Az Idősek Barátai civilszervezet ötlete Franciaországból származik. 2016-ban egy önkéntes közvetítésével került hazánkba a külföldön Petits Freres des Pauvres (Szegények kis barátai) néven ismert program, amely itthon néhány idős bevonásával és kevés önkéntes támogatásával indult.

„A franciák bemutatták, hogyan toboroznak időseket, milyen rendezvényeken, helyeken, miként keresnek önkénteseket, hogyan finanszírozzák a tevékenységüket. Már akkor fontos tényező volt a fundraising, magyarul adománygyűjtés, de sokkal szebben hangzik, hogy forrásteremtés. Franciaországban és a velük akkor már együttműködő országokban ennek már kultúrája volt, de nálunk még eléggé gyerekcipőben járt a kezdeményezés” – meséli Völgyi Marianna programszervező.

Az Idősek Barátai program fő jellemzője, hogy olyan időseket segít, akik magányosak és társaságra vágynak – függetlenül attól, hogyan, hol élnek, tehát akár idősotthonban, akár a saját lakóhelyükön.

Kezdetben a magány enyhítése, a bevásárlásban való segédkezés vagy egy egyszerű beszélgetés tartozott az önkéntesek tevékenységi körébe.

A számítógép bekapcsolásától a kísérésig

A tevékenységi kör egyre több rendezvénnyel bővült, például karácsonyi és húsvéti ünnepségekkel, kirándulásokkal, sportnapokkal. Sajnos a Covid az idősgondozásban is beleszólt a mindennapokba, kevesebb személyes kontaktusra volt lehetőség, az idősek még jobban elszigetelődtek. Idéntől már ismét megnőhetett a személyes találkozások száma, az önkéntesek egyre sűrűbben látogatják az időseket.

„Szerveztünk kirándulást Budakeszire a Vadasparkba, s húsvétkor volt két sportnapunk, amelyeken részt tudtak venni azok, akik mozgékonysága ezt lehetővé tette. Van saját jógaoktatónk az önkéntesek és a korosak számára, és van az idősek között egy chikungtanár is. Most már készülünk a karácsonyra, tervezzük a programokat” – meséli tovább a programvezető.

A legtöbb megkeresés a társaság hiánya miatt érkezik az Idősek Barátaihoz. Akadnak kisebb feladatok is, amelyeket elvégeznek az önkéntesek, például gyógyszereket váltanak ki, vagy kimennek a postára. Gyakori, hogy fodrászhoz, orvoshoz kísérik a rászorulókat, mert nem mernek egyedül nekivágni az útnak, de alkalmi önkéntes segítségnyújtás is előfordul: papírokat töltenek ki, szerelnek, elektronikai eszközöket üzemelnek be, ebédet melegítenek, számítógépet kezelnek.

Fontos, hogy az önkéntesek nem végeznek szakápolást és egyéb egészségügyi ellátást, illetve olyan feladatokat sem, amelyek több órát vennének igénybe egy-egy idős látogatásakor.

„Az idősek többször megkeresik szervezetünket, hogy gyakorlott ápolót szeretnének, vagy rendszeres, heti minimum 4–5 alkalommal történő több órás látogatást kívánnának. Ilyenkor a szociális gondozói hálózatot ajánljuk. Tipikus az olyan megkeresés is, hogy napi szinten kellene kísérgetni a szépkorúakat. Sajnos nem tudjuk vállalni, hogy rendszeresen hosszabb időt szánjunk egy-egy emberre – hiszen nálunk az önkéntesek munkája ingyenes, a szabadidejüket áldozzák erre a munkára” – teszi hozzá Villányi Katalin önkéntes csoportvezető.

A fő feladat a magány enyhítése

Völgyi Marianna kifejti; körülbelül 70 idős van a programban, közülük 50 olyan személy, akikhez rendszeresen járnak az önkénteseik. Körülbelül 110 önkéntesük van, köztük az újak még most várnak feladatra. Önkéntes lehet az, aki valamilyen kommunikációs csatornán keresztül jelentkezik, például emailben vagy telefonon. Első alkalommal a kerületi koordinátorral együtt beszélgetnek az időssel arról, hogy mire lenne szüksége. Ha az önkéntes megfelel, megbízhatónak bizonyul, és kölcsönös a bizalom, felveszik. A megbeszélés során ismertetik vele, milyen feladatokat és kinél kellene elvégezni, és a jelentkező is elmondja, mit és milyen formában tud vállalni. Az önkéntesek fő tevékenysége a látogatás, hetente legalább egyszer, amelynek célja az idős magányának enyhítése.

A rendszer úgy van felépítve, hogy egy időst általában felváltva két önkéntes látogat. Ez több szempont miatt lett így kialakítva. Az önkéntes azzal, hogy két emberhez jár, kevésbé épít ki emocionális kapcsolatot az időssel, kisebb mértékben kezd el hozzá érzelmileg kötődni, így egy esetleges betegség vagy halál esetén kevésbé viseli meg a gondozott eltávozása.

Ugyanakkor a két önkénteses beosztással a szervezet kiküszöböli, hogy az idős rászoruló társaság nélkül maradjon, hiszen egyikük hiányzása vagy szabadsága esetén a másik tudja rendszeresen látogatni az illetőt.

„Nincsenek kötelező foglalkozások, az adott pár alakítja ki, hogy mivel töltik el együtt a látogatási időt; beszélgetnek, közösen néznek tévét, kártyáznak stb. Néha az önkéntes vállal kisebb házimunkát is, esetleg megmossa az idős haját, kitereget. Ez egy kicsit olyan, mint egy rokoni, baráti segítség. Tudni kell, hogy a legtöbb idős mozgásszervi problémákkal küzd, egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán és nehézségek árán tudja elhagyni az otthonát. Ezért csak évi 1–3 alkalommal tudunk valamilyen helyszínhez kötött programot szervezni, és így is csak a kisebb részük tud eljutni a programra. Jellemzőbb a lakáson történő látogatás, illetve vannak, akik idősotthonban élnek, és ott látogatja őket az önkéntes” – ismerteti a főbb feladatokat Villányi Katalin.

Nem egyszerű a segítségre szoruló idősek felkutatása sem, szükség lenne még több vállalkozó szellemű segítőre, és olyan felületekre, szervezetekre, amelyek több időshöz érnek el, így mind tudnának az Idősek Barátai létezéséről, és lenne lehetőségük jelentkezni.

„Mi is próbáljuk az időseket felkutatni, ehhez van szórólapunk, amit az orvosi rendelőkben, gyógyszertárakban, hirdetőoszlopokra ki tudunk helyezni. Ezenkívül a szépkorúak egymásnak mesélnek a szervezetünk létezéséről és arról, hogyan fordulhatnak hozzánk. Véleményem szerint nagy szükség lenne arra, hogy újságokból is kapjanak tájékoztatást, és a potenciális önkéntesek is még nagyobb számban jelentkezzenek.

Tudjuk, hogy Budapesten és Pest megyében 600 ezer 65 év feletti él, nagyon nagy részük egyedül, mert elváltak, özvegyek, és sokuknak a gyerekei már régen külföldön vannak.

Zuglóban kb. 30 ezer 65 év felettiről tudunk, de azt nem tudni pontosan, hány százalékuk érzi  magát magányosnak, csak becsülni lehet, hogy ez a szám 10 ezer körüli lehet” – fejti ki aggodalmát az idősek helyzetével kapcsolatban Marót Edit, a program Zuglóban tevékenykedő önkéntes csoportvezetője.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Kevin Bidwell

Az önkéntes csoportok négy kerületben tevékenykednek

Az önkéntes csoportok jelenleg a XI., I–II–XII. és a XIV. kerületben működnek. Ez nem jelenti azt, hogy máshol nincs segítségnyújtás, hiszen az idősekkel való beszélgetésre a félelmeikről, a családdal kapcsolatos problémáikról, vagy éppen az aktív segítségnyújtásra Budapest egész területén van igény, így más kerületekben is próbálnak segíteni, azonban csoportok még nem szerveződtek minden kerületben.

Az Idősek Barátai program élére 2022-ben új vezetők kerültek, a feladatokat elosztották. Az egyik vezető az idősekkel és az önkéntesekkel foglalkozik közvetlenül, munkáját az önkéntes csoportvezetők segítik. A másik programvezető az adminisztrációt végzi: pályázatokat ír, adománygyűjtéseken vesz részt, képzésekre jár, költségvetési jelentéseket készít, fókuszban a programszervezéssel és lebonyolítással. A két vezető közös feladata a média kezelése és a weboldal aktualizálása.

A magányos idős embereket segítő program mindenképp terjeszkedni szeretne, hogy még több elszigetelt embernek tudjon segítséget nyújtani.

„Az új vezetés és az Önkéntes Központ Alapítvány közös döntése, hogy a programot bővíteni akarjuk.

Keresünk olyan partnerszervezeteket, akiknek beleillik a tevékenységébe az idősekkel való foglalkozás, kapcsolattartás.

Ugyanolyan segítséget kívánunk nekik nyújtani, mint amit mi kaptunk az elején a franciáktól. Ahogy mi is a francia alapítvány »alá tartozunk«, úgy képzeljük el a vidéki szervezetek hozzánk való viszonyát. A program a miénk, az irányításunkkal és a támogatásunkkal működik majd mindenhol” – zárja bizakodó gondolatait Völgyi Marianna programvezető.

Az anyja már kicsiként tönkretette

Mire Lee Harvey Oswald megszületett 1939-ben, már félárva volt. Édesapja két hónappal a fiú érkezése előtt meghalt szívrohamban, így az anyja innentől kezdve egyedül nevelte őt és bátyját, az öt évvel idősebb Robertet. A férje elvesztése óriási csapást jelentett a francia származású Marguerite számára. Az idősebbik Robert Oswald igazi hősfigurának számított a családban: harcolt az első világháborúban, és olyan hírességek távoli rokona volt, mint Theodore Roosevelt elnök vagy éppen Robert E. Lee, a polgárháború legendás tábornoka.
A kis Lee Harvey Oswald már kezdetektől fogva sanyarú körülmények között nevelkedett. Az anyja nem sokat törődött vele, tulajdonképpen egyfajta koloncként hordozta magával mindenfelé. Soha nem maradtak sokáig egy helyen, szinte évente költöztek új lakóhelyre. Marguerite-nek nem sok érzéke volt a gyerekneveléshez: első férjétől volt már egy hét évvel idősebb fia, aki szintén apa nélkül nőtt fel, mivel Marguerite még a születése előtt szakított az apjával. Az idősebbik fiú, John nehezen jött ki az anyjával, és amint befejezte az iskolaéveit, sietve elköltözött otthonról.

Lee Harvey-t leginkább rokonok, bébiszitterek és más alkalmi segítők nevelték. Az egyik dajka néhánynapi munka után felmondott, mert nem bírta elviselni a kétéves kisfiú kezelhetetlen viselkedését.

Mire általános iskolába került, a magatartása teljesen vállalhatatlan volt, ami nem is csoda, mert az első hat évet hat különböző iskolában töltötte, az anyja pedig nem volt hajlandó rendesen ellátni sem élelemmel, sem ruhával.

A magatartásproblémák miatt kiskamasz korára elérkezett az a pillanat, amikor nem engedték tovább bejárni az osztályba. Az iskola pszichológushoz fordult, aki megállapította, hogy Lee személyisége skizoid és passzív-agresszív vonásokat mutat. A vizsgálat kimutatta, hogy nem kap szeretetet, érzelmileg elszigetelődött, a családnak még a fogalma sem létezik az életében, az anyja pedig önző, narcisztikus személy, aki csak konfliktust hoz a fiú életébe. Kiderült, hogy Marguerite elviselhetetlenül rátelepszik a fia életére, kisajátítja magának, és szinte megfojtja a dominanciájával. Jól mutatja ezt az a tény is, hogy a fiú tizenegy-tizenkét éves koráig egy ágyban aludt az anyjával.

Kommunista romantika és hadbíróság

A problémák egyre komolyabbak lettek: Lee 13 évesen egy ízben megütötte Marguerite-et, a féltestvére feleségét pedig késsel fenyegette. A fokozódó nehézségeket az anya újabb költözéssel próbálta orvosolni: mire Lee 16 évesen végleg kibukott a középiskolából, huszonkét lakhely- és iskolaváltoztatáson volt túl. Ezek után megpróbált munkát vállalni, de egyetlen helyen sem tartották meg sokáig, mert képtelen volt tartósan értékelhető teljesítményt nyújtani. Sok szabad idejében az éppen aktuális szobájában heverészett, és ponyvaregényeket olvasott. Hamarosan felfedezte magánnak az Amerikában is hozzáférhető szocialista pamfletek világát is, és beleásta magát a kommunizmus romantikájába. Elhatározta, hogy ez az irányvonal lesz a jövője, és megpróbálta felvenni a kapcsolatot az Amerikai Szocialista Párt nevű szervezettel. Fiatalkorára tekintettel elutasították.

A sodródásának végül úgy vetett véget, hogy amint 1956 októberében betöltötte a tizenhetedik életévét, belépett a hadsereg kötelékébe. A későbbi vizsgálatok során a féltestvére az nyilatkozta, hogy az „anyjuk elnyomásának igája alól menekült”. A tengerészgyalogságnál szolgált, ahol minden lehetősége megvolt arra, hogy elérkezzen az életébe az olyannyira hiányzó összeszedettség és rend. A légiirányításhoz került radarkezelőként, és mint ilyen, megkapta az engedélyeket a titkos adatok kezelésére.
Kiképezték ugyanakkor lövészetből is; a mesterlövészi rangot ugyan csak egy rövid ideig sikerült megtartania, de így is figyelemre méltó jártasságot szerezhetett a célpontok eltalálásában.
Elkezdett megtanulni oroszul is, bár ebben határozottan gyengén teljesített.

A beilleszkedés azonban itt sem sikerült, a többi katona nem fogadta be az antiszociális fiatalembert.

A kifejezetten vékonydongájú, 173 centiméter magas, 60 kilós Lee-t sokat csúfolták. Walt Disney híres figurája, Oswald, a szerencsés nyúl után Oszi nyuszinak nevezték, máskor pedig kommunista nézetei és az orosz nyelv iránti rajongása miatt Oswaldkovicsnak gúnyolták. Először akkor került hadbíróság elé, amikor egy engedély nélkül tartott pisztollyal véletlenül könyökön lőtte magát. Nem sokkal utána még egyszer elítélték, mert összeverekedett egy őrmesterrel, akit felelősnek tartott a büntetéséért. Harmadszor azért került bajba, mert egy Fülöp-szigeteki őrszolgálat során minden indok és előzmény nélkül az őserdőbe lőtt a szolgálati fegyverével.

Kép

Lee Harvey Oswald és anyja – archív fotók

A fordulatos szovjet kaland

Nem egészen három év szolgálat után – azzal az ürüggyel, hogy az édesanyjának segítségre van szüksége – tartalékos állományba helyeztette magát, és elhatározta, hogy dezertálni fog álmai földjére, a Szovjetunióba. Amint Moszkvába ért, felkereste a hatóságokat, és bejelentette, hogy szovjet állampolgár akar lenni. Amikor gyanakodva kérdezgették az okát, annyit mondott, hogy kommunista érzelmű, és át akar állni. A kérelmét egy hét múlva elutasították, és közölték vele, hogy mivel lejárt a vízuma, azonnal el kell hagynia az ország területét. Oswald ezt minden eddiginél nagyobb csalódásként és kudarcként élte meg. A saját anyja, a családja, a katonaság és az egész amerikai rendszer után még csodálatának legfőbb tárgya, a mesebeli Szovjetunió is megtagadta őt.

Visszament a szállodai szobájába, és a fürdőkádban felvágta a csuklóján az ereket.

Két dologra persze ügyelt: a sérülései nem voltak életveszélyesek, a hivatalból ráállított Inturiszt-ügynök pedig hamar felfedezte az eseményt, és kihívta a mentőket.

Oswaldot egy moszkvai kórház pszichiátriai osztályára szállították, ellátták a sebeit, és egy hétig bent tartották megfigyelésre. Amikor kiengedték, a szovjet hatóságok jelezték neki, hogy várjon még egy hetet az állampolgársággal kapcsolatos döntés végső elbírálására. A fiatalember ekkor váratlan és sokak számára érthetetlen dolgot tett: ellátogatott az amerikai nagykövetségre, ahol bejelentette, hogy mégis vissza akarja kapni az amerikai állampolgárságát. Titokzatoskodva elárulta, hogy a hadseregben szerzett bizalmas információkat fog átadni a szovjeteknek. Ez nem volt veszélytelen kijelentés, mivel tudomása volt számos amerikai radarállomás helyszínéről, képességeiről, különböző fegyverrendszerek hatótávolságáról és rengeteg olyan technikai adatról, amelyek értékes információt jelentettek volna az oroszoknak.

Amikor a nagykövetség döbbent munkatársa arra kérte, jöjjön vissza egy hét múlva, Oswald távozott, de az útlevelét otthagyta az irodában. Ezekkel a húzásokkal valószínűleg gondosan levédte magát a jövőre nézve: a szovjetek így már nyilván nem használhatták fel kémnek, ráadásul a visszaútja is biztonságosabb volt, mivel az útlevele a KGB helyett az USA felségterületén maradt.

Végül megkapta az áhított szovjet állampolgárságot, majd Belorussziába küldték, ahol egy minszki gyárban dolgozott esztergályosként. Szolgálati lakást és kiemelt fizetést kapott, így a helyi viszonyokhoz képest kényelmes életet élhetett. Valamennyire megemberelte magát, és két teljes évet kibírt botrány nélkül.

Megismerkedett egy Marina Pruszakova nevű 19 éves fehérorosz lánnyal, akit feleségül is vett.

Ez volt az az időszak, amikor a valóság utolérte őt. Az amerikai kényelemnek itt nyoma sem volt, a hatóságok állandó megfigyelés alatt tartották, neki pedig elege lett a szovjet viszonyokból. Amint naplójába feljegyezte: „Kezdem átértékelni, hogy továbbra is itt szeretnék-e maradni. A munka unalmas, a megkeresett pénzemet pedig nem tudom hol elkölteni. Nincs éjszakai bár, nincs bowlingpálya, nincs lehetőség a kikapcsolódásra, kivéve a szakszervezeti bálokat. Elegem van.”

Dallasban végeztetett be a dráma

A két évvel korábban nyitva hagyott lehetőséget kihasználva feleségestül visszautazott Moszkvába, és a nagykövetségen visszaigényelte az amerikai útlevelét. A házassági papírokkal Marina is megkapta az állampolgárságot, majd mindketten visszautaztak az USA-ba, és Dallasban telepedtek le.

Csakhogy Lee Harvey Oswald életében továbbra sem változott semmi. Egyetlen munkahelyét sem tudta megtartani, elszegődött hegesztőnek, de három hónap múlva elbocsátották, mert erőszakos viselkedése és a puszta jelenléte is irritált mindenkit. Nyomdásztanonc ugyanilyen okokból mindössze egy hétig lehetett, gépkarbantartóként pedig csak két hónapot bírt ki. Az ideje jelentős részét azzal töltötte, hogy megpróbált a Fidel Castro-párti kubai kommunistákhoz csapódni: röplapokat osztogatott, sőt, még egy nyilvános rádióvitában is részt vett. Havannába is el akart jutni a kubai szovjet követségre, emiatt Mexikóba utazott, de ezzel is kudarcot vallott.

Semmi sem sikerült neki, mindenki elutasította. Mintha meg lett volna átkozva. Hiába született röviddel egymás után két gyereke, ez sem tudta tompítani az élet iránt érzett csalódását és gyűlöletét.

1963-ban aztán megtörtént mindaz, amiről a történelemkönyvek olyan sokat beszélnek. Oswald 29 dollár 95 centért – mintegy 200 ezer forintért – vásárolt magának egy használt, Carcano-típusú, 6,5 mm kaliberű távcsöves puskát, majd munkát vállalt az azóta híressé vált dallasi tankönyvraktár épületében. Ennek az egyik ablakából adta le november 22-én a történelem talán leghíresebb lövéseit.

A rendőrség és az FBI emberei – bár előzetesen nem gyanakodtak rá – hamar összerakták a képet, és már percekkel a merénylet után üldözni kezdték Oswaldot. Egy rendőrjárőr fel is tartóztatta az utcán, Oswald azonban gondolkodás nélkül, négy lövéssel megölte. Ezután egy moziba menekült, ahol a kiérkező rendőrök az egyik hátsó sorban megtalálták. Oswald ekkor is fegyvert rántott, és meg is húzta a ravaszt, de a pisztoly nem sült el, mert a dulakodás közben az egyik rendőr keze beakadt a fegyver ütőszege alá. A merénylőt letartóztatták, majd két napig tartott a kihallgatása. Mindent tagadott, és ragaszkodott hozzá, hogy az USA Kommunista Pártja biztosítson számára ügyvédet.

A tárgyalásra végül nem került sor, mert egy éjszakai szórakozóhely Jack Ruby nevű tulajdonosa fényképezőgépek és kamerák kereszttüzében, közvetlen közelről hasba lőtte a dallasi rendőrkapitányság alagsorában. Ugyanabba a kórházba vitték, ahol két nappal korábban Kennedy is meghalt. Oswaldot másfél óra múlva nyilvánították halottnak.

A személyiségéről kimerítő pszichiátriai elemzés készült, amelyben részletezik az anyja mérgező személyiségét, fullasztó szexuális befolyását, az elhanyagolt gyermekkort, a magányos, elutasított fiatalkort, és az ezek nyomán kialakuló grandiózus narcisztikus személyiségjegyeket. A szerző talán kissé el is ragadtatja magát, amikor azt állítja, hogy Lee Harvey Oswald Kennedy elnökben mint a nemzet vezetőjében valójában a saját hűtlen apját látta, aki meghalt azelőtt, hogy valódi gyámolítója lehetett volna a saját fiának, és így prédául dobta őt az anyja elnyomásának.

Marguerite Oswald mindenesetre a fia halála után sem tagadta meg önmagát.

Valóságos kis szentélyt épített Lee Harvey tiszteletére a lakásában, és készséggel adott interjúkat a sajtónak – persze tisztes fizetségért cserébe.

Élete hátralévő 18 évében a fia használati tárgyait is kiárusította, és szívesen osztogatott öt dollárért autogramokat a közeli bevásárlóközpontban.

Persze mások is jól jártak: híradósok, újságírók tudósítottak a szenzációs eseményekről, egy Robert H. Jackson nevű fotós pedig Pulitzer-díjat kapott, amiért szemfülesen elkapta azt a másodpercet, amikor Oswald összegörnyed Ruby lövése pillanatában.

Lee Harvey Oswaldnak még a temetése sem zajlott zökkenőmentesen. Temetőt és papot is csak kínkeservesen sikerült találni, a koporsót pedig – mivel az anyján és az özvegyén kívül egyetlen rokon sem jelent meg – a jelenlévő újságírók cipelték a sírhoz.

Felhaszált források:

• A Study of Lee Harvey Oswald: Psychological Capability of Murderhttps://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC1806829/pdf/bullnyacadmed00259-0015.pdf
• Lee's Lies https://web.archive.org/web/20070926124046/http://www.jfkassassination.net/leeslies.htm
• Lee Harvey Oswald in Russia https://web.archive.org/web/20070918003650/http://www.russianbooks.org/oswald/moscow4.htm
• Lee Harvey Oswald https://en.wikipedia.org/wiki/Lee_Harvey_Oswald
• Marguerite Oswald https://en.wikipedia.org/wiki/Marguerite_Oswald
   

– Évekkel ezelőtt indítottam egy blogot, a tango.blog.hu-t, ahol én neveztem az argentin tangót Magyarországon először az együttműködés művészetének. Mert itt szavak nélkül, a mozgáson keresztül kapcsolódnak a pár tagjai egymáshoz. Nincsen alaplépés, nincs meghatározott ritmus és koreográfia, amire muszáj lépni. Ez annyira élő és improvizatív tánc, hogy amikor táncolunk, csak a testbeszéd működik. Bár argentin tangó a neve, valójában európai gyökerű, a zenéje „europid” zene, amely oldja a feszültséget. Ezzel szemben a dél-amerikai zene feszültségből feszültségbe lép – ha meghallgatjuk a salsazenét, az folyamatosan feszült akkordokból feszült akkordokba lép. A távol-keleti zene viszont oldásból oldásba.

– Mit tudhatunk az argentin tangó eredetéről?

– Az argentin tangó tradicionális hangszere a bandoneón, amit sokan harmonikának vagy tangóharmonikának neveznek. Hans Band találta fel ezt a hangszert Európában, méghozzá a reformáció idején, amikor a templomokból kivitték az orgonát. A puritán istentisztelethez akartak visszatérni ezzel, mégis valamilyen módon szerettek volna kisebb hangszerrel zenét bevinni, és ekkor jött létre ez a hangszer, amely ugyanúgy levegőfújtatással, sípokon keresztül ad ki hangot.

Ez egy utazóbőröndben kikerült Dél-Amerikába az 1800-as évek közepén-végén az európai kivándorlókkal együtt, akik közül sokan nyomorban éltek a kikötőkben.

Pénz híján úgy próbáltak a férfiak valahogy kapcsolatot találni a hölgyekhez, hogy a fiesztákon együtt táncolnak. A férfi úgy táncolt mindenféle egyéb kommunikáció nélkül, hogy a hölgy egy következő fiesztán is akarjon vele táncolni. Az argentin tangót a kultúrtörténeti háttere determinálta arra, hogy két ember kapcsolódásáról szóljon.

– Honnan ez a nagy szenvedély a tangóban?

– A szenvedélyességhez kapcsolt erotika nem feltétlenül tartozik hozzá az argentin tangóhoz. A szenvedély mindig indulat. A pszichológiából ismert az „áttét–viszontáttét” fogalma, amikor az indulatok megjelennek romantikus érzésekhez kapcsolódva, de ez nem egyenlő a szerelemmel, romantikával, sem a szexualitással. Az indulatot könnyen elvihetjük negatív irányba, de az indulat lehet jó is. Ha tehát indulattal közeledünk egymáshoz, és ezt az indulatot szenvedéllyel használjuk fel egymás, a kapcsolódás érdekében, máris megérthetjük, miért olyan szenvedélyes az argentin tangó.

Számos más tévhit is kapcsolódik hozzá: ez nem a bordélyházak tánca, nem előjátékként használt tánc, bár az 1900-as évek Buenos Airesében megjelent erről egy novella egy folyóiratban, részletekben. A tangót táncoló emberek nem is járhattak volna el piros lámpás házakba, hiszen pénzük sem volt.

– Láttam nemrég egy felvételt, amelyen egy pár egy asztal tetején tangózott. Lenyűgöző, milyen sokféleképpen érintkezhet két emberi test.

– Az asztalon táncolás az argentin tangóban régről ered, hiszen az elmúlt több mint egy évszázadban sok minden megtörtént: volt már betiltva, volt népszerű utcai tánc, és volt éjszakai tiltott lokálok tánca is.

A kapcsolódás, a tánc lényege nem a helyszíntől függ.

– Hogyan tud kapcsolódni az argentin tangó az egészséghez?

– Ha jó emberi kapcsolataink vannak, emellett van egy jó mozgáskultúránk, akkor egészségesen tudjuk tartani magunkat. Szerintem ez az egészség két kulcsfontosságú összetevője.

– Terapeutajelöltként vezetsz egy olyan kurzust is, ahol a nők magukra hagyottsága és öröme mind megjelenhet egy-egy lelki gyógyulási folyamatban. A résztvevők megtapasztalhatják, hogyan lehet saját magukat kiteljesíteni, gyógyítani.

– Család-rendszer terapeutának tanulok dr. Tarján Emőkénél. Ő a módszer megalkotója és az egyetlen magánszemély, aki ilyen képzést tarthat Magyarországon. A másik ilyen képzést a Semmelweis Egyetemen tartják. Dr. Tarján Emőkével, az ő kezdeményezésére indítottuk az „Érzelmi Kapcsolódás Tangóval” workshop-sorozatot, ahol az argentin tangó eszközeit használjuk arra, hogy olyan helyzeteket élhessenek meg párok, amelyek az életben is előfordulhatnak. Mindannyian tudjuk, minél szerelmesebbek vagyunk, minél mélyebb egy kapcsolat, annál nagyobb a sebezhetőségünk, annál sérülékenyebbek vagyunk – ami fantasztikus, de akár félelmetes is lehet. Itt, kvázi „laboratóriumi körülmények között” ugyanezeket a feszültségeket élhetjük meg akár a párunkkal, akár egy idegen emberrel, akivel együtt dolgozunk abban a helyzetben. Mindenki önmagán dolgozik. Ha engem ér valami fájdalom egy kapcsolatban, az mindig rólam szól. A tangóban megélt kapcsolódás segít felhozni a sebzettségeket, indulatokat, szenvedélyeket, és ott rögtön kapunk gyógyulási lehetőséget is.

Kép

Kép: Huszár Tamás

– Mindig az az érzésem, hogy a tangóban nem lehet hazudni...

– Teljesen egyetértek. Egyszer arról írtam az egyik blogposztomban, hogy a tangó a legőszintébb tánc, ahol improvizációval reagálunk a másikra.

Nem tudunk máshonnan reagálni, mint önmagunkból, hiszen nincsen előre megírt mozdulat. Ez a legőszintébb tánc, amit valaha ismertem.

– A tánc gyakran alá-fölé rendeltségi viszonyt jelenít meg, a tangóban viszont a nő a saját maga ragyogásával tud megjelenni, és bár vezeti a férfi, mégis független.

– Az argentin tangóban mindig két egyenrangú emberként találkozik a férfi és a nő. Egyenlők szerintem sosem leszünk, mert egyedi és megismételhetetlen minden egyes ember, de mindig egyenrangú emberek táncolnak, és hatnak is egymásra. Tradicionálisan az argentin tangóban a férfi találja ki, hogy merre menjenek, tehát nagy kreativitást kell belevinnie a táncba. (Az irányítás szót én nem is szoktam használni, mert rossz érzéseket kelthet.) Ha egy táncra igent mond egy nő, akkor az az ő szabad akarata, hogy ebbe a partnerségbe belép, és aktivitásával azonos értékű pár lesz a kreativitásban is. Ez a folyamatos egymásra hatás jellemzi a tangót. Párterápiában, ahol az argentin tangó eszközét használjuk, négyen vagyunk jelen a terápiás térben dr. Tarján Emőkével együtt.

– Úgy képzelem, hogy egy ilyen terápiás helyzetbe a kapcsolatukban elakadást tapasztaló párok mennek be. De hiába mondják a párok, hogy készen állunk a változásra, én úgy gondolom, soha senki nincsen igazán készen a változásra, mert feljöhetnek azok a lelki tartalmak, amelyek akár ijesztők is lehetnek.

– 16 éve oktatok tangót, és ahány pár, annyi helyzet. Mindig az elképzelt valóság és a félelmek azok, amelyek a legnagyobb torzulást okozzák a kapcsolódásban. Azokra a félelmekre, elképzelésekre gondolok, amelyekkel megérkezünk egy párkapcsolatba, vagy a párkapcsolattal megérkezünk egy gyógyulást ígérő térbe. Ezek a feltételezések hozzák azokat a fantáziákat, amelyeket aztán próbálunk belelátni a valós helyzetbe. Például érezhetem úgy, hogy bántanak, miközben lehet, hogy az összes ember, aki a közelemben van, azért dolgozik, hogy nekem jobb legyen. Ez egy nagyon tipikus helyzet, mindannyian hasonlókkal küzdünk.

– Jól gondolom, hogy a pszichoterapeutával együtt neked mint terapeutajelöltnek az a feladatod, hogy a kliensek ki tudjanak lépni abból a dobozból, amelyből addig kommunikáltak egymással?

– Mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga megélése. Ugyanazt a filmet nézzük, mégis két különbözőt látunk. Így működik a pároknál is. Egy ilyen folyamatban rendkívül fontos a segítő személyek megtartó ereje, mert ez teszi lehetővé, hogy a magát bántva érző személy a saját erőforrásaiból kitehesse a közös térbe az ő bántalmait. Senkit nem érhet értékítélet vagy irányítás ebben a folyamatban. Ugyanakkor gyakran előfordul, hogy az egyik fél kiteszi a megbántottságérzését, a másik pedig vádolva érzi magát emiatt. Ebben a helyzetben kell nagy segítséget nyújtani ahhoz, hogy elfogadjuk a másik sérelmét, megőrizve a saját integritásunkat. A folyamatos együttműködés az argentin tangóban is igényli az énstabilitást.

Nem tudok a másikra reagálni, ha én magam nem vagyok a saját lábamon megálló, a helyzetemet ismerő személy. Ha ebből levesszük az argentin tangót és a mozgást, akkor máris ott vagyunk, hogy ez bármilyen kapcsolati helyzetre igaz.

Kép

Kép: Huszár Tamás

Az argentin tangóba anélkül, hogy bárki bántva érezné magát, ezeket a tudásmorzsákat, sőt inkább összefüggéseket is belevihetjük. A mozgás által fizikailag megtapasztalhatjuk a stabilitást, azt, hogy a másiktól jövő információ, hatás nem csupán hasznos, hanem még jó érzés is. Reagálhatok majd úgy, ahogy én szeretnék, és nem úgy, ahogy a félelmeim diktálják, amit megtanultam valamilyen korábbi destruktív helyzetben.

– Sok férfi fél a nőktől, a női energiától, mert sok neki, ijesztő lehet az a nyers, áramló női energia, amely feljöhet egy nő testéből, lelkéből. Te tapasztalod ezt?

– Gyakran tapasztalom. Meglátásom szerint a nők sokkal intenzívebben tudják megélni a saját női erejüket, a nemiségük én-erejét. A férfiak viszont gyakran félnek a saját erejüktől, a saját férfiasságuktól. Hadd hozzak be egy kifejezést, amelyet negatívan szoktak használni: agresszió. Minden egyes személy telve van agresszióval. Ez se nem jó, se nem rossz, ez egy erőforrás. Az agressziót el lehet vinni bántásba, és el lehet vinni szenvedélybe. Sok rossz példa homályosítja el a férfierőnek a világunkban betöltött hasznát, sok férfi nem tanulja meg, hogy az agressziót lehet jól is használni. Az argentin tangóval végzett önismereti munkánkban fontos, hogy ezt az erőforrást segítsünk feltárni a személyekben, majd tudatosan jól felhasználni. Ez is kell a stabilitáshoz, amitől két ember jó partner tud lenni, a partnerségen belül pedig kialakul egy természetes függés. Egyszerre leszünk függetlenek és egymástól függők az együttműködésben. Argentin tangó is létezik szólóban – de minek? Mindig kell hozzá a partner.

A gyermekek életének utolsó szakaszánál zajló folyamatokba hogyan tud támogatóan kapcsolódni egy szakember?

Azok a családok, akik bekerülnek egy gyerekhospice-ba, már sok mindenen túl vannak a gyermek betegsége kapcsán, krízisben élnek, tehát krízisintervencióra van szükség: szakemberként azt kell megnézni, hogy mi az, ami most a legnehezebb számukra érzelmileg. A haldokló gyerek is egy gyerek, ugyanúgy kell vele játszani a kapcsolatfelvételkor. Mivel meseterapeuta is vagyok, mindig meséket kerestem, például megküzdős meséket, hős meséket, amikben a lovag legyőz valamilyen gonosz erőt. Az ilyen erőt adó mese a félelmek legyőzésére nagyon jó. Körbejárjuk, hogy mik a kedvenc témái, milyen típusú filmeket, meséket szeret, mit szeretett eddig csinálni. Egy ágyban fekvő gyereknél is játékra lesz szükség, de ha nem tud fölülni, akkor ugyanúgy lehet neki mesélni, hanggal kapcsolódni hozzá. Olyan ez a folyamat, mint a kakaós csiga: kívülről befelé haladunk, lépésekben a lényeg felé, míg eljutunk oda, hogy a betegséggel, a nehezen elfogadható dolgokkal mit kezdjünk. Aztán persze el kell jutni a halálhoz is. Ha valakinek a halálára készítünk fel családtagokat, akár a gyermek testvérét, mindenképpen beszélni kell arról, hogy mi magunk hogyan viszonyulunk a halálhoz.

A szülők sokszor aggódnak, hogy a pszichológussal töltött idő esetleg felzaklatja a gyermeket, olyasmit mond el a pszichológus, amit ők nem szerettek volna. Mivel ez feszültséget kelthet, rendszeresen behívom a szülőket is egy közös relaxációra, amiben megtapasztalhatják, hogy a pszichológus nem ijesztget, hanem segíteni próbál.

Ha kiépül egy kapcsolat a gyermek és a pszichológus között, elmond-e bizalmas dolgokat, amiket másnak nem mond el, amit jó akkor és ott letenni?

A gyerekek, a tinédzserek is sokkal inkább a mának élnek, mint a felnőttek. A mindennapjaikkal küzdenek, például az állapotukkal. Ha pedig valaki már kicsit lebegő tudatállapotban van, ott egyáltalán nem a földi dolgok foglalkoztatják, hogy mi volt vagy van, sokkal inkább előre tekintenek. Volt egy fiú, aki betegségében már nagyon előrehaladott állapotban volt, ott is félt az anyuka, hogy miről fogok vele beszélgetni. Utazásaimról meséltem neki, hiszen a „másvilág” is egyfajta utazás egy ismeretlen világba. Kis idő múlva, amikor mondtam, hogy talán ennyi most elég lesz, a fiú arra kért, hogy maradjak és beszéljek tovább, minden rendben lesz. Érezhető volt, hogy ő már odaátra készül, és úgy gondolja, hogy ez rendben lesz.

Nagyon különös hallani egy kívülállónak, amikor egy gyermek ennyire racionálisan végiggondolja, hogy mi fog következni. Egy pici gyerek, mondjuk egy óvodás mennyire érti, tudja, hogy mi történik?

Mindig megkérdezik, néha még szakemberek is, hogy tudja-e egy gyerek, hogy ő meg fog halni. Egyértelmű válasz az, hogy igen. Polcz Alaine „Meghalok én is? A halál és a gyermek” című könyvében ír arról, hogy mi alapján tudja ezt a gyerek. Úgy lehet megfogalmazni, hogy a gyermek is érzi, hogy ez a folyamat nem az élet, nem a mozgás felé visz, túlságosan elfárasztja minden, egyre kevesebb dologra képes. Ez egy kisgyerek számára is érzékelhető.

Hogyan nyilvánul meg a halálfélelem a gyerekeknél?

Például rajzokban is ki tudja kifejezni sokféleképpen, hogy fél a végtől, az elbúcsúzástól, az egyedülléttől. A halálnak különböző összetevői vannak, és ezekre utalhat szimbolikusan képekben, szavakban. Ha egy mesét mesélek, ott is olyan részt emel ki, ami erről szól.

Az az igazság, hogy egy kisgyereknél legtöbbször a szülők nem tudják elfogadni az utolsó pillanatig sem, hogy el kell tőle búcsúzni.

A hospice-team mindig megpróbálja segíteni őket abban, hogy a valóság felé mozduljanak el, de ez nem mindig sikerül. Nem mindig tudja elfogadni a család a realitást, valahogy mindig van egy reménykedés, hogy nem úgy lesz, ahogy akár látszik, vagy ahogy az egészségügyi szakemberek mondják. Ilyenkor a gyereknek is nehéz a dolga, mert sokszor tapintatból sem beszél arról, hogy ő mit gondol vagy mit érez.

És a saját testi fájdalmai? Talán annyira hozzászokik, hogy háttérbe szorítja?

Nem, az orvosok mindig megpróbálják csillapítani a fájdalmait annyira, hogy a mindennapi élet tudjon folyni, ne csak altatásban vagy kábultan létezzen. Megpróbálják keverni a fájdalomcsillapítókat, hogy mi az, amitől még éber lehet a tudat, de fájdalma nincsen. Egy ideig hat a gyógyszer, aztán már kevésbé hat, megint emelkedik a fájdalomszint, újra kell a gyógyszer, a fájdalmat nem tudják teljesen lenullázni. Nem lehet megszokni a fájdalmat, az mindig központban van. Ezért fontos a relaxáció vagy játék, vagy bármi, ami új fókuszt ad a gyereknek.

Egyszer azt mondtad, túl hamar felnőnek ezek a gyerekek…

Sokszor bölcsebben gondolkodnak és beszélnek, mint a felnőttek. Egy ilyen nehéz krízis mindig „felnöveszti” a gyereket, hiszen olyasmik történtek vele, amik rákényszerítették, hogy felnőttebben viselkedjen és gondolkodjon, mint a saját korosztálya. Egy óvodás nem foglalkozik az élet nagy kérdéseivel, csak akkor, amikor ezzel közvetlenül találkozik, és az bizony olyan komolyságot, felelősségtudatot, tűrőképességet követel meg, ami normális esetben sokkal később jönne el. De egy veszteség, egy testvér gyásza is ugyanilyen nagy krízis, ami szintén felnöveszti az embert. A gyerekek bizonyos szempontból organikusabban élnek, gondolkodnak, mint a felnőttek, akik már túlbonyolítanak dolgokat.

Beszélnek-e arról, hogy mi lesz a szüleikkel?

Ha egy összetört szülőt lát egy gyerek, akkor aggódik, hogy mi lesz vele, ha ő meghal, mert akkor még jobban össze fog omlani. A tinédzserek gyakran meg is kérik a szülőket, hogy őrizzék az emlékét, de éljenek tovább.

A szülő és a gyermek búcsújánál ott van a szakember?

Nem feltétlenül. Nekünk a felkészítés a feladatunk, hogy ott tudjon lenni, hogy tudjon erről beszélni. Természetesen előfordult, hogy ott voltam, és együtt beszélgettünk. Ez egyfajta mediátor szerep, amikor rajtam keresztül olyasmi is kimondható, amit ők esetleg egymással szemben nem tudnak kimondani. Például azt, hogy romlani fog az állapota, és el kell búcsúzni. Emlékszem olyan esetre, amikor a szülőkkel megbeszéltem, hogy erről lesz szó, és látszott, hogy nagyon nehéz ez nekik. A betegágynál pedig azt láttam, hogy a gyerek tudja és elfogadja, hogy közeleg a búcsú. A szülők sosem hiszik el, hogy a gyerek tényleg tudja ezt, de ha mind a ketten fel vannak készülve egy ilyen beszélgetésre, és megtörténik, az egy áttörés.

Az őszinteség mindig megnyugtatóbb és feszültségoldóbb, mint kerülgetni egy tabut.

Nagyon fontos a hospice-ban, hogy sosem egyetlen ember, hanem a hospice-team segít a családnak: a nővér, főnővér, orvos, pszichológus, gyógytornász, akiket egy közös attitűd kapcsol össze, és ez adja a megtartó erőt. Egy kórházban mindenki a gyógyulásra próbál koncentrálni, és néha elvész az, hogy a betegnek lehetnek kétségei, félelmei, vagy lehet haragos.

Kép

Révész Renáta Liliána

A gyermekgyász témakörében a szakember másik kapcsolódási pontja, ha a gyermek által megélt veszteség feldolgozásában kell segíteni a gyermeket. Mi az, ami jellemzi a gyermekek gyászát?

A gyász krízisfolyamat, vannak kísérő tünetei akár érzelmileg, akár gondolatokban. Ahogyan minden krízisben, úgy itt is szükség van edukációra: egy óvodásnak is fontos, hogy elmondjuk neki, mit jelent a halál, azt, hogy ez mindenkivel így történik majd egyszer. Vele is meg kell beszélni, hogy mit érez, mit gondol, hogyan tud ő ehhez a helyzethez kapcsolódni. Ebben egy mesekönyv vagy egy elmesélt népmese is nagyon jól tud segíteni. Ilyen helyzetekben olyan mesét választok, ahol a főhősnek hasonló érzései vannak, mint neki.

Nagyon hálás a gyerek azért, ha azt érzi, én értem, hogy mi van most vele, és azért is, hogy lehet erről beszélni.

Ezekről a nehéz helyzetekről a gyerekek gyakran nem tudnak beszélgetni a környezetükkel. Találkoztam például egy kiskamasszal, aki onkológiai beteg volt. Hosszú ideig tartanak a kezeléssorozatok a kórházban, és elkerülhetetlen, hogy az osztályon valaki meghal, és erről a többiek is tudnak. Az srác barátja is meghalt, és a környezete nem tudta, hogy őt, aki még a kezelés aktív részében van, hogyan biztassák, hogy ne alakuljon ki a gyásszal együtt járó depresszió. Ezért a gyászról nem is próbáltak vele beszélni. Amikor találkoztunk, sokat beszélgettünk arról is, hogy az emberek hogyan gondolkodnak a halálról. Ő maga hozta fel a barátja halálát. Beszélgettünk arról, hogy mi fáj neki, milyen emlékei vannak. A találkozó végén azt mondta, „végre valaki, aki erről beszél velem”. Tudtam, hogy most leteheti ezt a terhét, ez feszültségoldó lesz számára, és segít megküzdeni a betegségével.

A feldolgozatlan gyász felnőtteknél komoly testi, lelki, mentális elakadásokat okozhat. A gyermekeknél hogyan történik ez?

Akinek segítenek, annak nem lesz feldolgozatlan gyásza. S hogy mivel tudnának segíteni a felnőttek? Biztosan nem azzal, hogy kérdezősködnek és szörnyen aggódnak. Ez a gyereknek is terhes, mert akármilyen nehézség is adódik, a gyerekek igenis próbálnak túlélni. Nem kell attól tartani, hogy egy gyerek feladja, mert többnyire megpróbál küzdeni. Ez azt is jelenti, hogy időnként elfelejti mindezt, háttérbe szorítja, és éli a mindennapi életét, játszik, nevetgél, eszik. Néha pedig megengedi, hogy a gyász újra visszatérjen az életébe. Úgy lehet tehát segíteni egy gyereknek, hogy beszélünk neki arról, hogy nekünk is vannak/voltak fájdalmaink, és mi hogyan, mivel küzdöttünk meg gyerekként, mi volt nekünk akkor nehéz egy hasonló szituációban, mi segített. A pszichológusok is ezt csinálják végső soron, amikor a gyásszal járó tüneteket próbálják meg oldani. A bűntudatot, az el nem fogadhatóságot át kell alakítani, és igen, részeredményekben kell gondolkodni. A halál a mi társadalmunkban iszonyú tabu, ahogyan a gyász is tabu, és ha nem akarunk ezekről a témákról beszélni, nem is lehet segíteni. Ha egy családban veszteség van, a felnőttek a saját krízisükben botorkálnak, még azt is gondolják, hogy ha nem beszélünk róla, az a feszültségtelenítés útja. Ezért szokott bennszorulni a gyerekekben sok minden, mert a külvilág azt mondja, nem beszélünk erről, mert túl fájdalmas. Sokkal jobb, ha beszélünk az eltávozottról, ha felidézünk az emlékeket. Az sem baj, ha sírunk. Bárhogy is kezdünk el erről beszélni, az lehetővé teszi, hogy a gyerek kérdezzen, kapcsolódjon, vagy elmondja, ami eszébe jutott. Ha nem beszélünk róla, a gyerek tapintatos lesz, és ő sem beszél. Ha bárhogyan, de beszélünk a saját érzéseinkről, ahhoz ő is tud kapcsolódni akár gondolatban, akár érzésben.

A felnőttek gyakran lekicsinylik a gyerek veszteségét, például azt, hogy elmegy egy tanára, vagy összeveszett a barátjával, miközben a gyerekben ez nagyon mély szomorúságot indukálhat.

Amikor szakembereknek tartok workshopot arról, hogyan lehet gyerekeknek segíteni a gyászban, akkor már az elején foglalkozom azzal, hogy a veszteségek egy nagyon tág kategória. Valóban, a kedvenc macim elvesztése, az első barátság megszakadása is lehet jelentős trauma, vagy amikor a tanító nénitől vagy az óvó nénitől el kell búcsúzni. Ezek a veszteségek hasonló folyamatok, mint a gyászfolyamat. Ugyanúgy van benne kétségbeesés, szomorúság, egy depresszív időszak, van esetleg düh, haragszunk valakire, valamire. Amit a külvilág gondol arról, hogy mennyi idő alatt lehet földolgozni a veszteséget, az nem mindig úgy van. A gyászban az is nagyon fontos, hogy addig lehessen valamilyen érzést érezni, ameddig az tart. Ameddig nekem tart.

„Hosszú és nagy amplitúdókkal tarkított volt az az önismereti út, amíg eljutottam a neheztelés, vádaskodás, önvád és önsajnálat mocsarából az elfogadás, elengedés és megbocsátás kapujáig.

Már évekkel az elköltözésünk előtt elindult bennem az érzelmi és fizikális leválás, a férjemtől való elválás iránti vágy, ám éretlen személyiségem, anyagi kiszolgáltatottságom és a vallásos meggyőződésemből fakadó lelkiismeret-furdalás miatt még sok méltatlan kört futottam, mire eljutottam a „minden mindegy, csak így tovább nem” állapotához. Ezt azonban már gyors döntés és tett követte.

Kezdetben hihetetlenül felszabadító érzés volt magam mögött hagyni a mindennapjaimat kitöltő szorongást és kiszolgáltatottság-érzést. A kezdeti eufória azonban viszonylag hamar alábbhagyott, amikor szembesültem gyermekeim fájdalmával, ellenállásával és szemrehányásaival.

Életemet, mindennapjaimat tizenöt éven keresztül a családomnak szenteltem, identitásomat a szolgáló, áldozati mentalitással átitatott feleség- és anyaszerepem adta.

Ebben az időben az önmagamról alkotott képemet a saját értékemről, szerethetőségemről szinte kizárólag a külső visszacsatolásokból merítettem.

Kellő maximalizmussal és kontrollal felvértezve igyekeztem szerepeimnek a lehető legjobban megfelelni, elnyomva a belső, időről időre egyre erősebben feltörő hangot, amely azt súgta: ez nem én vagyok, nem erre lettem teremtve.

Mivel önálló életem kezdetén sem rendelkeztem kellő tapasztalattal, újra és újra visszatértem az ismert, biztos és jól megszokott mintáimhoz. Bár fizikailag már külön éltem a volt férjemtől, az örökös bizonyítási vágy, hogy jó és szerethető legyek – immáron a gyerekeim szemében –, ugyanolyan döntésekre sarkallt, mint az együttélésünk idején, újra kiszolgáltattam magam, és átadtam neki a teljes irányítást, csak más módon.

Mindeközben dacolva a családom, gyermekeim és a környezetem rólam alkotott elképzelésével, őrült önkeresésbe és önmegvalósításba kezdtem. Hatalmas belső energiákat mozgósítva kezdtem el keresni saját magamat és az utamat. Ki is vagyok én? Hogyan juthattam ideáig? Életben tudok maradni egyáltalán, vagy tényleg alkalmatlan vagyok mindenre? Lesz-e boldog életem, vagy a küszöb alatt fogok visszacsúszni a volt férjemhez, ahogyan azt jósolta korábban? Vannak-e talentumaim, és ha igen, melyek azok? Képes vagyok-e létrehozni olyan értéket, amely mások szemében is az?

Kérdések és válaszok cikáztak a fejemben, s hol a lelkes elszántság, hol a teljes reménytelenség kerekedett felül bennem.

A mindennapok teendői közepette, a bennem zajló káoszban sajnos sokszor nem maradt kellő energiám és értő figyelmem a gyermekeim lelki szükségleteire.

Apjuk velem ellentétben – talán nem is teljesen tudatosan – folyamatosan azt sugallta nekik, hogy ő az erős apa, mellette vannak biztonságban. Sajnos akkori bizonytalanságom ezt látszólag alá is támasztotta. Míg én tudatosan nem beszéltem negatívan az apjukról – egyrészt az ő érdekükben, másrészt azért, hogy jó anyának és jó embernek tűnjek a saját szememben és az övékében is –, addig az apjuk erőteljes egyoldalú negatív véleményének és pszichikai ráhatásának köszönhetően a gyermekeim egyre jobban figyelmen kívül hagytak engem, és egyre jobban eltávolodtak tőlem. Minden korábbi emléket, félelmet, lelki és fizikai erőszakot, amelynek tanúi voltak, töröltek.

A szörnyű manipulatív játszma odáig fajult, hogy idővel elkezdtek ellenséget látni bennem annak ellenére, hogy a perek során, amelyeket a volt férjem indított ellenem, minden tény, szakértői vélemény és bírói döntés engem igazolt. A harc – én egyértelműen annak éltem meg – érzelmi, és nem értelmi szinten zajlott. Az évekig tartó pereskedés olyan lehetetlen állapotot szült, amelynek – az egész családunkat ismerő pszichológus szerint – az egyetlen megoldása, hogy valaki hátrébb lép, mert különben a gyermekeink teljesen tönkremennek. A friss, nekem kedvező bírói határozat ellenére mind a három gyermekemet elengedtem.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Priscilla du Preez/Unsplash

Pokoli fél év következett, semmihez nem fogható, rettenetes fájdalom és mélyrepülés. Mindent elveszítettem, ami az addigi életem lényegét, értelmét adta.

Talán az életemet is eldobtam volna, ha Isten mindezt megelőzve nem bíz rám még egy gyermeket, akiért egyszemélyben voltam felelős.

Miután a halál nem lehetett opció számomra, maradt az életben maradás mint egyetlen lehetőség. Ez volt az a pont, amely végérvényesen átfordította az életemet. Ha már élnem kell, akkor csak azért is boldog leszek!

Szakemberekhez fordultam. Korábban is kértem már segítséget, de akkor a saját lényem és igazam megerősítését vártam tőlük. Most azonban már értelmét vesztette ennek bizonygatása, már mindegy volt, mi a vélt vagy valós igazságom. Ennek köszönhetően váltam nyitottá arra, hogy új életet kezdjek, és a múlt helyett a jelenre és a jövőre koncentráljak, bármi is az ára. Szakemberek segítségével ráléptem az igazi önismeret útjára, szembenézve saját felelősségemmel, döntéseimmel és azok következményeivel. Időről időre, mint a hagyma egy újabb rétegét lehántva, kezdtem felismerni saját motivációimat, megtalálni önazonosságomat, elengedni a nehezteléseimet Isten, a szüleim, saját magam, gyermekeim, majd utoljára a volt férjem irányába.

Az időközben alakult párkapcsolatom nehezen, de túlélte a megpróbáltatásokat, sőt egyre jobban elmélyült: ma már boldog és kiegyensúlyozott házasságban neveljük a gyermekünket. Ahogyan a természetes világunkban haladtam önmagam igazibb megismerése felé a pszichológus, coach, önismereti könyvek és belső önismereti munka segítségével, úgy tudott a természetfeletti Alkotó, lelkem Ura és Istene gyógyítani, kiteljesíteni.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a múltban megélt legnagyobb fájdalmaim és megtapasztalásaim adják mai erőmet az emberek szolgálatára.

Ma már végtelenül hálás vagyok ezért a változásért, ugyanakkor biztos vagyok abban is, ha előre tudom, milyen áron érem el ezt a mostani testi-lelki-szellemi harmóniában gazdag életet, nem vágok bele.

Nagyobb gyermekeim – kettő a háromból – ma sem állnak szóba velem, de hiszek benne, hogy egy folyamat részesei vagyunk, és szilárdan él a szívemben a remény, hogy valahol, valamikor újra egymásra találunk.”

Koraszülöttként érkezett, forró téglákkal tartották melegen

Az államokban, amelyekben (pontosabban: amelyek közül az egyikben) született, ma is legendaként emlékeznek rá, de nem mindenki tudja, hogy a Dorothy Dix csak írói álneve volt, valójában Elizabeth Meriwether Gilmer néven látta meg a napvilágot. Az államokat azért említjük többes számban, mert abszurd módon Kentucky és Tennessee is a saját szülöttjeként büszkélkedhet Elizabeth-tel, miután a családi birtok, ahol világra jött, a két állam határán helyezkedett el, és mindkettő területére átnyúlt.

1861-es születése körülményei nem azt vetítették előre, hogy 90 évig élhet, ugyanis koraszülöttként, orvosi és szülésznői segítség nélkül érkezett, s inkubátor helyett napokig forró téglákkal és palackokkal melegítették a testét, egy takarókból formált sátorral körülvéve. Túlélte, megerősödött, de arra még mindig kevés esély látszott, hogy valaha is szellemi foglalkozásban teljesedjék ki, miután általános iskolába az akkori déli viszonyok miatt egyáltalán nem járt. Irodalmi és történelmi műveltsége nagy részét egy átutazó tanárnak köszönhette, aki gyakran megszállt a vendégházukban, s ilyenkor mindig felolvasott neki a nagyapja könyvtárában található Shakespeare, Scott, Dickens és más kötetekből.

Édesanyja halála és édesapja újraházasodása után Elizabeth-et tinédzserként beíratták a Clarksville-i Női Akadémiára, aminek a legfontosabb hozadéka az volt, hogy végre elkezdhetett írni. Végzésekor záródolgozata kiemelkedett a többiek munkái közül, a szatirikus esszé címe ez volt: „A mindenható dollár egyetemes uralmáról, amelyért mindent meg lehet vásárolni”. Érdekes gyerekkori hatás az életében, hogy a birtokukon dolgozó rabszolgák közül egy Mr. Dicks nevű a polgárháború után is a családnál maradt. Ő volt az, aki elrejtette a családi ezüstöt, amikor északi katonák jöttek a házba, és Elizabeth később ezt az eseményt használta fel első újságcikke témájaként.

Művésznevét, a Dix-et is Mr. Dicks tiszteletére választotta, ehhez illesztette az általa sosem kedvelt Lizzie helyébe a Dorothyt.

Rossz házasságból adott házassági tanácsokat

Élete egyetlen romantikus epizódja már fiatalon elkezdődött, de sajnos ez sem volt túl romantikus. Mostohaanyja jóképű, országjáró, „nagy dumájú” testvérével, a tíz évvel idősebb George Gilmerrel kerültek közel egymáshoz. Dorothy sosem volt népszerű a fiúk körében, furán is öltözködött például, így nem találták vonzónak, ezért „az iskolát befejezve felhúztam a hajam, és férjhez mentem, ahogy az a népemnél törzsi szokás volt” – emlékezett vissza a Gilmerrel 1882-ben kötött házassága okaira. A kapcsolat nem sok boldogságot hozott nekik, pénzhiánnyal és egészségi problémákkal küszködtek. Dorothy idegösszeomlásszerű állapotban hamar a család Mississippi-folyó menti nyaralójában kötött ki gyógyulni, ahol írni kezdett. Szomszédja, egy újság tulajdonosa felfigyelt rá, s munkát ajánlott neki.

Ekkor írta meg Mr. Dicks történetét a férfit női főszereplővel helyettesítve, és sikerének hála 1896-ban saját rovata indulhatott a New Orleans-i Daily Picayune nevű lapban „Vasárnapi Saláta” címmel. Itt alapozta meg a hírnevét, ám 1901-ben jól fizető állást ajánlottak neki a New York Journalnél, és egy időre a „Nagy Almába” költözve bűnesetekről, gyilkossági perekről tudósított kiválóan, a bűnügyi újságírást egészen 1917-ig űzve. Igazi nagy rovata azonban 1917-től a „Dorothy Dix megmondja” (Dorothjy Dix Talks) című lett, amelyben házassági, magánéleti tanácsokat osztogatott, ezt világszerte 273 kiadványban publikálták.

Ráérzett az emberek vágyaira és lehetőségeire

Elsöprő népszerűségre tett szert, ennek titkát kortársai és az utókor is kutatta. Valószínűleg különös pszichológiai érzékkel találta el, melyik olvasó mit szeretne olvasni tőle tanácsként, egyszer ő maga jegyezte meg Abraham Lincoln elnökről, hogy azt csodálta benne, hogy „amikor beszélt, az emberek úgy hallották, mintha ők maguk gondolkoznának hangosan”. Ilyen lehetett Dorothy is, csak írásban.

Hiteles pedig szerinte attól lett, hogy sokszínű, zaklatott életet élt, és a tapasztalatai megmutatták, hogyan lehet a nehézségek közepette is boldogságra lelni.

A szenvedéseiből merítette tehát az olvasóknak felkínált megoldási lehetőségeket. „Csak azok a nők nyerhetik el azt a széles látókört, amely a világ kistestvéreivé teszi őket, akiknek a szemét előzőleg könnyek mosták tisztára” – vélte.

Elemzők úgy magyarázták tanácsadási technikáit, hogy azok leegyszerűsítve kétirányúak voltak. Ha úgy látta, olvasója abban a helyzetben van, hogy képes változtatni az életén, akkor cselekvésre ösztönözte, de aki anyagi vagy családi okból nem tudott lépni, annak az élethelyzete elfogadását és életszemlélete módosítását javasolta. Három liftkezelő például azzal a – nem szerelmi jellegű – panasszal kereste meg, hogy megőrülnek a munkájuk monotonitásától, mire ő azt írta: vegyék észre, a felvonó kezelése során mennyi emberi dráma zajlik a szemük előtt, s többé nem fognak unatkozni.

Nem volt tévedhetetlen

Amikor egy csapat középiskolás lány kérdezte tőle, hogy érdemes-e abbahagyniuk az iskolát, hogy férjhez menjenek, Dorothy határozottan válaszolt: „Talán, ha oly keveset tudnék az életről, mint ti, elég ostoba lennék ahhoz, hogy abbahagyjam a tanulást. De mivel megházasodtam, és már idősebb is vagyok, minden erőmmel arra buzdítalak titeket: halasszátok el azt az esküvőt még öt–hat évre…”

Egyik legnépszerűbb cikke, a „Javaslatok a boldog élethez” tíz tippet sorolt fel és részletezett, ezek közül első és legfontosabb: „legyen boldogságakarat!” A többi kilencből is hat a gondolkodásra és nem a cselekvésre összpontosított. Az újságírónő könyveket is írt, amelyeket ma önsegítőknek neveznénk, például: „Hogyan nyerjünk el és tartsunk meg egy férjet”, illetve „Hétköznapi segítség hétköznapi embereknek”. A tanácsadást azzal a szerénységgel végezte, hogy ő sem tévedhetetlen, azt is bevallotta, nem tudja mindenre a választ. Egyszer ezzel a mondattal fordult egy kollégájához: „Ha valaha is eljön a nap, amikor azt gondolom, mindenben igazam van, ígérd meg, hogy lelősz!”

A csúcson szinte bálványozták

Munkássága a nők jogaiért való küzdelemről is szólt. „Hétköznapi nő” című írásában arra buzdította az olvasókat, hogy becsüljék többre a háztartási munkát, mert „a hétköznapi nő az élet igazi hőse”. Egy választójogi beszédében is a háziasszonyokért szólalt fel, akik megteremtik a hátteret a férfiak eredményeihez, és akik a legkeményebben dolgozó, de a legrosszabbul fizetett munkások (voltak szerinte) a földön. A nők szavazati joga mellett is kiállt, mondván: „A politika minden egyes kérdése érinti az otthont, azon belül különösen az otthon tartózkodó nőt.”

Pályája csúcsán évente 100 ezer levelet kapott, az USA-n kívül az Egyesült Királyságból, Ausztráliából, Új-Zélandról, Dél-Amerikából, Kínából és Kanadából is.

Egyesek szinte vallásos jelentőséget tulajdonítottak a szavainak, de ha ő ezt tapasztalta, inkább lelkészhez irányította őket. Bár azt elismerte: „Az én asztalom gyóntatószék is volt, amelyen férfiak és nők nyitották ki a szívüket.” Ahogy Dix asszony sikere nőtt, ajándékokat, karácsonyi meghívásokat, sőt, a becslések szerint heti egy házassági ajánlatot is kapott magánszemélyektől.

A legszeretettebb nőként halt meg

Bár gyermeke nem született, sokszor kvázi szülői tanácsokat is adott, saját házassága problémáit azonban képtelen volt megoldani. A férje hangulatingadozásokkal küzdött, sosem volt elégedett semmivel, és egyre ellenségesebb lett Dorothyval szemben is. A világ tehát szerette őt, de a párja nem. Egyszer egy világ körüli útra is elmenekült az otthoni bajok elől, ahonnan megújulva tért vissza. George végül szanatóriumban kötött ki, és 1929-es halála után Dorothy úgy is mélyen gyászolta őt, hogy csaknem fél évszázadon át inkább csak szenvedett mellette.

Az viszont, hogy más gyötrődő férfiaknak és nőknek az íróasztalát elárasztó leveleire válaszolhatott, ismét helyreállította a lelki egyensúlyát. Addigra már több követője volt, mint a korabeli íróknak, Internet nélkül is influenszerré vált. A nyolcvanas évei végéig írt, „a világ legszeretettebb nőjének” is nevezték. Fizikai korlátait túllépve dolgozott, ennek eredményeként 1950. április 17-én az íróasztala fölé zuhanva találták: agyvérzést kapott.

A következő 21 hónapban mozgáskorlátozottként egy kórházban élt, de a humorából mit sem veszített.

Csendesen halt meg 1951 decemberében, nem sokkal a kilencvenedik születésnapja után. Temetése napján egy szegény házaspár és kamasz fiuk érkezett a temetőbe. „Egyetlenegyszer sem láttam őt – mondta a férfi, és elsírta magát. – De nap mint nap olvastam. Azt hiszem, Dorothy Dix elmondása alapján választottam a feleségemet, és az Úr tudja, hogy ezt a fiút is eszerint neveltük. Dolgozó ember vagyok, de kivettem a mai délutánt, hogy annyit mondhassak: »Köszönöm, Miss Dix«.”

Így él tovább Dorothy Dix
- Az ausztrál parlementben „Dorothy Dixer”-nek nevezik azt a kérdést, amelyet kormánypárti képviselő tesz fel a kormány miniszterének, hiszen ezekre válaszolva a kormány szinte közleményként adhatja elő álláspontját, politikai eredményeit. Az elnevezés eredete: kritikusai szerint Dorothy Dix olykor saját maga által írt kérdésekre fejtette ki tanácsadói véleményét.
- Andy Griffith gospelénekes-komikus „Make Yourself Comfortable” című 1955-ös dala egy férfi történetét meséli el, aki levelet ír Dorothy Dixnek, hogy tanácsot kérjen tőle egy agresszív nővel kapcsolatban, akivel éppen randevúzik.
A Rhode Island állambeli Providence-ben egy riporter egyszer így szólalt fel egy tárgyaláson: „Évekig egyetlen nagy amerikai gyilkossági per sem tűnt befejezettnek, amíg Dorothy Dix el nem foglalta a helyét a sajtóasztalnál. Nos, Dorothy Dix megérkezett. A tárgyalás most folytatódhat.”

Források:

• https://library.apsu.edu/collections/dix/butler.html
• https://library.apsu.edu/collections/dix/researchpapers/campbelllillian.html
• https://en.wikipedia.org/wiki/Dorothy_Dix
• https://peo.gov.au/understand-our-parliament/your-questions-on-notice/questions/what-is-a-dorothy-dix-question-and-what-is-she-doing-in-parliament

Olyanná váltam, mint az apám

„Anyukám mesélte, hogy amikor még velünk volt apu, úgy érezte, mintha egy hullámvasúton ülnénk. Gyakran voltak üldözéses téveszméi, és sűrűn volt lehangolt. Ilyenkor mindig azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, amitől anyu teljesen kiborult. Hosszas rábeszélés után apu elment szakemberhez, aki bipoláris depresszióval diagnosztizálta. Kapott gyógyszereket, egyre kiegyensúlyozottabb lett, de anyukám akkor már elindította a válókeresetet, mert gyakorlatilag belefogyott abba, amit apu mellett nap mint nap ki kellett állnia. Nyolcéves voltam, amikor megtudtam: apu nincs többé. Egy délután egy kis utcában összeesett, és meghalt. Felnőttként már tudom, hogy elvérzett az agya, vagyis aneurizmája volt. Meggyászoltuk, és éltünk tovább anyuval. Kamasz voltam, amikor a biztonság kedvéért anyu elvitt orvoshoz, hogy megnézzük, nem örököltem-e valamit édesapámtól. Kiderült, hogy nagyon is: a bipolaritásra való hajlamot. Felírtak gyógyszereket, de sem én, sem anyu nem akarta, hogy szedjem őket. Úgy gondoltuk, 14 évesen nem kell még ilyesmikkel mérgeznem a szervezetem.

Csakhogy idővel rendszeressé váltak a veszekedések otthon. Ha nem az történt, amit én akartam, kirobbant belőlem a düh, amit képtelen voltam megfékezni.

Törtem-zúztam, egyszer úgy elvertem anyut, hogy alig bírt felállni a folyosóról, egy másik őrült estén pedig fogtam az otthon talált összes nyugtatót, vettem a zsebpénzemből egy üveg bort, és otthon megittam a gyógyszerekre.

Ezután csak arra emlékszem, hogy hányok, és hogy anyu egy pohár vizet nyújt felém.

Voltak nyugodt periódusaim is, ilyenkor kenyérre lehetett kenni, s tele voltam jobbnál jobb ötletekkel. Mindent azonnal meg akartam valósítani, kicsit úgy éreztem, mindenható vagyok, s hogy ez a tettvágy és jóleső pörgés sosem múlik el. Remek jegyeim voltak, és mindent elsőre megtanultam, habár a tanáraim felfigyeltek arra, hogy ilyenkor a beszédem rendkívüli módon felgyorsul, néha alig értették, mit beszélek. Csak napi 3-4 órákat aludtam, éjjelente hasizomgyakorlatokat végeztem, és egyáltalán nem éreztem fáradtságot. Ez a periódus egy-két hét alatt lecsengett, aztán csak feküdtem az ágyban erőtlenül, mintha legalábbis lefutottam volna egy maratont.

Rádöbbentem, hogy veszélyt jelentek magamra és másokra

Egy újabb veszekedés alkalmával kiálltam a hatodik emeleti ablakunkba, és azt kiabáltam, hogy öngyilkos leszek. Anyukám húzott vissza és rántott le a hajamnál fogva a földre. Egy ideig püföltük egymást, ahol értük, majd egymást átölelve sírtunk. Ekkor döntöttük el, hogy igenis be kell szednem azokat a gyógyszereket.

A piruláknak köszönhetően megszűntek a szélsőséges hangulatingadozásaim, sokkal türelmesebb és empatikusabb lettem, sikeresen leérettségiztem, és mivel nagyon érdekelt a kémia és a biológia, felvételiztem a SOTE-ra, az Általános Orvostudományi Karra. Elsőre felvettek.

Jó volt látni, hogy bár anyukám miattam sír, de végre nem azért, mert bántottam, hanem mert elértem az első célom.

Végül csak négy félévet végeztem el a karon, mert akkora nyomás és olyan sok feladat nehezedett rám, hogy napi szinten pánikrohamokkal küzdöttem, és újra jelentkeztek nálam a dühkitörések annak ellenére, hogy szedtem a gyógyszereket. Úgy voltam vele, nekem az egyetem így nem éri meg, és otthagytam. Marketingterületen helyezkedtem el, megismertem életem párját, akivel csodaszép kislányunkat, Grétát neveljük. Szabadidőmben állatfigurákat horgolok neki, a többit pedig eladom. Végre úgy érzem, révbe értem. Nincsenek túlzások, csak az arany középút.

Nagyon nehéz kiszűrni, hogy ki bipoláris, és ki depressziós vagy borderline-os

„A bipoláris zavar egy labilis érzelmi állapot. Olyan hangulatzavar, amelyben a beteg felhangolt – mániás – és lehangolt – depressziós – állapotok váltakozását éli meg, innen ered az érzelmi hullámvasút hasonlata is. A beteg számára gyakorlatilag két valóság létezik, a kitörő jókedv és a depressziós időszakok váltakozása. Különböző súlyossági fokozatai vannak, és a magyar lakosság több mint 1 %-ára jellemző, férfiakra, nőkre egyaránt. A jelenlegi álláspont szerint a genetika, a biológiai és környezeti hatások együttesen vezetnek a betegség kialakulásához. Felfedezni viszont nehéz, hiszen a betegek gyakran kitűnően leplezik a problémájukat és akár évek is eltelhetnek, mire rájönnek a tünetek okára” – mondja dr. Tolvay Katalin pszichiáter, pszichoterapeuta, a Debreceni Egyetem oktatója, aki egyúttal hangsúlyozza, hogy nem személyiségzavarról van szó.

A bipoláris zavar nem a személyiség, hanem a hangulat krónikus betegsége.

„Ildikó esetében öröklődhetett a hajlam a bipolaritásra, de a stressz, a megterhelés is sokat nyomtak a latban. Egyébként ennek a betegségnek a spektruma meglehetősen széles, ezért nagyon nehéz laikusként megállapítani, hogy hol helyezkedik el a határ az egészséges pörgés és a mániás szakasz között. Kóros bipolaritás esetén a viselkedés már ellehetetleníti a mindennapokat: a mániás szakaszban a beteg teljesen kifordul önmagából, megváltozik a személyisége, dührohamai vannak, a viselkedése nehezen tolerálható, a beszéde gyors, a mimika és a gesztusok túlzóak, szertelenek. Ha egy bipoláris beteg nem fordul orvoshoz a tüneteivel, mert nem alakul ki nála betegségtudat, akkor a környezete életét biztosan megkeseríti, ráadásul – ahogy Ildinél láthattuk – önmagukra is veszélyesek lehetnek. Van, aki azt hiszi, hogy tud repülni, feláll a háztetőre és leugrik, van, aki 200 kilométer per órával előz ott, ahol tiltott, és olyan is akad, aki fél óra alatt elkölt több százezer forintot, majd miután „kitisztul”, szembesül azzal, hogy milyen komoly anyagi szerencsétlenségbe sodorta magát. Nem utolsósorban néha függőségek (alkohol, drog, szerencsejáték) mögött is bipoláris zavar áll a háttérben” – mondja a pszichiáter.

A sima depresszió és a bipoláris zavar közötti alapvető különbség az, hogy amíg a depresszió során csak lehangolt szakasz van, addig a bipoláris zavarban a depresszív és a mániás szakaszok váltakoznak.

E szakaszokon túl további két részt is megkülönböztetnek: a hipomániát és a „kevert” szakaszt. Az előbbi a mánia egy kevésbé súlyos fajtája, ekkor a beteg folyamatosan fel van dobva, nagyon aktív. A kevert fázis pedig olyan állapot, ahol a mánia és a depresszió tünetei egyaránt jelen vannak. A bipoláris zavar mind a betegnek, mind a hozzátartozóknak megterhelő lehet, de a helyzet nem reménytelen, ugyanis, ha gyógyszeres kezelést kap a páciens, idővel kialakul az arany középút, és teljes életet élhet.

Miért jött létre a férfivilágnap?

Thomas Oaster 1992. február 7-én indította el a nemzetközi férfinap projektjét, amely eleinte sikeresnek tűnt, de rövid idő elteltével már nem kísérte érdeklődés. 1999-ben újraindították Trinidad és Tobagóban az ENSZ támogatásával, és szinte azonnal csatlakozott a kezdeményezéshez az Amerikai Egyesült Államok, Európa, Afrika, Ázsia és a Karib-térség. Jerome Teelucksingh, aki újraélesztette az eseményt, november 19-ét választotta édesapja születésnapjának tiszteletére, valamint annak megünneplésére, hogy ezen a napon 1989-ben Trinidad és Tobago labdarúgócsapata egyesítette az országot a világbajnokságra való kijutás jegyében.  

Teelucksingh a nemzetközi férfinapot nem csupán a nemek közötti egyenlőség napjának hirdette, hanem olyan napnak, amelyen minden, a férfiakat és fiúkat érintő kérdés megválaszolható.

A férfivilágnap céljai között szerepel többek között a pozitív férfi példaképek népszerűsítése: nemcsak filmsztárok és sportemberek, hanem hétköznapi, munkásosztálybeli férfiaké, akik tisztességes, becsületes életet élnek. Ünnepelni kell a férfiak pozitív szerepét a társadalomban, a közösségben, a családban, a házasságban, a gyermeknevelésben. Fontos figyelni a férfiak szociális, érzelmi, fizikai és lelki egészségére és jóllétére. Kiemelt fontosságú a nemek közötti kapcsolatok javítása és a nemek közötti egyenlőség előmozdítása, ugyanakkor ez a nap felhívja a figyelmet a férfiakkal szembeni diszkriminációra a szociális szolgáltatások, a társadalmi attitűdök és elvárások, valamint a jog területén is.

Mitől kellene megóvni a férfiakat?

2016-ban rendkívül fontos mottója volt a férfiak világnapjának: „Állítsuk meg a férfi öngyilkosságot”. Kína kivételével ugyanis minden országban magasabb a férfiak öngyilkossági aránya, mint a nőké, egyes esetekben akár hat férfi öngyilkosság is jut egy nőére.

2020-ban a férfiak 3,88-szor többen haltak meg öngyilkosság miatt, mint a nők.

Egy ausztrál kutatás a következő okokat találta a legjellemzőbbnek a férfiak öngyilkosságával kapcsolatban.

Kapcsolatok: az öngyilkos férfiak többsége vagy nincs kapcsolatban, vagy nemrég vált el. A kutatások azt mutatják, hogy 10-ből csaknem 3 férfi öngyilkosság kapcsolódik a különváláshoz, és a különélő apák fele él át öngyilkossági gondolatokat.

Munka/munkanélküliség: az öngyilkosságot elkövető emberek többsége nem dolgozik, 10-ből 3 öngyilkossághoz kapcsolódik munkanélküliség. A munkanélküli férfiak két és félszer nagyobb valószínűséggel halnak meg öngyilkosság miatt, mint a munkanélküli nők, és közel 10-szer nagyobb valószínűséggel, mint a foglalkoztatott férfiak. A munkával kapcsolatos öngyilkosságok gyakori tényezői a stressz, a konfliktusok és a zaklatás. Az alacsonyabb képzettséget igénylő szakmákban, mint például a fizikai munka, nagyobb az öngyilkosság kockázata, mint a magasan képzettek körében.

Pénzügyek: 5-ből 1 férfi öngyilkossága kapcsolódik súlyos pénzügyi problémákhoz, a férfi öngyilkosság ötször nagyobb valószínűséggel kötődik pénzügyekhez, mint a női. Közismert, hogy a férfiak öngyilkossága mindig megugrik gazdasági visszaesés, válságok idején.

Alkohol és drogok: a férfi öngyilkosságok körülbelül 40%-a kapcsolódik alkohol- és kábítószer-problémákhoz.

Egyes kutatók szerint a leghatékonyabb férfi öngyilkosság-megelőzési beavatkozás a lakosság alkoholfogyasztásának csökkentése lenne.

Férfi egészség: az öngyilkosságot elkövető férfiak körülbelül 50%-ának van legalább egy testi/egészségi problémája. A fogyatékossággal élő férfiak kifejezetten nagy kockázati csoportot jelentenek, amit sokszor figyelmen kívül hagynak az öngyilkosság-megelőzést célzó kezdeményezésekben. Az egészségügyi szakembereknek nagyon fontos lenne figyelembe venniük a férfiak depressziójának jeleit is, mert az szintén vezethet öngyilkossághoz.

Miről nem beszélnek a férfiak?

Tízből legalább egy férfi tapasztal élete során komolyabb depressziót vagy szorongást, de kevesebb, mint a felük fordul szakorvoshoz. A férfiak 49%-a sokkal rosszabbul érzi magát lelkileg, mint amennyit bevall az életében jelenlévő embereknek. Az olyan nyomasztó életesemények, mint a kapcsolati különválás, a pénzügyi problémák, a párkapcsolati konfliktus, a gyász, a közelmúltban volt vagy függőben lévő munkanélküliség, a családi konfliktusok és a folyamatban lévő jogi ügyek, komoly szorongást válthatnak ki.

A férfiak hozzávetőleg 60 százaléka  él át legalább egy traumát az élete során, amely jellemzően balesetekhez, fizikai támadásokhoz, harcokhoz, esetleg halálesetnél vagy sérülésnél átélt szemtanúvá váláshoz kapcsolódik. A PTSD (poszttraumás stressz-szindróma) hetekkel, hónapokkal vagy akár évekkel az átélt trauma után is kialakulhat, és a személy újraélheti a traumatikus eseményt, rémálmokat, ijesztő visszaemlékezéseket tapasztalhat, számos egyéb aggasztó tünet is jelentkezhet.

A férfiak jellemzően nem beszélnek érzelmi küzdelmeikről, például szomorúságukról, értéktelenségérzésükről vagy reménytelenségükről.

Mentális egészségi állapotuk romlása ugyanakkor komoly figyelmeztető jelekben nyilvánulhat meg, mint agresszió, erőszak, magas kockázatú tevékenységek (extrém sportok), szerhasználat, fizikai problémák, például krónikus fej- vagy gyomorfájás, nyugtalanság érzése, fókuszálási nehézség, az étvágy és a súly változásai, fáradtság, szorongásos zavarok, mint a pánikbetegség, a generalizált szorongásos zavar (GAD), szociális szorongás, fóbiák.

A férfiak várható élettartama mindenhol a világban alacsonyabb, mint a nőké, annak ellenére, hogy nincs biológiai oka a különbségnek. A férfiaknál sokkal magasabb az öngyilkossági ráta, mint a nőknél, és nagyobb valószínűséggel halnak meg megelőzhető betegségekben. A kutatások szerint a férfiak rákos megbetegedéseinek akár a fele is megelőzhető lenne az étrend és az életmód javításával. Már itthon is elérhető például a PCA3 teszt, amely fájdalommentesen, egyszerű vizeletvizsgálatból is kimutatja, hogy fennáll-e krónikus gyulladás vagy daganatos elváltozás a prosztatánál.

Kép

Kép: Matheus Ferrero/Unsplash

Miért élnek lényegesen tovább a nők?

Nyugat-Európában az elmúlt évtizedben két fordulópont volt a várható élettartam alakulásában. 2011-től a várható élettartam növekedése több évtizedes folyamatos javulás után lelassult, 2020-ban pedig a Covid-19 világjárvány hozott jelentősebb fordulópontot, ami a második világháború óta nem tapasztalt meredek csökkenést okozott a várható élethosszban.

A 19. században a férfiak várható élettartama mindössze két évvel volt rövidebb, mint a nőké, a 20. század elején a nemek közötti különbség viszont nőtt, és 6,3 évnél tetőzött.

Ennek okai között szerepelnek a munkakörülmények, a férfiak dohányzása, a szívkoszorúér-betegség, amely ötször gyakoribb a férfiaknál, mint a nőknél, szemben a nők ma már jobb életesélyeivel, például a vajúdás során bekövetkező halálozás kisebb kockázatával.

A nők sokkal nagyobb valószínűséggel keresik fel háziorvosukat, ha betegek, és vizsgálják meg magukat, hogy vannak-e csomók, dudorok, elváltozások a testükön. A férfiak jellemzően nem számolnak be egy esetleges betegség tüneteiről, ami azt eredményezheti, hogy állapotuk valószínűleg rosszabbodik, mire úgy döntenek, hogy orvoshoz fordulnak diagnózisért. 

A magyar férfiak sem járnak rendszeresen szűrővizsgálatra, nem mennek el orvoshoz, csak ha már komoly panaszaik, fájdalmaik vannak. A 2019-es európai lakossági egészségfelmérés (ELEF) szerint a 65 éves férfiak 39 százaléka soha nem volt még prosztatavizsgálaton, annak ellenére, hogy Magyarországon ez az egyik leggyakoribb daganatfajta a férfiaknál, és minden évben több mint 4 ezer prosztatadaganattal küzdő új beteget regisztrálnak. A magyar halálozási statisztika első helyén a keringési rendszer betegségei, rögtön utána a daganatos megbetegedések állnak. Rengeteg szűrővizsgálat elérhető, amely a férfiak betegségeinek megelőzésében és/vagy gyógyításában óriási szerepet játszhatna.

Mit tehetünk a férfiak jóllétéért?

A férfiak esetében a sportos, aktív életmód gyakran megszűnik az idő előrehaladtával, ami sajnálatos, hiszen az inaktív férfiak 60%-kal nagyobb valószínűséggel szenvednek depressziótól, mint az aktívak. Azoknál a férfiaknál, akik 7-8 órát alszanak éjszaka, körülbelül 60%-kal kisebb a halálos szívinfarktus kockázata, mint azoknál, akik 5 órát vagy kevesebbet. A férfiak kevésbé tartják fontosnak a gyümölcsök, zöldségek egészségügyi előnyeit, szerepüket számos daganatos betegség, szívbetegség, magas vérnyomás és cukorbetegség kockázatának csökkentésében. Az ülő életmód a szív- és érrendszeri betegségek 5 fő kockázati tényezőjének egyike (a magas vérnyomás, a kóros vérzsírértékek, a dohányzás és az elhízás mellett). Azok a férfiak, akik naponta 50 lépcsőt megmásznak, vagy öt háztömböt sétálnak, 25%-kal csökkenthetik a szívroham kockázatát.

A legújabb kutatások szerint az ember általános egészségi állapotának mindössze egyharmadát határozza meg a genetikája, 70%-a életmóddal szabályozható.

A fiúk gyermekkorban sokkal sérülékenyebbek a lányoknál, érzelmileg és fizikailag is. Már a kicsi fiúkat is fontos ránevelni arra, hogy figyeljenek oda a testükre, fejezzék ki érzelmeiket, merjenek beszélni arról, hogyan érzik magukat a mindennapjaikban, figyeljenek oda az étkezésre és a mozgásra. Csak így, ezzel a tudatossággal lehet elérni, hogy felnőttként jobban megküzdjenek a mindennapos kihívásokkal, és kiegyensúlyozott, stabil énképpel, egészségesebb életmóddal hosszabb, minőségi életet élhessenek.

Magyarországon átlagosan 5-8 évvel élnek kevesebbet a férfiak, mint a nők. Ennek okai között keresendő, hogy magasabb fizikai terheléssel, illetve nagyobb kockázattal járó munkákat végeznek; nagyarányú náluk az életmóddal összefüggő betegségek megjelenése, valamint a mentális, érzelmi problémák elnyomása. A november ráadásul a prosztatarák elleni küzdelem hónapja is, így még inkább hangsúlyossá válik a férfiak jóléte és jólléte.

Források:

• https://en.wikipedia.org/wiki/International_Men%27s_Day
• https://www.zoosk.com/date-mix/dating-advice/dating-advice-women/7-things-men-really-need-women/
• https://www.newportinstitute.com/resources/treatment/male-mental-health-disorders/
• https://www.amhf.org.au/10_surprising_facts_about_men_s_mental_health
• https://www.mindwise.org/blog/mental-health/a-critical-look-at-mens-mental-health/
• https://hirado.hu/blog/cikk/2022-02-19/nemzetkozi-ferfinap-a-ferfiak-ertunk-nokert-akarnak-erosek-lenni
• https://maszol.ro/eletmod/135106-november-19-nemzetkozi-ferfinap-vece-vilagnap-es-szent-erzsebet-napja-van-osszefugges-kozottuk
• https://www.linkhc.org.au/7-health-facts-men/
• https://www.healthyperformance.co.uk/how-has-mens-health-changed-over-time/

Karetka Katalin egy cukrászda-kávézót vezet, és szinte sosem látni gyermek nélkül 

 Nem is csoda ez, hiszen öt lány édesanyja, ráadásul mindegyik viszonylag kicsi, a legkisebb, Zselyke éppen három hónapos. Ő lényegében folyamatosan az anyukájával van, aki időnként megszoptatja, altatja, öltözteti, pelenkázza. Eközben intézi a beszerzéseket, a megbeszéléseket, a cukrászda napi ügyes-bajos dolgait, többnyire a helyszínen. Az életük félig a nyilvánosság előtt zajlik, és ez nagyjából így volt az előző csemetékkel is. Az eggyel kisebb korosztályt a hároméves ikrek, Emőke és Benita képviselik, akik már ovisok. A legnagyobbak pedig a kilencéves Liza és a hétéves Ivett, akik iskolások.  

Hogy lehet ennyi kis hölgy mellett boldogulni, odafigyelni minden fontos dologra? – kérdezem Katát, aki Erdélyből származik, de sokáig Budapesten élt. Ott tanult, több végzettséget szerzett, majd dolgozott tanárként, üzletvezetőként, tehát már a fővárosban volt előzménye a saját vállalkozásnak. Férjével, Imrével közösen először egy szállodát vezettek, és Kata elvégzett egy turisztikai menedzsment-képzést is, hogy jobban értsen a szakmához. Majd egy kiürült, saját székesfehérvári ingatlan kapcsán jött az ötlet, hogy ott kellene nyitni egy vendéglátóhelyet.  

Mivel Katának szimpatikusak voltak a franciás reggeliző-kávézók, ezért azt gondolták: megpróbálkoznak egy ilyennel. Így nyitott meg 2015-ben a Saveur, és a vállalkozással együtt megszületett a második gyermek is.  

A kérdéshez visszakanyarodva Kata úgy válaszol: nagyon szereti, amit csinál, szeret a cukrászdával foglalkozni, ötletelni, viszont a lányok születése újra és újra visszavett valamelyest a lendületéből. Ám nagyon örülnek a gyönyörű, élettel teli kisasszonyoknak annak ellenére, hogy nem terveztek öt saját gyermeket, csak így alakult. Úgy érzi: a nehézségek ellenére jó úton haladnak, férje és a cukrászdában dolgozó öccse, illetve a család többi tagja sokat segít neki. Közülük vagy a kollégák közül mindig van, aki foglalkozzon az éppen Katával lévő gyerekekkel – persze, ha valamelyik nyűgösebb, akkor rá van szükség.   

Amikor Kata a szállodában dolgozott, Liza féléves volt. Nem sokkal utána jött Ivett, aki a kávézó nyitásakor, 2015-ben másfél hónapos volt. Édesanyja várandósan tervezgetett, egyeztetett a szakemberekkel, majd szülés után visszatért. Ivett sokszor vele volt a cukrászdában reggel 6-7 órától délutánig, Lizára pedig többnyire az édesapa vigyázott, amíg oviba nem ment. Kata akkor időnként még a pultba is beállt, és később a tortarendeléseket is intézte, ám mára ezeket a feladatokat átadta. 

A franciás reggeliző viszonylag hamar átalakult cukrászdává, mivel a vendégek részéről inkább süteményre, méghozzá minőségi süteményre volt igény. Kata idővel a cukrászképesítést is megszerezte, hogy itt is teljesen átlássa a folyamatokat. A sok elfoglaltság mellett valahogy a tanulásra is volt idő, de sokszor úgy, hogy Liza és Ivett Kata mellett volt a műhelyben vagy az elméleti oktatás közben, babakocsiban.  

Minden gyermek szopis baba volt, és Zselyke is az. Ez könnyebbség, hiszen Kata bárhol tud szoptatni, pelenkázni.  

Úgy látja: a gyerekek megszokják ezt az életritmust, rugalmasan kezelik a helyzeteket.  

Igaz, Ivett és Liza nem mindig szeretett vele bemenni a cukrászdába, volt, hogy unták, de azért feltalálták magukat. Olykor szívesen ügyködtek: például maguk is „sütötték” a gyurmasütiket. Liza pedig mára egészen a magáénak érzi az egészet, apró-cseprő dolgokba be tud segíteni. Az ikrek együtt mozognak, amikor csak lehet. Most, hogy van a pici Zselyke, a nagyok őt is szeretik babusgatni, amikor találkoznak.  

Amikor be kell segíteni, Kata is süt, vagy figurákat készít az alagsori műhelyben. Egyébként főleg egyeztet, megrendel, rendezi az esküvőkre, más eseményekre készülést – ez sokszor napi 10–12 óra munkát jelent. Mellé az anyaság 0–24-ben. Kata azt mondja: bébiszittert sosem hívtak, de van egy hölgy, aki az otthoni teendőkbe besegít. Zselykét egyévesen tervezik bölcsődébe adni, és Kata azután szeretne koncentráltabban a vállalkozásra figyelni. Mert ugyan sokfelé tud osztódni, de azt érzi, hogy fárasztó családanyaként és üzletvezetőként – sőt, sokszor háziasszonyként – is helytállni. Ám számára most így kerek a világ. 

Kép

Liza, Benita, Karetka Kata, az ölében Zselyke, Emőke és Ivett - Kép: Forhecz Imre

A négygyermekes Csabai Dóra régi álma volt egy gyerekkönyvesbolt 

Amikor egyéves amerikai tartózkodás után megismerte férjét, Attilát, nem volt kérdés a családalapítás. Sokáig főállású anyaként volt otthon az első két gyermekkel, Sárával és Borival, akik ma már egyetemisták, huszonhárom és huszonegy évesek. Némi szünet után megszületett a most tizenöt éves Vince, majd a most tizenkettedik évét taposó Marci. A vágyott könyvesbolt végül 2014-ben nyílt meg egy országos hálózat részeként, aztán függetlenedett, mára pedig szó szerint egybeforrt vele egy pékség és kávézó, amely három éve működik.  

Ezek így együtt a Már Vártalak, illetve a Könyves Már Vártalak. Dóri álma tehát valóra vált, ám ő már akkor kezdte el a megvalósítást, amikor a legkisebb gyerkőc is hároméves volt.  

Addig teljesen lekötötte az anyaság, és úgy érezte: amellett nem tudna még egy vállalkozásban is jól teljesíteni. Igaz, apránként készült a dologra, mert barátnőjével csináltak egy gyerekjátékos és -könyves webshopot. Aztán, tizennégy év otthoni lét után hallgatott férjére, aki arra biztatta, hogy most már végre vágjon bele abba, amihez igazán kedve van. Ráadásul megkereste két könyvkiadó, úgyhogy elérkezett az idő.  

Az indulás és az általa okozott nehézségek, a gyerekek életében bekövetkezett változás kapcsán Dóri viccesen megjegyzi: „Kérdezd meg őket, hogy mikor volt otthon kaja. Soha.” Mert szerinte a gyerekek azt érezték, hogy az anyukájuk egyszer csak eltűnt otthonról… Ez azért biztosan nem így volt, ám nyilván megváltoztak a mindennapjaik. Őt pedig sokáig lelkifurdalás gyötörte azért, hogy nem tölt elég időt otthon.  

A sok kezdeti kétség közepette férje támogatta, biztatta, és ő a legfőbb társa, segítője a mai napig is. Dóri úgy gondolja: nincs olyan, hogy valaki mindenben tökéletes. Tudni kell helytállni, el kell fogadni, hogy az embernek korlátai vannak, és nem jöhet minden össze úgy, ahogyan tervezi.  
Érdekes, de régebben, amíg otthon volt, sokkal több kételye volt annak kapcsán, hogy jó anya-e. Idővel biztosabb lett magában, talán azáltal is, hogy tudja irányítani a másik közös „gyereket”, a vállalkozást. Szerinte egyébként az anyák nagyon magukra vannak hagyva, sokak körül nincs valódi közösség, családi támasz, ami egy nagycsalád esetében kimondhatatlanul nagy segítség. Ezért is igyekeznek valahol ők is egy közösséget biztosítani a kisgyermekes anyák számára, például a könyvesbolti foglalkozásokkal, a rendezvényekkel.  

Amikor a gyerekek kicsik voltak, Dóri is sokszor volt egyedül velük napközben, amíg a férje dolgozott. Egy-egy napra besegítettek az anyósáék és a saját szülei, ám többnyire akkor is ő gondoskodott a családról. Amikor a legkisebb fiú is elment óvodába, akkor jutott kapacitás arra, hogy belekezdjen a könyvesbolt kialakításába, működtetésébe. Kezdetben ő állt a kasszánál, ő ajánlott könyvet, és ő intézte az egyéb ügyeket is. Amikor már volt alkalmazott, szombatonként akkor is Dóri volt a boltban, illetve ketten szolgáltak ki. Most pedig, amióta megnyílt a pékség, Dóri elsősorban ott segít be, és férje is jelen van reggel, illetve az esti órákban, amikor nem dolgozik máshol.  

Dórinak nagy segítséget jelent, hogy már érdemben tudja bevonni a gyerekeket a munkába. Ez kezdetben nem így volt: bemenni se nagyon szerettek, hiszen a könyvesboltban mindig viselkedni kellett, ráadásul anya nem velük foglalkozott. Mára a helyzet megváltozott: Sári és Bori először a nyári táborokban ügyködött. Ma Sári levelezőn gazdaságtant tanul, és ő van a pékségben teljes állásban. Bori a Kertészeti Egyetemre jár borászképzésre, nappali tagozaton, és hétvégente segít be. A két iskolás fiú pedig minden reggel ott kezd a pékségben a szülőkkel: kipakolják a székeket és a takarókat, majd elmennek suliba, vagy hazatérnek.  

Tulajdonképpen folyamatos lüktetés, áramlás ez az egész, amelynek mára kialakult a megfelelő ritmusa.  

A legnehezebb időszak talán az volt, amikor megnyílt a pékség, akkor mindenki minden egyes nap ott állt a pultban vagy egy éven keresztül, éjszakára pedig maradt még a papírmunka. Dóri ma már nem éjszakázik, legalábbis rendszeresen nem, és a pékségben csak a délelőtti órákban segít be. Felszolgálja a kávékat, és ha van rá idő, vált néhány szót a vendégekkel. Ez úgy tűnhet néha, mintha ő mindig ráérne csevegni, ücsörögni – ám ez a kép csalóka.  

Anyának és vállalkozónak lenni külön-külön sem egyszerű feladat, hát még egyszerre uralni a két területet. A külső szemlélő ezt nem mindig látja át, ahogyan a kudarcokat sem feltétlenül észleli. Ám – véli Dóri – azokból is sokat lehet tanulni, lehet felemelt fejjel tovább menni, és örül annak, hogy ők mindezt meg tudják mutatni a gyerekeiknek.  

Mindkét történet más, mindenkinek máskor és másképp érkeztek meg a lehetőségek, az viszont biztos: aki hasonlóra adja a fejét nőként, anyaként, annak extra adag erőre, kitartásra és tűrőképességre van szüksége. És jó, ha van egy támaszt nyújtó társ is.  

Lottón nyert csokimikulás

Dragomán György máig élő kapcsolatot tart fenn Karinthyval, amiről a következő történet is tanúskodik:
„Karinthy annyira része az életünknek, hogy nem csak mi törődünk vele, hanem ő is velünk: egyszer küldött egy-egy csokimikulást. 
Az úgy volt, hogy amikor egyszerre láttuk a Karinthy Cini elveszett táskájáról szóló hirdetést Nyáry Krisztián FB-falán Annával – így szólt: »Elveszett a 27-es villamosban Karinthy Cini táskája német iskolakönyvekkel. Megtaláló illő jutalomban részesül. Karinthy Frigyes, Verpeléti út 22. Tel. 58-4-59« –, akkor Anna azt mondta, mi lenne, ha megtennénk ezeket a számokat a lottón? Hisz ez éppen öt szám!
Hát, jó, mondtam én, bár eszembe jutott nagymamám kis számos staniclije, amelyből minden héten kihúzta a lottószámokat, amikkel aztán sose nyertek.

Aznap volt a húzás, éjjel pityegett is a telefonom: lottónyereményről szólt az üzenet. 

Álmosan csak annyit néztem meg, hogy elvitték a főnyereményt, de amikor láttam, hogy nem mi voltunk, aludtam szépen tovább.
Reggel aztán megnéztük a nyerőszámokat: 4, 22, 27, 58, 59 – ezeket tettük meg; 4, 7, 28, 58, 77 – ezek jöttek ki. Persze kettes, ennyit nyertünk – na, de milyen kettes! Kijött a 4, ami nekünk mindig is fontos számunk volt, aztán az 58, és van még két szép majdnem találat: 22 a 77 helyett (ránézésre hasonlít a kettő), 27 a 28 helyett. 
A 7, az meg 7, vagyis a klasszikus szerencseszám, és persze Karinthy is megírta: »Nekem zenélnek a Hét Csillagok«. A jelenléte mutatja, hogy ez bizony üzenet, ami nekünk zenél.
Amikor megtettük ugyanis a szelvényt, azt mondogattuk nevetve, »Frici, kérünk küldj jelet, jól jönne egy üzenet!«
Hiába tudtuk már régóta, Ted Hughes vonatkozó verséből (Szellemidézés a címe), hogy az ilyen üzenetek csalókák, mert az angol költő is úgy járt a maga szellemével, hogy éppen egy számmal csúsztak el a totóeredményei, vagy éppen a megtett szám szépen kétfelé szakadt az eredményben – mi azért megkísértettük, megkíséreltük a lehetetlent. Pedig igazán tudhattuk volna, hogy Karinthy a legjobban megtréfálni szerette a barátait. 
Amikor megláttuk a hirdetést, vitatkoztunk, hogy mennyi az az »illő jutalom«. A nevezetes eset óta már tudjuk – éppen 1325 forint. 
Pont kijött belőle két tisztességes csokimikulás.”

Karinthy kívülről

Schmöltz Margit, az Anonymus-regénysorozat és a Kő kövön című kötet szerzője számára Karinthy jelentette a belépőt az irodalom világába:
„Diákként kevés nagyobb kínszenvedés akad, mint amikor valamire azt mondja egy tanár, kívülről kell megtanulni. Éppoly fájdalmas, ha definíciót kell magolni, ha verset, ha képletet. Miért kell valakinek a gondolatait szóról szóra tudni? Kamaszként főképpen hajlamos az ember lázadni, ha ilyesmire kényszerítik. Én is éppen így éreztem. De mindenki életében eljön a nagy, beavató pillanat. Mint amikor tiltakozik a csípős ételek ellen, és egyszerre csak szétolvad a szájában egy mennyei chilis bab. 
Érettségire készülve olvastam először A rossz tanuló felel című novellát. Mintha csak rólunk, a mi osztályunkról íródott volna. Humorral, mégis éles, tiszta képpel mutatta a tábla előtti nyűglődést. Hogyan csinálja? Mitől működnek ennyire ezek a mondatok? Újra és újra elolvastam a szöveget, felolvastam az öcsémnek is, ő se maradjon ki a jóból. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy én ezt a novellát meg akarom tanulni. Nem csupán olvasni vagy felolvasni, hanem tudni. Szóról szóra, betűről betűre, éppen úgy, ahogy Karinthy Frigyes leírta. Kívülről! 

A kívülről egyből egészen mást jelentett, átalakult. Azt jelentette, fejből, szívből. 

Hogy onnantól kezdve az a szöveg az enyém, mindig velem lesz. Bármikor gyönyörködhetek benne újra, és bárkinek elmondhatom. 
Sok szöveg elvarázsolt azóta. Nem egyszer elsodort az irodalom. Vitt magával csendesen ballagó patakként, folyóként árasztott el nyugalmával, tengerként dobált hullámain, vagy ölelt lágy habjaival. De Karinthy ébresztett rá arra, hogy kívülről megtanulni annyit tesz, hogy a szöveg a részemmé válik. Akarom, birtoklom. Hogy az irodalom, az enyém, én vagyok.”

Varga Bea On Sai néven jegyzi a Szivárgó sötétség című science fiction sorozatát, emellett írt írói kézikönyvet és ifjúsági fantasy-regényeket is. Számára az irodalmi előd mutatta meg az utat a kevéssé olvasó emberek szíve felé:
„Karinthy kapcsán első gondolatom nem az iskola, ahol bohóckodva idéztük a sorait, nem is a felnőttkori csendes esték, amikor egy teával és a könyveivel a fotelbe kuporodtam. Őt említve egy barna szemű, kedves fiú jut eszembe. Első randi, műszaki értelmiségi, esetlenül próbálunk közös témára lelni. Kérdezem, mit olvas. Ő nem olvas regényt, nem szokott, csak szakkönyvet. Döbbenten néztem. De hát valamit mégis, próbálkozom. Kiderült, hogy úgy járta végig az iskolát, hogy még a kötelezők is kimaradtak. Egyedül a Tanár úr, kérem volt, amit kinyitott. Álltam, és nem jutottam szóhoz, végül kinyögtem a kérdést: hogy tetszett? Felragyogott az arca, és jöttek a szapora szavak, a lelkes gesztikulálás. Utána az Utazás a koponyám körül is érdekelte, önként elolvasta.

Elképesztő volt látni, hogy Karinthy a tehetségével és könnyed szavaival át tudta ütni a nemolvasás sziklafalát. Ez a fiú úgy mesélt a két könyvről, mintha a világegyetem lenne.

Néha arra gondolok, hogy jár közöttünk egy ma már negyvenes ember, akinek az egén egyetlen csillag van, de az napként ragyog. Sok más hatás között ez is benne van abban, hogy íróként a legjobban a fáradtaknak és nemolvasóknak szeretek írni. Azoknak, akiknek gyerekként nem meséltek, és az utolsó mozdulatuk elalvás előtt nem az, hogy az éjjeliszekrényre teszik a könyvet. Őket behúzni a szavak világába a kedvenc utam.”

Rólunk szól

Így vélekedik Karinthyról Bauer Barbara, számos történelmi regény, köztük a Fényfestő, Az aranyműves fia és a Kétszáz éves szerelem szerzője. Máté Péter életéről szóló regénye Most élsz! – Máté Péter és egy igaz szerelem regénye címmel jelent meg. 
„Csókolom! Szervusz! Szia! Helló! Jó napot kívánok!
Amikor bemegyek a suliba a szülőfalumban, ezt a sort szinte mindig végig kell mondanom. Hiszen, aki tanított, annak »csókolom«, aki tanított, de azóta tegezem, annak sután mondom, »szervusz«, aki tanít, de engem nem tanított, annak »Jó napot kívánok«, ahogy illik, aki nem tanított és összetegeződtünk, ott megfelel a »szia«, és hát ott vannak a gyerekek, akikkel maradhatunk annál, hogy »helló«.  
Hétköznapi esetlenségek, zavarba ejtő pillanatok, pedig még csak arról sincs szó, ami legalább némi múló örömre emlékeztetne, nevesül, akárcsak Karinthy »ismerősei«, akik »Öt nappal ezelőtt valami banketten kerültek össze, pezsgőzés közben pertut ittak … de egyik se egészen bizonyos a dologban, vajon csakugyan pertut ittak-e vagy csak úgy rémlik.« Az életünk tele van olyan helyzetekkel, amiket Karinthy meg is megfogalmazott. Mintha mindig ott lenne velünk, jegyzetelne, aztán mint valami lesifotós, közhírré tenné, ami megesett. 
Karinthy meg az ő humoreszkjei, karikatúrái, nyúlfarknyi szösszenetei. Bevallom, iskolás koromban sosem kerestem benne az »irodalmat«. 

Úgy tekintettem rá, mint szó szerint egy grafitot ragadó, a karikatúra eszközeivel papíron kifigurázó, a lényeget a viccben látó emberre. 

Ma már – munkásságának ezen vonulatánál maradva – inkább lehengerel. Hogy lehet olyan hétköznapi dolgokról örökbecsűt írni, mint a tegeződés?
Vagy a töltőtoll. »Mostan leülök és nekifogok az írásnak és e célból előveszem a töltőtollamat … szóval ez a töltőtoll mégis csak gyönyörű intézmény és van olyan kiváltságos és előkelő dolog kicsiben, mint az, hogy némely ember automobilt használ lábak helyett.« 
Látta a hétköznapokat, észrevette, szavakba csomagolta, átitatta könnyedséggel, mi pedig nevetünk rajta, valójában magunkon, mindennapi maflaságainkon… mint amilyen a tegeződés. 
Egy biztos. Írásainak ereje nem azon múlott, töltőtollat használ-e, vagy a vérével ír. Inkább abban, hogy rólad és rólam ír.”

Végül Lackfi János, író, költő, műfordító és Nyugat-kutató így vélekedik a nagy elődről:
„Egy pacák, aki röhög a temetésen. Nem részvétlenségből, hanem mert a komolykodó képmutatást röhejesnek tartja, és a halálnak is fügét mutat. 

Egy pacák, aki meghekkeli a valóságot, csűri, csavarja, tekeri, préseli a nyelvet, végtelen változatosságú alakzatot hozva létre. 

Aki elmondja mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek. Ez nekem Karinthy.”