Amikor elkezdtétek a közös életeteket, milyen családkép élt bennetek, hogy terveztétek?

Niki: Nagycsaládot szerettünk volna, három gyermekkel. Annak idején a házat is így választottuk, biztosítva azt, hogy mindenkinek lehessen egy saját visszavonulási szférája, egy külön birodalma. Megvettük a házat, és vártuk, hogy az esküvő után jöjjenek a gyerekek.

De mégsem jöttek.

Niki: Mindketten csalódások sorozataként éltük meg az eltelt hónapokat. Próbálkoztunk, de két év elteltével eljutottunk oda, hogy szakemberhez fordulunk.

Ez a küzdelem megnehezítette a kapcsolatotokat, vagy közelebb vitt egymáshoz?

Zoli: Voltak hullámvölgyek. Folyton kérdezgettük, hogy miért nem sikerül. Nem volt egyszerű elfogadni, hogy ami másnak könnyen megy, nekünk miért nem.

Niki: Adódtak feszültségek, mélypontok. Próbáltuk egymást erősíteni, de mintha oda-vissza dobáltuk volna a labdát. Amikor kiderült, hogy nálam van a probléma, Zoli nem hibáztatott, de a feszültség megmaradt.

Addig a gondolatig el sem jutottunk, hogy szétváljanak az útjaink, együtt kerestük a megoldást.

Mi mindennel próbálkoztatok?

Niki: Kezdődött az átjárhatósági vizsgálattal. Megműtöttek, kitisztították mindkét petevezetékemet. Kaptunk hat hónapot, és amikor letelt, egy meddőségi központhoz irányítottak. Ezután vetődött fel a lombikprogram, amit az egyház kétes dologként fogad. Volt, aki megmondta a szemembe is, hogy ez bűn. Más úgy gondolta, hogy a Jóisten nem véletlenül adta a tudást az orvosoknak, tehát bizonyos pontig elfogadhatónak tartotta. Nekünk soha nem volt lefagyasztott embriónk. Ami megtermékenyült, mind visszakaptuk.

Nem hozott sikert az eljárás?

Niki: Az elsőnél úgy jöttünk haza, hogy sikerült, de amikor kontrollra mentünk, még megvolt a vérzésem. Az orvos megnyugtatott, hogy ne gondoljak semmi rosszra, az emlékeztető vérzés megmaradhat. Pár napig felhőtlen boldogság volt, még kívánós is lettem, a kovászos uborkákat hozattam. Éreztük, hogy valami van, de ismételten csalódnunk kellett. Méhen kívüli terhesség lett. Megműtöttek, mert szétrobbant a petevezetőm. Úgy mentem be a műtőbe, hogy szeretnék felébredni és kijönni.

Ha pár napot várunk, nem biztos, hogy túlélem.

Zoli: A sikertelen kísérlet után elgondolkodtunk, hogy megér-e annyit. És lehet, hogy nekünk más az utunk, másképp kell családdá válnunk.

Ekkor érlelődött meg bennetek az örökbefogadás gondolata?

Niki: Egy nő talán könnyebben kimondja az igent, a férfiakban nagyobb a büszkeség, jobban ragaszkodnak a vér szerinti gyermekhez. A lombikprogram közben beszélgettünk arról, hogy jó lenne beadni a papírt, mert sok idő a várakozás, és bármikor lehet nemet mondani, de jó darabig ezen a szinten maradtunk.

Zoli: Amikor a negyedik lombik sem sikerült, néhány hétre rá igent mondtam. Sok mindenen keresztülmentünk, a csalódásoktól lelkileg összetörtünk. Nem tudtuk az okát, hogy miért nem sikerül, az orvos szerint jók voltak az eredményeink. 

Milyen lépéseket kellett tennetek az örökbefogadáshoz?

Niki: Felvettük a kapcsolatot a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattal. Elbeszélgettünk, különböző teszteket kellett kitölteni, és pszichológiai alkalmassági vizsgálatra küldtek. Nem volt könnyű választ adni a kérdésekre, hogy milyen nemű, milyen életkorú gyermeket szeretnénk, és milyen betegségeket vállalunk be.

Nálatok hol volt a határ?

Zoli: Alkoholista vagy AIDS-es anyuka gyermekére nemet mondtunk, mert az anyuka korábbi életmódja meghatározó.

Viszont a lisztérzékenységet, ekcémát, kezelhető vagy műtéttel korrigálható betegségeket elfogadtuk.

Niki: A tesztek kiértékelése után háromnapos örökbefogadási tanfolyamra küldtek, ami 2020 óta nem kötelező. Mi még azoknak is javasolnánk, akik saját gyermeküket várják. Felmerültek nevelési és jogi kérdések, de a hitelességét az adta, hogy maga a pszichológus is örökbe fogadta a kislányát, tehát ő is érintett volt.

Zoli: Kijöttek hozzánk környezettanulmányra is. Meg kellett adni a helyiségek területét, burkolatát, a fal alapanyagát, a szigetelést. Nem támadásképp, de jeleztem, hogy némelyik gyerek borzasztó körülmények között él, hozzájuk mégsem mennek ki. Akik szeretnének örökbe fogadni, őket meg úgy körbevizsgálják, hogy a kedvüket is elveszik.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Rodnae Productions

Meddig kellett várnotok a gyermeketekre?

Niki: 2017-ben adtuk be a kérelmet, és 2018-ban hívtak, hogy megszületett a gyermekünk, egy dongalábú kisfiú. Megörültünk, el is kezdtem az intézkedést, hogy másnap nem megyek dolgozni. Nem sokkal később visszahívtak, hogy nagyon sajnálják, ilyen hibát még nem követtek el, de nem tudjuk hazahozni a kisbabát, mert hathetes kortól szól a határozatunk. Annak idején azért töltöttük ki így a papírt, mert a csalódások után nem tudtam volna ép ésszel kibírni azt, hogy elhozok egy újszülöttet, nálam van pár hétig, és ha az édesanyja meggondolja magát, elviszik. Viszont az eset után megváltoztattuk a határozatot, hogy születéstől kezdve örökbe fogadhassunk. 2019. augusztus 15-én szólalt meg újra a telefon.

Dani születésének hírével?

Niki: (A könnyeivel küszködve mesél.)
Az augusztus 20-i búcsúra takarítottuk a templomot, és az asszonyokkal déli harangszóra elimádkoztuk az Úrangyalát. Fél óra múlva csörgött a telefonom.

Az egyik mellékoltárkép előtt ültem, amelyiken a Szűzanya fogja a kisgyermek Jézust, amikor megkaptam a hírt, hogy megszületett a kisfiunk négy kilóval, egészségesen.

Isten ajándékaként éltem meg, hogy a Szűzanya ünnepén lehettem édesanya. Zolit nem tudtam elérni, de anyukámmal és anyósommal együtt sírtunk örömünkben.

Zoli: Hazafelé tartottam az autóval, amikor hirtelen térerőm lett, és kaptam kb. négyszáz nem fogadott hívást és SMS-t. Azt hittem, valami baj van. Akkor tudtam meg, hogy megszületett a kisfiunk. Az évek elteltével azt hittem, már nem is lesz gyermekünk.

Mikor nézhettétek meg?

Niki: Aznap délután kikértük az engedélyt, és másnap mentünk a kórházba. A torkomban dobogott a szívem, amikor beléptem az ajtón és megláttam.

Zoli: Rengeteg feladatunk volt, hiszen váratlanul ért a hívás, be kellett rendezni a babaszobát, és mindent megvenni pár nap alatt, hogy hazahozhassuk a kórházból.

Milyen érzés volt hazavinni?

Niki: Nagyon boldogok voltunk. Zoli meg sem szólalt, csak állt, nézte, és ahogy simogatta a kis kezét, reflexből, de rögtön megfogta az ujját, és el sem engedte. Hat hétig még volt egy hivatalos gyámja, mi csak gondozás és nevelés céljára kaptuk. Nekem az utolsó három-négy nap volt a legnehezebb. Nagy kő esett le a szívemről, amikor szeptember 27-én szóltak, hogy minden rendben, és a nevünkre került a gyermek.

Innentől kezdve tudtam, hogy Dani a miénk, és senki sem veheti el tőlünk.

Gondoltatok arra, hogy több gyermeket is örökbe fogadjatok?

Niki: Daninak még volt három testvére: egy egyéves örökbeadható státuszban, és két hat-hét éves nevelőszülőknél. Jeleztük, hogy szívesen elhoznánk őket együtt. A nagyokat nem lehetett, mert az anyuka rendszeresen látogatta őket. Az egyéves Gergőt pedig vizsgálták, mert fennállt az autizmus vagy az értelmi fogyatékosság lehetősége. Nem javasolta a kapcsolattartónk, hogy ilyen súlyos problémával egy újszülött mellé befogadjuk. Közben kiderült, hogy a két nagyobbat örökbe adták külföldre. Heteken át bántott, hogy nem sikerült legalább a nagyobbakat befogadnunk, pedig megpróbáltuk.

Dani három és fél éve az életetek része. Milyenek vele a mindennapok?

Niki: Nem kívánhatnék nála szeretetteljesebb gyermeket. Számomra különleges. Amíg nem került óvodába, a nap 24 órájában vele voltam. Gyakran mondja, hogy szeretlek, és átöleli a lábunkat. Határozott egyéniség, de kiegyensúlyozott kisfiú.

Zoli: Semmiért sem adnám oda. Kezdettől fogva úgy éreztük, hogy a miénk. Mindenkinek azt javaslom, hogy ha van rá lehetősége, merjen bevállalni, befogadni egy ilyen gyermeket.

Valamikor el fogjátok neki mesélni a történetét?

Niki: A tanfolyamon azt javasolták, hogy kezdettől fogva meséljük, és az értelméhez igazodva bővítsük. Úgy gondoljuk, hogy ezen nincs szégyellnivaló, és legalább nem mástól tudja meg az igazat.
Ha most itt lenne, elmondaná, hogy egy másik néni pocakjából született, a kórházban várt minket, nekünk pedig a szívünkben született meg.
Egy évvel ezelőtt a szobájában játszottunk, egyszer csak ránézett a feszületre, és azt mondta: „Tudtam, hogy te leszel az anyukám.” Megkérdeztem, hogy honnan tudta. „Ő mondta” – válaszolta. Akkor már sejtettem, de rákérdeztem, ki az az ő. Hátrafordult, és rámutatott a feszületre: „Ő mondta, hogy te leszel az anyukám.” Erre azóta is emlékszik.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

Ez a csoda is problémával indult

Orosz Júlia épp egy energetikai kezelésen töltődött fel, egészen felszabadult a tüdeje. Engem pedig az ő kifogyhatatlan életkedve, pozitív gondolatai energetizálnak, ahogyan másfél órán keresztül hallgatom megrázó, ugyanakkor felemelő igaz történetét.

Juli 31 éven át testnevelést tanított egy Miskolc közeli általános iskolában, ami egyúttal egy életforma átadását és a léleknevelést is jelentette.

Naponta húsz kilométert kerékpározott oda, és ugyanennyit vissza – ezért hívták „biciklis tanárnőnek”.

Rendszeresen járt túrázni a diákjaival, sőt, aki a közös kirándulásokra szülőt vagy nagyszülőt vitt magával, pluszpontot kapott. Így lehetett küzdeni a nagy „jutalomfalatért”, a tortáért.  

„Úgy vagyok igazi testnevelő tanár, ha példát mutatok a mozgás és a táplálkozás terén. Szerveztem egészségheteket, felhívtam a figyelmet a termékek összetevőire, és készítettünk egészséges nassolnivalókat, hogy ne csak a chips és az édesség legyen alternatíva. Jólesett, hogy általában kint, a szabadban lehettem. Viszont az utóbbi években kezdett fogyni a lelkesedésem, és beazonosítottam magamon a kiégés jeleit.”

Juli szívesen tanított, de a szíve mélyén ott rejtőzött a vágy, hogy trénerként segíthessen kamaszoknak és felnőtteknek. Ezen az úton a startvonal a betegsége lett. Nemhiába hirdeti egyik „kedvesüzenete” az alábbi sorokat: „Minden csoda egy problémával kezdődik”, ő ezt a saját bőrén tapasztalta. Amikor mindennapjai részévé vált a fulladás, a kivizsgálás és az új tüdőre várakozás, elkezdte kutatni a betegség lelki okait. Tréner- és coachképzésekre járt, előadásokat hallgatott, online rendezvényeken vett részt. Csatlakozott a Simonton-csoporthoz is, ahol segítő közösségre talált, és a múlt mozaikkockáiból próbálta összerakni a választ.

Felismerte Istent álruhában

„Átvizsgáltuk a betegséget megelőző másfél-két év eseményeit, a nehézségek mellett azokat a reakciókat is, amelyeket kiváltottak belőlem. Talán túl sok minden történt hirtelen: meghalt anyukám és az öcsém, az iskolában igazgatóváltás volt, és kaptam egy problémás osztályt.

A csoportban megtudtam, hogy minden szervhez tartozik egy kérdéscsomag. A tüdő azt hívja elő, hogy ki vagy mi korlátoz a szabadságom megélésében; abban, hogy szabadon lélegezzem, és önmagam lehessek.

Az iskolai évekre visszanézve: aktív közösségi szerepet vállaltam, ami egyik napról a másikra megszűnt. Szintén a tüdőhöz tartozik a félelem és a szomorúság érzése. A félelem elsősorban egyfajta veszteséget jelentett, hiszen el kellett engednem azt a »birtokot«, a tornatermet, ami korábban szinte a sajátom volt. Ezzel egyidőben vidéken élő apukám ápolásra szorult, amit túl nagy tehernek, felelősségnek éreztem. A szomorúság jelen volt a gyerekkoromban anyukám betegsége miatt. A két fiútestvérem között egyedüli lányként sok minden rám hárult, amit nem akartam, és ezért haragudtam. Tanulnom kellett a megbocsátást, az elfogadást, hogy el tudjam engedni a gyerekkori sérelmeket, hiányosságokat. A testünk csodálatos alkotás, sokáig képes kompenzálni, de ha halmozódnak a problémák, betegséggé formálódnak.”

A tréningek során Juli igyekezett mindent magába szívni az önismeretről, a kommunikációról, a konfliktus- és stresszkezelésről, a motivációról. Trénerként és lifecoachként ezek lettek a kedvenc területei; ő is gyógyult, miközben másokat gyógyított. Megváltozott az élete, a kapcsolódásai. Ő, aki korábban egy dicséretet sem kapott otthon, mert a jót természetesnek tartották, tudatosan odafigyelt arra, hogy visszajelzéseket adjon, csínján bánjon a kritikával és bőkezűen a dicsérettel. Megtanult hálával gondolni mindenre, ami történt vele. „Rájöttem, hogy a véletlen: Isten álruhában. Küldött jeleket, embereket, hogy kimozdítson, mert ez nem ment volna magától. Eleinte nehezen vettem észre, vagy nem mindig tetszett, de már látom mindennek a hozadékát.”

Júlia egyik motiváló üzenete – Forrás: Orosz Júlia

Edzéstől a mérkőzésig

Juli a vihar előtti csendben egyfajta ürességet érzett. Megijedt a fenntartóváltástól is, de amikor a református egyház átvette az iskolát, lehetőségként élte meg, hogy napi kapcsolatba kerüljön a Jóistennel. „Festés közben a lányom szobájában találtam egy Bibliát. Ez is jel volt. Elkezdtem olvasni, a reggeli áhítatokon pedig rövid, életszerű mondatokat kaptam az igesorokhoz.”

„Lassanként befogadtam Istent az életembe. Utólag látva olyan volt mindez, mint egy edzés, ami felkészített a mérkőzésre.”

Juli minden évben meglátogatta egy Svájcban élő középiskolai barátnőjét. 2015 nyarán is együtt rótták a hegyi utakat, de a testnevelő tanár erőnléte gyengébbnek bizonyult, mint máskor. Egy reggel hirtelen légszomj kapta el. Másnap reggel megismétlődött a fulladásos érzés, sokkal intenzívebben. Az a nap az ügyeleten telt különféle kivizsgálásokkal, s a CT eredménye sötét foltokat mutatott a tüdőn. Másnap Juli megint rosszul lett, oxigénre tették, és három hétig bent tartották a kórházban. A vizsgálatok otthon, Miskolcon folytatódtak, és októberben derült fény a diagnózisra, a tüdőfibrózisra. A tüdő szövete merevvé vált, és nem eresztette át az oxigént. Juli szándékosan nem olvasott utána, inkább ellenállásba helyezkedett. Szentül hitte, hogy meg fog gyógyulni, csak idő kérdése. Később szóba került a transzplantáció mint egyetlen lehetséges megoldás, amivel Juli nem tudott azonosulni. 2016 májusában mégis felkerült a donorra várók listájára, és bekapcsolt telefonnal, bepakolt bőrönddel várakozott.

„2017 februárjában volt egy riasztásom. Odafelé imádkoztam, hogy ne műtsenek meg, mert még nem állok készen. Megtörtént a fertőtlenítés, de az orvos közölte, hogy nem jó a tüdő, amit kivettek. Más szomorú lett volna, de én megkönnyebbültem, hogy mehetek haza. A következő riasztás decemberben volt. Amikor vitt a mentő, azt mondtam magamban: »Ha úgy gondolod, hogy képes vagyok rá, akkor végigcsinálom.« Este 8 körül értem a kórházba, a kivevő team ezután indult Görögországba a tüdőért.

Amikor hajnali 3 után betoltak a műtőbe, az jutott eszembe, hogy ez a sok ember mind miattam kelt fel.

Azóta tudom, hogy egy ember szervátültetésén legalább százan dolgoznak, beleértve mindenkit.”

Új szervekkel is bármi lehetséges

A műtét után két hétig 24 órás felügyelet következett és öt hét rehabilitáció. Julit – másokhoz hasonlóan – számos fertőzés elérte, pedig reggeltől estig inhalált gombaölő, fertőzésmegelőző, vírusölő szerekkel. A tüdő folyamatosan érintkezik a külvilággal a levegő útján, ezért is fontos az utókezelés minősége. Juli 15 kilót hagyott a kórházban, de otthon gyorsan javult, és egy hónap múlva már előadást tartott. Igaz, eleinte nem kímélték a fertőzések, és a legyengült immunrendszer miatt övsömört kapott.

„Rettenetes fájdalmaim voltak, amikor kezeltek, és kilyukasztották a hólyagokat. A jobb lábam azóta is érzékeny az időváltozásra, lüktet, mintha forró vízzel öntötték volna le. De ezt már megszoktam. Nem telik el úgy nap, hogy ne húzódna a seb. Ez egy nyom, mint Pál apostol tövise. Talán azért, hogy ne bízzam el magam.”

Fotó forrása: Orosz Júlia

Julinak végül sikerült megerősödnie. A Covid alatt semmit sem kapott el, pedig nem tartották búra alatt. Jók lettek az eredményei, és újra hódolhatott kedvenc időtöltéseinek, a túrázásnak és a jógának. Csatlakozott a Magyar Szervátültetettek Szövetségéhez, és ott megerősödött benne az a tudat, hogy új tüdővel is lehet teljes életet élni.

„A szövetség keretein belül rengetegen sportolnak, ez nem valami különleges képesség. Lang professzor, aki Bécsből Magyarországra hozta a tüdőtranszplantáció lehetőségét, tíz páciensével indult a Kilimandzsáró meghódítására, hogy próbára tegye a szervátültetettek teherbírását.”

„Csak ketten nem jutottak fel, de nem a tüdőkapacitás miatt. Tehát új szervekkel is bármi lehetséges.”

Orosz Júlia az Egy Jó Dolog Egyesület elnökeként előadásokat és tréningeket tart. Hálás, hogy kapott még egy esélyt az életre, és szeretné másokban is elhinteni a hála magját. Az egyesület családi napokat, csapatépítést, motivációs előadásokat tart, és iskolákban is tanítja a „pozitív szemüveg” használatát. 2017-ben csatlakoztak egy országos felhíváshoz, és azóta is színes lapokra írnak elgondolkodtató, motiváló idézeteket. Ezek a „kedvesüzenetek” úgy szóródnak szét a világban, mint a pitypang bóbitája, előhívva újabb és újabb kedves szavakat. Juli útja ma sem mentes a megpróbáltatásoktól, de történetét szeretném most szélnek ereszteni, hogy legyen biztatás és erő sokak számára, megtoldva egy „kedvesüzenettel”: „Az Ember, aki képes elhordani egy hegyet, apró kövekkel kezdi.”

Sokan azt gondolják, az antropológusnak nagyobb tudása van a halálról, másképp viszonyul hozzá, hiszen nap mint nap elhunytakkal foglalkozik. Nem fél, nem riasztja az elmúlás. De ez nem igaz. Pont fordítva van: mi nem a halállal, az élettel foglalkozunk. A biológiai antropológus feladata, hogy a maradványokból biológiai rekonstrukciót készítsen: férfi vagy nő volt az illető, hány évet élt, hogyan élt, mivel foglalkozott, hol helyezkedett el a társadalomban – mindenből az életére következtetünk.

Mi, antropológusok nem a halálról tudunk többet, hanem az egykor élt emberek életéről. 

Gyerekként nem tudtam elfogadni az elmúlás gondolatát. Élből elutasítottam. Kijelentettem, hogy senki nem fog meghalni azok közül, akiket szeretek. Ebben a hitben éltem, és ez megnyugtatott. Lehet, becsaptam magam, mert a saját gyerekeimen és a tanítványaimon is látom, a gyerekeknek van egy sajátos tudása a halálról. Hároméves volt Lili lányom, akivel sétálás közben – ami akkor mindig órákig tartott, mivel minden fűszálnál megálltunk – egy mozdulatlanul fekvő rigóra lettünk figyelmesek. Amikor meglátta az elpusztult madarat, azt mondta: „Jigó! Máj nem él. Máj máshol énekel.” Megdöbbentett, hogy az életét vesztett kismadárról megállapította, nem azért fekszik ott, mert alszik, hanem mert már nem él. Előtte nem találkozott még a halállal. Az is meglepő volt, hogy azt mondta, már máshol énekel. Se tőlem, se az apukájától nem hallott ilyesmit. Egy felnőtt embernek, egy nagyobb gyereknek a koponya, a csontváz a halál szimbóluma, viszont egy kisgyerek még nem társít hozzá negatív képzeteket. Gyerekként az emberi csontváz először csak egy tárgy. Mi tanítjuk meg nekik, hogy egy olyan tárgy, amivel kegyelettel bánunk, amire vigyázunk, amitől félünk. Eredendően gyermeki kíváncsisággal, nem viszolygással fordulunk egy csontváz felé. 

Lili kiskorában sokat volt bent velem a Természettudományi Múzeumban, ahol közelről látta az emberi maradványokat, meg is érintette őket. Majd egyszer csak nem akart többet bejönni velem. Akkorra már átesett egy olyan tanulási folyamaton, amikor összekapcsolódott benne a koponyák látványa a halál, az elmúlás iszonyatával. Ugyanezt figyeltem meg a tanítványaimnál is az általános iskolában. Biológia–rajz szakos tanár voltam elsőtől nyolcadikig, így többször bevittem órára a műanyag csontvázat nézegetni, tanulmányozni.

A kisebbeken semmiféle irtózás nem látszott, míg a nagyobbak sikítozni kezdtek, ők már tudták, mit jelent.

Kezdetben nekem is voltak rossz érzéseim, egészen addig, amíg el nem tudtam vonatkoztatni az egykor élt embertől. Amikor elkezdtem dolgozni a Természettudományi Múzeumban, a régi Jókai-villában volt az embertani tár, amely korábban műterem volt. Hatalmas termek, padlótól plafonig érő vitrinek adtak helyet a több száz koponyának. Téli napokon, amikor hamar sötétedett, és sokáig maradtam bent egyedül, hogy haladjak, minden recsegésre-ropogásra felriadtam. Játszott velem a képzeletem. Sokáig például nem tudtam a csontokkal egy térben enni. Az ebédemet mindig át kellett vinnem egy másik, semleges szobába. Majd idővel megtanultam elvonatkoztatni, szétválasztani a dolgokat…

Már én is el tudom fogadni, meg tudom érteni, van az a fajta öregség, az a pillanat, amikor az ember betelt az élettel és el tudja engedni. Azt is látom, hogy sokféleképpen lehet meghalni, és egyáltalán nem mindegy, hogy az ember hogyan jut el a halála pillanatáig. Azt hiszem, könnyebb elengedni az életet, ha azt érezzük, már nincs tennivalónk, és azoknak nehezebb, akiknek lett volna még dolga itt, a földön. 

Kép

Ágnes gyerekként és érettségi után – Forrás: Kustár Ágnes

Mindannyian úgy születünk, hogy hozunk magunkkal adottságokat, belekerülünk egy családba, egy élethelyzetbe, körülvesz bennünket egy makro- és egy mikrokörnyezet, ahol megkapjuk a kezdő lehetőségeket, korlátokat, és ott kell valahogy eligazodnunk, gazdálkodnunk azzal, amink van. Fontos, hogy az érzéseinkre hallgatva azt az utat válasszuk, amelyik a leginkább lelkesít. Bár sokáig nekem sem volt egyértelmű, hogy mi is ez. Gyerekként sok minden érdekelt. Vonzott a rajzolás, az alkotás. Rengeteget festettem, varrtam, apukámmal barkácsoltam. Ő uralta a pasaréti házunk padlását, ott ezermesterkedett.

Nem létezett olyan, amit ő nem tudott megjavítani. Ma sem létezik. Ma is megkapja tőlünk az elromlott turmixgépet, és néhány nap múlva újjáéleszti. Ezt mindig csodáltam benne.

Kislányként természetbúvár, biológus vagy állatorvos szerettem volna lenni. Természetközeli életet éltünk a II. kerületben, Pasaréten, ahol hatalmas, vadregényes kertünk volt. A régi családi házunkban több generáció élt egy fedél alatt, és én ma is így élek, nekem ez ad biztonságot. Unokatestvérek, szomszéd gyerekek mind együtt bandáztunk. Tudtuk, kinek a kertjében terem mogyoró, hol lehet bunkert építeni, melyik udvaron van a fára mászásra legalkalmasabb fa. Fiús kislány voltam, fiúsan is öltözködtem, nem lett volna túl praktikus csipkeszoknyában fennakadni a kerítésen.

Anyukámtól kaptam meg azt a nőképet, amit ma, ötvenévesen is képviselek: a szolidságot, a természetességet. Sosem esett túlzásokba, de az ápoltságra, a finom illatra odafigyelt. Emiatt gyakran elloptam tőle a kendőjét, ami megtartotta az illatát. Sajnos fiatalon halt meg, lányunokáit már nem ismerhette. Amikor Lili megszületett, olyan elemi vágyat éreztem, hogy megmutassam neki, hogy lássa, hogy szinte zsigerig hatolt a hiánya. Anyaként szükségem lett volna annak az embernek a támogatására, akiben maximálisan megbízom, aki előtt nem kell alakoskodni, akinek nem kell megfelelni. Aki tisztán átadhatta volna a tapasztalatait. Hiányzott a folytonosság. De jelen volt, és ma is jelen van az életünkben. A fényképe mindig kint van a nappali komód tetején. Beszélünk róla, és azt hiszem, ez az újramesélés az, ami életben tartja az emlékeinket. 

Ha visszagondolok a kislány énemre, két dolgot látok: alkotási vágyat és természetszeretetet.

Ezért pályaválasztáskor az ELTE-re felvételiztem biológus szakra, de nem vettek fel. Ami akkor bosszúságot okozott, már tudom, nem volt véletlen. Érettségi után bekerültem a Természettudományi Múzeumba, ahol egy évet dolgoztam a múzeum Bogárgyűjteményében, mikroszkóp alatt, tűpontos figyelemmel vizsgáltam az apró ízeltlábúakat. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy tanítani szeretnék, miután végighallgattam a múzeumi kollégák, zoológusok, botanikusok ismeretterjesztő előadásait. Felvételiztem Pécsre biológia–rajz szakra, amiből le is diplomáztam, majd itt, a főiskola utolsó évében tartott nekünk egy kiemelkedő oktató egy lenyűgöző tantárgyat: embertant, ami magával ragadott. 

Kép

Kustár Ágnes – Fotó: Varga Ilona

24 éves voltam, amikor az ELTE antropológusképzésére bekerültem. Másodéves lehettem, amikor egy Bázelben élő magyar származású antropológus, szobrászművész érkezett Magyarországra, mert kapott egy megbízást a Nemzeti Múzeumtól, hogy készítse el III. Béla és felesége, Antiókhiai Anna arcrekonstrukcióját. Ő volt Skultéty Gyula arcrekonstruktőr. Ritka lehetőség volt számunkra, hogy láthattuk őt dolgozni. Amikor mi, diákok megérkeztünk a műhelyébe, nemcsak egy nagyszerű szakembert, hanem egy nyitott, derűs embert ismertünk meg benne, aki szenvedéllyel élt. Az óra végén ott maradtam. Kérdések özöne tódult a fejembe, és ő látta rajtam, hogy itt most valami történik. Valami, ami megváltoztatja egy fiatal nő életét. Akkor találtam rá a hivatásomra. Gyula tanítványává váltam, mert engem nem pusztán érdekelt mindaz, amit láttam, hanem többé nem tudtam elszakadni attól az alkotói folyamattól, amivel ott életemben először szembesültem. Alkotás és otthonérzés. Megfogott a műhelyből áradó szag.

Rajzszakosként időm nagy részét műhelyekben töltöttem, amelyeknek van egyfajta jellegzetes miliője, a nyikorgó állványok, az anyagok, a gyurma, a festék, a terpentin szaga, ezek összjátéka beleég az ember orrába, agyába.

Amikor beléptem Gyula műtermébe, megcsapott ugyanez az illatkombináció, ami bennem ismerős érzést hívott elő: otthon vagyok.  

Az arcrekonstrukció készítéséhez minél épebb a koponya, annál jobb. Ha töredékes, deformált vagy torzult, akkor korrigálni kell, szobrászati úton kipótolni a kisebb hiányosságokat. A rekonstrukció során az eredeti koponyáról először gipszmásolatot készítünk, hogy ne az eredetin dolgozzunk, mert az műtárgy, védeni kell a sérülésektől, másrészt az mindig ott van referenciaként. A szobrászi arcrekonstrukciós módszer abból áll, hogy a gipszkoponya-másolatra visszaépítjük az izmokat, a lágyrészeket, így maga a koponya „eltűnik”, nem lesz látható. Az arcrekonstrukció becslő módszer, nem tudjuk százszázalékosan reprodukálni az egykor élt ember arcát, de minél több részletességet és formai összefüggést veszünk figyelembe, annál pontosabb lesz az arc. Hitelességét növeli, hogy az arcrekonstrukció abban az életkorban ábrázolja az embert, amelyikben meghalt.

Janus Pannonius arcrekonstrukciója sok meglepetést tartogatott. Hiába maradt fenn róla több vers, napló, hiába lehetett több forrásból vizsgálni a képmását, sokáig abban a hitben éltünk, hogy ő egy kifejezetten lágy, szinte nőies vonásokkal rendelkező fiatalember volt. De ez nem volt igaz. Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész is bekapcsolódott a munkánkba, ő hívta fel a figyelmünket néhány olyan festményre, amelyeknél megvolt az esély, hogy Janus Pannoniust ábrázolják. Ilyen volt Andrea Mantegna padovai freskója, a „Szent Kristóf vértanúsága”, amelyen számos ismert embert megfestett. Andrea személyesen is ismerte a költőt, emiatt Balogh Jolán művészettörténész már korábban is felvetette, hogy ezen a festményen ott kell lennie Janus Pannoniusnak, de ő valaki teljesen másra gondolt. Mi viszont az arcrekonstrukció nyomán már tudtuk, milyen arcot kell keresnünk. Nem egy szelíd arcú ifjút, hanem egy markáns „bokszolót”.

Találtunk is egy fiatal férfit, aki egy oszlop mögé húzódva állt a képen, és akinek a vonásai teljesen megegyeztek Janus Pannonius arcvonásaival. 

Itt megjegyezném, hogy bár minden koponya más, bizonyos szempontból mégis egyformák. Nincs különbség abban, hogyan viszonyulok hozzájuk. Nem nyúlok másképp egy földműves, vagy egy király koponyájához. Mindegyiket egyformán tisztelem. 

Kép

Fotó: Varga Ilona

Az egyik legmegrendítőbb megbízásom majd’ húsz évvel ezelőtt, egy esős őszi napon kopogtatott be az ajtón. Egy termetes, határozott, őszülő férfi állt előttem, kezében egy nagyobb dobozzal, benne az apja koponyájával, amiért szó szerint elment egészen a hatóságokig, a végletekig. Megfogadta, hogy hazahozza és eltemeti a második világháborúban, a Don-kanyarban elesett édesapja földi maradványait. Képes volt felkeresni apja még élő katonatársait, akik tudták, hogy melyik falu közelében halt meg az apja. Majd a helyi öregek segítségével, akik még emlékeztek, hová temették a tiszteket, több sírt is kihantoltak. Végül azt a csontvázat, amelyik koponyájának jellegzetes, magas homloka a leginkább emlékeztette az édesapjáéra, hazahozta. DNS-vizsgálat igazolta, hogy a koponya valóban az édesapjáé, de a biztonság kedvéért arcrekonstrukciót is készíttetett. Miután eltemette édesapját, egy évvel később ő is meghalt. Azt hiszem, megnyugodott.

Számomra minden arc másról mesél. Az, hogy én milyennek látom a saját arcomat, napszaktól függ. Reggel, amikor tükörbe nézek, olyan, mintha egy ellenséges, idegen lény tekintene rám vissza. De napközben, amikor már foglalkoztat valami, amikor alkotok, akkor nem a ráncaimat, a megereszkedett bőrömet látom, hanem egy eleven, érdeklődő, élettel teli embert, és akkor összemosolyogok a tükörképemmel.

Akkor egyszerre látom magamban a vásott kölyköt, az idősödő, bölcsülő nőt, apám vonásait.

Sokáig azt hittem, egyetlen dolog van, ami mindannyiunkkal ugyanolyan kegyetlen: az idő. Mert akkor is megy tovább, ha körülötted, benned minden megáll. Minden tünékeny, szinte csak egy villanás. Azért mondják, hogy élj lassabban, figyelj jobban, ne csak nézz, láss is, mert azt hisszük, ha jobban, hosszabban nézzük az elénk táruló, szinte megható szépségű tájat, tovább marad velünk, az emlékezetünkben. Talán így is van. Az elmúlás megértése és elfogadása segít, hogy értékeljük az itt és most pillanatát. Mert csak az a miénk. 

A történetet Kosztin Emese írta Kustár Ágnes antropológus, arcrekonstruktőr emlékei alapján.

– Tágas terek, igényes környezet fogadja a belépőt a Világszép Alapítvány budapesti helyszínén, és egy impozáns méretű Nádler István-festmény. Bevallom, nem számítottam ilyen gyönyörű környezetre. 
– Pedig pedagógiai szempontból is nagyon fontos, hogy a gyerekek milyen környezetbe érkeznek. Ez a hely az otthont tudja megjeleníteni, a biztos pontot a világban, és a traumatizált gyerekeknél az ilyen státuszú hely szépsége, igényessége, kiegyensúlyozott nyugalma elengedhetetlen a gyógyulás folyamatában. Ezt a gyönyörű festményt Nádler István adományozta nekünk, aki személyesen megismerte egy-egy gyerekünk történetét, és ezt formálta alkotássá. A kicsinyített mását kapják patrónus klubunk tagjai, akik fel tudják vállalni egy-egy állami gondoskodásban élő gyermek támogatását három éven keresztül. 
Ez az ingatlan egyébként a saját szakmai programjainkon túl az adománygyűjtésünket is szolgálja: bérbe adva helyet kaphat itt vállalati tréning, céges buli, és a tankonyhánk miatt csapatépítő főzésre is alkalmas a tér. 

– Itt van a térben egy könyvespolc is – népszerű? 
– Nem túl sok a könyvmoly a gyerekeink közt, de mi a családokban elérhető lehetőségeket szeretnénk biztosítani, ami számukra egyáltalán nem természetes. Ez a másik szekrény társasjátékokkal, kézműves dolgokkal van tele, tulajdonképpen ebben a térben zajlik a klubélet. Aki mögött nincs család, annak olyan egyszerű dolgok sem magától értetődőek, mint egy elérhető könyvespolc – ennél persze fájóbb és még nehezebben látható probléma, hogy hiányzik egy kész kapcsolati háló az indulócsomagjukból. Nekik nincs keresztanyjuk vagy nagynénjük, akitől jogi vagy életvezetési tanácsot kérhetnek, ha bajba kerülnek; nem számíthatnak mondjuk az unokatestvérükre, hogy elmagyarázza nekik, mit jelent a szexualitás. Mi ezt a hálót próbáljuk pótolni – azzal együtt, hogy a családot nem lehet és nem is cél, de a mentorprogramunk éppen ezért jött létre. Tudunk segíteni a hiányt okozó nehézségek mérséklésében.

Tudjuk őket szeretni és ölelgetni, így egy abuzált gyerek is megtanulhatja, hogy milyen egy normális ölelés két idegen ember közt. Ennek a mintának a hiányával sok lány bántalmazó kapcsolatba kerül fiatalon, mert nekik az a normális. 

–Tanítjátok a testi érintés mikéntjét? 
– Nyilván nincs ezzel a fedőnévvel délutáni foglalkozásunk, de látod, van egy kisebb és egy nagyobb tornatermünk, dráma- és zeneterápiás műhelyünk, van mentorunk, aki jamaicai táncot gyakorol a kamasz lányokkal – ennek azonban az igazi mély tartalma mégis az, hogy megtanulnak közben a testükkel bánni, az intim higiéniától kezdve a testi érintések szerepének megértéséig. 

A cikk folytatását a februári Képmásban találja, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Egy jóképű, okos kissrác anyukája vagy, de ha jól tudom, az apukájával már nem vagytok együtt.

Áron hároméves volt, amikor különváltak útjaink az apukájától. Egy olyan kapcsolatba érkezett, amely egyébként sem állt biztos lábakon, ugyanis akkoriban voltam a depresszió, a pánikbetegség és a hipochondria hármasának legmélyén. 25 évesen szültem őt, és bár védekeztünk, egy percig nem gondolkodtunk azon, jöjjön-e közénk vagy sem. Viccesen azt mondogattuk, hogy Áron mindenáron világra akar jönni. Én pedig nagyon örültem annak, hogy fiatalon lehetek édesanya.

Min bukott el az apukájával való kapcsolat? Túl korán találkoztatok, vagy az említett mentális betegségek játszottak közre?

Egyrészt a mentális betegségek, másrészt pedig az, hogy akkoriban még eléggé öntörvényű, útkereső ember voltam, aki nagyon akart ragaszkodni a párjához, mert úgy éreztem, hogy a szüleimtől nem kaptam meg azt a fajta törődést, amire vágytam.

Apukám alkoholproblémákkal küzdött, de már nem iszik, és erre nagyon büszkék vagyunk! Anyukám pánikbetegség és depresszió miatt szedett gyógyszert, ezekben találta a biztonságot.

Keveset dicsért, nem bátorított, nem hallottam tőle soha azt, hogy büszke rám, de elfogadtam ilyennek, mert tudom, hogy ő ezt a „csomagot” hozta a szüleitől. Hozzáteszem, minden anyagi támogatást megadtak nekem, sokszor erejükön felül is, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

Sikerült idővel felfejteni, hogy miért alakulhatott ki nálad depresszió, pánikbetegség és hipochondria?

Hatévesen éltem át az első pánikrohamomat. Feszített a mellkasom, légszomjam volt, és úgy vert a szívem, mintha futottam volna. A nővérem ekkor házasodott meg és költözött el. Ő volt az, akihez mindig fordulhattam, akivel minden örömömet és bánatomat megoszthattam. Amikor elment, úgy éreztem magam, mint más, miután elveszítette az édesanyját. A pánikrohamot követően a szüleim elvittek agyi CT-re, kardiológiára és más egyéb vizsgálatokra, de semmi nem utalt szervi rendellenességre. Az állapotom változó volt: hol jobb, hol rosszabb. Visszatérő félelmeim közé tartozott, hogy meg akarnak mérgezni, ezért mindig anyukámat kértem meg az ételek előkóstolására.

Egy pánikroham már önmagában rendkívül rémisztő tud lenni, de ehhez nálad – ha jól érzem – még hozzájött az is, hogy „színészkedned” kellett a környezeted előtt. Meglehetősen nehéz lehetett így átvészelni a kalocsai iskolás éveket.

Az elég látványos volt, amikor pár hónappal az érettségi előtt az egyik órán kiestem a padból. Apukám jött értem, és amint hazaértünk, utolért minden, ami a pánikrohammal együtt jár: hányás, hasmenés, mellkasfeszülés, ájulásérzet… Kihívtuk az orvost, aki azt mondta, ha nincs szervi bajom, akkor ez nálam pszichoszomatikus. Ekkor, azaz 17 évesen kaptam az első intravénás nyugtatómat, s az állapotom ettől kezdve csak rosszabb lett.

Rettegtem attól, hogy elkap egy újabb roham, így az egész ördögi körré vált. Odáig fajult a helyzet, hogy már nem mertem egyedül közlekedni, és a sürgősségin név szerint ismertek.

Ekkor kerestem fel először pszichiátert.

Mindezek ellenére sikeresen leérettségiztél, majd elkerültél Szegedre, ahol jogot tanultál.

Szegeden albérletben laktam, mert a rohamok miatt más szóba sem jöhetett. Végül azért nem fejeztem be a tanulmányaimat, mert az ítélőtábla-gyakorlatok során óriási lelki trauma volt számomra látni, ahogy családok hullanak szét. Akkor döbbentem rá, hogy én ehhez a pályához túlságosan érzékeny vagyok.

Ekkoriban is jártál pszichoterápiára?

Kénytelen voltam pszichiáterhez járni, mert napi négy-öt pánikroham jött rám, és az is megesett, hogy félre kellett állnom az autómmal, hogy mentőt hívjak magamhoz. A „gyógymód” napi 3 nyugtató és 2 hangulatjavító volt, valamint kaptam vészhelyzet esetére elrágós tablettát is. Gyakorlatilag zombiként jártam-keltem. A húszas éveim elején sokszor gondolkodtam öngyilkosságon. Úgy éreztem, ez így nem élet... De a sors – vagy nevezzük bárhogy – rendszerint közbeszólt, például a fiam születésével, ami után már nem volt kérdés, hogy élnem kell, s hogy élni akarok.

Betegség tekintetében mi volt nálad az abszolút mélypont?

Amikor úgy döntöttem, hogy nem jó nekem az a kapcsolat, amelyben a gyermekem apukájával élek. Legbelül éreztem, hogy ha együtt maradunk, akkor Áron is pont olyan boldogtalan családban fog felnőni, mint amilyenben én. Az apukájával teljesen civilizált módon váltunk el, nem veszekedtünk, nem volt sárdobálás.

Aznap, amikor átköltöztünk az új albérletünkbe, kidobtam az összes gyógyszeremet, mondván, ha fáj, hát, fájjon rendesen.

De hát, ez életveszélyes!

Az akkori pszichiáterem is azt mondta, hogy ez akár balul is elsülhetett volna. A nyugtatót, a hangulatjavítót mindig orvosi utasításra, folyamatosan csökkentve szabad csak teljesen elhagyni.

Mikor jelentkeztek először az elvonási tünetek?

Két nappal később. Annyira rosszul voltam, hogy megkértem az anyukámat, vigye el Áront, mert nem akartam, hogy bármit lásson. Azt persze anyukám előtt is titkoltam, hogy nem szedem a gyógyszereimet. Három napig ültem a fürdőkádban, ruhában. Nem mertem kimenni a többi helyiségbe, mert féltem, hogy kárt teszek magamban. Tele volt a fejem öngyilkossági gondolatokkal, ugyanakkor tudtam azt, hogy nem élhetem le úgy az életemet, ahogyan anyukám, vagyis gyógyszerekkel telenyomva. Még három hónappal később is borzalmasan éreztem magam: a napi négy-öt rohamból hét-nyolc lett, ami borzasztóan megterhelt fizikailag. A nap végére úgy éreztem magam, mint aki lefutott egy maratont. De nem lehetett megállni – ekkor pályázatíróként dolgoztam a helyi önkormányzatnál, mellette pedig el kellett látni Áront. Ha nincs a családom, akik rengeteget vigyáztak Áronra, amikor beteg voltam és dolgoztam, akkor valószínűleg nem tudtam volna így kimászni a gödörből.

Röviddel a beszélgetésünk előtt volt egy félmondatod, ami így hangzott: „a rádiózás lett a gyógyszerem”. Kifejtenéd ezt?

26 éves voltam, amikor Áron bölcsibe kezdett járni. Egy nap autóval mentem valahová, amikor meghallottam, hogy a kalocsai rádióban épp a pánikbetegségről és a hipochondriáról beszélgetnek. Annyi sületlenséget hordtak össze, hogy rögtön írtam nekik egy SMS-t, hogy ha mindezt a kutya megenné, biztos, hogy elpusztulna tőle.

Erre felhívtak, hogy akkor fáradjak be a rádióba, és talán beszéljek a témában a saját tapasztalataimról. Igent mondtam, mert reménykedtem, hogy a történetem erőt adhat másoknak.

Olyannyira jól sikerült a 15 perces élő adás, hogy a főnök, aki egyben a műsorvezető is volt, azt mondta: „Ha egyszer rádiós állást keresnél, jelentkezz nálam!” Elmondása szerint nagyon összeszedetten, szépen artikulálva beszéltem, és kicsit sem csapongtam. Teltek a napok, és engem egyre inkább felcsigázott a gondolat, hogy rádióban dolgozzak, úgyhogy visszamentem, és közöltem, hogy állok elébe annak, hogy kitanuljam a szakmát. Hét hónapon keresztül a hét minden estéjét a rádióban töltöttem, szívtam magamba a tudást, gyakoroltam, rengeteg rádiózásról szóló könyvet olvastam ki, YouTube videókat néztem, valamint amerikai rádióműsorokat hallgattam.

Kép

Kitti kisfiával

Ennyire akartad ezt a munkát?

Nagyon. Valahogy zsigerileg éreztem, hogy ez a hivatás lesz az út, amely által egy teljesen új világ nyílhat meg előttem, és amely által talán gyógyulhatok is.

Elmúltak a pánikrohamok?

Voltak még, de lényegesen kevesebbszer, mint előtte. Abban a pillanatban, ahogy felvettem a fülhallgatót, és felvillant az On Air felirat, mintha átkapcsolt volna az agyam, és elszállt a pánikroham. Ez a „kétarcúság” sok médiában dolgozóra és színészre is jellemző.

Idővel rájöttem, hogy ha nem is mindig és teljesen, de valamelyest képes vagyok irányítani a pánikrohamokat. 

Téged hallgatva a Boldogság nyomában című film jut eszembe. És akárcsak a főszereplőnek az utolsó jelenetben, neked is jár a taps az elszántságodért és a kitartásodért. A rádiózás mellett még mik azok a dolgok vagy elfoglaltságok, amelyek képesek ugyanennyire feltölteni téged adrenalinnal?

Sokáig csak a rádió adott számomra pluszt, aztán amikor már rutinossá váltam, éreztem, hogy újabb kihívásra van szükségem a szakma berkein belül. Nagyon vágytam arra, hogy egy budapesti rádiónál dolgozhassak, és tettem is lépéseket ez ügyben. Az akkori programigazgató szinte tárt karokkal várt. Nem az volt a kérdés, hogy akar-e velem dolgozni, hanem hogy mikortól. Örültem, hogy felvett, ugyanakkor logisztikailag életem egyik legnagyobb kihívása volt az ezt követő két hét. Ez alatt kellett lakást találnom Pesten, felköltöztetni az összes holminkat, beíratni a gyereket az új iskolájába, emellett még dolgozni és Áronnal foglalkozni. Nem is tudom, hogyan voltam képes minderre. A kollégák szerencsére hamar befogadtak. Immár két éve, hogy műsorvezetőként és zenei vezetőként dolgozom a budapesti Best FM-nél.

Na, jó, a rádiózás mellett azért igenis van más, ami feltölt: természetesen a férjemmel, a fiammal eltöltött minőségi idő, az olvasás, a sport és a meditáció, vagy a hálanaplóm vezetése. Szertartásvezetői képesítésem is van, azt a hivatást is nagyon szeretem.

Hogyan reagált a nővéred, illetve Áron apukája arra, hogy távol Kalocsától szeretnél új életet kezdeni?

Tudták, hogy ez óriási váltás, de megértették a döntésem. Anyám először sikítva szaladt ki a haja alól – hónapokig nem is beszéltünk –, de én meghoztam ezt a döntést, és semmi sem volt, ami visszatarthatott volna.

Milyen kapcsolatra törekszer a fiaddal? Milyen anyuka vagy?

Laza anya vagyok, akinek a gyereke a legfontosabb, de magamat is éppolyan fontosnak tartom, mint Áront. Ez nem önzőség, egyszerűen arról van szó, hogy a gyerek idővel felnő, kirepül, elkezdi élni a saját életét a saját kis vágyai által vezérelve.

Ha én elfelejtek nő és Király Kitti lenni, amíg ő cseperedik, akkor idősebben már nehéz lesz összekaparni magam mind nőként, mind a karriert illetően.

Áronnak azt tanítom, hogy ha valami negatív dolog történik vele, nézze meg a fonákját, vagyis azt, hogy mit tud tanulni az adott helyzetből. S hogy vegye észre, hogy soha nem veszít, hanem vagy nyer, vagy tanul. Én 12 évet vesztegettem el az életemből a pánikrohamokkal és a gyógyszerezéssel, és bár hosszú folyamat volt, míg eljutottam odáig, hogy erről az időszakról mosolyogva tudjak beszélni, azt gondolom, mindennek így kellett történnie. Pár éve csupán 24 órát adok magamnak a mélypontok átélésére. A lelkemnek szüksége van a gyászfolyamatra, de aztán újra felkel a nap, és jól tudom, hogy nem fog engem megkérdezni, hogy jó kedvem van-e, vagy sem. A buszsofőr ugyanúgy beül a buszba, elindul, és én döntöm el, felszállok-e rá, vagy szomorkodom tovább otthon. Nem engedhetem meg sem magamnak, sem a gyermekemnek, sem a hallgatóknak, sem pedig a páromnak, hogy ne szálljak fel a következő buszra.

Téli mesebirodalom: Orfű és környéke

A Nyugat-Mecsekben fekvő Orfűre és környékére minden évszakban érdemes ellátogatni, de télen, főként egy havas hétköznapon különösen. Aki csendre, nyugalomra és friss levegőre vágyik, annak kötelező program a Balázs-hegyi kilátó. Az eredetileg fúrótoronyként funkcionáló épületet 2001-ben állították fel a 320 méter magas hegyen, és bár a 11 méter magas építmény felső szintje kissé szűkös – egyszerre csak néhány ember fér el kényelmesen –, a Pécsi-tó és a Mecsek nyugati részének látványáért mindenképpen érdemes ide ellátogatni. 
Nyáron közkedvelt úti cél Orfű négy tóból – az Orfűi-, a Pécsi-, a Herman Ottó- és a Kovácsszénájai-tóból – álló tórendszere. Ezt a közelben fakadó Vízfő-forrástól induló Orfűi-patak felduzzasztásával alakították ki. Az Orfűi-tó délkeleti végének közelében különösen összesűrűsödtek a látnivalók: itt találjuk többek között a már említett Vízfő-forrást, és itt áll a barlangászok kutatóbázisa is, az alpesi jellegű Mecsek Háza, amely mára a hazai barlangi turizmus egyik központja lett.
Pár éve adták át az új tanösvényt is a Mecsek Háza és a Malommúzeum között. A tanösvénytől pár méterre lévő Vízfő-forrás a Mecsek legnagyobb vízhozamú forrása. Fokozottan védett forrásbarlangja a Mecsek harmadik leghosszabb barlangja, amelynek lezárt bejárata egy tízméteres sziklafal aljában nyílik, ezen a mesterséges kapun át jön a felszínre a forrás vize. A víz korábbi felszínre bukkanásának nyílása egy földcsuszamlás miatt eltömődött, de helyét ma is jelöli a Mecsek Angkorjának nevezett hatalmas betontulipán, az egykori forrásház, amely a 20 kilométerre fekvő Komló városát látta el ivóvízzel. A Csete György terve alapján készült, 1974-ben átadott építmény a magyar organikus építészet ikonikus, világszerte ismert darabja. A Malommúzeum épületeit – vízimalom, szárazmalom és papírmalom is van köztük – a szezonon kívül csak kívülről tudjuk megnézni. 

Kilátótúra a Mátrában

Ha téli varázslatra és némi hóra vágyunk, kézenfekvő a Mátra és annak legmagasabb pontja, a Kékes-tető. Ha azonban szeretnénk a tömeget elkerülni, érdemes az irányt más kilátók felé venni. A galyatetői már 1934 óta áll a 960 méteres hegy tetején, ahonnan a felhők fölé emelkedve lehet gyönyörködni a 360 fokos körpanorámában, és tiszta időben a Bükk és a Mátra mellett a Magas-Tátra vonulatai is jól láthatóak. Magas-mátrai kirándulásunkból kihagyhatatlan a Mátraszentlászló közelében található Vörös-kő kilátójának felkeresése is, amelynek teraszáról Mátraszentistvánra, a Karancs-Medves vidékre és az Alacsony- és Magas-Tátra hegyláncaira is egyaránt fantasztikus kilátás nyílik.

Kép

Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

Akik kedvelik a kilátókat, azokat az előbbi bemelegítés után várja a Kozmáry‑, a Hanák Kolos‑ és a Muzsla-kilátót érintő 6,5 km-es körtúra. Közülük a legikonikusabb a Mátra jelképévé vált Kozmáry-torony, amely 1900‑ban épült, és több mint 370 m magasan áll a Dobogó-kő hegyen – amely nem összetévesztendő a Visegrádi-hegység közismert csúcsával.

A Mátra egyik legszebb természetes kilátópontja a Saskő-kilátó. A 898 méteres bérchez, a Sas-kőhöz vezető út önmagában is látványos kirándulás, amelyet a sziklakiszögellés pereméről nyíló, csodás kilátás koronáz meg a Bükkre és annak sziklaszirtjeire, északi irányban pedig a Tátra vonulataira.

Ahová lépünk, gyógyvíz terem: Parádfürdő

Kinek ne esne jól a téli hidegben egy kellemesen meleg, gyógyító fürdő? Parádfürdő az ország legrégibb gyógyhelyeinek egyike, létrejöttét a timsós-vasas víznek köszönheti. Az itteni gyógyvíz azonban nemcsak összetétele, de előállítása miatt is egyedülálló: kőzetből áztatják ki. A kórház fölötti Fehér-kő oldalában ma is látható még a két, 19. századi timsós tó kör alakú medencéje, ahol hajdan a kőzetekből kiázó gyógyvizet tárolták. A Parádi-völgy nyugati végében, Parádsasváron fakadó kénes savanyúvíz vagy csevice pedig a híres Parádi víz, amit ivókúra formájában például gyomor- és bélbetegségek, cukorbetegség, légúti, húgyúti hurutok esetén használnak. A Parádi-völgy déli részén fakadó vasas savanyúvíz-forrásokat szintén a 18. századtól ismerjük. Közülük a legismertebb a Parádóhután, az erdő szélén található Clarissa-forrás, amely a nevét Károlyi Mihály nagymamájáról, gróf Kornis Clarisse-ról kapta. A szénsavas víz gyorsítja a vérkeringést, vastartalmának köszönhetően pedig jótékony hatással van a vérképzésre. 
Parádfürdő bámulatos környezetéről is híres. A tőle nagyjából 5 kilométerre délkeletre fekvő Ilona-völgyi-vízesés Magyarország legnagyobb szintkülönbségű természetes zuhataga, amely nagy hidegben hatalmas jégcsaporgonává dermed. 

A titokzatos Jankovich-barlang

A Gerecse északi részén, a dachsteini mészkőből álló bajóti Öreg-kő meredek, sziklás oldalából 340 méteres magasságban nyílik a fokozottan védett Jankovich-barlang, amelynek szabadon látogatható, impozáns sziklacsarnoka egykor ősemberek menedéke volt, mára a turisták mellett a régészek, a barlangászok, a geológusok és a sziklamászók közkedvelt terepe. 
A barlang a Dunántúl egyik legfontosabb régészeti lelőhelye, és egyben az egyik leglátványosabb is. A mélyből feltörő termálvíz boltozatos üregeket oldott a mészkőben, így keletkeztek az Öreg-kő barlangjainak járatai és nagyobb termei.
A Jankovich-barlang nagy méretű bejáratán belépve lenyűgöző kupolacsarnokban találjuk magunkat. A 35 méter hosszú és 20 méter magas terem egy 8 méter átmérőjű, szinte szabályos kör alakú kürtőben végződik felülről, ahonnan egész nap természetes fényt kap a barlang ezen része.
A csarnok végében egy lejtőn keresztül a barlang régészetileg érdekes, hátsó termébe jutunk, ide azonban már nem szűrődik be a fény, érdemes zseblámpát vinni. Az 1910-es évek elején kezdődtek a barlangban az ásatások, amelyek során számos csont- és cserépmaradvány került elő.

A későbbiek során tárták fel a hátsó, belső termet, amely valószínűleg a jégkorszak végén záródott el, és háromezer éven keresztül érintetlen maradt. A nagy szenzációt ez a terem szolgáltatta, mivel innen többféle eszköz került elő, amelyet a neandervölgyi ősember használt.

A leletanyagról hosszas vizsgálat során kiderült, hogy az addig ismert egyetlen magyarországi lelőhelytől jól elkülöníthető kultúrából származnak, amelyet a barlang után jankovichinek neveztek el. Maga a barlang a helyszínt személyesen is meglátogató és a munkát anyagilag is támogató akkori kultuszminiszterről, Jankovich Béláról kapta a nevét.
Ha erre kirándulunk, érdemes a 375 méteres Öreg-kő gerincére is felkapaszkodni, pazar kilátás vár ránk. A barlang kupolacsarnokában látott kürtő itt tör ki a felszínre, óvatosan bele is nézhetünk a széléről.

A téli sportok szerelmeseinek: irány a Balaton! 

A Balaton minden évszakban gyönyörű és soha nem unalmas. És bár sajnos idén télen sincs garancia arra, hogy biztonságos, vastag jégpáncél alakul ki a tavon, szerencsére nem kell erre várni ahhoz, hogy korcsolyával hasíthassunk a jégen, ugyanis számtalan balatoni jégpálya közül választhatunk. Többek között a Szigliget Várudvar, Balatonalmádi, Balatonlelle, Balatonföldvár, Siófok és Keszthely műjégpályáin is biztonsággal korcsolyázhatunk. Ha a legszebb fekvésű koripályát keressük, érdemes Balatonboglárig utazni, ahol a pályát a kikötő parkolójában találjuk. 

Aki nem szeret korizni, vagy esetleg kipróbálna valami izgalmasat, annak javasoljuk az evezést vagy SUP-ozást a hévízi kifolyón. A Hévízi-tó kifolyója ugyanis télen sem fagy be. A túra induló szakaszán a víz 20 fokos, és jégtáblák helyett tündérrózsák között evezhetünk. 

És ha ezek után mégis úgy döntenénk, hogy a hagyományos kirándulást választjuk, irány a tihanyi Csúcs-hegy, amelynek a neve is sugallja, hogy bizony a Tihanyi-félsziget csúcsa, ahonnan belátni a Sajkodi-öblöt, Tihanyt, a déli part egy részét és a Balaton nyugati medencéjét. Rövid, kissé meredek túra vezet ide Sajkodról, ám a 235 méteres, vulkáni eredetű hegy tetején – és már útközben is – elképesztő látvány tárul a szemünk elé: úgy érezhetjük, hogy szinte a lábunknál terpeszkedik a Balaton.
Megközelítése: Kövessük a Sajkodról (Romkápolna utca és Mályva utca) induló sárga háromszög jelzésű túraútvonalat, amely a gerincen becsatlakozik a sárga sávba, vagy induljunk a tihanyi kikötőből a zöld háromszöget követve.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Váratlan események esetén mibe tudsz kapaszkodni?

Muszáj elsőként a férjemmel való összekapcsolódást megneveznem. Mintha Isten általa egy fénysugarat bocsátana rám: ahogy a nap sugarait is látjuk néha a felhők mögül átszűrődni. Benne odamutat kettőnkre, hogy fogjátok meg egymás kezét, öleljétek meg egymást, most kell, hogy összekapaszkodjatok!

A zene is pótolhatatlan az életemben. Otthonomban kartávolságnyira vannak a hangszereim, a gitár és a zongora, de az autóban vagy a bevásárlóközpontban sem okoz gondot, hogy dúdolni kezdjek. Tudományos kutatások támasztják alá, hogy ha énekelünk, az blokkolja a félelemközpontunkat – ez a dúdolásra is igaz. Nagyon sok dallamnál tapasztaltam, hogy akut helyzetben segített. Közvetlenül a beszélgetésünk előtt kaptam egy váratlan rossz hírt, és amikor már levegőt kaptam, elkezdtem dúdolni, s ránéztem a férjemre – hál’ Istennek mellettem volt – , átölelt, majd felhívtam az édesanyámat.

Ezek a szoros kapcsolatok éltetnek, és hála Istennek, még rendelkezésre állnak.

Nem telik el úgy nap, hogy ne adnék hálát érettük. Ha Placid atya örömolimpiája segítségével a Gulágon sikerült találni okokat, amiért hálásak lehettek ott az emberek, akkor a nehézségeim közepette nekem is mennie kell, és menni is fog kiutat találni.

Gyermekeim arca szintén erős kapaszkodó. A boldog, elégedett arcukat keresem, tudod, amikor minden szükségletüket kielégítetted, és kisimul az arcuk. Anyaként számomra a legszebb azt látni, amikor nehéz helyzetekben egymást vigasztalva átölelik egymást. Ilyenkor tudom, hogy jól csinálom a dolgomat: jó az út, és érdemes tartani az irányt.

Megtapasztaltad az egyedülálló anyai létet is. Hogyan sikerült akkor helytállnod?

Életem óriási iskolája volt. Amikor benne voltam, küzdöttem az árral, próbáltam fennmaradni a víz színén. Édesanyám rengeteget segített, ő volt a fő támaszom. Valószínűleg soha az életben nem tudom eléggé megköszönni, amit értem tett. Máskor mindenhová magammal vittem a kisfiamat. Akkoriban már az Erkel Színházban és az Operában énekeltem az énekkarban, emiatt a fiam már egész pici korában fejből tudta az operákat. Illetve magam is kóruspróbákat tartottam, legtöbbször a lakásomra szerveztem ezeket, hogy a fiamra is tudjak vigyázni. Ezt hozta az élet, és megtanultam átkeretezni a helyzetet. Ha felsírt, a fiammal voltam, majd újra folytattuk a próbát. Volt, hogy a pólóm alatt szoptattam, és közben a próbát vezettem.

Ez az időszak nem múlt el nyomtalanul a gyermekemnél. Ötéves lehetett, amikor zuhanyzás közben hallottam, hogy énekel.

Közelebb léptem a fürdőszoba ajtajához, hadd halljam. Nem akartam hinni a fülemnek: Bartókot énekelt.

A fiam a mai napig szereti a zenét, azt is tanul, két hangszeren játszik, és a tinizenék közül is az igényesebbet választja. Nem volt könnyű ez az időszak, de jóra fordult, és megerősödve jöttünk ki belőle.

Kép

Tímea férjével és gyermekeivel - Fotó: Győry-Zelencsuk Tímea

Állandó kihívás az anyaság és a munka összeegyeztetése. Nálad hogyan alakul ez?

Minden nap új feladatok elé állít. Nincs olyan receptem, amit ha kiváltok, kijön a megoldás. A gyorsan és jól dönteni tudást kellett magamban fejlesztenem. Hogyan lehet jól dönteni? Úgy, hogy sokszor döntesz rosszul, és rájössz, hogyan nem érdemes csinálni.

Nagyon szeretem kedves barátom, Mihalec Gábor hasonlatát: szerepsapkák vannak a fejünkön. Mivel egyszerre csak egy sapkát viselhetünk, döntenünk kell, melyik legyen az. Kihívás, hogy mikor melyik sapkát és mennyi időre tegyem a fejemre. Az átkeretezés ismét segített: a „nemem“ tulajdonképpen egy másik dologra mondott „igent“ jelent. Az idővel lehet úgy tetriszezni, hogy ha mindkét fél számára fontos a mozgatórugó, megtalálják a közös megoldást. Lásd a mi esetünket is, hiszen az akadályokat leküzdve most beszélgetünk.

Így a szerepkonfliktusok is kiküszöbölhetőek?

Egyre inkább, igen. Mindenképp fejlődést látok, ha visszatekintek az életemre. Nagyon kedves tanárnőm, Uzsalyiné Pécsi Rita négygyermekes édesanyaként mesélte, hogy a konyhában volt teendője, közben a gyermekét is hallgatta.

De egyszer a kicsi megrángatta a szoknyáját, mondván „anya, a szemeddel figyelj”.

Mint a kínai tányérzsonglőr, egyensúlyoznunk kell, hogy hova összpontosítsunk. Szerencsére minden este lefekhetünk megpihenni, és reggel újult erővel indulhatunk.

Több generációt képviselnek a gyermekeitek. Milyen „praktikákkal“ tudsz  kapcsolódni egyikhez-másikhoz?

Négy gyermekünk van. A két legnagyobbal, azon túl, hogy más érdeklődési pontok vannak, ritkán találkozunk, ahhoz képest, hogy a két kisebbel együtt élünk. A kicsiknél most kezd kiütközni a hat és fél év korkülönbség. Náluk kihívás, hogy olyan időszakot és társasjátékot találjunk, amely megfelel mindkettejük korának és érdeklődésének. Úgy tapasztalom, hogy a kamasz gyerekkel akkor lehet kapcsolódni, amikor ő akarja. Anyaként tervezhetek szépeket, de ha ő nem nyitott erre, ez rögtön megdől. A rugalmasságot ilyen értelemben évek óta fejlesztem magamban.

Amiben könnyebben kapcsolódunk, azok az asztal körüli beszélgetések és a kupaktanácsok. Az esti imádságoknak meghitt hangulata van. Ekkor mindkét gyermekemet egyszerre elérem, és jön az anyasimi, ami akár minden nap megnyugvást adhat számukra.

Az ima nemcsak a hitélet miatt fontos, hanem segít abban is, hogy gyakorolják a hálaadást, vagy épp ki tudják fejezni a vágyaikat – ezt nagyon fontosnak tartom.

Többször szó esett az átkeretezésről. Hogyan tudod átadni a gyermekeidnek azt a derűt, életszeretetet, amit sugárzol?

Úgy érzem, hogy az elmúlt évben ez mindenkinek nehezebb, elsősorban a külvilág hatásai miatt. És az is igaz, hogy a kamaszkorban lévő gyermekemmel kihívás pozitívnak lenni. Vele találónak érzem József Attila szavait: „érted haragszom, nem ellened” – ha ezt a szeretetet át tudom adni neki a feszült helyzetekben is, könnyebben hangolódunk egymásra.

Kép

Tímea és férje – Fotó: Győry-Zelencsuk Tímea

Gyermekeiddel milyen élményeid vannak a zene kapcsán?

Korszakról korszakra mindig énekeltünk. A kulcs mindig abban rejlett, hogy együtt. Ajándék számomra, hogy játszanak a gyerekek hangszeren, és amit közösen zenélünk, az mindig mélyreható élmény, ami akár évek múltán is visszhangzik bennük. Nekünk, szülőknek tudnunk kell az emlékkészítés módját elsajátítani. Ebben jó, ha van egy tudatosság, és nagy segítség a zene.

A válások és mozaikcsaládok korában mivel tudjuk segíteni a gyermekeinket, hogy a fősodorral ellentétben ők bízzanak a házasság szövetségében?

A Tánc a szerelemért óráimon a párok nemcsak egymásra figyelést tanulnak, hanem a házi feladatok által heti kétszer otthon is gyakorolnak. Ilyenkor kikerülhetetlen, hogy a gyermekeik szem- és fültanúi legyenek a szeretetkapcsolatuk formálódásának.

Hasonlóan a saját gyermekeim esetében: indirekt módon, a megélt példánkkal hatunk rájuk a párkapcsolat, a házasság bizalmi képének kialakulásában. Kapcsolatunkban látják a megbotlásokat, de az egymásba kapaszkodást és az odafordulást is. Vekerdy szavaival élve, gyermekeink a lábnyomainkba lépnek, magukba szívják a példát. Ez a kulcs. Mi a házassági évfordulónkon minden évben újra elmegyünk a templomba, és megesküszünk. Egyik évben nem tudtuk vigyázókra hagyni a gyermekeinket, így ők is jöttek.

Az akkor tízéves fiunk azt mondta, „tudod, mit, anya, leszek én a lelkész”. Ő tette fel a kérdéseket nekünk, és megható volt a szemébe nézve válaszokat adni.

A lányunk a padból nézte az egészet, mint egy tündérmesét. Ezt nem terveztem meg előre, az élet hozott egy helyzetet, ami csodás ajándékká vált. Ha ezt tudjuk átadni, nem kell őket féltenünk.

Nem szabad elfelednünk, hogy mindig van esély a gyógyulásra.  Mozaikcsaládban vagyok édesanya, és azt tapasztalom, hogy a gyermekeim közti kötődés – akiknek nem ugyanaz az édesapjuk – engem és a traumáimat is oldja. Ugyanígy az ő sérüléseiket is gyógyítja az, ahogyan a férjemmel szeretjük egymást. Ez egy oda-visszaható folyamat. A kapcsolatainkban gyógyulunk.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

Hét és fél évvel ezelőtt, 18 évesen kaptál stroke-ot. Emlékszel bármire abból a bizonyos napból?

Nagyon sok mindenre emlékszem. Kilenc nappal a 19. születésnapom előtt, 2015. június 18-án történt. Durván két héttel a szóbeli érettségi előtt. Az öcsémtől pont előtte kaptam meg a havi kondibérletet, a feketeöves Dan-vizsgánkra készültünk. Lementünk egy kicsit kondizni, hogy a vizsgára plusz izmot szedjünk magunkra. Két és fél, három órát edzettünk, utána hazamentem, megcsináltam a szokásos 10–15 tojásos rántottámat, és utána bevonultam a szobámba sorozatot nézni.

Elkezdtem beszélgetni chaten az akkori barátnőmmel, 11:30-kor még válaszoltam neki, utána már nem. Ő sejtette, hogy baj van, mert mi sose csináltunk olyat, hogy nem válaszoltunk egymásnak, a nap 24 órájában kommunikáltunk egymással. Filmnézés közben ültem a számítógép előtt, és egyszer csak leestem a székről.

Semmit sem éreztem előtte, nem voltam rosszul, nem fájt a fejem, nem szédültem, nem volt hányingerem. Hasra estem, magam alatt volt a bal kezem, próbáltam felállni, de nem ment.

Ki talált rád?

Kiabáltam, és a lábammal meg a kezemmel dörömböltem a padlón. Öcsém ebből csak halk nyöszörgést vélt hallani. Filmbe illő jelenettel rúgta rám az ajtót, értesítette a mentőszolgálatot, majd hívta anyukámat, aztán ismét a mentőket, utána apukámat is. Összesen háromszor hívta a mentőket, akik egy motoros mentőst indítottak el hozzám, akire ötven percet kellett várni. Aztán ő szólt be a központba, hogy azonnal autó, esetkocsi kell, mert nagyon nagy a baj.

Két órát vártunk a mentőautóra, de én az első fél óra után elájultam. Előtte meg valószínűleg a fájdalomtól elhánytam magam. Ami kijött, annak egy része visszafolyt a tüdőmbe, ennek következtében később az intenzív osztályon tüdőgyulladásom, majd agyhártyagyulladásom lett. Az agyvérzés mellé megkaptam még ezt a kombót. Külön-külön is halálosak ezek a betegségek.

A felépülésedben számíthatott az, hogy ilyen sokat kellett várni a mentőre?

Nem tudom, nem vagyok sem jós, sem látnok, sem szakember. De ilyenkor azt mondják, hogy az időablak nagyon kicsi: minél hamarabb kórházba kerül a stroke-on átesett páciens, annál nagyobb az esélye a közel százszázalékos felépülésre. Nekem egy százalék esélyt sem jósoltak az orvosok.

Anyáéknak azt mondták, hogy nincs esély. Ehhez képest itt vagyok, élem a mindennapjaimat, dolgozom, sikerült három szakmát megtanulnom.

Azt tudni kell, hogy gyermekkorod óta migrénnel küzdöttél...

Anyukám migrénes, és a nagymamám is, ezt én is örököltem. Egyszer általános iskolából a mentő vitt el, mert olyan erős fejgörcs jött rám. Amikor megtörtént az agyvérzés, az orvosok azt mondták, az a fejfájás már a stroke előjele volt. De hát, akkor ki gondolta volna? Ha egy egészséges kisgyereknek fáj a feje, akkor biztos nem ivott eleget vagy túl sok csokit eszik – akkor a fejfájást betudták ennek.

Mennyi időt töltöttél az intenzív osztályon?

Öt nap híján egy hónapot, 2015. június 18-án kerültem be. Amikor már önállóan, gépek nélkül tudtam lélegezni, kiengedtek, és átszállítottak az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, Budakeszire. Itt is volt egy kis probléma a mentővel, nem értek oda hozzám valami miatt, ezért egy nappal később, végül július 26-án kerültem át. És megkezdődött az egyéves rehabilitációm.

Kép

Zsolt egy évvel a stroke után, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet dolgozóival – Forrás: Pásztor Zsolt

Hogyan telt ez az időszak, milyen kezelésekkel próbáltak segíteni?

A stroke következtében a bal oldalam lebénult. A rehabon egy év alatt lábra állítottak, megtanítottak közlekedni úgynevezett hárompontos bottal. De kéztorna például nem volt – bár én szerettem volna –, mert kijelentették, hogy ebből a kézből nem lesz semmi. A hátralévő életemben csak ott fog lógni mellettem, mint egy darab hús. Mivel szellemileg beszámítható voltam, hétvégékre vagy egy-egy hétre hazaengedtek pihenni, feltöltődni.

Így a családommal magánúton rátaláltunk a Borsóház Rehabilitációs Központra, ahol szerintem egy hét alatt többet fejlődtem, mint a rehabon egy év alatt.

A Borsóházban kezdtem el bot nélkül közlekedni a TheraSuit ruha segítségével, amellyel rendszeresen tréningeztek. Az ott dolgozókkal a mai napig szoros kapcsolatot ápolok.

Mit tud ez a ruha?

Zsákanyagú, olyasmi, mint amibe régen a kukoricát dobálták bele. Műanyag kampók vannak az anyagba belevarrva, ezeket a kampókat kisujjnyi vastag gumival össze lehet kötni. Például a bokát összekötöttem a csípővel, és ahogy megemeltem a lábam, megfeszült a gumi, ami segített a mozgásban, megkönnyítette az izom munkáját. A ruhával gyakorlatilag kiiktattuk a gravitációt.

Már több hónapja jártam a Borsóházba, amikor úgy döntöttünk, hogy megvesszük, és akkor napi szinten tudom hordani otthon is. A velem foglalkozó gyógytornászok alapítottak egy másik rehabilitációs központot, ez a Step by Step Újpesten. Rajtuk keresztül sikerült végül beszerezni a ruhát, ami nem volt könnyű, mert eleinte mindenhol falakba ütköztünk. Otthon, Kistarcsán rám adták a szüleim a ruhát, és elmentünk körbesétálni a várost. Például így, ebben a ruhában mentem bevásárolni is. Megkérdezte anya, „fiam, kérsz egy csokit?” Mondtam, persze. „Jó, de ahhoz el kell gyalogolni a boltba” – mondta ő.

A stroke következtében az egyik oldalad lebénult. Milyen maradványtüneteid vannak?

Azt gondolom, hogy amit most tudok, azt már az első év után is tudtam, csak akkor még nagyon bizonytalan voltam. Most már magabiztosan kimegyek az emberek közé minden segédeszköz nélkül. Képes vagyok A pontból B pontba elmenni akár tömegközlekedéssel is. Korábban még volt bennem félsz, mert tudom, hogy az emberek figyelmetlenek, féltem, hogy mi van, ha fellöknek.

De pontosítok: nem féltem, mert én nem félek, hanem kicsit bizonytalan voltam. Figyelni kellett nagyon, hova lépek, hova teszem a lábam.

Most már becsukott szemmel is tudok közlekedni.

A társadalomban az a közvélekedés, hogy a stroke nem érint fiatalokat.

Pedig egyre több fiatalt érint. Közben az emberek szerintem nagyon előítéletesek, nem elfogadók azokkal szemben, akik a mozgásukban vagy akár szellemileg korlátozottak. Előfordult, hogy nálunk a Kistarcsai Napokon – ez egy falunapszerű rendezvény – apukám megkért, hogy szaladjak le a főtérre, és hozzak nekik egy kürtőskalácsot. Egyedül nem mehettem, ezért öcsém elkísért. Akkor már nem három, hanem egypontos bottal közlekedtem. Sétálgattam, öcsém jött mellettem, hogy ha bármi történne, segítsen. Ha elesek, felállít, vagy megakadályozza, hogy elessek. Emlékszem, amikor mentünk haza, elsétáltam fiatalok előtt, egyikükre pont ránéztem, ő meg odaszólt a másiknak, hogy „te, figyelj már, nem ez a nyomorék srác az, akinek agyvérzése lett?” Akkor ezt nagyon lenézőnek, megalázónak éreztem. Ott és akkor megfogadtam, hogy soha többet nem megyek emberek közé. Aztán ez változott persze, sikerült elhelyezkednem először a kereskedelemben, most pedig informatikusként dolgozom.

Az informatika mellett taekwondoedzői képesítést is szereztél.

Igen, illetve ide sorolnám az ARNI-t is. (Action for Rehabilitation from Neurological Injury, amely egy stroke-rehabilitációra specializálódott gyógytornászképzés – a szerk.) A stroke-on átesett embereknél van a gyengébb kéz, meg van a másik. Nekem van egy gyenge, ez az ép kezem, meg van egy még gyengébb, ez az érintett kezem. Ezekkel végzek gyakorlatokat. Az ARNI célja, hogy minél többet használd az érintett oldali végtagjaidat. A képzésen tanult módszereket beleépítem az itthoni tornámba.

Az érintett oldali végtaggal próbálom kinyitni az ajtót, felkapcsolni a lámpát, megfogni az üveget.

Jelenleg Budapesten élek, s nemcsak informatikusként dolgozom, hanem szabadidőmben is programozok, tanítok. A sportból tavaly nyáron a munka és egy orvosi beavatkozás miatt kényszerpihenőre kellett vonulnom, most január 11-én tértem vissza.

Rengeteget küzdöttél, mindig újabb és újabb célokat tűzöl ki magad elé. Mi az, ami átsegít a nehézségeken?

Erre nagyon egyszerű a válasz. Én mindig amolyan beletörődöm típusú srác voltam. Például a 12. évfolyamon megbuktam történelemből, s megvontam a vállam, hogy kit érdekel, majd átmegyek a pótvizsgán. Valahogy így fogom föl ezt is. Kaptam egy agyvérzést, ezt dobta a gép, ebből kell kihozni a legtöbbet. Tudok én is lusta lenni, de mindent megoldok, tudok főzni, sütni. Viszont direkt szeletelt kenyeret, szeletelt felvágottat, sajtot veszek, hogy megkönnyítsem az életem. Nem akarom szívatni saját magam! (nevet)

Az Amerikai útra az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetbe a mai napig visszajárok az ott dolgozókhoz, ott voltam anno az intenzív osztályon. Beszéltem a főorvossal, az ápolókkal, a főnővérrel.

Mindenki tárt karokkal fogadott, mert szerintem egy lyukas ötforintost sem adtak volna azért, hogy életben maradok.

Ez nekik pozitív visszajelzés, jó, ha látják, hogyan haladok.

Kép

Zsolt 2018-ban és 2022-ben – Forrás: Pásztor Zsolt

És hogy érzed, hogyan haladsz?

A kezdetekhez képest nagyon jól, de nyilván még van hova fejlődnöm, nem értem el a végét. A vége akkor lesz, ha már tényleg nem lesz hova fejlődnöm.

Az igaz, hogy készülsz taekwondóban a 2028-as olimpiára?

Igen, arra is. 110 százalékos erőbedobással tértem újra vissza, és megbeszéltem a mesteremmel, hogy a legközelebbi világversenyen, legyen az Európa- vagy világbajnokság, ott leszek. És nem mint szurkoló, hanem mint versenyző. Ha kijutok, el fogom hozni az aranyérmet, nem a második, harmadik helyezésért megyek ki, hanem azért, hogy a dobogó tetején állhassak. Szerencsére ehhez minden támogatást megkapok az edzőmtől, a társaimtól, kollégáimtól. Heti hármat edzem, emellett személyi edzővel konditeremben is dolgozom heti kétszer-háromszor. 

Nem félsz, hogy túlhajtod magad?

Az agyvérzésem óta úgy élem az életem, hogy megélek minden pillanatot. Ha megkívánok egy szelet csokit, megveszem. Nem foglalkozom a jövővel, az a lényeg, hogy most jól érezzem magam, boldog legyek. Az orvosok azt mondták, ha lesz még egy stroke-om, az biztos, hogy elvisz. De ugyanannyi az esélyem, hogy újra stroke-ot kapok, mint neked vagy bárki másnak. Az utcán egy autó dudája is előidézheti, de én nem akarok félelemben élni. Arra összpontosítok, hogy mindent, amit elterveztem, meg tudjak valósítani.

A lapból megtudhatjuk, hogyan segíti a Világszép Alapítvány az állami gondozott gyerekeket, és kiderül, hogyan zajlik egy lóasszisztált terápia. Pszichológus szerzőink az Álomország című film kapcsán írnak a gyászfeldolgozásról, Valentin-nap alkalmából pedig arról, hogyan lehet tartós a szerelem. Megismerhetjük a salemi boszorkányperek elképesztő történetét is. 

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A szexualitás kettőssége 

Kultúránk erőteljesen szexualizált, mégis úgy tűnik, a szexualitás megroppant sokak életében és kapcsolatában. Kutatások szerint a középkorú párok 15%-a teljesen felhagy a szexszel. Ennek sok egyéb mellett oka lehet az önbizalom elvesztése, az idősödés folyamatának egészségügyi következményei, illetve a „nem vagyok elég jó” érzése. Más hatások is hozzájárulnak a szexualitástól való elforduláshoz. Így például a filmes történetszövés szinte állandó kelléke a szerelem és a szexualitás ábrázolása. A főhőst és későbbi partnerét az első találkozáskor villámcsapásként éri valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalom, amely órákon belül heves szexuális együttlétbe torkollik. Ezt a film élesen megkülönbözteti a szerelemtől, hiszen néhány nap vagy hét is eltelik, mire egyikük rájön, hogy ez a kapcsolat számára nemcsak a szexről szól, hanem szerelmes lett. Ezt pironkodva-szégyenkezve bevallja a másiknak, aki erre megrémül, majd különböző buktatók után ráébred a saját érzéseire, és bekövetkezik az érzelmi egymásra találás. A szex ebben a narratívában egy nagyjából ismeretlen személlyel mindenféle meggondolás, kapcsolati alap és érzelmi biztonság nélkül kiélendő szükségletté satnyul.

A mögöttes állítás az, hogy a szex mindennek az alapja, a többi (azaz az érzelem) csak később jön. Tapasztalataink szerint ez a hozzáállás megjelenik a párkapcsolatot és szerelmet keresők gondolkodásában is. 

Ezzel szemben a szex a tartós kapcsolatokban többnyire a kapcsolati minőség gyümölcse. Nem a kapcsolat előzménye, hanem eredménye. 

Többek között azért, mert érzelmileg nagyon sérülékenyek vagyunk szerelmeskedéskor. Elég, ha csak arra gondolunk, mekkora fájdalmat okozhat egy ilyenkor elhangzó kritika. A kapcsolat számos területén átélt összhang és biztonság szükséges a szexualitás tartós megőrzéséhez. Ez fordítva is igaz: amikor ez az összhang sérül, általában a szexualitás az első területek egyike, amely gyorsan jelzi ezt oly módon, hogy megváltozik az együttlétek gyakorisága vagy minősége. A kapcsolati diszfunkciók első jelei között a legtöbb esetben megtalálható a szexualitással kapcsolatos változás, probléma.  

A szexualitás kettősségéhez hozzátartozik, hogy ez a téma hihetetlenül korán betör a fiatalok életébe (elég, ha csak a pornóhasználatra vonatkozó kutatások döbbenetes eredményeire gondolunk), ugyanakkor hamar el is hamvad. Nem aggastyánok, hanem harmincas éveik elején járó kliensek számolnak be a szexuális működés és a kapcsolatban gyakorolt szex zavarairól. A szexualitás védett fejlődése a személyiségben érték, ám ma a tudatbefolyásoló elektronikus eszközök erősen megzavarhatják a bontakozó szexualitás tudati-lelki feldolgozását.  

Jó kapcsolat vagy jó szex?  

„Ahova a romantika beteszi a lábát, ott a vágy válságba kerül” – állítja Esther Perel pszichoterapeuta népszerű előadásában. Úgy gondolja, hogy a szerelem és a vágy kizárják egymást, hiszen a szerelemben közelséget akarunk, a vágynak viszont térre van szüksége. A biztonság és a kaland, a megbízhatóság és a rejtelem, a közelség és a titokzatosság nehezen összeegyeztethető fogalmak, ami a szakember szerint egyenesen oda vezet, hogy a meghitt, érzelmileg odaadó kapcsolatokban ellaposodik a szexuális élet, hiszen miért is vágynánk arra, ami már a miénk?  

Ebben a gondolkodási keretben a szexszel kapcsolatos elégedetlenség esetén nem a kapcsolódást vagy az érzelmi biztonságot kell újrateremteni és a kapcsolati távolságot csökkenteni, hanem éppen ellenkezőleg, a problémák elűzésére a titokzatosság fenntartását, az érzelmi odaadástól való tartózkodást javasolják. 

Ezek a tanácsok azonban gyakran maguk is újabb problémákká válva tovább terhelik a már amúgy is törékeny kapcsolatot. 

Bár a személytelenség vonzó lehet egy egyéjszakás kaland során, de ahogy John Gottman párterapeuta találóan megállapítja, „egy tartós elkötelezett társkapcsolatban az érzelmi távolság a szex semmilyen formáját nem segíti elő.”  
Természetesen fontos kérdés, hogy a társunkkal való közelség, illetve az ez iránti igényünk miről szól. A párkapcsolatok az idő múlásával fejlődnek és változnak, így a kezdeti időszak egymásba olvadását, szimbiotikus rózsaszín ködét felváltja a differenciálódás, majd az önállósodás szakasza, hogy végül a pár tagjai két érett, önálló személyként újra egymásra találhassanak. Az első idők lángolása, egybeolvadása és az összehangoltság érzése után a differenciálódás szakaszában előtérbe kerül, hogy két független ember vagyunk, akiknek eltérő vágyai, igényei, szükségletei és érzései vannak. Az ezekről való kommunikáció sok egyeztetéssel, vitával és konfliktusokkal járhat. Ilyenkor sokan megijednek, mert egy bizonytalan kapcsolatban a konfliktus a kapcsolat végét jelentheti, mások pedig a kötődési mintájuk miatt azt feltételezik, hogy a kapcsolati bizonytalanság végzetes lehet. Vannak, akik a bizonytalanság elűzésére egy új, izgalmas kapcsolat keresését választják, ahol újra megélhető a vágyakozás, a szenvedély és az egybeolvadás biztonságos melegsége. Mások kitartanak egymás mellett, de a biztonság keresésében olyan erővel kapaszkodnak egymásba és próbálják meg a közelség illúzióját fenntartani, hogy ez megakadályozza a következő szakaszba lépést, és ezáltal az igazi, érett kapcsolódást. 

A valódi közelség ugyanis azt jelenti, hogy képes vagyok egyidőben kapcsolódni önmagamhoz és a másikhoz. Felismerem és kommunikálom a szükségleteimet, meghallgatom a másikét, és kibírom, ha különbözik az enyémtől. 

Ez egyszerre jelent nagyfokú magunkra és a másikra hangoltságot. Bár egy megszokott, régi kapcsolatban könnyen felbukkanhat az a biztonságos, megnyugtató, ugyanakkor kissé unalmas érzés, hogy már mindent tudunk a másikról, valójában mind magunkat, mind a másikat megismerni egy élet munkája. Ennek felismerése szorongással járhat, ám az ehhez kapcsolódó feszültséggel való megküzdés utat nyit egy valóságosabb kapcsolathoz. A szenvedélyes szerelmi élet feltétele, hogy képesek legyünk friss szemmel, kíváncsian és ítélkezésmentesen feltérképezni a saját vágyainkat, és így fordulni a másik felé is. Ehhez pedig szükséges önmagunk elfogadása, hiszen csak így tudunk kapcsolatban maradni önmagunkkal, és csak így lesz bátorságunk megmutatni magunkat, és kifejezni vágyainkat vagy akár erotikus fantáziáinkat a másik felé. Az egymás felé forduló kíváncsi figyelmünk, az érzelmi távolság áthidalása és az így felépülő bensőséges bizalom pedig táplálja a vágyat, hiszen ezáltal megérezhetjük, hogy a másik minket akar, ránk vágyik, ami talán az egyik legerősebb afrodiziákum a világon.  

Kép

Kép: Unplash/Format Arw

A pusztító csend  

Amikor a pár tagjai hiányolják a bensőségességet, gyakran a hallgatást választják, miközben igencsak puskaporos a levegő. Túl nagy a tét, így a megrázkódtatást okozó témákat inkább kerülik, de magukban őrlődnek, a levegőben pedig megjelenik a feszültség, a bizonytalanság és a félelem. Ez a feszültség gyakran utat talál magának olyan témákban, mint hogy kinek mi a feladata a háztartásban, ki tesz többet a gyereknevelésben vagy hogyan érdemes a ruhát kiteregetni. Gyakran tapasztaljuk, hogy ez a lappangó, apró dolgokon civakodó, de a valódi, mély témákat kerülő feszültség a gyerekekre nagyon is hat, ők megérzik, hogy valójában az érzelmi biztonságérzetet megrengető kérdésekről van szó, és elkezdenek különböző pszichés tüneteket produkálni. Ilyenkor a családterápiás folyamatban a párkapcsolatra fókuszálunk erőteljesebben. 

A közös munka során feltárjuk, hogyan akadt el az érzelmi összekapcsoltság, és miként fordítható meg az eltávolodás. 

Általános ok lehet a leterheltség, a család izoláltsága (nincsenek elérhető rokonok, barátok, szomszédsági kapcsolatok stb.), a közelség fenntartására irányuló erő hiánya, a konfliktustól való félelem vagy akár a szégyenérzet. Ezekről a felek gyakran nem kommunikálnak, hiszen először ki kell alakulnia annak a bensőséges bizalomnak, ahol már nemcsak a felszínen lévő haragot tudják kifejezni, hanem kimondhatóvá válik a mélyben meghúzódó félelem, aggodalom, önbizalomhiány, kiszolgáltatottságérzés vagy magány.  
A kimondás és a kommunikáció alapja, hogy jelen vagyunk a saját életünkben, és felismerjük mindazt, ami bennünk zajlik. Már nem vagyunk összeolvadva a másikkal, hanem megfogalmazzuk a saját igényeinket és szükségleteinket. Ez azonban nem jelent teljes elkülönülést, hiszen a kapcsolat azáltal lesz gazdagabb, ha a belső valóságunkat megosztjuk a másikkal. Így újra közel kerülünk egymáshoz, de már nem a kezdeti összeolvadásban, hanem érett és koncentrált jelenlétben a tudatos döntésünk mentén.  

Miről beszélgessünk?  

A szex és a párkapcsolat egyéb aspektusai gyakran szétválnak, így például a könyvekben és a kutatásokban is külön tárgyalják a párkapcsolati elégedettséget és a szexuális elégedettséget, ami megkérdőjelezi, hogy szükséges-e egyáltalán az egyik a másikhoz. Párterápiákban is gyakran szétválik a két fogalom, és számos ellenérzést látunk a klienseinknél a szexről folytatandó beszélgetéssel kapcsolatban. Részben szégyenkezés, részben olyan hiedelmek kapcsolódnak ehhez a témához, hogy a szexnek spontánnak kell lennie, mert csak akkor őszinte és valódi, ezért nem szabad „elrontani” a róla folytatott kommunikációval. Így kimondatlan marad tengernyi félelem, félreértés és szomorúság.

A párok számára a terápiás folyamatban rendkívül felszabadító annak megtapasztalása, milyen hasznos és gazdagító ennek a témának a megnyitása.  

A szexualitás visszaépítése a párkapcsolatba többnyire érzelmi feladat. Először általában az érzelmeket kell tisztázni, és nem pedig a szexualitást konkrét szabályokhoz kötve gyakorolni. Az érzelmekről folytatott beszélgetés erőteljesen érinti azt a kérdést, hogy biztonságosnak, megbízhatónak, megnyugtatónak érezzük-e a kapcsolatot magunk számára. Ehhez empatikus, hiteles és mindkét fél érzéseit elfogadó légkör szükséges, amit sokan először a terápiás folyamatban tapasztalnak meg.  

Hogyan vész el a szexualitás a kapcsolatokból?  

A párokat nagyrészt elfoglalja a napi-heti tevékenységek összehangolása, miközben egyre inkább a feladatmegoldás kerül előtérbe, míg az érzelmekről folyó beszélgetés háttérbe szorul. A környezet számára ez ekkor még nem látható, szakítás vagy válás esetén erről az időszakról évekkel később az ismerősök még azt mondják: „dehát akkoriban olyan jól megvoltak”. Ugyanakkor a pár tagjainak a belső megélése ilyenkor már gyakran az, hogy a közelség, a szeretet kifejezése, az érzelmi összehangolódás és az érintés csak a kapcsolatuk kezdetén volt rájuk jellemző. Mintha már nem lehetne a jelen része, hogy mi szeretjük egymást, fontosak vagyunk egymásnak, sokat gondolunk egymásra, jelezzük és kifejezzük, hogy egymáshoz tartozunk. Pedig a valóságban ez nagyon is lehetséges, csak tenni kell érte. Azaz beszélgetni kell erről, emellett érdemes apró jelzéseket is adni. Egyszerű érintésekre, egy-egy simogatásra, akár séta közbeni kézfogásra, ölelésre mindig van idő, ennyi belefér a legelfoglaltabb párok életébe is. Ebben a másik jelenlétére adott világos válasz a lényeg, nem a ráfordított idő (gyakori kifogás, hogy „nincs időnk és fáradtak vagyunk”). Koncentrált jelenlét szükséges ahhoz, hogy a saját és a másik belső valóságához megérkezzünk, bizalom és bátorság, hogy az így felfedezett énünket megmutassuk egymásnak. Így válik a kapcsolat érzelmileg odaadó bizalmas viszonnyá és izgalmas felfedező kalanddá egy időben.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>