A kezdetek: alkoholista apa és bigottan vallásos anya

John Broadus Watson 1878-ban született Dél-Karolinában. Édesapja Pickens Butler Watson volt, alkoholista, aki fia 13 éves korában otthagyta a családját, hogy más nőkkel éljen együtt. Ekkorra feleségével már hat gyermekük született.

John édesanyja, Emma Kesiah Watson nagyon vallásos nő volt, aki nem ivott, nem dohányzott, betartott minden vallási előírást. Fiát is egy prominens baptista lelkészről nevezte el, és el is várta tőle, hogy betartson minden vallási nézetet, ilyen pályára is szánta. Ez a fiatal Johnt később arra késztette, hogy életre szóló ellenszenvvel viseltessen a vallás minden formája iránt, és ateista legyen.

A pszichológia egy legyen a természettudományok közül!

Annak ellenére, hogy gyenge tanulmányi eredménye volt, és hogy kétszer is letartóztatták verekedés, illetve fegyvertartás miatt, Watson 16 évesen jelentkezett a greenville-i Furman Egyetem előkészítőjére, ahova édesanyja kapcsolatai révén aztán fel is vették. 21 évesen szerezte meg a magister fokozatot, a Chicagói Egyetem doktori képzését pedig 1903-ban, 25 évesen végezte el. Disszertációját a patkányok taníthatóságáról írta „Állatoktatás: A fehér patkány pszichikus fejlődése” címmel.

A doktori képzés után a Chicagói Egyetemen kezdett dolgozni, de sem az anyagiakkal, sem a pozíciójával nem volt elégedett. Pár év múlva, 31 éves korában felajánlottak neki egy professzori és pszichológiai laboratóriumvezetői állást Baltimore-ban, a Johns Hopkins Egyetemen, ahol elkezdhette saját elméletét is kialakítani.

Igyekezett folyamatosan nyomást gyakorolni az egyetem vezetésére, hiszen úgy gondolta, hogy a pszichológia- és a filozófiaképzéseket jobban szét kellene választani, s a pszichológiát inkább a biológiával összehozni.

Korábbi kutatásai alapján az volt a nézete, hogy a pszichológiát nem mint egy befelé tekintő, vágyakat és belső gondolatokat figyelő tudományt kell tekinteni, hanem kizárólag mint a természettudománynak egy tisztán objektív kísérleti ágát, amely éppoly kevéssé szorul önvizsgálatra, mint a kémia vagy a fizika. 1913-ban jelent meg Psychology as the Behaviorist Views It (Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát?) című cikke, amely megalapozta a behaviorista elméletét:

 „Behaviorista szemszögből a pszichológia a természettudományok egyik színtisztán objektív ága. Elméleti célja a magatartás bejóslása és szabályozása.”

A viselkedés mint ingerekre adott válasz – a behaviorizmus

A következő években Watson az állatok viselkedését tanulmányozva felépített egy olyan emberképet, amely a 20. századtól máig befolyásolja a közgondolkodást, és amelynek a mai napig vannak követői.

A behaviorizmus lényege: foglalkozzunk a viselkedéssel! Semmilyen belső, láthatatlan folyamat nem elérhető, nem tudjuk ténylegesen vizsgálni az érzelmeinket, gondolatainkat. Egyetlen objektív tárgya lehet a megfigyelésünknek, és az nem más, mint a viselkedésünk. Watson úgy gondolta, hogy a tudomány korábbi csődjéért, a vakvágányokért az a felelős, hogy olyat vizsgáltak a kutatók, amit nem lehet. Az elmélet alapján a pszichológiának bármely ingerre meg kell tudnia jósolni a választ, és képesnek kell lennie a válaszból visszakövetkeztetni az ingerre. Az ingerek a környezetből jönnek, míg a válasz maga a viselkedés. Ha megváltoztatjuk a környezetből jövő ingereket, megváltozik a viselkedés is.

Nem kell tanulmányozni az érzelmeket, csak a látható viselkedést

A behaviorizmus azt mondja, hogy a környezet befolyásolja leginkább az emberi viselkedést, és az alapján, hogy mi vesz körbe egy gyermeket, bármit és bárkit lehet belőle faragni.

Watson úgy gondolta, hogy a gyermeket kis felnőttként kell kezelni (babusgatás, ölelgetés, elkényeztetés nélkül), így válik majd olyan felnőtté, aki minden nehézséggel könnyedén megbirkózik. Az 1920-as és 1930-as években a watsoni behaviourizmus vált a domináns pszichológiává az Egyesült Államokban.

Az elmélet célja tehát az, hogy a pszichológiát objektívvá tegye, és csak azt vizsgálják, ami tudományosan objektív módszerekkel megfigyelhető. A behaviorizmus nem foglalkozik érzelmekkel és lelki folyamatokkal, kizárólag a látható viselkedéssel. Követői úgy gondolják, hogy minden mozdulatot, minden tevékenységet és minden belső folyamatot, erkölcsi felfogást külső hatásra, az oktatás és a nevelés útján sajátítunk el. A viselkedés a következetes ingerek hatására irányítható, így a tervszerű, megfelelő nevelési módszerekkel bárkiből bármit formálhatunk. Mindehhez nincs szükség lelki életre, hiszen gondolatainkat is tanulás útján szerezzük.

Hogy kivé válik egy gyerek, azt nem az öröklődés dönti el

A gyermekek nevelése is ebből áll, kizárólag a külső ingerek számítanak. Ezt fogalmazza meg a híres idézet Watsontól, miszerint az egészséges gyermekből bármi válhat, amit csak a környezet szeretne, illetve ahogy alakítja.

„Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket s az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akartok – orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt, s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától, s fajától.”

A viselkedéslélektan szerint a megerősítés és a kioltás, vagyis a jutalom és a büntetés mentén kell gyermekeinket nevelni.

 „Kezeld úgy [a gyermeket], mintha kis felnőtt lenne. Öltöztesd, és gondosan, körültekintően fürdesd. Viselkedésed mindig objektív és jóságosan szigorú legyen. Soha ne ölelgesd, de engedd, hogy az öledbe üljön. Ha kell, a homlokán csókold meg egyszer, mikor jóéjszakát kíván. Reggel fogj kezet vele.” (Watson, 1928, 1972, 81-82.)

Watson úgy gondolta, hogy a kötődést, a kedvességet kerülni kell, hogy a gyermeknevelést a megfelelő irányítás jellemezze.

„Az anyák nem is tudják, hogy amikor csókolják a gyermeküket, felveszik, ringatják, babusgatják és a térdükön lovagoltatják, szép lassan egy olyan embert nevelnek fel, aki teljességgel alkalmatlan lesz a megbirkózásra azzal a világgal, amelyben később felnőttként élnie kell.”

Kép

Fotó a kis Albert-kísérletről – Forrás: Wikipedia

Kis Albert-kísérlet: a gyerek félni tanul
Watson leghíresebb kísérlete is mutatja elhivatottságát a viselkedéslélektan felé. Egy kisfiút, a kilenc hónapos Albertet szerette volna klasszikus kondicionálás útján félelemre sarkallni, ebben asszisztense és tanítványa, a 21 éves Rosalie Rayner volt segítségére. A hangos zaj hatására mutatkozó ijedelmet, félelmi reakciót akarták más ingerekkel, például egy patkány megjelenésével társítani. A kis Albert eleinte nem félt a patkánytól, ám később Watson éktelen nagy zajt csapott, amint az állat megjelent, ettől Albert megijedt, sírt. Nemsoká a kellemetlen hanginger és a patkány látványa összekapcsolódott nála, és egy idő után a hang hiányában is mutatta a félelmet a patkány megjelenésekor. A kísérlet természetesen nem felel meg a mai etikai követelményeknek, és sajnos különösen fájdalmas lehetett úgy, hogy a kis Albert hatéves korában elhunyt, és félelmeinek kioltására az évek alatt nem került sor.

Saját gyermekein is alkalmazta nevelési elveit, borzasztó eredménnyel

Watson végzős volt, amikor megismerkedett első feleségével, Mary Ickes-szel – egy későbbi befolyásos politikus húgával –, akit 1901-ben vett feleségül. Két gyermekük született, szüleik után Johnnak és Marynek nevezték el őket. Házasságuk 19 évig bírta, 1919 körül ugyanis Watson viszonyba keveredett húsz évvel fiatalabb asszisztensnőjével, korábbi diákjával, Rosalie Raynerrel. Rögtön a Marytől való válása után, 1920-ban össze is házasodtak.

A válás nagy port kavart: Watson Rosalie-nak írt titkos szerelmes leveleit felesége megtalálta, felhasználta a válóper bizonyítékaiként, és lehozták az újságok is, hiszen Watson nemcsak egy diákjával jött össze, hanem ráadásul a lány nagyapja jelentős adományozója is volt az egyetemnek. Ezért Watson – akit 1919-ben még a Johns Hopkins Egyetem „legjóképűbb professzorának” választottak, a Kis Albert-kísérletek után pedig 50 százalékos fizetésemelést adtak neki, hogy megtartsák – kénytelen volt otthagyni az intézményt, és Rosalie-val együtt Connecticutba költöztek. A fiatal feleség meg sem szerezhette a diplomáját, s mivel egyetemi állást sehol sem kapott, Watson egy reklámügynökségnek kezdett dolgozni.

J. B. Watson és Rosalie Rayner egy archív fotón

Házasságukból két fiú született, William és James. A korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy a gyermekek életét nagyban befolyásolta apjuk behaviorista szemlélete. Olyannyira, hogy rajtuk alkalmazta a módszereit. 1930-ban Rosalie-nak megjelent saját cikke is „I Am the Mother of a Behaviorist's Son”, vagyis „Az anyja vagyok egy behaviorista fiának” címmel, amelyben arra buzdított, hogy a lehető legkorábban lazítani kell az anyai kötődésen, köteléken.

Bár nem bizonyítható összefüggés az események között, de Watson lánya, Mary és fiai, William és James is depressziósak lettek, és öngyilkosságot kíséreltek meg életük során többször, William végül sikeresen végre is hajtotta 1954-ben, 33 évesen.

Öngyilkossága apját megrázta és arra késztette, hogy elégesse az összes még kiadatlan művét. Másik, életben maradt fia, James később kijelentette, hogy az apja behaviorizmussal kapcsolatos elvei túl szigorúak voltak, őt és a testvérét meggátolták abban, hogy az érzelmeiket kifejezzék, megfelelően kezeljék. Úgy gondolta, hogy ezek a módszerek aláásták az önbecsülésüket. Ráadásul anyjukat is hamar elveszítették, ugyanis Rosalie 37 évesen, 1935-ben szennyezett gyümölcs miatti vérhasban meghalt – ez a tény is árnyalja a képet keserű gyermekkorukról. A családban előforduló öngyilkossági kísérletek miatt később Watson unokája, Mary lánya, Mariette Hartley színésznő hozta létre az Amerikai Öngyilkosság-megelőzési Alapítványt (American Foundation for Suicide Prevention).

J.B. Watson munkáját 1957-ben, halála előtt egy évvel az Amerikai Pszichiátriai Egyesület Arany Medál díjjal értékelte. Watson idős éveit a farmján, Connecticut államban töltötte, ott halt meg 1958. szeptember 25-én, 80 évesen. Halála előtt elégette a leveleit és a legtöbb személyes iratát.

Felhasznált irodalom:

• J.B. Watson (1928). „A csecsemő és a gyermek lelki gondozása” (Psychological Care of Infant and Child)
• B. Michael Thorne, Tracy B. Henley (2000). A pszichológia története, Glória Kiadó
• https://www.apa.org/monitor/2010/01/little-albert
• https://en.wikipedia.org/wiki/John_B._Watson
• https://en.wikipedia.org/wiki/Rosalie_Rayner
• http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Bevezets_a_gyermekkor_trtnetbe/52_a_behaviorizmus_gyermekkpe.html

Milyen kép élt önben az édesanyai hivatásról a gyermekei születése előtt, és ez mennyiben változott meg „élesben”?

A húszas éveim elején lettem először édesanya. Akkoriban jelen volt bennem egy megfelelési vágy a családom, a szüleim elvárásai felé. Nem mertem az anyai megérzéseimre hagyatkozni. Ott voltak a tankönyvek, családom női tagjainak tapasztalatai: anyukám, nővérem élményei, emlékei, szoptatási, táplálási, nevelési útmutatói – azt gondoltam, az ő útjukon kell nekem is végighaladnom, nem hallgathatok a saját belső hangomra.

Az én anyaságom akkor született, amikor a kisfiam, legidősebb gyermekem – aki már 26 éves – nyolchetes korában először rám mosolygott. Addig csupán a kötelességeimmel küszködtem, a feladattal, hogy ez a törékeny lény itt tőlem függ, és el kell látnom, ami sokszor iszonyú szorongással töltött el. A tankönyvekből tudtam, mi az a szociális mosoly, és azt is, hogy a baba második hónapja körül jelenik meg.

Mégis, amikor a szememet, arcomat fürkészve rám ragyogtatta első, valódi mosolyát a kisfiam, szó szerint kiválasztottnak éreztem magam, és folytak a könnyeim az örömtől.

Ez új lendületet és értelmet adott a kapcsolódásunknak: végérvényesen és visszafordíthatatlanul megérkeztem, megadtam magam, megértettem, hogy jól csinálom, bízhatok az ösztöneimben. Innentől azt is tudtam, hogy ha nem is minden percben, de ott fészkelődik majd a gondolataimban a gyermekem.

Mit tanult az anyai hivatás által az életről, a kapcsolatokról?

Az idő, amíg a gyerekeink kicsik és velünk vannak, szempillantás alatt elrepül. Ezért a pillanatokat meg kell élni, érzelmileg jelen kell lenni azokban, teljes szívvel és figyelemmel, törődéssel feléjük. Mert egyszer csak ott állok a diplomaosztójukon, és fogalmam sincs, hogyan telhetett el ilyen igazságtalanul hamar az idő, hiszen az előbb még az óvodai anyák napi ünnepségen potyogtak a könnyeim.

A kapcsolatokról az elengedő szeretetet tanultam meg, a valóság elfogadását, azt, hogy vannak dolgok, amelyekre anyaként, nőként nincs ráhatásom – így azokat meg kell tanulnom kezelni vagy elengedni.

Az anyaság arra tanított, hogy rengeteg terhet elbírok, mások terhét is, de időnként szükség van arra, hogy nemet mondjak, és engedjem a gyerekeimnek, hogy kudarcokat is megtapasztaljanak, mert ez az érzelmi érésük része.

Három gyermek mellett létezik „énidő”? Esetleg az írás segít a töltekezésben?

Három gyermekem közül ketten, Dani és Panna már felnőttek és önállóak, 26 és 22 évesek, a legkisebb, Gergő is betöltötte már a 16-ot. Amikor kicsik voltak, kihívás volt az egyéni töltekezés, talán csak a sportra sikerült némi időmorzsát áldozni. Emlékszem, a legkisebbem mellett rendszeresen elaludtam este, meseolvasás után az ágyban, sőt sokszor azon mosolyogtunk, hogy utána ő takargatott be háromévesen, hogy „aludj, anya...”

Most más a helyzet, tele vagyok tervekkel, de a nemet mondás még mindig nehéz, hogy önmagamra, a saját fizikai egészségemre, egyéni töltekezésemre is odafigyeljek. Ezzel kapcsolatban tudatos változtatásba kezdtem.

Az írás egy csodálatos önkifejezés, és régi vágyam, hogy leüljek végre regényt írni. Vágyom rá, hogy könnyű szívvel elvonulhassak, és kizárólag az írás felé fordulhassak.

Szeretek olyan tevékenységekben is elmerülni, ahol átalakul az időélmény, repül az idő, és nem érzem a nyomást önmagamon.

Ön szerint mire kell figyelniük a szülőknek, hogy a gyermekeiknek jó alapot adjanak a kapcsolatok helyes rendszeréről?

Fontos, hogy anyaként és apaként időnként más szerepeinkben is kiteljesedhessünk. Ha mindig minden mást „feláldozunk” a gyermekért, akkor tudattalanul is negatív érzések ébredhetnek bennünk iránta, aki miatt „minden másról” le kell mondanunk. Az apa–anya szerep a kapcsolatunktól leválasztott szerepet tölt be, a szülői szerepet. Létezünk Mi a párkapcsolati intim szerepünkben, és csak azután jön a szülői funkció. Vagyunk Mi, és van a gyerek.

Ha anya és apa rendben vannak, ha szerető társak, és a gyerek felé is figyelemmel fordulnak, akkor ebben az érzelmi biztonságot nyújtó közegben egy egészséges lelkületű, boldog gyermek nevelődik, fejlődik.

Azt is fontos megtanítani a gyerekeinknek, hogy érzelmi kommunikáció nélkül nem lehet megúszni az emberi kapcsolatokat. Az otthon a gyerek számára legyen az a hely, ahol értjük egymás szavát, ahol azt nyújtjuk, amitől a másik szeretve és megbecsülve érzi magát. Ahol közölni tudjuk az érzéseinket: jót és rosszat is, és egymás elé tudjuk tárni vágyainkat, meg nem értettségünket, negatív érzéseinket is.

Az otthon legyen az, ahol nem uralkodik látszatharmónia vagy szőnyeg alá seprés. Ott lehet vita, konfliktus, a harag, a düh és egyéb negatív érzelmek nem fojtódnak el – ezek kezelése azonban óriási felelősséget ró ránk.

Ha már feszültségkezelés: a pandémia sok esetben összehozta az embereket, de voltak, akik között mélyítette a szakadékot. Önök a családban hogyan oldották meg a bezártságból fakadó kríziseket?

Áldásként éltük meg a lelassulás és egymás felé fordulás miatt, de erősen átszőtte életünket akkor a szorongás, a bizonytalanság, szeretteink féltése. Az emberek különbözőképpen reagálnak válsághelyzetben: bagatellizálnak, pánikolnak vagy éppen higgadtak, konstruktívak maradnak. Azt gondolom, ezt így sorban mind átéltem. Meg kellett érteni azonban, hogy a túlélés, a megküzdés sikere abban rejlik, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan kommunikálunk, milyen közel vagyunk érzelmileg, milyen mélységű a megértés, a lelki intimitás közöttünk.

Mit tegyen a szülő a gyermekei tarisznyájába?

Türelmet, elfogadást és értő figyelmet. A figyelmen keresztül tudjuk a gyerekeinknek azt az érzelmi biztonságot a leginkább megadni, hogy nyugodtan kinyilatkoztathatják érzéseiket, beszélhetnek a vívódásaikról, hiszen nem fogjuk őket megítélni vagy az érzéseiket bagatellizálni. Ha a gyerek megerősítéssel, elfogadással találkozik, önmaga szeretetét tanulja. Már gyermekkorban érezniük kell az értékesség, a szerethetőség, az alkalmasság érzését, és ebben óriási felelőssége van az édesanyáknak.

Gyermekkorából milyen értékeket hoz és kíván átadni gyermekeinek?

A szüleimtől vallásos nevelést kaptam, katolikus család vagyunk, fontosak számomra a régi, klasszikus értékek. Tisztesség, tartás, becsület, hűség, megfelelő önérvényesítés, saját és mások határainak a tisztelete – a gyerekeimnek ezeket az értékeket szeretném átörökíteni.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Milyennek láttad édesapádat, és ez hogyan változott meg benned a felnőtté válásod során?

Okosnak és nagytudásúnak láttam őt. Felnéztem rá, arra, ahogyan boncolgatta, elemezte a világot. Fontosnak tartotta, hogy megértsem a körülöttem zajló történéseket, azok okait és következményeit. Elvárta, hogy a hétköznapokban minden úgy menjen, hogy neki kényelmes legyen. Amiben viszont teljesen lezárt és hárított, az a kettőnk viszonya volt.

Nem lehetett vele érzelmekről beszélni, azokról a dolgokról, amelyekkel valaha nekem fájdalmat okozott.

Gyerekként csak egy tiszteletreméltó, félelmetes apát láttam benne, majd felnőttként kezdtem el megfejteni, milyen is lehetett ő valójában, mitől volt ennyire merev, igazságtalan, tekintélyelvű. Fiatalon egyetemi karrierre készült, de végül egy sötét, eldugott boltban dolgozott élete nagy részében. Otthon, a családja előtt viszont igyekezett fenntartani a magabiztos, erős férfi látszatát. Azt gondolom, ez egy általános probléma a családokban: ára van a hamis látszat fenntartásának.

Mi az egyik legkedvesebb emléked róla már felnőtt nőként?

Az, hogy végül mégis képes volt megnyílni, őszintének lenni, elismerni, hogy követett el hibákat, és így békében tudtunk elválni. Felemelő élmény volt ezt megtapasztalni, odaülni az ágya mellé, és megfogni a kezét úgy, hogy nincs bennem harag. Ismét jó volt együtt lenni, kimenni vele a kertbe, könyvekről, filmekről beszélgetni, vagy akár csak bevásárolni, segíteni neki.

Ha a legújabb könyved főszereplőjéből, Eszterből indulunk ki, ő se az apukájánál, se az édesanyjánál nem tudta otthon érezni magát. Volt, amikor te is éreztél így?

Szerettem a szobámat, bekuckózni az ágyba, és a hideg téli estéken olvasni, zenét hallgatni. Elvonulni oda, ahova a csukott ajtón át is beszűrődtek a zajok a konyhából, amikor anyukám főzött. De a valódi otthonélményt az adja meg, ha az ember érzelmileg biztonságban érzi magát, ha tudja, van kihez fordulnia, ha érzi, elfogadják, bármit tesz és gondol. Nekem ez kamaszlányként anyuék válása után már nem adatott meg. Az otthontalanság érzése alapélményemmé vált. Felnőttként sokat kellett és időnként kell is még dolgoznom azon, hogy ez az érzés megváltozzon.

Ma már nekem kell a stabil otthonélményt megteremteni a gyerekeim számára. Miattuk is fontos, hogy rálássak azokra a problémákra, amik nekem nehézséget okoztak gyerekként. A férjemmel erős szövetségben élünk, amiben igyekszünk mindenben támogatni a másikat, és a gyerekek ezt érzik, látják. 

A legnagyobb siker az életemben, hogy összetartó családot tudtunk teremteni, hogy a gyerekek szívesen vannak velünk, hogy szeretik az együtt töltött időt.

Ami különösen jó érzés, hogy még a 15 éves kamasz lányom is igényli a társaságunkat. Persze szabad mozgásteret is hagyunk neki, hadd keresse a saját útját. Azt hiszem ebben a szabadságban rejlő bizalomban van a kulcs. 

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Nemcsak Eszter családjában, hanem, ahogy már említetted, nálatok is volt több tabutéma. Főleg az érzelmek. Miről nem volt szabad beszélni?

A férjemmel mindkettőnknek nagy felismerés volt, hogy a családjainkban főképp politikáról és kultúráról szóltak a beszélgetések. Nem volt téma, hogyan érezzük magunkat a családtagjainkkal, vagy, hogy úgy en bloc hogy vagyunk. A konfliktusok, az érzések a szőnyeg alá voltak söpörve.

A bizalom kiépítése idő és kihívás. Elsősorban nem az a próbatétel, hogy a világ dolgairól tudtok-e beszélgetni, hanem annak a felvállalása, hogy őszinte legyél azzal, aki veled szemben ül. Akár úgy is, hogy ez feszültséget okozhat a kapcsolatban. Muszáj beszélni a zavaró dolgokról, az elfojtott érzésekről – ez fontos próbája a kapcsolatnak. Ayn Rand amerikai regényíró és filozófus mondta, hogy „amit az igazság kimondása meg tud ölni, azt hagyd meghalni”. Mert ha az őszinteségre, az egyenességre a teljes lezárás vagy a hárítás a válasz, akkor nem fogsz tudni közel kerülni a másikhoz. Marad az udvariaskodás, a távolságtartás, a felszín. Egy ilyen szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek egyre inkább magában tartja a gondolatait, nem osztja meg a vele történteket, így nem tud bizalmi légkör, valódi otthonélmény kialakulni. A felnőtt pedig így szép lassan kimarad a gyereke életéből.

Megragadott az a mondatod, hogy a megbocsátás hozzátartozik a felnőtté váláshoz. Mi kellett Eszternek a megbocsátáshoz?

Egy szülő-gyerek kapcsolatban a felnőtt az erősebb, akinek be kell tudnia ismernie, hogy ő sem tökéletes, hogy ő is hibázik. Egy bocsánatkéréstől nem fog leszakadni a plafon, nem dől össze a világ, ez nem fogja azt jelenteni, hogy a szülő tekintélye, presztízse semmissé lesz. Sokan azért nem mernek bocsánatot kérni, mert félnek, hogy kisebbnek, gyengébbnek tűnnek majd tőle.

Aztán az ilyen ember ott találja magát az élete végén egyedül, magányosan, mert egy idő múlva azt mondja neki a környezete, hogy nem érdekelsz, legyél egyedül a tekintélyeddel.

Eszter is azért tud megbocsátani, mert az apja végül megnyílik előtte. Elismeri, hogy hibázott, sőt kölcsönösen kérnek bocsánatot egymástól. Nagyon intim pillanat, amikor az élethosszig cipelt páncélok egyszer csak lehullanak. Ez a nyílt, emberi, gyengéd gesztus vezette el Esztert ahhoz is, hogy megváltozzon benne a kép, amit az apjáról alkotott. Az ő fejében az apja sokáig démonként élt, és ez a démon egyik napról a másikra ott áll előtte szeretetre éhes emberként, kiszolgáltatottan. A két képet nem tudja összeegyeztetni magában, nem érti, mi történik: az apa, akit eddig mindenért okolt, aki gonosz volt a szemében, most esendőnek, gyámoltalannak tűnik. Az apa, aki eddig távolságtartó és rideg volt, most szelíd, barátságos, sőt közvetlen. Kifejezi, mire van szüksége, hogy érzi magát, örül, hogy a lánya ott van mellette. Ez a feloldódás indítja el Esztert az úton, hogy megpróbálja újraépíteni a kapcsolatát az édesapjával.

Miért kér bocsánatot Eszter?

A könyv címében megjelenő kijelentéssel kapcsolatban kér bocsánatot.

És az apa?

Azért, hogy nem úgy bánt Eszterrel, ahogyan kellett volna.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Szerinted miért várunk meg egy végső pontot az elakadásaink feldolgozására?

Sokszor és sokáig mi magunk sem látjuk, min kellene változtatni. Sokszor pedig olyan emberektől várjuk a változást, akik még nem tartanak ott lelkileg, hogy feldolgozzák, mi lappang bennük a mélyben. Sokan csak az életük végén néznek szembe önmagukkal, és sajnos vannak, akik még akkor sem. Megannyian úgy halnak meg, hogy nem jutnak el odáig, hogy legalább abban az utolsó pillanatban őszinték legyenek, legalább önmagukhoz: mit csináltak jól, és miben követtek el hibákat.

A megkövesedett szerepek, sémák és otthonról hozott minták annyira fogva tartanak minket, embereket, hogy van úgy, hogy képtelenek vagyunk kilépni belőlük.

Te sokáig haragudtál apukádra?

Igen, túl sokáig. Beleragadtam ebbe az állapotba, ami nem jó. A harag egyfajta játszmává alakult, aminek nem csak én voltam a szereplője. És ennek köze van ahhoz, ami miatt nehéz volt a Nem vagy többé az apám című könyvemet megírni. Idő kellett, míg rájöttem, hogy nem csak az apával lehet „probléma”. Ma már könnyen beszélünk az apák hibáiról, de még mindig kevés szó esik az anyákról. Vagy szentként tiszteljük őket, vagy belőlük lesznek a gonosz, rossz anyósok, a mesebeli boszorkányok. Holott az igazság valahol a kettő között van.

Talán azért is nehezebb az anyák viselkedését reálisan látni, mert még mindig ők azok, akik a család alapkövét jelentik, és akik valóban sok áldozatot hoznak a családért. Az anyák világrengető botrányként élik meg, ha azt mondjuk, ők is hibásak bizonyos dolgokért. Az anya, aki áldozatot hozott, aki mindent a családért tett, aki szenvedett! Aki életét és vérét adta, hogy az a gyerek felnőjön? Sok gyerek számára az anya a biztos pont, aki adott esetben a cinkosod, aki megvéd, aki törődik veled, akinek hálás vagy egy csomó mindenért, pont őt, az ő cselekedeteit megkérdőjelezni nagyon nehéz. Nekem sokat segített a feminizmus elmélete abban, hogy megértsem a tradicionális férfi-nő kapcsolatban zajló játszmákat. Mert nemcsak a férfi lehet elnyomó, hanem van mellette egy olyan nő, aki áhítja az alárendelt pozíciót, miközben szenved tőle. Ez egy nagyon furcsa lélektani helyzetet hoz létre a nőkben, amit sajnos sokszor a gyerekeken vezetnek le. Az olyan családban, ahol nem egyenrangúak a felek, az anya komoly károkat tud okozni a gyereknek a bizonytalanságával, a hangulatingadozásaival, a kirohanásaival, a szeretetmegvonásával. Ezeket a viszonyokat nagyon fontos lenne átdolgozni.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Ahogy korábban említettem, én egy kifejezetten boldog családban élek pillanatnyilag, de nekem és a férjemnek is meg kellett tanulnunk azt, hogyan halványítsuk el ezeket a játszmákat otthon. Nekem is vannak hangulatingadozásaim, én is elbizonytalanodom, van, hogy kijövök a sodromból, de próbálom tudatosítani magamban, hogy mi az, amin lehet és kell is változtatnom.

A könyvemben, a ’90-es években Eszter anyukája hiába volt sikeres nő, folyton azután áhítozott, hogy miért nincs mellette egy férfi, aki a vállalkozásában fogná a kezét. Úgy érzi, ő csak akkor teljes értékű, ha egy férfi hitelesíti az ő eredményeit.  Retteg attól, hogy nem képes egyedül teljesíteni, miközben komoly eredményei vannak. Az aggódás és vágyódás közepette pedig nem tudja élvezni a sikereit sem. Ez persze nem kizárólag az ő hibája. A társadalom a ’90-es években lenézte az egyedülálló nőket, és azt éreztette velük, hogy értéktelenek.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem jó, ha az embernek van egy társa, sőt… Csak annak a gondolatnak az elengedését jelenti, hogy te önmagadban nem vagy értékes.

Úgy lesztek értékesek együtt, hogy mindketten önmagatokban is értékesek vagytok.

Eszter azt érzi, hogy állandóan lemarad. Szerinted miért van bennünk ez az állandó elkésettség-érzés? Ez a te életedben hogyan mutatkozott meg?

A mai világban a nőkre dupla, sőt tripla teher hárul. Egyszerre kell családot alapítani, munkahelyi sikereket elérni, gyereket szülni és a tökéletes külsőnket megőrizni, mintha nem szültünk volna. Mindez egyidőben kivitelezhetetlen, így óhatatlan, hogy valamelyik területen úgy érezzük, le vagyunk maradva.

Az első könyvem 35 éves koromban jelent meg. Én akkor ezt nagyon későinek éreztem, holott előtte szültem két gyereket, 40 évesen pedig még egyet. Nagyon nehéz volt egyszerre minden fronton megfelelni, helytállni, úgy, hogy mindegyikre egyformán vágytam.

Korábban azt nyilatkoztad, nincs már benned az a nyomasztó érzés, hogy nem találod a helyed a világban. Mikor és minek köszönhetően „érkeztél” meg ehhez az érzéshez?

Egyértelműen akkor találtam meg a helyem, amikor rendeztem a viszonyt a szüleimmel. Kicsit olyan volt, mint amikor egy varázslepel lehull az emberről: „Jé, felnőttem!” Képes vagyok a világban felnőtt nőként létezni, meg tudom tartani a barátaimat, a kapcsolataimat, kézben tudom tartani az életemet.

Féltél valaha az elmúlástól?  Hogyan fogadod az idő múlását?

Tinédzserkorom óta rettegtem a haláltól. Ez egészen addig így volt, amíg át nem dolgoztam a viszonyomat a családommal, és magamra nem találtam. Akkor ez is egy csapásra elmúlt. Az embernek véges az élete, és ha nem vagy a helyeden, akkor csak megy veled az idő, és úgy érzed, anélkül fogsz meghalni, hogy megcsináltad volna, amire születtél. Ezért féltem én is a haláltól, de ma már tudom, mit akarok, és azt meg is merem valósítani. Az öregedésben az a jó, hogy már nem akarok mindenkinek megfelelni, már nem szeretnék feltétlenül erőltetni dolgokat. Az ember törekszik, igyekszik, de nem olyan görcsösen. Már nem halok bele mindenbe.

Fanni azt mondja, ő lábak nélkül önmaga, de a negatív kommentek azért megviselik. Nemrég egy tévéműsorban az egyik csapattársa táncolt, és a szerepléséhez kapcsolódó negatív kommentek nagyon rosszul estek még Fanninak is. „Azt láttam, hogy mindent beleadott, mindent megtett, és mégis a bántást kapja. Olyan jó lenne szépen élni egymás mellett, anélkül, hogy ilyen megjegyzéseket tennénk egymásra!” – mondja. 
Fannit a születése után elválasztották a szüleitől három hétre, és ennek a következményeit a mai napig érzi. „A sport kapcsán voltam pszichológusnál, ő is mondta, hogy van problémám ezzel. Hiába szeretgettek a nővérek és az ápolók, ilyenkor a gyereknek a szüleire van szüksége. De érdekes, hogy amikor megszületett a fiam, megtapasztaltam ezt a fajta egészséges kötődést, akkor először. Azt, hogy néhány percet is nehezen bírok ki nélküle. Tudom persze, hogy kell az énidő, szoktam is figyelni rá, hogy legyen, de mégis, ez egy nagyon jó érzés, hogy végre tudok így kapcsolódni valakihez.”
Fanni azt mondja, a férje, Álmos tanította meg arra is, hogy kimutassa az érzéseit. Mindig igyekezett valahogy tudatni az illetővel, hogy szereti, de a simogatás, puszilgatás kimaradt.

„Érdekes egyébként, hogy már három éve együtt voltunk, amikor én először feltettem Álmosnak a kérdést: »Nem zavar, hogy nincs lábam?« Azt mondta, így ismert meg, sosem zavarta.

De én azért féltékeny voltam, úgy voltam vele, hogy bárkibe beleszerethet, hiszen bárki, akinek van lába, csak jobb lehet nálam. Szóval volt ilyen problémám, de nagyon jól reagált erre is Álmos, azt mondta, hogy ahogyan mi tudunk beszélgetni, ahogyan kiegészítjük egymást, azt nem pótolhatja senki.”
Fanni elfogadta magát így, lábak nélkül, de ezért meg kellett dolgozni. Az uszodában szégyellte a testét, általában rögtön beugrott a vízbe, hogy ne lássa senki. Tudta persze, hogy a víz átlátszó, de valamiért mégis biztonságban érezte magát ott. „Azt hiszem, 25 éves koromra tudtam levetkőzni ezeket a gátlásokat, és elfogadni magam. Érdekes, hogy ez egybeesett azzal, hogy megszabadultam a műlábaimtól. Addig műlábakkal és két mankóval közlekedtem, és nem szerettem.”
Sokat kellene még fejlődni, sok helyen akadálymentesíteni, de Fanni azt meséli, múltkor épp ment valahova tömegközlekedéssel a kisbabájával, és teljesen akadálymentesen eljutottak oda, ahova akartak. „Magamra kötöm a kisfiamat, és úgy ülök a székbe. Sokszor megyünk így, ketten. Persze volt már olyan, hogy hisztizett, de akkor megetettem, és az megoldotta a problémát. Szóval nem félek attól, hogy valami történik, vagy ilyesmi.”

Ez is nagy dolog, mert azt meséli, félt attól, hogy a gyerekét majd csúfolni fogják miatta, vagy esetleg nehezebben fogja tudni ellátni a picit, de a férje ebben is segítette, azt mondta, nagyon jól bánik a gyerekekkel, így biztosan jó anya lesz. 

Fanni sokszor látja az embereken, hogy nem tudják elképzelni, hogyan él otthon. „Pedig nagyon ügyesen közlekedek a padlón, bármennyi kilót tudok cipelni is. És lehet, hogy nem tudom a babámat két perc alatt kivinni a hálószobából, de három és fél perc alatt már igen. Vágyom rá, persze, hogy ne legyenek előítéletesek az emberek, lássák, hogy meg tudom csinálni, és voltak is ilyen megkeresések, hogy lefilmeznék, ahogyan élünk. De úgy voltam vele mégis, hogy nem szeretném az otthonunkat mutogatni.”

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Valóban egymillió alkoholbeteg országa vagyunk? Vagy a lappangást is tekintetbe véve inkább másfél millióé?

Azt gondolom, valahol a kettő között. Úgy fogalmaznék, hogy Magyarországon mindenki nagycsaládjában fellelhető egy alkoholbeteg.

A nők ivása inkább a titokzónába esik, tehát ők még ritkábban jelennek meg a statisztikában?

A nők jellemzően inkább rejtetten isznak, aminek kulturális gyökerei is vannak. A férfiakkal elnézőbb a társadalom, a nőkhöz egy kis „kontyalávaló” illik csak, édes likőröket kortyolgathatnak illő viselkedés mellett, de nem megengedett, hogy lerészegedjenek. Ennek a tabunak a hatására a női ivók igyekeznek titokban tartani a függésüket.

Más az az alkoholmennyiség, amit a férfi és női szervezetre nézve károsnak ítélünk, és ahol az alkoholbetegség határát meghúzzuk?

A függőséget nem mennyiségekben kell mérni. A függő emberre az jellemző, hogy nem tudja kontrollálni a szerfogyasztását. Hiába tudja, hogy árt magának, nem tud leállni vele. Az is problémás, ha valaki a nehézségei megoldására használja az alkoholt.  Nehéz megítélni, hogy mi az a mennyiség, ami még nem okoz problémát. Sok kutató úgy tartja, hogy csak az a mennyiség nem káros, amit nem iszunk meg. A kevés keveset árt, a sok sokat.

Lehet, hogy napi egy deci vörösbor jót tesz a szívnek, de más szervünknek meg nagyon nem tesz jót, ezzel ne ámítsuk se magunkat, se egymást. Az igazság nem a borban van…

Ha én olyan családtag vagyok, aki már egy ideje gyanítom, hogy a hozzátartozóm naponta többször is a pohár fenekére néz, akkor milyen jeleket kell figyelnem, hogyan lesz a gyanúmból bizonyosság?

Egy zugivó esetén nem könnyű a felismerés bár akivel egy háztartásban él, például házastárs, gyermek azért észre szokta venni.   Vannak magasan funkcionáló zugivók, akik ellátják a munkájukat, építik a karrierjüket, gondoskodnak a családról, azután esténként berúgnak. Ez egy komoly alkoholbetegség, de a család sokáig nem veszi észre. Olyan jeleket lehet érzékelni, hogy este jóval rosszabb összképet mutat, mint reggel, összeszedetlen, elmosódott hangon beszél, hamar kivonul a családi térből, alkoholos a lehelete. Reggel újra felturbózza magát, dolgozik teljes erőbedobással, hazatérve pedig minden este elkortyolja a maga italát, majd csöndesen lerészegedik. Kollégái néha homályosan érzik, hogy másnapos lehet, de ő gyakorlottan tudja az állapotát leplezni.

A magyar hagyományok és a nemzeti múlt is ellenünk dolgozik: hagyománnyá vált nálunk a búsongás és az alkoholba temetett bánat. Úgy tudom, csak nálunk létezik a panaszdal mint műfaj, és rengeteg szokásunk, közmondásunk, kínálási szlogenünk kötődik az alkoholhoz.

Fontos tudnunk, hogy az alkohol ugyanúgy drog, mint az illegális szerek, amiktől annyira félünk. Az alkoholt a pszichoaktív szerek közé soroljuk, aminek a rendszeres fogyasztása hozzászokáshoz, függőséghez vezethet. Mind fizikai, mind pszichés elvonási tünetek is megjelenhetnek a függőség kialakulása után, pont úgy, mint bármelyik tiltott szernél. . Hogy ennek ellenére miért legális?   Minden kultúrának megvan a maga domináns drogja, amit elfogad, a többit pedig igyekszik kerülni. Európában az alkohol a domináns drog, része lett az életünknek, beépült a kultúránkba Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne veszélyes, vagy hogy megtanultuk volna helyesen használni, de el kell fogadnunk a jelenlétét, és úgy kell szabályozni a használatát, hogy minél kevesebb kárt okozzon.

Mennyire jelennek meg az alkoholfüggő emberek a támogatói rendszerben?

Nagyon kis részük jelenik meg. Többnyire az tartja vissza őket, hogy nem ismerik be az alkohol hatalmát maguk fölött: az alkoholizmust a tagadás betegségének szokták nevezni. Nagyon sokára tudatosul bennük a függésük, mert a probléma része a beismerés teljes elutasítása. El kell jutni egy olyan szintre – ezt hívjuk mélypontnak –, ahol ő maga jön rá, hogy ellehetetlenült az élete, veszélyben vannak a kapcsolatai, a munkája, a megélhetése, tehát segítséget kell kérnie.

Ha biztos vagyok benne, hogy a hozzátartozóm ezzel küzd, de nem ismeri be, mit tehetek?

Lehet vele beszélgetni erről. Elmondhatjuk neki, hogy „én ezt látom, nekem ez szomorúságot okoz.” Adhatunk neki címeket, telefonszámot, hogy itt tud segítséget kérni. A beszélgetés nagyon komoly segítségadást jelent. A mélypont ugyanis nem törvényszerűen azt jelenti, hogy valakinek teljesen összeomlik az élete, vagy mindent elveszít, elválik tőle a házastársa, vagy az orvos megkongatja a vészharangot – ilyen mélypont is van –, hanem elég lehet az is, hogy elveszíti a jogosítványát, vagy felismeri, hogy rossz úton jár. Ha elindul a mély beszélgetés, akkor a hozzátartozó elérheti, hogy még a mélypont vagy a visszafordíthatatlan egészségügyi károsodás vagy egzisztenciális zuhanás előtt eljussanak a beismerésig.

A hozzátartozó akkor jár el jól, ha én-közléseket használva tükröt tart az alkoholbeteg elé: nem őt minősíti, hanem a saját érzéseit mondja el.

Jó eszköz kilátásba helyezni, hogy „ha te nem változtatsz, elhagylak”?

Ha ezt csak zsarolásnak, valójában üres eszköznek, fenyegetésnek akarja használni a játszmában, akkor nem javaslom. De ha valóban úgy döntött, hogy nem akar tovább olyan körülmények élni, ahogy eddig, akkor ezt képviselje.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mennyire igaz az alkoholizmusra, hogy ez is egy „többszereplős darab”?

Kialakulhatnak, és ki is szoktak alakulni a családban alkoholista játszmák, amelyek jócskán megnehezítik a függő számára, hogy megváltoztassa a szokásait. Eric Berne írta le ezt a folyamatot, ő úgy látta, hogy a házastárs felvehet egy megmentő szerepet, ami abban akadályozza meg a társát, hogy szembesüljön a saját felelősségével. Ha az alkoholista összehányja a konyhát, a Megmentő reggelre szépen kitakarít, és mire felébred az alkoholista, úgy tűnik, mintha mi sem történt volna. A Megmentő nyeresége a saját magáról mint hősről, jó emberről alkotott képe. Egy másik szerep az Üldözőé. Ő faggat, nyomoz, kitágult orrcimpákkal hajtja, hogy hol van eldugva az alkohol, számonkér, védekezésbe szorít. Ezek a szerepek fenntartják az alkoholbetegben a függést. Ha a hozzátartozó felismeri, hogy ő maga ott tart, hogy leszokna az alkoholról a függő társa helyett, akkor ez annak a jele, hogy játszmában vannak. Segíteni azzal tud, ha ő kilép a játszmából. Ha a hozzátartozó marad ezekben a szerepekben, még a gyógyult alkoholbeteg is visszatérhet a függéséhez. A „már megint ittál, megmondták, hogy tönkreteszed magad” féle felsőrendű felnőtt szerep helyett érdemesebb felnőtt–felnőtt egyenértékű szintről megszólítani őt. „Számomra ez nagyon nehéz, mit szólnál, ha segítség után néznénk?” Nem érdemes ítélkezni és uralkodni, inkább megerősíteni és bátorítani.

A Megmentőket milyen háttér, gyerekkor termeli ki? Ők honnan érkeznek?

Nagyon valószínű, hogy a Megmentő származási családjában is jelen volt az alkohol valamelyik szülőjénél, és ő tudattalanul ugyanilyen házastársat választ, sőt néha többször is megteszi. Ők valahogy nem tudatosan is megérzik az udvarló férfiban annak a lehetőségét, hogy alkoholfüggő lesz.

Ha például a Megmentő apja alkoholbeteg volt, akkor ő a szeretetnek ezt a formáját érzi ismerősnek, és mivel ez ismerős, ez neki a biztonságos is.

Ha megkérdeznénk tőle, hogy olyan férjet szeretne-e, mint az apja, hatalmas nemet mondana, de azért együtt rezeg a szinte láthatatlan jelekkel, amelyek a függőségre utalnak. Ha nem dolgozik ezen, újra és újra csapdába kerülhet.

A házastárson kívül milyen szereplői lehetnek az alkoholista játszmának?

Még a professzionális segítő is képes belecsúszni a játszmába, ha nincs résen. Lehet egy szomszéd is, akit megkér a szenvedélybeteg, hogy hozzon neki alkoholt, és ő segíteni szeretne – a játszmaelméletben ő a Barát. Ebbe a szerepbe kerülhet egy pultos vagy egy kolléga is. Persze, a játszma főszereplője maga az alkoholista.

A gyerek milyen szerepbe kényszerül?

A gyerek leginkább meg akarja menteni a szülőjét, és ez borzasztó, hiszen olyan terheket kell cipelnie, amit nem bír el. Nem az ő feladata, hogy a szülőjéről gondoskodjon, hanem pont fordítva: a szülőnek kéne róla gondoskodnia, és a biztonságot megteremtenie számára.   Nem a gyereknek kell az ittas édesanyját felraknia az ágyra és kitakarítani utána. Ez a gyerek szeretetének a kihasználása. Ezek az élmények nagyon rombolóak, és meghatározhatják a gyermek későbbi életét, kapcsolódásait.

Pozitív vagy negatív hajtóerő ebben a történetben a sajnálat?

Inkább az együttérzés az, ami pozitív. Benne egy beteg embert kell látnunk, aki nem azért lesz az alkohol rabja, mert akaratgyenge, vagy kínozni akarja a családját. A cukorbeteg sem tud nem cukorbeteg lenni, hiába akarja mindennél jobban.  Az alkoholizmus gyógyíthatatlan, sokszor halálos kimenetelű betegség. Viszont tünetmentessé tehető, és az alkoholbeteg teljes életet tud élni. Az alkoholizmus az allergiához szoktuk hasonlítani, például a mogyoróallergiához. A mogyoróallergia is gyógyíthatatlan, és ha az allergiában szenvedő ember mogyorót eszik, bele is halhat. De ha egész életében figyel arra, hogy kerülje a mogyorót, akkor semmi problémája nem lesz az allergiájával. Ugyanígy az alkoholbeteg, ha nem veszi magához az allergént, vagyis az alkoholt, nem lesznek tünetei. Ezt kell elérnünk.

Ha sikerült a belátásig jutni, mi legyen a következő lépés? Hogyan jutunk el egy szenvedélybeteg-segítőbe, mi vár ott ránk?

Egy kötelezettségektől mentes első beszélgetés. Ha idáig eljutunk, az már komoly remény. Innen mehetünk önsegítő csoportba vagy az egyéni megsegítés felé. Ha bevonható a hozzátartozó is, az még jobb, párterápiára is van lehetőség, akár az egész család járhat hozzánk családterápiába, amivel kiválóan kezelhető a betegség. Olyan is lehet, hogy csak a hozzátartozó jelentkezik, mi onnan is el tudunk indulni. Segítünk meghúzni a határait, hogy meg tudja fogalmazni, mire van szüksége, és mi az, amit nem visel el, hogy egyáltalán meg tudja markánsan rajzolni a saját kontúrját. Már egész kis korunktól jó lenne önismeretet tanulni, stresszfeldolgozást, kommunikációt és az érzelmeink kezelését is.

Önismeret birtokában lenni azért jó, mert nem megyünk bele játszmákba, felismerjük a saját érzelmeinket, felvállaljuk őket, meg tudjuk fogalmazni, mit várunk el a másik embertől, el tudjuk dönteni, kit engedünk be a hetedik ajtónkon…

Akinek van önismerete, az tudja vezetni az életét, tudja, hogy miképpen használhatja a személyiségét, a képességeit, és a szomorúságát, a gyászát is tudja vinni.

Az ivás közösséget teremt, sok embert ez vonz igazából, nem is pusztán az alkohol élvezete. Ha ezt elismerjük, milyen alapszabályok mentén maradhatunk az alkoholbetegségen innen?

Az első ilyen egyszerű szabály, hogy ne igyunk mindennap. Legyenek alkoholmentes napok.  minél több, annál jobb, de hetente minimum kettő. A második, hogy ne igyunk töményet! Ha alkoholt iszunk is, azt mindig kössük étkezéshez, ünnephez, és mindig családi körben tegyük. Ezt hívjuk szociális ivásnak vagy alacsony kockázatú ivásnak, amelytől nagy valószínűséggel nem alakul ki függés. Egy családi ünnep, például az idei Karácsony alkalmával ihatunk néhány deci bort, de csak ha nincs olyan betegségünk, ami miatt az orvos eltiltott az alkoholtól. És a részegségig semmiképpen ne jussunk el.

Mit tudtok adni egy gyógyult alkoholbetegnek, aki azt élheti meg, hogy kiürült az élete, nincs benne se játszma, se vigasz, se felejtés, se örömforrás?

Meg kell találni azokat a pozitív függőségeket, amelyek nem okoznak kárt az életében. A legmagasabb szint ebben az, amikor alkoholbetegből mentor lesz, és nemcsak másokat tart meg ezáltal, hanem saját magát is. Lehet sport, hobbi, művészet… Lényeges, hogy teremtsünk közösségeket, vagy találjunk valami már működőt, ami közel áll a függő személyiségéhez. A közösségeink, a kapcsolataink tartanak meg minket, függőket és nem függőket egyaránt. A mi közösségünk, a GAMMA-GT (egy májfunkciót mérő markerről kapta a nevét) a gyógyuló alkoholbetegeink közössége.

Milyen hosszú nálatok a várólista?

Ingyenes pszichológusunk, család- és párterápiánk vár és fogad minden rászorulót. Sokféle képzettséggel rendelkeznek a munkatársaink, van gyászcsoportunk, párterapeutánk, pszichológusunk, szociális munkásunk, szociálpedagógusunk, alkotásterápiával is foglalkozunk, és hozzátartozói csoportot is viszünk. Mindig van olyan program, amelyhez lehet csatlakozni, nincs beláthatatlan várólistánk. Akár holnap fel lehet hívni minket.

A RÉV hálózat elérhetőségei: https://www.karitasz.hu/rev/rev-halozat

Már pici gyerekként megéreztem, hogy énekes leszek. Néhány évesen kérdeztem anyukámtól, hogy ki ez vagy az a néni a tévében, rádióban, aki énekel. Ő mondta, hogy egy primadonna, mire állítólag azt mondtam: na, én is az leszek. Anyukám és nagymamám is nagyon szerették a magyar nótát, az operettet. Nagymamám igazi parasztasszony volt, gyúrta a tésztákat, sütötte a kalácsokat, a tortákat, közben szólt az operett, szóval nem is csoda, hogy az lettem, aki. Tizenkét éves koromtól tanulok magánéneket, 2007-ben végeztem, majd Kaposváron kezdtem a pályafutásomat a Roxínházban. Onnan Tapolcára kerültem, majd játszottam egy tatabányai társulatnál, de alapvetően mindig szabadúszó voltam, minden nehézségével és szépségével együtt.

Ha választanod kellene, operett vagy musical? Az énektechnikai képzési szempontok eléggé meghatározzák a pályát...

Mindenképpen operett, függetlenül attól, hogy a musicalnek is óriási szerelmese vagyok. Az operett közelebb áll a lelkemhez, a habitusomhoz, a hangomhoz. Az énekhangképzés valóban meghatározó, nem lehet oda-vissza ugrálni. Tizenöt éve még meg tudtam csinálni, hogy egyik műfajból a másikba mentem, de egy idő után annyira rááll az ember torka egyik vagy másik típusú hangképzésre, hogy nehézkesebb az átállás. Sok baritont ismerek, aki majd meghal, hogy tenor legyen, de nincs mit tenni, ami van a torkunkban, azzal kell dolgozni. A 2000-es években a musical hihetetlenül trendi műfaj volt, mindenki a Rómeó és Júliát, az Elizabeth-et, a Mozartot, Az operaház fantomját akarta énekelni. Én Gencsy Sári operaénekesnél tanulhattam, aki a klasszikus hangképzést képviseli, ami az operetthez való. Az operettben a jelmez, a színészi játék, a hangi adottságok és a tánctudás is fontos, és egy esten egy operett teljes történetét és valamelyik karakterét három-négy percbe sűrítve kell bemutatnod, ami nagy kihívás. Bár manapság is nagyon népszerű az operett, sokan úgy gondolják, ez az idős emberek műfaja. Mi meg azt látjuk a színpadról, hogy nem, a fiatalok közül is sokan élvezik a műfajt.

Az operett mintha bele lenne kódolva a magyar emberek lelkébe, mindenkinek az ereiben folyik egy kis Hajmási Péter.

Egyszerű igazságokat fogalmaz meg, és mindig pozitív a végkifejlet. Tudjuk, hogy a világ sajnos nem így működik, de ez egy felnőtteknek szóló mese komoly kivitelben, gyönyörű ívű dallamokkal, táncokkal, gyönyörű jelmezekkel, ahol mindenki megtalálja a párját, a félreértések tisztázódnak, a bonyodalmak megoldódnak, és a végén boldogság van. Belül a néző kattog, hogy mi volt az irodában, meg a gyereknek még nem vettem meg a karácsonyi ajándékot, de ott ki tud kapcsolni teljesen. Ott megszabadul azoktól a mázsás súlyoktól, amiket elsodor és elmos a zene – és talán így egy kicsit mindenkinek könnyebb lesz a lelke.

A kenyérművészet teljesen új vonalat hozott az életedbe, de valahogyan ki is egyenlítette körülötted a dolgokat, ugye?

Pontosan, mert az estéimet az operett foglalja le. Négy évvel ezelőtt nagyon nehéz magánéleti szakaszban voltam, és éreztem, hogy kellene valami, ami egy kicsit kirángat ebből. Eszembe jutott a kovászos kenyér, mert azt még soha nem csináltam előtte, bár mindig is sütöttem-főztem. Életem első három-négy kenyere katasztrófa volt, mindent elrontottam, amit lehetett. Én, aki a konyhaművészet koronázatlan királynőjeként gondoltam magamra, először nagyon megsértődtem a kovászra. Utólag azt mondom, jó, hogy nem sikerült az első pár próbálkozás, mert ha sikerült volna, kipipálom, hogy ez is megvolt. Így viszont elkezdtem beleásni magam ebbe a területbe, főként a mikrobiológiai részébe. Az érdekelt, hogyan jön létre a kenyér a lisztből és a vízből. Buddhista szerzeteseket idéző állapotba hozott a kenyérkészítés, teljesen lenyugtatott. Ahogy érzed a tésztát a kezedben van abban valami nagyon ősi, ösztönös dolog. Nézed azt a ragacsos masszát, ami nem úgy néz ki, mint amiből egyszer kenyér lesz, de óráról órára változik, és látod, ahogy elindul benne az élet.

A kenyér az egyszerűség jelképe. Semmi körítés, csak liszt, víz, só meg egy kis varázslat, amit a baktériumok és gombák beleadnak.

A kovász is nagyon érdekes szimbólum, sokféle jelentése lehet...

Nekem az élet teljessé válását jelképezi. Napközben kísérletezek, dolgozom egy ősi biogabonákat forgalmazó cégnek, termékfejlesztek, recepteket írok. Aztán este fölteszem a műszempillát, kiválasztom valamelyik királylányruhámat, fölmegyek a színpadra, és az operetté vagyok. Így lett teljes az életem.

Kép

Kép forrása: Palotás Ágnes

Több területen is megéled így a nagyon erős, kreatív női energiát. Énekelsz kenyérkészítés közben?

Soha! Engem annyira kikapcsol a kenyérkészítés, hogy teljes csöndben dolgozom. Amikor kiborítom a szakajtóból a kenyeret, ráteszem a kis sütőformára vagy tepsire, berakom a sütőbe, ott egyedül akarok lenni. Szeretem átélni a folyamatot újra és újra. Amikor bevágom a kenyeret, látom a kis buborékokat, bepillantok rajtuk, mint egy pici ablakocskán, és nézem, hogy jaj, de gyönyörű a gluténháló belülről. Ha zenét hallanék közben vagy énekelnék, elindulna a lábam, és odalenne a varázslat. Mintákat is úgy készítek a kenyerekre, hogy egy füzetbe rajzolgatom, mi lenne szép, érdekes, és aztán kipróbálom.

Miért jönnek el hozzád az emberek kenyeret sütni?

Egyrészt nagyon sokan rájönnek, hogy a bolti kenyér összetétel szempontjából nem a legmegfelelőbb a testnek. Másrészt megélik a kreativitásukat, hiszen olyan lisztet, ízesítést, magokat használnak, amilyet csak akarnak. Rájuk zúdítok rengeteg elméletet, mert szeretném, hogy lássák, értsék, miért kell ezt vagy azt csinálni, de aztán jön a nap fénypontja, amikor a kis megformázott kenyerek kikerülnek a szakajtóból. Jön a díszítés, amit annyira elmélyülten és koncentráltan csinálnak, hogy közben ragyog az arcuk. Mindig nézem a résztvevőket alkotás közben, nagyon édesek, ahogy megélik ezt a kreatív energiát.

Elkészítik a kenyeret, aztán hazaviszik, megeszik, és a részükké válik, amit alkottak.

Mindig készülök előre bedagasztott kenyérrel is. Hajnalban kelek, bedagasztok két kenyértésztát, azt beformázzuk, berakjuk szakajtóba, kisütjük, de készítünk együtt is még egy tésztát: a legelejétől mindenki összerakja a tésztáját, azt is megformázzuk, berakjuk kis formákba, és azt mindenki nyersen viszi haza. Alig várják, hogy hazaérjenek, bevetésre alkalmas állapotban legyen a kenyér, és végre az a sok minden, amit mutattam nekik, összeálljon, és otthon önállóan meg tudják csinálni. Utána mindig rengeteg fotót kapok a művekről. Egyébként nálam mindig hatalmas kajálások vannak műhelymunka közben: kencék, zöldségek, gyümölcsök, limonádé, sütök tortát is, a szünetekben meg csipegetünk, beszélgetünk.

Említetted, hogy ősi gabonákkal is foglalkozol. Van például ősi magyar gabona?

Nincs. Ezek az ősi gabonák a mai Törökország és Irán területéről származnak. A legősibb az alakor, a tönke, a tönköly és a kamut, amelyek genetikai módosítástól mentes gabonák. A most termesztett gabonák ezek módosított változatai. Azért kezdték el az 1900-as évek elején a génmódosítást, hogy nagyobb legyen a hozam, ezeknek az ősi gabonáknak ugyanis nagyon kevés a hozama. Ugyanakkor a beltartalmuk tökéletes, nagyon finomak, magasabb a fehérje- és vitamintartalmuk, mint a mai búzáknak. Sokkal jobbak tápérték szempontjából is. Más az enzimszerkezetük, mint a ma széles körben használtaknak, ezért máshogy kell őket felhasználni, máshogy szívják fel a vizet.

Ahhoz, hogy egy kalácsot mondjuk alakorból el tudjunk készíteni, biztos, hogy át kell variálni az arányokat, hogy ne folyjon ki a kezeink közül a tészta.

A genetikai módosítások miatt a mostani gabonák genomszerkezete teljesen megváltozott, a mi emésztőrendszerünk viszont ahhoz van szokva, ahogyan évezredeken át őrölték a gabonát. A teljes növény belement, nem szitálták, mint a fehér lisztet, aztán kovásszal egy-két napig kelesztették, majd megsütötték. Ehhez képest a módosítottakat száz éve mindenfélével keverjük, aztán még telerakjuk tartósítószerrel is a liszteket, kenyereket. Manapság gyorsan megsütik, bezárják műanyag zacskóba, és felrakják a boltok polcaira. A mi emésztőrendszerünk még nem adaptálódott ehhez, hiszen száz év, az semmi.

Kép

Ágnes kalácsai – Forrás: Palotás Ágnes

Miért lettél pont kenyérművész? Miért a kenyér? Hiszen tortákat, kifliket, muffinokat, mindenféléket készítesz...

A kenyérművész elnevezés viccnek indult, egy nagyon kedves barátom mondta nekem, és rajtam maradt. Sok süteményes recept is fönt van a honlapomon, képviselőfánk, muffin, mignon meg dobostorta, sós péksütik, amiket mindig is szerettem csinálni, de valamiért a kenyér mozgatja meg az embereket. A kenyér ősi ösztönöket szólít meg. Ha a kenyér elkészítését ismerjük, onnan kicsit könnyebb továbblépni mondjuk egy vajas kifli vagy egy édes kalács, egy kovászos fánk vagy egy pizza felé. Különben a török konyhaművészettel is felettébb szimpatizálok, onnan is szoktam kovászosítani dolgokat, például szimitet (ez egy gyűrűalakú szezámmagos kenyér) meg olyasmit, ami kint nagyon népszerű. A török meg a magyar konyha elég sok rokon vonást mutat.

Mi a te személyes missziód a kenyérsütéssel? Mi az, amit mindig elmondasz azoknak, akik elmennek hozzád?

Bárki bármilyen kenyeret süt otthon, akár élesztővel, akár olcsó liszttel, az önmagában már fantasztikus, és mindenkit biztatok, hogy csinálja.

Nem baj, ha nem szép, ha kezdetben még szétfolyik, ha lapos, ha kemény, ha reped, mert az ember saját keze munkája meg a szeretete is benne van, s ha az általa sütött kenyeret teszi a család asztalára, az óriási élmény.

Mire tanított meg téged a kenyérkészítés az életed kapcsán?

A lassításra és a nyugalomra. Én egy kapkodásra hajlamos, izgága személyiség vagyok, a színpadon is mindig ugrabugrálok, ha elkap a gépszíj. A kovásznál nem tudsz kapkodni. Hiába akarsz gyorsan kovászos kenyeret készíteni, nem tudsz. Tíz–tizenkét óra, mire életre kel a kovász, hiába sietsz, hiába téped a hajad, mindennek meg kell adni az idejét. Arra tanított meg a kovász, hogy nem szabad annyit görcsölni, nem kell mindig mindent azonnal és gyorsan megcsinálni. Ahhoz, hogy egy ilyen csoda létrejöjjön, hogy azok a kis parányi lények ott dolgozzanak, hogy amikor kiveszed a sütőből a kenyeredet, akkor papírvékony héjú legyen, és gyönyörű, vattaszerűen puha a belseje, bizony időre van szükség. És mindennek eljön az ideje. A kovászos kenyérnek is.

Rita így emlékszik vissza a gyerekkorára: „Testnevelés tagozatos általános iskolába jártam, nagyon jó érzés volt, hogy edzhettem a testemet. És mindig élmény volt a játék, a kézilabda, a röplabda is. A sport kitartóvá tett, megtanultam azt, hogy a korai kelésnek és a sok befektetett munkának van eredménye – emlékszik vissza. – Vízilabdázni pedig nagyon szerettem, sok örömöt adott, és voltak kitűzhető, elérhető célok.”
Rita 32 évesen hagyta abba az vízilabdázást, akkor már szerettek volna gyereket a férjével. Nem sokkal később megszületett Flóra, aki most kilencéves. Dongalábbal született, ezt a terhesség alatt nem diagnosztizálták, így a pár nem tudott előre felkészülni erre. „Először megijedtem, mert nem számítottam erre. Azt láttam, hogy minden rendben van vele, nyugodt baba, a szoptatással sem volt gond, csak nem úgy állt a lába, mint a többi újszülöttnek.” Aztán az ijedtség után Rita átváltott feladatmegoldó üzemmódba, azt mondja, ez máskor is így szokott működni nála. „Nem engedtem meg magamnak, hogy nagyon kétségbeessek, hanem elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi a teendő. Kihez fordulhatok? Ki a legjobb szakember?” – idézi fel. Rengeteg orvosnál jártak, Flóra kétéves volt, amikor kiderült, hogy egy Charcot-Marie-Tooth nevű ritka betegsége van. 

Azt, hogy Flóra kerekesszékben van, Rita ma már egy egyszerű tulajdonságnak tekinti. 

„Ott van Gizi, a szőke hajú kislány, és Flóra, a genetikai betegséggel született gyerek. Persze, ezzel nehezebb együtt élni, mint a szőke hajjal, de összességében nagyon sok dolgot tanulunk tőle, és a társadalomnak is hasznos az, hogy elmeséltük a történetünket” – mondja Rita.
És ez Flórának csak egy tulajdonsága, rengeteg minden jellemző még rá. Falat mászik, zongorázik, érdeklődik a fényképészet és a nyelvek iránt is, és szereti a rock and rollt, táncolni is jár a kerekesszékkel, hiszen van ritmusérzéke, a csípőjét és a kezét is tudja mozgatni. „Egyébként mi is ugyanazokkal a problémákkal nézünk szembe, mint más szülők. Hogyan érhetjük el, hogy leszakadjon a tévéről és a telefonról? Ez nálunk is nagy kérdés. Amikor sikerül, akkor nagyon jókat játszunk, tegnap este például römiztünk.”

Ritáék nemrég rátaláltak egy amerikai szakemberre, aki az ezzel a genetikai betegséggel élők ortopéd kutatóorvosa és sebésze. 

Rengeteg betegnek segített már. Itt, Európában volt már vele egy konzultációjuk, és úgy tűnik, hogy két hatórás műtétre lenne szüksége Flórának. Erre Amerikában kerülne sor, és Rita azt mondja, maximálisan megbíznak ebben az orvosban. Viszont a műtétsorozat sajnos nagyon drága, nagyjából 100 millió forintnak megfelelő dollárba kerül, és ez az ár – az árfolyamok változása és egyéb tényezők miatt – folyamatosan változik. „Nagyon szeretném, ha ez megvalósulna. Flóra a lábfején és a lába élén most is tud járni, sokszor belegondolok, mi mindenre lenne képes, ha sikerülne a műtét, és a talpa a megfelelő helyre kerülne…”

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Hogyan lett belőle zongorista?

A lipcsei Friedrich és Marianne Wiecknek 1819-ben egészséges leánygyermeke született, akit Clarának neveztek el. Nancy B. Reich életrajzi könyvében leírja, hogy a kislánynak az édesapja választott nevet, a Clara jelentése ugyanis „világos, ragyogó”, és Friedrichnek már születésétől fogva nagy tervei voltak a gyermekkel. Az apa zongoratanár volt, az anya pedig kiváló énekesnő, így a gyerekek – Clarának még három testvére született – számára természetes állandóság volt a zene.

A kislány eleinte nem tűnt ragyogó tehetségnek, sőt szülei azt hitték, hogy néma, mivel négyéves koráig nem szólalt meg. Bár beszélni alig tudott, már igen apró korában elkezdett zongorázni. A szülei házassága nem volt idilli, Clara édesanyja ötödik gyermeke születése után egy másik férfi karjaiba menekült kemény és nehéz természetű férje elől. Az akkori törvények alapján Marianne Clarát csak ötesztendős koráig tarthatta magánál, utána az apjához került. Reich leírja, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a kislány hozzá került, Friedrich Wieck kemény kézzel irányította a sorsát.

A kislány Clara kiváló tanítványnak bizonyult. Mindössze kilencesztendős volt, amikor először fellépett a lipcsei Gewandhaus koncertteremben. Ebben az évben a 18 esztendős Robert Schumann is Friedrich tanítványa lett. Clara hatalmas sikereket aratott, Európa-szerte az apja kíséretében turnézott, és 12 éves korában már Chopin előtt is játszhatott.

A kislányt ekkor már kiemelkedő tehetségnek tartották, aki hercegek és Európa elitje előtt lépett fel.

Mindeközben Schumann feladta, hogy zongorista legyen, miután a jobb kezével (valószínűleg egy betegség miatt) nem tudott játszani, és inkább a zeneszerzés irányába indult.

Clara és Robert Schumann kapcsolata

Az első jelentős életrajzot Claráról Berthold Litzmann írta a 20. század elején, akinek a család betekintést adott Clara naplóiba és levelezéseibe. Ezekből kiderül, hogy a kislány a kezdetektől gyerekes rajongással vette körül Robert Schumannt, első fennmaradt levelét mindössze 13 évesen írta neki. A fiatal zeneszerző csodálta Clara tehetségét, és leveleik gyakran a zenéről szóltak. Ahogy Clara nőtt, az érzelmei is komolyabbra fordultak a fiatal férfi iránt, azonban kénytelen volt keserűen csalódni, amikor a zeneszerző 1834-ben udvarolni kezdett barátnőjének, Ernestine von Frickennek. Litzmann szerint ez óriási csapás volt az igen fiatal Clarának, aki abban bízott, hogy Schumann egy nap majd őt veszi feleségül.

A zeneszerző egy hosszabb távollét után elkezdte másképp látni Clarát. Egy évekkel későbbi levélben így írta le ezt Clarának: „Nem tudom, milyen voltál azon az első délutánon. Magasabbnak tűntél nekem és furcsának. Nem voltál már gyermek, akivel együtt nevethettem és játszhattam – olyan bölcsen beszéltél, és a szemedben a szeretet fényét láttam mélyen elrejtve.” Ennek a viszontlátásnak a hatására szakított Ernestinnel.

Robert Schumann végül Clara tizenhatodik születésnapja után vallott szerelmet, és titkos udvarlás vette kezdetét.

Amikor 1836 elején Friedrich Wieck felfedezte a románcot, elküldte a lányát Lipcséből. Clara és Robert közel másfél évig nem látták egymást. Reich leírja, hogy ebben az időszakban Schumann belevetette magát az alkotásba, és egy közös baráton keresztül tudtak csak levelezni. Robert nagyon aggódott, hogy Clara elfelejti őt, de reménykedett, hogy az apa nem fogja elutasítani, ha megkéri a lánya kezét: „Még mindig biztos vagy és hű? Bármennyire is elpusztíthatatlan a beléd vetett bizalmam, még a legerősebb szellem is elveszti a bizonyosságot, mikor nem hall semmit arról az emberről, akit mindenkinél jobban szeret ezen a világon. Ezerszer átgondoltam, és minden azt mondja nekünk, hogy meg kell lennie, ha kívánjuk és cselekedni kell. Csak írj nekem egy egyszerű »igent«, ha megteszed nekem, hogy átadod egy levelemet az édesapádnak a születésnapodon. Most éppen jóindulatú velem szemben, és nem fog visszautasítani, ha az én könyörgésemhez hozzáadod a te kérésedet is” – írta a férfi.

Bár Clara igent mondott, meglepetésükre az apa nem volt hajlandó beleegyezni a házasságba.

Mindeközben Clara egyre sikeresebb zongorista lett, és 18 évesen Bécsben hatalmas érdeklődést kiváltó koncertsorozatot adott. Mivel az apja nem engedélyezte a házasságát, Clara az anyjához költözött, és pert indított az apja ellen, hogy hozzámehessen a szerelméhez. Reich leírja, hogy az apa olyan keserű volt, hogy becsmérlő leveleket írt saját lánya ellen, amiket zenei köröknek küldött el, ahol a lánya épp fellépni készült. A jogi hercehurca után az esküvőre végül 1840-ben került sor. A házasság az apa ellenzése ellenére is sikeres volt, Clara és Robert Schumann tökéletesen kiegészítették egymást. Együtt írtak, és Clara előadta férje műveit. Ebben a kezdeti időszakban Clara több darabot is szerzett. Nyolc gyermekük született (hét élte meg a felnőttkort), miközben sikeresen turnéztak. Clara 1845-ben Drezdában előadta Schumann egyetlen befejezett zongoraversenyét (a-moll Zongoraverseny Op.54), amely nagy sikert aratott. A mű azóta is az egyik legtöbbet játszott zongoraverseny, így minden évben tömegek hallgathatják meg a világ minden táján Robert Schumann szerelmes levelét a feleségéhez.

Kép

Clara és Robert Schumann 1847-ben – Forrás: Wikipedia

A kezdeti boldog évek után a házaspár életét megnehezítette Schumann depressziós rohamokban megnyilvánuló mentális betegsége, amely abban a korban még titokzatosnak tűnt. Nem tudni, hogy pontosan mi volt a betegsége, a Guardian leírja, hogy a mai pszichológusoknak egyfajta mániájává vált utólag, a mai tudás birtokában diagnosztizálni a zeneszerzőt. A férje állapota miatt Clarára hárult, hogy pénzt hozzon a házhoz.

A Schumann házaspár jóban volt a kor zenei elitjével, és különösen jó kapcsolatba kerültek Joachim József magyar származású hegedűművésszel, akivel Clara sokszor koncertezett.

Clara és Brahms szerelme vagy barátsága?

1853-ban a húszesztendős Johannes Brahms egy nap egyszerűen megjelent a Schumann házaspár otthonában, és jelentkezett Robertnél, hogy az hallgassa meg egy darabját. A fiatalember Joachim Józseftől hozott ajánlást, és Jan Swafford, Brahms életrajzírója szerint Robert Schumann el volt ragadtatva a fiatal tehetségtől. A házaspár pártfogolni kezdte a fiatalembert, aki hozzájuk is költözött, és Schumann elkezdte mindenütt hirdetni, hogy Brahms a jövő zeneszerzője. Aztán 1854-ben Robert egy újabb mániákus epizód során beleugrott a Rajnába, hogy véget vessen az életének, de kimentették a folyóból. Bevonult egy szanatóriumba, de Clarának több mint egy éven át nem engedték, hogy lássa a férjét. Ez idő alatt Brahms beleszeretett a nála 14 évvel idősebb Clarába. Már akkor is pletykák keringtek róluk, hiszen Brahms ott élt a Schumann házaspár házában, miközben a zeneszerző szanatóriumban volt.

Clara számára gyötrelmes lehetett ez a helyzet, hiszen továbbra is kénytelen volt turnézni, miközben a férjét nem láthatta, a kicsi gyermekeit pedig otthon kellett hagynia. Clarát bizonyára nem hagyta hidegen a fiatalember heves rajongása, aki 1855-ben a következőt írta neki: „Tehetetlen vagyok, állandóan csak rád gondolok… Mit tettél velem? Nem tudod megtörni a varázslatot, ami alá helyeztél engem?”
Clara 1856-ban végre meglátogathatta a férjét, aki azonban néhány nappal később meghalt.

Kép

Clara Schumann és Johannes Brahms – Forrás: Wikipedia/Képmás képkollázs

Sok zenetörténész és zenerajongó merengett azon, hogy miért maradt Brahms és Clara kapcsolata plátói. Robert halála után elmentek Svájcba, ahol Brahms közölte, hogy Hamburgba költözik. Nem lehet tudni, miért döntöttek a házasság ellenében. A zeneszerző később hírhedt volt kicsapongó életmódjáról, Clarát azonban egész életében szinte bálványként szerette és tisztelte. Olyan is előfordult, hogy együtt nyaraltak. Elképzelhető, hogy félt, hogy átad valamilyen betegséget Clarának, hiszen Brahms híres volt szoknyabolond természetéről, vagy egyszerűen könnyebb volt távolról csodálnia a szerelmét, mint együtt élnie vele... Életrajzírója, Swafford szerint Brahms menekült a komoly kapcsolatok elől, és egyszerűen elfutott Clarától. De az is lehet, hogy Clara nem merte felvállalni abban a társadalmi környezetben, hogy özvegy és sokgyermekes asszonyként összekösse az életét egy 14 évvel fiatalabb férfival. 

Egész életükben barátok maradtak és leveleztek, bár leveleik gyakran inkább szerelmesleveleknek tűntek, mintsem két barát kommunikációjának. Brahmsnak nagyon fontos volt Clara véleménye, és több művét is neki ajánlotta.

Clara Schumann ezt követően folytatta sikeres zongorista karrierjét, és amellett, hogy koncertezett, egy konzervatóriumban is tanított. Férje és Brahms műveiből is több zongoraátiratot készített, igyekezett Schumann hírnevét életben tartani. Nem volt ugyanakkor könnyű élete a férje halála után, ugyanis három gyermekét el kellett temetnie, és több unokáját is magához vette. De ő kiállta az élet viharait. Negyven évvel élte túl a férjét, 1896-ban 76 esztendősen hunyt el.

Források:

• Litzmann, Berthold : Clara Schumann: An Artist's Life Based on Material Found in Diaries and Letters - Vol I
• Reich, Nancy B.: Clara Schumann: The Artist and the Woman, Cornell University, 2001
• Swafford, Jan: „Bittersweet symphonies”. The Guardian, 2003, https://www.theguardian.com/music/2003/apr/26/classicalmusicandopera.artsfeatures2
• http://www.classichistory.net/archives/clara-schumann
• https://www.historyextra.com/period/victorian/my-history-hero-clara-schumann-1819-96/
• https://www.theguardian.com/music/2021/sep/17/robert-schumann-mental-health-diagnosis-radio-3-phil-hebblethwaite

Pálnak – mint sok más gyereknek akkoriban – mást tanítottak otthon a szülei, mint amit az iskolában hallott. A cukrászdát, amely a családjáé volt, államosították, és csak nehezen tudták elérni a szülei, hogy alkalmazottként dolgozhassanak benne. „Rengeteg ilyen abszurd történet volt, és emlékszem, hogy amikor bemutatták A tanú című filmet, én nevettem rajta, de az apám nem. Ő azt mondta, ez így történt” – idézi fel. A szülei jártak templomba. „Szerintem úgy voltak vele, hogy már nem tudnak tőlük mit elvenni, nincs mit veszíteniük. És otthon, étkezés előtt és lefekvés előtt is imádkoztunk” – mondja. 
Pál a baleset előtt aktív társasági életet élt, népszerű figura volt a baráti körében. „A sportolóknak fontos, hogy le tudják vezeti a feszültséget. Ilyen például az, amikor egy győztes asszó után kiabálnak. De nem véletlen az sem, hogy a művészek meg a sportolók gyakran együtt mennek szórakozni. Ezek a hivatások sok koncentrációt igényelnek, utána sokan nem tudnak elaludni, és akkor mennek bulizni. Én is voltam sok ilyen fantasztikus összejövetelen” – emlékszik vissza. 
A baleset után mindent a nulláról kellett kezdenie, vagyis inkább meg kellett küzdenie a nulláért is. „Úgy éreztem, hogy mindent elveszítettem. 

„Nem tudtam enni, felöltözni, megfordulni az ágyban. Az elején beszélni sem tudtam, lélegeztettek, mert nagy ütést kapott a tüdőm. Csak arra vágytam, hogy aludjak, hogy azt álmodjam, hogy minden a régi, minden rendben van. 

Az első év borzalmas volt. Mondtam olyat is, hogy most odamegyek az ablakhoz, és kiugrom. De hát ez is esélytelen volt, nem tudtam megmozdulni” – emlékszik vissza a legnehezebb időszakra. „Aztán mégis azt láttam, hogy a körülöttem lévők napoznak, kondiznak, szépen felöltöznek, a szeretteikkel töltik az időt – pedig kerekesszékesek. Úgy döntöttem, hogy adok ennek az új életnek egy lehetőséget. Várok egy évet, mert mégse döntsek olyasmiről, amit nem is ismerek eléggé.”

Kép

Anikó, aki azóta már Pál felesége, mellette volt, tartotta benne a lelket, és ez rengeteget jelentett neki. Ott voltak a szülei, a barátai, az edzőtársai is, és fontos volt az is, hogy megmaradt neki a vívás. Ha például a futás lett volna a sportja, akkor más lett volna mindent. De a vívásban tudott sikereket elérni, és ezekből építkezik az ember. Közben befejezte a képzést a TF-en, vívó szakedző lett, később a paravívók szövetségi kapitánya, aztán meg elhelyezkedett a versenyszférában. 
Pálnak és feleségének három gyereke született, és ő apaként igyekezett mindenben részt venni. „A feleségem fürdette a gyereket, és az én ölemben volt a lepedő, becsomagoltam a picit, aztán mondtam, hogy na, ki van a csomagban. Pelenkázni is tudtam, rendbe tettem a konyhát, vagy készítettem kaját a gyerkőcöknek. Persze, vannak dolgok, amiket nem tudok megcsinálni, de ha megfelelően van kialakítva a környezet, akkor nagyon sok minden kivitelezhető. És nagyon hálás vagyok a gyerekeinkért, teljesen mások, három külön csoda” – mondja. 

A beszélgetés meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

A két legősibbnek vélt női mesterség – prostitúció és bábaság – az ókorban valószínűleg összefüggött egymással, hiszen a születés feltétele a testi szerelem. Az utóbbi ókori papnői közül többen, miután kiöregedtek mesterségükből, más nők, családanyák szolgálatába álltak: segédkeztek szüléseiknél, máskor különböző szexuális tanácsokkal, afrodiziákumokkal, bájitalokkal, varázsigékkel látták el a hozzájuk fordulókat. Tanácsaik egy része a fogamzásgátlással volt kapcsolatos, és gyakran közülük kerültek ki a rossz hírű „angyalcsinálók” is. 

Bábák, boszorkányok, tudós asszonyok

Egyes néprajztudósok a népmesék rémét, a „vasorrú bábát” is az angyalcsinálókkal azonosítják.

Szerintük a „vasorr” nem más, mint az a fém eszköz, amellyel ezek az asszonyok az abortuszt végrehajtották. A népmesékből jól ismert fordulat, miszerint a vasorrú bába gyermekeket zabál, szerintük talán szintén erre a rémképzetre vezethető vissza.

Mindez azonban csak feltételezés, és az etnográfusok többsége nem is osztja. Az biztos, hogy a középkortól egészen a 19. századig sanyarú sors várt azokra, köztük bábákra is, akiket magzatelhajtás vagy „vajákolásnak” vélt praktikák vádjával állítottak közösségük törvényszéke elé. A 17. századból fennmaradt boszorkányperiratok egy része e tiltott cselekedeteken kapott nők kínhaláláról tanúskodik. A boszorkánysággal vádolt asszonyok között előfordultak bábák is, de a kis közösségek, falvak a saját bábaasszonyaik jó hírét igyekeztek megvédeni a rosszindulatú rágalmak elől, mert szükségük volt a tudós asszonyra. Mindenféle egészségügyi ellátás és segítség hiányában egyedül benne bízhattak. Az orvosdoktorokat a szegényebb társadalmi rétegek egészen a 20. század elejéig nem tudták megfizetni, a női bajokban pedig szeméremből nem is szívesen fordultak volna férfiakhoz. A bábák 17–18. századi kiváltságos helyzetét mutatja az úgynevezett „bábakeresztség” engedménye. Az egyházi személyek és maga az uralkodó is feljogosították arra a bábákat, hogy a nagyon beteg, gyenge újszülöttet minél gyorsabban megkeresztelhesse, így a kis lélek nem pogányként érkezik majd az angyalok közé.

Kép

Egy népi bába Georgiában, 1941-ben, előveszi szülést segítő szereit, eszközeit.
Hasonlóak lehettek a magyar parasztbábák is.
Kép: picryl.com

Az első választott és megfizetett női mesterség

A bába nemcsak a gyermekágynál volt nagy segítség, de a gyógyítás más módjaihoz is értett, ismerte a természet adta kincsekben rejlő lehetőségeket. A bábák halottkémként is működtek, a csecsemők, kisgyermekek gyanús elhalálozási körülményeit vizsgálták hivatalos felkérésre, sőt, egyfajta igazságügyi orvosszakértő feladatkört is elláttak, például szexuális erőszak esetében. Élettani ismeretekkel rendelkeztek a nőkről, és az áldozatok a vizsgálat kínos procedúrája során jobban megbíztak bennük, mint a törvény férfi képviselőinek. A jómódú asszonyok a női betegségek esetén még a 20. századfordulón is nagyobb bizalmat szavaztak a bábának, mint a férfi orvosnak. Az utóbbiak minden szaktudásuk és felkészültségük ellenére is csak nehezen tudták megnyerni maguknak a női pacientúrát.

Bármennyire furcsán hangzik, de a bábák voltak a feminizmus úttörői. A bábát ugyanis megfizették pénzzel vagy más anyagi javakkal.

Gazdag házaknál bőségesen, szegény házaknál kevésbé, de önálló keresete volt. El tudta tartani magát, így kevésbé tartozott az ura hatásköre alá. A bábaság volt az első szabadon választott, tanult, önálló, államilag felügyelt és fizetett női foglalkozás, művelőit ugyanakkor félelem és tisztelet övezte, mert egyfajta kapocsként működtek a jelenvilág és a túlvilág között.

Kép

Az újszülött Mária első fürdőjét a bába készíti el.
A bibliai jelenetet, Mária születését 17. századi polgári környezetben ábrázolták.
Kép: 17. századi firenzei színezett metszet

Bábaképzés, korabeli tudományos igénnyel

A 19. században Magyarországon az orvostudománnyal együtt a bábaképzés is fejlődésnek indult. Az ezt megelőző időszakban is írtak már korabeli orvosdoktorok, kirurgusok (így hívták régen a sebészeket), borbélyok (akik sok esetben sebészi beavatkozásokat is végeztek), sőt katolikus papok is kisebb szakmai útmutatókat bábáknak, az áttörést azonban Semmelweis Ignác és Tauffer Vilmos orvosprofesszorok hozták meg a szülészet tudományában.

Semmelweis 1851-ben létrehozta a szülészeti osztályt a Rókus kórházban, 1856-ban a pesti egyetem szülészeti tanszékén bábatanfolyamot szervezett, amelyet Tauffer néhány évtizeddel később modernizált. Ők rájöttek arra, milyen jelentős szerepe van a bábák alapos egészségügyi oktatásának abban, hogy a szülőnők és csecsemőik életben maradjanak. Az országban működő parasztbábák ugyanis a tudásukat elődeiktől örökölték, fogalmuk sem volt a sterilitásról, anatómiáról, a magzatról.

A legtöbben sem írni, sem olvasni nem tudtak közülük, és a pálinkát alkalmazták érzéstelenítésre. Semmelweis magasabb képzettségű nőket szeretett volna ezen a nagyon nehéz és fontos pályán látni.

Hogy kik voltak ezek az asszonyok, milyen életút állt mögöttük, tanúskodjon arról két történet.

Kerekes Julianna bába, aki Semmelweis Ignác tanítványa volt

Ilyen ambícióktól vezérelve került fel Pestre Kunmadarasról Pap Sámuelné Kerekes Julianna. Nem számított fiatalnak, 35 éves volt már, amikor tanulásra adta a fejét. 1827-ben született, és 1862-ben érkezett a bábatanfolyamra. Tudják, mekkora kaland volt 1862-ben egy férjezett parasztasszonynak megszokott környezetét hátrahagyni, és a nagyvárosba utazni, tanulni? „Mint jó erkölcsűnek ismert nőnek adassék a Magyar Királyi Egyetem Orvos Sebész Karához bizonyítvány, illetve ajánlólevél.” Ezt a támogatói állásfoglalást kapta a község elöljáróitól, ezzel indult el Kerekes Julianna Kunmadarasról Pestre. Nem a községe ösztöndíjával, olyan neki nem járt, hanem önként jelentkezett az egyetem bábatanfolyamára azért, hogy tanulhasson. „Bábaságra adtam magam, hogy azt jól kitanulhassam” – ezekkel a sorokkal kezdődik Julianna bábanaplója, amelyet 1862-ben kezdett írni. Fél évet töltött Pesten, nem lehetett számára könnyű időszak.

1876-ig az orvostanhallgatókat és a bábanövendékeket együtt oktatták szülészeti ismeretekre. Semmelweis szigorú volt, és hamar dühös lett, nem volt sok türelme a tanításhoz. Az orvostanhallgatók nem érdeklődtek a szülészet iránt, hiszen abban, hogy diplomájukat megszerezhessék, ez a tárgy nem játszott különösebb szerepet. Egyébként is, minek vesződjenek a női test tanulmányozásával, amikor a gazdag hölgyek inkább menekültek tőlük és a bábákat választották.

Semmelweis, az elszánt, de türelmetlen tanár

Semmelweis számára a legnagyobb kihívást a bábanövendékek oktatása jelentette, akik az ország különböző pontjairól, kis mezővárosokból, falvakból érkeztek, sokaknak az írás-olvasás sem ment. Jóval többen voltak, mint a medikusok, lassú volt a felfogásuk, ott nyüzsögtek a művelt, bécsi öregúr körül, és értetlenkedésükkel felbosszantották. Bár Semmelweis magyarul adott elő, anyanyelve a német volt, és ez a kommunikációs nehézség sem tett jót az oktatásnak. Ráadásul sok orvosi szakkifejezést használt, ami még inkább megrémítette hallgatóságának nőtagjait, akik egyenesen rettegtek tőle, egymás között csak a „szigorú öregként”, az „öreg tanárként” emlegették – holott még halálakor, 1865-ben is csak 47 éves volt. A professzor igyekezett minél rövidebben, lényegre törőbben fogalmazni, szemléltetőeszközöket használt, ismételt, amikor pedig végképp kijött a sodrából, ráordított a bamba növendékekre, azok pedig elsírták magukat. Ami „saját tanát”, a klórvizes fertőtlenítő eljárást illeti, abban nem ismert tréfát. A bábanövendékek olyan motiváltak lettek a gyermekágyi láz okainak és megelőzési módjának bebiflázásában, hogy a vizsgán soha nem okoztak csalódást. „Klórvízzel addig mossák kezeiket, míg a kéz sikamlós nem lesz!” – szavalták kórusban. Ha bármelyikük is megfeledkezett a kézmosásról, azt a szigorú Öreg azonnal kicsapta az intézményből.

Kerekes Julianna jegyzetei arról a tudatos jelenlétről, tudásszomjról, fejlődni akarásról, küzdeni akarásról beszélnek lassan kétszáz év távlatából is, ami ezt a 35 éves parasztasszonyt jellemezte. Zavarba ejtő ennek az egyszerű embernek a céltudatossága. A Nemzeti Múzeum kötelékébe tartozó Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltárban őrzik bábanaplóját, amelyet 1862-től 1881-ig vezetett. A napló első részét tanuló éveinek jegyzetei töltik ki, a továbbiakban saját eseteit rögzíti, külön listát vezetett azokról a gyerekekről, akiket ő segített a világra. 1881-ben vezette le az utolsó szülését. 1883-ban gutaütésben halt meg. 56 éves volt.

Az elvált úrilány, aki bába szeretett volna lenni

Pár évvel később, 1900-ban a Bába–Kalauz, a bábák országos szakmai lapja egy szomorú történetet közölt. Egy gazdag családból származó úrilány szülei akarta ellenére szerelmi házasságot kötött szíve választottjával. Csakhogy a szív sokszor választ rosszul. Beigazolódott a szülők jóslata, a „szívtipró” hozományvadász volt. Minden vagyonát felélte a fiatal nőnek, akitől rövid időn belül elvált. A családja nem fogadta vissza a megcsalt asszonyt, sorsára hagyták pár hónapos kislányával. A fiatal nő elhatározta, hogy tanulni fog, kezébe veszi a sorsát. Beiratkozott a Magyar Királyi Bábaképző Intézetbe, kislányát addig dajkaságba adta. Amikor az előkelő társaság értesült a hírről, azok is, akik eddig mellette álltak, elfordultak tőle. Ezt a szégyent, hogy közülük valaki odáig aljasodjon, hogy bába lesz! Züllött nőszemély, nem elég, hogy elhagyott nő, még bába is! Vagy felhagy ezzel a mesterséggel, vagy végképp kitagadják. A fiatal nő feladta, megfélemlítették. Kislánya a dajkaságban meghalt.

A bábasággal kapcsolatos előítéletek még a 20. század elején is átjárták a társadalmat, magasabb körökben alantas munkának tartották.

A prüdéria, és a konvenciók számtalan nőt bilincsbe vertek, pedig a szülés a nők privilégiuma. Nagy tudású orvosprofesszorok próbálták meggyőzni a felsőbb társadalmi rétegek lányait arról, hogy válasszák hivatásnak a szülészetet, de nem sok halló fülre találtak. Ennek ellenére mindig voltak bátor nők, akik ki mertek lépni a bizonytalanba.

Felhasznált irodalom:
Bábakalauz – A magyar bába-egyesület hivatalos közlönye, 1900.
Deáky Zita: A bába a magyarországi népi társadalomban
https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_CSON_MMF_075/?pg=150&layout=s
Deáky Zita – Krász Lilla: Minden dolgok kezdete - A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI. – XX. század), Századvég Pol. Isk. Alapítvány
Gyárfás Ágnes: Domby Sámuel életéről és munkásságáról In: Orvostörténeti Közlemények 102–104, Budapest, 1983.
Hőgye István: „Bábai mesterség” a Hegyalján (1711–1849) In: Orvostörténeti Közlemények 97–99. Budapest, 1982.
Dr. Nagy Anita (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár) főmuzeológus–levéltáros szakmai segítsége, különös tekintettel a Kerekes Julianna kiskunmadarasi bábaasszony naplóját illetőleg.
Dr. Magyar László András orvostörténész szakmai segítsége, szóbeli közlései.
Szenti Tibor: Paráznák III. Bábák. In: Orvostörténeti Közlemények 145–146. Budapest, 1994.