Számomra a veszély lehetőség arra, hogy az életnek eddig ismeretlen szegmensét ismerjem meg. Nem szeretem, amikor azt mondjak rám, hogy bátor vagyok. Szerintem ennek semmi köze a bátorsághoz. Egyszerűen képes vagyok arra, amire csak kevesen, hogy az egómat teljes mértékben háttérbe szorítsam, és ebben az állapotban megszűnik az én, a halálfélelem, önmagam fontossága. Amikor farkasszemet nézek egy nagy testű gaboni viperával vagy köpködő kobrával, akkor csak és kizárólag az állat kerül a fókuszomba. Csak ő számít, minden érzékemmel és idegszálammal rá figyelek. Eluralkodik rajtam az adrenalin, az ösztöneim kiéleződnek, és onnantól kezdve ő lesz a fontos, nem az én életem.
Lehet, hogy sokan őrültnek néznek. Velem is előfordult egy halálosnak hitt marás után, amikor már a teljes bal karom lezsibbadt, hogy azt kérdezgettem magamtól: miért vagyok én ilyen?
Miért kellett nekem így születnem? Miért nem másban lelem örömömet? Miért akarok minden mérges kígyót megmenteni? Miért fontosak ők nekem? De én így születtem.
Ötéves lehettem amikor először mentünk külföldre a családdal. Nem messzire, csak Ausztriáig. Bécs utcáit róttuk, amikor találtam az utcán egy pénztárcát, benne ezer schillinggel. Másfél-két órát tanakodtunk, hogy mi legyen a pénztárcával, hova vigyük, hogyan juttassuk vissza a gazdájához. De akkor ez nem volt olyan egyszerű, mint most. Apuék nem vették el tőlem a pénzt, azt mondták, én találtam, az enyém. Néhány saroknyival arrébb egy kirakatban megláttam egy kitömött pápaszemes kobrát, mondtam is a szüleimnek, hogy megvan, őt szeretném. És ők engedték, hogy megvegyem. Nagyon hálás vagyok nekik, mert mindig hagyták, hogy úgy éljek, ahogy akarok. Szabad szellemben neveltek, mindig éreztem a belém vetett bizalmukat, amivel sosem éltem vissza.
Miklós kisgyerekként – Forrás: Gönczi Miklós
Apám gyerekkorától kezdve elhivatott az állatok iránt, tízévesen már állatokat mentett. Ha törött szárnyú madarat látott, hazavitte, bepólyálta, ápolgatta, mindezt magától, autodidakta módon. És sikerültek is neki ezek a mentések. Amikor én születtem, már ragadozó madarakkal foglalkozott Törökbálinton, a kertes házunk padlásán. Fülesbaglyokat és egerészölyveket gyógyított, reptetett, vadított vissza, majd „újjászületve” elengedte őket. Tőle örököltem az állatszeretetet. Mi, ha elmentünk sétálni az erdőbe, megnéztük, hogy a rigónak a fészkében milyen színű a tojás, vagy, hogy milyen szép az, ahogy a rigómama keltet, és mennyire fontos, hogy ne bántsuk őket. Gyerekként imádtam csúzlizni. Egyszer kérdeztem is apámat, hogy megpróbálhatom-e eltalálni a fán lévő fészket. Apu akkor halálkomoly arccal mondta, hogy persze, nyilazzak nyugodtan, ha azt tartom helyesnek. De mielőtt megteszem, gondoljam végig, hogy kinek jó ez, hogy mit teszek, mi lesz a tettem következménye. „Ha véletlenül eltalálod a rigómamát, akkor a többi fiókának is ártasz. Akkor ők már hiába várják haza az anyukájukat. Náluk ugyanúgy van, mint nálunk, embereknél: te mit szólnál, ha a te otthonodat, a te anyukádat bántanák?”
A mondat célba ért, az elmém mélyére hatolt. Onnantól kezdve nekem az állatok olyanok lettek, mint az emberek. Ugyanolyan fontosak.
A hüllőktől viszont óva intett apám, tőlük távol akart tartani. Mindig azt mondta, hogy azok veszélyesek, kiszámíthatatlanok, és nem értik az ember nyelvét. Apu vitt el először állatkertbe, és onnantól kezdve nem volt megállás. Iskola után mindig az volt számomra az első, hogy a barátommal együtt rohantunk az állatkertbe, ahova egy idő után rendszeresen beszöktünk. Az állatkert kerítésének a tetején volt egy lyuk – szerintem az még most is ott van –, ami pont akkora volt, hogy két kamasz gyerek simán átfért rajta. Átbújtunk, leugrottunk, és már szaladtunk is. A biztonsági őr többször el is kapott minket, majd megsajnált, és adott nekünk egy teljes éves korlátlan bérletet. Hihetetlen kedves gesztus volt. Utána már szinte hazajártunk a Fővárosi Állatkertbe.
Bal oldalon Miklós családja, jobbra Miklós édesapja – Forrás: Gönczi Miklós
Általános iskolás koromban rengeteget verekedtem, ami miatt több iskolából ki is rúgtak. De a verekedést soha nem én kezdtem! Szőke, kék szemű, csendes gyerek voltam, aki jól elvolt már akkor is a maga világában. Az ilyen gyerek gyakran céltábla. Volt, hogy az aznapi ennivalómat vették el vagy az új cipőmet, és akkor anélkül mentem haza. Amikor apám ezt megelégelte, azt mondta: „Ne bánts senkit, de ha valaki téged bánt, ne hagyd magad, fiam!”
Nem voltam jó tanuló, nem a szorgalmamról és a szófogadásomról voltam híres. Viszont ami érdekelt, abban kiemelkedtem. Anyuék nem kényszerítették rám az iskolarendszer teljesítménykényszerét, azt, hogy mindenből jónak kell lenni. Engem az állatok és a főzés érdekelt, ezt a kettőt szerettem, viszont nem láttam bennük perspektívát. Az üzlethez viszont mindig is jó érzékem volt.
Tizenkét évesen cserediákként hónapokig kint éltem a Szovjetunióban, s ott a zsebpénzemet olyan dolgokra költöttem, amik itthon még nehezen megszerezhető kincsnek számítottak: gördeszkát, fényképezőgépet vásároltam, majd itthon duplaannyiért eladtam. Hamar önállósodtam, 18 évesen már albérletben éltem. Ha apu megkérdezte, szükségem van-e az esti randevúra zsebpénzre, büszkén mondtam, hogy „köszönöm, édesapa, de van nekem”.
Hamar elfogadták, hogy egy kontrollálhatatlan, vad és talpraesett fiatal felnőtt férfivé váltam, aki mindig betartotta azt, amit mond és ígér.
Életem meghatározó nyarait anyai nagymamámnál, Nagykanizsán töltöttem, akinek kis faháza, pont, mint a mesékben, a fenyves erdő közepén állt, nem választotta el semmi a természettől. Bent ropogott a tűz, kint köd és friss fenyőillat áradt. Itt fedeztem fel az erdőt: gombát, epret, egrest szedtem, kígyót, békát fogtam. Olyan volt ez nekem, mint a szafari. Égő tűz mellett aludtam kint a kertben, a csillagos ég alatt. Nagy beszélgetéseket hallgattam az Ausztráliából hazatért Louis bácsitól, aki az 1920–30-as években élt a déli kontinensen. Elmesélte, hogyan disszidált Angliába, ahol felszökve egy hajóra jutott el Ausztráliába. Ő mesélt nekem először bűnözésről, vademberekről, vörös és fekete kígyókról, egy ismeretlen világról. Az ő történetei úgy peregtek le előttem, mint egy kalandfilm kockái. Vonzott ez az élet, vonzott az ismeretlen.
Egy darabig persze állatorvos akartam lenni – és minden tiszteletem az övék –, de amikor szembesültem azzal, hogy az állatorvosok vállig a tehenekben vannak, kutyát, macskát oltanak, lovat műtenek, úgy éreztem, nem ez az a kapcsolat az állatokkal, amelyre vágyom. Én a szabadban akartam az állatokkal lenni, nem egy klinikán. Engem a velük való kapcsolódás érdekelt, egyre inkább azokkal az állatokkal, akikről apu azt mondta, hogy nehéz velük szót érteni: a hüllőkkel, kígyókkal és vadállatokkal. Egész életem során tapasztaltam velük egy bizonyos megértést, elfogadást, kölcsönös bizalmat, és ez az idővel, a velük való több éves tapasztalattal egyre inkább mélyült és részletesebbé vált.
Érettségi után döntöttem úgy, hogy kimegyek Amerikába, de nem mehettem, mert vízum kellett. Kanadába viszont szabad volt a bejárás, így az első utam oda vezetett. Amikor megérkeztem, hét órát ültem az emigráción, ahol közölték: „Rendben, maradhat, de nem tanulhat, és nem dolgozhat!” Internet még nem volt akkoriban, és nekem csupán egyetlen napra volt foglalt szállásom. De nem vagyok egy aggódó típus. Utána egy hostelben szálltam meg, hogy a pénzem ne kezdjen el vészesen fogyni. Két hétig ismerkedtem az országgal, majd egy újságban megláttam egy hirdetést, amelyben egy magyar étterem felszolgálót keresett. Felhívtam őket, mondtam nekik, hogy két hete vagyok itt, és szeretnék náluk dolgozni. A találkozásnál rögtön megvolt a kölcsönös szimpátia. Nem is pincérnek, hanem egyből szakácsnak vettek föl, és még szállást is biztosítottak, így kezdődött a kinti életem.
De nem sokáig dolgoztam az étteremben, mert miután összetalálkoztam kint egy régi barátommal, ő felajánlott egy jobban fizető lehetőséget: higanyszennyeződést mértem az Ontario-tóban, utána pedig épületeket festettem.
Kanada után bejártam Amerikát, annak főleg az egzotikusabb szegleteit, a középső és déli országait: Panamát, Costa Ricát, Mexikót és a Karib-szigeteket. Beleszerettem a spanyol nyelvbe, a déli életvitelbe, a mediterrán kultúrába, az ízeikbe és a szokásaikba.
Egy évig éltem Kanadában, innen vezetett az út a Karib-szigetekre, Dominikára. Itt kezdődött a marketingkarrierem egy ír családdal, akik kitaníttattak. Szállodákat kellett értékesítenem, óriási összegek röpködtek. Tenerifén találtam meg a második otthonomat El Médanóban, egy kis halászfaluban. Ez Tenerife eldugott, csendes szeglete, itt még kevés az ember, így a béke és a nyugalom szinte tapintható. Pillanatok alatt beilleszkedtem ebbe a kis közösségbe, ahol hat hónap után alapszinten már én is társalogtam spanyolul. Itt kezdtem el végre közelről kapcsolatba kerülni az állatokkal, ugyanis a háznak, amelyben akkor éltem, az alagsorában engedélyt kaptam arra, hogy kialakítsak egy terráriumot, ami végül a sziget legnagyobb mérgeskígyó-gyűjteményének helyszíne lett.
Itt, a faluban ismertem meg Jimet, egy hüllőpark-tulajdonost, aki rendkívül értékes és ritka állatokat tartott. Nála kezdtem el önkénteskedni. Az ő javaslatára számtalan könyvet gyűjtöttem össze, amelyekből megtanultam az alapokat, azt, hogy hogyan kell megfogni, hogyan kell közelíteni kampóval és szabadkézzel egy hüllőhöz. Mindig is gyermeki rajongással közeledtem feléjük. Nem botokkal, nem maszkban, nem távolságot tartva, nem magamat féltve. Ez az „extrém free-handling”. Számomra az ő közelükben megszűnik minden más, minden, ami rajtuk kívül áll. Ha velük vagyok, ösztönből élek, megfeledkezem térről és időről. Ez számomra a nirvánához közeli állapot. Hátulról nyúlok hozzájuk, lassan, de biztosan. Minden rezdülésükre figyelek. Minden reakciójuk, mozdulatuk beszél. Felemelem őket, engedem, hogy rátekeredjenek a karomra, és ha már rajtam vannak, akkor többé nem vagyok számukra más, csak egy objektum, ami tart. Nem lehet úgy megfogni egy ilyen állatot, mint egy rongyot, az olyan, mintha az embert a lábujjánál vagy a fülénél fogva próbálnánk felemelni, amitől mindenki rosszul érezné magát, és nem is lehetséges.
Viszont ha valaki szinte átölelve emel fel, finoman, hogy érezd, hogy tart, hogy biztos pontot nyújt, akkor jó. Akkor miért bántana?
Simán, egy perc alatt megölhetne, semmi sem akadályozza meg. Ez a legcsodálatosabb az egészben, hogy megtehetné a kígyó, hogy bántson, mégsem teszi. Természetesen vannak köztük olyanok, akikkel ezt az „extrém free-handlinget” nem lehet megtenni, mert képtelenek megnyugodni, ilyenkor soha nem is erőltetem. A legelső kígyó, akivel tapasztalatot szereztem, egy dél-amerikai mokaszin volt, egy kis testű vipera, amelyet rögtön egy nagytestű gaboni puffogó, halálos mérgű vipera követett. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy nem törvényszerű, hogy ezek az állatok bántsanak. És ennek következtében azt remélem, kevésbé fognak félni tőlük, kevésbé fogják bántani őket.
Rengeteg különböző munkát végeztem az elmúlt 40 évemben. Rám bátran mondható, „minden volt már, csak akasztott ember nem”! Hol szakács, épületfelújító, marketingmenedzser voltam, hol ipari búvár, amit pánikrohamok követtek a sok halálközeli élmény után; hol projektvezető a világ legnagyobb vadállat-szafarijának építésén… Tavaly a Zoocenarium nevű tanácsadó cég alkalmazottjaként dolgoztam az Arab Emirátusokban, ahol vadasparkokat és rehabilitációs központokat hoztunk létre és raktunk rendbe, az állatok számára a lehető legjobb körülményeket biztosítva. Most Indiában a feladatom a vadon élő állatok védelme, ahol épp folyamatban van a világ legnagyobb vadasparkjának létrehozása, amely körülbelül 1689 egzotikus és veszélyeztetett állatnak ad majd otthont. Ebben az indiai államban, Gudzsarátban (Gujarat) több mint 250 hektáros területet szentelnek a bolygó legnagyobb állatotthonának felépítésére. A projekt várhatóan két éven belül befejeződik.
Azt hiszem, bármit dolgoztam is, mindig sikeres voltam a munkámban, mert szenvedéllyel és a lehető legjobbra törekedve teljesítettem, úgy, hogy az adott munkát akár ingyen is megcsináltam volna. Vagyis minden helyzetben megtaláltam azt, amit szeretni tudtam – ennek köszönhetően értem el a sikereimet.
Megtanultam és megtapasztaltam a Nobel-díjas író, García Márquez szavait: „Mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.”
Mindig mindent elviszek a végletekig. Szeretek a penge élén táncolni, belekóstolni a tabuba, a halálba. Aludtam mérges kígyókkal egy sátorban, harapott meg krokodil, mart már meg mérges pók, volt, hogy a fél karom majdnem egy delfin szájában maradt, mégsem bánom ezeket a pillanatokat. Édesanyámnak mindig azt mondom: tudom, hogy bármelyik perc lehet az utolsó, de legyen nyugodt felőlem, én bármelyik percben boldogan halok majd meg, mert azt csinálhattam, amit a világon a legjobban szerettem.
A történetet Kosztin Emese írta Gönczi Miklós emlékei alapján
