett következményeivel, nem kaptak segítséget az érzelmeik feldolgozásához és a sérelem orvoslásához sem. 

Úgy tűnik, az elkövető megbüntetése önmagában nem képes válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyeket a sértettek megfogalmaznak.

Sokan közülük kontrollvesztettséget élnek meg, nem értik, hogy miért velük történt a tragédia, és elveszítik az emberiségbe és az igazságos világba vetett hitüket. Mindez akár oda is vezethet, hogy az áldozatok nem képesek az addigi életvitelüket folytatni, romlik az életminőségük, elhatalmasodik rajtuk a szorongás, és teljesen bezárkóznak, különösen az erőszakos bűncselekmények áldozatai. A tapasztalat azt mutatja, hogy a sértett és az elkövető közti találkozó segíthet az áldozat biztonság- és a kontrollérzetét helyreállítani azáltal, hogy szembenéz az elkövetővel, elmondhatja neki, hogy hogyan hatott rá a sérelem, és felteheti azokat a kérdéseket, amelyekre csak a bűntény elkövetője tud válaszolni. 
A párbeszéd hozzájárulhat az áldozatok félelmének és haragjának csökkenéséhez, és enyhítheti a poszttraumás tüneteket is. Maixabel úgy fogalmaz, hogy látni a megbánást a másik ember szemében „nagyon vigasztaló, teljesen különleges érzés, egészen váratlan, mintha azt érezném, hogy vége van, hogy ezentúl újra Maixabel lehetek. [..] Olyan, minthogyha visszakapnék valamit a régi magamból.” Nyitott hozzáállásával pedig a legfőbb elkövetőben is elindít valamit, így kis idő elteltével az igazán sorsfordító és gyógyító beszélgetésre is sor kerül azzal az emberrel, aki ténylegesen lelőtte a férjét. 

Az elkövető szempontjai 

Miért is érdekelnének bennünket az elkövető szempontjai? Hiszen hatalmas szenvedést okozott egy másik embernek, jogos elvárásnak tűnik, hogy érezze ugyanazt a fájdalmat, amelyet a sértett érez. Bár sokan úgy gondolják, hogy az elkövető szempontjai nem számítanak, paradox módon mégis ő áll a büntetésfókuszú megközelítés középpontjában.

A büntetésre igyekszünk úgy tekinteni, mint egy varázsszerre, amely elrettent a következő károkozástól. Pedig a megtorlás nem formál jobb emberré, sőt gyakran ellenkező hatást ér el, mint amit elvárunk tőle. 

A börtönkörnyezet nem segíti elő, hogy az elkövető szembenézzen önmagával és a tettével, majd a saját szempontjából kilépve elgondolkozzon az áldozat szükségletein, és feltámadjon benne a bűntudat. Sok elkövető igazságtalannak tartja a helyzetét, a szülei vagy a társadalom áldozataként tekint önmagára, ami inkább a düh és a bosszúvágy érzését erősíti. Éppen ezért fontos, hogy olyan módszereket találjunk, amelyek a büntetés passzív elviselése helyett aktív felelősségvállalásra ösztönöznek, vagyis hozzájárulnak ahhoz, hogy az elkövető belássa a tette következményeit, jóvátegye, és visszailleszkedjen a társadalomba. 
Elkövetői oldalról a gyilkos monológja írja le ennek a lelki munkának az átformáló erejét: „A börtönben az ember beszélget, és mindent másképp lát. Eleinte nem, eleinte látja a merényleteket, de meg se érintik. Sőt, még örül is nekik! Örül, mert muszáj hinnie benne. Ha elveszíti a hitét, nincs mibe kapaszkodnia. Lehetetlen. Elsüllyed, hogyha másképp látja, amit tett. Aztán eljön az a perc, mikor nem bírja tovább, és rádöbben, hogy szörnyeteg, és nem tudja, hogy változhatna meg. Aztán egy nap azt mondják, hogy szabad bocsánatot kérnie.” 

A közösség szükségletei 

A bűntett nemcsak az áldozatra és az elkövetőre, hanem a szűkebb és tágabb közösségre is hatással van. A közösség igényei és szükségletei gyakran megfoghatatlannak tűnnek, azonban a film nagyon jól bemutatja, hogy a félelem, a harag, a feldúltság, a felháborodás, a sebezhetőség, a kiszolgáltatottság, a düh és a veszteségérzés hogyan gyűrűzik tovább a tágabb közösség tagjaira, akik szintén sok fájdalommal, haraggal és szorongással küzdenek. Így érdemes olyan megoldásokat keresni, amelyek az ő érzéseiket és szükségleteiket is figyelembe veszik, amelyek lehetővé teszik, hogy jóvátételt kapjanak, és a megrendült biztonságérzetük is helyreálljon. 

Kép

Párbeszéd a börtönben 

A bűncselekmény amellett, hogy kárt okoz, a kapcsolatokat is rombolja. A helyreállító igazságszolgáltatás célja az elkövető, az áldozat és a közösség megromlott kapcsolatának helyreállítása. Braithwaite szerint a szemléletmód egyaránt hangsúlyt fektet az áldozat sérelmének jóvátételére, az elkövető felelősségvállalására és a támogató közösségek kialakítására. 
A Konfliktuskezelés elítéltekkel című kézikönyv így fogalmaz:

„A helyreállító igazságszolgáltatás által alkalmazott folyamatok lehetővé teszik az áldozat számára, hogy nyíltan beszéljen az elkövetőnek az általa elkövetett tett hatásairól, és választ kapjon a kérdéseire; az elkövetőnek pedig lehetősége van arra, hogy megértse a tette következményeit, bocsánatot kérjen az áldozattól, és megpróbálja valamilyen módon jóvátenni az általa okozott kárt.

A helyreálltó igazságszolgáltatás közvetlenül felelősségre vonja az elkövetőt tettéért, és segít az áldozatnak az ellene elkövetett tett következményeinek feldolgozásában.” Gavrielides „kölcsönös megértést célzó folyamatról” beszél, aminek mediálásához nagy körültekintés szükséges, a facilitátoroknak vagy mediátoroknak sok szempontot kell figyelembe venniük, amiben az áldozat igényei a legfontosabbak. 
A resztoratív, vagyis jóvátételi szemlélet segíthet mind az áldozatnak, mind az elkövetőnek, mert mindkét félnek szüksége van rá, hogy a másik megismerhesse a szempontjait, és valamiféle közös megnyugvást, megoldást találjanak. Ha az egymással való kapcsolatuk nem is helyreállítható, de önmagukhoz és a saját életükhöz való viszonyuk pozitív irányba változhat azáltal, hogy a kimondással felszabadítják magukat a közösen elszenvedett trauma béklyói alól. 

Források: 
Konfliktuskezelés elítéltekkel című kézikönyv 
Felelősségvállalás, kapcsolat és helyreállítás – Mediáció és resztoratív igazságszolgálatatás a büntetés-végrehajtásban 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A lapban elemzést olvashatunk az inflációról, egy cikket a szerencsejáték-függőségről és pszichológusok írnak A tengeri fenevad című filmről. A magazinban interjút találnak Vörös Istvánnal és Bauer Barbarával, és megismerhetik egy bűnöző történetét, aki ellopta az angol koronaékszereket, és még büntetést sem kapott érte.

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.