„Engem a hímzés mentett meg” – Fankapanka betegségeire az orvosok nem találtak gyógyírt, megkereste ő maga

Azt írod a közösségi oldaladon: „Engem a hímzés mentett meg.” Milyen értelemben?

Szinte szó szerint. Öt évvel ezelőtt éppen újra a szüleimnél laktam az egészségügyi problémáim miatt, mert annyira sok bajom volt, hogy abba kellett hagynom az egyetemet és a gyakornoki munkámat is. Ételérzékenységeim voltak, hormonális problémákkal küzdöttem. Kétóránként ettem, mert folyamatosan rosszul voltam, éjszaka is kétóránként ébredtem ugyanezzel a gonddal, kiszáradva. Szinte minden étkezés után leesett a cukrom, az orvosoknak pedig fogalmuk sem volt, mi zajlik a testemben. A kalóriatöbblet miatt 22 kilót híztam. 100 métert alig tudtam sétálni, nemhogy sportolni vagy bulizni menni. A fiatal egyetemisták életének, azt hittem, örökre búcsút inthetek. Közben motoszkált bennem, hogy lelki eredetű a betegségem, és lehet, hogy a szorongás generálja. Elkezdtem nagyon figyelni az étkezésekre, szinte alig volt étel, amit fogyaszthattam, aztán kezdett kirajzolódni, hogy valószínűleg az orvostudományt is megosztó mellékvese-kimerülésben szenvedek. A szervezetem nem tudott mit kezdeni a kortizol nevű stresszhormonnal, estére annyira leesett a kortizolszintem, hogy nem elálmosodtam, hanem rosszul lettem.

Nem elég, hogy az ember szörnyen érzi magát egy betegség miatt, de ha az orvosok sem tudnak segíteni rajta, vagy komolyan sem veszik, azt embert próbáló lehet feldolgozni.

Nekem azt kellett megtanulnom ebben a folyamatban, hogy csak magamra számíthatok, és bíznom kell az érzéseimben.

Amikor már mindent kikutattam, millió cikket elolvastam a betegségemről, akkor kezdtem elfogadni, hogy nem fogok egy konkrét választ találni – eljutottam, ameddig eljutottam. Emlékszem, otthon ültem, és éppen a régi életem szavai jutottak az eszembe: „diszkó, bal elöl, többiek?, kivagyok, megmegyek, ok csá”. Valamit szerettem volna csinálni a kezeimmel, kreatívkodni, hát gondoltam, felhímzem ezeket egy pólóra.

Kép

Fotó: Albert Alianna

Korábban már hímeztél, vagy hogy jutott éppen ez az eszedbe?

Gimiben hímeztem utoljára, de közel állt hozzám a kreativitásnak ez a formája: képi, szöveges önkifejezésként gondoltam rá. Az első hímzéssel ellátott pólókat a barátaim kapták, és annyira tetszett nekik, hogy kitették az Instagramra, engem pedig ennek hatására elkezdtek követni az emberek. Nagyon izgatottá váltam, egyre csak jöttek a rendelések, nekem pedig ki kellett találnom a logisztikát, és vállalkozást kellett alapítanom. Egyrészt lekötötték az agyam ezek a folyamatok, és a hímzés pozitív hatásai nagyon sokat segítettek a gyógyulásomban.

Miben látod a hímzés erejét? Mitől képes gyógyítóvá válni?

Azonnal van eredménye, elégedettségérzést ad, hogy elkészül egy munka, hogy befejeztem. Teljesen a jelenbe viszi az embert.

Én sem azon gondolkoztam közben, hogy mi lehet a bajom, hanem néztem, hogy hova kell varrnom a következő egy-két-három öltést. Meditációs hatása is van, és a kreativitás is szárnyalhat közben.

Akkor neked most ez a foglalkozásod? Valahol mindenki erre vágyik, hogy azzal foglalkozzon, ami belőle jön, ami a hobbija. Ilyenkor igaz az, hogy a munka nem munka?

(nevet) Nem igaz, de elkerülhetetlen volt szerintem, hogy előbb-utóbb munkává váljon. Két évem úgy telt, hogy heti hét nap minden percem csak a gyártásból, csomagolásból, vasalásból állt. Ezért is diverzifikáltam – a kiégést megelőzendő – a tevékenységeimet: ma már tartok workshopokat, rendeléseim is vannak, vásárokra is járok, egyensúlyban van minden szegmens.

A népi hímzés nagy hagyományokkal rendelkezik Magyarországon. Te hogyan viszonyulsz a tiednél jóval díszesebb mintákhoz?

Bevallom, nem annyira foglalkoztam a hímzés hagyományaival, mert engem jobban érdekel, hogy mire képes a hímzés mint modern önkifejezés, hiszen annak idején a népies mintákat is ez az önkifejezés ihlette. Én inkább a mindful hímzéssel foglalkoztam, amelynek szintén régi hagyománya van, még ha akkor nyilvánvalóan nem így hívták is: de amikor az asszonyok összeültek és együtt hímeztek, az lehet, hogy felért egy mai csoportterápiával.

Olvastam róla, hogy az 1800-as években Franciaország, Ausztrália és Anglia kórházaiban a katonákat hímeztették a poszttraumás stresszzavar kezelése keretében.

És a te workshopjaidon vannak férfi résztvevők?

A fesztiválos hímző workshopjaimon és a céges csapatépítőkön szép számmal megfordulnak férfiak is.

Milyen visszajelzések érkeznek tőlük?

Nagyon tetszik nekik általában, kellemesen csalódnak, azt mondják, nem gondolták volna, hogy ilyen jó lesz, és ennyire kikapcsolja őket. A legjobb, hogy néha azt veszem észre, precízebbek, mint a lányok, annyira igyekeznek jó helyre szúrni a tűt. Sokszor, amikor megkérdezem a workshopok résztvevőit, hogy mire számítottak, azt mondják: azt hitték, nehezebb lesz. De sok visszajelzés jön arról is, milyen jó, hogy élőben mutatom meg, és figyelmeztetem őket, hol húzzák meg jobban a szálat. A hímző női körön, ami más, mint a workshop, mert nem a termék elkészítésén, hanem az együttléten, egy-egy téma feldolgozásán van a hangsúly, próbálom őket arra sarkallni, hogy ahelyett, hogy úgy állnának hozzá, hogy én megmutatok nekik valamit, legyen inkább freestyle hímzés: ne szégyelld, hogy nem tudod, hogyan kell, próbálkozz bátran, és jöjj rá magad! Hiszen annak idején is tapasztalat útján alakult ki a hímzés, nem elméleti tudományról van szó. Fontosnak tartom, hogy minél kevesebb szégyenérzet legyen az életünkben, a hímző női kör pedig kiváló terep ennek gyakorlására.

Kép

Fankapanka egy hímző workshopja résztvevőivel – Fotó: Albert Alianna

Voltál már gyermekotthonokban is hímzést tanítani. Az ottani fiataloknak mit tud adni ez a tevékenység?

Amikor legelőször találkoztam ezekkel a gyerekekkel, fiatalokkal, akkor tudatosodott bennem, hogy én nem szoktam olyan gyerekekkel találkozni, akik kevesebb törődést kaptak nálam, mert nem a saját családjukban nőttek fel. Hihetetlen érzés látni az arcukon, hogy mennyire örülnek, hogy újat tanulhatnak!

És képzeld, mindenki a tesójának vagy egy barátjának ajándékba alkotott, tehát nem magának tette el a táskát vagy pólót, hanem rögtön adni szerettek volna.

Most karácsony előtt is elmentem a Kompánia Alapítványhoz, ahol hátrányos helyzetű gyermekek napközijében tartottam workshopot.

Amikor elkezdtél oktatni, nem volt benned az a félelem, hogy ha megtanítod a hímzési technikáját olyan pólóknak, amilyeneket te árulsz, akkor nem fogják megvenni a termékeidet?

Ezen már túl vagyok, szerintem aki ilyen márkát akart csinálni, az az elmúlt években megcsinálta. Nekem már nem is a pólógyártás a fő tevékenységem, hanem a workshop mellett egyre népszerűbbek a hímzőcsomagok is, amikből bárki otthon meg tudja hímezni a maga pólóját vagy vászontáskáját. Ez azoknak segítség, akik képesnek érzik rá magukat, de azt sem tudják, hogy fogjanak hozzá, hol szerezzék be a jó minőségű alapanyagokat.

Kép

Fotó: Albert Alianna

Ahogy beszélgetünk, azt érzem, te nem is egy hímzőlány vagy, hanem egy alkotó, aki utat és formát keres az önkifejezésre.

Ez a téma nagy belső konfliktusként élt bennem sokáig, nem tudtam, az emberek ezt vajon észreveszik-e. Ahogy felnőttem, valóban alkotónak, művésznek kezdtem gondolni magam, akinek eddig a hímzés volt az eszköze, de érzi a szelét annak, hogy ha új gondolatok jönnek, másfelé is nyit. Az indulásom előtt megtanultam a betegségeimből, hogy a legnagyobb stressz, ha nem lehetsz önmagad, ha identitáskrízisben vagy. Ha annak idején gazdasági informatikusként bele mertem fogni egy hímzésre épülő vállalkozásba, akkor reméljük, a jövőben is képes leszek ennél azért talán már csak kevésbé meredekebb váltásokra is.