– Szabadidődben milyen filmeket szeretsz nézni?
– Azért nehéz erre válaszolni, mert rövid idő alatt fenekestül felfordult az életem. A kisfiam most lesz kétéves, és februárban született a kislányom, ráadásul sokat és sokfélét dolgozom – így igazából kevés az az idő, amivel szabadon gazdálkodom. A magyar filmeket igyekszem moziban megnézni. Otthon inkább sorozatokat nézek, de csak akkor kezdem el, ha sok jót olvastam és hallottam róla. Nincs annyi idő a világon, hogy én rossz filmekre vagy rossz könyvekre vesztegessem! 

– Még akkor se, ha az trendi film? 
– A Trónok harcáért például mindenki odavolt, én viszont három rész után teljesen eluntam, elrajzoltnak éreztem a karaktereket. Aztán az első várandósságom alatt mégis teljesen rákattantam, megláttam az értékeit. A popcornos mozizás viszont már rég nem jellemző rám, inkább szakmai szemmel választom ki, hogy mit nézek meg. 

– Kik azok a színészegyéniségek, akiknek a filmjeit szívesen megnézed, és esetleg még el is lesel tőlük ezt-azt? 
– A legutóbbi felfedezésem Kate Winslet volt az Easttowni rejtélyek című sorozatban. Korábbi filmjeiben is magas színvonalon játszott, de semmilyen különleges hatással nem volt rám. Ebben a sorozatban döbbentem rá, hogy mekkora színésznő lett belőle! Az jut róla eszembe, hogy ő egy csodálatos nő. Meryl Streep is lehengerlő minden pillanatában. Ehhez kell a tehetség és a szakmai tudás – de ez sok emberben megvan.

Mi az, amitől valaki kiugróan jó lesz? Szerintem az intelligencia és valami különleges érzékenység a kulcsa: nagyon kell tudni ezt a szakmát, nagyon kell ismerni saját magadat, tisztában lenni a hatásaiddal, hogy melyik gesztusod mit jelent.

Egyben, globálisan kell tudni értelmezni mindazt, amiben színészként létezel. És ehhez jön még az, hogy a személyiségeddel hogyan sáfárkodsz.

– A saját szerepeid közül melyik volt az, amelyik teljesen távol állt a saját egyéniségedtől, így nagyon meg kellett dolgoznod érte, és melyik volt az, amelyik annyira egyezett a személyiségeddel, hogy szinte teljesen saját magadat adhattad?
– Nagyon távol állt tőlem például Tennessee Williams drámájában, az Üvegfigurákban Laura szerepe, aki egy antiszociális, sérült, magába forduló, a külvilágtól rettegő pánikrohamos lány. Mindig a saját, megélt vagy látott élményeim felől próbálok közelíteni, és megtalálni a közös pontot. Eleinte talán csak hasonlítunk, aztán ahogy mélyül a munkafolyamat, jó esetben egyszer csak összeérünk. Ha egy szerep ennyire távol áll tőlem, sok ideig tart, vagy nehezebben megy a közeledés. Ennél a szerepnél kicsit fájt előcsalogatni magamból ezt a sérültséget. 

A Csillagképek című kétszemélyes darab kapcsán pedig, amelyet Brasch Bencével játszottunk, azt éreztem, hogy az a belső őrlődés, keménység és a párkapcsolati dilemmák, amikkel Marianne küzd, nagyon hasonlít az én működési mechanizmusomra – de az nem igaz, hogy ne kellett volna itt is nagyon sokat melózni a szerepformálással.

Igazából nincs olyan, amit csuklóból megcsinálhat az ember. Nemsokára kezdek forgatni egy új tévésorozatot, abban is hozzám közel álló karaktert játszom majd. 

– Szerinted mostanában egy színésznek kiugrási lehetőséget igazán csak a tévésorozatok biztosítanak? 
– Sokat köszönhetek a sorozatoknak, a Válótársaknak, a Csak színház és más semminek, A mi kis falunknak. Az biztos, hogy nézettség szempontjából összehasonlíthatatlan egy színházi előadás, amelyet megnéznek mondjuk háromszázan, egy szombat esti sorozatrésszel, amelyet látnak egymillióan. Viszont nem mond egymásnak ellent a népszerűség és a szakmai igényesség. Ugyanazt a szakmai színvonalat bele lehet csempészni egy televíziós vígjátékba, mint a kortárs színházak drámai előadásaiba. Ráadásul a népszerűség, ismertség vissza is tud hatni, engem például sokan néztek meg színházban azért, mert megismertek a tévében. Én nemcsak a szűk rétegnek szóló drámai szerepeimben veszem komolyan magamat színészként, hanem más műfajokba is igyekszem első osztályú munkát beletenni. Csak akkor lehet igazán sikeres egy produkció, hogyha az szakmailag is kiváló. 

– Van egy nagy sikerrel futó podcast-sorozatod, az „Egyszer lent”. Hogyan lettél ilyen profi kérdező és beszélgető?
– A semmiből jött ez a megkeresés, és meg kellett tanulnom a műsorvezetést. Két szerkesztő segített a felkészülésekben, és interjúról interjúra tudtam meg egyre többet erről a komoly szakmáról. Az élő beszélgetést kell tudni irányítani, elvágni, inspirálni, kell tudni fejben szerkeszteni, kell az időt tartani, kell tudni előre azt, hogy nagyjából mit akarunk kihozni az adott részből, és annak megfelelően kérdezni, kell tudni a mellékes szálakat elvarrni. Olyan empátiával, mélységgel és kíváncsisággal kell figyelnem a személyt, akit kérdezek, mint ahogy színészként egy szerepet próbálok megfejteni. Kezdettől nagyon érdekelt ez a munka, sok energiát tettem bele, mert szerettem volna jól csinálni, és nagyon örülök, hogy új dolgot tudtam tanulni.

Kép

Kép: Emmer László

– Olvastam rólad, hogy el kellett töltened a szakmádban hosszabb időt, mire azt érezted, hogy „megérkeztél”. Pedig az Oscar-rekorder Katharine Hepburn, aki idén lenne 115 éves, azt mondta: „Mutass egy színésznőt, aki nem egyéniség, és mutass egy nőt, aki nem sztár.” Mi a véleményed erről? 
– Jól hangzik… nem tudom. Abban lehet valami, hogy ha valakinek a személyisége nem vonzza magára mások figyelmét, akkor nem igazán való erre a pályára. 
De például nem minden nagy színész alkalmas arra, hogy stand-upokat vagy önálló esteket csináljon, mert egyszerűen másképp működik. Az is egy kérdés, hogy ki hogyan tudja óvni, becsomagolni a tehetségét, szakmai tudását a megjelenésével, a megnyilvánulásaival, milyen formát tud adni a belső tartalomnak. Az a szólista, akit nem veszel észre, ha bevonul a zenekar elé, nem biztos, hogy jó úton jár.

Ugyanakkor van színész, aki csak ül a sarokban, issza a kávéját, és ha hozzá szólsz, motyog valamit, és elszalad – de mégis, ha látsz vele egy filmet, vagy látod a színpadon, leesik az állad, mert annyi titkot és érzékenységet hordoz magában.

Én csodálom azt is, aki a dívaságot hitelesen csinálja, de szimpatikusabb az a szerénység vagy csöndesség, ami nem jár nagy attrakcióval, nem a magamutogatásról szól. 

– Nem hozod magad ezzel hátrányba a karriered szempontjából?
– Amikor lediplomáztam, komoly dilemmám volt, hogy én nem tudok gátlástalanul és lazán hadoválni, leszólítani embereket, „érdekeskedni”, és picit talán irigykedve is néztem azokat, akiknek ez megy. De mintha azt bizonyítaná az élet, hogy a hitelesség jóval többet ér. 

– Szemérmesség és exhibicionizmus – ez a két, látszólag ellentétes tulajdonság jut rólad eszembe.
– Ez a mesterség, amit én űzök, nem is nagyon létezhetne exhibicionizmus nélkül. Biztos, hogy van a személyiségemben valami tökéletességre törekvés, megfelelni vágyás – hiszen fontos, hogy akik néznek és hallgatnak, mit gondolnak rólam. De a magánéletemben nincs igényem a harsányságra, feltűnésre, minden ilyen irányú vágyam a színpadra és a filmre koncentrálódik, ott viszont fel sem merül az, hogy valamit nem mernék megcsinálni. Ott minden kinyílik, mindenre lehetőség van, megélhetek bármit. Nagyon sokszor hálát adok azért, hogy én a belém szoruló, néha önmarcangoló érzéseket, vágyakat, gondolatokat a színészeten keresztül ki tudom dolgozni magamból. De nem terápiaként használom, és nem is a tapsért csinálom.

Van valamiféle küldetéstudat bennem, hogy fontos és igaz dolgokról beszéljek, hogy ha megnéznek, adni tudjak, gondolatokat ébresszek, mély, akár titkos érzéseket piszkálgassak. Hogy értelme legyen minden színpadon töltött pillanatomnak.

Ezért akarok mindig nagyon jó lenni. A magán­életemben is szeretnék hiteles és önazonos életet élni, teremteni olyan értékeket, amelyeknek a környezetemben pozitív hatása lehet. 

– Fiatalon átéltél végletes dolgokat: elveszítetted a párodat, majd megtaláltad a mostani párodat, életet adtál, két gyereked van. Hogyan élted meg ezt a hullámvasutat, elengedést és gyarapodást? 
– Az élet mélyre jutás és elrugaszkodás. Egy kicsit olyan, mint a tánc. Muszáj, hogy legyen egy határozott tónusa a testednek és a lelkednek, de rugalmasnak is kell lenned, hogy ha valami hatás ér, akkor arra képes legyél reagálni. Hogy el tudd fogadni azt, ami szembejön. Talán ez vezethet el a harmóniához, amit érdemes keresni. Egy nagyon-nagyon közel álló embernek az elvesztésével járó hullámcsapás hasonlít ahhoz, mint amikor megszülettek a gyerekek. Mindkettő óriási nagy váltás. Mintha bezárulna örökre egy vaskapu, soha többé nem mehetsz át rajta, és kinyílik örökre egy másik, amin muszáj átmenni. 
Én hiszem, hogy minden egyes emberi lénnyel kapcsolatban az az eleve elrendeltetett szándék, hogy boldogságban kiteljesedjen, és biztosan megvan az az út, amin ha végigmegy, akkor ez megtörténik. Nagyon nehéz rátalálni erre az útra, és nagyon nehéz rajta maradni, mert annyi minden történik, és nem mindig tudunk okosan reagálni. Én igyekszem őrizni a belső rugalmasságot, nyitottságot, és keresgélni a harmóniát.

Az életnek van áldott, gyönyörűséges oldala, és olyan is, ami kőkemény, és elfogadni lehet csak.

Ez a kisbabás korszak megváltoztatta a létezésemet. Már nem vagyok egyedül soha többé ebben a világban, ők a testemből jöttek ki, és már ugyanúgy vigyázok rájuk, és ugyanúgy érzek együtt velük, mint saját magammal. Megszűnt a korábbi pozitív magány, függetlenség és szabadság, mert most már nem csak magamért vagyok felelős. Ennek elfogadásához például olyan rugalmasság kell, amiért a nagy boldogság közepette is meg kell harcolnom magammal. De azt hiszem, Jánossal jól fogjuk egymás kezét, és ügyesen tartjuk a tempót ezzel az újféle boldogsággal.

– Számotokra mit fejezett ki a házasságkötés, mit jelent házasságban élni?
– Mindketten vagány és fontos dolognak gondoljuk. Az esküvő is olyan, mint egy kapu, amiről beszélgettünk. Egyikünk sem szeret mismásolni, ez a világ felé is szólt, hogy összetartozunk. Mi a házasságot nagyobb vállalásnak éreztük, mint ha csak együtt élnénk. 
Egyébként nagyon jó cinkosai vagyunk egymásnak, jól passzolunk, és nagyon szeretjük egymást, de hogy minden jó kapcsolatért folyamatosan dolgozni kell, az mind a kettőnk számára evidens. Régen a házasság inkább gazdasági egyesség volt, úgy lehetett fenntartani a vagyont, túlélni a nehézségeket. Ma már sokkal több mindent kéne hogy kielégítsen ez a kötelék: a párod legyen a szerelmed, barátod, élettársad, szülőtársad, munkatársad, szellemi társad, házvezető társad, mindened egy személyben. Ez iszonyatosan nehéz feladat, viszont lehetőség is, de ha nem dolgozik vele az ember, akkor szinte lehetetlen küldetés. 
Egyházi esküvőt is szeretnénk. Hiszek abban, hogy a szentség, a földöntúli összetartozás tudata az az origó, amihez mind a ketten vissza tudunk térni, ha egymástól el is kanyarodnánk.

– Láttok példát a környezetetekben a hosszú távú jó házasságra? Sokan azt mondják, hogy senkit nem ismernek, akiknek ez sikerült volna.
– Mindkettőnk szülei együtt vannak. Ők is megvívták a saját harcaikat, de csodálatos életet élnek, ami nagy hatással van ránk is, az unokáikra is.

Nagy dolog végigcsinálni egy életet úgy, hogy amellett az ember mellett ébredsz fel, akivel 40 évvel ezelőtt azt ígértétek, hogy elkíséritek egymást.

Persze mindenkinek más az élete, nyilván nem szabad kitartani egy már eleve rossz döntés mellett.

– Férjed, Horváth János Antal sokoldalú művész, rendező, író, dramaturg, így a szakmátokban is sok szállal összefonódtok. Nem zavaró néha, hogy szinte állandóan jelen vagytok egymás munkáiban?
– Nagyon szeretjük azt, amit csinálunk, és annyira fontos része az életünknek, hogy ha ezt nem tudnánk megosztani egymással, az olyan lenne, mintha János nem lett volna ott a gyerekeim születésekor. Hiányérzetet okozna. De szerencsére a művészvilágon kívül sok minden más is összeköt minket.

– Hogyan éled meg ezeket a hónapokat két nagyon kicsi gyerekkel, akik korlátoznak az eddig megszokott tevékenységeidben, ugyanakkor új értelmet is adhatnak mindennek? Nem aggódsz, hogy a színészi pályafutásod terén esetleg lemaradsz miattuk?
– A gyerekek születése újféle súlyokat és irányokat hozott az életembe, és teljesen új fénytörésbe helyezett mindent. Nemcsak azért, mert csodálatosak, és hihetetlen ez az egész, hanem mert mélyebben, jobban megismertem saját magamat is. Tisztábban látom, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami egyáltalán nem. Azt érzem most, mintha valamiféle újrakezdés előtt állnék. Sok minden történt velem eddig, amiért hálás lehetek, és felvillanyoz a gondolat, mennyi izgalmas dolgot tartogathat még az élet! Talán itt az ideje bátran kimondanom magamnak, hogy vannak dolgok, amiket már tudok, és ebben a tudásban bízva keresgélhetem az új kihívásokat. Örülök a sok szakmai lehetőségnek is, és alig várom, hogy azokat is megélhessem.

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Hajnaltól éjjelig tart a „műszak”

„Az egész a macskákkal kezdődött. Kóbor cicákat, macskakolóniákat mentettem és mentek a mai napig. Nem adtam fel a városi életet, bejárok heti egyszer Pestre, és szinte minden percem be van osztva. De az állatmentés a szívügyem – árulja el a férfi, s így folytatja: – Éjszakánként egy-két órát sétálok az erdőben Lucával és Foxival. Ők is mentett rókák, nálam van az otthonuk, na, meg a természetben. Lucát kicsi rókaként kotorékból mentettem. Néha el-eltűnik, de ha nem merül le a GPS-ében az elem, pontosan tudom, merre jár. Hajnali ötkor kelek és együtt megteszünk úgy 6–7 kilométert sétálva a mezőn, a berekben. A mentett rókákat öt–hat hónapos korukig nevelem, ezt követően már készen állnak arra, hogy megvédjék magukat a természetben is.

A rókaszülők nagyon gondoskodók, családcentrikusak, de ha egy idegen kis róka olyan területre téved, amely egy másik család territóriuma, akkor megölik. Tartanak attól, hogy veszélyt hoz rájuk.

Foxi másfél éven keresztül minden reggel kaparta az ajtót, jelezve, hogy engedjem be, miután megtette a szokásos sétáját a mezőn. Ha az ajtón vagy a nyitott ablakon át bejött, felült a konyhapultra, mert tudta, hogy addigra már kiengedtem neki a fagyasztott húst. Tojást és húst adok nekik, Luca sok diót eszik, de szereti a természetben fellelhető érett gyümölcsöt és bogyókat is, továbbá kedvelik a jó minőségű száraz macskatápokat és vadnyesedéket.”

„Te egyszer, s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”*

„Foxi édesanyját Lady-nek neveztem el, igazán különleges róka volt. Egyáltalán nem félt az emberektől, és mondhatni a barátom lett. Szép lassan közeledtünk egymáshoz, és szinte minden szabadidőmet vele töltöttem, kergetőztünk, s nézhettem, ahogy pocokra vadászik. Egyszer felmentem egy telekre, hogy beszélgessek a barátommal, és csak úgy a semmiből ott termett a lábam mellett. De olyan is volt, hogy ültünk egymás mellett, és ettük a cseresznyét. Egyet ő kapott, egyet én. Hagyta, hogy megsimogassam a kicsinyeit, sőt, ott hagyott velük a kotoréknál, amíg ő elment vadászni” – emlékszik vissza a rókasuttogó, s elárulja azt is, hogy az állatokkal kapcsolatos ismereteit nem könyvekből szerezte.

„Természetesen olvastam néha a szakirodalmat, de szerintem ezeket az állatokat a legjobb a természetes közegükben megfigyelni, így ezt teszem. Pontosan tudom, milyen betegségeik vannak, mikor aktívak, milyen a természetük, s melyik az a harapás, amely már erősnek számít, amikor incselkedem velük. Látom, hogyan vadásznak, s hogyan próbálják becserkészni a pockot, sokszor a kandúrjaimmal és Pepe kutyámmal együtt csinálják ezt előttem.”

Kép

Fotó: Rókales Alapítvány

A bezártságtól bekattannak

A Norberthez kerülő rókák mindegyike kap oltást szopornyica és veszettség ellen, de nem maradhat el sem a féregtelenítő, sem a bolhairtó csepp.

„A mentett rókákat nem szoktatjuk magunkhoz. Tiszteletben tartjuk, hogy vadállatok.

Tudom, hogy divat lett rókát tartani, de nem ajánlom senkinek, mert a bezártságtól bekattannak, nem véletlenül tartom őket szabadon. 3–4 hónapos korukig jól elvannak az emberrel, de aztán fordul a helyzet, elkezdenek hanyatt-homlok menekülni.

Kifejezetten nagy a mozgásigényük: egy nem túl hideg téli napon 15–16 kilométert mennek. Ezt aligha tudná egy városban élő gazdi mindennap teljesíteni velük. Lucával egyébként a rekordunk 35 kilométer volt nehezített terepen” – mondja.

Taníthatók-e a rókák?

Erre Norbert határozott igennel felel. Egy parancsszóra, egy füttyszóra, vagy a nevükre éppúgy figyelnek, mint a kutyák.

„Rendkívül okos állatok, ezt számos videóm bizonyítja. Foxi egy hétig figyelte, hogyan működik a rigli a kinti kapunál. Egy nap szépen kinyitotta a mancsával, és kiment rajta. (Pepe kutyám ezt a mai napig nem tudja abszolválni, pedig ő is okos). Megjegyzik a helyeket, az apró kis lyukakat is a földben, tudják azt is, melyik kandúrral meddig mehetnek el a játékban. Egyébként Pepe kutyám mindig a leggyengébb állat mellett áll ki. Ha Foxi erősebben nyúl Lucához, Pepe már megy oda, és védi. Sosem lankad a figyelmük. Volt, hogy Luca már elaludt a kezemben a mezőn – ez a bizalom jele –, de éreztem, hogy akkor is résen volt. Remek a látásuk: 300–400 méterről képesek észrevenni az embert a mezőn. De hogy valami negatív tulajdonságot is mondjak: én a rókánál irigyebb állatot még nem láttam! Akkor is ellopja az almát a kutya elől, ha neki nem kell. Csak azért is. De nem lehet rá haragudni, olyan jópofán teszi mindezt.”

Kép

Fotó: Rókales Alapítvány

Mi a boldogság?

Ön boldog ember? – kérdezem Norbertet, amire ő így felel: 

„Ha közel, úgy értem, igazán közel kerülsz a rókákhoz, rájössz mekkora szeretet, furfangosság, bolondság, intelligencia és családcentrikusság szorult beléjük, és minden pillanat lenyűgöző, amit együtt tölthetsz velük.

Egy vadállat, konkrétan egy róka barátsága a legritkább és talán a legerősebb kötelék, illik megbecsülni.

Aki egyszer megérti őket, a vadon szülötteit, és belenéz mélyen a szemükbe, látja az embertől való félelmet, amit az évezredek során mi tápláltunk beléjük. És a vadságot, amit nap mint nap képviselnek. És aztán ha igazán elfogadnak, kinyílnak neked, megosztják veled a titkaikat. A cicák és a többi állat a mindenem, a rókákat imádom. Igaz, sokat idegeskedem miattuk, például, amikor éjjel kettőkor azt látom a telefonom GPS-én, hogy Luca hosszában rohangál az M7-esen. Ilyenkor bepattanok az autóba, érte megyek, és még sétálunk egy-két órát a mezőn. De a sok aggódás és idegeskedés ellenére szerencsés és boldog embernek tartom magam, amiért közel kerülhetek a rókák világához. Vállalom, hogy évekig nem megyek nyaralni – inkább velük töltöm az időt. Télen hógolyózunk, van, hogy négy-öt macskával együtt összebújva, átkarolva alszom velük, szeretetből néha beleharapnak a fenekembe, ráugranak a hátamra. Annál, hogy egy vadállat szívesen tölti velem rövid szabad élete pillanatait, boldog velem, és a társává, a barátjává fogad, számomra nincs csodálatosabb dolog a világon.”

A Rókales Alapítványt Norbert elhivatottsága és a rókák iránti szeretete ihlette. Az itt dolgozók egyedülálló módon, nagy területen, harmóniában a természettel segítik és rehabilitálják a sérült, beteg, meglőtt, kotorékmentett egyedeket. Megfelelő jogi keretek között, mindenfajta előírásnak eleget téve. A sérült rókák elhelyezésére szolgáló menhely folyamatosan szépül, Norbert pedig még egy támogatói webshopot is létrehozott, amelynek bevételéből a rókák orvosi és egyéb ellátásait fedezik.

* Idézet Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művéből. Dunajcsik Mátyás fordítása.

Második gyermeked extrém koraszülöttként jött a világra. Hogyan kezdődött a történeted?

Ez a történet akkor kezdődött, amikor én világra jöttem. Beleszülettem egy olyan családba, amelyben mindenkinek egészségügyi képesítése volt. A nagymamám, a keresztanyám és az édesanyám is ápolónőként dolgozott, ezért kórházak környezetében nőttem fel. A Kútvölgyi kórház óvodájába jártam, így megszoktam ezt a közeget, az életem részévé vált.

Akkor még nem tudtam, hogy az utam ennyire az egészségügy felé visz. A kórházi dolgozók ismertek engem, ha megláttak, mindig mosollyal fogadtak. Ez a mosoly azonban az arcomra fagyott, amikor felnőttként próbáltam megemészteni a hírt, amit pár órával előtte közölt a neurológus a koraszülött gyermekem állapotáról, miszerint a Pető Intézet óvodájára és konduktív pedagógiára lesz szüksége. Nem véletlenül mondom, hogy a kezdetektől a csillagok vezetnek: engem minden út a neonatológia felé vitt, ápolónőként gyerekosztályon és kardiológián dolgoztam. Aztán pár évvel később megtapasztaltam azt, milyen a betegágy másik oldalán lenni.

Egészségügyi dolgozóként te máshogy viszonyultál a történtekhez? Ápolónőként biztosan volt példa arra, hogy elveszítettél gyermeket, majd hirtelen szülőként találtad magad a koraszülött osztályon, imádkozva a kisfiad életéért.

Így van. A kisfiam a 27. hétre született, tehát extrém koraszülöttként érkezett meg erre a világra. Szerintem az ember a trauma minden fokozatát átéli, amikor egyik pillanatról a másikra belecsöppen ebbe a világba szülőként, amikor egy laikus anya nincs tisztában a gépek értékeivel, a csipogásuk jelentésével. Ezzel ellentétben én mindent értettem. Álltam az inkubátor mellett, láttam, mit mutat a lélegeztetőgép. Eleinte nem is a gyerekemet figyeltem, hanem a gépeket. Ott eldöntöttem, hogy nem szabad nekem ehhez a gyermekhez kötődni, mert ő nem fog életben maradni.

Emlékszel annak a napnak az eseményeire, amikor váratlanul megindult a szülésed?

Vasárnap délután volt, azt éreztem, hogy olyan furán húz a hátam, a lábam, és fáj a fejem. Azon a hétvégén a húgommal voltam, aki elkapta az influenzát, így nem gondoltam semmi komolyabbra. Azt hittem, engem is megfertőzött annak ellenére, hogy be voltam oltva ellene.

Teltek az órák, és egyre furábban éreztem magam, elkezdett a lábam is dagadni a meglévő tünetek mellett.

Felhívtam az egyik szülésznő barátnőmet, aki azt mondta, hogy éppen ügyeletes, jobb, ha bemegyek hozzá. Alig tettem ki a lábamat a liftből, azonnal hozta a kerekesszéket. Nem is ellenkezhettem, azonnal beleültetett. Láttam a rémületet a tekintetében, hallottam az ideges telefonbeszélgetését az ügyeletes nőgyógyásszal.

Az ügyeletes orvos a vizsgálat közben elmondta, hogy intézik az azonnali átszállítást egy olyan kórházba, ahol van koraszülött intenzív osztály. Addigra már megállíthatatlan volt a folyamat, teljesen ki voltam tágulva, amiből én semmit nem érzékeltem. Közben hallottam az értékeimet: magas vérnyomás, láz. Vért venni nem is tudtak tőlem. Nagyon nehezen tudták beadni az úgynevezett tüdőérlelő szteroidot és a tokolitikumot, amely segített átvészelni az átutazást.

Emlékszel még az első néhány hét eseményeire?

Persze, szinte minden pillanat bevésődött az emlékeimbe, ennek ellenére a szobámra nem emlékszem. Egyszerűen nem érdekelt az, hogy velem mi van, hol vannak a dolgaim. Nem tudok visszaemlékezni olyan pillanatra, amikor zuhanyoztam vagy akár ettem volna valamit. A gyermekem értékei körül forogtak a gondolataim. Egy dolog tartotta bennem a lelket: a rengeteg tejem. Ezt éreztem az egyedüli értelmes dolognak, amellyel kötődni tudok a kisfiamhoz. Igaz, ebben semmilyen támogatást nem kaptam.

Mit értesz azon, hogy nem volt támogatásod a fiad táplálásában?

„De hát, anya, azokkal a gyógyszerekkel, amiket szed, ezt a tejet nem lehet odaadni ennek a kisfiúnak” – ezt mondta az aktuális nővér nekem, majd a szemem láttára kiöntötte a lefejt tejemet. Akkor, ott ezt a döntést nem kérdőjeleztem meg. Kaptam vérnyomáscsökkentőt, antibiotikumokat, saját gyógyszeres dobozom volt, amelyből szedegetnem kellett a tablettákat. Ma már tudom, hogy ezekkel a gyógyszerekkel is simán megkaphatta volna a fiam az anyatejemet. Pár nap múlva szinte teljesen elapadt a tejem. Miért küzdöttem volna valamiért, amivel csak ártani tudok neki?

Ahogy telt az idő, egyre több probléma jelentkezett. A gyermekem állapotát látva többször is elköszöntem tőle.

Mennyi ideig kellett az intenzíven tartózkodnotok?

Elvileg, ha egy baba már elég erős ahhoz, hogy ne kelljen hármas szintű intenzív egységben lennie, akkor átkerül a kettes szintű egységbe, amit mi, szülők úgy hívunk, hogy hizlalda. Itt már „csak” hízni kell, a gyermek stabil, annyi a feladata, hogy megtanuljon rendesen enni ahhoz, hogy hazamehessen. A gyermekem 14 hetet töltött a PIC-en, vagyis a hármas szintű egységen. Tizenkét hetesen tarthattam először a kezemben.

A mi helyzetünket furának lehet nevezni. Az orvosok valami miatt úgy döntöttek, hogy 14 hét után a hármas egységből adják haza a gyermekemet. Konkrétan az inkubátorból emelték ki a monitorok és gépek közül.

Kép

Eduard pár hetesen és egy friss fotón – Forrás: Nagy Lívia

Ez nagy sokk lehetett, nemcsak neked, hanem a fiadnak is. Mennyire tudtatok egymásra hangolódni ezek után?

Onnantól, hogy a kezemben tarthattam Eduardot, elkezdtem kötődni hozzá. El kellett hinnem, hogy ennek a gyermeknek én vagyok az anyja. Minden szeretetemet ráborítottam, miközben legbelül rettegtem. Az első otthon töltött hetekben én voltam a monitor: feküdt mellettem a matracon, és figyeltem, hogy lélegzik-e. Ennek ellenére folyamatosan azt éreztem, hogy nem ismerem ezt a kisfiút. Ilyen értelemben a kötődés nem volt meg, legalábbis nem olyan erősen, mint a nagytesójánál.

Azóta tudod, hogy Eduard más, mint a többiek. Ez hogyan derült ki?

A születésétől kezdve sejtettem, hogy ha életben marad, a kezdeti kálváriának lesznek következményei, bár ezekkel a szavakkal engedték haza a kórházból: „Ez a gyerek megúszta.” Nagyon sokszor kellett újraéleszteni, hosszú ideig volt rossz állapotban, így az idegrendszere nagy megpróbáltatásokat élt át. Ahogy növekedett, észrevehető volt a lassabb fejlődése. Ott kezdődtek igazán a problémák, amikor el kellett volna indulnia. Ez az idegrendszer számára rendkívül összetett feladat. Eduardnak évekre volt szüksége, hogy ezt megtanulja. Ekkor kerültünk be a Pető Intézetbe, ahol a konduktív pedagógiával hihetetlen eredményeket értek el. Megmutatták, hogy egy sérült idegrendszerből is ki lehet hozni nagyon sok mindent.

A fiam azóta 16 éves lett, magyarul és franciául anyanyelvi szinten beszél, viszont egy négy-ötéves gyermek szintjén él.

Kiderült az az egészségügyi probléma, amely kiváltotta a szülés idő előtti megindulását?

Igen, preeklampszia, azaz terhességi toxémia okozta. Ilyenkor hirtelen megemelkedik a vérnyomás, testszerte vizenyő (ödéma) alakul ki, a vese jelentős mennyiségű fehérjét ürít a vizelettel. Ez egy várandósággal összekötött betegség, amelynek az esetek nagy százalékában semmi olyan előjele nincsen, ami egy várandós nőnek feltűnne. Életveszélyes állapot mind az anyára, mind a babára nézve egészen addig, amíg a gyermek megszületik. Amint kikerül az anya méhéből, az úgynevezett ok megszűnik. Négy gyermeket szültem, sem az első, sem a harmadik és negyedik várandóságomnál nem jelentkezett ez az egész. Igaz, a harmadik és negyedik várandósságomnál már mindent meg is tettünk az elkerüléséért: egy úgynevezett szűrő- és védőprogramban vettem részt.

Mit üzennél a leendő anyáknak a történed alapján?

A Melletted a helyem Egyesülettel mindig szervezünk a koraszüléssel és annak megelőzésével kapcsolatos figyelemfelhívó eseményeket. Nagyon sokszor tapasztalom a „velem úgysem történhet meg ez a komplikáció” féle hozzáállást a várandós anyák részéről, aztán amikor bekövetkezik a legrosszabb, akkor nagyon kevés információt tudnak befogadni a saját és a gyermekük állapotáról. A tudás aranyat ér, ezt üzenném mindenkinek!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Kis Ábel Lukács: 2021 végén a Covid-helyzet és forráshiány miatt úgy döntött a kuratóriumunk, hogy bezárjuk a kempinget. 25 ingatlannal, 200 ággyal, különböző típusú szállásokkal rendelkezett a terület, de úgy látszott, nem tudjuk fenntartani. A háború kitörésének híre viszont arra késztette a kuratóriumot – és kárpátaljai származású kuratóriumi elnökünket, Vojtkó Ferencet –, hogy felvesse lehetőségként: mégis nyissuk meg a terepet a kárpátaljai menekültek számára. Minden várakozást felülmúló összefogás valósult meg ekkor, ennek köszönhetően március 21-én kinyitottuk a kapuinkat.

Hogyan teltek az első napok? Milyen állapotban és érzésekkel érkeztek a menekültek?

Kis Ábel Lukács: Intenzív volt az a három hét, ami alatt felkészültünk a fogadásra. Mi az elejétől fogva azt üzentük a határnál elhelyezkedő partnerszervezeteinknek, akik fogadják a menekülteket, illetve a katasztrófavédelemnek, hogy hozzánk azokat küldjék, akik hosszabb távon szeretnének maradni, tehát nem átutazók.

Azt a célcsoportot szerettük volna a Dorkásznál elhelyezni, akik hátrányos helyzetűek, mélyszegénységből jönnek, tehát akik még a menekültek között is a leginkább rászorulók.

Kárpátaljáról induló roma családok jöttek hozzánk, szegényen, betegen, alacsony iskolázottsági szinttel, és őket kezdtük ellátni. Olyan volt, mint a régi dorkászos táborok, csak nem harmincöt ember lakott itt egy hétig, hanem több mint kétszázan, és folyamatosan. Most már állandó pszichológusunk van, de az elején még csak konzultációs szinten tudtak a fogadó munkatársak felkészülni a menekülők sajátos problémáinak kezelésére. Pszichológiai anyagok segítettek nekünk abban, miképpen reagáljunk poszttraumás stresszben szenvedő családokra, mennyire fontos lesz nekik az, hogy külön szobájuk legyen, és hogy békés, nyugodt környezet vegye körül őket, illetve a várható érzelmi kiugrásokat is megtanuljuk a helyén kezelni, ne reagáljuk túl a kitöréseket, teremtsünk talajt a lábuk alá.

Milyen nehézségek adódtak kezdetben? Előfordult, hogy valamivel készültetek, de váltani kellett?

Kis Ábel Lukács: Rengeteg nehézséggel küzdöttünk az egészségügyi ellátás megszervezése terén. Leginkább az orvosi papírok és a gyermekek hiányzó oltási igazolványai okoztak gondot. Előfordult, hogy a szülők nem tudtak felelősen nyilatkozni arról, hogy a gyerekük milyen oltásokat kapott meg. Egy munkatárs nem is tudta mind a 200 menekült papírjait és ügyes-bajos dolgait rendezni, ezért négy, szociális területen is jártas munkatársamat jelöltem ki házfelelősnek, akikhez nagyjából 50 főt osztottunk be fejenként. Így sokkal családiasabb rendszer alakult ki, ami hatékonynak is bizonyult. A négy ház, amely egy-egy koordinátorhoz tartozik, Máté, Márk, Lukács és János evangélisták nevét viseli.  Az orvosi ellátás is sokáig akadozott. Az UNICEF-nek köszönhetően – ők finanszírozzák a két szakápolónk bérét – sikerült az egészségügyi gondokat helyben kezelni, és ők abban is segítenek, hogy megfelelő szakellátáshoz juttassák klienseinket a háziorvoson keresztül.

Kép

Fotó: Dorkász Szolgálat Alapítvány

Hogyan sikerül kezelni a többféle kulturális háttérből adódó konfliktusokat?

Ősz-Kiss Viktória: Nálunk valóban többféle kultúra találkozik, a fő szál ebben a szőttesben a színes roma kultúra. Ahogy a magyarországi magyarok és a kárpátaljai magyarok is különböznek egymástól, úgy a kárpátaljai romák, a magyarországi romák és az ukránok is különböznek egymástól – nálunk még az egy házban élő családok szokásai is mások.

Azt képviseljük, hogy nem megváltoztatni kell egymást, hanem tisztelni, és nem kérhetjük a másikat számon azért, mert eltérő gondolkodásmóddal közelít meg valamit.

A tisztelet talaján már létrejöhet a bizalom is, ez az alapja az integrációs programunknak is. Az együttélésben fontos szerepet játszik a keresztény hitünk, vannak köztünk lelkipásztori munkatársak is, akik bibliaórákat, istentiszteletet tartanak, lelki gondozást folytatnak. A hit jól illeszkedik a roma kultúrába, nem áll tőlük távol.

Mit tudnak kezdeni a különböző életkorú gyerekekkel, akik iskolakötelesek?

Kis Ábel Lukács: Elindítottuk a saját integrációs pedagógiai programunkat az UNICEF finanszírozásával. Öt osztálytermet alakítottunk ki, pedagógusokat vettünk fel, akik abban segítik ezeket a magyarul beszélő gyermekeket, hogy felzárkózzanak az életkoruknak megfelelő tudásszinthez. Kárpátalján az elmúlt három-négy évben nem volt számukra elérhető, rendes iskola – ők ott is hátrányos helyzetűek voltak, otthonaikban se áram, se víz, se számítógép nem volt, nem tudtak becsatlakozni az online oktatásba. Vannak olyan felsőseink, akik nem tudnak írni-olvasni. Ezek olyan hiányosságok, amelyekkel nem indíthattuk őket útnak a helyi iskolákba. Bár oda írattuk be őket, egyéni tanrenddel a Dorkász integrációs programjában vesznek részt, egy olyan rendszerben, amely kiscsoportban foglalkozik velük, élménypedagógiai elemeket is használ, amelyben sport, művészet, zene veszi körül őket. Felzárkóztató fejlesztéseket is kapnak azzal a céllal, hogy minél hamarabb részesei lehessenek a többségi oktatásnak.

Lénárt Muszka Attila: Nálunk egy csoporton belül lehetnek különböző életkorú gyerekek is. Lelkes és odaszánt tanári karral dolgozunk, akik hajlandók a nehezített terepen dolgozni, és tudnak többfelé is differenciálni az óráikon. Kicsit olyan ez, mint a szimultán sakkozás.

Kép

Fotó: Dorkász Szolgálat Alapítvány

Milyen területeken szorulnak segítségre a családok?

Kis Ábel Lukács: Mi azoknak a családoknak segítünk, akik itt, Magyarországon képzelik el a közeli vagy akár a távoli jövőt. Óriási kihívás ez, emellett szakmailag hatalmas öröm. Több mint fél éve élünk már itt a családokkal, és a fizikai szükségletek betöltésén túl segítünk a szociális ellátásukban is. Segélyszervezetként nagyon fontos számunkra, hogy a munkánk során a szociális munka alapelvei érvényesüljenek, tehát olyan szolgáltatást nyújtsunk, ami fejlődéshez vezet, ne külső tényezőkhöz kössük őket.

A munkakeresés és az iskola a két olyan alappillére a tevékenységünknek, amelyek révén egy jobb élet kapujához vezetjük ezeket a családokat.

A krízisidőszakot is kihasználjuk arra, hogy fejlesszük, bátorítsuk, támogassuk őket abban, hogy ők is tehetnek a sorsukért, akármennyire hátrányos helyzetből jönnek is. Mi a Dorkásznál igyekszünk a támogatottjaink erőforrásaira építeni, és olyan változást előidézni bennük, amelynek hosszú távú eredménye van, mert nem fenntartani szeretnénk a kiszolgáltatott állapotot, hanem feloldani.

 A csoda mennyire kapott szerepet az elmúlt hónapokban?

Kis Ábel Lukács: Az egyik nagy csoda, amit megéltünk, akkor történt, amikor érkezett ide egy család, akik korábban már súlyos tragédiákat éltek meg. Volt egy autóbalesetük, egy gyermekük pedig daganatos betegségben halt meg. Az apukának a baleset óta nyitott gégecsöve volt. Amikor ideérkeztek, a kezdeti felmérések során kiderült, hogy az apának daganat van a tüdején, és a lelkipásztorunkkal imádkoztak azért, hogy tűnjön el a tumor. A következő vizsgálaton már nem volt ott semmi. Mi ezt földöntúli csodaként éltük meg, de csoda az is, hogy mindennap felkelhetünk, lélegzünk, dobog a szívünk, hogy van reggeli, van ruha, van hol laknunk. Sokszor pont akkor érkezett adomány, amikor arra szükség volt, ezt is ajándékként éltük meg, amelynek eredeti feladója Isten volt. Van öt menekültünk, akik úgy döntöttek, hogy itt nálunk keresztelkednek meg. Ez egy olyan csúcspontja az itt folyó munkának, ami nagyon nagy erőt ad számunkra. Az, hogy valaki a háború tragédiájának közegében úgy dönt, hogy most Istenhez fordul, olyan mérföldkő az életében, ami minden továbbit meghatározhat.

Hogyan tovább?

Kis Ábel Lukács: 2023-ban abban szeretnénk segíteni, hogy a környező falvakban otthonra találjanak a családjaink. Szeretnénk lakhatáshoz juttatni őket, olyan helyeket nézünk, ahol beköltözésre váró ingatlanok állnak. Munka már van, iskola is – nem engednénk el teljesen a kezüket, hanem egy kísérő módszerrel szeretnénk beágyazni őket a helyi közösségekbe, a helyi gyülekezeten, szociális ellátáson keresztül. Fokozatosan szoktatjuk majd őket arra, hogy külső segítség nélkül is fenn tudják magukat tartani.

A menekült családoknak tovább kell lépniük, hogy ne egy kempingben éljék az életüket, hanem emberi, méltó körülmények között.

Azt fogalmaztam meg számunkra célként, hogy mindenhol, ahol jelen vagyunk, a helyi közösség erőforrásaira kell felhívnunk a figyelmet. Partnerként tekintünk a befogadó közösségre a változásban, reméljük, hogy a családjaink is hozzáteszik majd a maguk részét, és belül, önmagukban fedezik fel azokat az istenadta lehetőségeket, amelyekre támaszkodva hosszú távú fejlődést érhetnek el.

Kép

Fotó: Dorkász Szolgálat Alapítvány

Van olyan bibliai vers, amelyet nagyon sajátnak éreznek?

Kis Ábel Lukács: Mózes 1. könyve, a teremtésről, 50:20 „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt.” A gondolat többször jelenik meg a Bibliában, végül Jézus keresztjénél is, amit az emberi gonoszság ácsolt – mégis ebből fakad az éltünk fölötti kegyelem. Ezt éljük meg itt nap mint nap, sőt, erre épül a szakmai programunk is. Egy szörnyű döntés miatt vagyunk most ebben, de helyzetünk értelmezése nem csupán földi dimenziós. Tudom, azt fogjuk látni, hogy emberek és emberi sorsok változnak meg, szemléletek alakulnak át, és teljesen másképp állnak majd az embereink az élethez, mint akkor, amikor hozzánk menekültek a háború elől. Akárhol folytatják az életüket, olyasmit kaphattak tőlünk, ami velük marad. Ezért végtelenül hálásak vagyunk.

A feleségem megint késik, úgy tűnik, ez a tulajdonsága már nem változik. Nem bánom, mert van mit nézni addig is, ülök a sírkő szélén, és szájtátva figyelem, ahogy szép lassan felemelik a Karsai Bélát, aki elégedetten mosolyog, láthatóan élvezi. A Gyukics Józsit meg otthagyják, nehéz elhinni ezt, a szomszédom volt mindkettő, és hát a Karsait én nem vinném sehová a helyükben, mert hallgathatnám az okoskodásait egy életen keresztül, de nincs mit tenni, így megy ez. 
Aztán megjön a feleségem is, nyújtja a kezét, megfogom, segítek kimászni. Igazán felvehettél volna valami szebbet erre a jeles alkalomra, mondja mosolyogva, imádom a humorát, ezért is szerettem bele annak idején. Ülünk a kövön anyaszült meztelenül, tetőtől talpig végigmérjük egymást. Felnőttek vagyunk, a testünk alapján körülbelül huszonöt évesek, de közben ott van a tenyeremen az a heg, amit hetvenévesen szereztem, amikor belenyúltam a forró tűzhelybe. A feleségemen is ott a császármetszés nyoma, pedig negyvenéves volt, amikor a gyerekünk fogant. Tényleg, vele vajon mi történik most, nézünk össze. Nincs mit tenni, csak reménykedhetünk, mondja a feleségem, nézd, a zöldséges Miki nem hagyja, hogy felemeljék, ilyet is lehet?

A nagydarab, izmos férfi nem engedi, hogy hozzá nyúljanak, lökdösődni kezd, húzzatok innen, és hagyjatok békén, neki köszönhetem, hogy ilyen életem volt, egyáltalán nem vágyom a közelségére, szálljatok le rólam.

Elhátrálnak tőle, és mennek a következőhöz, ő meg duzzog tovább magában, rohadjatok meg a tökéletességetekkel együtt, én ugyan nem kérek belőletek. Egyre közelebb érnek hozzánk, a feleségemre nézek, eddig eszembe se jutott a lehetőség, de mi van, ha csak az egyikünket viszik, mit válaszolna a másik, elmenne-e egyedül. Látom rajta, hogy ő is ugyanerre gondol, de nem mondunk semmit, mit is lehetne erre mondani, üdvösség a másik nélkül, vagy kárhozat együtt, ilyen a házasság, mondta volna erre cinikusan egy elvált haverom. 
Odaérnek hozzánk, de a félelemtől rájuk sem tudunk nézni, lehajtom a fejemet, mert a fényük elviselhetetlenül erős. Sokáig nem történik semmi, aztán meghallom a hangjukat, olyan, mint egy vízesés robaja, mégis rögtön megértem, azt akarják, hogy fogjuk meg egymás kezét. Kinyújtom a karomat a feleségem irányába, összeérnek az ujjaink, ráfogok, magamhoz rántom, átölelem, és nem tudnám megmondani, hogy ő emel engem, vagy én emelem őt, csak annyit érzek, hogy emelkedünk. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez az írás a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Amikor a Nirvana egyik lemezborítóján egy kisbaba úszott meztelenül…

Úgy tűnik, hogy az internetes felületeken mindent szabad, ráadásul határok nélkül, gyorsabban terjednek a tartalmak, és nehezebb nyomon követni. Dr. Monori Zsuzsanna, az NMHH Médiatudományi Intézetének médiajogi szakértője, a Mathias Corvinus Collegium kutatótanára szerint a megelőzésre kellene nagyobb hangsúlyt fektetnünk. Sokan közszemlére teszik a gyermeküket az online térben, mert azt gondolják, csak az ismerőseik láthatják. De ne legyünk naivak! Gyermekeink védelme a mikrokörnyezetünkben kezdődik. A médiajogi szakértő a ’90-es évekből hozott példát, amikor a Nirvana egyik lemezborítóján egy kisbaba úszott meztelenül.

A fiú időközben felnőtt, és szexuális kizsákmányolás miatt perelte a lemezkiadót, mert állítása szerint az eset miatt a mai napig szorong.

Léteznek olyan magyar oldalak, amelyek engedély nélkül töltenek fel fotókat, videókat, például egy házibuliról, ahol valaki többet ivott a kelleténél, és „vicces dolgokat tett”. Ha a videó vagy fotó miatt panaszt küldünk a netes platformra, de az nem reagál, akkor jogsegélyszolgálathoz, az Internet Hotline-hoz érdemes fordulni, akik közvetlenül kérik a tartalom eltávolítását.

Ha valaki feltöri a gyerek profilját

„Ha valaki feltöri a gyerekem közösségimédia-profilját, és elkezd a nevében lájkolni, posztolni, kommentelni, nem biztos, hogy mindjárt adathalászat vagy személyiséglopás körében kell vizsgálódni. Ezeket a legtöbb esetben az iskolán vagy családon belül is lehet kezelni. Persze akadnak olyan problémakörök – mint például a gyermekpornográfia –, amiket nem lehet »házon belül« megoldani. A legfontosabb a megelőzés és a médiaműveltség fejlesztése. Megfelelő ismeretek birtokában az ilyen esetek nagy része megelőzhető lenne. Sokan gondolják – főként a gyerekek –, hogy ami az interneten történik, az távol áll a valóságtól.

Pedig valójában hiába teszem le az okoseszközt, a megosztott tartalom továbbra is a világhálón marad.

A gyermek áldozattá vagy elkövetővé is válhat, ha nem tudja felmérni a határokat.

A közösségi médiában találunk hozzájárulás nélkül közzétett tartalmakat, rasszista, gyűlöletkeltő, erőszakos vagy drogfogyasztásra buzdító bejegyzéseket, adathalász honlapokat, hatalmas méreteket ölt a zaklatás és a gyermekpornográfia. Széles a skála onnantól kezdve, hogy egy iskolai osztály zárt Facebook-csoportjában verbálisan bántalmaznak egy osztálytársat, egészen addig, hogy felnőttek magukat gyermeknek álcázva, hamis profilokkal pornográf tartalmú fényképeket kényszerítenek ki a kiskorúaktól, és terjesztik azokat.”

Akik hasonló visszaéléseket tapasztalnak, az Internet Hotline jogsegélyszolgálatnál tehetnek bejelentést, akár anonim módon is. 2021-ben több mint 5500 bejelentés érkezett, amelyeknek a harmada gyermekpornográfiával kapcsolatos.
A médiajog a professzionális médiatartalmakkal foglalkozik – televízióval, rádióval, sajtótermékekkel –, vagyis a közösségi média jogi szempontból nem tartozik a hatáskörébe.

Mennyire érdemes büntetni a gyerekeket?

Aki a gyermekpornográfiát bármilyen módon elősegíti, támogatja, hozzá segédeszközöket nyújt, videót készít, közzéteszi vagy továbbküldi, már megalapozza a bűncselekményt. Dr. Monori Zsuzsannától azt is megtudtam, hogy a büntethetőség átlagos korhatára 14 év, ez irányadó gyermekpornográfia esetén is, ahol átlagosan öt év szabadságvesztés szabható ki. „Ha valaki gyermekpornográf felvételt tart magánál, akkor 1–5 év, ha megosztja másokkal, akkor 2–8 év, ha kereskedik a felvétellel, vagy a nagy nyilvánosság számára hozzáférhetővé teszi, 5–10 év szabadságvesztésre számíthat.”

„Kérdés, hogy egy osztálytársától kicsalt félmeztelen kép iskolán belüli körbeküldése miatt egy 14–15 éves középiskolást célszerű-e gyermekpornográfia miatt büntetőeljárásnak kitenni.”

„A sértett személyt egy életre meg tudja sebezni az ilyen eset, de vajon az elkövető személyiségfejlődését és a sértett érdekeit is ez szolgálja-e leginkább? Fontos, hogy ne okozzon nagyobb kárt a felelősségre vonás, mint maga a sérelem.”

Dr. Monori Zsuzsanna – Forrás: Mathias Corvinus Collegium

Magyar gyerekek a nemzetközi bűncselekményekben

Határokon átívelő bűncselekmények is vannak, például amikor egy magyar gyermek sérelmére egy német férfi követ el bűncselekményt a Facebook-platformján, amelynek Írországban bejegyzett székhelye van. A különböző nemzeti jogsegélyszolgálatok és bűnüldöző hatóságok között működik, de nem könnyű a kommunikáció. A nemzetközi jogalkotás egyre inkább a nagy befolyású közösségi platformokra helyezi a felelősséget. 2019 óta hazánkban is érvényesek például a videómegosztó platformokra vonatkozó szabályok, amelyek értelmében a videómegosztó köteles minden szükséges intézkedést megtenni annak érdekében, hogy a kiskorú ne férjen hozzá olyan tartalomhoz, amely a szellemi, lelki, erkölcsi fejlődésére káros lenne.  Ám mindez nem ilyen egyértelmű, ha nem magyar a szolgáltatás.

„A Netflixen rendszeresen előkerülnek olyan tartalmak, amelyek nem felelnek meg a hazai korhatár-besorolásnak – hoz példát az MCC kutatótanára. – A Netflix Hollandiában bejegyzett cég, nem terjed ki rá a magyar jogi joghatóság. Ha panasz érkezik hozzánk, mi keressük meg a holland médiahatóságot, és kérjük a kivizsgálást. A korhatárproblémákra viszont nem lesz megoldás, hiába szeretnénk azt, hogy a 18+-os tartalmak tévében csak este tíz után, online pedig kiskorúaknak ne legyenek láthatóak.”

„A szolgáltatónak kellene biztosítania, hogy ezekhez a tartalmakhoz a kiskorú rendes körülmények között ne férhessen hozzá. De hogyan nem fér hozzá? Szűrőprogramokkal, beállításokkal, szülői korlátozásokkal, tehát megint csak a szülők felelőssége kerül elő.”

A hírek is fokozhatják a gyerekek szorongását!

A konferencia nyitóelőadásában elhangzott, hogy ma Magyarországon minden negyedik gyermek valamilyen mentális, pszichés kórállapottal rendelkezik. A média felerősítheti a szorongást, amelyből felnőttkorban depresszió vagy akár önkárosító magatartás fejlődhet ki. Dr. Monori Zsuzsanna szerint figyelnünk kell arra, hogy gyermekünk milyen tartalmakat fogyaszt az online térben. „Ártalmatlannak látszó információk is befolyásolják a gyermeki tudatot, például a Covid, a háború vagy a klímaváltozás. A közelmúlt világeseményei az online térből tájékozódó gyermekekre is hatnak, és ezek csak erősítik a bennük kialakuló szorongást.”

A gyermekvédelem első (és gyakran utolsó) harcosai a szülők

Megoldásként a kutatótanár egyértelműen a szülők felelősségét emeli ki. „Nem lehet azt elvárni, hogy ne kerüljön a gyerek kezébe okostelefon, mert minél inkább tiltott, annál vonzóbb. De elengedhetetlen a médiatudatosság: a szülőnek ismernie kell az eszközt és a rajta lévő alkalmazásokat. Ha a gyerek hazajön az iskolából, azt is kérdezzük meg tőle, hogy mi történt vele az online térben, milyen bejegyzést látott, ráírt-e valaki, milyen ingerek érték. Ha érzi, hogy a szülő az online élete iránt is érdeklődik, könnyebben megosztja, ha valami érte, és hamarabb kiderül, ha mégis áldozattá vált.”

2022. október 25-én az NMHH Médiatudományi Intézete konferenciát kezdeményezett, amelyen a legújabb kutatási eredmények ismertetésével mutatták be, hogyan hatnak a médiatartalmak a gyermekek fejlődésére. A Mathias Corvinus Collegium épületébe meghívott előadók nemcsak a pszichológia, hanem a szociológia, a kommunikáció, a politológia szempontjait és a jogi szabályozás lehetőségeit is mérlegelték.

Közeleg karácsony. Hogyan tervezitek az ünnepet?
Lili: Általában egy napba sűrítünk minden programot, idén viszont szeretnénk nyugodtabb ünnepet teremteni, kicsit lelassulni. Természetesen sok időt tervezünk tölteni a szeretteinkkel. Decemberben még fellépéseink lesznek, mindketten táncoljuk az előadásainkat, A diótörőt. Ez a darab kilencéves korunk óta része az életünknek, amikor balettozni kezdtünk, ezért nálunk A diótörővel kerek a karácsony.

Az interjút Felméry Lilivel és Balázsi Gergő Árminnal a decemberi számba olvashatják, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Emma lassan tíz éve otthon van a gyermekeivel, akik kilenc-, hét-, öt- és háromévesek. Már az első születésekor úgy tervezte, hogy mindegyikükkel otthon lesz hároméves koráig. „Férjem is kezdettől fogva támogatta, hogy mellettük legyek abban az időszakban, amikor letesszük az alapokat” – meséli az édesanya.  Aztán sorban születtek a gyermekei, így nem is volt kérdés, hogy közben akár egy rövid időre is visszatérjen a munka világába. Hiányérzete egy percig sem volt, ugyanis a négy gyermek nevelése, a róluk való gondoskodás a teljes napját kitette, ugyanakkor szellemi kihívásokban is volt része mellettük, mert több önkéntes munkát vállalt az egyházközségben, és gyerektáborokat is szervezett.

Idén szeptemberben a legkisebb gyermeke is átlépte az óvoda kapuját, és már másnap feltették a kérdést Emmának, mikor megy vissza dolgozni. Az első hónapban a két óvodás minden második héten otthon maradt betegség miatt, így ideje sem volt ezen gondolkodni. Az elmúlt hetekben azonban éjjel-nappal az járt a fejében, hogy mit tegyen. „A férjem is úgy képzelte, ha a legkisebb is betölti a hároméves kort, akkor elkezdek dolgozni, hiszen napközben már nincs itthon gyerek. Szerinte jót is tenne nekem” – meséli Emma. Ugyanakkor nem érzett nyomást a férje részéről, és anyagi okai sem voltak, hogy ennek minél hamarabb meg kell történnie. „Bár most olyan világot élünk, hogy kétszer is meggondolja az ember, mire költ, és korántsem mindegy, hogy egy vagy két kereső van a családban. Szeretnék is már hozzátenni a családi kasszához, nemcsak kivenni, de nem akarom, hogy a gyerekek rovására menjen, hogy újra dolgozom” – mondja.

Pedig vágyik rá, hiszen már nem igénylik a gyermekei, hogy minden pillanatban mellettük legyen, és szívesen foglalkozna már mással is.

Rengeteget dilemmázott: vajon tényleg itt van-e már az ideje, hogy újra teljes állásban dolgozzon? Mit csinál, amikor megbetegszenek? Hogyan oldják meg a nyári szünetet? Hogyan vezeti a háztartást, intézi a család ügyes-bajos dolgait? Hogyan viszi-hozza a gyerekeket a különböző különórákra? Sokan egyből azt mondják, de hát, ott az édesapa is. Ám Emma napközben sajnos nem nagyon tud vele számolni, mert a munkája teljes embert kíván, kora reggel megy dolgozni, sokszor csak este 9-kor ér haza, és olykor két-három napra is elutazik. A munka kapcsán is számos félelme volt: fel tudja-e venni újra a ritmust 10 év után? Kompetens-e? Meg tudja-e állni a helyét azok között, akiknek nincs gyermekük, és eddigi életüket csakis a munkának szentelték?

„Lehet, hogy kívülről úri huncutságnak tűnik a dilemmám, mert másoknak nincs választási lehetőségük, muszáj visszamenniük dolgozni, és mégis megoldják valahogy. Mivel az én esetemben nincs szó kényszerről, számos kérdést vet fel bennem, mi a legjobb a családomnak. Hogyan tudok négy gyermek mellett dolgozni? El tudom-e látni ugyanolyan jól a családanya szerepemet a munka mellett?” – töpreng Emma, aki abban is bizonytalan, vajon csak külső nyomásnak szeretne megfelelni, vagy legbelül is erre vágyik. 

Az elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy jelenlegi élethelyzetükben még nem jött el annak az ideje, hogy nyolcórás munkát vállaljon. Ahhoz sem fér kétség, hogy nem tud vidékről Pestre bejárni nap mint nap. Ezért vagy helyben kell találnia valamit, vagy távmunkában kell dolgoznia.

Emma ismeretségi körében több helyen is elhintette, hogy szívesen vállalna négyórás munkát. Egyből lehetősége nyílt egy projektben való részvételre.

Úgy érzi, álmai munkáját találta meg, mert négyórás, végezheti otthonról, a vezetők is tisztában vannak az élethelyzetével, és maximálisan tolerálják ezt. Igent mondott, és pár nap múlva kezd is.

„Félelmem nem múlt el teljesen, de azzal nyugtatom magam, hogy majd kiforrja magát a dolog. Ha már benne vagyunk, akkor fogjuk látni, hogyan tudom összeegyeztetni a munkát a családi élettel. Hiszem, ha nem megy, bármikor újratervezhetünk” – mondja Emma. Úgy véli, férje is be fogja látni, ha ennek még nem jött el az ideje. Mivel projektmunkáról van szó, ha véget ér, azt is mondhatja, hogy a következőben nem tud részt venni.

Nemrég egy ötgyermekes édesanya mondta Emmának a saját tapasztalatai alapján, mennyi pozitívumot is hozhat a családjuk életébe ez az új felállás: a gyerekek másképp fognak tekinteni rá, büszkék lesznek édesanyjukra, önállóbbá válnak, és neki is jól fog jönni, hogy kívülről is kap megerősítést, sikerélményei lesznek. Emma ezekre nem is gondolt korábban, de így már nemcsak félelemmel, hanem nyitottsággal, kíváncsisággal is várja új élethelyzetüket.

Sokszor a félelem nem hagy minket kilépni a komfortzónánkból, pedig bizonyos tapasztalatokra csak akkor teszünk szert, ha lépünk, és akkor látjuk, hogy megy-e valami vagy sem.

A szívhang-rendeletről

Szeptember 15-én életbe lépett Magyarországon az úgynevezett szívhang-rendelet. Pontosabban módosították a magzati élet védelméről szóló rendeletet, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az abortuszra készülő nőnek igazolnia kell, hogy meghallgatta a magzat szívhangját. A terhesség megszakításához szükséges kérőlapra rákerült egy olyan bejegyzés, miszerint a nőnek egy leletet is be kell mutatnia, amely rögzíti, hogy „az állapotos nő számára az egészségügyi szolgáltató a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon bemutatta”.  

A KSH adatai szerint 2021-ben közel 22 ezer terhességmegszakítás volt Magyarországon, a számuk évek óta csökken.

Ha szóba kerül az abortusz, leggyakrabban a nőkről beszélünk. De mi van a férfiakkal; társakkal, apákkal? Mennyi joguk van beleszólni az abortuszba? Ha megtörténik, hogyan élik meg és milyen lelki folyamatokon mennek át? A Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány mesterszakos hallgatói egy egyetemi kurzus keretein belül „A férfi-szív-hangja” címmel interjúkból álló dokumentumfilmet forgattak a témában, amelyben többek közt pszichológus, újságíró, jogvédő, diakónus is megszólal. Az alkotást november végén mutatták be a TEMI Fővárosi Művelődési Házban, utána pedig kerekasztal-beszélgetést tartottak.

Egy férfi is érezheti rosszul magát

Nemzetközi adatok szerint a párok kétharmada közösen dönt az abortuszról. Tízből egy férfi megkönnyebbül utána, tízből három rosszul érzi magát: elkeseredett, bűntudata van, a többiek vegyes érzelmeket tapasztalnak.

Ha abortuszról beszélünk, mindig a nők önrendelkezési joga versus a magzat élethez való jogáról folyik a vita. „De hol vannak a férfiak?” – teszi fel a kérdést a film elején dr. Nagy Beáta Magda felnőtt klinikai szakpszichológus és szociológus. Hangsúlyozza, a férfiak is elveszítenek valamit, nem csak a nők. Ők is érezhetik rosszul magukat, de ez a mai napig meghökkenést vált ki, pedig nekik is kellene szakmai segítség. A szakember szerint az abortusz kérdését manapság női problémának tartjuk, és szégyenként tekintünk rá. „Minél inkább abba az irányba tolja a közbeszéd a kérdést, hogy az abortusz bűn, gyilkosság, kibeszélhetetlen, a szégyen annál inkább megmarad” – fogalmaz.

Egyéni vagy közös felelősség?

 „Minél inkább a pár közös felelőssége a fogamzásgátlás, annál valószínűbb, hogy a terhesség megszakítása vagy megtartása is közös döntés lesz”

– magyarázza Vásárhelyi Dorottya szexuálpszichológus, hozzátéve, hogy egy abortusz egy férfinak is stressz, sokan elkezdenek szorongani utána. És miközben a nőknek kötelező az abortusz előtt kétszer is tanácsadáson részt venniük, a férfiaknak nem. Pedig minél hitelesebb információt kapnának róla, annál kevesebb lenne a terhességmegszakítás.

„Az abortusz két fél története, döntése, felelőssége. Egyenrangú felelősség. Kétesélyes, milyen hatással van a párkapcsolatra: összehozza vagy szétválasztja a párokat (...) Bárhogy döntenek, ez egy életre szóló döntés” – erről már Antal-Ferencz Ildikó újságíró beszél a filmben.

Máshogy látja a kérdést Mérő Vera nőjogi aktivista, aki a női önrendelkezés mellett áll ki. „Nem kötelezhető valaki arra, hogy kilenc hónapra bérbe adja a testét, és ennek minden egészségügyi kockázatát vállalja” – szögezi le. Ugyanakkor felvetette, mi van akkor, ha a pár védekezett, tisztázták, nem szeretnének gyereket, ám a nő mégis terhes lett, és megtartja a babát. Kényszeríthető-e ilyenkor egy férfi, hogy vállalja az apaságot? Egymással összeegyeztethetetlen akaratok csapnak össze, amikor az egyik fél szülő akar lenni, a másik nem.
„Az európai jogrendszerben elsősorban a nő döntése érvényesül, mivel a magzat az ő testében fejlődik” – magyarázza Vissy Beatrix, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogásza. Példaként említi, amikor egy angol nő a várandósság 8. hetében közölte a férfival, hogy abortuszra megy. A férfi ezt nem akarta, az ügyet egészen az Emberi Jogok Európai Bíróságáig (EJEB) vitte. A bíróság kimondta, hogy ez a nő önrendelkezési joga, mivel a magzat fejlődése az ő testében zajlik. 

A posztabortusz szindrómáról

Kovács Ferenc diakónus és felesége, Treer Mária mentálhigiénés lelkigondozó 2009 óta tartanak lelkigyakorlatokat abortuszon átesettek, valamint a gyermeküket vetélés, halvaszületés miatt elvesztők számára. 13 év alatt közel 400 szülőt segítettek át lelki fájdalmaikon. Segítő szándékkal hozták létre 2015-ben a Ne félj, nem ítéllek el Facebook-oldalt is. „Meddig tudnak a férfiak úgy élni, hogy ez csak egy kis baleset volt?” – veti fel Treer Mária. Hangsúlyozza, a férfiaknál is létezik az úgynevezett posztabortusz-szindróma, amikor később alkohol, házasságon belüli, pszichés problémák jelentkeznek. A házaspár elmeséli egy felnőtt férfi történetét, aki 20 évesen abortuszra küldte akkori barátnőjét. Később, amikor megházasodott, ezt a felesége előtt eltitkolta. Végül, amikor felesége a második babájukkal volt terhes, de elvetélt, akkor összeomlott, és bevallotta neki, mi történt évekkel korábban. Kiderült a titok, és azóta őszintébb a kapcsolatuk.

Kép

A férfi-szív-hangja dokumentumfilm plakátja

A szívhang tette apává

„Láttam, hogy lüktetett a kisfiam szíve, és ez mindent megváltoztatott” – vallja Toplak Zoltán keresztény férfimozgalmár, aki szerint a szívhang-rendelet nagy hiányossága, hogy az apákat nem kötelezi a szívhang meghallgatására.

Fiatalon egy párkapcsolatából külföldre akart menekülni, ám barátnője közölte vele, hogy várandós, és egyedül nem vállalta volna a gyereket. Zoltán végül elment vele az ultrahangra, ami mindent megváltoztatott. Feleségül vette a párját, igaz, később válással végződött a kapcsolatuk.

„Engem az idősebbik fiam szívhangja tett apává, amit soha, egy pillanatig nem bántam meg. Ma a legjobb barátom a két nagyfiam” – vallja.

Hegedűs László eredetileg matematikusként végzett, 22 évvel ezelőtt kezdett el foglalkozni mind szociológiai, mind keresztény szempontból a terhességmegszakítás kérdésével. Megdöbbentette, hogy a férfiak ebben a kérdésben magukra hagyják a nőket, munkája során azt tapasztalta, hogy 50–60 százalékban a férfi küldte abortuszra nőt.

„Az abortuszt minden nő traumaként éli meg, mert nem így képzelte az életét” – fogalmaz. Ugyanakkor a szakember tud konkrét esetekről, amikor a férfiak szerették volna megtartani a babát, és az abortusz úgy megviselte őket, hogy pszichiátriára kerültek. „A férfiak is szeretnének gyereket” – szögezi le. Közel hét éve van szorosabb kapcsolatban a Kiáltás az Életért Egyesülettel, amely alapvetően a válságterhességben lévő anyákon és gyermekeiken igyekszik segíteni. Mint hangsúlyozza, abortusz után a férfiak fele eltűnik a nők életéből. Ha kiállnának a nők mellett, szerinte drasztikusan csökkenne, megfeleződne a terhességmegszakítások száma.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unpalsh/Alexander Grey

Eltitkolt dolog

A filmvetítés után dr. Forgács Attila klinikai szakpszichológus, egyetemi docens arról beszélt, külön-külön minden megszólalónak igaza van, ítélkezni pedig nem érdemes az abortusz kérdésében. Szerinte a szívhang-rendelet a traumatizációk számát fogja növelni. „Ha hozott egy pár egy döntést, meggyőződésem, hogy a döntésben kell segíteni és abban, hogy ilyen helyzetbe még egyszer ne kerüljön.” Példának hozta fel, ha valaki lemond a babájáról, örökbe adja, a szülőszobán nem fektetik a mellére.

A beszélgetés másik résztvevője, Fábián Fruzsina pszichológus sok olyan családdal foglalkozott, akik valamilyen oknál fogva elvesztették a magzatot, akár szándékos döntés, akár valamilyen vetélés során. Hangsúlyozta, az abortusz a férfiak körében is eltitkolt dolog. Sokszor a legjobb barátjuknak vagy a családjuknak sem mondják el. „Inkább úgy tálalják, hogy isznak közben egy sört, és elmesélik, hogy hát, igen, megtörtént” – fogalmazott.

Több volt az abortusz, mint a szülés
 

Forgács Attila a ‘80-as évek végén nyolc éven keresztül dolgozott a Debreceni Szülészeti Klinikán abban a csapatban, amely meghonosította az apás szülést. Akkoriban az osztályon több volt az abortusz, mint a szülés, előbbit egy lehetséges családtervezési technikaként kezelték. Magyarországon először Debrecenben indult el a perinatális gyásztanácsadás: olyan szülőknek segítettek, akik szülés közben elveszítették a babájukat. Az akkori rendszer nem értette, mi szükség van erre, pláne azt nem, mi szükség lenne az abortusz utáni lelki segítségre.

„Vigyázzon jobban, ő csinálta” – ez volt a hozzáállás.

„Az én praxisomban mindenféle eset előfordult: meddőség, vetélés, rákbetegség. De nyolc év alatt egy férfi sem jelentkezett, akinek a párjának abortusza volt, nő is csak ritkán” – mondta.

Kapcsolatok kötődés nélkül

„Okostelefonon jobbra húzzák, balra húzzák egymást a fiatalok, és máris van egy kapcsolat, abból esetleg lesz egy fogantatás mindenféle kötődés nélkül. Az abortuszok jelentős része ugyanis nem házasságon belül történik, hanem alkalmi együttlét következménye. Az már régen késő, amikor az abortusz után gondolkodunk, mit kellett volna jobban csinálni” – tette hozzá Forgács Attila.

Az egyetemi docens vallja, a szülővé válás személyiségfejlődés következménye, miközben az iskolában nem tanulunk arról, hogyan leszünk szülők. Nem elég, ha biológiaórán egyszer beszélnek a nemi betegségek veszélyéről, a nemi szervekről.  „Tudatosítani kellene, hogy nem szégyen beszélni az abortuszról, és ki lehet belőle jönni fejlődve is. Például, ha valaki a példájával segít, hogy más ne jusson ugyanide” – fogalmazott. Kérdés, tart-e már itt a társadalmunk.

Egyoldalú kötelezettség

Az abortusz társadalmi dilemma, a szívhang-rendelettel lehet egyet vagy egyet nem érteni. Tény azonban, hogy született egy rendelet, amely a nőt kötelezi a szívhang meghallgatására, de a férfiaktól ugyanezt nem várja el, miközben a terhességmegszakításról szóló kérőlapot elméletileg nekik is alá kell írniuk.

Ha a nőnek kötelező szembesülni a magzati életfunkciókkal, a férfinak miért nem?

Ezt a kérdést sokan feltették már a rendelet hatályba lépése óta, de választ azóta sem kaptunk.

 A teljes film itt megtekinthető: A férfi-szív-hangja | Dokumentumfilm (2022)