Nem idegen számodra a filmek világa, hiszen korábban már játszottál a Drakulics elvtársban. Az almafa virágában Song Ha-t, a fiatal egyetemista lányt játszod, aki egy régi családi titok felderítése miatt érkezik Vietnámból Budapestre. Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy tiéd a főszerep?

Kedves barátom, Burai Kálmán casting-szervező hívta fel a figyelmem erre a filmes munkára még két évvel az előtt, hogy a forgatás elindult volna. Elmentem a meghallgatásra, aztán következett egy viszonylag hosszabb csend. Szinte már el is feledkeztem a dologról, amikor megcsörrent a telefonom. Szűcs Dóri volt az, a film rendezője, közölte, hogy engem választottak ki Song Ha szerepére. Örömmel mondtam igent, de amint letettük a telefont, rögtön tudatosult bennem, milyen nagy fába is vágtam a fejszém. Nem jártam színművészetire, sosem vettem részt beszédtechnika órán, ehhez képest olyan profi színészek közé válogattak be, amilyen Dunai Tamás, Kálloy Molnár Péter, Sütő András vagy Juhász Jázmin. Ez némileg feszélyezett. Ráadásul időközben lehozták a beharangozó cikkeket arról, hogy ez az első nagyszabású magyar-vietnámi koprodukció, tehát egyre magasabbra került a léc, amit meg kellett ugrani. A forgatás elején még nagyon éreztem a korlátaimat.

A stáb segített valahogyan eloszlatni a félelmeidet?

Igen, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velem. A filmbéli partneremet játszó Koltai-Nagy Balázs különösen sokat segített: ötleteket, tippeket adott a karakterem megformálásához, remekül megtaláltuk a közös hangot, ami a jelenetekhez erőt adott nekem.

Magyar és vietnámi nyelven egyaránt kellett beszélned?

Végig magyarul beszélek, de Vietnámban is forgattunk. Az almafa virága cselekménye két szálon fut, az egyik egészen a ‘70-es évek szocialista világába nyúlik vissza, a másik történet napjaink Budapestjén játszódik.

A történet szerint az általam játszott Song Ha egyik felmenője a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, pont, ahogy az én édesapám is, aki 1983-ban érkezett Magyarországra.

Akkoriban Vietnámban mélyszegénység volt, és édesapám úgy döntött, itt kezd új életet, mert fontos számára, hogy tanuljon, hogy munkát vállaljon, és hogy eltartsa a családját. Aztán jött a rendszerváltás, amikor is saját vállalkozásba tudott itt kezdeni. Nekem egyébként – épp miatta – a BME-n forgatott jelenetek lettek a kedvenceim. Kíváncsiam fürkésztem a tablókat, hátha megtalálom az egyiken apukámat.

Édesapád mesélt neked az egyetemi éveiről, és arról, hogy mennyire volt neki könnyű, vagy épp nehéz beilleszkednie?

Persze! A forgatásokon próbáltam magam beleképzelni az akkori időbe, az ő fiatalságába, valamint a vietnámi kultúrából is merítettem. Őt nagyon elfogadták az egyetemista társai, velük lakott ugye a kollégiumban is, barátság alakult ki köztük, és együtt töltötték a nyarakat.

Édesanyáddal hogyan ismerkedett meg?

Még Vietnámban egy szülinapi bulin találkoztak. Anyukám apu húgának volt a legjobb barátnője.

Te már Budapesten születtél, de adódik a kérdés: melyik nyelvre és kultúrára fordítottak a szüleid nagyobb hangsúlyt a nevelésed során?

Két kultúrában nőttem fel, a szüleim mindkettőt fontosnak és értékesnek tartják.

Kiskoromtól kezdve utaztam velük Vietnámba, hiszen ott él a család többi tagja. Amikor Budapesten elkezdtem az iskolát, csak nyaranta vagy háromévente tudtunk kilátogatni. Mióta felnőttem, ügyelek arra, hogy minden évben legyen időm meglátogatni a nagymamámat, és igyekszem még jobban elmélyülni a vietnámi kultúrában.

A filmbéli Song Ha személyisége, temperamentuma mennyiben hasonlít a tiédhez?

Nincs túl sok hasonlóság. Ő egy zárkózott lány, csakúgy, mint a legtöbb nő Vietnámban. Ők azt a szót, hogy „szeretlek”, nem nagyon mondják ki, legalábbis nem így fejezik ki a szeretetüket. A mi szeretetnyelvünk inkább a főzés, az étel. Abba tesszük szívünket-lelkünket, így fejezzük ki a gondoskodást. Én sokkal temperamentumosabb, szenvedélyesebb vagyok, mint Song Ha.

Kép

Nari Nguyen a filmben – Forrás: Vertigo Media

Ha már az ételek… A vietnámi szendvicsen kívül mit érdemes még megkóstolnom?

Az összes ételt! Mind nagyon finom. A mi konyhánk alapja a rizs, a hús, a zöldségek és a leves. Ha megfőzünk zöldségeket, például karalábét, akkor még a vizet is felhasználjuk, amiben főtt. Megisszuk, vagy levest készítünk belőle. Apu egyébként magyar ételeket is nagyon jól tud főzni.

Van olyan magyar fogás, amit szívesen fogyasztasz?

Nagyon szeretem a székelykáposztát, és a forgatáson volt alkalmam enni hortobágyi húsos palacsintát, ami szintén a kedvencem lett. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar ételek bár finomak, számomra jóval nehezebbek, fűszeresebbek, mint a vietnámi fogások, ezért ritkábban fogyasztok belőlük.

Na, igen, egy pacal vagy egy rakott krumpli nem éppen a könnyedségéről híres. Van olyan dolog, amit, ha Vietnámba látogatsz, nehéz megszoknod?

A közlekedés.

Gyorsan rávágtad.

Mert Vietnámban mindenki úgy közlekedik, ahogy akar, és ahogy tud. És ez nem túlzás. Rengetegen járnak robogóval, és elképesztően nagy a tömeg. Már az is komoly logisztikát igényel, hogy átjuss az út egyik oldaláról a másikra. Az a titok, hogy csak előre szabad nézni, nem szabad megállni, így a robogóval is kikerülnek.

A vietnámi nyelvet te az anyatejjel szívtad magadba, de nekünk, magyaroknak vajon mennyire lenne nehéz alapfokon elsajátítani?

Nem akarok senkit elkeseríteni, de szerintem a vietnámi és a magyar nyelv talán a két legnehezebb a világon. A vietnámiban a hangsúlytól kezdve számos dolgot figyelembe kell venni.

Például más nyelvtani szabályok érvényesek akkor, ha egy idősebbel beszélsz, és más, ha egy fiatalabbal.

Ha egy családban vagytok, akkor hiába vagy te idősebb a megszólított illetőnél, ha az ő szülei idősebbek az enyémeknél, akkor úgy kell viszonyulnom hozzá, mintha ő lenne az idősebb. Nem lehetetlen megtanulni, de elég nehéz.

Visszakanyarodva még Az almafa virágához: Valentin-nap után két nappal kerül a mozikba, hiszen romantikus történetről van szó. Te könnyen esel szerelembe?

Én nem kerestem a szerelmet, de valahogy mindig megtalált. Számomra nem is annyira a szerelem az elsődlegesen fontos, hanem az, hogy a társam a szó szoros értelmében társ legyen mellettem. Azt látom, hogy minden ember képes jól meglenni a másikkal, egészen addig, amíg a véleményük megegyezik, vagy amíg egyazon cél vezérli őket. Azt viszont csak kevesen képesek „túlélni”, ha arról is beszélni kell, ami a másiknak bántó, vagy ha valamiről más a vélemény. Márpedig az egót néha muszáj lenne egy kicsit lejjebb nyomni, a humort pedig növelni. Én legalábbis nem tudnék elképzelni egy olyan párkapcsolatot, amelyikben nem tudok jókat nevetni.

Kép

Jelenet a filmből – Forrás: Vertigo Media

A filmezés mellett a modellkedésbe is belekóstoltál már, illetve casting-direktorként is sikeres vagy. Mik a további terveid?

A nyugalom elérése. Hogy ne csináljak olyan dolgokat, amik boldogtalanná tehetnek. A jövőben is igyekszem törődni magammal, pontosabban arra törekszem, hogy szeressem magam, és ezt a szó jó, egészséges értelmében kell érteni. Mindez talán közhelynek tűnhet, de valójában ezek a fontos dolgok.

Természetesen én is szeretnék majd családot, de a nyugalom az, ami a legjobban összefoglalja azt, amire vágyom.

Miként lett a teremtett világ tiszteletének megnyilvánulása az önök esetében egy gyümölcsöskert?

A Magyarországi Református Egyház Ökogyülekezeti Mozgalmát 2011-ben alapítottuk skót mintára. A teremtésvédelem a Skóciából átvett kritériumrendszer alapján kezdte meg működését, miután a mozgalmat irányító Ökogyülekezeti Tanács átültette magyarra a skótok feladatlistáját. A csatlakozó gyülekezetek – amelyek száma idén már elérte a hetvenet – felmérték, hogy milyen értékeink vannak, amelyek a teremtésvédelem tárgyai lehetnek. Korántsem csak napelemekre, víztakarékossági rendszerekre gondoltunk, hanem például Telkibányán a templomkert ősi fái között is kincsek után kutattunk, amelyek szintén bekerültek az értékleltárba. Olyan hétköznapi apróságokra is felhívtuk a figyelmet, hogy a nyomtatóba újrahasznosított papír kerüljön, a takarításnál ökovegyszereket használjunk, vagy hogy zöld bankban tartsuk a pénzünket. Az ökogyülekezetei programban értékeltük a gyülekezetek részvételét egyháztáji vásárokban, azokat a helyi termelőket segítve, akik a zöldségeiket, gyümölcseiket ilyenkor a templomkertben lelkészi ajánlással árusítják.

A 2011-ben indult „Gyümölcsfákat a papkertbe” program pedig országszerte gyümölcsfák telepítését szorgalmazta az elhanyagolt templomkertekbe.

A programot elsődlegesen a történelmi egyházaknak írta ki az állam, a legaktívabbak a református és katolikus közösségek lettek. Több mint 270 kert alakult a kezdeményezés nyomán az elmúlt bő tíz évben, köztük a telkibányai.

Mi motiválta önöket, hogyan vágtak bele ebbe a hatalmas munkába, a kertépítésbe-szépítésbe?

2004 óta szolgálunk Telkibányán a feleségemmel, és kezdetben a parókia hatalmas kertjét alig lehetett bejárni, olyan magasságúra nőtt a fű, de még a régi kiszolgálóépületek törmelékei, sittmaradványok, hatalmas meszes gödör, elkorhadt, derékba tört fák is felhalmozódtak. Kerestük a módját, hogyan tehetnénk rendbe a gyülekezet portáját. Annál is inkább, hiszen a Bibliából idézve: „nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”, azaz ma már egy lelkész nem szolgál 52 évig ugyanott – mint valaha a nagyapám Szatmárcsekén –, azaz nem magunknak rendezkedünk be, hanem a közösség vagyonát próbáljuk jó gazdaként karbantartani. Elődeink is küzdöttek a kert problémájával, mi is megörököltük, ám az ökogyülekezeti program sok embert aktivizált, hasznos kezdeményezésnek bizonyult. 2011–2013 táján álltunk neki a terület megtisztításának, amin mi ketten a feleségemmel is rengeteget dolgoztunk, de hívtunk például teológushallgatókat is fizikai munkát végezni, hogy a kert egy-egy részét rehabilitáljuk. Tűzoltásszerű munka volt, de csak így tudtunk helyeket kialakítani az ültetőgödröknek. 2013 őszén hoztuk el a negyven darab csemetét Tápiószeléről, a program központjából, s elültettük őket a parókia épülete mögötti háromszögben.

Pontosan milyen fákat telepítettek?

Az egyik célunk az volt, hogy megtörjük a szilvafák egyeduralmát, amely Telkibányát, azon belül a templomdombot különösen jellemezte. Még most is sok porta tele van magról, maguktól serkent szilvafákkal, a parókia udvarán is egymás hegyén-hátán nőttek ezek, de a mi igényünk az volt, hogy legyenek alma-, körte-, cseresznyefák is, szilvából pedig inkább különlegesebb fajták a változatosság kedvéért. Végül mindegyik említett gyümölcsfából több típusút is sikerült beszereznünk, mert a kert célja a sokszínűség felmutatása is. Nem azokat a fajtákat kerestük, amelyek hamar termőre fordulnak, és pár évig ontják magukból a gyümölcsöket, aztán elpusztulnak, hanem az olyan jellegű tartós típusokat, amelyek már a régi térképeken is a patakok, folyók, hegyek mellett tereptárgyként szerepeltek, igazodási pontok voltak.

A Kárpát-medencében őshonos fajtákban gondolkodtunk, s végül Erdély mellett tettük le a voksunkat, a fáink 80 százaléka erdélyi nemesítésű ősi gyümölcsfa.

Az ön által említett sokszínűségről eszembe jut a bibliai édenkert. Idecitálható ez a fogalom?

Biblikusan nézve a kert valóban több, mint gyümölcsfák összessége. Amikor néhány éve készítettünk egy kisfilmet a projektről a skót testvéreinknek, azt azzal a mondattal indítottam, hogy a kert a vidéki embernek az éléskamrája és a tornaterme, a városi embernek pedig a menedéke és az oázisa. A bibliai édenkert sem csak arról szólt, hogy ott minden adott volt az embernek ahhoz, hogy jól érezze magát, hanem az Istennel való találkozás színterét is jelentette. Hogy mi is ilyen találkozási ponttá varázsoljuk a kertünket, üzeneteket fogalmaztunk meg, és ezeket hirdető, csodás fotókkal illusztrált, imádságos, elmélkedős, hitvallásos táblákat helyeztünk el a fáknál, amelyek mellett a lelki üzenetre fogékony turisták is megállnak. Igeverseket választottunk ki a táblákra például az édenkertről, tehát a Teremtés Könyvéből is, vagy Luther híres idézetét: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még ma ültetnék egy almafát!” A táblák az utca felé néznek, a kert ezeket olvasva körbe is járható.

A kert ráadásul nem egyszerűen gyümölcsös, hanem bemutatókert is. Ez mit takar, mi látható még benne?

Egy külön embernagyságú táblán felsorakoztattuk a fáink terméseit fotóval, s rövid összefoglalóval az adott gyümölcs jellemzőiről. Madáretetőket is tettünk ki, madáritatót készítettünk, bogárhotelt építettünk, hogy bemutassuk ezen élőlények fontosságát, de van egy ezerliteres vízgyűjtőnk és három komposztálónk is. A feleségem levendulaültetvényt hozott létre a gyümölcsös közepén, s több száz tulipánhagymát ültetett. Amikor itt járt a Virágos Magyarország verseny zsűrije, külön pontozták, hogy mindegyik gyümölcsfánk alá muskátli volt kiültetve. Sok olyan apró dolgot megvalósítottunk, ami vonzza a tekintetet, ami az embereket kíváncsivá teszi. A legújabb projektünk, amely félig már elkészült, egy keresztyén téka a kert szélén, ott, ahol egy hatalmas kőrisfa állt, ami kiszáradt. Három méter magasan derékba vágtuk, és készítettünk rá egy szép tetőt, a törzs szívébe, a belsejébe pedig egy kis szekretert faragtunk, amelybe keresztyén irodalom fog kerülni. Egy kispadot teszünk a fa mellé, a tékának az lesz a neve, hogy „Tolle, lege!”, azaz „Vedd és olvasd!”, Szent Ágoston megtérési gondolata alapján. Abban bízunk, hogy a keresztyén verseskötetek, regények, teremtésvédelmi kiadványok, vagy akár maga a Szentírás felkeltik a kirándulók figyelmét is. Ha így lesz, kézbe veszik, esetleg magukkal is viszik az irodalmat, vagy csak leülnek, és az árnyas fák alatt olvasgatva hasznos lelki benyomásokra tesznek szert.

Ahogy hallgatom, abban is biztos vagyok, hogy további tervek is sorakoznak a fiókjában...

A terveknek sosincs vége, csak legyen forrás, amely fedezi őket, mert a bibliai növénykerttől kezdve az ökojátszótéren keresztül a zarándokszálláshelyig sok mindent szeretnénk még megvalósítani.

A terület óriási, tudnánk még fokozni a kihasználtságát, és isteni léptékben gondolkozunk. Az Úr ideje végtelen, a mienk véges, de ha Ő jónak látja, hogy még több beleférjen a gyülekezet életébe, akkor azt kimunkálja. Persze mi már azért is nagyon hálásak vagyunk, hogy ezidáig ennyi mindent megtehettünk!

Érezhető, hogy a kert létrehozása a helyi közösséget is megerősítette, akár új arcokkal bővítette?

Egy közösség, gyülekezet élete változó, hullámzó. Mi közösségfejlesztő szakemberrel is együtt dolgozunk, de azt vettem észre, hogy 2010 és 2013 között, a telepítés előtt nagy összefogást sikerült kovácsolnunk, így születhetett meg a kert. Aztán a kert alakításában is sokan részt vettek, és az ide szervezett programokon is: nyitott kertkapuk hétvégéje, a kert születésnapja, teremtésünnepi alkalmak, az elkészült fejlesztések átadója. Olyan hátrányos helyzetű gyerekek gyakorlókertje is lettünk, akik a Máltai Szeretetszolgálat táborában nyaraltak Telkibányán, és önkéntes szolgálatot végeztek nálunk. Református kollégiumi diákok is jártak virágosítani a templom körüli területet és a gyümölcsöskertet, azaz sokféle aktivitást bevonzottunk. És mindhez találtunk lelkes embereket!

Ahogy említette, a feleségével ketten lelkészkednek Telkibányán. Hogyan osztják meg egymás között a feladatokat?

Mi Sárospatakon, a teológián ismerkedtünk meg, és az esküvőnk után lényegében egyik napról a másikra kellett döntenünk, hogy elvállaljuk-e Telkibányán a szolgálatot. Azóta is itt vagyunk, mert megszerettük a helyet, és kezdettől fogva megfeleztük az amúgy egy lelkészre szabott feladatokat, egy fizetésért. Azonban nemcsak a gyülekezet lát el minket, hanem mi is igyekszünk a gyülekezet gondját viselni. Az istentiszteleti vagy esküvői szolgálatok egyik felét a feleségem viszi, a másikat én, de a temetésekre például mindig együtt megyünk. Néhány éve a mellettünk lévő zsújtai gyülekezetet is megkaptuk, ez is adott újabb feladatokat.

Mivel 19 éve itt vagyunk, már olyanok is jönnek hozzánk esküdni, kereszteltetni, akik a mi kezeink alatt nevelkedtek.

Mennyire hatja át a családjuk életét is a természetvédelem, a zöld gondolat?

Erre csak egy példa: amikor idekerültünk, még nem volt szelektív hulladékgyűjtés a településen, de mi már akkor szelektíven gyűjtöttük a szemetet, és a megfelelő helyre dobtuk ki. A szomszéd nem is értette, hogy miért nem húzzuk ki minden héten a szemetest. Feleségem Dédestapolcsányban nőtt fel, a Bükk, a Szalajka-völgy csodás vidékén, a természet szeretete őt is áthatja. Én pedig, mint lelkészgyerek a győrteleki parókia udvarán cseperedtem fel, ahol száz bagoly lakott, a kerti csap alatt pedig hosszú évekig egy varangyos béka. A tyúkok is a mogyoróbokrok alatt költötték ki a csibéiket, ez a természeti közeg jó értelemben véve megpecsételte a sorsom. Emlékszem, amikor felújították kívülről a templomot, s ehhez ágakat metszettek le a fákról, én kisgyerekként könnyeztem és ölelgettem a fákat, mondván, biztosan fájt nekik a csonkítás. Amerre járunk, ma is felkeressük a kastélyparkokat, arborétumokat, botanikus kerteket. Igyekszünk nemcsak az igével, hanem ezzel is feltölteni a lelkünket, és örömmel látom, hogy ezt a szellemiséget a két kislányunk is örökölte.

– Amikor először találkoztunk, éppen tizenkettő voltam, és abba akartam hagyni a fuvolázást. Aztán a te inspirációdra zenész lettem. Amikor a most megjelent mesekottád, a Hangok mindenhol laknak a kezembe került, rögtön azt éreztem, hogy ez a kiadvány tökéletesen mutatja meg azt a varázslatos világot, ahova a gyerekek imádnak veled betérni. Szerinted mi a titka a pedagógiádnak? 
– Talán az lehet, hogy hagyom, hogy a gyerekek a művészettel elemi, gyermeki megközelítéssel találkozzanak. A kreativitás sémákba rendezése helyett a gyermeki lélek szabadságára helyezem a hangsúlyt. Meghagyom az önmagáért való örömöt, a felfedezés örömét, és nem akarom rögtön valaminek a szolgálatába állítani a kreativitásukat. A mai iskolarendszer nagyon kemény belső kontroll kialakítását követeli meg, és nem nagyon kíváncsi a gyerek saját hangjára. Amikor tanítok, gyakran merítek a saját gyerekkorom élményeiből, nagyon szerettem például mindenben megtalálni a zenét – a falevelek susogásában, az esőcseppek kopogásában.

Számomra természetes volt a hangszerrel az állandó bíbelődés: festményalbumokat lapozgatva zenét költöttem a képekhez, vagy épp az összes névhez, amit a naptárban találtam.

Ezekkel az élményekkel olvad össze az a hatalmas inspiráció, amit a gyerekektől kapok. Átélés és átérzés nélkül nincsen zene. Ebben a mesekottában is azt feszegetem, hogy hogyan lehet a gyerekeknél elérni a bevonódottság állapotát. 

– Mi indított el a fuvolázás, a fuvolatanítás felé? 
– Érdekes, amit kérdezel, mert ez is egy zenés mesekönyvhöz kapcsolódik. Kislány koromban apukámtól megkaptam a H. Lányi Piroska Szól a fuvola című művét. Ebben a gyönyörű történetben a norvég faluba érkezik egy zenész, akit a főszereplő kisfiú titkos vonzódással követ mindenhová, hogy hallgathassa játékát. A falusi táncmulatság után meglesi őt a tengeri csónakon is, ahogy magában muzsikál. A fuvolista pártfogásába veszi a kisfiút, és a természet játékosságát megfigyelve és utánozva tanítja meg játszani a hangszeren, és arra, hogy a lelkéből szóljon a muzsika. 
A Hangok mindenhol laknak a szó szoros értelmében nem nevezhető mesének. Tankönyvet vagy kottagyűjteményt pedig semmiképpen nem szerettem volna írni. Nem is tudtam pontosan meghatározni, milyen műfaji keretek közé helyezzem el ezt a könyvet, végül a mesekotta megnevezés mellett döntöttünk. Vannak kis manók, akik összegyűjtik a természet hangjait, hogy kottává varázsolják műhelyükben. Az egyikük pedig hozza a violinkulcsát, amivel a gyerekek előtt kinyitja egy titkos világ ajtaját. Innentől ezek a manók vezetik az olvasót, de olvasás helyett inkább egy beszélgetésbe, közös játékba viszik magukkal a résztvevőket. 

– Amikor a kicsi gyerekeimmel együtt felkerekedünk, és alapvetően a megérkezés célja lebeg a szemem előtt, az rettentően hosszú tud lenni, hiszen ők minden csigánál, bogyónál, falevélnél megtorpannak. Azonban amint részt veszek a vizsgálódásukban, perspektívát váltok, hirtelen varázslatos utunk lesz. A kötetben az egyik uralkodó alapelv a gyerekszem érvényesülése. Számos feladatot ők találtak ki. Az együtt csináláson, az eszmecserén van a hangsúly. Hogyan képzeljük el ezt az összmunkát? 
– Számomra mindig megújító találkozni azzal a szabadsággal, ahogy a gyermek szemléli a világot. Hihetetlenül élvezem, ahogy a fantáziájukat és a világot összekapcsolják, nagyon szeretem ezt az öt-nyolc éves kort. Az egyik kedvenc idézetem Kokas Klárától származik: „Felfedező lettem gyerekországban.” Amikor a tapasztalásunkat, akár a csigavizsgálást, nem teljesen hétköznapinak tartjuk, hanem beleszövődik valamiféle költészet, az katartikus tud lenni. 

– Gyakran találkozunk a gyakorlatban azzal a jelenséggel, hogy a gyerekek kreatív megnyilvánulásait egyformára nyessük. A magyar intézményrendszer különösen erőteljesen uniformizál. Ha valaki eltér a szokott sémáktól, az gyakran megrovásban részesül. Például ha a gyerekek kutyát rajzolnak, legyen kutya alakja, és színezzék barnára vagy feketére. De miért is ne rajzolhatna valaki amorf, piros kutyát? 
– Magyarországon most jelennek meg a Silent ­bookok: olyan könyvek, amelyek nem tartalmaznak szöveget, a gyerek fantáziájára van bízva a történet. Maros Krisztina Milyen színű a boldogság? című könyve például azért is nagyon szerethető, mert kategorikus megnevezések, didaktikus rámutatások helyett az egyéni benyomások felé tereli az olvasót.

Volt, akinek a boldogság színe a fekete volt. Ez felnőtt szemmel akár ijesztő is lehet, pedig csak arról van szó, hogy ennek a gyereknek nem a társadalmi konvenciók jutottak először eszébe, hanem egy fekete cica, aki a titokzatos éjszakában kalandozni indul. 

Nekem is volt tanítványom, akivel egy gyönyörű lassú tételről beszélgettünk, kíváncsi voltam, hogy mi jut róla eszébe, és ő a sötétséget emelte ki. Ez elsőre szintén meglepő volt, de aztán kiderült, hogy nála a sötéthez a bizalom kapcsolódott, hiszen nem látunk jól, és mégis biztonság ölel minket körbe. Örülnünk kellene, ha észrevesszük a fantáziának a sémáktól elrugaszkodó gyönyörű megnyilvánulásait. Miért kellene folyton a hétköznapi sémák felé indulnunk? Szóval nagy becsben kell tartani az amorf, piros kutyákat.

Kép

Kép: Kardos Zsuzsa

– Ez a kiadvány tulajdonképpen hangszeres előkészítő furulyára, fifére és fuvolára, ugyanakkor azt érzem, hogy bátran használhatják mások is. 
– Igen, daloskönyvként ugyanúgy megállja a helyét. Én hiszek abban, hogy nemcsak a zenéről szól ez a kis könyv, hanem egy látásmódról és arról, hogy hogyan csodálkozzunk rá a világra és az összefüggéseire. Bevezető a zene világába. 

– Nagy hangsúly van a szövegeken is. 
– Amikor óvodásokkal kezdtem el foglalkozni, akkor jöttem rá, hogy mennyire fontos a szöveg.

Volt egy alkalom, hogy elénekeltük közösen a Bújj, bújj zöld ág kezdetű dalt. Már rég teljesen máshol tartottunk, amikor az egyik kislány egyszer csak felkiáltott: „De mi lett a cicával?”

Azóta tudom, hogy nem lehet csak úgy benne hagyni a gyerekeket a szövegvilágban, hiszen érzelmileg teljesen beleélik magukat. Végülis tényleg azt énekeltük, hogy leszakadt a pajta, benn maradt a macska. A gyerekeknek a zene mellett ez hús-vér valóság, csupa metafora, fogalom, dráma, az adott szituációban megélt valóság. 
A mesekotta épít egy alapvető gyermekdal-, népi mondóka- és dalrepertoárra, és emellett rengeteg vers is szerepel benne, elsősorban Weöres Sándortól és Lackfi Jánostól. A költészet tartalmilag fogalmi, formailag auditív művészet, a kötetben zenei jelenségként szerepel. Weöres Sándor szavaival élve a költészet „minden porcikája élményszármazék”. Ez az élmény pedig nagyban hozzájárul a kívánt komplexitás kifejezéséhez. 

– Az érzékelés, észlelés szintén fontos szerephez jut. A szinesztézia az egyik kulcsszó, amit a könyvvel kapcsolatban kiemelnék. 
– Szávai Géza nyelvészprofesszor fogalmazta meg számomra a legtalálóbban Lánc, lánc, Eszterlánc című művében saját kislányával, Eszterrel kapcsolatban azt a világleképezést, amit a gyermekünk születése után átélünk, azt, ahogy közösen újraalkotjuk a nyelvet, átéljük az őstörténetet. Ahogyan itt is. Ebben a kötetben a hangoknak színe van és illata, mindent látunk, hallunk, tapintunk, és az egész világ zene, a zene egész világ. Mindent mindennel össze lehet kapcsolni, és ez a teljesség nagyon termékennyé tesz. 

– Gyönyörűek Molnár Jacqueline illusztrációi. 
– Jacqueline-nal ez a közös munka egy csodálatos egymásra találás volt. Fontosnak éreztem, hogy maga az illusztráció is nyitogató legyen, az ő képei pedig egyenesen magukba szippantanak. Új műfajokat is alkottunk, például vannak képes kották, ezek a képek valódi zenei információkat tartalmaznak, amiknek a segítségével például egy vadnyugati világot teremtünk meg a hangszeren a gyerekekkel. Jacqueline nagyon zeneien fest. Olyan rejtett dolgok vannak a képeiben, hogy még most is találok meglepetést, ha lapozgatom, pedig egy évig formálódott, alakult a kötet a kezünk alatt. Vannak oldalak, amelyek egy-egy nagyobb fogalom köré épülnek, mint például a páros-páratlan átvitt értelemben és zenei értelemben használt fogalma, a váltakozás ritmusa – mint az évszakok és például a csend. Amikor Jacqueline megfestette, egyébként gyönyörűen a csend-oldalt, úgy éreztem, hogy az valahogy mégsem az én csendem. Nekem szívügyem volt, hogy egy kottáskönyvben legyen szó a csendről. Jacqueline azt kérte, írjam körül, akár asszociációkkal, milyen az én csendem, és végül meglepett egy olyan rajzzal, ami teljesen magával ragadott: éjszaka van, egy öreg fa előtt róka figyel, és közben halak úsznak át a sötétben, egybeolvad az éjszaka és a tengermély csendje. 

– Amikor egy intézményben dolgoztunk, rettentően izgalmas volt bekopogni és benyitni a termedbe. Sose tudtam, mi fogad: sötétség, vagy földön fekve fuvolázás, nagyon széles pedagógiai eszköztárral dolgozol. 
– Mindenki születetten képes átérezni a zenét. Mindenkinek kapcsolódnak zenei jelenségekhez asszociációi. Egy hangulat, egy karakter, egy mintázat, amely képekhez, mozgáshoz kapcsolódik. De akár egész történetek is megelevenedhetnek előttünk zenét hallva vagy játszva. Átérzés és átélés nélkül csak technikai elemek gyakorlása van, zenei tartalom, katarzis nélkül. Minden gyereknél más az út, másképp történnek a dolgok, emiatt a spontaneitás és a rugalmas figyelem nagyon fontos a tanár részéről. A drámapedagógia eszközeihez mindig visszanyúlok. A képzeletvilágunk és megélt élményeink tárháza mindig gazdag táptalajként szolgálnak zenei mondanivalónk kifejezésekor. Az improvizáció különösen fontos. A karakterek megformálása és az ösztönösség vegyülése hihetetlen élményt nyújt.

Egészen elképesztő, hogy már igen csekély hangszeres tudás birtokában is szinte jazzelnek, amikor például az esőt, az elefántot vagy éppen a bálnát próbálják a fuvola eszköztárával megjeleníteni. 

– Sokszor azt sem tudtuk, hogy mire megy ki a játék, csak élveztük, hogy játék van. Én egy didaktikus rendszerből léptem ki, amikor hozzád kezdtem járni, és eleinte alig akartam elhinni, hogy a tehénbőgés utánzása is részét képezheti a fuvolaórának. Aztán észrevettük, hogy elkezdett működni valami, ami addig problémát okozott. 
– Igen, a játék, a meglepő dolgok és a humor átsegítenek a bennünk lévő gátakon, legyenek azok technikaiak vagy elméleti jellegűek. Persze az egész alapvető bizalomra épül tanár és gyerek között. Az a játékos nyelv, amit a gyermek a sajátjának érez, az az én nyelvem is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Hatéves korában elváltak a szülei, nevelőapja pedig bántalmazta. Úgy szabadult meg, hogy kiemelték a családjából, és a nagyszüleinél nevelkedett. Hogy lehet, hogy egy anya nem lép közbe, amikor látja, hogy a gyerekét bántják?

Ha mondjuk húsz évvel ezelőtt kérdezi ezt tőlem, akkor azt mondtam volna, hogy érthetetlen, mert egy anyának anyatigrisként kellene védelmeznie a gyermekét. Azóta sokat tanultam és tapasztaltam erről a témáról, és azt kell hogy mondjam: nehéz védelmező anyának lenni, ha az anya is terrorban él. A nevelőapám az édesanyámat az utcán annyira megverte, hogy utána egy hétig nem tudott felkelni – ilyen körülmények között nyilván nem tudott megvédeni engem a nevelőapámtól. Ráadásul függött tőle anyagilag is, és ott volt még a kisebb testvérem, akinek a nevelőapám volt a vérszerinti apja, nyilván az ő érdekeit is valamennyire szem előtt próbálta tartani.

A nagy félelem a magyarázata, miért nem mert a védelmemre kelni. Ez az ember elhitette vele, hogy soha nem fog megszabadulni tőle, bárhol megtalálja és megöli.

És sajnos több alkalommal is megtalálta az elköltözni próbáló édesanyámat, és ő visszament hozzá minden alkalommal. Aztán egyszer már nem tudott visszamenni, mert meghalt…

Előfordul, hogy a vérszerinti szülő az elkövetője a bántalmazásnak, vagy pedig erőszakos kényszerítés nélkül is elfogadja, hogy párja az ő gyerekét bántalmazza, sőt, önként kiszolgáltatja neki. Miben reménykedhet ilyen esetben az áldozat?

Ma már törvény írja elő, hogyan kellene működnie az elsődleges gyermekvédelmi jelzőrendszernek. Már az én gyerekkoromban is működött valamiféle mechanizmus, mert az én tanító nénim jelzett a gyámhatóság felé, a gyámhatóság pedig intézkedett, a bíróság döntést hozott, és viszonylag rövid idő alatt kikerültem a családból. Ez a gyorsaság ma már nem feltétlenül jellemző, mert szakértőkkel több körülményt vizsgálnak, a késlekedés pedig veszélyeztetheti a gyereket. Ahogy az is, ha az ítélet szerint kapcsolatot kell tartania azzal az emberrel, aki bántalmazta őt, még akkor is, hogyha egyébként fizikai rosszulléte van a gyermeknek a bántalmazó szülővel való találkozás előtt… Ha pedig ezt megtagadja a másik szülő, akkor még őt büntethetik meg a kapcsolattartás akadályozása miatt.

Önkéntelenül is apákról, férfiakról beszélünk mint bántalmazókról. Ön sok bántalmazási esetet látott. Előfordul, hogy nők a bántalmazók?

Igen. A férfiak is lehetnek erőszak áldozatai, csak a társadalmi nyomás miatt még kevésbé mernek ezzel előhozakodni. Gyakori a pszichés és szóbeli bántalmazás, az anyagi kihasználás, társadalmi bántalmazás, amikor elszigeteli a nő a férfit a családtagjaitól, a barátaitól.

Két nagyon jellemző példát említek a praxisomból, ezek jól mutatják, mennyire nehéz egy férfinak segítséget kérni, felvállalni a nyilvánosság előtt, hogy ő áldozat.

Telefonált egy katona férfi, hogy fizikailag bántalmazza őt a párja: összetépi a ruháját, karmolja, üti, ahol csak éri. Azt kérdezte tőlem, hogy mit tehet. „A rendőrségen feljelentést tud tenni” – válaszoltam, de ő mondta, hogy beszélt már rendőrökkel, akik kinevették, és azt mondták neki, hogy „nehogy már egy katonaember ne tudja ezt elintézni otthon”. Ha viszont ő fizikailag megvédi magát, a nő biztos, hogy feljelenti, és akkor katonai ügyészség elé kerül. Most akkor mit csináljon?

A másik még tipikusabb probléma. Férfi ismerősöm mesélte, hogy reggel főzött teát a párjának, amelyben a filtert az előírtnál két-három perccel tovább hagyta a forró vízben. A neje felháborodva látványosan kiöntötte a csapba a teát. Ez lényegtelen esetnek tűnhet, de amikor sokszor ismétlődnek hasonló gesztusok, a lekicsinylés folyamatosan jelen van az életükben, az már bántalmazásnak számít. Hasonló, amikor az ágyban nem tud úgy teljesíteni a férfi, ahogy elvárná tőle a párja, ezért degradáló megjegyzésekkel megszégyeníti; vagy amikor azt kell hallgatnia egy férfinak rendszeresen, hogy alkalmatlan arra, hogy egy szöget beüssön a falba, vagy képtelen eltartani a családját… Személyiségleépítő hatása van ezeknek a szavaknak, mondatoknak, súlyos lelki sérülést okozhatnak, ami később fizikai betegségekben is megjelenhet.

Mivel tudunk harcolni a kapcsolati erőszakcselekményekkel szemben?

Szerencsésnek érzem magam, mert az állami ellátórendszer születésének a bölcsőjénél ott lehettem. Civil szervezetek korábban is foglalkoztak már ezzel a témával, és próbáltak segítő programokat megvalósítani. Ma már vannak nagyon jól kidolgozott tréningek, felvilágosító anyagok, applikációk azok számára, akik az erőszakot észrevehetik és jelezhetik. A rendőröket folyamatosan képzik, tanároknak is lehetőségük van részt venni képzéseken. Viszont a gyerekekhez még nehezen jutnak el az információk. Egyetemeken már elindultak jó kezdeményezések, ilyen volt nemrég a 3 Lépés címet viselő kétnapos rendezvény is, amelyet a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatói szerveztek. A bántalmazás három különböző aspektusával foglalkoztak: párkapcsolati erőszak, utcai zaklatás (catcalling) és mindezek megjelenése a kommentkultúrában. Az első napon engem is meghívtak, és üdítő volt számomra, hogy ilyen fiatalok ennyire lelkesen, szakmaian járták körül a témát. Visszaadták a hitemet abban, hogy van utánpótlás az erőszak elleni küzdelemben.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Akik viszont úgy vélik, ők nem lehetnek érintettek, azok továbbra se fogékonyak a témára. De honnan tudjuk biztosan, hogy a környezetünkben nincs bántalmazott?

Lehet, hogy én is évek óta bántalmazó kapcsolatban élek, viszont a rugalmasságom olyan fokú, hogy ez nem tudatosul bennem. A kampányoknak az is a célja, hogy segítsék a felismerést.

Tehát a küzdelem egyik eszköze felvilágosítás, és vannak telefonvonalak, ahol be lehet jelenteni erőszakot, segítséget is lehet kérni. A védett házak fogalmát viszont misztikum övezi, mert titokban működnek. Tényleg be tudják fogadni azokat, akiknek menekülniük kell az erőszaktevőtől?

Azt szokták mondani az áldozatok, hogy inkább maradnak a megszokott rosszban, mint hogy kilépjenek a bizonytalanba. Én mindenkit arra bíztatok, hogy lépjenek ki, ha ezt abban a pillanatban biztonsággal meg tudják tenni, és higgyenek abban, hogy jobb lesz. Ezekben az intézményekben csak támogató emberekkel fognak találkozni.

Legjobb tudomásom szerint továbbra is nagyjából 300 férőhely van országosan, közel 30 krízisközpontban, kifejezetten a kapcsolati erőszak áldozatainak, és van olyan intézmény, amely férfiakat is fogad. Ha valaki fölhívja az OKIT-ot, akkor felkészítik arra, hogy menekülés esetére miket kell titokban előkészíteni – iratok, a gyerekek iratai, a szedett gyógyszerek, a legalapvetőbb ruhaneműk, esetleg egy-két kedvelt játék a gyereknek –, ami befér egy táskába. Ha erre nincs lehetőség, mert az éjszaka közepén kell menekülni, akkor ezek az intézmények biztosítanak minden szükséges dolgot. S hogy mi történik ott velük? Ha valaki számára ismerősek az anyaotthonok, nagyjából olyan környezetet kell elképzelni, ahol szociális munkások, pszichológusok, jogászok gondozók, szükség esetén fejlesztőpedagógusok is segítik a mindennapokat, azért, hogy ne kelljen visszamenni a bántalmazóhoz.

Mit tegyek akkor, ha nem én vagyok az áldozat, hanem valaki a környezetemben?

Hozok egy életszerű példát: hallom, hogy a szomszédban üvölt a gyerek. Vajon csak egy kimerültségből fakadó hiszti, vagy bántalmazzák? Ha ez hosszabb ideig vagy gyakran fennáll, akkor feltételezhető, hogy probléma van a családban. Nem a mi dolgunk kinyomozni, hogy mi miatt visít keservesen a gyerek, nekünk az a dolgunk, hogy a helyi gyermekjóléti szolgálatnál jelezzük ezt. Ha viszont egészen biztosan gyermekbántalmazás van folyamatban, akkor azonnal a rendőrséget kell értesíteni, illetve a gyámhatóságnál is érdemes jelezni.

Ha felnőtt a bántalmazott, akkor rá lehet kérdezni, de ez nem könnyű, mert a bántalmazó sokszor együtt megy mindenhová az áldozattal, hogy elszigetelje és kontrollálja őt. Hogyha közelébe tudunk férkőzni, jelezhetjük neki, hogy látjuk, valami nincs rendben, látjuk esetleg a foltokat. Nyilván mindig lesz hárító magyarázat: leestem, nekimentem, összetörtem... De akkor is megmondhatjuk neki, hogy ott vagyunk, ha segítségre van szüksége. Viszont el kell tudnunk fogadni, ha azt mondja, hogy nem kér a segítségből.

Azonban, ha azt halljuk, hogy éppen bántalmaznak valakit, akkor a rendőrséget kell hívni. Ebben az esetben sem kell mérlegelni, hiszen életveszélyről is szó lehet.

Azon se csodálkozzunk, ha az áldozat a rendőrnek is azt mondja, hogy nem történt semmi. Ha ugyanis a rendőr nem talál elég terhelő bizonyítékot, hogy elvigye a bántalmazót, akkor az áldozat otthon marad vele, és egészen biztosan megbünteti.

De az erőszaktevő tudni fogja, hogy én hívtam ki a rendőröket. Lehet, hogy majd engem vesz elő!

Egyrészt lehet anonim bejelentést tenni a rendőrségnek is, a gyámhatóságnak is. A másik érvem pedig egy érzelmi megközelítése a kérdésnek. Mindenki félti magát meg a családját, és ez teljesen rendben van. Viszont bele kell képzelnünk magunkat annak a kisgyereknek vagy felnőttnek a helyzetébe, akit tényleg rendszeresen bántanak. Vajon mi lenne a rosszabb: azt hallgatni mindennap, hogy egy kétéves gyereket földhöz csapnak, bántalmaznak, leforrázzák, vagy az, hogy ebből esetleg nekem lehet kellemetlenségem? Nem is beszélve arról, ha haláleset következik be, és mi nem tettünk ellene semmit…

A gyerekek elleni erőszakot megakadályozni egyébként nemcsak morális, hanem hivatalos kötelesség is: gyakorlatilag mindenki a gyermekvédelmi jelzőrendszernek a tagja, tehát mindenkinek jelentenie kellene ezeket az ügyeket.

Egy tanár ismerősöm egy jó nevű középiskolában szembesült olyan jelekkel, hogy az egyik kamaszlányt otthon a sztárügyvéd apa abuzálja. Nagyon meg volt ijedve az igazgatóval együtt, hogy mi lesz, ha feljelentik a nagy hatalmú apát. Mi a véleménye az ilyen helyzetekről?

Ha megerősödik a gyanú, akkor az iskolaigazgatónak jelzési kötelezettsége van a gyermekjóléti szolgálat felé. Ez nem megvádolás, hanem csak a gyanú közlése. Ugyanakkor megértem a félelmét is a pedagógusoknak, hiszen egy prominens személyiség sokféleképpen árthat nekik. Mégsem kérdés, hogy kell-e lépéseket tenni, mert egy gyermek életének a tönkretételét senkinek nem szabad büntetlenül megúsznia. Inkább tévedjünk, és derüljön ki, hogy nem történt abúzus, mint hogy hagyjuk azt, hogy tovább bántalmazzák a gyereket.

Mit tehetünk, ha köztéren leszünk szemtanúi egy zaklatásnak?

Ha éppen dulakodás van, vagy mondjuk egy szülő elkezdi verni a gyerekét, de a mi testi épségünket nem veszélyezteti a helyzet, akkor odaléphetünk, szólhatunk hozzá, kizökkenthetjük ebből a szituációból. Ez nem fogja megoldani a bántalmazást, de legalább visszajelzést kap a bántalmazó, hogy ez nem oké.

Én magam is tapasztaltam, hogy ez a szolidaritás mennyire fontos lenne. Utaztam az 1-es villamoson pár évvel ezelőtt a kislányaimmal, és egy férfi elkezdett fogdosni, simogatni. Én határozottan megfogtam a karját, és hangosan elkezdtem hozzá beszélni, hogy ezt mégis hogy képzeli. Egy utas sem kelt a védelmemre! A kislányaim nagyon megijedtek, mert nem értették, hogy mi történik. Milyen jó lett volna, ha valaki támogat, feláll, és azt mondja ennek az embernek, hogy ezt nem teheti meg, nincs hozzá joga!

Ha viszont a szituáció veszélyes ránk nézve, akkor azonnal hívni kell a 112-es számot, és el kell mondani, mi történik és hol. Sose menjünk el az ilyen helyzetek mellett!

Furcsa, hogy van, akit a nyilvánosság se rettent vissza a zaklatástól, bántalmazástól.

Kétféle bántalmazó típus van. Az egyik, akit nem fognak vissza a körülmények, bárhol bárkinek nekimegy. És van a másik, a rafináltabb, aki látszólag példamutató polgár, szülő és házastárs. Ő a veszélyesebb, mert sokszor elismert tagja a társadalomnak, és senki se hinné róla, hogy bántalmazó.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Szerelemnek álcázott csapda – ez a találó címe annak a cikknek, amelyben ön a párválasztás veszélyeire hívta fel a figyelmet. Hogyan lehetne ebben segíteni?

Azt kellene tudatosítani a fiatalokban és az idősebbekben is, hogy ne engedjenek bizonyos elvárásokból. Ha a partnerük túllép ezeken, akkor „köszönöm szépen, eddig tartott”. Ilyen határ lehet például egy pofon, bár nálam jóval „kevesebbért” is felvillan a piros lámpa. Aki még a szerelem rózsaszín ködében él, ezt egyszeri alkalomnak vélheti. Aztán ha megismétlődik, ezek a határok kitolódnak, és nem veszi észre, mennyire belecsúszik a bántalmazó kapcsolatba. A végén ott áll elszigetelten a családjától, rendszeresen sértegetve és fizikailag is bántalmazva.

Nagy divatja van annak a pszichológiai elméletnek, hogy mind az áldozati, mind a bántalmazó szerep a rossz gyermekkor következménye. Ez mintha felmentené a bántalmazót és még tehetetlenebbnek állítaná be az áldozatot. Mit lehet mondani erre?

A pszichológiai ismeretek a bántalmazó indítékainak megértését segítik, de semmiképpen sem mentik fel a döntései, a tettei alól.

Nekem a statisztika szerint bántalmazónak kéne lennem, hiszen engem is nagyon súlyosan bántalmaztak gyerekkoromban. Mégsem az lettem. Már gyerekként tudtam, hogy az a helyzet, amiben élek, nem jó, el is szöktem több alkalommal. A barátnőméknél és a tanító nénimnél láttam, hogy ott másképp működik egy család. Az volt a szerencsém, hogy a nagyszüleimhez kerültem, illetve olyan pedagógusok vettek körül, akik szeretettel támogattak. A segítő környezet tehát nagyon sok jót tehet.

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]
 

Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy kamionnal utazol majd szerte a világban?

2006-ban szereztem meg minden jogosítványomat ahhoz, hogy pótkocsis kamionnal tudjak dolgozni. Az autók iránti szenvedélyem már gyermekkoromban nagyon erős volt, mindenáron vezetni szerettem volna. 16 évesen kaptam meg a jogosítványt, de már akkor éreztem, hogy a személyautónál nagyobb autót is vezetnék. Aztán családot alapítottam, eltelt sok idő, és a válásom után kezdett ismét foglalkoztatni ez a lehetőség. Megszereztem a C kategóriára (teherautó), majd egy évre rá buszra is a vezetői engedélyt, aztán jött a CE nehézpótkocsira is a megfelelő vizsga. Annak idején apukám szerettette meg velem a vezetést, szerettem úton lenni vele, megnyugtató, biztonságos érzés volt, még jókat is aludtam az autóban.

Persze minden fokozatosan alakult. A CE típusú jogosítvány megszerzésekor már gépjármű-szakoktató voltam, de a felismerés akkor jött, amikor egy ismerősöm megengedte, hogy bemenjek vele a telephelyre, és tologassam a gabonás pótkocsit.

Az egy hatalmas autó óriási oldalfalakkal, de bennem nem félelem volt, hanem az, hogy minél hamarabb legyen meg a jogosítványom, amivel végre tekergethetem ennek a teherautónak a kormányát.

Ennél a gabonás cégnél kaptam további lehetőséget arra, hogy gyakoroljak, a kollégám néhány hétig jött velem, és segített nekem. Emlékszem, a bajai úton mentünk, ami nagyon-nagyon rossz állapotú volt akkor. Éjszaka érkeztünk haza, de már indultam is volna a következő útra.

A gabonás élet nagyon poros munkával jár, ami fizikálisan is megterhelő. A teherautóval földekre, dűlőkbe menni, mellette le kellett borítani az árut (zöldbabot, kukoricát, borsót megindítani a villával), beállni a paradicsomszedő gép mellé, fölmászni a pótkocsira, leponyvázni, visszaponyvázni, ha nem jó helyen volt az áru, akkor bemászni, lapátolni. Egy kantáros munkásruhában dolgoztam, fejkendővel a fejemen, de ha rajtam múlott volna, itt maradtam volna, annyira szerettem ezt a munkát, még ha fizikailag iszonyúan nehéz volt is.

Melyik volt az első igazi kamionos utad?

Egy tandempótos szerelvénnyel mentem Esztergomból. Nagyon sok céget megkerestem, hogy szeretnék kamionsofőrként dolgozni, de megmosolyogtak, nőként nem akartak foglalkoztatni. Már a gabonás időszakban is azt tapasztaltam (és az egy nagyon toleráns, segítő cég volt), hogy sokan rosszallják, amit csinálok. Sokszor kérdezték, mit keresek itt, miért nem főzöm otthon az ebédet. Végül ez az esztergomi cég adott lehetőséget. Jártam Csehországot meg Szlovákiát, gyors tempóban, kanyargós utakon, de nem éreztem jól magam. Sokszor megbántottak.

Végül elkerültem egy olyan céghez, ahol már úgynevezett ADR-es tartányos autóval dolgoztam, tehát veszélyes árut vittem. Szülői háttér nélkül, albérletben éltünk akkoriban, a gyerekemről pedig gondoskodni akartam, ezért 2008-ban kimentem Angliába a fiammal, és hét évig kint éltünk. Ott belföldi kamionosként dolgoztam, Rugby–Glasgow vonalában. Ügynökségen keresztül osztották ki, hogy melyik nap melyik céghez kell mennem. Volt, hogy öt nap öt különböző cégnek dolgoztam. Itt nem volt semmilyen nemek szerinti megkülönböztetés, mert már több női kamionsofőrrel találkoztak a cégek és az ország is. Nehéz időszak volt ez számomra, távol az otthontól, de sokat tanultam, tapasztaltam ezalatt a kamionos szakmában.

Talán túl lírainak tűnik, de a kamionom és én összeforrtunk, mindig vigyázunk egymásra. Soha nem félek az autóban, soha nem érzem azt, hogy veszélyben lennék.

A legtöbben nem szerettek román területen vezetni, nekem viszont az egyik kedvenc helyem volt mindig: a hegyekben az ember kinéz a szerpentinekről, látja a kis patakokat, folyókat, a hegycsúcsokat, a csodálatos látványt. A másik, amin a mai napig is, ha kamionnal megyek, pityergek: az M7-esen a Völgyhíd. Csodás látvány, Magyarország a szívem csücske, mindig a szememet legeltetve járok itthon is.

Kép

Képek: László Diána

Sokan a Bud Spencer-filmek alapján úgy gondolják, ha valaki kamionozik, akkor az autóban éli az életét, ott eszik, alszik. Ez valóban így van?

Sokan azért szeretik ezt az életet, mert tudnak bandázni, együtt főznek, beszélgetnek, iszogatnak. Az átlag kamionos viszi magával a kis edényeit, a fűszereit meg a kávéfőzőgépet, és amit csak tud, azt maga megfőzi, meg ott is alszik az autóban. Nekem is meg kell oldanom olykor az alvást is, az étkezést is az autóban, régebben én is főztem, de már nincs időm erre a sok lerakó miatt, inkább otthonról hozom. Két négyzetméter a kamionfülke, és mivel ez az ember otthona is, megpróbálja tisztán tartani, megszervezni a tisztálkodást, étkezést, olvasást, zenehallgatást. Sok kamionos elég olvasott, komolyzenét is hallgat vezetés közben. Nálam van, hogy semmi nem szól, mert a saját gondolataimra figyelek, de egyébként bármilyen zenét szívesen hallgatok, mert jó pár évig diszkósként is működtem.

DJ is voltál, jól értem?

Igen, kb. négy-öt évig. Az akkori párom diszkós volt, ő tanított meg keverni a zenét, pakolni a lemezeket, úgyhogy végül megcsináltam a diszkós vizsgát. Nagyon jó volt adni valamit az embereknek így is. A nők ebbe is visznek érzelmet: ha hozzám odajött valaki, és zenét kért, arra törekedtem, hogy ha nem is elsőre, de azért megszólaljon a kért zene.

A klarinéttal az első találkozásod mikorra datálható?

Óvodás voltam, amikor apukám felfedezte bennem a zenei tehetséget, furulyán kezdtem játszani, majd elsős koromban már klarinétoztam. Apu korán meghalt, anyu pedig úgy döntött, máshol folytatja az életét a tesóm nélkül és nélkülem. Minket visszahoztak ide, Orosházára a nagynénémékhez, itt kezdtem el iskolába és zeneiskolába járni. Később az élet úgy hozta, hogy megszakadt a legtöbb kapcsolatom nemcsak a rokonokkal, ismerősökkel, de a zenével is. Aztán tavalyelőtt nyáron összefutottam egy ismerősömmel, akivel 35 évvel ezelőtt egy zenekaros bandába tartoztunk. Hiába laktunk egy városban, soha nem találkoztunk felnőttként.

Aztán megkopogtatta a vállam, hogy „helló, veled egy zenekarban voltam”. Azóta már újra együtt zenélünk, az Orosházi Fúvószenekarban és az Amigo Bandben is.

Melyik volt az első olyan élményed az elmúlt másfél évből, amikor már azt mondtad, hogy „igen, ez az, én most már zenélek”?

Már korábban is elő-elővettem a hangszert, aztán az orosházi volt klarinéttanárom adott kottákat, hogy próbálgassam, fújjam, és én napról napra éreztem, hogy előjön a régi tudás. A nagy áttörés az volt, amikor beülhettem az Orosházi Fúvószenekarba. A zenekaros társam felhívott, és határozottan azt mondta: „itt van a zenekarvezető telefonszáma, van fél órád, hogy felhívd, aztán hívj vissza, hogy mire jutottatok”. Felhívtam, ő pedig örömmel engedélyezte, hogy beüljek a zenekari próbára. Előfordult akkor még, hogy olyan hangok szólaltak meg, amiket föl sem ismertem, de a zenekarban ott ült pár ismerős, akikkel együtt jártam régen is zenekarra, és biztattak. Láttam, hogy örülnek nekem, és ez annyira motivált, hogy már nem volt visszaút. Tisztáztuk a zenekarvezetővel, hogy én nemcsak benézek ide, hanem komolyan gyakorolok. A 2021-es szilveszteri koncerten már én is közöttük lehettem. Hatalmas, euforikus élmény volt.

Kép

A fúvószenekarban - Fotó: Palotás Rajmund

Mostanság hogyan alakul az életed? A kamionozást nem lehet csak úgy föladni, hiszen az is egy szerelem. Hogyan tudod megosztani magad?

Hétfőtől csütörtökig a kamionban vagyok, pénteken zeneiskolába járok, este próbálok a zenekarokkal, szombat-vasárnap pedig fellépések vannak, és közben sok-sok gyakorlás. Persze komoly torlódás van, de most azt érzem, hogy nekem a zene irányába kell mennem. Mindenhova viszem magammal a hangszert. Van, amikor a klarinétot, van, amikor a szoprán szaxofont, mert közben zeneiskolás lettem könnyűzenei szakon, s mivel nem volt klarinét szak, az elméleti képzés mellé csak a szoprán szaxofon maradt mint lehetőség.

Azt gondolom, ahol éppen vagyunk, teljes odaadással ott kell, hogy legyünk, csak akkor tud megtörténni velünk, aminek meg kell történnie.

Amikor például a régi zenekaros társammal egy próba után beültünk egy közeli bárba, beszélgetés közben elővettük a hangszereket, zenélgettünk. Másnap a tulaj szólt, hogy ő ezt nagyon szeretné itt, a bárban hallani, mert Orosházán nincs élő zenés szórakozóhely.

Megalakítottuk az Amigo Bandet. Mostanra igazi család lettünk mi, együtt. Van olyan tagunk, akinek ez a zenekar, a próbák, a társasági élet visszaadta az életkedvét, a rég elfelejtett céljait. Neki terápia, hogy itt zenélhet velünk. Több fiatal zenésztársunk van, 15, 17, 19 évesek, nekik ez óriási lehetőség, nagyon tehetségesek. Van olyan fiatal is, akit a szárnyaink alá vettünk, beiratkozott az orosházi zeneiskolába, és mi is foglalkozunk vele. Mi, bőven negyven felettiek igyekszünk nekik példát mutatni, segíteni őket, miközben a saját álmainkat is beletesszük a zenélésbe. És persze itt vagyok én, a nagy újrakezdő, de ezzel sem vagyok egyedül.

Kép: Amigo Band Orosháza

A klarinét, amin most játszol, kalandos módon lett a tiéd. Egy Facebook-csoportban rakták össze az árát neked, és ez a csoport most már másokat is segít...

A zeneiskolától kaptam egy hangszert kölcsön, de szerettem volna egy saját, szép hangú, profi klarinétot. Szorgalmasan rakosgattam félre a klarinétra szánt összegeket a fizetésemből, bízva abban, hogy a végére sikerül majd megvásárolni. Baráti társaságban mondtam először viccesen, hogy ha mindenki csak ezer forintot adna a hangszerre, pillanatok alatt össze tudnám gyűjteni az árát. Komolyan vették, és szó nélkül odaadták egy borítékban azzal, hogy akkor csináld. Eleinte a közösségi oldalon küldözgettem üzeneteket nagy szemérmesen, majd létrehoztam egy csoportot, amiben leírtam a kérésemet, de még azt sem nyilvánosan. Aztán egy ismerősöm biztatott: ne rejtőzködj! Vállald föl, és akkor tudunk segíteni. Nagyon sokan segítettek, köztük olyanok is, akikkel csak futó ismerősök voltunk. Sokan hívtak, hogy menjek el hozzájuk, személyesen akarnak segíteni, nem utalni. Sok elfeledett baráti, családi kapcsolatot élesztett újra ez a „klarinétot szeretnék” mozgalom.

Sok százezer forint gyűlt össze, de nemcsak a pénzzel segítettek. A biztatásukkal. A szeretetükkel.

Nagyon hálás vagyok mindenkinek ezért! Most, hogy az álmomat élem és zenélhetek, átalakítottam a csoportot, és az 50 pluszosok hangszeres álmait szeretném segíteni én is. Soha nem késő bármit is újrakezdeni.

A Covid alatt megtapasztalhattuk, milyen az élet színház és közösségben élvezhető művészet nélkül. Sok színész és előadóművész el is bizonytalanodott, mondván, az ő hivatásuk nem olyan fontos a világnak, mint mondjuk egy orvosé vagy egy bolti eladóé, hiszen sokan úgy érzik, a művészet nem nélkülözhetetlen része az életnek. A nyitás után mégis özönlöttek az emberek a színházba, és újra megérezték mindazt, amit az előadásoktól kaphatunk. Ön szerint mi lehet ez a – mint kiderült, mégis nélkülözhetetlen – adaléka az életünknek?

Rengeteg tapasztalattal a hátam mögött már másképp látom a világot, és sok mindent megértettem, például azt, hogy az ember bizonyos dolgokba nem tud beleszólni az életében, ezeket csak hagyni kell megtörténni, és meg kell próbálni a lehető legjobbat kihozni belőlük. Borzalmas volt ez a betegség, és hogy be kellett zárni a színházakat, de minden erőmmel igyekeztem előretekinteni, és hálát adni Istennek azért a sok szeretetért, amit kaptam. Mindennap bíztam benne, hogy egyszer vége lesz majd a járványnak. Én mindig azt mondtam, hogy a közönségért játszom, elsősorban ők a lényeg. Az önfeledt szórakozás vagy egy komolyabb darab is rengeteget adhat az embereknek és nekünk is. Kiszakít a hétköznapokból, és feltölt valamivel, amit nem tapasztalunk meg minden este.

Még ennyi év után is imádom azt, amit csinálok, minden nyűgével-nyavalyájával együtt.

Ezt az örömöt érezheti a közönség is.

Sok híres ember panaszkodik arról, kellemetlen, hogy egy kávét sem tud meginni nyugodtan, mert minden sarokból őt kémlelik a rajongói. Önnek milyen érzés a népszerűség? Történt már olyan eset, hogy zavarba hozta egy rajongó?

Nem, soha. Mindenkinek nagyon örülök, és végtelenül boldog vagyok, amikor odajönnek hozzám, és gratulálnak, hogy ezt vagy azt a darabot látták. Minden mosolyra visszamosolygok, és örömmel beszélgetek pár szót.

Pályáját balettművészként kezdte, majd a filmezés, színjátszás felé fordult, később pedig a képzőművészet két ágával, a kerámiával és a festészettel is megismerkedett, és ma otthoni műhelyében készülnek a képek és a szobrok. Amíg a klasszikus balett egy viszonylag kötött művészeti ág – ahol meghatározott módon kell kivitelezni a grand pliét például, hogy jó legyen –, addig a színészet és a képzőművészet inkább szabadabb, szubjektívebb önkifejezési forma. Egy balerina a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően lehet sikeres a színpadon, ám a színésznek valami másra van szüksége, ami rabul ejti a közönséget. Ez a tehetség hogyan érhető tetten akár önben vagy a pályatársaiban?

Valójában arra a bizonyos pluszra a balerinának is nagy szüksége van a színpadon. Valóban, a balettban van egy mérce, amelynek a tánckar minden táncosának meg kell felelni, hogy színpadra állhasson, ám ott is nagy szerepe van a talentumnak, ami a mi esetünkben a színpadi jelenlétet jelenti.

Egy színész teljesítményét lehet praktikákkal, gyakorlatokkal fokozni, de a képesség, hogy a puszta jelenlétével magára vonja a közönség figyelmét, vagy vele születik, vagy nem.

Aki nem ezzel a tehetséggel született, az sosem fogja elsajátítani. Azt gondolom, hogy a jó színészekben egy olyan belső erő munkál, ami szuggesztívan hat a nézőre, ami azt jelenti, hogy ott, abban a pillanatban megbíznak benne. Elhiszik neki, hogy amit eljátszik a színpadon, az valóban igaz. Amit mond, és ahogyan mondja, azt ő kétségkívül érzi és hiszi. A másik pedig a szeretet. Az, hogy szeretjük nemcsak, amit csinálunk, hanem a közönséget is, és ott az előadáson számunkra az a legfontosabb, hogy a nézők jól érezzék magukat.

Mit ad önnek az életéhez, hogy több csatornán keresztül is kifejezheti önmagát?

Az alkotás bármely formája – történjen színpadon, vagy egy mindenki elől elzárt helyen – csakis hozzáadhat az emberhez. Sok mindent nem tudunk befolyásolni az életben, de arra befolyása van mindenkinek, hogyan fejezi ki a személyiségét a művészetén keresztül. Engem hihetetlenül boldoggá tesz az alkotás minden formája, alkalmam nyílik felfigyelni az élet apró örömeire, amelyek abban a pillanatban a legnagyobb, legfantasztikusabb dolgokká nőnek a szememben. Akiben benne van a késztetés az önkifejezés bármely formájára, annak megadatik, hogy a lelke több lehessen, többet érezhessen.

Több szerepet is játszik jelenleg az Újszínházban, és most debütál egy kereskedelmi csatornán a Hazatalálsz című sorozat is, amelyet nyáron forgattak. Hogyan válogat a felkérések között, és örömére van-e még ez a sok munka?

A legnagyobb örömömre! Én megyek, ha hívnak, amíg élek és az Isten engedi, addig mindig dolgozom. A műtétek és a csípőprotézisem miatt van, hogy egy-egy mozdulatsort vagy jelenetet módosítani kell a színpadon, ugyanis vannak olyan dolgok, amiket nem csinálhatok: például nem lehet keresztbe tenni a lábam vagy kifelé fordítani a lábfejeimet, és hajlongani sem szabad. Nagyon komolyan veszem az orvosom utasításait, hogy még minél többet tudjak játszani. Ettől eltekintve bírom a strapát! A Zserbótangó című darabban Tordai Terivel és Timkó Eszterrel játszom. Februárban mutatjuk be a Se itt, se ott című darabot, amelyben szintén Tordai Teri lesz a barátnőm, Nemes Wanda a lányom. Nagy Viktor rendezi, és Dörner György, az Újszínház igazgatója ezt a darabot jutalomjátéknak szánta nekem.
A mennyekben vagyok, hogy szeretnek, gondolnak rám, és megtalálnak a nekem szánt szerepek!
A Hazatalálsz című sorozatban Jordán Tamás alakítja a férjemet, én pedig Ibolykát, a fodrásznőt játszom. Sőt, vendégművészként részt vehettem Mága Zoltán újévi koncertjén, ahol 13 ezer ember előtt énekeltem a Hajmási Pétert a Csárdáskirálynőből.

Ennyi szerep, lehetőség és elismerés között mire lehet még vágyni szakmai szempontból?

Úgy érzem, teljes az életem, imádom a férjemet, a családomat, és szerepek szempontjából is elmondhatom, hogy sosem volt, most sincs szerepálmom. Mindig annak örültem, amit éppen kaptam, és azt csináltam teljes erőbedobással. A díjaimra büszke vagyok, és nagyon jólesik az elismerés, a dicséret mind a közönség, mind a szakma részéről, azonban nagy örömöt tudna szerezni, ha nekem ítélnék még azt a – nem mondom meg, melyik – díjat, amelyet még nem kaptam meg!

– Meg tudjátok mondani, hogy a körülöttünk lévő műtárgyak közül melyik a másik kedvence?
Eleni: Ez könnyű! Ernstnek az a kis akvarell! Rudolf von Alt Pest és Buda látképe a Lánchíddal és a Királyi Palotával az Európa Szálló felől (1852–60) című képe. Egyrészt mert Alt osztrák és a veduta festészet legnevesebb alkotója, másrészt a kép azt ábrázolja, hogyan vált a XIX. század közepén Budapest a kulturális és gazdasági élet központjává; azzá a világvárossá, amelyben ma élünk. Minden szegletének története van, majdhogynem évre pontosan beazonosíthatóak rajta az épületek. Ez egy történelmi kordokumentum. 
Ernst: Pontosan, a részletek miatt!

– És melyik Eleni kedvence?
Ernst: Nem beszéltünk össze, de azt gondolom, Eleni is nagyon szereti ezt a képet, és Tihanyi Lajos 1915-ben festett Hátaktját. Ez nem könnyen befogadható kép, intellektuális alkotás. A festmény a művészettörténet-irodalom, ezen belül Tihanyi Lajos monográfusai és a korszak kutatói számára eddig teljesen ismeretlen volt. Majd 100 éven át Amerikában lappangott, felbukkanása igazi szenzáció.

– Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ilyen jól kiismerjétek egymást?
Eleni: Nagyon gyorsan ráéreztünk egymásra. A műkereskedelem egy izgalmas és rejtélyes világ, rögtön beszippantott.

Ernst mellett tanultam meg a szakmát, ő pedig tanúja volt a fejlődésemnek. 1995-ben találkoztunk, egy évvel később pedig megkérdeztem, hogy nem nyitunk-e egy galériát.
Ernst: Én pedig azt kérdeztem a találkozásunk után három hónappal, hogy hozzám jön-e feleségül.

– Hogyan ismerkedtetek meg?
Eleni: Egy repülőn. Hiszem, hogy vannak sorsszerű dolgok. Mindketten egy véletlen, de meghatározó esemény miatt szálltunk fel aznap éjjel egy Görögországba tartó járatra. Ernst szólított meg, de az is csak a véletlenen múlt. Innentől mindketten másképp meséljük a történetet (nevetnek). Ha akkor, ott nem kezdünk beszélgetni, talán sohasem sodort volna össze az élet. Külön országokban éltünk, eltérő kulturális környezetben és más életszakaszban voltunk, én 21, ő pedig 32 éves volt. 

– Amikor Eleni bemutatott a családjának, készültél görög mondatokkal, hogy jó benyomást kelts?
Ernst: Magyarral készültem! Eleni felírta a névjegykártyájára, hogy „szeretném eljegyezni a lányát”. Aztán az lett belőle, hogy „én elvenni te lányod” (nevetnek). 

– Hogyan fogadták az ötletet?
Ernst: Az édesapjának az volt a feltétele, hogy továbbra is a család utazási irodájában dolgozzon. Mondtam, rendben, de biztos voltam benne, hogy nem így lesz. Tudtam, ha választani kell, mindig a művészet fog nyerni. 
Eleni: Évekig párhuzamosan csináltam a két vállalkozást. Reggel nyolckor kezdtem az utazási irodában, aztán átjöttem a galériába, este hétkor zártuk, éjfélig pedig faxoltam a roominglistákat. 

– Vannak férfiak, akik megijednek az okos, határozott, energikus nőktől. Neked mi a véleményed erről, Ernst?
Ernst: Élvezem, hogy Eleni ilyen. A személyisége az első percben rabul ejtett. 

– Sikeres műkereskedők boldog házasságban. Mi a titkotok?
Ernst: Ebben nincs semmi titok. Ugyanazt szeretjük és ugyanaz hoz lázba minket. Emellett az ízlésünk, az értékrendünk és véleményünk sok mindenben egyezik. A galériát vezetni annyira összetett, hogy bár együtt dolgozunk, néha csak délután találkozunk. 
Eleni: És szeretjük egymás társaságát.

– Találkozásotok után elvégezted a művészettörténész szakot?
Eleni: Ehhez a szakmához tehetség, „jó szem” és sok adottság közös elegye szükséges. Nekem Ernst volt a mesterem; tőle és autodidakta módon sajátítottam el mindent. Huszonévesen még frusztrált, hogy nincsen diplomám, de ma már szakértőként hívnak oktatni, vagy kurátorként segítek kiállításokat. Nemrég felkért a Magyar Nemzeti Galéria, hogy a szeptemberben nyíló Vaszary-kiállításon tartsak tárlatvezetést, olyan nagyságok mellett, mint Gergely Mariann, a festészeti osztály vezetője vagy Szűcs György igazgatóhelyettes. Megszeppentem. Több mint megtisztelő volt a felkérés. Ilyenkor mindig megkérdezem Ernstet, hogy szerinte meg tudom-e csinálni.

– És volt, hogy azt mondta, hogy nem?
Ernst: Persze, hogy meg tudja csinálni! Eleni fantasztikus lesz! Ő mindig az!
Eleni: Nekem Ernst véleménye és bátorítása a legfontosabb. Bármilyen szereplés előtt vagy után csak az számít, amit ő mond.

Kép

Kép: Éder Vera

– Rendkívül szerteágazó és sokrétű a hivatásotok. Hogyan osztjátok meg a sok feladatot?
Ernst: Külföldön is jellemző, hogy egy galéria működésében két személy tevékenykedik. Mindenki azt csinálja, amihez jobban ért. Nálunk sincs ez másként. Eleni például sok türelemmel és empátiával tárgyal az ügyfelekkel. 
Eleni: Ernst szakértelme elengedhetetlen, mielőtt bármit vásárolnánk. Felismeri az értéket és a hamisítványt. Hozzá tartozik az építészeti és lakberendezési projektek megtervezése és kivitelezése, valamint a restaurálások is. Utóbbi fontos eleme a munkánknak, hiszen nemcsak megóvásról van szó, hanem értéknövelésről is. Az utolsó 300 év képző- és iparművészeti alkotásaihoz olyan szakértelemmel nyúl, amelyet nemzetközileg is elismernek. Az én terepem az „üzlet”: a gyűjteményépítés, az elemzés, a piaci stratégia, a kommunikáció; a tárgyalás az ügyfelekkel és múzeumokkal. Én foglalkozom a szerződésekkel, a jogi és számviteli háttérrel. Hozzám tartoznak a kiállítások is. A számos különböző feladat mellett egy dologban közösen döntünk: a vételben.

– Bécsben a műkereskedőnek tekintélye van. Hasonló a helyzet itthon? 
Ernst: A szakmánknak a presztízse Magyarországon még mindig nincs a helyén. Vannak, akik „antikosokként” hivatkoznak ránk itt, míg Nyugat-Európában ennek a hivatásnak nimbusza van, és mindenki tisztában van az intellektuális, kulturális dimenzióival.

Itthon sokan úgy gondolják, hogy nem kell ehhez nagy szakértelem. Minek a tanácsunkat kikérni, hiszen venni egyszerű. Tudás és koncepció nélkül hordanak össze sok jobb vagy rosszabb tárgyat, vesznek akár hamisítványokat is.

Én ezt azzal magyarázom, hogy sokan rövid idő alatt lettek nagyon sikeresek, az önbizalmuk és magabiztosságuk által úgy gondolják, hogy a művészethez egyszerű érteni. 
Eleni: Egy híres műgyűjtő mondta egyszer nekünk: „Ha szerencsés egy gyűjtő, akkor idejekorán találkozik azzal, aki segít neki pénzt és időt spórolni, továbbá értéket építeni a következő generáció számára.” Ernst abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az Osztrák Köztársaság Érdemkeresztjének Aranyosztályú kitüntetését vehette át Ausztria szövetségi elnökétől, dr. Heinz Fischertől. A kitüntetést mint műkereskedő kapta, Magyarország és az Osztrák Köztársaság közötti kulturális kapcsolatok megerősítéséért tett munkájáért. 

– Ismert rólatok, hogy a magyar művészet itthoni megismertetését és nemzetközi pozicionálását tűztétek ki célul. Kik a kedvenc alkotóitok? 
Ernst: Nagyon sok munkával jár itthoni és külföldi kiállításokra pozicionálni műveket, Eleni tudna hosszan mesélni erről. Folyamatosan jelen vagyunk a nagy kiállításokon, de számunkra ugyanolyan fontos a többmilliós Rippl-Rónai vagy Tihanyi mellett például a Magyar Nemzeti Galéria Art Deco kiállítására egy Tevan-ötvösművet vagy Rahmer-kerámiatárgyat kölcsönözni. A művészeti és szellemi érték nem a kereskedelmi ártól függ. És a mi szeretetünk és munkánk sem.
Eleni: Amikor megnyitottuk az első üzletünket, egy akkori ismert kereskedő azt mondta: „Fél éven belül tönkre fogtok menni.” Erre visszakérdeztem: „Tudással, munkával, alázattal és szorgalommal nem lehet ebben az országban boldogulni?” A közös munkánk minket igazol.

– És közben született két gyermeketek. Eleni, hogy tudtad a gyermeknevelés mellett a galériát vezetni?
Eleni: Ezen én is szoktam mostanában gondolkodni. Természetesen volt segítségem, édesanyám és a családom részéről. De a nagy része a dolgoknak mégis magunkon múlik. Én sohasem éreztem nehéznek vagy kimerítőnek a hajnali keléseket, szoptatást, óvodai és iskolai száguldást. 
Ernst: Nincs ebben az egészben semmi misztikum, csak reggeltől estig dolgozni kell. Azért tudjuk ezt így csinálni, mert szenvedélyesen szeretjük a hivatásunkat, és én rendkívül hálás vagyok ennek az országnak is, hogy lehetőséget kaptam itt. 

– Szomorúak lennétek, ha a gyerekek nem folytatnák a családi vállalkozást? 
Eleni: A konyhánkban töltjük a legtöbb időt együtt, ezért az áldás mellé tervezünk a falra felírni néhány szót: fegyelmezettség (ez németül jobban hangzik: discipline), alázat és szorgalom. Ezt szeretnénk a gyermekeinknek mi is átadni, mindegy, milyen hivatást választanak majd.
Ernst: Teljesen mindegy, hogy átveszik vagy sem. Mi abban hiszünk, hogy csak akkor lehetsz kiváló egy hivatásban és boldog ember, ha nagyon szereted, amit csinálsz. Mi megtaláltuk a helyünket ebben a csodálatos országban, és hálásak vagyunk, hogy a magyar művészettel foglalkozhatunk. Találják meg hasonlóan az útjukat, ennél többet nem is kívánhatnánk! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szökevény pilóta és a tábor

Roger Bushell ígéretes fiatal ügyvéd volt. Jómódú brit családba született a 20. század elején Dél-Afrikában, és minden esélye megvolt arra, hogy komoly karriert fusson be a birodalom szolgálatában. Folyékonyan beszélt németül és franciául, brit síbajnok volt, és már a húszas évei elején belépett a hadseregbe, ahol kiváló pilótát képeztek belőle. 29 éves volt, amikor kitört a második világháború, ő pedig minden más tervét félredobva azonnal belevetette magát a harcokba.

A balszerencse 1940 májusában, a dunkerque-i csatában érte el, amikor a teljes brit hadsereget, valamint a francia és a belga sereg egyes részeit menekítették ki a kontinensről. Bushell repülőgépét lelőtték, ő pedig valahol Németországban hajtott végre kényszerleszállást. Elfogták, majd egy fogolytáborba vitték. Itt kezdődött el az a megdöbbentő kalandokból álló sorozat, ami kitöltötte rövid életének hátralévő négy évét.

Politikai fogolyként rögtön megszökött, majd, amikor újra elfogták, újra megszökött. A hónapokon át tartó bujkálás során romantikusnál romantikusabb kalandokba keveredett: volt közöttük szerelem, árulás és gyilkosság is.

Aztán harmadszor is elfogták, és elküldték abba a fogolytáborba, amelyet később néhány társával együtt ő tett világhíressé, és amelyik aztán vérforralóan igazságtalan halálát is okozta.

Kép

Roger Bushell 1940 előtt – Forrás: Profimedia

Sorozatos szökései után 1942-ben egy kiválóan őrzött, újonnan épült fogolytáborba vitték, a Stammlager Luft 3, ismertebb nevén a Stalagluft 3 nevű telepre. Itt nagyrészt brit és amerikai pilótákat őriztek, méghozzá a német légierő, a Luftwaffe irányításával. Kezdetben egyetlen körletet hoztak létre tizenöt fa barakkal, mindegyikben tizenhat szobával, amelyek mindegyikében nyolc fogoly lakott. Később, ahogy a rabok száma folyamatosan nőtt, egyre újabb körleteket hoztak létre, végül már hat volt belőlük.

A tábor vezetője egy többszörösen kitüntetett első világháborús veterán, Friedrich von Lindeiner-Wildau ezredes volt. A Stalagluft nem megsemmisítő tábornak épült, Lindeiner nem arra szerződött, hogy embereket öljön. Igyekezett a maga módján viszonylag civilizált módon viselkedni, ami persze nem azt jelentette, hogy a raboknak könnyű élete volt a lengyelországi Sziléziában épült barakkokban.

A tábort magas, szögesdrótos kerítések védték számos őrtoronnyal, amelyekben éjjel-nappal fegyveres őrök vigyáztak.

A kerítésen belül egy drótkötél is ki volt feszítve; az őrök arra kaptak parancsot, hogy aki ezen átlép, azt agyon kell lőni.

A németek jól tudták, hogy az intelligens és találékony pilóták mindent meg fognak tenni a szökés érdekében, ezért különösen szigorú óvintézkedéseket léptettek életbe. Ilyen volt többek közt egy érzékeny szeizmológiai mikrofonokból álló hálózat, amely a talaj rezgéseit figyelte. Ennek azért látták szükségét, mert az ehhez hasonló táborokból a legtöbb szökési kísérletet alagutak fúrásával kockáztatták meg a rabok.

Agyafúrt tervek

Jó figyelmeztetés volt a németek számára az a szemtelen és merész akció is, amelyet néhány rab 1943-ban hajtott végre. Kihasználva a pilóták közötti, nemzeteken átívelő szolidaritást, elérték a táborvezetőnél, hogy a kerítésen belül felállíthassanak egy hagyományos tornaszekrényt, amelyen gyakorlatozva megőrizhetik a fizikai kondíciójukat. Amint az őrök egy pillanatra nem néztek oda, a legbátrabb rabok a szekrény alá bújtak, és elkezdtek alagutat ásni a kerítés túloldala felé. A tornázás robaja, az ugrálás és a kiáltozás minden zajt elnyomott, és a mikrofonok sem tudták elkülöníteni a dübörgést az ásás hangjaitól. A több mint harminc méter hosszú alagút három hónap alatt elkészült, és hárman megszöktek. Mindannyian eljutottak Angliába, amivel nagyon felbőszítették von Lindeinert. A biztonsági szabályok még szigorúbbá váltak.

A táborparancsnok nem tudhatta, de ebben az időszakban a rabok között már javában folyt a tervezgetés. Roger Bushell és néhány társa – egy több száz fős szavazás lebonyolítása után – katonai rendtartást vezetett be a hadifoglyok körében, és szigorú parancsuralmi rendszerben felvázolták a szökés menetét. A rangidős tiszt, Herbert Massey dandártábornok jóváhagyásával nem egy, hanem mindjárt három alagutat terveztek ásni, mivel feltételezték, hogy a németek sem ma jöttek le a falvédőről.

Az „alagút” szó kiejtését hadbíróság elé állítással rendelték büntetni, így mind a három járat saját álnevet kapott: Dick, Tom és Harry.

Ahhoz, hogy biztonságos távolságban bukkanjanak ki a kerítésen kívül, egészen a tábort körülvevő, sűrű fenyőerdőig el kellett ásni. Ez legalább százméteres távolságot jelentett. Ráadásul annak érdekében, hogy a mikrofonok ne érzékeljék az ásás keltette rezgéseket, az alagutaknak legalább tíz méter mélyen kellett húzódniuk. Mindezt szinte lehetetlenné tették az állandó őrjáratok, amelyek minden egyes barakkot rendszeresen átkutattak bármiféle gyanús jelre vadászva.

A tábori őrség tagjait menyéteknek hívták, és komoly, összetett figyelőrendszert alakítottak ki a mozgásuk állandó monitorozására. Eldöntötték, hogy a függőleges aknákat csakis az épületeken belül lehet kiásni, ezért egészen különleges leleményességre volt szükség. A Harry és a Tom becenevű alagutakat úgy rejtették el, hogy arrébb húzták a 104-es és a 123-as barakkban elhelyezett tűzhelyeket, majd óvatosan felszedték az alattuk lefektetett padlócsempéket, és aprólékos munkával megbontották a betont. Dick bejáratát egy zuhanyozó lefolyótálcája alatt kezdték el.

Amikor elérték a talajszintet, fém edényekből, tábori evőeszközökből és konzervdobozokból készített ásókkal láttak neki a munkának. Naponta két műszakban dolgoztak, a műszakok után visszahelyezték a csempéket, és visszahúzták a tűzhelyeket az eredeti helyükre. A talaj laza, homokos volt, ezért életbevágó volt, hogy teljes hosszában aládúcolják az alagutat. Ehhez persze egy fogolytáborban lehetetlennek tűnik megtalálni a megfelelő faanyagot. Ők azonban rájöttek, hogy az ágyaik fekvődeszkái közül észrevétlenül elvehetnek néhányat. Rövidesen parancsba adták a vállalkozásban részt vevő raboknak, hogy szigorú rendben beszolgáltassák a megfelelő mennyiségű fát. Az alagutat tehát tíz méteres mélységben kezdték megásni.

Kép

Utca a Stalagluft IV B-ben – Forrás: Wikipedia

Bányászok, nyomdászok, pingvinek

Szigorú titoktartás mellett hatszázan tudtak a tervről, így akadt köztük sokféle foglalkozású katona, aki hozzá tudta adni a tudását és a tapasztalatát. Bányászok és mérnökök számolták ki, hogy merre kell ásni, illetve, hogy a föld alatt se vétsék el az irányt.

A kezdetben mindössze hatvan centiméter átmérőjű járatban minden egyes váltás órákig dolgozott, állandó életveszélyben. Kimerülten, izzadva, piszkosan kaparták a talajt, miközben az áporodott levegőt annyira kitöltötte a por, hogy szinte lehetetlen volt lélegezni.

Nem volt más hátra, létre kellett hozni egy szellőztetőrendszert. A szükség és az elkeseredettség találékonnyá tette a rabokat: kiürült konzervdobozokból fabrikáltak hosszú csöveket, amelyeket bőr- és ponyvadarabokból összerótt fújtatókkal működtettek. Ehhez külön kamrát mélyítettek a talajba mindhárom alagút kezdeténél, és az erre kijelölt rabok egymást váltva, izomerővel pumpálták a levegőt.

A legkomolyabb probléma a kibányászott talaj elhelyezése volt. Mindennap mázsaszámra ásták ki a homokos talajt, így nagyon alaposan meg kellett gondolni, hova teszik. Végül korábban szabóként dolgozó fogvatartottak hulladékanyagokból készítettek kis, hosszúkás zsákokat, amelyeket megtöltöttek földdel, majd az erre kiválasztott rabok a nadrágszárukba rejtettek. Szinte művészet volt az a látszólag gondtalan sétafikálás, amelynek során a veteményeskertekben és más kijelölt felületeken kiszórták az anyagot a cipőjük mellett. Jellegzetes mozgásuktól ihletve ezeket a rabokat pingvineknek nevezték. Mivel mind az ásás, mind a szórás nagy volumenű tevékenység volt, a tábor stratégiai pontjain és a barakkok ablakai mögött elhelyezett figyelőszolgálatok tevékenysége létfontosságúnak bizonyult. A hibák végzetesek lehettek, ezért szigorúan büntették őket.

A kitermelés a három alagútból egyre komolyabb méreteket öltött, így a járatokat meghatározott távolságonként külön kamrákká, „műhelyekké” bővítették. Itt állították össze a dúcolást alkotó palánkokat. Egy idő után – a munkahatékonyság növelése érdekében – fából készült síneken kötelekkel húzott csillerendszert létesítettek, így sokkal több anyagot sokkal gyorsabban tudtak kitermelni.

Újabb eredmény volt, amikor a tábor világítását szerelő munkásoktól több száz méter villamosvezetéket sikerült lopniuk: ettől kezdve világítás is volt az alagutakban.

Mindezzel párhuzamosan gőzerővel folytak az előkészületek a szökést követő kulcsfontosságú napokra. Egykori grafikusok és nyomdászok – hónapokig tartó, aprólékos munkával – szinte tökéletes német dokumentumokat hamisítottak, amelyekhez a foglyok kifinomult kémhálózata szerezte az információt. Volt szabók civil ruhákat és német egyenruhákat varrtak mindenféle anyagból, amelyekkel kielégítő módon imitálhatták a valódit. A megvesztegethető őröket hamar kipuhatolták, így fényképezőgépet, fotópapírt és vegyszereket is szereztek az igazolványok megalkotásához.

Herbert Massey – Forrás: Wikipedia

Menekülés az éjszakába

Sok szenvedés, elvetélt kísérlet és az egyik alagút lelepleződése után végül 1944. március 24-ét jelölték ki a menekülés napjára. 200 rabot választottak ki a szökésre, mindannyiukat ellátták ruhákkal, igazolványokkal, sőt, még saját maguk által készített térképekkel és iránytűkkel is. Vaksötét éjszaka volt, amikor egyesével elindultak a Harry nevű alagúton.

Sajnos már az elején kiderült, hogy a valóság keresztülhúzza a számításaikat. Néhány terjedelmes batyu beszorult az alagútba, egy helyen omlás is keletkezett. Mindez értékes perceket, órákat vett el a menekülőktől. A legnagyobb csapás akkor érte őket, amikor az első rab kibukkant a kerítés túloldalán. Ekkor derült ki, hogy elszámították magukat, és az erdő biztonságos sötétje helyett a kerítéstől nem messze, egy őrbódéhoz életveszélyesen közel értek a felszínre. Ráadásul ezek voltak azok a pillanatok, amikor egy nem várt szövetséges légitámadás miatt áramszünet keletkezett, és az alagút vaksötétségbe borult. Az eluralkodó frusztráció és pánik ellenére sikerült észrevétlenül megkezdeni a menekülést.

76 ember jutott be az erdőbe, mire az egyik őr felfedezte, mi folyik. A szirénák megszólaltak, az alagútban rekedt rabok pánikszerűen menekültek vissza a barakkba, és nekiláttak elégetni a bizonyítékokat.
Hosszas kihallgatások, fenyegetőzések, elzárások következtek, a Gestapo pedig nekilátott levadászni a szökevényeket. Von Lindeinert leváltották és hadbíróság elé állították. A legtöbb szökevényt egy-két napon belül elfogták a jeges lengyel vidéken, másokat vasútállomásokon vagy magánházakban rejtőzködve tartóztattak le. Mindössze három rabnak sikerült megmenekülnie, ők épségben visszajutottak Svédországba és Angliába.

Amikor Hitler tudomást szerzett az esetről, a szokásos dührohamai egyikét produkálta. Kiadta a parancsot, hogy minden szökevényt meg kell ölni. Végül ötven embert választottak ki, hogy példát statuáljanak. Egyesével vagy kisebb csoportokban szállították őket, majd egy elhagyott vidéken kiengedték őket a teherautókból, hogy könnyítsenek magukon. Ekkor lőtték agyon szinte mindegyiküket. A hivatalos verzió szerint szökési kísérlet közben lelték a halálukat.

A háború után a szövetségesek alapos vizsgálatot indítottak. Hamar fény derült a barbár tömeggyilkosságra. Előkerült például Roger Bushell halotti bizonyítványa, amelyet már napokkal a halála előtt gondosan kiállítottak. Végül a haditörvényszék tizennyolc náci katona ellen emelt vádat, akik közül tizenhármat kivégeztek.

Akármilyen tragikus volt a Nagy Szökés, mégis dicsőséges történet. Az emberi eltökéltség és találékonyság diadala volt, és talán minden másnál hitelesebben tanúskodik arról, hogyan lehet összefogni, úrrá lenni a legsúlyosabb akadályokon is. Szinte hihetetlen, hogy ezek a bátor emberek szinte a semmiből hozták létre ezt a hatalmas infrastruktúrát.

Utólagos számítások szerint a rabok legalább 100 tonna talajt termeltek ki és szórtak szét észrevétlenül a tábor területén.

Amikor a szökés után a németek leltárba vették a felhasznált anyagokat, a következőt találták: eltűnt 4000 ágydeszka, 635 matrac, 192 ágytakaró, 161 párnahuzat, 52 húszszemélyes asztal, 76 pad, 34 szék, 1219 kés, 478 kanál, 582 villa, 1400 tejporkonzervdoboz és több mint 300 méter elektromos vezeték.

Felhasznált források:

• https://www.stalagluft3.com/the-great-escape/
• The true story of The Great Escape  https://www.history.co.uk/article/the-true-story-of-the-great-escape
• Vaulting to Victory: The Story of the Wooden Horse https://www.throughouthistory.com/?p=1246

Klotildnak négy gyermeke van, az a szoba-konyhás albérlet, ahol éltek, alkalmatlanná vált a gyermekek nevelésére, meséli amikor leülünk a családgondozói szobába. Párja rendszeresen ivott, olyankor verte őt és a gyerekeket egyaránt, igaz, előfordult, hogy józanul is ütlegelte őket. Ilyenkor Klotild nekiment a férfinak, vagy felkapta a gyerekeket, és átment a közelben élő bátyjához. A legkisebb gyermeke csak párhetes.

Édesanyját nem ismeri, apja most szabadult a börtönből, nagymamáját nemrégen veszítette el, sehova nem mehetett.

Válaszúthoz ért: vagy állami gondozásba kerülnek a gyermekei, vagy anyaotthonba megy velük. Nem volt kérdés. Október óta él itt.

„Hiányzik… Hiányzik a párom, de inkább a gyerekeket választottam, mint őt – szögezi le Klotild, és megemlíti, hogy a gyerekek közül csak a hároméves kislány keresi olykor az édesapját, a másik két nagyobb gyermek nem. – Keresett bennünket, szerencsére eddig nem talált ránk, de üzente: ha megtalál, elviszi a gyerekeket” – közli komor arccal a nő. Szerencsére a házba nem engednek be senkit.

Bátyjával abban állapodott meg, hogy egy évig mindenképp itt maradnak, testvére ugyanis félti a húgát attól, hogy újra „összeáll” a gyerekek apjával, ezért elveszi a gyámügy a családtól a gyerekeket. Az összeállásra egyébként korábban volt már példa, emiatt feszültség támadt a testvére és közte. Most, hogy a bátyja azt látja, Klotild szilárdan áll a lábán, hajlandó segíteni neki, ha megnyugodott az anyuka és a gyermekek.

Addig az anyaotthonban rendezkednek be, meg kell szokniuk a házirendet, azt, hogy a gyerekek nem akkor esznek, alszanak, amikor akarnak. Napról napra jobban hozzászoknak a szabályokhoz. „Nekem már a legelejétől muszáj volt illeszkednem a többiekhez, hogy ne dobjanak ki bennünket, szerencsére gyorsan megszoktam az itteni szabályokat” – avat be az anyuka a mindennapjaikba. Hozzáteszi, jót tett neki a környezetváltozás, mert rengeteget szenvedett a párja mellett.

Amikor a ház fedele egyszerűen elázik

Az anyukák gyermekeikkel az ország minden részéből érkeznek az Észak-Magyarországon található kismamaház és családok átmeneti otthonába, még somogyi hölggyel is találkozunk. Gizella, az intézmény vezetője (a riportban minden megszólaló nevét megváltoztattuk, és a ház pontos lokációját sem közöljük, hogy védjük a megszólalókat) elmondja: a jelzőrendszeren keresztül kerülnek az intézménybe az édesanyák. A házban 30–35 anyuka és gyermekeik élnek, rájuk két család- és négy szakgondozó jut.  

Ha valaki maga jelentkezik személyesen vagy telefonon, mindig arra kérik, hogy a területileg illetékes család- és gyermekjóléti szolgálatot keresse fel, és jelezze a problémáját, legyen az verbális vagy testi bántalmazás, lakhatási vagy súlyos anyagi nehézség. Sok esetben e bajok összefonódnak, nem ritka, hogy ez menet közben derül ki.

Mint azt fentebb láthattuk, a leggyakoribb gond a lakhatási probléma, ami sokszor együtt jár életvezetési anomáliákkal. Utóbbira példa, ha az anyuka nem tudja megfelelően ellátni gyermekét, vagy biztosítani számára az aktuális évszak kívánta öltözetet.

Hihetetlen, de sokaknak az is gondot jelent, ha a gyereket el kell vinni az orvoshoz. Ezért sokszor az alapoktól kell kezdeni.

A városban van lehetőség arra, hogy munkába állhasson, aki szeretne, így, ha nem kiskorú gyermekkel érkezik az anyuka, Gizelláék javasolják, hogy keressenek állást, amiből félretehetnek a későbbiekre, eközben megtanítják az édesanyákat a pénzzel bánni. Elhelyezkedni azért nem könnyű bárkinek, mert az idekerülők általában nem rendelkeznek semmilyen szakmával vagy egyéb jártassággal. Igaz, arra is akadt már példa, hogy egy anyuka egyetemi diplomával érkezett.

„A mi ellátottjaink jó része mélyszegénységben él, többszörösen hátrányos helyzetből kerülnek ki, nem ritka, hogy viskókból, ablaktalan, fűtés nélküli építményekből, elhagyott víkendházakból, embertelen körülmények közül érkeznek. Egyszer egy anyuka mesélte, hogy a gipszkartonból épített lakhelyüknek a hatalmas májusi esőben egyszerűen elázott a fedele” – avat be az itt menedékre lelő anyukák életébe Gizella.

Az egyik akadály, amit le kell küzdeni az anyukáknak, az, hogy ne menjenek vissza a bántalmazó társukhoz. Ez nem mindenkinek sikerül a kapcsolatfüggés miatt. Sokan nem is láttak soha más mintát, így nem élik meg bántalmazásként a bántalmazást, hisz kiskoruktól kezdve ebben éltek. Az elszakadásban, a felismerésben mentálhigiénés szakember segít az édesanyáknak; a református lelkésszel való beszélgetéseket nem teszik kötelezővé, de a legtöbben szeretik a találkozásokat, várják a következő alkalmat.

Ha úgy látja a vezetés, hogy a mentálhigiénés támasz már nem elég, akkor továbbküldik az anyukát vagy gyerekét pszichológus vagy pszichiáter szakemberhez. Olyanra is volt példa, hogy valakihez bejárt lelki támaszt nyújtani egyházközösségének a lelkésze.

Menekülés a WC-ablakon át

Jusztina is azért került a házba, mert a párja bántalmazta, és gyakran eltűnt napokra, hetekre, a nő nem tudott a hollétéről. Egy az anyaotthonhoz közeli községben élt, a családsegítő segítségével kerülhetett be a házba – lényegében az utolsó pillanatban. A gyermekei apja kábítószerezett, de nemcsak ő, hanem édesanyja és nevelőapja is. (A drogot a férfi bátyja árulta a településen, amiért letartóztatták, elítélték, most börtönbüntetését tölti.)

Mindemellett – ahogy Jusztina fogalmaz – a férfi „őrült” féltékeny volt a saját unokatestvérére.

A közelmúltban odáig fajult a féltékenysége, hogy megpróbálta leszúrni a rokonát, amiért Jusztina párja előzetesbe is került egy időre.

Az utolsó cseppet az jelentette a pohárban, amikor egy nap a férfi éjfélkor ért haza, s ütlegelni kezdte Jusztinát. Az édesanya el akart menekülni otthonról, de a férfi eltorlaszolta a kijáratot. Csak akkor nyitotta ki az ajtót, amikor reggel a gyerekeket óvodába kellett vinni, ám bódult férje az utcán tovább verte a nőt.

„Nagyon rosszul néztem ki, mire az óvodához értünk. A bántalmazásom nyomait látta egy óvónő, akitől segítséget kértem. Hívták a családsegítőt, az intézményvezető pedig egy WC-ablakon át juttatott ki az épületből” – idézi fel Jusztina a kalandfilmbe illő borzalmas jelenetet.

Ebben az időben várandós is volt, a verés miatt azonban elvetélt. Napokig vérzett, elment a nőgyógyászhoz, ezt követően jutott be az anyaotthonba, amit sürgősséggel intéztek neki. A párját az óvoda hivatalból feljelentette.

A nő magát hibáztatja, mert korábban többször elköltözött férjétől, ám mindig visszatért hozzá. Most kemény, azt mondja, soha többé nem akarja látni az „embert”. Beköltözését követően nem sokkal munkát is talált, most egy üzemben dolgozik. Szeretne a városban albérletbe költözni, nem akar visszamenni a szülőfalujába.

Kép

Fotók: Velkei Tamás/Képmás kollázs

Az elvetett mag szárba szökken

Nem egyszerű feladat, hogy az ilyen élethelyzetekből érkező szülőket közös nevezőre hozzák a kismamaotthonban, enélkül azonban nem tudnának egymás mellett élni. A szabályokat igyekeznek betartatni, a család- és szakgondozó munkatársak irányításával minden héten tartanak „lakógyűlést” is a súrlódások elsimítására.

„Szabályokra szükség van, mert különben káosz alakulna ki.

Sok esetben olyanok a szülők és gyermekeik, mint egy-egy vadvirág, ezért itt kell megtanítani őket a szabálykövető magatartásra.

Belátják azonban, jó, ha van rendszer az életükben, és nem máról holnapra élnek” – mondja az intézményvezető.

A jogszabály úgy írja elő, hogy egy évig élhetnek a házban az anyukák és gyermekeik, ez az idő fél évvel, esetleg az iskolai tanév végéig meghosszabbítható. Ezt követően bérlakásba költözhetnek, de előfordul, hogy ez is akadályokba ütközik: hiába gyűjt valaki ugyanis hónapokon át lakbérre, az édesanya származása miatt sok esetben a főbérlő nem adja ki a lakást.

Ilyenkor egy másik családok átmentei otthona jelentheti számukra a segítséget. Ide is érkezett már vissza olyan anyuka, aki korábban már itt lakott. „Van, akinek egy kicsit még fogni kell a kezét, még ha el is indult már az úton. Persze, a célunk, hogy minél hamarabb talpra tudjanak állni” – hangsúlyozza Gizella.

További gondot jelent, amikor korábbról felhalmozott közüzemi tartozásokkal érkezik valaki a házba. Egyesek több millió forintos adósságot is görgetnek maguk előtt, ilyenkor a családgondozó munkatárs igyekszik – méltányosságra hivatkozva – rendezni-elengedtetni az összeg egy részét, hogy a szülő levegőhöz jusson.

Nagyon fontos a pénzügyi tudatosság kialakítása, ezért ez esetben is az alapoktól kezdik a tanítást, nagy türelemmel. Közösen vásárolnak be az anyukák, akik azután együtt főznek. Arra kérik őket, hogy az energiával is takarékoskodjanak, a családgondozók segítenek költségvetést is készíteni.

Az intézményt az egyház tartja fent, ezért rákérdezünk, mennyire fogékonyak a hitre az idekerülők. Gizella elmondja, minden nap tartanak csendes perceket, reggeli előtt a Mai Ige kiadvány napi részét, ebéd előtt a Mindennapi kenyerünk napi igei útmutatását olvassák fel a munkatársak.

Minden étkezés előtt és után imádkoznak. „Valamelyik nap, az ebédidő előtt – az étkezést jelző kis harangunk még nem kondult meg – hallottam, hogy a gyerekek már kántálják az étkezés előtti imádságot. Vagyis az elvetett mag szárba szökken; a növekedést pedig már úgyis az Úr adja” – idézi fel mosolyogva Gizella.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Van, aki főzni is az otthonban tanult meg

Angelika három gyerekkel érkezett a házba, a kicsik példás viselkedése igazolja az igazgatónő megállapítását. „Szeretném azt megadni a gyermekeimnek, amit én nem kaptam meg a szüleimtől, az élettől, és belementem egy hülyeségbe, ami miatt most itt vagyok” – mondja Angelika.

Ezért arra inti gyermekeit, ne figyeljenek azokra, akik nem beszélnek szépen, akik nem adják meg másnak a tiszteletet, és nem tudják, mi a rend.  

A gyerekek nem éppen eszmei környezetben nőttek fel. Angelikának a párjával nem volt jó a viszonya, mert a férfi azt feltételezte, hogy az egyik gyermeknek nem ő az apja, emiatt állandó feszültség volt a családban, és ezt szította a férfi anyja is. Mi több, a férje – vélekedése miatt – meg is csalta Angelikát.

Édesanyja, nagyszülei nem élnek, testvére nincs, nem volt hova mennie. Elvált a férfitól, ám mivel a bíróság láthatást ítélt meg a férfinak, az apuka elvihette az egyik gyermeket az anyaotthonból hétvégére, ám vissza már nem vitte. Hónapok után kerülhetett vissza a gyermek az édesanyjához.

„Nagyon sokat köszönhetek a ház munkatársainak, nem tudom, mi lett volna velem, ha ők nem támogatnak, ha nem tartják bennem a lelket” – emeli ki Angelika az anyaotthon dolgozóinak szerepét. Mára a szeretetszolgálat munkatársai támogatásának hála sikerült elhelyezkednie, és egy kis pénzt félre is tud tenni.

A házban még főzni is megtanult, ma már diétás citromtortát is tud készíteni. Van egy férfi, akivel leveleznek, azt mondja, évek óta ő az első ember, akiben megbízik. A férfi külföldön él, ígérete szerint támogatja majd az asszonyt, ha Angelikának el kell hagynia a házat.

Tömeghisztéria a boltokban, extrém rajongás a koncerteken, fear of missing out (FOMO), tömegpszichózis: mind-mind a tömeglélektan kedvelt témakörei, amelyben azt vizsgálják, miért viselkedik annyira máshogy az ember tömegben, mint egyedül. A tömeglélektan tárgya minden, ami a tömegben megjelenik: tömegjelenségek és kollektív tudatjelenségek. Míg az első a tömegben tanúsított viselkedést jelenti, mint például vészhelyzeteknél egy irányba futni, addig a második az egész társadalomban megjelenő tudati jelenségeket, mint a közvélemény vagy a propaganda.

A tömeglélektannal, a tömeggel a 19. század második felétől foglalkozik a tudomány, ekkor úgy gondolták, hogy a tömeg érzelmileg túlfűtött, impulzív, felületesen gondolkodó és éppen ezért rendkívül befolyásolható. Gustave LeBon szociálpszichológus az elsők között volt, akik a témával foglalkoztak.
Szerinte a tömeg agresszív és primitív, fanatizmus jellemzi, egy olyan nagy massza, amelyben nincs felelősségérzet.
A tömegben az ősi vad ösztönök ébrednek fel újra, az ember destruktívvá válik.

Tömegben eltűnnek az erkölcsi gátak – a tömegpszichózis

A tömegpszichózis azt jelenti, hogy az emberek nagyobb csoportban feladják személyes preferenciáikat. Az egyén feloldódik a tömegben, és olyat is megtesz, amit egyedül nem csinálna. Olyanra is rá lehet venni, amit erkölcsi gátjai egyébként nem engednének. Nincs racionális döntés, a jelenség általában mindenkire hat, együtt megyünk a tömeggel. Ha a tömeg jobbra menekül, mi is arra tartunk, ha az énekesnek sikongat, mi is azt tesszük, ha durván rohan, hogy megszerezze a leértékelt cipőt, mi is hasonlóan cselekszünk majd. 

Harc a túlélésért – ember a tömegben

Evolúciós szempontból rendkívül előnyös, ha vészhelyzetben a tömeggel együtt gondolkodunk és cselekszünk.

Nagyobb eséllyel élünk túl egy veszélyes helyzetet, ha egyéni gondolkodás, mérlegelés nélkül, a többiekkel összhangban viselkedünk.

Ugyanakkor örök vitatéma, hogy az a bizonyos 12 dühös ember valóban jó döntést hozott-e, vagy az egyénre kellett volna inkább hallgatni. Ha többen választják, akkor biztosan jobb is?

A híres pszichológus, Carl Gustav Jung azt kérdezte egy interjújában: „Tudja-e, hogy ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk, és összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz? Tízezer belőlük együtt egy krokodil átlagos intelligenciájával rendelkezne. Sohasem vette még észre, hogy egy vacsoránál annál bárgyúbb beszélgetés folyik, minél több embert hívott meg? Egy tömegben azok a tulajdonságok sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az egész tömeg fő ismertetőjegyei. Nem mindenkinek vannak erényei, de mindenki rendelkezik az alsóbbrendű állati ösztönökkel, a mélységesen primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és bűnös szenvedélyeivel. Ezért, ha önnek több millió emberből álló nemzete van, az még emberinek sem nevezhető, az csak egy őshüllő vagy egy krokodil vagy egy farkas színvonalán áll.”

Mivel ilyenkor feloldódunk a tömegben, az egyéni felelősség is köddé válik. „Nem az én felelősségem, akármi történik.” Olyan tudatállapot ez, amelyben a legveszélyesebb események is megtörténhetnek, mint például a tömeges hisztéria.

Kép

Kép: Pexels/Josh Sorenson

Miért? Mert tartozni szeretnénk valakihez

A „Mit fog szólni a másik?” kérdés nem véletlenül a legalapvetőbb közös tapasztalásunk. A legfőbb motiváció a valahova tartozás igénye, ami Maslow piramisán is méltó helyet kapott. Társas lények vagyunk, a csoportban való létezés a túlélésünk feltétele.
Egyes kutatások szerint a kirekesztés, a magány gondolata még a halálnál is félelmetesebb számunkra.
Éppen ezért mindent megteszünk annak érdekében, hogy a csoport részei maradhassunk: feladjuk akár saját gondolatainkat, véleményünket, viselkedésünket is. Úgy alakítjuk ezeket, hogy bent maradhassunk a közösségben. Ez biztonságot nyújt nekünk.
A FOMO, vagyis a fear of missing out jelentése is az, hogy félek attól, hogy kimaradok valamiből. Kimaradok, izolálódom, egyedül maradok, és szorongok ettől az érzéstől.

Hogyan erősítsük önmagunkat, hogy kevésbé legyünk befolyásolhatók?

Először is pásztázzuk végig magunkat, tekintsünk tudatosan önmagunkra. Tudok-e önálló döntést hozni? Miféle bizonytalanságok vannak bennem? Tudok-e határozott lenni? Mennyire fontos nekem, hogy mások hogyan látnak? Mennyire fontos nekem mások véleménye? Hajlamos vagyok beadni a derekam a többségnek?

Önvizsgálatunk után vegyünk elő pár meggyőzés és tömegnyomás elleni „szert”:
Fontos, hogy a tömegben éberek legyünk a körülöttünk lévő információk feldolgozásában. Minél felületesebben dolgozzuk fel a környezetet, az eseményeket, az ingereket, annál manipulálhatóbbak leszünk.
Jó, ha kellő kognitív kapacitással rendelkezzünk a körülöttünk folyó dolgokról, hiszen sokszor nincs időnk, vagy túl komplex az információ, amit fel kell dolgoznunk, és így meggyőzhetőbbé válunk.
Mindezek mellett tartsuk észben a számunkra fontos attitűdjeinket, viszonyulásainkat, így motiváltak leszünk énképünk, személyes érdekeink és értékeink megóvására.

A szerző pszichológus.

Felhasznált irodalom:

• https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=7466
• Csepeli Gy. (2006). Szociálpszichológia. Budapest, Osiris.