„Ma is te leszel az egyetlen, akinek nincs szendvics a csomagjában”

Mire tényleg kilépsz az ajtón, már tudod, hogy ma is hiába sietsz. A villamoson a csuklós részre állsz, élvezed, ahogy forog a talaj a lábad alatt, miközben a Duna fölött zakatoltok, és még nem döntötted el, hogy a híd elválaszt vagy összeköt, csak azt tudod, hogy az alatta morajló víznek az összes színét ismered. Szorítod a mappát a mellkasodhoz, benne van minden, amit a síneken túl képzelsz a világról feketén-fehéren, aztán csupa színnel, tussal, zsírkrétával, olajfestékkel, temperával, szögletesen és puhán, kicsiben és nagyban. Nem szereted a kötött pályát, legszívesebben átrajzolnál mindent, másképp vezetnéd az összes kiszámítható vonalat, lehet, hogy egyenesen az absztraktig feszítenéd az egészet, mégis tudod, hogy

ma is le fognak tolni a késésért, ma is te leszel az egyetlen, akinek nincs szendvics a csomagjában, és ma is hazudni fogsz, hogy otthon degeszre tömted magad.

Az erős sminkedre is megjegyzéseket kapsz, de nem baj, mert ott legalább a te akaratod érvényesül az osztott lapokkal szemben: te festetted fel a Joker álarcot az arcod helyére, hogy aztán a száj részét a maszkoddal fedjed el. 
Lassan továbbzökken a villamos, és neked valamiért a tegnap esti veszekedés pillanatai villognak a szemed előtt. Az apád, ahogy a harmadik sör után megint arról kezd beszélni, hogy délutánonként mehetnél vele dolgozni, ha már úgyis ennyi időt töltesz az ecsettel, szobafestő, mázoló, az legalább valaki, nem ingyenélő naplopó, aki mástól várja a falatot, a hangja egyre erősebb, a tónusai egyre sötétebbek, csak a ruháján világítanak a rácsöpögött és odaszáradt fehér cseppek, egész jó kompozíció lenne, ha nem lennél te is részese, a végén egy pohár is csattan a konyha kövén, anyád megint sír, és te megint nehezen alszol el. 
A villamos vánszorog, hiába a magasfeszültség felette, a csuklós rész mereven, mozdulatlanul kitart a talpad alatt, te erősen szorítod a mappát, benne az összes távlattal és perspektívával. Apádra gondolsz és az egyenletesen fehérre festett falakra, amelyek a keze alól kerülnek ki. Lassan szállsz le, az iskola előtti tér üresen tátong. Rutinosan csengetsz a portásnak. Ma is elkéstél, morogja szemrehányón, a sajtos szendvicsét a gyűrött szalvétájába tömködve. Lehet, válaszolsz dacosan, pedig máskor ezt sosem teszed, de ami tényleg számít, vágod a szemébe, az az, hogy egyforma súlyú fehérek nem léteznek. A portás ebből semmit nem ért, vállát vonogatva harapja a megkezdett szendvicset, te viszont kicsit könnyebb léptekkel vágsz neki a lépcsőknek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>