– Szabadnapos vagy ma, mondod. Egy énekesnő saját magától kér szabadnapot? 
– Énekesnő is vagyok, de félállásban baristaként dolgozom egy kávézóban. Muszáj volt kitalálni valamit, mert albérletben élek, és egy előadói karrier eleje pénzügyileg nem valami stabil dolog. 

– És a kávénak is lehet némi köze a kreativitáshoz… 
– A Trafó Ház földszintjén lévő kávézóban dolgozom, ahol sok művészet iránt érdeklődő ember megfordul. Mikor rájöttek, hogy zenélek, nagyszerű beszélgetésekbe csöppentem, egy csomó izgalmas találkozásban volt részem. 

– Mi szél hozott a nagyvárosba? 
– Zsámbékon nőttem fel, Budakeszire jártam gimnáziumba. Alig vártam, hogy dolgozhassak és önállóan élhessek, érettségi után szilárd meggyőződésem volt, hogy már felnőtt vagyok. Bele akartam csapni a lecsóba, csak azért is elkezdeni a „rendes” életet a „papíron” – vagy a papírért – élt élet helyett. Egy barátnőmmel közösen ki is tudtunk venni egy albérletet Budapesten, dolgozni kezdtem. Sok klassz munkahelyem volt, de kudarcok is értek, az a bizonyos felnőtt élet több új arcát is felfedte menet közben. 

– Az első aZorka-kislemez megjelenésekor egy interjúban úgy jellemezted magad, hogy szomorú vagy és kedves. Mindig szomorú, mindig kedves? 
– Azt nem mondanám, hogy folyamatosan szomorú vagyok. Szívesen dolgozok fel keserédes témákat, mert úgy érzem, hogy az életemet a szép melankólia, a boldog szomorúság járja át. Szeretem, amikor az öröm és a fájdalom nem válik el vegytisztán, nekem úgy élvezetes az élet, ha mindkét végletet meg tudom élni. A zeném kedves, mert otthonos, és közben mindig szomorkás is valahol. 

– Az eddigi dalaid zöme a saját érzelmi mérföldköveidet, életeseményeidet énekli meg, a Káosz például a városba költözésről, a Vízözön az önmagad elfogadásához vezető utadról, a Hullámzik egy szerelem végéről szól. Önfeltáró dalokat írsz, de ha rád nézek, inkább visszafogottnak látlak. 
– Nagyon érzelmes ember vagyok, és erős igényem van arra, hogy meg is éljem az érzéseimet. A legfőbb inspirációmat is a bennem egyszerre jelenlévő és akár egymásnak teljesen ellentmondó, intenzív érzelmek adják, ezek egyszerűen „ki akarnak jönni”. Közben meg szeretem, ha az összetettségük is látható. Sokan megírták a könnyen megragadható, egyszerűen kifejezhető gondolatokat, mint a „szeretlek, mert csodás vagy”, „megszakad a szívem, mert elhagytál”. A belső történéseket én inkább sűrűbb képekkel, visszafogottabb elemekkel szeretem megragadni. 

– Édesapád egyik híres gyerekversét, a Dorottya és a hiszti címűt is az érzelmi dinamizmusod ihlette… 
– Ez gyerekkoromban komoly nehézség volt, tényleg voltak hisztérikus rohamaim. A mai napig vannak instabil pillanataim, de egyre jobban uralom őket. A vers szerint akkor múlt el a hisztim, amikor apa felemelt.

Ma nincs egyetlen konkrét módszer, ami megnyugtat, mindig az adott helyzetben kell valahogy felülkerekednem a nehézségen. Például elmenni a mosdóba egy gyors taktikai sírásra. 

– A Vízözön című számod az önelfogadásig tartó utadról szól. Milyen küzdelmek végén érkeztél meg ehhez a dalhoz? 
– Amióta csak emlékszem magamra, mindig nehezemre esett magamat szeretni. Sok nehéz érzésem volt velem kapcsolatban, főleg szégyenérzetem. Minden negatív visszajelzésre intenzíven reagáltam, majd az indulatom maximalizmusba fordult. Mindez lassan őrölt belülről, az érzéseim ellenem dolgoztak. Az elmúlt évben pszichológushoz jártam, és ahogy növök fel, és egyre többet foglalkozom tudatosan a fejemben lévő dolgokkal, úgy javul egyre inkább a helyzet. A Vízözön nagyon jókor, éppen akkor jelent meg, amikor már őszintén tudtam énekelni a refrénjét: „Magam már nem sajnálom többet, sem azt, hogy létezem, inkább köszönöm – jöhet utánam vízözön.” 

– Ehhez a dalhoz egy nagyon kifejező borítókép is készült: saját magadat öleled át rajta. 
– Ez a kreatív Székely Zsófi grafikus munkája. Együtt találtuk ki a koncepciót, sokat beszélgettünk róla, de amikor átküldte a kész képet, megkönnyeztem. Megrendítő volt így, egy képben látni azt, ami bennem történt. Szerintem mindenkinek kellene egy ilyen önátölelős kép. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Miért épp popban utazol? 
– Mindig is főleg popzenét hallgattam – persze néha rockot, klasszikust és népzenét is, mégis ez az a műfaj, amivel a hétköznapokban a legjobban ki tudok kapcsolódni, a leggyorsabban el tudok kerülni „máshová”. És szuper „hordozóanyag” is, mert a popdallamok könnyebben tapadnak az ember fülében, és ha értékes, összetett tartalommal töltöm meg, akkor a zenével együtt az is könnyebben eljut a hallgatóig. 

– Ennek élő bizonyítéka, amikor a koncerten a szöveget skandálja a közönség... 
– Amikor ez megtörtént velem, az olyan erőteljes élmény volt, hogy a színpadon életemben először belezavarodtam a szövegbe. Pedig még soha nem felejtettem el egy sort sem. 

– Különösen jólesik a reflektorfény annak, aki híres szülők gyermekeként, hat testvér közt az egyik középsőként nevelkedett? 
– Valóban nagyon figyelemhiányos tudok lenni, pontosabban figyelemigényes. Hajlamos vagyok kicsikarni az emberek figyelmét, és ebben biztos van szerepe a nagycsaládnak, amiben felnőttem. Tudom, hogy ezt a késztetést ki kell küszöbölni, folyton próbálom emlékeztetni magam, hogy ne a tetszés miatt csináljam, ne az feszítsen, hányan néznek majd meg egy klipet.

Az igazi örömöt az alkotásban találom meg, nagyon jó néha csak úgy ránézni egy-egy számomra, és arra gondolni, de jó, hogy ezt megcsináltam. Erre az örömre szeretnék összpontosítani. 

– Milyen érzés, amikor a családtagjaid csápolnak a koncertjeiden? 
– Nagyon sokszor eljönnek, Ágnes húgom különösen. Szeretek rájuk nézni, mert gyakran lámpalázas vagyok, és bátorító a színpadról látni azokat, akik a legjobban szeretnek. Érdekes, hogy az ember a hétköznapokban nem néz rá így a szeretteire. Ha találkozunk, sokszor csak gyors puszi-puszi, néha nem is ér össze a tekintetünk, nem is látjuk a másik arcát, hiába áll ott mellettünk. Ilyenkor nem feltétlenül érzékelem azt, amit a színpadról viszont egyértelműen látni: hogy milyen támogató szeretettel néznek rám, mennyire értékelik, amit csinálok. 

– A művészeti örökségen kívül mit hozol otthonról, amiből erőt merítesz? 
– Nagyon sok pozitív dolgot, ilyen a humor mindennapi jelenléte a családban, az érzelmesség, a közös éneklések öröme és a kreativitás természetessége. Anyukám például elképesztő játékokat talált ki nekünk, volt, hogy kavicsokra festve hoztunk létre egy teljes babaház­szettet bútorostól, mindenestől. A tesóimmal eső után csigákat versenyeztettünk – az én versenycsigám Hófehérke néven futott –, meg extrémsportolókká „képeztük ki” a Barbie babákat, volt ejtőernyős meg barlangász Barbie-nk is.

Sok őrültségnek tűnő, de kreatív és rettentően szórakoztató dolgot csináltunk, ami nagyon nagy részben anyukámnak köszönhető, ő elképesztő találékony. 

– Az Elharapott szavak című kislemez, a Vízözön és a fesztiválszezon után maradt akár egy nagylemeznyi alkotói energiád? 
– Írjuk az új számokat, ezeket egyesével tervezem kihozni klippel együtt. A nagylemezt úgy szeretném megírni, hogy egy nagyon erős koncepciója legyen. Az eddigi dalok többfelé ágaztak el hangzásban, most szeretném, ha az első nagylemezen már egy sajátos, egyéni hang jelenne meg, ami összetéveszthetetlenné teszi aZorkát. Ezért nem szabtam határidőt a megjelenésnek. 

– Ha nem színpadon, akkor milyen helyzetekben énekelsz? 
– A fürdőszoba klasszikus. Nagyon sokszor énekelek az utcán is – ez biztos furcsán néz ki, de nem tudom megállni. És amikor otthon a családdal, akár csak viccelődésből elkezdünk énekelni – az nagyon jó dolog. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Számomra az a legvonzóbb az egészben, hogy az én munkám generálja mindazt, amit a nézők láthatnak – természetesen elsősorban szervezési szempontból, de időnként kis mértékben művészeti értelemben is. Nagyon leegyszerűsítve az a feladatom, hogy a színészek számára megteremtsem azt a körülményegyüttest, amely sikeressé tudja tenni őket a színpadon.” Így foglalta össze Zádor Eszter, mi is vonzza őt a színpadi kulisszák mögötti, a nagyközönség számára láthatatlan világba.

Egy olyan szerepkörbe, amelynek Magyarországon nincs is pontos megfelelője, a stage menedzser munkája ugyanis valahol a rendezőasszisztens és az ügyelő tevékenysége közé helyezhető.

A színházi világ első látásra messze esik egy olyan lánytól, aki az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett, ugyanakkor a magyar tenisz egyik reményteljes ifjúsági játékosának számított. Eszter családja életének viszont állandó és fontos része volt a kultúra, ikertestvérével együtt kisgyerekkora óta gyakran vitték őket színházba, moziba a szülők. „Az AKG ugyanakkor elnevezése ellenére sem csak a közgazdaságra fókuszáló iskola, némi túlzással bármibe belekóstolhattál, amihez kedved volt. A színházba is, a kulisszák mögé úgynevezett témahetek keretében pillanthattunk be. Így jutottam el a Centrál Színházba meg az Operettszínházba. Ezek az alkalmak abban is segítettek, hogy ráérezhessek: a színházi háttérmunka sokkal inkább nekem való, mint a színpadi fellépések.” Innen eredeztethetők azok a kapcsolatok is, amelyek révén Eszter eljuthatott az Orlai Produkcióhoz, ahol több éven át gyakornokként dolgozott, öt előadásban is részt vett, többek között részese volt az Irodai patkányok című előadásnak, a Nóra II vagy Az oroszlán télen című produkcióknak. Ezek során kezdte megtanulni, hogyan is áll össze egy-egy ilyen előadás.

Amerikai álom

Az itthoni próbálkozások az amerikai egyetemi tanulmányok kiválasztásánál is fontos szerepet játszottak. „Sportösztöndíjjal kerültem az Egyesült Államokba, de a választásnál annak is alaposan utánanéztem, hogy a színházszak keretében milyen lehetőségek nyílnak. Akkor még nem tudtam, mi az a stage menedzser, de azt sem, hogyan nevezik angolul a rendezőasszisztens szakmát. Az alapképzést Milwaukee-ban kezdtem, Portlandben végeztem 2020-ban, az utóbbi egyetemen azonban nem volt stage menedzser szak, így a diplomámon színházművészet szerepel.

De nem jártam rosszul azokkal az évekkel, nagyon sok mindenbe belekóstolhattam a kosztümdizájntól a produceri és menedzseri tevékenységig.

Ennek azért van jelentősége, mert a stage menedzser az összekötő a producer és a rendező, illetve a produkció többi szereplője között. Ha a kosztümkészítő például azt mondja, hogy két nap múlva kész az a bizonyos jelmez, tudnod kell, mennyi a realitása egy ilyen vállalásnak, a rendező szempontjából ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a próbafolyamat során a színész két nap vagy két hét múlva öltheti magára azt a ruhát.”

Azt állítja, maga lepődött meg a leginkább, amikor felvették a Columbia Egyetem mesterképzésére. Másik két intézménybe is jelentkezett, a Columbia inkább csak az álmaiban szerepelt. „Nagyon jól választottam, bár a koronavírus-járvány miatt az első év során sok mindent nem kaptunk meg, amit más osztályok korábban igen. Volt olyan óránk, amelyet normál üzemmódban egy színházban kellett volna megtartani, nekünk viszont csak a zoom jutott, de így sem lehetett különösebb panasz az oktatásra. Még furcsábbá tette a helyzetet, hogy én az első félévben Budapesten ültem a számítógép előtt, 2021 januárja előtt az évfolyamtársaimmal is csak virtuálisan találkozhattam. De ilyen körülmények között is igyekeztem személyes kapcsolatot teremteni a tanárokkal, többségük a színházi szakmában is dolgozik – miközben óraadók a Columbián –, és így sokat segíthetnek a szakmai kapcsolatépítésben. Nem mindenkire érvényes ez, de a többségük igyekszik segíteni az indulásban, a kezdeti megbízások, munkák megszerzésében. Hasonló a helyzet a vendégelőadókkal is, egyikük, Bess Glorioso stílusa olyan mértékben megtetszett, hogy külön is megkerestem, és a mai napig ő a mentorom.”

Kép

Fotók: Zádor Eszter

Világszám hátszél nélkül

Az Oklahomához viszont nem mentori „hátszél” sodorta.

Az eredetileg filmként, majd musicalként világsikert arató alkotást 2019-ben újították fel, abban az évben Tony-díjat is nyert a felújítások kategóriájában.

Miután a Broadway-n több mint 200 előadást megért, amerikai turnéra indították a produkciót. Bevett szokás ez a sikeres előadások esetében, a turnéelőadás ugyanabban a koncepcióban zajlik, de többnyire más színészekkel, sőt, sokszor dizájnerként is mások dolgoznak. Azért is újra kell próbálni ezeket az előadásokat, mert míg a Broadway-n csúcs színpadtechnikát használnak, a Tour helyszínein rendszerint más, szokványosabb körülmények várják a csapatot. Az Oklahoma például eredetileg körszínpadon „forgott”, ezt kellett átültetni átlagos színpadra. „A turné 2021 októberében kezdődött, én menet közben csatlakoztam a csapathoz. Akkoriban kezdtem elküldeni a szakmai életrajzomat különböző ügynökségeknek, köztük annak is, amely az Oklahomával dolgozott. A szerencsés egybeesések sorába tartozik, hogy éppen egy stage menedzsert kerestek, nekem meg a diplomaszerzéshez szükségem volt még egy gyakornoki munkára.”

Az Oklahomáig nem a musical műfaja volt Zádor Eszter fő irányvonala, korábbi, magyarországi évei alatt sem rendelkezett különösebb musicaltapasztalattal. A Columbia közelében lévő Broadway-n azonban több musical is fut párhuzamosan, plusz elkezdett tanulni a musicalekről, a felépítésükről, ami olyannyira megtetszett neki, hogy most már nagyon érdekli. „Azóta persze több musicalt is láttam, részben az egyetemi tanulmányok részeként, a műfajban mozgó színészekkel és rendezőkkel folytatott beszélgetések révén pedig kinyílt számomra ez a világ. Roppant imponáló volt, amikor ráébredtem, hogy a zene révén jóval több embert el lehet érni, mint a prózai műfajokkal, pláne New Yorkban, ahol nagyon sok külföldi él vagy megfordul.”

Szakmai „ártalmak”

Ma már nemcsak nézőként, hanem egyre inkább szakmai szemmel figyeli a musicaleket, elsősorban arra figyelve, hogyan csinálták meg egyik vagy másik jelenetet, és ha rájön, az örömmel tölti el, növeli az önbizalmát.

Ahogy annak a tudata is, hogy gyakorlatilag a stage menedzser generálja mindazt, ami a színpadon történik, a fényhatásoktól a színpadi mozgásokig.

Nagy a felelőssége, ezért valamennyi előadáson maximálisan kell figyelnie, hogy az esetlegesen becsúszó hibák többé ne ismétlődhessenek meg.

„Az egyértelmű, hogy amit meg lehet csinálni a Broadway-n, azt máshol kevésbé, mert csak ott állnak rendelkezésre a legjobb műszaki feltételek. A legutóbbi ott látott produkción csak ámultam és bámultam. December folyamán játszották a Christmas Carol című karácsonyi előadást, ahol az egyik tanárom volt a stage menedzser. Az egyszemélyes darabban a színész harminc karaktert formált meg, ami önmagában is lenyűgöző, de engem elsősorban a színpadkép, az atmoszféra, a már-már misztikusan magas technikai színvonal ragadott meg.”

Zádor Eszter azt mondja, egyelőre nem tervezi, hogy visszajön Európába, hiszen elképesztően kreatív közeg veszi körül, sok munkalehetőség kínálkozik, szeretne bekerülni az amerikai színházak világába, megtalálni és megtartani a helyét. Ha már ennyit segített a sorsnak álmai valóra váltásában.

„Az idegháborútól hosszú út vezet a lélek békéjéig, mégpedig akadályokkal teli út” – írja Viktor Frankl …mégis mondj igent az életre című művében. Viktor Frankl több mint három évig volt különböző koncentrációs táborok foglya. Traumája feldolgozása után pszichiáterként dolgozott tovább, és olyan tudást hozott létre, ami mindannyiunk számára érték. A Frankl által alapított logoterápia egy olyan lélekgyógyászati irányzat, amelynek középpontjában a személyes önfelülmúlás igénye áll. Az értelem feltétel nélküli akarása Frankl számára túlélési stratégiából tudományos eredménnyé, életművé vált.

Mi sem érhetjük be kevesebbel.

A krízis az élet velejárója. Minden nagy életmű mögött egy meghaladott trauma áll. A küzdelemből felemelkedés, műalkotás, új szervezet, új élet, felfedezés, feltámadás jöhet létre.

„Az élet kihívás – fogadd el!” – mondta Teréz anya

Amikor nyolcéves kislány volt, meghalt az édesapja, és a család az apa jövedelme nélkül mélyszegénységbe került. Anjezë Gonxha Bojaxhiu – a későbbi Teréz anya – 20 évesen tanári állást vállalt Kalkuttában, a Boldogságos Szűz Mária-rend apácájaként. Saját szemével látta az 1943-as bengáli éhínség utcán heverő, éhen halt áldozatait. Az átélt krízist feladatként értelmezte, úgy vette, hogy Jézus új utasításokat adott neki. Elhagyta a kolostor védett falait, kiköltözött a szegény emberek közé, és saját rendet alapított. A kék szegélyes fehér szári viselése ma egyet jelent annak a belső parancsnak a teljesítésével, hogy a szenvedésen enyhítenünk kell.

Kép

Teréz anya – Forrás: Wikipedia

Nagy veszélyek és veszteségek idején a traumára adott első válaszunk többnyire a bénultság, az esemény utáni csend, egyfajta zsibbadt állapot, válaszképtelenség. A legtöbb ember ilyenkor azt éli meg, hogy üvegbúra alatt él – nevezik ezt Sylvia Plath-effektusnak is az íróról, aki szépirodalmi formába öntötte Üvegbúra című regényében ezt az életérzést. Ebben az állapotban a szenvedőt láthatatlan üvegfal választja el a körülötte élőktől, és a búra alá alig szivárog be némi levegő. Amikor az ember visszatalál a testébe, az többé már nem ugyanaz a hely. A Viktor Frankl által említett értelmezési gépezet ekkor indul be: az agy megpróbál az eseményeknek okot és célt tulajdonítani. Beégett, beakadt képek és hangok villanhatnak fel, emlékek törhetnek be, és a gyász, az elengedés vagy egy új helyzet elfogadása gyötrelmesen hosszú lehet.

Ha alkotó módon értelmet tudunk találni a szenvedésben, ezáltal ki is szabadulhatunk belőle.

Törött gerinccel felépített csodálatos életmű

Frida Kahlo alig 18 évesen szenvedett súlyos buszbalesetet, teste szétroncsolódott, gerince csúnyán összezúzódott. Három év megfeszített munkája után tudott talpra állni, és festészetében dolgozta föl minden veszteségét. Az emberi szenvedést vitte vászonra, a művészete terápia volt önmaga számára. Abortuszábrázolásai, a fájdalom és kínlódás önarcképei azonban nemcsak az öngyógyítás eszközei: festményei megrázóak, egyúttal emberi sorsközösségbe is vonnak minket. A szenvedés közös sorsunk, Frida pedig közös művészi értékké növesztette a kínt. Az osztozás lehetősége enyhíti a fájdalmat.

Kép

Frida Kahlo protézise – Forrás: Wikipedia

Traumán, veszteségen átesett emberek arról számolnak be, hogy a feldolgozás után megváltozott az életük. Az óriási veszélyérzet átélése emelheti életünk tétjét, túl tudunk lépni az addigi sérelmeinken, léptéket váltunk, letisztulnak az érzéseink. „Bele kell mennünk a veszteségbe, hogy kijöhessünk belőle” – fogalmaz Pál Ferenc katolikus pap és mentálhigiénés szakember. A megélt trauma után sok embernek javulnak az emberi kapcsolatai, nő az önbizalmuk, és világosabban látják a céljaikat.

A trauma utáni növekedés egyik lehetséges iránya a művészi kreativitás fejlődése, ami megküzdési stratégiából a gigantikus életműig növekedhet. Polcz Alaine fiatal házasként került a világháború poklába, közelről szembesült az elmúlás iszonyával, és személyes veszteségekkel is meg kellett küzdenie. A halál tanulmányozása felé fordult, és ő lett Magyarországon a halál tudományának, a tanatológiának az első képviselője.

Tudományos felismerései mellett szépirodalmi pályát is befutott, de krízisét társadalmi szerepvállalásba, segítő cselekvésbe is fordította: ő teremtette meg a magyarországi hospice szolgáltatás alapjait.

A krízis növekedésre késztethet, erősebbé tehet

A krízisbe bele lehet rokkanni, megtörni, feladni – ezek a reakciók azonban inkább a feladat alóli kibújások, mint válaszok. A krízis lehetőség arra, hogy jobb emberekké váljunk, hogy egyensúlyunkat egy magasabb szinten állítsuk helyre. A krízis gazdagíthat, új stratégiákra taníthat, arra kényszeríthet, hogy régi bőrünket levetve nagyobbat növesszünk, és tágasabb térben mozogjunk.

A tudomány 1990 óta kutatja a szenvedés által előhívott pozitív változásokat a személyiségben. Nagy traumák túlélői utólag képesek új szemszögből szemlélni magukat és másokat, örömforrásokat találni addig apróságoknak tűnő jelenségekben, a puszta szemlélődésben, egy szép természeti képben. A sérülékenység megélése együtt járhat azzal, hogy megérezzük az erőnket, és arról szerzünk tapasztalatot, hogy bármennyire rossz dolog történt is velünk, képesek voltunk azt megoldani és túlélni.

A trauma utáni növekedés lényeges eleme lehet, hogy a túlélő megváltoztatja a fontossági sorrendjét az életfeladatai terén, márpedig a fontossági sorrend szinte azonos magával a személlyel, jellemzi őt.

Sok esetben a túlélő személy az átéltek hatására hivatást módosít, önkéntes munkát vállal, és hitében óriási szintet lép.

A rák túlélőiből sok esetben ápolónő vagy önkéntes segítő lesz. Az alkoholbetegségből szabadult függőkből tapasztalati szakértők és segítő mentorok válnak. Gyógypedagógiai problémával küzdő gyerekek szülei úgy dolgozzák fel a traumát, hogy gyógypedagógusi képzettségre tesznek szert, és életpályát módosítanak.

Küzdelmes felemelkedésekből születhet műalkotás, civil szervezet, szolgáltatás, önkéntesség

„Én egész népemet fogom… tanítani” – határozta el József Attila, a költő, akit épp eltanácsoltak az egyetemről. Az auschwitzi túlélő, Simon Wiesenthal dokumentációs központot hozott létre bujkáló náci bűnösök megtalálására, adatokat és bizonyítékokat gyűjtött a nürnbergi perekhez, és szervezetén keresztül a háború áldozatait segítette. Gándhí fiatal jogi diplomásként Afrikában szembesült először az indiaiakat sújtó megkülönböztető viselkedéssel, és ezután egész életét a faji alapú megkülönböztetés elleni küzdelemre szánta. Az erőszakmentességért folytatott harca hatására elvei nemzetközi szabadságjogi dokumentumokba kerültek. Ken Smith vietnami veterán mintamenhelyet és rehabilitációs programot indított hajléktalan veteránok számára.

Minden kultúra rendelkezik túlélőmítoszokkal és olyan hősökkel, akik a megpróbáltatás útját végigjárva túlnőttek önmagukon, értékeket bontakoztattak ki mások javára, jó kezdeményezések megteremtőivé és részeseivé váltak. Magyarországon is rengeteg olyan pozitív kezdeményezés van, amely mögött egy-egy emberi trauma húzódik.

Szükségünk van a szekrényre, amelyen át Május 35-be jutunk, a szűkös nyúlüregre a Csodaországba éréshez, a 9 és ½-dik vágányra Roxfort felé menet vagy a tornádóra, ami felkapja a házat, és egyenesen ráhajítja a Keleti Boszorkányra. A trauma átjáró ahhoz a világhoz, ahol várnak minket, ahol a feladatunk fogad… Saját mítoszunk megküzdeni a mi sárkányunkkal, kibújni a bőrünkből és a szenvedést életműbe forgatni. A szenvedés nem devalvált valuta, hanem működő tőke.

Mire tényleg kilépsz az ajtón, már tudod, hogy ma is hiába sietsz. A villamoson a csuklós részre állsz, élvezed, ahogy forog a talaj a lábad alatt, miközben a Duna fölött zakatoltok, és még nem döntötted el, hogy a híd elválaszt vagy összeköt, csak azt tudod, hogy az alatta morajló víznek az összes színét ismered. Szorítod a mappát a mellkasodhoz, benne van minden, amit a síneken túl képzelsz a világról feketén-fehéren, aztán csupa színnel, tussal, zsírkrétával, olajfestékkel, temperával, szögletesen és puhán, kicsiben és nagyban. Nem szereted a kötött pályát, legszívesebben átrajzolnál mindent, másképp vezetnéd az összes kiszámítható vonalat, lehet, hogy egyenesen az absztraktig feszítenéd az egészet, mégis tudod, hogy

ma is le fognak tolni a késésért, ma is te leszel az egyetlen, akinek nincs szendvics a csomagjában, és ma is hazudni fogsz, hogy otthon degeszre tömted magad.

Az erős sminkedre is megjegyzéseket kapsz, de nem baj, mert ott legalább a te akaratod érvényesül az osztott lapokkal szemben: te festetted fel a Joker álarcot az arcod helyére, hogy aztán a száj részét a maszkoddal fedjed el. 
Lassan továbbzökken a villamos, és neked valamiért a tegnap esti veszekedés pillanatai villognak a szemed előtt. Az apád, ahogy a harmadik sör után megint arról kezd beszélni, hogy délutánonként mehetnél vele dolgozni, ha már úgyis ennyi időt töltesz az ecsettel, szobafestő, mázoló, az legalább valaki, nem ingyenélő naplopó, aki mástól várja a falatot, a hangja egyre erősebb, a tónusai egyre sötétebbek, csak a ruháján világítanak a rácsöpögött és odaszáradt fehér cseppek, egész jó kompozíció lenne, ha nem lennél te is részese, a végén egy pohár is csattan a konyha kövén, anyád megint sír, és te megint nehezen alszol el. 
A villamos vánszorog, hiába a magasfeszültség felette, a csuklós rész mereven, mozdulatlanul kitart a talpad alatt, te erősen szorítod a mappát, benne az összes távlattal és perspektívával. Apádra gondolsz és az egyenletesen fehérre festett falakra, amelyek a keze alól kerülnek ki. Lassan szállsz le, az iskola előtti tér üresen tátong. Rutinosan csengetsz a portásnak. Ma is elkéstél, morogja szemrehányón, a sajtos szendvicsét a gyűrött szalvétájába tömködve. Lehet, válaszolsz dacosan, pedig máskor ezt sosem teszed, de ami tényleg számít, vágod a szemébe, az az, hogy egyforma súlyú fehérek nem léteznek. A portás ebből semmit nem ért, vállát vonogatva harapja a megkezdett szendvicset, te viszont kicsit könnyebb léptekkel vágsz neki a lépcsőknek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Nagyon feszített időszak állt a hátunk mögött – kezdi Erika, a harmincas anyuka, aki egy négyéves kisfiút nevel a férjével Debrecenben. – Megengedtünk magunknak egy lazább estét. Egy debreceni bárba ültünk be egy pohár fehérborra, a fiunkat addig a nagyihoz vittük. Csocsóztunk, és odajött hozzánk egy fiatal férfi – nevezzük Árpinak –, akinek az édesanyja a családi vállalkozásunk alkalmazásában áll. Csatlakozott hozzánk, beszélgettünk, és kérdezte, hogy innék-e még valamit? Mivel szinte egyáltalán nem szoktam alkoholt fogyasztani, kedvesen visszautasítottam az ajánlatát. Majd egy barátnőm lépett oda hozzánk, és amíg a férjemmel vele beszélgettünk, Árpi hozott még egy italt nekem. Amikor visszafordultunk az asztal felé, rögtön mondtam, hogy ezt az újabb adag bort már nem fogom meginni, mert az előző pohár még félig volt. Miután azt megittam, úgy gondoltam, így biztosan nem lehet baj.

Lett baj

Ennyire emlékszem az estéből. A többit a férjem mesélte: egyik percről a másikra indokolatlanul jó kedvem lett, mindenen hangosan nevettem. Furcsállta a hirtelen hangulatváltozásomat, de eleinte saját magának is azzal magyarázta a viselkedésemet, hogy végül is ezért jöttünk, hogy jó kedvem legyen. 15 perc múlva szóltam, hogy rosszul érzem magam, szeretnék szabad levegőre menni. Várakoztunk néhány percet a bár előtt, de még pocsékabbul éreztem magam. Gábor leültetett egy padra, akkor már hánytam. A férjem nem értette, mitől lettem ennyire rosszul.

Amikor tárcsázta a mentő számát, a padon ülve elájultam, és az arccsontom a betonjárdának ütődött. A férjem minden lehetséges módszerrel próbált felébreszteni, sikertelenül.

Halálra rémült, de stabil oldalfekvésbe helyezett. A mentősök a vizsgálat után közölték vele, hogy a felesége nem az alkohol miatt került ebbe az állapotba, ez drog hatása, azonban nem végeztek vérvizsgálatot. Hogy miért nem kérte Gábor a vizsgálatot? Mert sokkhatás alatt állt az eszméletlen felesége mellett. Azt mondták, stabil az állapotom, ha Gábor tud rám figyelni éjszaka, hogy ne hányjak fekve, hazavisz a mentőautó. A szüleim és a férjem egész éjszaka mellettem voltak, és figyelték, hogy lélegzem-e.

A másnap

Reggel meglepődtem, hogy nem az otthonunkban, hanem a szüleimnél ébredek. Nem fájt a fejem, de a tükörbe nézve ledöbbentem, hogy egy hatalmas, véraláfutásos kék folt van az arcomon. Miért pont velem történt ez? Úgy érzem, valamiféle erőszaknak estem áldozatul, hiszen akaratomon kívül kerültem drog hatása alá, és gyakorlatilag öntudatlan állapotban töltöttem egy estét az életemből – mondja Erika, miközben a könnyeivel és a szégyennel küzd, amit érez. – Árpi unokatestvére, aki a szomszédunkban lakik, nevetve kérdezte, hogy ki kellett-e mosni a gyomromat, mert Árpi elmondása szerint annyit ittam előző este. Ezt sok ismerősének elmesélte, akik kifejezték sajnálatukat a szüleimnek, hogy hová jutottam. Nem mertem utcára menni, amíg el nem múlt a hatalmas folt a szemem alól. Úgy éreztem, a saját arcom gúnyolódik rajtam, és üvölti a szégyenemet az embereknek.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A bántalmazás normalizálása

Sajnos gyakran hamarabb hisznek egy abuzív szülőnek, mint egy bántalmazott gyermeknek – mondván, a felnőtt jobban tudja, mit beszél –, egy bántalmazó férjnek, mint egy szubmisszív feleségnek – hiszen „senki nem nézi ki a Bélából”, hogy olyat csinál.

„Kezdjük az elején: mi vezethet odáig, hogy valaki feljogosítva érzi magát arra, hogy másokat bántson? Jelenlegi társadalmunkban sajnos gyakran találkozunk a bántalmazás normalizálásával.

Hajlamosak vagyunk felmenteni az erőszakos szomszédot, hogy csak indulatkezelési problémája van, miközben halljuk, hogy csattan a pofon a gyerek arcán.

Az, hogy az egyre terjedő pszichológiai ismeretek segítségével sokszor már tisztában vagyunk vele, hogy minden viselkedési problémának van eredője, ez még nem mentesíti az elkövetőt” – magyarázza a pszichológus.

Kinek a hibája?

„A kísérletet, amely rendkívül hatásosan mutatja be az áldozatválasztás mechanizmusát, egy börtönben végezték el – avat be Katona Katalin. – Olyan férfiaknak mutattak képeket és videókat, akiket szexuális erőszakért ítéltek el. Ki kellett választaniuk, hogy kit támadnának meg. Érdekes módon nem azokat a nőket választották ki, akik hivalkodóan, kihívóan voltak felöltözve, hanem azokat, akiknek a ruházatuk, a testtartásuk, a mimikájuk azt sugallta, hogy sérülékenyek, alárendelődők, kiszolgáltatottak. A metakommunikáció tökéletesen tükrözi a mentális állapotot, amelyet tudat alatt mindannyian egyértelműen felismerünk, és ezt a képességet az erőszaktevők is birtokolják. Volt egy kiállítás, amely a világ több országában is turnézott, ezen olyan nők ruháit állították ki, akik erőszak áldozatai lettek az utcán, a családban vagy akárhol. Pontosan ugyanolyan szetteket mutattak be, amelyet az áldozatok az elkövetés idején viseltek. Erre azért volt szükség, hogy megmutassák az embereknek, hogy milyenek a valódi áldozatok.

Ezek nem szegecses bőrszerkók és rövid szoknyák voltak, hanem pizsama, melegítő, egyszerű póló, teljesen hétköznapi, otthon viselt ruhák.

Ez is mutatja, hogy az erőszakolások nagy része otthon történik, vagy olyan személyek esnek áldozatul, akik – az elkövető szempontjából – valószínűsíthetően a legkisebb ellenállást fogják kifejteni. És az nem azért lesz, mert ők szeretnének belemenni abba a helyzetbe, mert kihívóan viselkednek, vagy kiprovokálják. Hanem mert látszik rajtuk, hogy nem tudnak majd védekezni, lebénulnak a helyzetben.

Sajnos általános és hibás vélekedés az, hogy minden esetben két bűnös van: az elkövető és az áldozat. Nem győzzük elégszer elmondani, hogy az erőszak, az abúzus egyetlen ember felelőssége: csak az elkövetőé. Nem kell a múltba, a szülőkre, a nehéz életre mutogatni, ha az elkövetőkről beszélünk, és ezzel párhuzamosan az áldozat felelősségét vizsgálni, mert az biztos, hogy neki nincs döntési lehetősége a helyzetben. Az egyetlen, aki dönt, az az elkövető” – hangsúlyozza a pszichológus. A szakértő arra is rámutat, hogy az emberekben felvetődő áldozathibáztató tévhitek alapvetően két okra vezethetők vissza: az első az igazságos világba vetett hit. Ez azt jelenti, hogy a jó emberekkel jó dolgok, a rossz emberekkel rossz dolgok történnek. Sajnálatos módon, ha elhinnénk, hogy ez hamis állítás, úgy összeomlana a saját hitrendszerünk, amely védelmez bennünket.

Hiszen mi is jó emberek vagyunk, ezek szerint velünk is történhetnének rossz dolgok? Na ne!

Ha Erika italába drogot tettek, akkor biztosan csinált valamit, ami okot adott erre. Ezzel tartjuk magunkat egy optimista illúzióban, amelyben elhisszük, hogy nekünk nem eshet bántódásunk. Könnyebb olyan dolgokat mondani, hogy: utolérte őt a sorsa, beteljesült a karmája, mint a saját kiszolgáltatottságunkkal találkozni. A másik a kontroll fogalma. Szeretjük azt gondolni, hogy az életünk az ellenőrzésünk alatt zajlik, és csak olyan dolgok történhetnek meg velünk, amelyeket mi megengedünk, elősegítünk, vagy egyenesen akarunk. Tehát ha az áldozatot az előző hiedelem mentén jó embernek tartjuk, másként kell megóvnunk az igazságos világba vetett hitünket, keresünk valami hihető okot a történtekre: úgy volt öltözve, úgy viselkedett, vagy igazából akarta. Ezekkel a saját lelki egyensúlyunkat igyekszünk visszaállítani.

Feloldozás

„Mit vétettünk, hogy a fiamnak és a családomnak így, összetört arccal és lélekkel kell látniuk? Azon kapom magam, hogy próbálok újra és újra visszaemlékezni, megpróbálom kitalálni, hogyan kerülhettem volna el ezt a helyzetet. Félek társaságba menni, ostobának, kijátszhatónak, átverhetőnek érzem magam, és nagyon nehezen tudok koncentrálni a napi teendőimre” – meséli szomorúan Erika.

„Amíg nyomozóként dolgoztam, tapasztaltam, hogy az áldozatokban nagyon erős bűntudat munkál – nyugtázza Katona Katalin. – Nehezen beszélnek, és ha megszólalnak, azt kutatják, mit rontottak el, hol hibáztak, hogy ilyen helyzetbe kerültek.

Tudják, hogy olyan dolog történt velük, ami fölött nem volt befolyásuk, és a társadalom ítélkezik felettük. Szorongás, szomorúság és pánik uralkodik el az életükön.

Ez az eset alapjaiban rendítette meg Erika emberekbe vetett bizalmát. A feldolgozás folyamatában az a legfontosabb, hogy tudatosítsuk az áldozatokban, hogy nem hibáztatjuk őket. Ne kérdőjelezzük meg, amit elmesélnek, ha már eljutottak arra a szintre, hogy beszélni tudnak róla. A traumák feldolgozása ugyanis eltér a hétköznapi események agyi feldolgozásától. A traumatikus események sok elemét meghatározatlan időre a tudattalanba zárjuk, mert túl fájdalmas lenne egészében szembenézni a történtekkel.

Ezért sokszor csak a hangok, szagok, érzések, az elzárt régiókból felszínre kerülő emlékdarabok kísértik az áldozatokat. Hogy eljussanak addig, hogy az esemény minél több részletét tudatos szintre hozzák, ahhoz rengeteg énerőre van szükség. Az emberek pedig azt kérdezik: miért most jött elő ezzel? Ha évekkel ezelőtt történt, akkor kellett volna szólni! Most biztosan valami érdeke fűződik hozzá, hogy a régi sérelmekkel előhozakodjon. Az ilyen áldozathibáztató mondatokkal csak azt érjük el, hogy a sértett még jobban bezárkózzon, rosszul érezze magát.

És vigyázzunk, mert minden egyes ilyen mondattal megerősítjük az elkövetőben azt a tévhitet, hogy nem is olyan nagy baj, amit elkövetett, hiszen a társadalom tagjai az áldozatot kérdőjelezik meg, nem őt!

Ha a jövőben ilyesmivel találkozunk, már tisztában leszünk a lelki és neurológiai hátterével, ezért bátran világosítsuk fel a többieket, hogy az ilyen minősítő mondatok miként hatnak az elkövetői és az áldozati oldalra. Az áldozatoknak a feldolgozás folyamatában rengeteget segíthet a támogató családi és baráti háttér, a szakemberek és a sorstárs támogató csoportok, az áldozatsegítő központok” – mondja a pszichológus.

Ebben az esetben nem sikerült bizonyítani, hogy Árpi volt az elkövető, de az elmúlt hónapokban két debreceni szabadidős közterületről is kitiltották vélhetően tudatmódostó szerek terjesztése miatt, és eljárás indult ellene.

Mielőtt a Balaton déli partján telepedett le, bejárta a fél országot: Révfülöpön nőtt fel, szüleitől, akik tanárok voltak, erős mintát kapott, amit tovább is vitt. Középiskolai tanulmányait a soproni Széchenyi István Gimnáziumban végezte, aztán Győrbe ment, az Apáczai Csere János tanítóképzőben járta ki a rajz szakkollégiumot, végül az ELTE angol szakán szerzett diplomát. A Somogy megyei Szőlősgyörökben kezdte tanári pályafutását, ahol rajzot tanított, az angol oktatását pedig 1991-ben kezdte, amikor Balatonbogláron délutáni fakultációban indított nyelvórákat.

Még mielőtt az angoltanári pályádról kérdeznélek, érdekelne, hogy a rajz, a művészeti vonal mekkora helyet foglal(t) el az életedben.

A mai napig imádom ezt a tantárgyat, és ha lehetőségem van rá, rajzórákat is vállalok. Izgalmas időszaka volt az életemnek a rajztanítás, rengeteg pályázaton vettünk részt a gyerekekkel, még Szocsiba is eljutottunk. Visszagondolva már akkor is nyitott voltam a világra és a gyerekek látókörének bővítésére.

Hihetetlen, hogy vannak olyan tanítványaim, akik ezeknek a gyerekeknek az unokái. Őket én is úgy hívom, hogy az „unokáim”, ez annyira szép számomra.

Hogyan és miért váltottál az angolra és a nyelvoktatásra?

Angolszakos gimnáziumba jártam, ahol remek tanáraim voltak, más módszert képviseltek, mint amit korábban tapasztaltam, és ezzel megfogtak. A tanári pálya gyakorlatilag adott volt számomra, hiszen a szüleim is pedagógusok voltak, édesapám földrajzot, édesanyám rajzot tanított. Annak persze nem örültek, hogy ezt a vonalat viszem tovább, de elfogadták. Az angoltanítás pedig az orosz nyelvoktatás megszűnésével jött, eleinte délután volt lehetőségem órákat adni, majd idővel a délelőtti tanrend részeként hivatalosan is megkezdődött Bogláron az angoltanítás.

A korábbi évtizedek valószínűleg másfajta nyelvtanítási módszert követeltek, mint ami manapság működik. Hogyan változott mindez a te óráidon?

Mindig is igyekeztem idomulni a gyerekekhez, és az adott korhoz igazítani a tanítást, hiszen az igények változnak. 15 éve, amikor elkezdett teret hódítani a digitális világ, én is elindultam ezen a vonalon, ami akkor még teljesen új volt. Ma már elmondhatom, hogy a nemzetközi színtér bevonása rengeteget adott, sokat nyitott rajtam és a gyerekeken is.

Azt látom, hogy nagyon fontos az élő beszédet erősíteni, és arra alapozni a nyelvtanítást, hogy a fiatalok tudjanak és merjenek is megszólalni, miközben az alapvető nyelvtani szabályokkal is tisztában vannak.

Meg kell találni az egyensúlyt, ami nem könnyű, a digitális vonal viszont nagy segítség ehhez.

Azzal, hogy az órák egy részében online tanulás zajlik, szívesebben foglalkoznak a nyelvvel a gyerekek?

Ezt a módszert a világ változása és a fiatalok igényei hozták magukkal, de a lényeg abban van, hogy egy-egy óra eleji online játékban vagy videóhívásban, ahol ugyanaz a korosztály van a másik oldalon, csak épp más országból, mindenki részt vesz, az is, akinek kiválóan megy a nyelv, és az is, akinek több segítség kell hozzá. Ez lökést ad nekik, meg tudnak feledkezni magukról, ilyen helyzetben ráadásul bárki felállhat, megszólalhat, és sikerélményben lehet része – ez erről szól.

Tanítványaival az elmúlt másfél évtizedben ablakot nyitott a világra, az internet segítségével annak számos részét beutazták. Nemcsak a tanulás, de más országok kultúráinak megismerése és hazánk hagyományainak megismertetése is céllá vált. Gyöngyi néni és diákjai (a teljesség igénye nélkül) többször is részt vettek a Global Connection Day programjában, aminek keretében több mint 80 iskola társaságában körbeénekelték a világot. 2018-ban egy amerikai iskolával közösen online jelenlétükkel színesítették az NBC Today Show-t, 2021 őszén pedig a Koen Timmers és Dr. Jane Goodall szervezésében meghirdetett Climate Action projektben megkapták a School of Excellence díjat.

Fotó: Tóthné Bán Gyöngyi

Hogyan indult a nemzetközi kapcsolatok kiépítése, és miként néz ki ez a mindennapokban?

Abban az időben, amikor a harmadik fiammal voltam otthon gyesen, több külföldi internetes csoportba is beléptem, ahol azt vettem észre, hogy rajtam kívül nincs más magyar. Érdekesek voltak számomra, és én is szerettem volna valamit megmutatni a kultúránkból, ezért amikor olyan eseményen jártam, fotókat készítettem például magyar néptáncosokról, tematikus fesztiválokról, és ezeket beküldtem. Így kezdtek el kiépülni a kapcsolataim más pedagógusokkal, és ezek nyomán indultak el később az online órák is. Ilyenkor 15–20 percben vagyunk a világhálón, más nemzet tanulóival videózunk, a kicsikkel inkább játszunk, például karakterbarkóbázunk, ami jó dolog, össze lehet kötni az ember külső-belső jellemzésének tanulásával. A nagyobbakkal többet lehet beszélni, akár leveleket küldeni.

Akikkel kapcsolatban állunk, jelenleg egy pennsylvániai, egy japán, valamint egy indiai, egy indonéz és egy vietnami iskola.

2021 végén nemcsak az iskoládat ismerték el, hanem a személyes munkádat is: bekerültél a hazai Highlights of Hungary 50 jelöltje közé, és Magyarországon elsőként megkaptad a Global Teacher Award-ot, amelyben a legjobb nemzetközi munkát végző pedagógusok részesülhetnek. Mit éreztél, érzel ennek kapcsán?

Óriási dolog volt számomra, de fontos kiemelni, hogy ez a gyerekek munkájáról is szólt, mindenkiéről, aki jött és jön velem, és ezért végtelenül hálás vagyok. A nemzetközi díj ajánlásos rendszeren alapul, egyszer csak kaptam egy megkeresést, amelyben kollégák javasolták, hogy pályázzak. Hosszú folyamat következett, amiben referenciákat kellett gyűjtenem munkatársaktól szerte a világban, ám rendkívül sok segítséget kaptam. Nagy bánat számomra, hogy a világjárvány miatt a díjátadót online rendezték meg.

Mi a célod az online vonallal?

Nem is célnak mondanám, inkább eszköz, folyamat, amelyben a gyerekeknek élményben lehet részük, miközben közelebb kerülnek az angol elsajátításához. Nekik ez tanult nyelv, és olyan projektekben igyekszünk részt venni, ahol ez érték. Emellett szeretek kapcsolatot tartani más országok tanáraival, egyeztetni, megszervezni a közös órákat, időnként találkozni velük és tapasztalatot cserélni kurzusokon, konferenciákon.

A nyelvoktatás mellett a sport is erőteljesen jelen van az életedben, ha jól tudom, a Balatont minden évben átúszod, és rendszeresen futsz is.

A mozgás a pihenés nekem, ami elképesztő sok élményt ad. A Balaton-átúszás ma már családi program nálunk, és érdekes kerete az életemnek.

Mivel révfülöpi vagyok, azt szoktam mondani, hogy otthonról hazaúszok.

Az első két-három alkalmon és a terhességeimen kívül minden évben úsztam, több mint 30-szor vettem már részt az eseményen. Futni a harmincas éveim vége felé kezdtem, először csak kis távokat teljesítettem, majd ahogy lenni szokott, egyre nagyobbakat. 40 évesen elhatároztam, hogy lefutom a maratont, elkezdtem a felkészülést, ám ezalatt teherbe estem, így a távot később teljesítettem. A következő években többször is megcsináltam, amióta viszont átestem a Covidon, nehezebben megy. Ennek ellenére, amilyen versenyre csak tudok, elmegyek, mert hatalmas értéket kapok a futástól, és amikor az élet nehezebb, ez célt ad, amire koncentrálhatok.

Kép

Fotó: Tóthné Bán Gyöngyi

Mi volt a legkülönlegesebb maratoni helyszíned?

Sok különleges helyen futottam már, például egy ismerősöm egyszer azzal állt elém, hogy le szeretné futni a maratont, de Velencében. Kimentünk hát, és ketten lefutottuk. Egyszer Rómában is teljesítettem, Bécsben pedig többször is megtettem a távot, mert ott él a középső fiam. Remélem, lesz még lehetőségem a jövőben ilyesmire. Aztán ott van egy másik hobbinak a biciklizés is.

Például a Balaton körül?

Minden évben körbetekerem a tavat az osztályommal, ez a szívem csücske.

Tavaly elballagtak a gyerekeim, aztán utána megkérdezték: „Gyöngyi néni, megyünk?” Erre pedig nem lehet nemet mondani. Nagyon sok történetet viszek magammal az ilyen közös programokból, felsorolni is lehetetlen, mennyi mindent élünk át ilyenkor együtt. Ezen kívül a szabadidőmben is szívesen tekerek, a legkisebb fiammal gyakran átkerekezünk az északi partra, most már ő diktálja a tempót. Nagy szenvedély a hajózás is, ami a férjemmel közös hobbink. Fiatalkorunkban imádtunk szörfözni, aztán amikor jöttek a gyerekek, vitorlára cseréltük a deszkákat. A jogosítványom nekem is megvan még nagyhajóra is, de a kikötőből nem tudnám biztonsággal kivinni a vízi járművet, így inkább a háttérben maradok, és onnét élvezem az utat.

Élményekben gazdag életet élsz, ezzel egyfajta példát mutatsz. Tudatosan teszed mindezt?

Történetek legyenek, nekem ez a fontos az életben! Alapvetően a jelenre összpontosítok, és igyekszem úgy élni, hogy minden napot élmények szőjenek át, hogy a képzeletbeli könyvem, amit majd egyszer visszalapozok, színes oldalakból álljon. Próbálom a gyerekeknek is azt átadni, hogy a könyvüket ők maguk színezik, és akkor lesznek tarkák a lapok, ha megtalálják és művelik azt, ami számukra fontos, örömteli, és amiből szép emlékek születnek. Remélem, a jövőben sok új közös kalandot tehetek hozzá mindehhez.

A Békesség Sugárút cím és a lemez dalai egyfajta megnyugvást, letisztulást, a hétköznapi csatákon való felülemelkedést sugallnak. Neked mi kellett ahhoz, hogy eljuss ide?

Nálam ez egy hosszú folyamat jelenlegi állomása. Van egy mondás, miszerint aki ugyanolyan 60 évesen, mint volt 30 esztendősen, az elvesztegetett az életéből 30 évet. Ez elég kisarkított megállapítás, de alapjában egyetértek vele. Döbbenten látom, hogy sokan, akikkel évekig, évtizedekig nem találkoztam, ugyanolyanok maradtak, főleg a hibák terén. Az Élet logikája lepereg róluk, semmit nem látnak be, mindig dacosan másra mutogatnak, mást hibáztatnak.

Van a pszichológiában egy úgynevezett „bűnbakelmélet”, eszerint mindig találunk valakit, aki felelős a sikertelenségünkért, amiért rá kell haragudni, és ez nagyon kényelmes álmegoldás. Nehéz szembesülnünk önmagunkkal, hiszen mindenkiben van egy egészséges énközpontúság, de egy ponton túl érdemes letenni az Egót, figyelni a rossz tulajdonságainkra, változtatni, javítani. Próbálni megbékélni, és itt nem a világra gondolok, mert az őrültebb, mint valaha. Önmagunkkal, másokkal, kizárva az ártó dolgokat, már amennyire lehetséges. Levonni a következtetéseket, nem elkövetni újra és újra ugyanazokat a tévedéseket.

Kialakítani egy kis Szigetet a hasonlóan érző, gondolkodó emberekkel, és ott jól érezni magunkat.

Mennyire ösztönösen vagy tervezetten alkotsz? A dalszövegek bármilyen élethelyzetben megszülethetnek benned, vagy van olyan, hogy konkrétan leülsz írni?

Soha nem ülök le úgy, hogy „na, gyerünk, most meg kell írnom az új lemez szövegeit”, ebből semmi jó nem származna. Ennek spontán kell jönnie. Ezért van, hogy amikor megkérdezik, valamelyik szövegem hogyan született, nem nagyon tudok mit felelni. Ezek csak úgy jönnek, és én borzasztóan hálás vagyok ezért. Ha elkészül egy-egy album, általában teljesen kiírom magam, és gyakran hónapokig semmi nem jut eszembe. Ilyenkor mindig van bennem egy félelem, hogy ennyi volt, de aztán szerencsére újra elkap a lendület.

Tudatosság mindössze annyi van bennem, hogy az összes apró ötlettöredéket feljegyzem, néha csak egy-egy szófordulatot vagy kulcsmondatot. Szoktam afféle szabadverseket is írni az ötletekből, ebben az állapotban nincsenek kötöttségek, szótagszám meg hasonlók. A lényeg az alapötlet. Aztán, ha már zenei kíséret is párosul hozzá, véglegesre alakítom. Fontos, hogy a szövegi elképzelés nem írhatja felül a zenei szabályokat, hiába van egy jól hangzó szójáték, ha döcögősen lehetne az adott dallamra tenni, addig kísérletezem, amíg le tudom cserélni valami hasonló ötletre.

A szövegvilágod meghatározza, hogy kiket fog meg a zenétek. Egyenesen fogalmazol, de van egy líraiságod is. Milyen ember vagy inkább: kemény, érzelmes, romantikus?

Mindig is érzékeny ember voltam, a külvilág miatt viszont gyakran kénytelen vagyok a sarkamra állni. Ez egy fura kettősség, de sajnos szükséges. Nem véletlenül van a Vigyázz a szívemre című dalban az a sor, hogy „egyedül Te láttad meg, mennyire sebezhető, a Világnak büszkén eljátszott, színpadra szánt Erő”.

Próbálok mindenkinek annyit adni, amennyit tőle kapok.

Mi volt az első konkrét élményed, ami a (rock)zenéhez vonzott, és mikor fogalmazódott meg benned, hogy ezzel is szeretnél foglalkozni?

Apám vett a nyolcadik születésnapomra két bakelitet: az Omega Tízezer lépését meg az Illés zenekar Illések és pofonok című albumát, ezek nagyon megtetszettek, rengeteget hallgattam őket. Aztán később, amikor elkezdtem koncertre járni, megfogott a magyar rockzene, de párhuzamosan betaláltak nálam a nagy külföldi nevek is: Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Slade, Sweet, Mud, Suzi Quatro. Aztán jött az Electric Light Orchestra, a Pink Floyd, a Genesis, a Queen, a Beatles, és még órákig sorolhatnám. Az első nagy hatású rockdal számomra a T. Rex-től a Children of the Revolution volt, a mai napig Marc Bolan-fan vagyok, gyűjtöm a ritkaságokat tőle.

Paksi Endre, a gyűjtő
„Egykor nagy bakelitgyűjtő voltam, aztán a »modernizálás« elvitt a CD-k irányába, amikből komoly gyűjteményem alakult ki. De pár éve kedvet kaptam megint megvenni bakeliten is a régi nagy kedvenceimet, a meghatározó zenéimet. Van egy utánozhatatlan hangulata a bakelithangzásnak és a hallgatásának is. Ez egy szertartás, rituálé, ahogy a tű a barázdákhoz ér, és a CD-hez képest töményebb, összefogottabb hangképe is van így a muzsikának.”

Hogyan indultál neki a zenélésnek, és miért lettél egy ponton hangszeresből énekes, frontember?

Először dobos szerettem volna lenni, de végül a basszusgitárnál kötöttem ki. Az első hangszerem egy NDK-gyártmányú Muzima volt 3500 forintért, ennyire telt csóró zuglói gyerekként… (nevet) Tanultam zeneelméletet, de a gyakorlati rész mindig jobban érdekelt. A magnómon félsebességre lassítva igyekeztem leszedni és megtanulni a nehezebb témákat. Basszusgitáron az igazán technikás dolgok a progresszív és a jazz-rock, valamint a funky műfajában vannak, akkoriban sokat hallgattam ilyen zenéket is: Manfred Mann’s Earth Band, Level 42, Pastorius, Weather Report és hasonlók. Énekelgettem is otthon, próbálgattam különböző dalokat, stílusokat, aztán elkezdtem számokat írni, zenéket és szövegeket egyaránt, emiatt cseréltem le később a hangszeremet mikrofonra. Mindig nagyon személyes dalokat írtam, és ezeket szerettem volna egyes szám első személyben előadni.

Kép

Fotó: Radó Norbert

Vannak példaképeid? Mennyire mész a saját fejed után – volt előtted az elején egy határozott kép, hogy hová szeretnél eljutni, s végül azt kaptad, amire vágytál?

Rengeteg példaképem van, az imént csak a töredéküket említettem.

Nálam a Zene gyógyír, teljesen össze tud rendezni bármilyen nehéz helyzetben.

Próbáltam mindig a saját fejem után menni, ami nem egyszerű. Nem vagyok simulékony, ami rengeteg konfliktust eredményezett, de úgy gondolom, az idő és a tények engem igazolnak. Nagyon sajnálom, hogy vannak, akik ezt nem hajlandók belátni, fordított helyzetben én habozás nélkül megtenném. Úgy gondolom, ettől senki nem lenne kevesebb, sőt.

A dolgok formálódtak körülöttem, s én figyelembe vettem az adott helyzet lehetőségeit, de mindig is azt a nyitott zeneiséget szerettem volna megvalósítani, ami mostanra megadatott. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, boldog vagyok, hogy megvalósulhattak az álmaim.

Az Amit sosem mondtam még című dal videoklipje a Békesség Sugárút lemezről:

A 2017-es Az Igazi Szabadság című lemeztől fogva valóban még sokszínűbb a zenei és szövegvilágotok. A zenei irányt mennyire te határozod meg az Ossianban?

Én írom a dalszövegeket és a zenei alapok jelentős részét, de utóbbiban hatalmas segítséget kapok Rubcsics Ricsi barátomtól, aki a zenekar gitárosa immár 25 esztendeje. Nagyszerű gitáros, és barátként remekül tudunk együtt alkotni. Az Igazi Szabadság mérföldkő számomra, utólag hallgatva is nagyon szeretem, de természetesen előtte és utána is olyan albumok készültek, amelyek az adott időben jellemeztek minket. E lemez kapcsán ismertük meg a kiváló billentyűst, Ádám Attilát is, ekkor dolgoztunk vele először. Azóta sok Ossian-dalban hallható a játéka, és a 2022-es turnéhoz vendégmuzsikusként is csatlakozott nagy örömünkre.

Figyeled, milyen típusú zenehallgatók gyűlnek körétek? Az ő palettájuk is bővülhetett az utóbbi években. Mennyire fontos, hogy kikhez szóltok, s milyen visszajelzések jönnek?

Nem tudok és nem is akarok más fejével gondolkodni, azon agyalni, hogy mi manapság az eladható. Van, akiknek ez működik, de én csak ösztönösen csinálom a dolgom. A visszajelzések természetesen fontosak, a pozitívak hihetetlenül jólesnek és inspirálnak. Egészen elképesztő néha az a szeretet, ami az Ossian felé árad. Amikor emberek a testükre tetoválják a zenekar nevét vagy sorokat a szövegeimből, az bizony életre szóló elkötelezettség, és borzasztóan meg tud hatni.

Vagy amikor esküvői vagy iskolai idézetekként használják fel ezeket, sőt, ami még szívszorítóbb, amikor végső búcsúknál szólnak Ossian-dalok!

Már ezért érdemes volt minden megtett lépés! Egyébként a kultúráltan megfogalmazott negatív kritikákkal sincs semmi baj, ezekre annyit tudok válaszolni, hogy a Zene szubjektív dolog, elfogadom, ha valakinek nem tetszik az adott produkció.

Kép

Fotó: Radó Norbert

A daloknak van egy jól körülhatárolható értékrendjük. Te milyen értékekből nem engedsz, és hibázol-e néha, szoktál megbánni dolgokat?

A dalokban minden benne van, én minden sorukat pont úgy gondolom a való életben is. A hibáimat, amiket elkövettem, abszolút vállalom, erről szól például a Forgószínpad vagy a Teljesség című dalom is.

A Békesség Sugárút egyik számában arról énekelsz, hogy mások esetleg régimódi, retró figurának tarthatnak. Miért? Hogyan állsz az új, digitális világhoz?

Amit idéztél a Tiszta lap című dalból, az egészen pontosan úgy szól, hogy „legyints rám, hogy ez micsoda régimódi retro-figura, de meglehet, még meglephet, az Élet tanít még új trükköket”… Szóval ez inkább egy kis irónia, fricska a nagyon trendiknek… (nevet) És mivel a zenekar netes felületeit is én kezelem, mondhatom, hogy a digitális dolgokat hasznosnak tartom, ha a helyükön kezeljük őket. Információszerzésre, kapcsolattartásra kiválóak, ha az ember nem tolja túl a dolgot.

Alkotó szabadidő: misztikus thrillerek, történelmi makettek
„Misztikus thrillerből összesen hetet írtam a kilencvenes években, meg is jelentek (Paul Trent írói álnéven – a szerk.). Remek kikapcsolódás volt, igazi szellemi kihívás, rengeteget kellett utánaolvasni, borzasztóan élveztem. A makettezés pedig egy kihagyott és megvalósított gyerekkori álom volt, 2010-ben vágtam bele, és egy újabb pipa lett a bakancslistámon…”

Közel négy évtized rálátásod van: mennyire küzdelmes a rockzenészpálya, milyen tulajdonságok kellenek a túléléshez? Úgy is kérdezhetném, mikor volt könnyebb rockzenésznek lenni, régen vagy most?

Rettenetesen nehéz pálya ez, főleg az emberi rész kezelhető nagyon nehezen. Alapvetően kell hozzá végtelen kitartás, és bizonyos dolgokat útközben kell megtanulni.

Vannak, akiknek régen is könnyebb dolguk volt, és vannak, akiknek most is nehezebb.

Az első csoportban sorakoznak a „bármit csinálhatok, mindenért vállon veregetnek” típusok, az örökké zöld lámpát és piros szőnyeget kapók, a másodikban azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, és még akkor is van szájhúzogatás, agyonhallgatás az első csoport részéről. Ez a totális kettős mérce, ami máshol is, de a zenészvilágban maximálisan jelen van.

Téged mi segít át a nehézségeken?

Az, hogy a lemezeladásokat, a koncert-nézőszámokat nem lehet megbundázni, és szerencsére az interneten is sok emberhez el tud jutni a zenénk. A Mahasz hivatalos eladási listáin az éves összesítésekben hosszú évek óta az első vonalban vagyunk, és ez az összes stílusban megjelent albumokat jelenti ebben az országban, amire nagyon büszke vagyok, ahogyan a dupla platinalemezeinkre is. Én úgy gondolom, hogy ez egy jó korszaka  a zenélésnek, komplett generációk követik az utunkat. Jó értelemben véve „családi zenekar” vagyunk, hiszen az egészen fiataloktól kezdve a régi rajongókig minden korosztály jelen van a koncertjeinken.

A harmónia része: életmódváltás
„Néhány éve egyszerűen már nem éreztem jól magam, tudtam, hogy változtatnom kell, és megismertem egy csodálatos embert, Veress Krisztinát, akinek valami elképesztően zseniális étrendje van, ami csodát tett. Sok mindenről le kellett mondani, amiről régen azt hittem, pótolhatalan, de cserébe olyan új életminőséget kaptam, amely miatt feltétlenül megérte!”

Anikó és Laci ötvenes éveikben járó győri házaspár. Mielőtt 630 millió forintot nyertek a Skandináv Lottón, napról napra, szegénységben éltek. Laci újságkihordásból tartotta fenn a családot és gondoskodott Anikóról, aki akkor már 25 éve nem jött ki a lakásból pánikbetegsége miatt. A lottónyeremény lehetőséget ad mindkettőjüknek, hogy végre kényelmes, örömteli életet élhessenek, de Anikónak és Lacinak nagyon más elképzelései vannak arról, hogy mi okozna nekik örömöt. Míg Laci vágya, hogy végre ne kelljen dolgoznia és együtt utazhassanak, Anikó önmagát szeretné megvalósítani: kávézót nyitni, vinni a pénzügyeket.

A film cselekményéből kiderül: Anikó és Laci évekkel ezelőtt ingatlanokat vettek maguknak és a gyerekeiknek is, vállalkozni kezdtek, nyitottak egy kávézót, ám ez nem jött be, veszteségesnek bizonyult.

„Rengeteg volt vele a gondunk, és bérleményként nem éri meg foglalkozni vele, ezért piacra dobtuk” – mondta a férfi.

Nem igazán térültek meg a házaspár befektetései sem. A film egy pontján éppen ebből alakul ki egy kisebb konfliktus, ahol Anikó sírva panaszkodik pénzügyi tanácsadójának, hogy hiába van 100 millió náluk, hirtelen nem tud kivenni hárommilliót sem, ami szükséges a hitelfelvételhez. Ugyanakkor az ingatlankiadó üzletük nagyon pörög, abból mindig biztos bevételhez jutnak.

Anikó – aki szigorú, de közben empatikus személyiség – szeretne víz közelében élni, ezért egy balatoni nyaralót is vásárolnak, sőt később télen is használható fedett medencét építtetnek a győri családi házukban. A pár amúgy egyáltalán nem él hivalkodó életet, tényleg megfontoltan költekeznek.

A két középkorú lottónyertesre szerencsére nem igaz az, hogy nem tudnak mit kezdeni a nyereményükkel, és csak lelki bajokat okoz a hirtelen jött vagyon. Pedig ez létező probléma, a tudományban „hirtelen meggazdagodás szindrómának” hívják. A pszichológusok az angol elnevezése után (Sudden Wealth Syndrome) SWS-ként hivatkozott tünetegyüttest 1997-ben írták le először mint önálló betegséget. Hiába képzelgünk egy életen át az ölünkbe hulló hatalmas vagyonokról, ha váratlanul ránk zúdulna egy ilyen, amiért nem dolgoztunk meg (mert például lottón ütöttük meg a főnyereményt, vagy hirtelen örököltünk egy tetemes összeget, netán kriptovalutákkal kereskedtünk koronavírus és háború idején), komoly krízist élhetünk át. Erről a problémáról ír két amerikai pszichológus, Stephen Goldbart és Joan Di Furia. Ők definiálták először az SWS-t, és egy intézetet is alapítottak, ahol az ilyen problémákkal küzdő újdonsült milliomosoknak, a juppiknak segítenek.

Bár a győri házaspárnak vannak kisebb vitái, egy nagyon is gyakorlati gonddal küzdenek: a sok befektetés, vállalkozás és Anikó pánikbetegsége miatt még nem volt alkalmuk külföldre utazni.

Ahogy az egyik jelenetben a férj kifakad: „Már három éve megvan a nyeremény, de még nem is nyaraltunk.”

Laci emellett teljesen feleslegesnek érzi magát, mert nem tud felnőni Anikóhoz. Ő már átokként tekint a pénzre. Igaz, hogy most már fedél van a fejük fölött, és megvehetnek sok tárgyi dolgot, amiről addig nem álmodhattak – szép autót, nagy képernyős televíziót, amiből több is van –, de valahogy mégsem boldogok. Laci, aki korábban is küzdött az alkoholproblémáival, szinte kiszámítható módon a pohár után nyúl. Saját bevallása szerint régen, még csavargóként egyik alkoholmámorában egy szántóföldön ébredt fel elfagyott végtagokkal. A filmben is többször eltűnik, például elkésik a párja nagy pillanatáról is, a kávézó ünnepélyes megnyitójáról. Anikó őszinte kétségbeeséssel keresteti a sofőrjükkel, aki idegenként is a család része. A férj végül saját maga vonul el egy speciális intézménybe, hogy leküzdje függőségét.

Anikó emberi kapcsolatai mindenkivel feszültek, főleg a lányával, akit látványosan irányítani szeretne. Kendőzetlenül elmondja a véleményét nemcsak neki, hanem mindenkinek. Feltűnő, hogy a kamera sem zavarja, amikor a kávézó építésekor szabályosan kiosztja az alkalmazottjait; látszik, hogy mindenben törekszik a tökéletességre, és másoktól is ezt várja el.

Mindemellett benne van a félelem is, a rizikó, hogy becsődölhet a vállalkozása. Ahogy egyszer őszintén bevallja: „55 éves vagyok, kell ez nekem, ez a sok stressz?”

A Fortuna vendégei kedves film egy olyan lottónyertes párról, akik sokakkal ellentétben meg sem próbáltak elrejtőzni, sőt helyi hírességként nyilatkoztak a sajtónak, és még az utóbbi pár évben is rendre megjelentek a médiában. Még színházi darab is készült a történetükből. A film főszereplőinek életét az egymással szembenálló álmaik és a pénzzel járó nehézségek felforgatják.

Sablonos gondolkodásunk alapján a film csattanójának azt várnánk, hogy felélik a hirtelen jött vagyont – ám ez szerencsére nem következik be. Sőt, sikerül a kitörésük abból a hátrányos közegből, amelyből indultak. A filmet megnézve mégis felvetődik az örök kérdés: vajon tényleg boldogabbak leszünk a pénztől?

A film vetítéséről az alábbi oldalon lehet tájékozódni.

Amikor Harry herceg megszületett, Diana hercegnő elmondása szerint Károly herceg a következőt mondta: „Ó, Istenem, egy fiú! S még a haja is vörös!” A hercegnő ezt Andrew Morton újságírónak mesélte el, hozzátéve, hogy a férje lányt szeretett volna, és ő ugyan már hónapok óta tudta, hogy fiúgyermeket hord a szíve alatt, ezt nem árulta el Károlynak. Mortonnak azt is elmondta, hogy amikor a második gyermeke megszületett, már tudta, hogy vége a házasságának.

1984-ben Károly és Diana népszerűségük csúcsán voltak, a királyi család megítélése túláradóan pozitív volt, és a fiatal házaspár a két fiúval biztosította a monarchia folyatását. A rendszer alapja, hogy a sors véletlene folytán dől el, ki az, aki király lesz, és ki az, aki nem.

Harry herceg újonnan megjelent könyve, a Spare (Tartalék), valamint számtalan interjúja alapján úgy tűnik, soha nem sikerült feldolgoznia, hogy másodiknak született.

Nem Harry az első herceg, aki nehezen birkózik meg azzal, hogy a születési sorrend következtében bátyjának a trón, neki pedig a nehezen behatárolható „tartalék” szerep jutott. A történelem során ilyen okból törtek ki az örökösödési háborúk. Minden családban előfordulhat testvérek közötti rivalizálás, azonban egy monarchiában a trónörökös olyan előnnyel születik, amelyet az utána születők soha nem tudnak lefaragni. A brit királyi családon belül is mindenki máshogy birkózik meg ezzel. Erzsébet királynő gyermekei közül András herceg az, aki a legkevésbé tudta felvenni a támogató testvér szerepét, ezzel szemben Anna hercegnő és Eduárd herceg igyekeztek elfogadni ezt a pozíciót.

Harry herceg hasonló privilegizált nevelésben részesült, mint bátyja, Vilmos, ráadásul élvezhette annak az előnyeit is, hogy sosem fogja örökölni a koronát, ami igencsak korlátozza leendő viselője életét. Azonban úgy tűnik, a herceg nem tudott mit kezdeni a rengeteg előnnyel, amit egy ilyen élet adhatott volna. Amikor 2020-ban bejelentette, hogy feleségével együtt az óceán másik oldalára költözik, sokan azt gondolták, ez elsősorban Meghan miatt történt.

Azonban úgy tűnik, Meghan inkább csak jó indok volt arra, hogy Harry kilépjen abból a világból, ahol a nagymamája, az apja és a testvére a főszereplők.

„Szeretett testvér és nemezis”

A könyv megjelenése óta legalább fél tucat interjú készült Harry herceggel, amelyekben megpróbálta indokolni, miért írt egy kitárulkozó és a legtöbb kritikus szerint önterápia jellegű könyvet. A herceg a Telegraph-nak azt nyilatkozta, célja, hogy megreformálja a monarchia intézményét. „Azt sugallta, hogy bár a családja jelenleg talán nem kedveli őt, néhány év múlva hálásak lesznek neki, amiért ilyen nyíltan beszél a traumáról” – írta a lap. Harry herceg egyik panasza az, hogy szerinte a családja összejátszott a brit sajtóval ellene és felesége ellen.

A herceg legtöbb panaszának alanya a sajtón túl saját testvére. Önéletrajzában azt írja a bátyjáról, hogy többször agresszívan bánt vele, és részletesen be is számol egy esetről, ahol leírása szerint a testvére megragadta és lelökte őt a földre, s Harry egy kutyatálon landolt. Az epizódot ráadásul még megjelenés előtt kiszivárogtatták a Guardiannek. A könyvben egyszerre hívja Vilmost a „szeretett testvérének” és a „nemezisének”. Őt hibáztatja a hírhedt náci kosztümje miatt is, amelyet húszévesen viselt egy halloweenpartin, mert állítása szerint azt Vilmos tanácsolta neki. Amit a herceg leginkább zokon vett, és több interjúban is megemlít, az az, hogy a palota ugyan nem tesz hivatalosan nyilatkozatot magánügyekkel kapcsolatban, de rendszeresen megszólalnak „bennfentesek”, akik szerinte Vilmost és a család több tagját mindig is támogatták, de például Meghant nem.

Neheztelések sokasága jelenik meg a könyvben, apró epizódókból épít hegyet a herceg.

A sértettség mélyén a tartalékstátusz állhat, amely következtében a testvére arca egy nap ott lesz a fonton, de ő csak epizód lesz a testvéréről szóló fejezetben.

Az interjúiból egyértelműen kiderül, hogy a herceg a monarchia reformerének látja magát, és önkéntes kereszteshadjáratot vezet az intézmény ellen. Azonban több brit történész kifejtette, hogy ez szélmalomharc. „Az embereknek közel fele nemcsak azt mondja, hogy nem nagyon kedveli őket, hanem azt akarja, hogy megfosszák őket a címüktől” – mondta David Starkey brit történész egy televíziós interjúban a házaspárról. Nem egyértelmű az sem, hogy miben rejlene Harry állítólagos reformja. Az bizonyos, hogy soha nem volt még olyan negatív a megítélése a hazájában, mint a könyve megjelenése óta, noha mindeközben a könyv hatalmas eladásokat produkál.

Harry az önéletrajzában kifejti gyűlöletét a bulvársajtó iránt, amelyet felelősnek tart az édesanyja haláláért. Ez az érzelem érhető, azonban Harry ezzel az intim részleteket tartalmazó könyvvel pont, hogy kiszolgáltatta magát annak a bulvársajtónak, amit annyira megvet. A királyi család hallgatása és elzárkózása védelem, s ha valaki önként lerombolja a hallgatás falát, soha többet nem tudja azt újra felépíteni.

Hasonlóan tett Diana hercegnő is, aki a férje elleni médiapárbajban felhasználta a sajtót, amely aztán egészen a halála pillanatáig még többet és többet akart tudni róla.

Kép

Harry és Vilmos gyerekként – Forrás: Wikipedia

Az érem másik oldala

Vilmos herceg, akárcsak Harry, egész életét a nyilvánosság előtt töltötte. A paparazzók ott voltak, amikor először óvodába ment, lefotózták minden szögből az édesanyja temetésén, jelen vannak a mai napig minden lépésénél. Úgy kellett leélnie eddigi 40 évét, hogy ne találjon rajta fogást a sajtó, és ne érhesse őt semmilyen vád az életmódjával kapcsolatosan. Harry azonban kevés empátiát mutat az iránt, hogy a testvérének sem volt sok választása az életével kapcsolatban. Míg ő nyugodtan élhet Kaliforniában, a bátyja egy nap király lesz, és életben kell tartania egy olyan monarchiát, amelynek egyre gyakrabban vonják kétségbe a legitimitását. A királyi családban mindig az a legfontosabb személy, aki a koronát viseli vagy viselni fogja, enélkül nem működne a rendszer.

Ha a trónörökös tartja magát a protokollhoz, akkor nem reagálhat Harry memoárjára, nem jelentetheti meg a maga verzióját. Így azonban el kell viselnie, hogy a testvére őt negatív szerepben feltüntető interjúk tucatját adja, és médiakörutat tart.

Bár a királyi család intézmény, de egyben család is, amely nincs hozzászokva, hogy a nyilvánosság elé tárja a magánéletét. Harry herceg önként magára irányította a reflektorfényt, azonban a család ezt nem teheti meg. Az apró magánjellegű vádakra adott válaszok nem illenének a királyi család szokásos nyilatkozataihoz.

Harry herceg Kaliforniába költözésekor az volt a narratíva, hogy a herceg nyugodt életre vágyik, az eltelt három évben azonban valószínűleg tudatosan haladt a memoár megjelentetése felé. A rendszer nem adhatott neki olyan szerepet, amelyre vágyott, a külvilág szemében viszont ő mindig azért lesz érdekes, mert herceg. Kívülről próbál betörni újra, mert a támogatói szerep nem volt számára elég, a világban pedig nem akart egyszerű emberként élni.

Harry tragédiája, hogy nem ismerte fel: a „tartalékszerep” kiváltság.

Úgy tűnik, jelentősebb szerepre vágyik, amit azonban nem kaphat meg, mert a monarchia jövője, központja és alapja mindig is az örökös lesz.

Források:

• https://www.kidspot.com.au/lifestyle/entertainment/the-joke-prince-charles-made-after-harrys-birth-that-shocked-princess-di/news-story/c0e136b7e6c1338c9afcf4d020004cd1
• https://www.telegraph.co.uk/royal-family/2023/01/13/prince-harry-book-two-spare-revelations-royal-family/
• https://www.theguardian.com/books/2023/jan/04/prince-harry-william-physical-attack-2019-meghan-spare-book
• https://www.vanityfair.com/style/2023/01/in-spare-harry-calls-william-his-beloved-brother-and-archnemesis
• https://pagesix.com/2023/01/04/prince-harry-claims-william-and-kate-middleton-told-him-to-buy-nazi-costume/
• https://www.geo.tv/latest/464266-king-charles-playing-clever-long-game-to-end-prince-harry-meghan-markle
• https://yougov.co.uk/topics/politics/articles-reports/2023/01/12/prince-harrys-popularity-falls-further-spare-hits-
• https://edition.cnn.com/style/article/harry-spare-publication-record-scli-intl/index.html

Lengyel–magyar szakos bölcsész vagy, pakisztáni férjeddel és négy gyermeketekkel Dubajban éltek. Milyen út vezetett idáig?

A lengyel szakot tulajdonképpen véletlenül választottam. A 2001-es budapesti Taizéi Találkozón találkoztam először lengyelekkel, és izgalmas ötletnek tűnt felfedezni a kultúrájukat. Miután felvettek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a lengyel–magyar szakra, nagymamám elmondta, hogy élnek rokonaink Lengyelországban, de megszakadt velük a kapcsolat a második világháború alatt; és arra kért, hogy keressem meg őket. Az unokatestvére, Lajos bácsi zongoraművész volt, amikor egyszer Észak-Lengyelországban, Gdańsk környékén koncertezett, és beleszeretett egy panzió tulajdonosának a lányába. Összeházasodtak, és Lengyelországban telepedtek le. A világháború kezdetén szerettek volna átjönni Magyarországra, de a repülőgépüket Katowicénél leszállásra kényszerítették, így végül nem sikerült átjutniuk a határon. Jóval a diplomázásom után váltottam be a nagymamámnak tett ígéretemet, és akkor sikerült megtalálnom az elveszettnek hitt családtagokat. Visszagondolva meggondolatlannak is tarthatom a pályaválasztásomat, de talán ez a családi szál, amelyről akkor én nem is tudtam, valahol ott volt a háttérben, nem véletlenül irányított a Jóisten erre az útra.

Voltak szakmai terveid, mielőtt családot alapítottál és elmentél Európából?

Skóciában, Hollandiában és Lengyelországban is dolgoztam. Néhány évig multinacionális vállalatoknál voltam könyvelő, és a Szejmben is voltam ösztöndíjas. Közben rendszeresen hazajártam, 2012 nyarán például egy barátnőm esküvőjére jöttem Magyarországra...

És ezen az úton találkoztál egy pakisztáni fiatalemberrel, aki éppen turistaként járt itt…

Igen, ő akkor már évek óta Dubajban dolgozott, és a szabadsága idején turistáskodott Közép-Európában. A Lengyelországba tartó buszon ismerkedtünk meg.

Kiderült, hogy bár pakisztáni útlevele van, ő is keresztény, sőt római katolikus, mint én. Ez azt jelenti, hogy az egy százaléknyi keresztény kisebbség töredékéhez tartozik, mert a pakisztáni keresztények többsége protestáns.

Amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, a legfontosabb a templomi szertartás volt, erre itt került sor Magyarországon. Visszagondolva minden bürokratikus eljárás gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, pedig nemcsak a magyar hatóságok engedélyét kellett megszerezni, hanem a vőlegényemnek hivatalos szülői beleegyezésre is szüksége volt. Egyébként Pakisztánban államilag elismert a templomi esküvő.

Mit lehet tudni a férjed családjának történetéről, hátteréről?

Karacsiból, egy 16 millió lakosú városból származik. Családja apai ágon portugál eredetű, amint a vezetéknevünk is jelzi. Katolikus vallású portugál gyarmatosítók és misszionáriusok telepedtek le a dél-indiai Keralában és Goában évszázadokkal ezelőtt, a helyi lakosság körében térítettek, valamint házasodtak is velük. Dél-Indiából aztán a jobb élet reményében északra vándoroltak, ez még India és Pakisztán szétválása előtt történt. A férjem nagyszülei Karacsiban telepedtek le, így később, a szubkontinens felosztásakor pakisztáni állampolgárok lettek. A Karacsiban élő keresztények többsége hasonló történettel rendelkező dél-indiai betelepülő, a férjem édesanyja ugyanakkor feltehetőleg Kasmírból származik.

Mit jelent számukra az, hogy keresztények?

Ez az elsődleges identitásuk. Minden mást, nyelvi és kulturális kötődést megelőz. Keresztényként vannak jelen az életük minden területén, ez áthatja például azt, ahogy dolgoznak, a munkaetikájukat, hiszen ahogyan egy többségében más vallású közegben viselkednek, azzal egyben a kereszténységet is minősítik a többiek szemében.

A férjem munkahelyén például nagyon kevés keresztény dolgozik, az ő viselkedésük és hozzáállásuk alapján alakul ki egy kép a muszlim és hindu kollégákban arról, hogy mit is jelent kereszténynek lenni.

De ez, úgy vélem, mindannyiunkra igaz, akik a mienktől eltérő közegben élünk. Példaképeknek kell lennünk. Karacsiban jártamkor a Szent Patrik-székesegyházban többeket láttam rózsafüzérrel a nyakukban, az autókra rá volt ragasztva az egyházi iskola nagyméretű matricája – miközben gépfegyveresek őrizték a székesegyház bejáratait, hogy megelőzzék az atrocitásokat.

Kép

A Szent Patrik-székesegyház Karacsiban – Forrás: Wikipedia

Pakisztánban milyen a társadalmi státusza a keresztényeknek?

A férjem családja szerény anyagi háttérrel rendelkezett, az anyósom varrónő volt, apósom pedig vendégmunkásként dolgozott Ománban. A férjemet azonban taníttatták, keresztény iskolába járt, ahol nagyon jó oktatásban részesült, és később egyetemen folytatta a tanulmányait, pénzügyi szakember lett. Pakisztánban egyébként a muszlim vallású elit egy része missziós alapítású keresztény iskolákban taníttatja gyermekeit az oktatás magas színvonala miatt. A férjem osztályában is több volt a muszlim, mint a keresztény, pedig ugye katolikus iskoláról beszélünk. Kevéssé ismert tény, hogy például Benazir Bhutto, Pakisztán első és máig egyetlen női miniszterelnöke is szerzetesek által működtetett lányiskolába járt. A férjem édesanyja a karacsi keresztények fehér esküvői ruháit varrta, éjjel-nappal dolgozott, hogy a gyerekei tanulhassanak. A testvérei taníttatásának felelőssége később a férjemre mint a legidősebb gyermekre hárult. Az édesapjuk halála után egyébként is ő lett a családfő.

Az esküvő után rögtön Dubajba mentetek?

Igen, a férjem akkor már évek óta ott dolgozott, én pedig rugalmasabb voltam. Akkor még csak egy évben gondolkodtunk, azután szerettünk volna visszajönni Európába. Ezt az elképzelést módosította később, hogy a szakmájában nagyon jó eredményei vannak, és a Pakisztánban élő családját is támogatva bizony szükség van az itteni bevételekre. Így aztán az egy évből mostanra már majdnem tíz lett. Dubajban minden külföldi munkavállalónak (az ország lakosságának a 80 százaléka) a munkaadója a szponzora, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az országban dolgozhasson.

Olyan ez, mint egy klasszikus vendégmunkásrendszer?

Lehet így is fogalmazni.

Ha a munkaszerződést felbontják, akkor el kell hagyni az országot, mert a vízumot is törlik. Ez egy furcsa átmeneti jelleget ad az ottlétnek, akkor is, ha évtizedekig tart.

A kint dolgozó, külföldi nemzetiségű közösségek összetétele is folyamatosan változik. Nagyon nehéz tartós emberi kapcsolatokat kialakítani, hiszen mindenki csak „átmenetileg” van ott, nem lesz állampolgár, és csak olyan távban gondolkodik, ameddig az éppen aktuális vízuma érvényes. Az utóbbi években elsősorban az arab világban történt események következtében rugalmasabb lett a rendszer, de az átmenetiség érzete megmaradt.

Többdiplomás magyar nőként hogyan tudtál ebbe a világba beilleszkedni?

Sok furcsasággal szembesültem. Például azzal, hogy a vízumom szerint a foglalkozásom hivatalosan „háziasszony”. A férjemnek kellett engedélyeznie, hogy munkát vállalhassak, ahogy azt is, hogy amikor vezetni tanultam, férfi oktatóm lehessen. A helyi törvények szerint a férjem tulajdonképpen a „szponzorom” is. Ezt szinte minden Dubajban élő „háziasszony” átéli, függetlenül attól, hogy vegyes házasságban él-e vagy nem. Először mentálisan kell túltenni magad azon, hogy ugyan odahaza többdiplomás, önálló nő voltál, itt viszont az lett bepecsételve az útleveledbe, hogy „housewife, not allowed to work”. Aztán körbenézel, és megtalálod a lehetőségeket, én például a Lengyelországban megtanult könyvelésnek köszönhetően kaptam munkát, amelyhez akkoriban szintén a férjem írásbeli engedélye kellett. Később sorban születtek a gyerekek, én pedig az ellátásuk mellett fennmaradó időmben fordítással, kiadványszerkesztéssel tudok foglalkozni, de korábban magyar nyelvet is tanítottam.

Van kint olyan közösséged, ahol otthon érzed magad?

A kinti magyarok példásan összetartanak, a gyerekeknek például sok közös programot szerveztek még a pandémia előtt, így magyar Mikulást és farsangot is, és jól működött az éneklős baba-mama klub. A gyermekeink magyar anyanyelvűek és elsődleges identitásuk is magyar, ez természetesen adódik abból, hogy én töltöm velük a legtöbb időt.

A templom is nagyon fontos számunkra. A hárommilliós Dubajban két római katolikus plébánia van, a Szent Mária-templom bent a belvárosban és az Assisi Szent Ferenc-templom egy külvárosban, egy kifejezetten erre rendeltetett negyedben. Itt számtalan kisebb-nagyobb felekezet temploma kapott helyet, például vannak evangélikusok, görög ortodoxok, szír ortodoxok, anglikánok, koptok, de a szikhek imaháza is itt épült fel. A kisebb lélekszámú felekezetek világi épületekben, például hotelekben tartanak rendszeresen összejöveteleket.

Mindkét katolikus templomhoz százezrek tartoznak, és főként angol nyelven tartják a szertartásokat. A harang nem szólhat, az épületek egyszerű, modern lapos tetejűek. A katolikus hívek többsége a Fülöp-szigetekről származik, alig látni fehér bőrű embert.

Az európaiak és észak-amerikaiak hiánya számomra elgondolkodtató. Velük ellentétben mind a szegényebb országokból származó keresztények, mind pedig a muszlimok nagyon ragaszkodnak vallási hagyományaikhoz.

A katolikus gyermekek hitoktatására hétvégén, misék előtt vagy után van lehetőség. A muszlim gyerekek számára van vallásoktatás az iskolában, s míg ők azon vesznek részt, a többiek számára az osztályfőnök szabadabb foglalkozást tart, ismételnek, játszanak.

Kép

Magyarok Mikulás-ünnepsége Dubajban, 2016-ban – Fotó: Tellis Katalin

Nem érzed magad elszigeteltnek?

Sok feladatom van, nincs sok időm magányosnak lenni, de a hazai közeg természetesen hiányzik. A gyerekeket délután 3 óra körül el kell hoznom az iskolából, a legkisebb még csak másfél éves, ő velem van otthon. Pénteken pedig csak 8-tól 11:30-ig van iskola, így teljes munkaidőben sehogy sem tudnék elmenni dolgozni, azért sem, mert az itteni szokásokkal ellentétben nem alkalmazunk háztartási kisegítőt; fontosnak tartom, hogy én foglalkozzak a gyerekekkel. Ehhez még hozzáadódik, hogy a háztartás minden kis és nagy problémájának megoldása rám hárul. Pakisztánban a férfi dolga, hogy eltartsa a családját, a nőé pedig az, hogy gondot viseljen az otthonra. Igaz, ott könnyebbség, hogy a családok és a szomszédok összedolgoznak, ez hiányzik nekem az Emírségekből. Szerencsére minden nyarat Magyarországon tudunk tölteni.

A kulturális különbségeket hogyan tudjátok áthidalni a házasságotokban?

Vannak helyzetek, amelyekben európai nőként több segítséget várnék, és a gondokat is más perspektívából szemléljük. Időnként nem könnyű megegyezni abban, hogy mi a legjobb megoldás. De vannak megmosolyogtató különbségek is, mint például az, hogy Pakisztánban az első gyümölcs, amit kisgyerek eszik, a mangó, nem pedig az alma vagy barack, mint nálunk. A hagyományaikban sok értékeset találtam, például a babamasszázs elterjedt alkalmazását, hogy egy konkrét példát mondjak.

Az életszemléletükben pedig a ráhagyatkozás Isten akaratára az, ami nagyon megragadott.

Ennek a hátterében természetesen az húzódik, hogy ők keresztényként egy más vallási többségű országban soha nem tudták igazán, hogy mit hoz a holnap. Ez nagyon más, mint a mi stratégiánk a (hosszú távú) tervezésre. Mindig a jelenben élnek, a jövőt Istenre bízzák a kis és nagy dolgokban egyaránt.