Hogyan emlékszel, gyerekként milyen nehézségekkel találtad magad szembe a siketséged miatt?

Mivel tizenegy éves koromig nem volt hallókészülékem, sok mindenből kimaradtam, ami körülöttem történt. Amikor olvasni kellett az iskolában, próbálkoztam, de láttam, hogy a többiek kinevetnek. Elsírtam magam, nem olvastam tovább, aztán a tanárnő megsajnált, elkezdte külön is gyakorolni velem a beszédet. Ez speciális iskola volt fogyatékossággal élőknek, csupa sérült gyerek járt oda.

Milyen családban nőttél fel?

Heten voltunk testvérek – két lány, öt fiú –, és egyetlen bátyám kivételével mindenki valamilyen betegséggel született. A legtöbben hallássérültek vagyunk, pedig a szüleink nem voltak azok. Emlékszem, nézték otthon a tévét, s mivel mi nem tudtuk, mi hangzik el benne, akkor nevettünk, amikor ők is. Én akkor kezdtem el fejlődni a kommunikációban, amikor hétévesen lekerültem az ökölvívóterembe. Ott mindenki, az edzők , a csapattársak folyamatosan beszéltek hozzám, nem tehettem meg, hogy ne tartsam velük a kapcsolatot.

Honnan jött ilyen korán a bokszolás ötlete?

Ebben láttam a lehetőséget, hogy lefoglaljam magam, és hogy megmutassam a világnak, ki vagyok, mire vagyok képes. Nagyon motiváltak a régi Bruce Lee- és Jean-Claude Van Damme-filmek, ők voltak a példaképeim. Rájuk akartam hasonlítani, az edzők látták is a tehetségemet, ám Debrecenben elsőre megbuktam a sportorvosin, csak később, Budapesten engedtek át.

Hogyan tudtad felvenni a ritmust a többiekkel, akik nyilván előnyben voltak veled szemben?

Lemásoltam a mozgásukat, és az edző is elmutogatta, mit kell csinálnom. Úgy éreztem, jól megy.

Annyira, hogy esetleg sejtetted is, felnőttként sportoló lesz belőled?

Pontosan tudtam, mi akarok lenni. És annak, hogy nem hallok, előnye is van: nem hallom például a szurkolókat, azaz semmilyen zaj nem zökkent ki.

A ringben le kell vennem a hallókészüléket, ott az edzőmnek is csak a szájáról olvasok. A menet végén a gongszót sem hallom, csak érzem, hogy az ellenfél elkezd távolodni, a bíró pedig közelít, innen tudom, hogy szünet jön, és nem ütök tovább.

Híres olasz előd nyomában
A sportlexikonokban csaknem egy évszázadot kell „visszalapoznunk”, hogy Kalucza Norbertéhez hasonló történetre bukkanjunk. Az 1928-as amszterdami olimpián Carlo Orlandi olasz ökölvívó nyert siketként aranyérmet könnyűsúlyban, Norbert egyedüli magyarként az övéhez hasonló utat járt be.

Törvényszerű, hogy akinek az egyik érzéke gyengébb vagy sérült, annak a többi felerősödik...

Ez nálam is így van, különösen a képzelőerőm erős. Mindent előre elképzelek, hogyan fog történni – a ringben is. Előre érzem, meg tudom-e oldani a feladatot vagy sem, azt is tudom, ha ki fogok kapni. Több mint 360 meccset vívtam, és csak a tíz százalékát, 39-et veszítettem el. Húsz évig voltam válogatott, 51, 54 és 57 kilóban is indultam, semmilyen felkérésre nem mondtam nemet.

Jó versenyzőtípus voltál?

Mindenki izgul, de ha nem félsz, nem fájnak az ütések sem. Azt is mindig előre elképzeltem, hogy az ellenfelem is ugyanúgy izgul, mint én, és a felkészülést is a képzelőerőm segítségével csináltam végig. Jó voltam sprintben és hosszútávfutásban, ezt úgy értem el, hogy mindig azt képzeltem, egy vonat előtt futok, s ha megállok, elüt. Akár 60 percig is futottam a „vonat” elől, sosem álltam meg a célig. Edzés után a szaunában pedig azt képzeltem, az ajtaja 15 percig zárva van, csak utána mehetek ki.

Kép

Norbert a pekingi olimpián – Forrás: Kalucza Norbert

Az ellenfeleid tudtak a hallássérültségedről?

Nem, mert mindig úgy mentem be a meccsek előtti mérlegelésre, hogy kivettem a fülemből a hallókészüléket, így legfeljebb azt hihették, hogy nem értem a nyelvüket.

Felnőttként ért valaha hátrány amiatt, hogy nem hallasz?

Többször is kihasználhattak úgy, hogy nem tudtam róla, hiszen én sem vagyok képes mindenre figyelni. Amikor Csehországba szerződtem profinak, utólag tudtam meg a menedzseremtől, hogy az edzőmnek kellett volna továbbutalnia a meccspénzből a részemet, de azt is megtartotta magának.

A ringben azonban senki nem tudott becsapni, ott a teljesítmény számított, így sok boldogság ért.

Ugyanezt a boldogságot szeretnéd, ha a sorstársaid is átélnék, ezért vágnál bele egy speciális egyesület alapításába – azon túl, hogy jelenleg is edzel fiúkat, lányokat, gyerekeket, felnőtteket.

Pontosan tudom, hogy annak, aki hasonló sérüléssel született, mivel kell szembenéznie a mindennapokban. Nekik ajánlanék sportolási lehetőséget az egyesületemben, ahová bármilyen sérült vagy hátrányos helyzetű ember jöhetne edzeni. Az ő álmaikat is szeretném megvalósítani. Mindig azt mondom, ha valaki szeretné kipróbálni a sportágat, nem kifogás, hogy nem hall semmit, csinálni kell, van megoldás! Iskolában is fogok előadást tartani, hogy többen tudjanak a lehetőségről. Gyerekeket is várok, akikből felnőttként sportoló lehet, de olyan felnőtteket is, akik nem szeretnének versenyezni, csak önvédelmet tanulni, fogyni, formálódni, stresszt levezetni. Tudom, hogy testi hátránnyal kétszer olyan nehéz a sportban érvényesülni, de nem lehetetlen. Látni fogom, ki milyen képességű, mit lehet kihozni a tehetségéből, és azt az alapok lerakása után türelmesen ki is hozom.

Vivien a tervekről
„A kezdeményezésre van is már érdeklődő, akinek beteg a gyermeke, és pszichológusi tanácsra hozná sportolni. Norbinak van tapasztalata és érzéke ehhez, tudja, az ilyen fiatalokat hogyan lehetne az ökölvívás révén fejleszteni, önbizalmat önteni beléjük. Öszehozna egy jó csapatot, akik egymással kommunikálva is fejlődnének, és persze fizikailag is. Ahogy Norbi is sokat fejlődött a sport révén, úgy mindenkinek jár az esély. Az ötlet Debrecenben valósulhat meg, a részleteket most szervezzük, keressük a szponzorokat is hozzá. Mindent előre kitalálunk, hogy minél előbb elkezdhessük.”

Norbi, téged még sosem hallottalak a roma származásodról beszélni, pedig minél többen – például más roma fiatalok – tudják ezt is rólad, annál többeknek lehetsz a példaképe...

A lényeg, hogy én mindenkinek megadom a tiszteletet, aki szembejön velem, nem számít, roma vagy nem roma, mi a háttere. A sport is erre tanít. Aki csúnyán beszél velem, azt meg rögtön otthagyom anélkül, hogy visszaszólnék. Azért van a rendőrség, a biztonsági emberek, vagy régen az iskolában a tanárok, hogy intézkedjenek. Gyerekként sokan azt hitték, nem értem, mit mondanak, ezért a hátam mögött csúfoltak, de akkor sem balhézva álltam ki magamért, hanem jeleztem, akinek kellett. Ezt a fajta védekezést magam alakítottam ki, én mindent magamtól tanultam.

És azt is tudom, hogy sok tehetséges roma van akár a sportban, akár a zenében, csak a többség hamar feladja, és elkallódik.

Te mit szeretsz még csinálni a sportoláson kívül?

Táncolni. Akár itthon, akár az edzőteremben. Ha valaki lemondja az edzést, erre használom fel az időt. Edzéslevezetésként a tanítványaim, a gyerekek is nagyon élvezik. Ahogy régen Van Damme-ék mozdulatait utánoztam, úgy a tévéből tanultam meg táncolni is: néptáncot, hiphopot, mindent. Nem is kell hang, érzem az ütemet.

Kép

Fotó: Cívishír.hu

Viviennel mióta alkottok egy párt?

Nyáron lesz húsz éve. Néhány éve házasodtunk össze, de az csak papír, mert amióta találkoztunk, mi egymáséi vagyunk. Nagyon sokat köszönhetek neki, rengeteget segít a beszédet is gyakorolni: melyik szó mit jelent, mit nem mondok helyesen, hogyan kell köszönni, beszélgetni... Én pedig figyelek rá. Előfordult, hogy nem is mondta, de láttam rajta, hogy éhes, és már hoztam is neki egy hamburgert.

Vivien a kapcsolatukról
„Norbi sosem volt a szavak embere, de mindig látszott, milyen érzékeny, tiszta szívű, mosolygós, szeretetre méltó srác. Az életben is az a célja, hogy megmutassa, sérülten is ki tud teljesedni. Amikor először mentünk moziba, nem értette a filmet, de szégyellte ezt. A végén éreztem, hogy zavarba jön, elmosolyodott, én meg kérdeztem, hogy értett-e belőle bármit. Azt mondja, nem igazán, de tartott tőle, hogy kinevetem. Aztán felcsillant a szeme, amikor ehelyett elmagyaráztam neki a történetet. Később az is kiderült, milyen családcentrikus, minden téren sokat segít nekem, a háztartásban is. Felnézek rá, mert a húsz év alatt egyetlenegyszer sem csalódtam benne.”

Norbi, milyen érzés édesapának lenni?

Csodálatos! A nagylányunk, Vivien Pálma 14 éves, a kisfiunk, Norbert három. Ő nagyon apás, sokat van velem az edzőteremben, szereti ütögetni a zsákot, hozzám hasonlóan aktívnak tűnik e téren is.

Kép

A bokszoló családjával – Forrás: Kalucza Norbert

Biztosan büszke vagy rá, ahogy a szüleid is azok lehetnek mindarra, amit elértél.

Édesanyám sajnos már nem él, de nagyon büszke volt rám. Azért is, mert tudta, mennyi lemondással jártak a sikerek. Amikor elköltöztek Sátoraljaújhelybe, még gyerek voltam, s anyu kérdezte, megyek-e velük. Nemet mondtam, mert Debrecenben akartam maradni kollégiumban, amiben Szabó Sándor, a DVSC elnöke segített is.

Anyu sírva könyörgött, hogy menjek, de mondtam, hogy nem, én a bokszra tettem fel az életem, el akarok jutni az olimpiára. Megértette.

Ígértem, hogy hétvégente hazajárok, de a versenyek, edzőtáborok miatt végül ritkán jött össze. Ez is lemondás volt, ahogy az is, hogy ha a barátok hívtak a születésnapjukra, ott voltam, de hiába volt kirakva étel, ital, a mérlegelésre készülve nem ettem, nem ittam. Igazából szórakozni is csak azért mentem, hogy letáncoljam a plusz dekákat.

Ha visszatekintesz az eredményeidre, te mire vagy a legbüszkébb?

Nyolcvanhét darab nemzetközi kupám van itthon, de a legbüszkébb arra vagyok, amikor az európai kvalifikációs tornán megszereztem a kvótát a pekingi olimpiára. Pedig nem volt könnyű a sorsolásom, a legnehezebb ellenfelekkel szemben lettem aranyérmes. Világszinten is nagyon kevés siketnéma sportoló lehet, aki valaha kijutott egy olimpiára, én közéjük tartozom. Akárhova megyek, felnéznek rám, tisztelnek, köszönnek, megölelnek. Azért kezdtem el annak idején sportolni, hogy ezt elérjem.

Interjúalanyaidtól mindig megkérdezed: „Ki vagy te? Mit látsz, ha tükörbe nézel?” Megválaszoltad már magadnak ezeket a kérdéseket?

Néhány hónappal ezelőtt elhunyt anyai nagymamám, akiről gyakran írtam gondolatokat, verseket. Amikor megkért édesanyám, írjak a temetésére néhány sort, először ezek a mondatok jutottak eszembe: „…Ha kérdezik majd tőled, hogy milyen voltam, mégis inkább azt mondd, olyan, mint a nyár. Szerelmes, kétkedő, naiv és égető, mint a déli napsugár. Egy olyan valaki, akinek nem volt semmije. Csak volt kit szeretnie. És ezért mindig elhitte, hogy megvolt mindene.” Később jöttem rá, hogy valójában magamról írok. Ez a néhány sor talán sokat elmond rólam. Majd a nagymamámról is megindultak emlékképekből fakadó érzések. Ő egész életében három dologért imádkozott: békéért, vidámságért, szeretetért. Azt mondta, ez a három bőven elég ahhoz, hogy élni tudj, és szeress élni.

Már gyermekként újságírónak készültél?

Nem voltak nagy, világmegváltó terveim, sőt határozott elképzelésem sem volt arról, mi szeretnék lenni. Egyet tudtam: szeretek emberek között lenni, hallgatni, figyelni, megismerni őket. Sokáig kerestem – és marcangoltam is magam emiatt –, mi az, amiben jó vagyok. Sok esetben elhittem magamról, hogy semmiben. Nem tekintettem különleges képességnek, hogy értek az emberek nyelvén, és kizárólagos figyelemmel tudok feléjük fordulni. Már kamaszkoromban is, ha kérdeztem, beszélgettem valakivel, fontos volt nekem a másik válasza, gondolata.

Nem azt vártam, mikor fejezi be, mikor kezdhetem én a mondókámat, hanem arra figyeltem, hova lyukad ki a gondolatmenete. Érdekelt, mi foglalkoztatja, mit érez.

Az elhangzottakat átéreztem, megértettem. Órákig képes voltam társalogni a bejárati ajtónk kapuja előtt, miközben csontos kis vállaimba már belevágott a több kilós iskolatáska. Akivel nem tudtam napközben beszélni, azzal este telefonáltam, hatalmas telefonszámlákat csináltam. Gimnáziumban az osztályfőnök egyszer szétosztott egy kérdőívet különféle, az osztályra vonatkozó kérdésekkel, hogy töltsük ki. Az egyik így hangzott: „Kit hívnál fel az osztályból, ha bármi gondod lenne?” Az osztálytársaim többsége az én nevemet írta. Akkor szembesültem először azzal, hogy megnyílnak előttem az emberek, mernek velem olyan dolgokról beszélni, amelyekről másokkal nem. Elkezdtem bízni magamban. Bízni abban, hogy ha szeretnék – mert van, hogy nekem sincs türelmem –, bárkivel szót értek, mert elfogadom az embereket úgy, ahogy vannak, még akkor is, ha más a véleményük, hitük, értékrendjük, és hiszem, hogy minden emberben találhatunk valami szerethetőt, ha nem csak a saját hangunkat halljuk meg. Így alakult ki bennem évről évre, hogy emberekkel szeretnék beszélgetni, foglalkozni, ám jó néhány álmatlan éjszakámba telt, mire rájöttem, mit is kezdjek ezzel a képességgel, nyitottsággal.

Miért az írás mellett döntöttél, és hogyan indult a Neked elmesélem rovat?

Miután diplomáztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem média szakán, rengeteg helyre jelentkeztem – televíziós csatornákhoz, újságokhoz –, de a legtöbbtől még csak elutasító válasz sem érkezett. Pokoli nehéz volt pályakezdőként megélni az elindulás képtelenségéből fakadó bénulást, a „sehova sem kellek, nincs tapasztalatom, nem vagyok elég jó” triumvirátusának sokkját. Előtte mindig azt hittem, mert otthon is mindig arra buzdítottak, hogy ha tanulok, mindent megteszek, akkor annak meglesz a gyümölcse. Úgy éreztem, csalódást okozok a szüleimnek és magamnak is. Bekerültem fizetés nélküli gyakornok státuszba vezető televíziós csatornákhoz, ahol évekig hitegettek, hogy majd egyszer hivatalos munka is lesz ebből, de nem lett, vagy mire lehetett volna, már tudtam, nem ez az én utam.

Berobbant a szerelem az életembe, és hozta magával a felismerést: csinálhatok valamit csak azért, mert egyszerűen örömet okoz.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

Ezt nem engedted meg magadnak korábban?

Addig az ügyeletes jó kislány szerepében léteztem. Elnyomtam magam, mert önmagamnál jóval fontosabb volt a megfelelési kényszer, a kötelességtudat. Ebbe nem fért bele, hogy azzal foglalkozzam, ami tényleg érdekel, ami olyannyira kikapcsol, hogy megfeledkezem térről és időről. Azt gondoltam, totális időpocsékolás olyat csinálni, amiben nincsen pénz, amiből nem fogok megélni, ami lehet, hogy senkit sem fog érdekelni. De engem érdekeltek a körülöttem élő emberek történetei: a nyolcvanéves ráncos hölgyé, aki minden délután kiült a kert közepébe a szürkére kopott, valaha fehér műanyag székébe arccal a nap felé, és mosolygott. Kíváncsi voltam, miket élhetett át, mi rejlik a mosolya mögött.

Minek köszönhető, hogy végül belevágtál?

Kedvesem biztatására kezdtem mély interjúkat készíteni és blogot írni Neked elmesélem címmel, amellyel két hónapon belül elértem az ezer követőt, és ahova egyre több üzenet érkezett, hogy ki és miért mesélné el a történetét, vagy kire melyik történet volt nagy hatással. Majd Molnár-Bánffy Kata, a Képmás tulajdonosa bizalmat szavazott, és lehetőséget adott arra, hogy a továbbiakban nekik írjam a történeteimet a kepmas.hu-ra. Így indult az újságírói pályafutásom és a Neked elmesélem rovat, amely miatt immár három éve járjuk az országot Vavrik Dóra és Wesniczky Zsófia fotósokkal, hogy igaz, hiteles emberi történeket juttassunk el az olvasókhoz.

Kezdetben olyan házaspárokkal készítettél interjút, akik hosszú évtizedek óta élnek együtt. Miért éppen velük?

Kíváncsi voltam arra, amire sokan mások is: létezik jó házasság? Vannak olyan párok, akik 30–40 év után is szeretetben tudnak együtt élni? Nem az évek száma érdekelt, hanem az, hogyan lehetséges ennyi év után is életben tartani a szeretetet. Nem láttam jó példákat magam körül, nem is hittem, hogy létezik olyan, hogy egy fél élet után is tudjunk érdeklődéssel, odaadással fordulni a másik felé. Sokáig nem is akartam férjhez menni. Emiatt kezdtem el tanulmányozni a témát, a kapcsolatokat, egyfajta személyes terápiaként.

Kollázs: Kosztin Emese

Változott a véleményed ilyen sok házaspár történetét hallva?

Igen, határozottan. Létezik olyan házasság, olyan összetartozás, amelyről oly sokan álmodnak, de nem úgy, ahogyan a romantikus filmek, könyvek idealizálnak egy sírig tartó szerelmet.

A való életben sokkal csendesebbek ezek az összefonódások, sokkal észrevétlenebbek.

Nagyon kell figyelni, hogy lásd azokat az apró érintéseket, odafordulásokat, összenézéseket, hogy túlláss a tündérmesén.

Interjúalanyaid sohasem ismert emberek. Ez tudatos döntés eredménye?

A médiában többnyire ismert emberek szerepelnek, a címlapok felváltva ismételgetik ugyanazokat a közszereplőket. A televízióknál is, ahol gyakornok voltam, ezzel szembesültem, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy én azoknak szeretnék hangot adni, akiket sosem kérdeztek. Olyanokat szeretnék láthatóvá tenni, akik sosem szerepeltek televízióban, újságok címlapjain, pedig gyönyörű, értékes, megrendítő történetük van a körülöttük élők számára.

Hiszek abban, hogy azoktól a civil emberektől érkező valódi szavak, tapasztalatok, akik – ha számtalan kanyarral is, de – megtalálták az útjukat, bárkinek segítséget, vigaszt és bátorságot nyújtanak.

Abban a három-négy órában, amikor az interjút készítem, beszélgetőpartneremmel kizárólagos figyelemmel fordulunk egymás felé. Egymásra hangolódunk, megnyílunk, bízunk, együtt érzünk, sebezhetővé válunk, ugyanakkor fel is szabadulunk. Hiszem, hogy létezik az az érzés: mintha ismernénk egymást valahonnan, és még meg is szeretjük egymást. Két vadidegen, akik alig két órája találkoztak. Előfordul, hogy beszélgetés közben könnyek gyűlnek a másik szemébe, és elkezdi szégyellni magát: talán mégsem kellett volna ennyire megnyílnia. Én pedig libabőrös leszek. De ezekből az érzésekből születnek meg a történetek.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

A történeteket egyes szám első személyben meséled el. Miért épp ezt a formát választottad?

Így hitelesebben tudom elmesélni valaki történetét, visszaadni az érzéseit, gondolatait. Ezzel ugyan megnehezítem a feladatom, mert teljesen bele kell képzelnem magam az interjúalany helyzetébe, életébe, együtt kell vele éreznem, ám sokkal közvetlenebbé és átélhetőbbé válik így a történet. Az elmesélteket igyekszem eredeti formában, ám írói, olvasmányos stílusban visszaadni.
Első pillanattól kezdve az volt a célom, hogy olyan emberekkel készítsek interjút, akik arccal, névvel, retusálatlan fotóval vállalják önmagukat, szavaik igazságát és sebezhetőségét.
Hiszem, hogy ebben rejlik interjúim eredetisége és mássága.

Mely történetek voltak rád a legnagyobb hatással?

Minden találkozásból hazaviszek magammal valamit. Az országosan elismert divatmárka alapítójától, aki úgy kezdte a mondanivalóját, hogy „hiszek a sorsban, a gondviselésben. A sorsdöntő találkozásokban…” A dokumentarista fotográfustól, aki erdélyi cigány muzsikusokat, indiai nomád pásztorokat fényképezett. A 82 éves Márta nénitől, aki életigenlően mesél arról, hogy „tévedés azt hinni, hogy csak azért, mert nyolcvanvalahány évesek vagyunk, nincsenek vágyaink. Ugyanúgy vonzódunk és vágyunk az érintésre”. Zsuzsa nénitől, akit kétéves korában a második világháború után otthagyott az édesanyja egyedül a kisszoba közepén. Vagy a geológustól, aki úgy mesélt az afrikai dzsungelről, a félelem mibenlétéről, hogy megszűnt számomra a külvilág: „Amikor egy hajszál választ el a megszűnéstől, hirtelen minden leegyszerűsödik, lelassul, szinte megáll, és gyönyörűvé válik. Te is önmagad számára. Akkor tanultam meg, azon az éjszakán, hogy a félelmem én vagyok. Saját magamtól, magamért félek, magamat féltem. Mert mi lesz, ha nem leszek?” Csak néhány sor, ami épp eszembe jutott… (mosolyog) Mindegyiküket mélységesen tisztelem, mert merik vállalni hibáikat, harcaikat, kudarcaikat, merik megmutatni az igazat, a valódit, ami sosem tökéletes, és sosem könnyű. Senkinek. Mégis ezzel együtt szeretjük az életet.

Milyen messzire vezethető vissza a tea iránti szereteted?

Teás családban nőttem fel, a nagymamáimmal különösen erős közös szokás volt a teázás. Az egyiküknél mindig grúz fekete teát ittunk, máig emlékszem a piros zománcos lábasra, amelyben főzte. A másik gyógynövényeket gyűjtött, szárította, majd feldolgozta őket, teák és kenőcsök készültek belőlük. Ebben a folyamatban bizonyos szinten én is részt vettem, innen ered a tea iránti érdeklődésem.

Hogyan csöppentél később mégis a borok világába?  

A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemre jártam, ahol többek között mediterrán növényekről és azok termesztéséről is tanultam. A teáról csupán egyetlen óránk volt, és hiába érdekelt volna mélyebben is a téma, akkoriban nem igazán volt lehetőség itthon ezzel foglalkozni, így a diplomaszerzés után a borok irányába mentem tovább. Ez valamennyire adott is volt, hiszen gyümölcstermesztő szakirányon végeztem. Egerben dolgoztam egy borászatban, amikor jött egy lehetőség, így kerültem Ausztráliába, és lettem borászati laboráns. Örök élmény marad az ott töltött fél év.

Aztán a saját szavaiddal élve „a borospoharat teáscsészére cserélted”. Hogy is történt mindez?

Borász párommal, aki ma már a férjem, Amerikába szerettünk volna menni, de a vízumot sajnos nem sikerült megszereznünk, ezért Londonba utaztunk. Régi, klasszikus módszer szerint önéletrajzzal a kezünkben róttuk az utcákat, mindketten boros területen kerestünk állást. Egyszer csak az orrom alá toltak egy tálcát, ami tele volt teákkal.

Megkóstoltam az egyiket, majd bementem az üzletbe, és kis túlzással, de ott ragadtam hat évre. Teljesen elvarázsoltak a jó minőségű teák, azt éreztem, ezen a helyen akarok dolgozni, ezért ott hagytam egy önéletrajzot.

Mire a metróállomáshoz értünk, hívtak is, másnap interjúra mentem, a következő munkanapon pedig kezdtem. Mondhatjuk, hogy közrejátszott a véletlen, de talán az is számított, hogy volt bátorságom kilépni a borászat világából, és beállni bolti eladónak. Innen lépegettem aztán felfelé a ranglétrán, s az évek során a belső képzéseket és tanfolyamokat elvégezve okleveles teaszakértő lettem, amivel menedzserasszisztens pozícióig jutottam.

Ehhez képest mennyire kellett a nulláról kezdened, amikor hazatértél?

Nem szerettem volna veszni hagyni a megszerzett tudást, ám akkoriban – 2012-ről beszélünk –mondhatni gyerekcipőben járt itthon a teakultúra, alig voltak teaházak, és semmilyen ehhez kapcsolódó állást nem találtam. Ezért úgy döntöttem, magam teremtem meg a munkahelyemet, és vállalkozásba kezdtem. Semmilyen minta nem volt előttem, ezért kis lépésekben haladtam, és azon túl, hogy szívesen beszéltem a teákról, elkezdtem workshopokat is tartani. Időközben megszülettek a gyerekeim. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen nehéz elindítani és felépíteni egy vállalkozást pici gyerekek mellett, ezért is lett a szívügyem, hogy együttműködjek más vállalkozó anyákkal. Különösen figyelek ezekre a kapcsolatokra, jobban megértjük egymást, hiszen tudjuk, mit jelent, ha valakinek lebetegszik a gyermeke, és emiatt csúszik a megbeszélt határidő.

Kitől és hogyan kaptad meg a teanagyköveti címet?

2018-ban felkeresett egy holland kertész, aki hosszú évek munkája révén kinemesítette a tea európai klímára alkalmas, hidegtűrő változatát, és tesztelésre keresett hozzáértőket Európa különböző országaiban.

Fontos szempont volt a kertészmérnöki végzettségem, hogy magát a növényt is értem, nem csak a teát, ezért aztán hozzám érkezett a felkérés, amelyre örömmel mondtam igent.

Hajtott a szakmai kíváncsiság, és emlékszem, a szüleim kertjében ültettem el az első öt-hat cserjét, majd figyeltem, mi történik velük. Idővel beleszerettem az egészbe, egyre többet ültettem, és szükségem lett egy nagyobb helyre, ahol nemcsak nevelgethetem a cserjéket, de ahová látogatók is jöhetnek. Ebből az ötletből nőtte ki magát a Dunakanyarban található tea-bemutatókertem.

Kép

Fotó: Biró Edina

Hogyan képzeljük el ezen az éghajlaton a teatermesztést?

Ennek az a szépsége, hogy bárkinek lehet saját teacserjéje és teája, mivel pontosan erre lett kifejlesztve a növény. Ha nincs kertünk, akkor cserépben a gangon, a balkonon, a lakásban is tarthatjuk az amúgy gyönyörű dísznövényt. Kivételes dolog otthon leszedni, leszárítani a leveleket, és tudni, hogy amit megiszunk, az a mi teánk. Engem ennyi év után is lenyűgöz a folyamat, és más teakedvelőnek is hatalmas élmény lehet. Ezért is szeretném sok emberhez eljuttatni a lehetőséget.

Azt is hiszem, hogy minél több ismeretet szerzünk magáról a teanövényről, annál közelebb kerülünk a teázáshoz a hétköznapokban.

Hazánkban a teázás többnyire a hideg évszakokhoz kapcsolódik, ráadásul a magyarok zöme filteres változatokat vásárol, amiknek, ha jól sejtem nem sok közük van a valódi főzetekhez sem ízben, sem elkészítésben. Mik a tapasztalataid, milyen a viszonyunk ehhez a szokáshoz?

Sokkal jobb a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, csodálkoztak az emberek, nem értették, mi értelme a teáról beszélni, workshopokat tartani, hiszen elég csak belelógatni a forró vízbe a filtert, és kész is az italunk. A nulláról kellett magyarázni mindent, de azt láttam, hogy aki részt vett egy kóstolón, az teljesen felvillanyozódott, és megváltozott a teához, a teázáshoz fűződő viszonya. Ma már javuló tendenciát látok, egyre jobban érdekli az embereket, hogy maga a teanövény hol termett, mikor szedték le, hogyan dolgozták fel, hogyan kell elkészíteni. Előremutató és pozitív változás, amit az általános és középiskolai látogatásaim során tapasztalok, hogy a fiatal korosztály kifejezetten kíváncsi.

Ez a nyitottság szerinted az elmúlt években teret hódító zöld szemléletnek is köszönhető?

Abszolút, és ezt jól mutatja az is, hogy az idősebb korosztályt már nem lehet meggyőzni arról, hogy jobb egy szálas, mint egy filteres tea, mert ők más szokások mentén élték le az életüket. A fiatalabbaknak viszont fontos a tudatosság, odafigyelnek arra, hogy amit esznek és isznak, az egészséges, adalék-, színezék- és aromamentes legyen.

Ezek szerint fontos cél számodra az edukáció?

Ahogy a kávé forradalma is lezajlott, úgy itt lehet az ideje a teakultúra felvirágoztatásának is, és ennek kapcsán nem titkolt küldetésem az edukáció. Néhány éve sikerült elérnem, hogy besorolást kapjon a tea mint növény, korábban ugyanis nem volt osztályozva, emiatt nem lehetett sem kapni, sem értékesíteni teacserjét.

Jelenleg a gyógynövények alatt található egyéb gyógynövényként, ezzel a lépéssel két egyetem három karán választható szakdolgozattéma is lett a tea.

Azoknak a diákoknak, akik ezt választják, külső szakértői konzulensként segítem a diplomamunkájukat, emellett gyakornoknak is fogadok tanulókat, és a volt egyetememen is tartok teatermesztés és teafeldolgozás órákat.

Mit jelent neked a tea, a teázás?

A kínai kultúra azt kommunikálja, hogy a teázás énidő, a teakészítés szertartásszerű folyamata jó hatással van a mentális egészségre. Ami viszont számomra igazán fontos, az a társasági élmény. Összehozza és megnyitja az embereket a közös teázás, beszélgetések kezdődnek el, és akár vadidegenek is sztorizásba kezdenek egy-egy csésze mellett. Van egyfajta közösségformáló ereje, én pont ezt szeretem benne.

Kép

Fotó: Biró Edina

A családodban is közös szokásnak tekinthető?

Ez az életünk része, mi minden nap teázunk. A nagyobbik fiam hatéves, és amikor megkérdezem, kér-e teát, azt feleli: „anya, a te teádra sohasem mondanék nemet”. Ők ebben nőnek fel, nekik természetes a teázás, benne van a gondolataikban. A teakészítést varázslatnak hívják, tátott szájjal nézik, ahogy kinyílnak a levelek, és elszíneződik a forró víz. Kezdő teafogyasztóknak is azt szoktam mondani, hogy azért jobb egy szálas tea, mert rácsodálkozhatunk, ahogy kinyílik a meleg vízben a sodort levél.

Ez nemcsak gyönyörű, de felér egy kétperces meditációval is, ami kiszakít a hétköznapokból.

Hamarosan megjelenik az első könyved. Mit kell róla tudni, és mik a további terveid?

Ez lesz az első teatermesztésről szóló magyar könyv, amely végeredményben egy olvasmányos, szakmai információkat (termesztési tippeket, elkészítési módokat, recepteket) és önéletrajzi elemeket is tartalmazó, bárki által könnyen fogyasztható kötet lett. Ezenkívül előkészületben van egy online tanfolyam is. Elvégeztem Londonban egy teabarista képzést, és azt látom, hogy már nemcsak külföldön, de itthon is egyre nagyobb az igény arra, hogy egy nevesebb étteremben, kávézóban, bárban, ne csak a bort, a kávét tudja profin elkészíteni az ott dolgozó, hanem a teát is. Ez a tudás még hiányzik a szakmán belül, ezért vágtam bele az oktatóanyag elkészítésébe.

A munkád a szenvedélyed, de milyen az, amikor kikapcsolódsz?

Nálam nem lehet szétválasztani a munkát és a magánéletet, mert minden napom erről szól. Ha viszont szabadidő, akkor a családommal nagyon szeretünk túrázni, kirándulni, utazni, akkor tudok teljesen kikapcsolódni, ha elutazunk pár napra. Egyébként nem munkának élem meg a teával való foglalkozást, szívből szeretem, amit csinálok, a magam ura vagyok, és ezt a szabadságot nem cserélném el semmire.

Az ember férfinak és nőnek teremtetett. Biológiai adottságainkra a társadalmi szereposztás még akkor is ráerősít, ha a nők és a férfiak közti egyenjogúság ma már az élet sok területén megvalósult.

Nemi identitásunk meghatározhatja gondolkodásunkat, érzéseinket, kapcsolódási és megoldási stratégiáinkat is. Ezeket a nemünkből eredő különbözőségeket vagy hasonlóságokat járja körül a Képmás legújabb páros esték sorozata, amelynek keretein belül egyazon témát két egymást követő alkalommal két különböző, női és férfi aspektusból is körbejárják a meghívott vendégek.

A kétszer két estet a Nézőművészeti Kft. improvizációs színházi jelenetei teszik szórakoztatóbbá. A jelenetek alapján Szám Kati az adott téma pszichológus szakértőjével – Polus Enikővel, Éger Csabával, Kozma-Vízkeleti Dániellel ill. Mogyoróssy-Révész Zsuzsannával – beszélget.

A Képmás-estekre a belépő egy Képmás magazin, regisztrálni a kepmas.hu/kepmas-est oldalon lehet.

RÉSZLETES PROGRAM

Kapunyitások és kapuzárások

Életünk tele van indulásokkal és érkezésekkel, új helyzetekkel és gyászfolyamatokkal. Milyen tipikus kapukon kell átlépnünk és miket kell becsuknunk életünk folyamán? Mi segíthet, ha túl sokáig állunk a küszöb előtt? Jeleneteinkben és beszélgetésünkben előbb a nők, majd a férfiak „állnak az ajtóban”.

A jelenetterveket írta és a beszélgetéseket vezeti: Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője

A női normatív krízisekről humorral és komolyan
Szakértő: Polus Enikő, mentálhigiénés szakember, a Me-Se-Kő Mentálhigiénés Segítő Központ és MESEKŐ Alapítvány alapítója, ügyvezetője
Színészek: Jankovics Anna és Marton Róbert, a Nézőművészeti Kft. vendégművészei
MÁRCIUS 27. 18 óra | Scruton MCC 1113 Budapest, Tas Vezér u. 3-7.

A férfi normatív krízisekről humorral és komolyan
Szakértő: Éger Csaba, pszichológus
Színészek: Soltész Bözse és Jaskó Bálint, a Nézőművészeti Kft. vendégművészei
ÁPRILIS 19. 18 óra | Scruton MCC 1113 Budapest, Tas Vezér u. 3-7.

Barátságban és közösségben

Hogyan alakítjuk ki a családon kívüli fontos kapcsolatainkat? Miért fontosak, és kinek milyen áldozatot érnek meg a barátságok és kisközösségek. Mit mondanak el rólunk választott kapcsolataink?

A jelenetterveket írta és a beszélgetéseket vezeti: Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője

A férfi családon kívüli kötelékei
Szakértő: Kozma-Vízkeleti Dániel, kiképző családterapeuta, klinikai szakpszichológus
Színészek: a Nézőművészeti Kft. vendégművészei
MÁJUS 3. 19 óra | MOMKULT

A nő családon kívüli kötelékei
Szakértő: Mogyoróssy-Révész Zsuzsanna, tanácsadó szakpszichológus
Színészek: a Nézőművészeti Kft. vendégművészei
JÚNIUS 7. 19 óra | MOMKULT

A KÉPMÁS ESTEK
A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány által szervezett Képmás-estek sokéves múltra tekintenek vissza. Szórakoztató, feltöltő, művészi produkciókkal és beszélgetésekkel színesített események ezek, ahol vendégeink ismert arcok (szakemberek, művészek, népszerű véleményvezérek), akik retusálás és szerkesztés nélkül jelenhetnek meg a közönség előtt. A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra, a közösségekre fókuszál, középpontjában végső soron az emberi boldogság áll, bár ehhez mindig konkrét témán át közelítünk. A művészi élmény kiemelt része az estnek, mert segít a témák komplexebb megközelítésében és egyaránt érzékenyíti a közönséget és a beszélgetés résztvevőit.

A Mária Út szervezésében egy "mozgalmas" nagyböjti lelkigyakorlatot tartunk most hétvégén, március 18-án, Budapest peremén három Mária tiszteletére szentelt templomot érintve! A zarándoklaton a test és a lélek együtt imádkozik! - kezdte a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója.

Ferenc pápa április 28-30. közötti budapesti látogatásának a sikeréért ajánljuk fel ezt a szombati napot, az imát, a zarándoklatot, a szentségimádást, a szentmisét, mindent! Imádkozzunk, kérjük az Istent, hogy a keresztény Európát és a Nagyvilágot az áldott béke, a Szentháromság békéje árassza el, oltsa ki az ellenségeskedés, a háború pusztító tüzét, és tegye a testvéri szeretet áldott földjévé világunkat! A kereszténység egy hatalmas zarándoklat, folyamatos úton való létet jelent! Gyertek, imádkozzunk, zarándokoljunk együtt! - hangsúlyozta a ferences szerzetes.

Program:

10 órakor találkozás Normafán a Szent Anna-kápolnánál
10:30 körül indul a zarándoklat
12 órától lelkigyakorlat a Makkosmáriai templomban
13 óra körül indul tovább a zarándoklat
17 óra körül érkeznek a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilikához
17 órától szentségimádás
18 órától szentmise dicsőítő zenekar közreműködésével

Regisztráció: https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLScUrVYardUdu0SGZrF00HPvxOnAzljkdbMCFgokCtOzuYUjeQ/viewform

További információ: https://www.facebook.com/MagnificatRo
https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/
https://www.facebook.com/events/6036881783024759/

36 évesen vágott bele a kalandba

Az 1920-as évek végétől járta be a világot Juanita Harrison, aki bár nem volt milliomos, nem hagyta, hogy a társadalmi viszonyok határt szabjanak a vágyainak. Élete egy pontján egy szál hátizsákkal nekiindult a világnak, és a kalandjairól könyvet írt My great, wide, beautiful world (Az én nagyszerű, tágas, gyönyörű világom) címmel, amely már a címében előrevetíti azt az elképesztő életörömöt, amellyel szerzője a világot nézte.

Juanita Harrison 1887-ben (más források szerint 1881-ben) született Mississippi államban, és ahogy lehetőségei engedték, dolgozott: háztartási munkákat végzett más családoknál, mivel tízévesen abba kellett hagynia az iskolát, hogy meg tudjon élni. 16 éves korától különféle nemzetiségű famíliáknál szolgált Kanadától Kubáig, ez idő alatt megtanult valamennyire franciául és spanyolul, ami később igen jól jött az utazásai során. Közben elkezdte félretenni a keresetét is, aztán eljött az életében az a pont, amikor kilépett a vég nélkülinek tűnő bejárónősködésből, és nekivágott a világnak. 36 éves volt ekkor.

Némi kezdőtőke is szükséges volt ehhez: korábbi munkaadói, egy Dickinson nevű házaspár segítettek neki azzal, hogy a megkeresett pénzét befektették, és annak kamatait összegyűjtötték számára.

Ezzel az évi 200 dollárral indulhatott neki a világnak Juanita 1927-ben. Menet közben abból élt, hogy továbbra is dolgozott, amit tudott; majd, amikor úgy érezte itt az idő továbbállni, elköszönt, és folytatta útját. Ahogy a könyvéből kiderül, elképesztően kíváncsi és életvidám nő volt. Alig várta, hogy kalandokba keveredjen, és amikor valóban bele is keveredett különféle faramuci helyzetekbe, a legnagyobb optimizmussal, leleményességgel élte meg (és túl) azokat. Utazásairól végig naplót vezetett, amely később a könyve alapjául szolgált. A naplójában későbbi munkaadói láttak fantáziát, így az ő biztatásukra és segítségükkel jelenhetett meg a My great, wide, beautiful word, először egy folyóiratban (az Atlantic Monthly-ban), majd könyvformában. Ezt a könyvet angol nyelven el is lehet olvasni online, a stílusa bűbájos, tele nem zavaró, inkább egyedi helyesírási hibákkal.

Maradéktalan gyönyörűségként élte meg a kalandokat

Juanita Harrisonban nem is csupán az a lenyűgöző, hogy színesbőrű nő létére egyedül utazni mert, hanem az, hogy bármi történt vele, azt hihetetlen nyitottsággal és derűvel nézte. Szeretett egyedül utazni, talán mert ezen keresztül is megélhette a függetlenséget: akkor és azzal töltötte az idejét, amikor, ahol és akivel csak akarta. Az élményeket fontosságukban minden esetben a tárgyak fölé helyezte. Volt, hogy elajándékozta a teljes csomagját egy szobalánynak, de többször is megszabadult a bőröndjétől.

„New Yorkot egy tízdolláros kalappal hagytam el, de Londonban és Skóciában olyan gyakran és hevesen esett, hogy arra gondoltam, veszek egy másikat. De aztán arra gondoltam, abból a pénzből mennyi öreg kastélyt és birtokot láthatok.”

Ha Juanita utazásai során bonyodalom akadt – márpedig ilyen gyakran előfordult –, ő képes volt saját magán is nevetni, és kihozni az adott helyzetből a legjobbat. Volt például egy vonatszerencsétlensége Csehországban, amely miatt, bár traumatikus élményként élte meg, utólag sikerült bevasalnia a vasúttársaságon némi summát kártérítésként. Amikor pedig kifogyott a pénzéből, beállt valahová dolgozni, majd amint úgy gondolta, hogy újra van egy kis tőkéje, rögtön továbbállt, és élvezte a szabadságot. Sőt az „élvezte” kifejezés nem is adja át pontosan mindazt, amit átélt: Juanita maradéktalan gyönyörűséget lelt mindabban, amit csinált!

Amerre járt, a környezete is megszépült

Íme, egy szabad lélek, aki mezítláb sétál a Taj Mahal körüli füves kertben, majd szunyókál egyet az árnyékban. Spanyolországban táncórákat vesz, Japánban kipróbálja a nyilvános fürdőt. Taxi helyett fut, hogy maradjon pénze az operára. Felmászik egy lámpaoszlopra, hogy lássa a spanyol királynőt. Ahol csak program – fesztivál, esküvő, temetés – volt, ott Juanita megfordult.

Amerre járt, biztos horgonyként először megkereste a helyi könyvtárat, a szállásait pedig minden esetben megszépítette, még ha csak pár napig tartózkodott is ott: virágokat vett, függönyt akasztott fel.

Energiát szánt arra, hogy szépség vegye körül. 

Józan paraszti észnek sem volt híján: amikor valaki haza akarta kísérni, mindig úgy tett, mintha hotelben lakna. Az útlevelét sosem adta ki a kezéből; a helyi piacokon vásárolt, és mindig kisúrolta a fürdőkádat használat előtt. Ha pedig egy férfi túl agresszívan „udvarolt”, behúzott egyet neki. A megírt kalandjaiból kiderül, hogy nem egy fiatalember próbálta neki csapni a szelet, de ő általában – többnyire trükkös módon – közölte velük, hogy inkább a saját társaságát választja.

Kép

Juanita Harrison egy archív fotón

Juanita lelki élete sem volt szokványos. Ahol csak járt, beült imádkozni a helyi vallás templomába. Ha katolikus vagy anglikán templom volt, abba; ha mecset vagy zsinagóga, akkor abba. Soha nem ejtett egyetlen rossz szót sem más nemzetiségekről vagy vallásokról, sőt: hihetetlenül érdeklődő és nyitott volt, amellett, hogy tartotta a saját határait. Nyolc évnyi utazás után, 1935-ben döntött úgy, hogy letelepedik Hawaiin; az útinaplója és könyve itt fejeződik be. Azt mondják, később, a ’40-es években továbbutazott Dél-Amerikába, ahol tíz évet töltött Buenos Airesben – elképzelhetjük, hogyan tangózott, de erről sajnos nem ír. Juanita Harrison Hawaiin halt meg 1967-ben, Honoluluban is temették el. Halála után minden bizonnyal az életvidám kalandornők védőistennőjévé vált...

Juanita ars poeticája – amennyiben életét művészetnek tekintjük – talán ebben a tőle származó idézetrészletben foglalható össze a legjobban: „Mindig ott szeretnék tartózkodni, ahol bőség, egészség, fiatalság, szépség és öröm vár. Noha magamnak egészen kevés is elég belőlük, szeretnék mindezek közepében lenni.”

Hogyan működik ma az intézmény?

A Vadaskert nyitáskor is egy barátságos külsejű, korszerű épület volt, azóta sincs ehhez hasonló gyermekpszichiátriai intézet az országban. Az épület 24 ágyas intézményként indult, mára 40 aktív és 10 rehabilitációs ággyal rendelkezik, ahol évente 1500 fekvő beteget ápolunk, és emellett 8-9 ezer ambuláns eset ellátása történik. Nagy területi ellátási kötelezettségünk van, és évi több ezer családnak nyújtunk segítséget. Modern a struktúránk a betegellátás szempontjából is, a terápiás csoportjainkban alapvetően viselkedésterápiás eszközökkel dolgozunk. Van egy járóbeteg-ambulanciánk, ez a kapu egyfajta szűrőként is működik, itt lehet előjegyzéssel időpontot kérni hozzánk. A jelentkezés információi alapján szakemberek triázsolnak, a hozzánk befutó jelentkezéseket mindennap elolvassuk, osztályozzuk, ha több információra van szükségünk, felhívjuk a családot, és egy kolléga beosztja a jelentkezőket. A sürgős eseteket soron kívül is tudjuk fogadni.

Hogyan változott a gyermekek mentális állapota az elmúlt évtizedekben?

Úgy tapasztaljuk, hogy ma sokkal fiatalabb életkorban kezdődnek a problémák.

Az elmúlt pár évben megnőtt az önsértő magatartások, a szorongások, az úgynevezett neurodevelopmentális, vagyis fejlődési zavarok, mint az autizmus spektrumzavar, az ADHD és a tik problémák száma is. Az utóbbiak esetében érzékenyebbek lettek a diagnosztikai eszközök, így több lett a felderített, kivizsgált eset.

Miként alakult mindez a Covid alatt és után? Számítottatok nagy esetszám-növekedésre a karantén idején?

Megijedtünk tőle, és számítottunk is rá. Valóban nagyon megugrott az esetek száma, szinte a bőrünkön éreztük a hirtelen kialakuló óriási rohamot, de nem azonnal, hanem némi időeltolódással. 2020 szeptemberében kezdtek özönleni a szorongó, önsértő gyerekek.

Naponta hat-hét alkalommal érkezett hozzánk a mentő súlyos állapotban lévő gyerekekkel.

Ez a karantén utáni iskolakezdés időpontja.

Az iskolakezdés rengeteg gyereket megviselt, főleg azokat, akik a karantén előtt valamiért nem voltak népszerűek az iskolában, bántották őket, vagy tanulási kudarcaik voltak. Klinikai tapasztalattá vált, hogy közülük kerültek ki azok, akiket megviselt az újraindulás. Úgy láttuk, hogy nem készült föl a kezdésre tervszerűen senki, még a pedagógusok sem. De nem ez az egyetlen oka annak, hogy megnőtt a szorongó-önsértő gyerekek száma, ennek soktényezős, komplexebb oka van. Maga a Covid inkább egyfajta katalizátorként szerepelt ebben, nem kiváltó okként. A serdülők agya erre nem volt felkészülve, túl nagy nyomás helyeződött az érésben lévő idegrendszerükre, az érzelmi szabályozásra, és ezzel sokan nem tudtak megküzdeni.

Mivel válaszoltok erre a súlyos problémára?

Svéd mintára igyekszünk megalapozni egy terápiás központot, amely a hangulati, szorongásos problémákkal küzdő fiataloknak nyújt hosszú távú terápiás segítséget, nappali kórház formájában. Ez a DBT (Dialektikus Viselkedésterápia) részleg pont az önsértő viselkedésre tud hatékony megoldást nyújtani úgy, hogy a terápiás folyamatba a szülőket is bevonjuk. Ez lenne az első ilyen típusú központ Magyarországon. A viselkedésterápiának az ezekre a gyerekekre szabott módszertanát próbáljuk most egyre jobban kidolgozni. Ennek az a lényege, hogy vannak biológiai-genetikai okból sérülékenyebb gyerekek, akik az érzelmeiket nehezebben tudják szabályozni, és túl gyorsan, zsigerből reagálnak. Ilyen impulzuskontroll-probléma az önsértés is. Nekik speciálisan hoztuk létre a viselkedésterápiának egy olyan változatát, amellyel az érzelmeik szabályozását meg tudják tanulni. Ez egy hosszú folyamat, a szülőket is bevonjuk, nekik is tanítunk módszereket, olyan használható eszközöket adunk a kezükbe, amikkel segíthetik a gyereküket.

Kezdettől alapelvünk, hogy ameddig lehetséges, nem gyógyszerrel, hanem viselkedésterápiával közelítjük meg a gyerekeket.

Hogyan közvetíti az épített környezet a befogadó, támogató hozzáállásotokat?

A Vadaskert tudatosan tervezett épület, az építészeti tervek eredetileg is tükrözték a szándékot arra, hogy kellemes, gyógyító, együttműködő környezet jöjjön itt létre. Három fő épületből áll az intézmény, amelyek egy virágos-fás udvart ölelnek körbe. Tudatos döntés eredménye az is, hogy a negyven ágyunkat szétszórtuk a különböző osztályokon, és mindegyik osztálynak van egy sajátos berendezése, stílusa, egyedisége. Nehéz megmondani, hogy ez egy kórház, a gyerekek sokszor nem is annak észlelik. Nagyon barátságosak a bútorok, a színek, szeretnek itt lenni. Pizsamát sem kell fölvenniük, napközben a rendes ruhájukban vannak. Van egy biztonságot nyújtó napirendünk, van egy jóság-tábla is a falon, mert pozitívan jutalmazunk, színes képek, gyerekek által festett festmények és nagyra nőtt növények vesznek körül minket. Az itt dolgozók nem hordanak fehér köpenyt, igyekszünk a gyermekek kiszolgáltatottságát, amennyire lehet, enyhíteni, és együtt dolgozunk a családdal a probléma megoldásán.

Kép

Tárnok Zsanett, a Vadaskert Alapítvány igazgatója – Fotó: Tóth Balázs

Mit jelentenek ezek az elnevezések, hogy Barlang, Méhkas vagy Fészek?

Ezek a különböző osztályaink nevei. A Barlang az akut osztályunk, a 12 év felettiek osztálya, ez változott a legtöbbet. Amíg régen tudtunk előjegyzés alapján működni, ez egy tisztán diagnosztikai osztály volt, most is az, viszont a tervezhetősége annyiban változott, hogy a mentő erre az osztályra hozza az akut eseteket. Ez óriási változás, jelenleg nehéz előre tervezni, az előjegyzett gyerekek időpontja tolódhat, ha sok az akut ellátásra szoruló gyerek.

A járóbeteg-ellátásban nem olyan hosszú a listánk, ott diagnosztika is folyik, és ha van sürgős probléma, annak a megoldására is készen állunk.

Egyéb esetekben hónapokat kell érteni a várólista alatt.

Mi a Méhkas, és mi a Fészek?

Van egy „kisosztály”-nak nevezett részlegünk, ami a 12 éven aluliak diagnosztikus osztálya. ADHD, tik-ek, szorongásos zavarok diagnosztizálása folyik itt. A Méhkas a terápiás osztályunk, tehát a diagnózis utáni állomás, itt tematikus csoportok működnek. Egy-egy adott turnusban ugyanolyan típusú problémákkal küzdő gyerekek vannak, erre alakítjuk ki a terápiás rezsimünket, amelyben a szülők is feladatot kapnak. Őket is bevonjuk, nekik is van csoportjuk. A Pagony is terápiás osztály, ahol többnyire autizmus spektrumzavarral diagnosztizált gyerekek terápiája folyik. A Fészek pedig a kis ADHD-sok kéthetes terápiás csoportja, egy nappali kórházi program arra, hogy megtanuljanak olyan viselkedésterápiás eszközöket, amikkel az állapotukat ők is és a szülők is jobban tudják kezelni.

A szülők mentális állapota is romlott a karantén óta?

Igen, ők sincsenek jól, nehéz időszak indult el a járvánnyal, és ez ma is tart. A szülőkre rendkívül nagy nyomás nehezedik egzisztenciálisan, gazdasági és mentális területen is. Az UNICEF-nek volt egy erre vonatkozó kutatása, ami azt mutatta ki, hogy aggasztó mentális állapotban vannak a szülők, és ez kihat a gyerekekre is. Az UNICEF-fel együtt volt egy projektünk olyan hátrányos helyzetben élő szülők számára, akik anyagi okok miatt nem jutottak el terápiába. Nekik tartottunk önsegítő és pszichoedukációs csoportot, ahol készségeket tanulhattak, segítettünk nekik abban, hogy miképp tudnak a mindennapi életben ők is jobban boldogulni.

Ha a szülő jól van, jobban tud segíteni a gyerekének, és akkor a gyerek is jobban van.

Szakemberekkel is megosztjátok a tapasztalataitokat?

Igen, képzéseket tartunk, ahol elmondjuk, mi hogyan dolgozunk, megosztjuk a tudásunkat az általunk alkalmazott terápiákról, hogy mire mit érdemes elővenni. Most, amikor beszélgetünk, egy online tanfolyamunk folyik a szorongásos zavarok terápiájáról. Megmutatjuk és rendelkezésükre bocsátjuk az eszköztárunkat, hiszen a világ változik, a kutatások egyre precízebbek, és sok eddigi elképzelés a lelki működésről meg is dőlt. Régen például azt gondoltuk, hogy a kötődési stílusunk – például a biztonságos, elkerülő vagy dezorganizált –, ami az anya vagy elsődleges gondozó és a gyerek kapcsolatának függvényében alakul ki, nem írható felül. Ezt ma már nem így gondoljuk, mert a kutatások bebizonyították, hogy a rossz mintázatok is reparálhatók, hiszen a kötődésre a fejlődés folyamán más környezeti tényezők és interperszonális kapcsolatok is hathatnak. Ez jó hír, amely mentén el lehet indulni.

Neked van kedvenc zugod az épületben?

Gádoros Júlia főorvos asszony úgy terveztette meg az épületet, hogy a falak mozgathatók, így folyamatosan alkalmazkodhatunk a változó igényekhez. Az elmúlt harminc évben mindig változott is valami, most éppen két osztályt összevontunk, az irodából nappali kórházat hoztunk létre, és csináltunk egy új szobát – éppen erre van szükség. Ha kellett, létrehoztunk egy kutatószobát vagy viselkedésterápiás helyiséget, nagyon rugalmasan és viszonylag meglepetésszerűen tudunk itt költözni. A huszonkét évem alatt én nagyjából tizenötször költöztem, és a szobák nagy részében megfordultam. Most a családterápiás szoba a kedvencem, amelyet egy két éve alakult terápiás teamnek hoztunk létre. Most ide szeretek beülni leginkább, de ha újra mozdítjuk a falakat, arra a helyzetre is kész leszek.

„Az oltár és az oltárkép ott volt, ahol most az ajtó, a harmónium pedig itt, a sarokban” – mutatja Marosszékyné Csósza Mária, miután lemegyünk a zánkai ház alsó szintjére, ahol egykor a misék zajlottak. Több mint öt évtizeden át ezen a helyen gyűltek össze a település katolikus hívei – egy családi házban, ahol egyébként jobbára evangélikusok éltek. Mária, aki férje, Marosszéky Kálmán oldalán került a családba, elmeséli: egy-egy alkalommal akár ötven ember is ült a padokon, megtöltve a szobát. A lakrész olykor még szűkösnek is bizonyult, ilyenkor – illetve, ha jó idő volt – a hívek kint ültek a ház előtt. Az egykori kápolna ma már ebédlő és konyha, de korábbi funkciójáról egy hatalmas, a hatvanas évekből származó festmény, a Jézus, a jó pásztor árulkodik.

Az épületet 1951-ben államosították, meséli Mária, de a ház akkor is misézőhelyként működött, amikor nem a család tulajdonában állt.

Egy titokzatos pártfogó révén sikerült elintézni, hogy a kommunista állam ne tegye rá a kezét az ingatlan egészére, csak az emeleti szobák közül utaltak ki kettőt egy bérlőnek.

Talán az akkori tanácselnök intézhette el az ügyletet, nem tudni, Mária mindenesetre isteni csodaként értékeli az eseményt. Az épületet 1976-ban sikerült visszavásárolnia a családnak. „Miután a férjem tavaly itt hagyott, és egyedül maradtam a házban, rájöttem, hogy az a sorsom: én legyek a család emlékezetének ápolója” – fogalmaz Mária, miközben annál az asztalnál kínál teával, amelyet egykor a nemes lelkű család tagjai ültek körbe. Mesebeli história, de miért és hogyan kezdődött?

Az örmény nővér imahelyet szeretne

A történet jóval a második világháború előtti időkig nyúlik vissza. Az evangélikus vallású Marosszéky-Ziegler Emil szegedi csendőrtábornok az 1920-as évek vége felé nyugdíjazását kérte. Miután nyugállományba vonulhatott, második feleségével (első hitvese, Szentkirályi Erzsébet elhunyt, abból a házasságából öt gyermeke született), Gubody Paulával 1927-ben Zánkára költözött. Miután az egykori világi missziós nővér, az örmény származású, római katolikus vallású Paula mama – a családban csak így hívták később – megtudta, hogy Zánkán nincs a katolikusoknak temploma, szerette volna, ha az egyik alsó szobát kápolnává alakítják. Kérésére a férje csak annyit mondott: „hát, akkor oszd be annak”.

Szalai Miklós balatoncsicsói plébánoshoz fordultak, ő Rott Nándor veszprémi püspökhöz irányította őket, aki engedélyezte a kápolna kialakítását. A helyet a megyés püspök szentelte fel 1931. augusztus 23-án. Rott Nándor – amint az Paula mama feljegyzéseiből kiderül – ez alkalomból azt mondta: „Ez nem privát, hanem egy missziós ház”.

Így lett egy evangélikus-katolikus házaspár családi otthona 55 éven át katolikus kápolna.

Paula mama és férje, Emil „tattyó”, ahogy a család hívta, ma is ránk mosolyog: a fent említett hatalmas modern festmény őrzi az egykori misék emlékét a szobában, amelyen Jézus mellett az egykori „templomalapító” családtagokat is megörökítette a festő (szignó: Károlyi Gy. ’966 – a szerk.) A festmény megőrizte a haranglábat is, amely egykor a kertben állt; a Harter Jenő János budapesti nyaralótulajdonos által ajándékozott harangot ma a szomszédos „új” templomban kongatják.

A Marosszéki család erdélyi szász família, eredetileg Zieglerek voltak. Akár nemesek is lehetnének: 1788-ban a francia Francois Galois II. József szolgálatába állt, majd katonai érdemei miatt bárói rangra emelték. Örökösei viselhették volna a bárói címet, és a báró lánya, Cecile dr. Ziegler Károly Dániel besztercei orvos felesége lett. Az orvos felvette a Marosszéki előnevet, mert a család ősi fészke Marosvásárhelyen található. A 20. században az utódok az i betűt y-ra változtatták, majd a szász nevet elhagyták.

Gubody Paula és az egyházközség a negyvenes évek elején vásároltak egy telket a családiház-kápolnával szemközt, gyűjtést szerveztek egy templom építésére, még építőanyagot is szereztek, de a második világháború vihara elsöpörte a terveket. Hiába nyúlt tehát mélyen a zsebébe több tehetős helyi lakos és nyaralótulajdonos, Zánka továbbra is templom nélkül maradt.

Kép

Mise a ház kertjében – archív fotó

Rántottával kínálták a „beszélgetésre” érkező ÁVO-sokat

Ha azt gondoljuk, hogy a jó tett helyébe a família jót várhatott, tévedünk.

Sanyarú évek köszöntöttek a családra: Marosszéky-Ziegler Emil fiai közül Sándor és Emil is katonatisztek voltak, ezért a háború után emigráltak, Ausztráliában telepedtek le. Jenő és több más rokon – főleg a katonatisztek – szintén külföldre költöztek, akadt, aki Brazíliába, más az Egyesült Államokba. Géza Németországból visszatért a faluba Emil tattyóékkal, míg Olga, Erzsébet és Zoltán ugyancsak Magyarországon maradtak.

Marosszéky-Ziegler Emil egyik fia, Jenő Szügyi Zoltán vezérőrnagy lányát, Viktóriát vette feleségül. Szügyi Zoltán – akkor még ezredesként – részt vett a Don-kanyar harcaiban, majd 1945-ben alakulatát a szovjetek elől nyugatra mentette. Emigrálhatott volna, de hazajött, ahol előbb tíz évre, majd életfogytiglani börtönre ítélték. Kegyelmet kapott, és 1957-ben szabadult, utána segédmunkásként dolgozott.

Marosszéky Gézát a hamarosan hatalomra kerülő kommunisták elbocsátották jegyzői állásából, a tágabb Marosszéky családból többeket is kitelepítettek a Hortobágyra; a rendszer szemmel tartott mindenkit. Az öregeknek egy forint nyugdíjuk nem volt. Hogy miből éltek? Háziállatokat tartottak, kertet gondoztak. A fővárosban létrejövő házi ipari szövetkezetek egyikébe egykor volt úriasszonyok is bedolgoztak, így Paula mama és Géza felesége is. Marosszéky Géza egy vállalatnál tudott elhelyezkedni – szerényen éltek, de soha nem panaszkodtak. A helyiek is tisztelték a családot: előfordult, hogy míg egy katolikus feleség a misén ült a családi ház földszintjén, más vallású férje meglátogatta az emeleten a „tábornok urat”, Marosszéky-Ziegler Emilt.

Nyilvánosan nem merték tartani velük a kapcsolatot – Paula mama kivételével, aki katolikus volt –, féltek ugyanis a rendszer haragjától, nehogy összefüggésbe hozzák őket az emigránsok rokonaival, az egykori csendőr családjával.

Egy alkalommal, amikor a helyi ÁFÉSZ gyűlésére Emil tattyó is elment, egy ideig nem kezdték el a rendezvényt. A megjelentek feszengeni kezdtek, nem értették a késedelem okát, majd a párttitkár megszólította Marosszéky-Ziegler Emilt: „Tábornok úr, ne haragudjon, de amíg ön itt van, nem kezdjük el a gyűlést”. Pardon, mondta az egykori csendőr, majd úriember módjára felállt, és távozott. Máskor az ÁVO emberei állítottak be a családhoz, hogy „beszélgessenek” a tábornokkal. „Rántottát ebédeltek, azt osztották meg velük. Így mesélte az anyósom” – idézi fel Mária. Marosszéky-Ziegler Emil 1963-ban elhunyt, felesége, Paula pedig a fiai után ment Ausztráliába. A misék nélkülük is tovább folytak, Marosszéky Géza és felesége ugyanúgy a hívek rendelkezésére bocsátották a házban kialakított kápolnát, mint szüleik.

Kép

Marosszéky-Ziegler Emil felesége és fiai körében – archív fotó

Egy titokzatos távirat története

„Amikor Zánkára kerültem, csodálkoztam, vallásilag milyen sokszínű a falu. Kerestem a katolikusokat, hová járnak misére, aztán egy hétvégén rájuk találtam nálunk, a földszinten” – mondja mosoly kíséretében a drégelypalánki Marosszékyné Csósza Mária. Amikor édesanyja – aki több száz fős misékhez szokott – egyszer meglátogatta, megdöbbent, hogy a családi házban tartják az istentiszteletet.
Kétkedve kérdezte a lányától: „Mari, rendes mise ez?” Az volt, de még mennyire!

Hatalmas leporellót tesz elénk Mária, amely beteríti a családi asztalt, a papírokon a családfa rajzolódik ki előttünk – a Marosszéky család több tagja készítette. A família kiterjedt, a leszármazottak több földrészen élnek; pár éve, az első családtalálkozón 250-en jelentek meg, Mária nem is ismert mindenkit. A kiterjedtségre példa, hogy az egyik családtag, Ziegler Márta Bartók Béla felesége lett. Egy másik ág a Zsolnayakkal van kapcsolatban, a nagy família teljes történetének feldolgozása azonban még várat magára.

A zánkai katolikusoknak 1986-ban lett templomuk. Az épület nem véletlenül ott áll, ahol: Gubody Paula eredeti terve szerint, a házzal szemközti telken épült fel. Igaz, a templom építése nem ment minden zökkenő nélkül, hiszen még a nyolcvanas évek puhuló szocializmusában sem volt egyszerű imahelyet emeltetni. Amikor a telken az alapkövet kívánta letenni a falu, támadt egy kis bonyodalom. Összegyűlt a község apraja-nagyja, ám hiába várták, hogy a veszprémi püspök, Szendi József megérkezzen. Marosszékyné Csósza Mária felhívta a szomszédból a püspöki hivatalt, a titkár vette fel a telefont, aki elmondta: reggel kaptak egy táviratot azzal, hogy elmarad az alapkőletétel.

Sosem derült rá fény, ki küldte a táviratot, de a zánkaiak kitartottak, a püspök pedig azonnal autóba ült, egyórás késéssel megérkezett, és felszentelte az új templom helyszínét.

A Jó pásztor-templom Marosszékyék házának kápolnája után kapta a nevét.

Kép

Marosszékyné Csósza Mária a családfával – Fotó: Velkei Tamás

Mária a mai napig eljár olykor az evangélikus gyülekezetbe – korábban gyermekei is felléptek katolikusként az evangélikus adventi műsorban –, a helyi közösség tiszteletbeli evangélikussá fogadta őt. Továbbra is tartja velük a kapcsolatot, hiszen a férje is evangélikus volt. Mária emellett hosszú ideig a katolikus egyházközség világi elnöki posztját is betöltötte, miként egykoron Paula mama is tette. Mielőtt elbúcsúznánk tőle, még megnézzük azt a kis fülkét, amelyet a ház falában egy régi kapcsolószekrény helyén alakítottak ki, s amelybe ünnepeken az Ugray György székely szobrászművész által készített Mária-szobrot helyezik. Minden augusztusban megemlékeznek az új templom születésnapjáról is. A fülke mellett egy tavaly felavatott tábla őrzi az emlékét annak, hogy itt valaha a Marosszéky család jóvoltából rendszerekkel, ínséggel dacolva is összegyűlhettek a helyi katolikusok hitük gyakorlására.

– Hogyan képzeljük el a gyermek Marco Rossit? Adott egy tipikus olasz vagy magyar kissrác, aki éjjel-nappal kinn focizik a többiekkel az utcán, anyukája pedig úgy kürtöli vissza nagy nehezen a vacsorához?

– Pontosan ez volt a helyzet, akkoriban a fiúkkal álló nap kinn voltunk az utcán, rúgtuk a bőrt. Nem volt internet, se mobil, se tablet, szabad levegőn töltöttük az életünket, bringázással, focizással. Amint lehetett, mentünk, és játszottunk. Ami belefért! Közben az iskolai kötelességeimet sem hanyagoltam el, anyukámnak nem lehetett oka az aggodalomra. Jó tanuló voltam, komolyan vettem a sulit. Két testvérem van, én vagyok a legidősebb, talán ezért is érettebb voltam, és próbáltam felelősséggel venni az akadályokat. Utána pedig beszippantott a profi futball világa.

– Evidens volt-e, hogy a foci és csak a foci lesz a jövő, vagy felmerült esetleg más pálya lehetősége is a kezdet kezdetén? Hiszen később, amikor az edzői karrieredben nehéz időszakok jöttek, megfordult a fejedben, hogy mégis váltani kellene…

– A futball az elsöprő szenvedély, de teniszben és síelésben is eredményes voltam. Tizennégy évesen döntenem kellett, mibe fektetek több energiát. Ekkor a focira esett a választásom a tenisszel szemben. Aztán igazolt versenyző lettem, és elindult a sportkarrierem.

– A Torino, a Sampdoria, a Frankfurt játékosaként, majd Mexikóban focizva megtapasztaltad, milyen belülről, a gyepen megélni a kalandot. Most viszont az oldalvonalon kívül kell helytállnod. Fociközvetítések alkalmával, ahogy elnézem a pálya mellett ugráló, hadonászó, hajukat tépő vagy önfeledten ujjongó kapitányokat, mindig azt érzem, létezhet ebben egyfajta tehetetlenségérzet. Hiszen az edzőnek csak indirekt ráhatása van a csapatra… Hogyan éled meg ezt a másfajta nézőpontot?

– Ez valóban két nagyon különböző helyzet. Más a játékos pozíciója, és más az edzőé. Még akkor is, ha egyes játékosok pályájuk végén egészen természetes módon lépnek tovább az edzői karrier felé. Viszont egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy jó játékosból jó edző válik. Máskor ellenben közepesen tehetséges játékosból lesz valaki kiemelkedő edző. Sőt, manapság egyre több remek tréner soha nem volt profi futballista. Mikor játékosként ott küzdesz „a sűrűjében”, akkor az összes indulatodat, erődet be kell vetned, és ki kell adnod magadból. A tréner viszont, mint egy béna kacsa, totyog az oldalvonal mellett, tétlenségre kárhoztatva. És a rengeteg indulatot, amit a pályán kiadna magából, valahogy kezelnie kell, ha nem akar megőrülni. Büszkén mondhatom, hogy az évek múlásával ezen a téren sikerült előrelépnem, egyre jobban viselem ezt a feszültséget.

– Szabad egy szövetségi kapitánynak egyszerűen élvezni a meccset? Vagy mindössze a gólörömök önkívülete marad, és folyvást zakatol a fejben az aggodalom, a taktikai csata? Örülni meg majd a meccs lefújása után?...

– Nem aggodalmaskodom fölöslegesen. Ahogy mondtad, vannak nagy eufóriapillanatok… Ezeket ki kell élvezni, és ki is élvezem. De nem érdemes túlzásokba esni. Pontosan tudom, milyen változékony a futball. Ami az egyik meccsen remekül működik, a következőn esetleg befuccsol. Ezért is nincsenek látványos gólörömeim. Okosabb dolog kivárni, mi lesz a vége…

– Mennyire kell vagy lehet figyelembe venni edzőként, hogy több mint kilencmillió elszánt szövetségi kapitány követi a meccset? Természetesen mindenki jobban tudja, hányadik percben kell beállítani Ádám Martint, és mi lenne a tökéletes taktika… Vagy ott, akkor ezt muszáj félretolni, és csak a gyepre koncentrálni?

– A foci egyszerű sport, nem nehéz megszeretni, bekapcsolódni, szurkolóvá válni. Sokak szívügye ez. És ha valakit megbíznak a magyar csapat vagy a világ bármely nemzeti alakulata irányításával, akkor bizony számíthat rá, hogy a figyelem középpontjába kerül. Európa bármely országát veszem alapul, az emberek mindenhol rettentően lelkesednek a futballért. A hazámban, Olaszországban meg aztán különösképpen. Ott viszont több mint hatvanmillió éles szemű szakértő felügyeli a kapitányt… Amikor egy válogatottat edzek, akkor azt az országot és azokat az embereket kell képviselnem. Miközben tudom, hogy mindig akadnak, akik úgy vélik, ők ezt nálam sokkal jobban csinálnák… Kapok is tanácsokat bőven. Ám töretlen bizalmat is érzek, ami nagyon jólesik.

Kép

Fotó: Emmer László

– A nagypályás futball különleges, lassú birkózás, taktikai harc lépésről lépésre, viszont egy kilencvenperces meccs sorsát sokszor egy-két sikeres mozzanat dönti el. Vajon igazságos sport a foci?

– Épp ebben áll a futball szépsége! Gyakorlatilag ez az egyetlen olyan csapatsport, amelyben a kevésbé kvalifikált együttes kifoghat egy jó napot, és megverheti a nála sokkal erősebbet! Vízilabdában, kéziben, röplabdában vagy kosárban kilencvenkilenc egész kilenctized százalék, hogy az erősebb nyer. A kicsiknek esélye sincs. A fociban viszont vannak csodák, és ennek egyik legjobb illusztrációja éppen a magyar válogatott elmúlt négy évben elért sok-sok eredménye! 2018-ban megvertük a világranglistán nálunk sokkal előkelőbb helyen álló görögöket. Azóta, ha jól számolom, körülbelül tizenöt olyan meccsünk volt, amelyeken a papírforma szerint nálunk jobb együttesektől sikerült elhódítani a három pontot.

– Mikor Frankfurtban bementél az ottani olasz étterembe, amelynek tulajdonosa későbbi jóbarátod Pippo, vagyis Giuseppe Giambertone volt, nem árultad el, hogy focista vagy, nem akartál egy esetleges potya ebédre spekulálni. Pippo meg is jegyezte, „ilyen ember Rossi. Szerény és becsületes.” Ezek valóban fontos alapértékek számodra?

– Sztárként meghívatni magamat vacsorára? Az ilyesmi nem az én stílusom… 2012 után jöttem Magyarországra, és bár voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, elmondhatom, hogy sikeres periódus áll mögöttem. És nem csak a pályán elért eredményekre gondolok. Először a Honvédnál dolgoztam, és már akkor feltűnt, hogy az emberek többnyire kedvesen fogadnak. Talán azért is, mert a magyarok szeretik a normális, átlagos figurákat. A kitűnő portugál tréner, José Mourinho mindig azt mondja, ő a „special one”, tehát különleges elbánást igényel. Ezzel szemben én arra törekszem, hogy én lehessek a „normal one”. Teljesen átlagos életet élek, de ez nem itt kezdődött, pontosan ilyen voltam öt éve, tíz éve, húsz éve is…

– Magyarországon el tudsz még rejtőzni a focidrukkerek szeretete elől? Létezik olyan vendéglő kishazánkban, ahol hagyják fizetni Marco Rossit?

– Ezt én nem így fogom fel. A Magyar Labdarúgó Szövet­ség tisztességesen megfizet engem, ezért nem látok semmi okot arra, hogy meg kelljen hívatnom magam vacsorára. Más munkáját meg kell becsülni, anyagilag is… Nem várok el senkitől semmi efféle túlzást, így érzem jól magam.  Szerintem ez így van rendjén. Előfordul persze, hogy itt vagy ott meghívnak egy italra, ez a gesztus még akkor is örömet szerez, ha valójában nem iszom alkoholt.

– Cristiano Ronaldo napszemüvegesen-kapucnisan, inkognitóban turistáskodik Londonban, Párizsban. Máskülönben percenként ötven ember rohanja le őt. Mennyire terhes a népszerűség egy rajongott szövetségi kapitánynak Magyarországon?

– Gyakran megkérnek az utcán, hogy csináljunk közös képet vagy adjak egy aláírást. Szívesen teljesítem ezeket a kéréseket. A foci az emberekért van, az övék, nagyon szomorúak lennének a meccsek a közönség lelkesedése híján. Mihez kezdenék, ha az embereket nem izgatná ez a sport? Úgyhogy tekintettel kell lennem az emberek érzéseire. Na jó, Ronaldo népszerűsége globális jelenség, az egészen más tészta.

Én a magam részéről azt tapasztalom, hogy a magyarok nem tolakvóak, jólnevelten és tisztelettudóan közelednek. Ezt szeretem bennük.

Magyarul nem tanultam ugyan meg, mint Pippo barátom, de neki könnyű, a párja idevalósi. Nekem ez a vonat már elment, a feleségem azon nyomban lelőne, ha beszereznék egy kedves magyar menyasszonyt…

– Olaszként hogyan látod a magyarokat? Miben vagyunk mások, miben hasonlítunk?

– Ami különösen megfogott, hogy a hetente zajló bajnoki meccsek szinte mindegyikén megemlékeznek valakiről. Edzőről, játékosról, gyúróról, olyan személyiségről, aki fontos szerepet töltött be a klub életében. Vagy egy történelmi eseményről. Jó látni, hogy a magyaroknak ilyen fontos az emlékezés és a tisztelet kinyilvánítása. Az elevenen tartott múlt nagyon erős gyökereket ad. Azt is örömmel látom, hogy ez az összetartozás-érzet sokszor a klubszimpátiákat is felülírja. A válogatott meccseken teljesen mindegy, hogy egy szurkoló amúgy fradista vagy Újpest-drukker. Egy szívvel izgul mindenki a csapatért… Ez nem mindenhol van így a világban.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

– Jóbarátod, a már idézett Pippo így méltatott: „Rossinál rendesebb és hitelesebb embert nemigen ismerek. A családja a mindene. És a csapata.” Mit jelent számodra a család? Kikötő, ahová a fárasztó utazás után haza lehet térni? Töltőpont? Erőforrás? Cél vagy eszköz?

– Az ember életében vannak prioritások. A család e tekintetben mindig fontos helyet foglalt el. Kezdve a származási családomon… Sajnos édesapámat időközben elvesztettem, de örömömre sokan élnek még a rokonságból. 1989-ben döntöttem úgy, hogy saját családot alapítok, és azóta természetes, hogy ez a legfontosabb az életemben. A nagy szakmai döntéseimet is úgy hoztam meg, hogy tekintettel legyek rájuk. Elsősorban feleségem szempontjait vettem figyelembe, akire mindig támaszkodhattam. Viszont nekem is csak huszonnégy órából áll a nap. Így aztán a magyar válogatottnál végzett munka részben akkor is kitölti az időmet, mikor esetleg már az enyéimmel vagyok. Nem tudom megállni. Nemrég a feleségemmel voltunk nyaralni, és meg is jegyezte, látja ám, hogy itt vagyok, de csak a testem. Fejben mintha másutt járnék…

– Saját tapasztalatból tudom, hogy a család is egy csapat. Az otthoniakat is edzőként igazgatod? Van stratégia, kitűzött célok? Esetleg a feleséged az edző? Hogy megy ez nálatok?

– A család anyagi hátterét én biztosítom, de minden mást a feleségem intéz. Hálás vagyok neki érte, mert ha ő nem áll helyt ilyen keményen, akkor ez nem működött volna. Fontosnak tartom, hogy mi ketten egyenrangúak vagyunk, egyikünk sem parancsolgat, közösen hozzuk a döntéseket. Bár ahhoz ragaszkodom, hogy az utolsó szó mindig az enyém legyen… Igaz, mindig így hangzik: „oké, va bene”!

– 2011-ben a Cavese edzőjeként elbocsátottak, és szakmai krízisbe kerültél, még azt is fontolóra vetted, hogy könyvelőként dolgoznál egy családi cégnél. El tudod most képzelni Marco Rossi könyvelő életét? Mi lenne, ha úgy alakult volna a sorsod? Munka után meccsre járnál?

– Viccesen azt mondogatom a barátaimnak, hogy életemben egyetlen napot sem dolgoztam… Hiszen a foci az abszolút szenvedélyem, és akár játékosként, akár edzőként főállásban evvel foglalkozhatom. Időnként nagy a nyomás, sok az elvárás, de azt csinálhatom, amit világ­életemben szerettem volna. Sokszor végiggondoltam már a dolgot, és arra jutottam, hogy ha akkor nem jövök Magyarországra, talán egész más irányt vett volna az életem. És bár az utóbbi négy év során voltak nehéz pillanatok, és engem is megkerestek több felől, komoly ajánlatokkal, tudom, hogy a szövetség elnöke bízik bennem, és én is szilárdan kitartok a magyar válogatott mellett. Ha folyamatosan hozzuk a jó vagy legalább elfogadható eredményeket, rajtam nem fog múlni. Jelen állás szerint kitöltöm a 2025-ig tartó szerződésemet.

Igaz, nehéz jósolni, mert ez a mai futballban nagyon sok idő. Megtiszteltetés a magyar válogatottat irányítani, a feltételek adottak, magas szinten dolgozhatok. Csak a bizalmamat és a derűmet kell megőriznem.

– Nyilatkozataidban visszatérő elem, hogy ha a játékosok követik a taktikát, akkor van esélyünk… Min múlik a siker? Sakkjátszma a foci vagy közösségi kapcsolódások hálózata?

– A futballnak négy alapvető vetülete van. Számít a fiziológiai és technikai felkészültség, aztán a taktika, és végül a pszichológia.

Érzésem szerint a mai sportban a pszichés faktornak egyre nagyobb a jelentősége, különösen a csapatjátékok esetében. Hosszú távon egyértelműen az az aduászunk, ha lelkileg rendben van a csapat.

Ehhez persze nélkülözhetetlen, hogy az edző előzetesen mindenkinek elmagyarázza, hol a helye, hogy mozogjon labdával, labda nélkül. Ám a csapatszellem, az összetartás igenis döntő mozzanat. Az edzőnek ki kell puhatolnia, mik az erőviszonyok a gárdán belül, kik a hangadók. Az Európa-bajnokság óta egyre tudatosabban törekszem, hogy erre is legyen ráhatásom. Nagyszerű visszajelzés, hogy akik láttak minket focizni az utóbbi időben, szinte mind azt emelték ki: „na igen, ez egy csapat!”. Rettentő fontos, hogy a fiúk rengeteget dolgoznak ezen a közösségi hozzáálláson, nemcsak a válogatott felkészüléseken, hanem a bajnokság ideje alatt is.

– Rejtélyek övezik a két félidő között az öltözőkben lezajló jeleneteket. Akad edző, aki üvöltő oroszlánként tuningolja fel a játékosait, más a szívre próbál hatni, megint más eszméletlen motivációs beszédeket tart. Hogyan képzeljük el Marco Rossit a kulisszák mögött?

– Amikor levonulunk a pályáról, mindig hagyok a fiúknak két-három percet, hogy szusszanjanak. Utána kérem a figyelmüket, és röviden szólok hozzájuk. Felidézem a taktikai utasításokat, kitérek rá, mi valósult meg belőlük, és mi nem. Hiszek abban, hogy ilyenkor meg kell őriznem a nyugalmamat, hiszen csak úgy bízhat bennem a csapat. Zaklatott közegben nem megy át az üzenet. Létezik egy olasz mondás, miszerint a nyugalom az erősek fegyvere.

– Egyik első válogatott meccsed kapcsán említetted nagypapádat, aki a síron túlról is szurkol a magyaroknak. Ez fontos motiváció lehet…

– Nagyapám három legendás csapatról áradozott kiskoromban, ezeknek a teljes kezdő tizenegyét fejből sorolta. Az első a gyerekkorom helyszínéhez kötődő, híres-nevezetes „Grande Torino” volt, a másik a Honvéd álomgárdája, a harmadik pedig az Aranycsapat. Na most a Torinónál kezdtem focistaként, utána a Honvéd trénereként folytattam, és most a magyar válogatottal dolgozom.

Mintha nagypapám mítoszai rejtelmes módon meghatároznák az életemet. Éppen ezért nekem Magyarországon élni és munkálkodni érzelmileg nem ugyanazt jelenti, mint ha mondjuk Szerbia vagy Ausztria válogatottját irányítanám. Hanem majdnem olyan jelentőséggel bír, mintha az olaszok kapitánya lennék.

Ezt nem azért hozom fel, mert itt és most marketingszempontból jól hangzik, hanem mert ez életem egyik mély és lényeges igazsága. Amit nem lehetett előre borítékolni. 2014-ben, amikor távoztam a Honvédtól, úgy tűnt, végleg elhagyom Magyarországot. Akkor talán maga Jézus Krisztus sem sejthette a folytatást.

– Sok férfinak nehezére esik kimutatni az érzelmeit. A futball azon ritka szelepek egyike, melyeken keresztül ezek felszínre törhetnek. Egy igazi meccsen van minden: pacsik, ölelések, sírás, nevetés. Több interjúban nyilatkoztad, hogy érzelmes ember vagy. Mennyi teret lehet engedni az érzelmeknek ebben a sportban?

– Kétlem, hogy mindenáron erőltetni kellene az érzelmek felszínre törését. Ha viszont spontán megnyilvánulnak, abban semmi rosszat nem látok. A férfiaknak is vannak emóciói, és néha képtelenség ezeket magunkba fojtani. Az olyan férfi, aki nem fél időnként szabadjára engedni az érzelmeit, az én szememben nemhogy gyenge lenne, hanem éppen ettől hiteles.

– Sok focista keresztet vet pályára lépve, vagy ha gólt rúgott. Ez olykor puszta babona, máskor személyes meggyőződés is megbúvik mögötte. Nemrég, Erdélyben járva meglátogattad a csíksomlyói kegyhelyet. Szavaidon is érződik egyfajta hit motivációja. Valóban bízol a Gondviselésben, a legfőbb erőben, amely a világot, a sorsokat irányítja?

– Hiszek egy felsőbb erő létezésében. Hiszek Istenben, még ha sokan kétségbe vonják is az Írás hitelességét vagy akár Krisztus létezését.

Mások mindenféle vallásosságot babonának gondolnak. Ám a hit attól hit, hogy bizonyítékok helyett inkább a bizalomra támaszkodik.

Ahogy halad előre az életem, rengeteg kérdést teszek fel magamnak, és nem mindig tudom a válaszokat. Azt azonban kétlem, hogy az ember élete annyi lenne csupán, hogy megszületik, él egy kicsit, majd meghal. A síron túl egész biztosan létezik egy transzcendens világ. 

Az interjú a Képmás magazin 2022 októberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

A tartalomból:

• Honnan ered a borderline kifejezés? Milyen szintjei vannak?
• Mi miatt és hány éves korban alakulhat ki ez a személyiségzavar?
• Beszélünk a személyiségünk kialakulásáról, az ezzel kapcsolatos kialakult tévhitekről.
• Szakértőnk elmondja, milyen terápiák alkalmazhatók, ezeknek milyen kihívási vannak. Megtudjuk, bevonhatóak-e a családtagok?
• Min múlik, hogy valakin kiütközik a betegség, másokon pedig nem? (Érzelmi és fizikai bántalmazás, szülők helyzete, a “világ igazságosságába vetett hit”)
• Beszélünk az impulzivitásról és identitászavarról, valamint öngyűlöletről.
• Mit látnak/érzékelnek a szülők, a hozzátartozók, a barátok, az osztálytársak, a munkatársak? Hogyan ne stigmatizáljunk?
• Miért nehéz az egészségügyben a borderline betegeknek?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.