„Alaine újra és újra megnyitotta az ajtókat” – Polcz Alaine sok emberi szenvedésre talált gyógyírt

Nevét az ország először lélekgyógyászként, a hazai tanatológia úttörőjeként ismerte meg. Az Asszony a fronton című, 1991-ben megjelent műve a szépírói sikert is elhozta számára. Megkapó közvetlenséggel megírt vallomásai, naplói mai is töretlen népszerűségnek örvendenek.

Alaine és Ibolya

Francia keresztnevét különc és hóbortos apjától, Polcz Rudolftól kapta. Gyermekkori pajtásai azonban – főként faluhelyen – Ibolyának hívták, bár a két névnek nincs köze egymáshoz. Szávai Géza, a Mészöly–Polcz házaspár egyik barátja így írt erről: „Később belenőtt a nevébe. Nem volt tőle identitászavara. Végül is szép, emelkedett, elegáns név az Alaine. Öntudatosodó fiatal nőként már úgy viselte, mint a kamaszlányok a magas sarkú (netán tűsarkú) cipőt.” A kétféle megszólítás végigkísérte életét. Hiszen az erdélyi barátnők, mint például Bíró Berta, akinek alakját egyik könyvében meg is örökítette, haláláig Ibolyának hívták őt.

Ibolya volt és maradt benne az a lány, aki a könyveiben színesen mesélt, aki szerette az erdélyi falusi életet, az egyszerű magyar és román embereket, mindazt, amit évszázadok hagyományai rostáltak örökérvényűvé. Alaine volt benne a kolozsvári kisasszony, a későbbi budapesti pszichológushallgató, a lélekgyógyász, az írófeleség, a művészkörökben otthonosan mozgó, tudományos pályát művelő nő. Személyiségének és sokrétű tehetségének gazdagságát minden bizonnyal e két identitás is adta. Talán ennek köszönhetjük azt is, hogy annyiféle emberhez tudott szólni.

A szépíró és a magánember

Polcz Alaine élete – vallomásos, naplószerű műveivel – szó szerint nyitott könyvvé vált. Holott neves író férje – Mészöly Miklós – mellett sokáig inkább csak szunnyadt benne a szépíró. Mészöly nem ösztönözte írásra a feleségét, sőt gyakorta kritizálta, kijavította a mondatait. Igaz, az ő hírhedt szigorúsága a kor ifjú íróit sem kímélte. Ugyanakkor az is tény, hogy a férj hűvös „csöndhöz és hallgatáshoz közel álló prózája” teljességgel ellenétes volt az érzelmeivel alkotó, az olvasó szívét is megszólítani igyekvő feleség írásaitól. Bár Mészölynek néhány szempontból igaza volt, azt azonban elvitatni nem lehet, hogy Polcz Alaine az Asszony a fronton című regényével remekművet alkotott. Ráadásul témáját tekintve olyan könyvet írt, amelyre addig nem volt példa a magyar irodalomban. A szerző a mű megjelenésének idején hatvankilenc éves volt.

Az önéletrajzi írásban húszéves nőként látjuk, amint belekerül a II. világháború poklába, amelyben nemcsak őt, hanem több, szinte még gyereklányt, valamint első férje idős édesanyját is többször megerőszakolják és megverik az orosz katonák.

Polcz Alaine olyan megaláztatásokról számol be ebben a könyvben, amelyekről a nők a szégyen és a fájdalom miatt addig és később se mertek beszélni. Ő azonban nemcsak irodalmi művé, hanem traumafeldolgozássá is formálta a szenvedést, így fogva meg számtalan néma sorstársa kezét. Megnyitotta az őszinteség, az áldozattá válás bevallásának, a nők ellen elkövetett háborús bűnök kimondásának ajtaját.

Naplói, vallomásai a kilencvenes években és a kétezres évek elején sorra jelentek meg. Például a Kit szerettem, mit szerettem?, a Kit siratok? Mit siratok?, az Életed, Bíró Berta, a Befejezhetetlen könyv a szerelemről, az Ideje az öregségnek. Művei bár máig nagyon népszerűek, szépirodalmi szempontból – a szigorú író férj talán ezt láthatta meg – egyenetlen alkotások. Könyveiben megférnek egymás mellett a lektűr könnyedebb témái és megfogalmazásai, valamint a szépírói igényességgel bölcs mondatokká formált kristálytiszta gondolatok. Háziasszonyok és fiatal lányok forgatják ma is híres szakácskönyvét, amely gyakorlatias, egyszerű és világos. A macskaszerető emberek pedig nem lehetnek eléggé hálásak neki bájos és megható Macskaregényéért, amelyet 1995 óta többször is kiadtak, annyira népszerű. „Olyan, mint egy amatőr focista, aki a legtermészetesebb módon visz végig egy olyan cselt, amit a profi csak irigykedve néz” – így jellemezte Kukorelly Endre író Polcz Alaine írói képességeit.

Anekdotázó kedvvel mesélt a kor számos művészéről, mint például Weöres Sándorról és feleségéről, Károlyi Amyról. Gyakran említi Nádas Pétert, Esterházy Pétert, Nemes Nagy Ágnest. Olykor intim közlések is ezek az ismert és elismert művészekről. Ugyanakkor saját harcait, fájdalmait sem hallgatta el.

Kép

Polcz Alaine - Kép: Wosinsky Mór Megyei Múzeum

A leginkább elgondolkodtató a Mészöly–Polcz házaspár 2018-ban, jóval kettejük halála után megjelent levelezése, amely A bilincs a szabadság legyen címet kapta. A levelek által kirajzolódik a magyar történelem fél évszázada és egy hosszú, sem veled, sem nélküled-házasság, amelyben a háborús testi traumák miatt a feleség nem szülhetett gyermeket, a férj pedig képtelen volt a hűségre. Ugyanakkor egyikőjük sem akarta a másikat elengedni.

Örkény István a valaha látott legszebb emberpárnak nevezte őket.

Nádas Péter pedig így írt szerelmükről: „Egy talpig racionális, föld jegyében született, görcsösségig kemény és csontos lény vonzódott egy levegő jegyében született, betegségeitől törékeny lényhez. És viszont. Szerintem ez így rendjén való volt, még ha ennyire ellentétes alkatok viszonyát a külvilág általában nem is érti.” Valóban, a külső szemlélő számára még leveleik elolvasása után sem válik érthetőbbé kettőjük kapcsolata, amelynek bonyolultságáért könnyű, de igazságtalan volna csak a makacs és hűtlen férjet, vagy csak a testi betegségekkel küzdő, olykor érzelmi zsarolásokkal is élő feleséget hibáztatni. A könyvet lapozva az sem válik biztosabbá, hogy két ember magánügye – évtizedekig tartó „héja-násza” – vajon a külvilágra tartozik-e. Egy tanulság azonban még így is leszűrhető. Mégpedig az a közhelyszerű igazság, hogy olykor nincs erősebb annál a köteléknél, amely egy férfit és egy nőt összeköt. Bár a kötelék szó itt a legkevésbé sem romantikus felhanggal értendő.

Kép

Mészöly Miklós és Polcz Alaine az 1950-es években - Kép: Irodalom Háza - Mészöly Miklós Emlékház

A pszichológus és tanatológus

Ma talán többen vannak azok, akik a fent említett könyvei miatt ismerik Polcz Alaine-t. Neve azonban a kilencvenes évek előtt is ismert volt pszichológusként, illetve tanatológusként. Ő volt a halál és a gyász kutatásának első hazai úttörője, valamint a Magyar Hospice Mozgalom és alapítvány létrehozója. Célja az volt: visszaadni az embereknek a haldoklás és a halál méltóságát. Az, hogy pszichológusként e téma felé fordult, nem volt véletlen. A háborúban elszenvedett erőszak miatt a teste sajnos meddővé vált. Ugyanakkor épp a szenvedéssel és a halállal való szembenézése révén élete szellemileg, lelkileg és szakmailag igazán termékennyé lett.

Az 1970-es években elsőként kezdett foglalkozni a súlyosan beteg gyermekek félelmeivel és a gyógyíthatatlan kicsik lelki gondozásával.

Abban az időben nagy ellenállásba ütközött. Hajdani munkatársa, Pilling János pszichiáter így idézte fel a kezdeteket: „Egykori munkahelyén, a II. számú Gyermekklinikán a szülők hetente csak egyszer, egy órára látogathatták meg a beteg gyermekeiket. Nagy megütközést keltett Alaine javaslata, hogy a szülők ennél gyakrabban is bejöhessenek a klinikára. Végül, nagy viták árán engedélyezték, hogy legalább a gyermekonkológiai részlegre naponta egy órára bejöhessenek… Alaine megnyitotta az ajtókat – s képletesen ezt tette később is, újra és újra. Megjelentek első írásai a gyermekek haláltudatáról (micsoda ellenállás árán: eleinte a lapok sorra utasították el az írásait!).”

Hivatásában nem volt többé tabu sem a fájdalom, sem a halál. A Magyar Hospice Alapítványt 1991-ben hozta létre. Egy a Magyar Narancsnak adott, 1993-as interjújában így vallott a mozgalom filozófiájáról. „Sem húzni, sem sürgetni nem kell a halált. A halál az élet természetes része, el kell fogadni, ebben kell segíteni a beteget és a családot. A legrettenetesebb, amikor a beteg fél, és kérdez, mi pedig hazudunk neki, azt mondjuk, hogy »meg fogsz gyógyulni«, és egyedül marad a haldoklás rendkívüli tusájával. Régebben ez olyan szertartás volt, ami szerepet kényszerített a haldoklóra. Körülvették a barátok, rokonok, odavitték a csecsemőket, szomszédok jöttek – óriási történés volt. Egy jó haldoklás félig kárpótolt egy rossz életért. A beteg hagyatkozott, megbocsátott, bocsánatot kért, közösen részt vettek egy szentáldozáson – ez eltűnt. Egy kórházban nem tudjuk, hogy lehet meghalni. Csövek között csak hallgatni vagy üvölteni lehet.”

Öröksége

Polcz Alaine ismerte a lelki és a testi fájdalmat, és tudta, hogy mi az elhagyatottság. De azt is tudta, mi az, ami a szenvedésre enyhülést adhat. „Csak az önzőnek nincs vigasztalása. Vagyis csak az magányos, aki nem tud másokkal törődni, akinek nincs ideje másokra figyelni” – fogalmazta meg tapasztalatát.

Ez a mély humánum az, amellyel a haldoklókhoz is viszonyult, amellyel igyekezett visszaadni társadalmunknak egy valaha létezett, de a XX. században elveszített fontos tudást. Pszichológusként pedig nemcsak a haldoklókat, hanem a gyászolókat is kísérte, gyakorta hangsúlyozva, hogy nem pusztán a halál indíthat el gyászfolyamatot a lélekben, hiszen sokféle traumával, kényszerű elengedéssel jár az életünk.

Polcz Alaine a saját fájdalmát és veszteségeit nem az önsajnálat vagy a bosszú késévé köszörülte, hanem olyan (köz)kinccsé csiszolta, amely által számtalan embernek nyújtott vigaszt.  

„A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart.” Ez áll a Magyar Hospice Alapítvány honlapján. És ez az egyszerű mondat az, amely összefoglalja Polcz Alaine írói, pszichológusi és magánemberi ars poeticáját, amely a szenvedés közepette és a halál kapujában is az élet mérhetetlen gazdagságát hirdette, és amely az emberi méltóságot tartotta mindenkor szem előtt.

Források:
https://multikult.transindex.ro/?cikk=28960&8222annyi_nevem_volt_eletemben8221__reszlet__szavai_geza_az_eleted_polcz_alaine_cimu_kotetebol
https://litera.hu/magazin/tudositas/polcz-alaine-az-irofeleseg.html
https://kharon.hu/lapszam/XI_2007-1-2/nekrolog
https://magyarnarancs.hu/narancs30/a-korhazi-a-legrosszabb-kollektiv-halal-125466
https://hospicehaz.hu/