„Az ember szenvedése mély titkot hordoz” – A betegség értelme és reménye egy kórházlelkész szemével

Horváth István Sándor kórházlelkész miután hosszú éveket töltött el plébánosként, önként választotta, hogy a betegeket szolgálja. István atya szerint sokat tanulhatunk a betegektől, akik a jelenben élnek, nem a múlton rágódnak, nem is határidős teendők aggasztják őket, ugyanakkor óriási remény van bennük, a gyógyulás reménye.

egy beteg kezét fogják
A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Két és fél évtizedes plébánosi szolgálat után lett István atya kórházlelkész. Hogyan élte meg ezt a változást?

Én kezdeményeztem, és készültem is rá. Már a plébánosi szolgálatom alatt is szívesen látogattam a betegeket. Mindig úgy éreztem, többet is tudnék tenni értük, ha a kórházban végezhetném a lelkipásztori munkát. Felvetettem a püspök úrnak, aki örömmel küldött erre a szolgálatra. Hiszem, hogy egy pap személyes lelki megújulását is elhozhatja, ha hosszú idő után egy kicsit más jellegű lelkipásztori feladattal bízzák meg.

Az új feladat más hozzáállást igényel. Míg a plébánia ajtaján kopogtatnak a hívek, addig a kórházban az atyának kell ugyanezt tennie. Nem volt nehéz magára venni a kezdeményező szerepet?

A személyiségemből adódóan mindenkivel hamar megtalálom a közös hangot. A kórházi munkám valóban nem abból áll, hogy beülök a kápolnába, és várom, hogy valaki bejöjjön. Itt nekem kell kezdeményeznem, sorban végigmegyek az osztályokon, benyitok minden kórterembe, megszólítom a betegeket. Sokszor teljesen hétköznapi dolgokról beszélgetünk. Ha valaki szeretne áldozni, gyónni vagy felvenni a betegek szentségét, örömmel állok rendelkezésére. Napközben az orvosokkal, nővérekkel, ápolókkal is szóba elegyedem. Két kórházi egység van Zalaegerszegen, mindkettőbe napi szinten járok, illetve kérésre a megyei szociális otthonokba is elmegyek.

Sürgős esetben bármikor hívhatnak, rögtön indulok.

Hogyan tekintenek István atyára a kórházi dolgozók?

Korábban is volt atya, aki ellátta ezt a feladatot, de mivel ő plébániai szolgálat mellett tette, csak akkor ment, ha hívták. Én gyakorlatilag egész nap bent vagyok, ezért már családtagként tekintenek rám. Van, aki viccesen azt szokta mondani, hogy már én is szerepelek a kórházi leltárban.

Hogyan fogadják a betegek?

Örülnek, hogy tudnak kivel beszélgetni. Ez még inkább igaz volt a koronavírus-járvány idején, ugyanis én voltam az egyetlen személy, aki az orvosokon és a nővéreken kívül bemehetett. A héten találkoztam egy hölggyel, aki épp vizsgálatra várt, elkezdtünk beszélgetni, mondtam, hogy én vagyok a kórházlelkész. Nagyon megörült nekem. Kiderült, hogy a járvány idején hetekig bent feküdt, én pedig mindennap odamentem hozzá, és megáldoztattam. Az arcomat sohasem látta, csak a szememet, mert teljesen be voltam öltözve. Boldog volt, hogy végre megtudta, ki járt hozzá. A Covid idején nemcsak a betegeknek, hanem a kórházi személyzetnek is szüksége volt rám, hiszen lelkileg őket is nagyon megviselte a járvány. Tulajdonképpen akkor fogadtak be igazán, és kezdtek a csapat részének tekinteni, ugyanis én is mindennap beöltöztem és végiglátogattam a betegeket.

Úgy tartja a mondás: „A zuhanó repülőn nincs hitetlen.” Igaz ez az állítás a betegségben szenvedőre vagy a haldoklóra is?

Van benne igazság, ugyanis a beteg, elesett ember, akit megérint a földi életből való távozás szele, keresi a kapaszkodót, és szívesebben fordul Istenhez. Néha azonban megesik, hogy valaki elutasít, ilyenkor nem kérdezek rá az okra, tiszteletben tartom a hozzáállását. Senkire sem kényszeríthetem rá a Jóisten kegyelmét. Magamban azért elmondok érte egy imát. Ám számtalanszor megtörtént már, hogy valaki kezdetben elutasító volt, majd néhány nap vagy hét múlva mégis megnyílt, és örömmel beszélgetett velem.

Nap mint nap történnek megtérések, olyan emberek, akik eltávolodtak Istentől, újra szeretnének gyónni, szentáldozáshoz járulni vagy felvenni a betegek szentségét.

Sokszor tapasztaljuk azt is, hogy az után hal meg valaki, hogy elvégezte a szentgyónását, és megkapta a betegek szentségét, így nagy megbékéléssel a szívében tud távozni.

Van értelme a szenvedésnek?

A kórházban fekvő számára a betegágy kereszt, ő is éppúgy oda van hozzá szögezve, mint Krisztus a kereszthez, magatehetetlen, nem tud egyedül felkelni. Az embernek ilyenkor a kereszthordozás egy nagyon sajátos formájában van része. A beteg szenvedésében mindig Krisztus szenvedését kell meglátnunk, ugyanis az ő megváltó szenvedése minden beteg ember szenvedésében folytatódik. Ugyanakkor ez az állapot kegyelmi forrás is mind a betegnek, mind a családtagoknak. A betegek sokszor megtapasztalják azt is, hogy szép dolog Krisztussal hordozni a keresztet, és lehet azt örömmel is tenni, nem beletörődve, hanem elfogadva annak tudatában, hogy a szenvedésnek is van értelme és értéke, sőt fel is lehet ajánlani valamilyen nemes célra. Ezt sokszor meg is teszik.

Még ha el is fogadja a betegségét az ember, akkor is felvetődik benne a kérdés, hogy miért épp engem ért ez a tragédia, miért nekem kell szenvednem. Van válasz erre?

Ugyanúgy, ahogy Krisztus szenvedése, az ember szenvedése is mély titkot hordoz. Nem tudjuk, ki miért viseli a keresztet.

A betegség nem Isten büntetése, hanem próbatétel: tudja-e az ember ebben a helyzetben is Istenre bízni életét, halálát.

Tulajdonképpen az egész egészségügy a bizalomról szól. A beteg bízik az orvosokban, ápolókban, az egészségtudományban, a kutatókban, mert tőlük várja a gyógyulást, állapota jobbra fordulását. A szenvedő embernek Istenben is bíznia kell, meg kell erősítenie ezt a bizalmat.

Kép
Horváth István Sándor atya
Horváth István Sándor atya

Lelkileg mennyire megterhelő a munkája?

Sokan azt gondolják, a beteg leszívja a látogatója energiáját, kétségbe van esve, s nem lát kiutat. Épp ellenkezőleg, a beteg mindig tele van reménnyel, reménykedik a gyógyulásban. Én is rengeteget tanulok tőlük, mert nagyon őszintén tudnak imádkozni, és életüket a Jóistenre bízni. Nap mint nap látom és tapasztalom, miképp működik bennük Isten segítő kegyelme. A szenvedés során sokan elveszítik türelmüket, de a kórházban töltött napok alatt újra megtanulnak bízni, türelmesnek lenni. A beteg embernek a jelen a fontos, nem nagyon gondolkodik a múltjáról, nem nosztalgiázik, de nem is tervez előre, nem szorongatja kezében a határidőnaplóját, hogy milyen programja lesz jövő héten vagy a következő hónapban. A jelenben él, ezért jelen élethelyzetében kell mellette állnunk anélkül, hogy azzal hitegetnénk, fél év múlva egészséges lesz. A mai napon kell megerősítenünk őt, mert őt a „most” foglalkoztatja. Mi sem tudjuk, vajon megéljük-e a holnapot vagy a holnaputánt. 

Kinek van nagyobb szüksége a támogatásra, a betegnek vagy a hozzátartozónak?

Elsősorban a betegnek, de gyakran előfordul, hogy a hozzátartozókat is meg kell erősíteni lelkileg. Nem könnyű elviselniük és feldolgozniuk, hogy megváltozott annak az állapota, akivel hosszú évekig, évtizedekig mély szeretetkapcsolatban éltek, és sok szép emléket őriznek. Ha találkozom a hozzátartozókkal, velük is beszélgetést kezdeményezek, és bátorítom őket.

Nem csak a kórházban folytat missziós tevékenységet. Közel 25 éve nap mint nap több ezer embernek küldi el a napi evangéliumot e-mailben. Honnan jött az ötlet?

2004-ben indítottam útjára a hírlevelet, amikor még nem volt ennyire elterjedt az internet, és okostelefonok sem léteztek. Úgy gondoltam, hogy ezt a csatornát is fel lehet használni evangelizációs célra. Idővel egyre többen jelentkeztek rá. Ma már több mint százezer emberhez jut el az evangélium ilyen formában napi szinten, rövid magyarázattal, imádsággal kiegészítve. Az applikáció már nemcsak magyar, hanem angol, német, francia és olasz nyelven is elérhető.

Nem megy ez a bibliaolvasás rovására? Így is egyre kevesebben veszik kézbe a Szentírást.

Mivel az okostelefont az emberek jóval többször veszik kézbe, hiszek abban, hogy a Biblia üzenetét ezen keresztül is terjesztenünk kell.

Nem találomra választom ki a részeket, a feliratkozók ugyanazt az olvasmányt kapják meg, amelyet a liturgia szerint az aznapi szentmisében felolvasunk. Ugyanolyan értékes így olvasni Isten igéjét, mintha a Bibliát vennénk a kezünkbe. Az utóbbit ritkán visszük magunkkal, de a telefonunk mindig ott lapul a zsebünkben. Miért ne használhatnánk erre is?

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti