A Fasori Gimnáziumtól Amerikáig 

Ilyen marslakó volt a világhírű fizikus, Wigner Jenő, vagy ahogy Amerikában ismerték, Eugen Paul Wigner is. Wigner pesti, terézvárosi zsidó kereskedő fiaként harmonikus családban látta meg a napvilágot 1902-ben. Már kisgyermekként vonzotta a természet, sokat sétált, kirándult, kamaszkori tuberkulózisából is a szabad levegő gyógyította ki. A korszak egyik legkiválóbb középiskolájában, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban tanult, ahol vele egy időben barátja, a nála egy évvel fiatalabb Neumann János is. Kiváló tanárai voltak, különösen a matematika és a fizika érdekelte, vegyésznek, mérnöknek készült.

Alighanem már a gimnáziumból vitte magával azt a bölcsességet, amely szerint „nem a gyorsaság a legfontosabb a tudományos létben. Az elköteleződés, az érdeklődés, az akarat valamit igazán megtudni és megérteni.”

A kommün idején a család fél évre Ausztriába menekült, ahol katolizáltak. Hazatérve, az érettségi után, 1920-ban iratkozott be a Műegyetemre, a vegyész karra, a következő évtől azonban a berlini műszaki főiskola növendéke volt. Lelkesen eljárt a Német Fizikai Társulat szemináriumaira is, ahol olyan tudósokkal, leendő Nobel-díjasokkal találkozott, mint Max Planck, Max von Laue, Werner Heisenberg, Wolfgang Pauli vagy éppen Albert Einstein, és itt kötött barátságot egy másik nagy magyar tehetséggel, Szilárd Leóval. Berlinben doktorált kémiából, témavezetője a polihisztor kémikus-filozófus, Polányi Mihály volt. 1925-ben apja biztatására hazatért, vegyészmérnökként bőrgyárban helyezkedett el, rövidesen azonban kristálykémiai kutatásokra szóló német meghívással visszatért Berlinbe. A 20-as évek végén került át az ekkor már a kémia mellett a matematikával és fizikával is foglalkozó Wigner Tübingenbe, ahol a világhírű matematikus, David Hilbert mellett lett tanársegéd. Szabadidejében továbbképezte magát, különösen Schrödinger és Paul Dirac tudománya, a születőben lévő kvantumelmélet érdekelte. Ebben a tárgyban adta közre más írásai mellett első komoly feltűnést keltő tanulmányát, A csoportelméleti módszer a kvantummechanikában című munkáját, amelynek kidolgozásában a számítástechnika, az informatika klasszikusa, Neumann János volt a segítségére. 

Kibontakozó karrier 

Vele együtt fogadta el 1930-ban az amerikai Princeton Egyetem meghívását 1930-ben, Hitler hatalomra jutását követően pedig családjával Amerikában telepedett le. Ott már egyértelműen az elméleti és matematikai fizika kutatójaként dolgozott. Itt is nősült, ám felesége rövidesen meghalt. Húgát pedig közben kollégája, a kvantumelmélet egyik klasszikusa, az angol Paul Dirac vette feleségül. A harmincas években két évet a Wisconsin Egyetemen töltött, 1938-ban azonban visszakerült az európai és magyar tudósok fellegvárának is számító Princetonra.

Itt már kifejezetten atomfizikával foglalkozott, részese volt az első békés célú atomreaktor tervezésének, kidolgozta a magreakciók elméleti modelljét, tőle származott az energiát termelő atomreaktorok vízzel való hűtésének gondolata.

Közben másodszor is megnősült, feleségétől, akivel bő három évtizeden keresztül, annak haláláig élt együtt, két lánya született. 
1939–40-ben más tudósokkal együtt támogatója volt az atombomba kifejlesztését szorgalmazó Manhattan-terv kormányzati elfogadásának, amelynek munkálataiban dolgozott is. Ám az atombombát elrettentésre, nem bevetésre szánta, Hirosima és Nagaszaki után a katonai célú fejlesztés ellenében az atomenergia békés felhasználását szorgalmazta. A hidegháború éveiben megdöbbenéssel figyelte az atombomba atyjának tekintett Robert Oppenheimer elleni politikai boszorkányüldözést, megviselte több kolléga, így Enrico Fermi, Albert Einstein, különösen pedig a barát, Neumann János halála. A politikától a fizikusok számára is kritikus ötvenes években is igyekezett távol maradni, a magánéletben csendes, barátságos, udvarias ember hírében állt. 1946-ban egy tennessee-i laboratóriumban vállalt igazgatói állást, ám az adminisztratív feladatok elől menekülve rövidesen visszatért Princetonba, ahol visszavonulásáig elhivatott tanárként, tudósként tanított, kutatott. 

Újra itthon 

Tudósi sokoldalúságának bizonyítéka volt 1960-ban megjelent fontos tanulmánya, A matematika meghökkentő hatékonysága a természettudományokban, amelyben a matematikára mint a természet megismerésének egyetemes eszközére, nyelvére hívta fel a figyelmet. Itt kifejtett meggyőződése szerint „a matematikának a természettudományok területén való hasznossága a csodával határos. Nincs rá racionális magyarázat. Mert semmiképpen sem természetes, hogy legyenek »természeti törvények«, és még kevésbé kézenfekvő, hogy az ember felfedezze őket. Az a tény, hogy a matematika nyelve alkalmas a fizika törvényeinek megfogalmazására, csoda, ajándék, amelyet soha nem leszünk képesek igazán megérteni vagy kiérdemelni.” Saját bevallása szerint meglepetésként érte, hogy 1963-ban neki ítélték a fizikai Nobel-díjat „az atomok és elemi részecskék elméletének alapvető szimmetriaelve kidolgozásáért”, 1972-ben pedig elnyerte az atomfizika kiválóságainak járó Albert Einstein Díjat. Bár évtizedekig idegenben élt, hazájával való kapcsolata sem szakadt meg teljesen. A tengerentúlon is magyar rokonok és kollégák, a marslakók vették körül, őrizte Terézváros és a Fasor emlékét. Utolsó hazai látogatása idején, amikor magas állami kitüntetést vehetett át, a fogadáson a zenekarral a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs” kezdetű nótát is elhúzatta, és táncra is perdült. 1976-ban látogatott első ízben haza, és ezt három alkalommal megismételte a következő évtizedben. Ellátogatott a paksi atomerőműbe is, a pesti egyetem díszdoktorává fogadta, és tiszteleti tagjai közé választotta a Magyar Tudományos Akadémia. A nyolcvanas évek végén már sokat betegeskedett, komolyabb utazásokra, közszereplésekre nem vállalkozott. 1992-ben közreadta önéletrajzi visszaemlékezéseinek kötetét, amelyben tudósi életbölcsességét így foglalta össze: „Az élet teljes jelentése, minden emberi vágy együttes értelme egy olyan rejtély, ami meghaladja felfogóképességünket. Amíg fiatal voltam, dühös voltam a dolgok ezen állása miatt. Mára megbékéltem vele. Még megtiszteltetésnek is tartom, hogy közöm lehet ehhez a rejtélyhez.” Wigner Jenő 1995-ben, életének kilencvenharmadik évében princetoni otthonában csendesen hunyt el. Ott temették, síremlékének a magyar állam viseli gondját. Idehaza tudományos díjat neveztek el róla, emlékét emléktáblák, utcanevek őrzik, nevét akadémiai kutatóintézeti részleg is viseli.

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A magyar közönség világklasszis sportolóként ismer. Azt valószínűleg kevesebben tudják, hogy a Highlights of Hungary nagykövete vagy. Mit jelent neked ez a nagyköveti szerep?

Már az is nagy megtiszteltetés volt, amikor első alkalommal felkértek erre. Úgy gondolom, ez nemes feladat. A mai rohanó világban különösen fontos, hogy keressük és megtaláljuk a tehetségeket, elismerésre méltó teljesítményeket, és széles körben be tudjuk mutatni őket.

Amikor először megkerestek, pont olyan időszaka volt az életemnek, hogy azt éltem át, nem ismerik el a teljesítményemet néhány csatornán, holott jólesett volna. Ekkor jött a telefonhívás a Highlights of Hungary-től, és abszolút tudtam azonosulni a kezdeményezéssel. Most pedig már a második szezont kezdjük meg.

Tavaly nagyon sok ötlettel álltam elő én is, ahogy mindenki, de idén is azt tapasztalom, hogy az új nagykövetek nagyon sok új nevet, ügyet bedobnak. Olyan jelölteket, embereket vagy szervezeteket keresünk kategóriák nélkül, akik 2022-ben tettek le valami nagy dolgot az asztalra. Tapasztalt nagykövetként is nehéz választani közülük.

Számodra mi a jó ügy?

Akár az is, amelyik csupán egy-két embert vagy kisebb csoportot szólít meg, de jobbá, egészségesebbé teszi az ő életüket. Nem kell nagyon nagy dolgokra gondolni, sok kicsi is össze tud állni egy naggyá. Én például elkezdtem egy mini kihívást, aminek a lényege, hogy minden nap jéghideg víz alatt állok pár percig. Alkalmanként megmártózom a Holt-Tiszában is.

Nem vagyok nagy posztolós, de elkezdtem erről képeket megosztani a közösségi médiában, hátha behúzok magam mellé másokat is. Ha csak egy embert elérek, úgy érzem, azzal már tettem valakiért.

A Highlights of Hungary-nek is ez az alapja: keressük azokat az embereket, akik példaképek tudnak lenni, és olyan teljesítményt nyújtanak nap mint nap, ami nem saját maguk miatt érdekes, hanem mert jót akarnak tenni másokkal.

Az élet mely területéről kerülnek ki a saját jelöltjeid?

Folyamatosan kerül be, illetve ki egy-egy jelölt, úgyhogy erről még korai beszélni. Várok ötleteket, kíváncsi vagyok, hogy a saját közönségem kit ajánl.

Nincs megtiltva, hogy én például a sport területén keresgéljek, de az a lényeg, hogy az élet minden szegmenséből válasszunk. Ez egy jó kihívás, rengeteg jó ügy van Magyarországon és a határon túli magyarság körében. Nehéz választani, de ez adja a feladat sava-borsát is. Akik ide bekerülnek, azok olyat tudtak számunkra, a barátaik vagy az ismerőseik körében nyújtani, amit érdemesnek tartunk arra, hogy a nagyközönség elé tárjunk.

Az elmúlt fél évben sajnos nem nagyon volt időm járni az országot, ezért a kutatómunka elsősorban az online térben zajlik, de azért nyitott szemmel közlekedem, ismerősöktől is kérek tanácsokat. Január 30-ig kell lezárni, kik a végső jelöltjeink, ami mindjárt itt van, úgyhogy bele kell húznunk.

A nagyköveti bemutatkozó szövegedben olvasható, hogy a sportolói pályafutásod során mindig nagyon jólesett, ha elismerésben részesültél, de ez nem folyamatosan volt így. Egy ilyen sikeres ember kapcsán meglepetten olvassa ezt az ember. Kiktől nem kaptad meg az elismerést?

Azzal kezdeném, hogy rengeteg embertől megkaptam, de néhány esetben, akiktől vártam volna – és itt elsősorban a szakmai közegre gondolok –, azoktól elmaradt.

2021-ben a tokiói olimpia utáni visszavonulásomkor a Magyar Vízilabda Szövetség vezetésétől, Vári Attila elnöktől vártam volna valami ilyesmi mondatot: „köszönöm a munkádat, gratulálok… sok sikert a civil életben...” De például a saját klubomtól, ahol befejeztem a pályafutásomat, sem kaptam meg a kellő megbecsülést, pedig megnyertem mindent, amit klubszinten meg lehetett.

Ami igazán rosszul esett, az az, hogy a légiósokat elbúcsúztatták szép szavakkal és jelképes ajándékkal, nekem azt sem mondták, hogy helló.

Így át tudom érezni, milyen az, ha valaki szívét-lelkét bele teszi bármibe, és nem ismerik el a munkáját.  

Ugyanebben a bemutatkozó szövegben viszont az is szerepel, hogy Benedek Tibor volt az a személy, akitől megkaptad a bizalmat, a háttérsegítséget.

Amikor 2013-ban ő lett a szövetségi kapitány, leült velem beszélgetni, és rögtön egyértelművé tette, hogy nála én vagyok az elsőszámú kapus. Ez önmagában olyan bizalmat jelentett, ami mindenkinek jólesik, pláne egy olyan ember számára, aki korábban nem kapta meg, többszörösére ugrik az értéke. Én – de szerintem a legtöbb sportoló, illetve ember így van ezzel – ha megkapom a bizalmat, a csillagokat is lehozom az égről.

Ennek is volt köszönhető, hogy 2013 nyarán maximális teljesítményt tudtam nyújtani, amikor világbajnokok lettünk. Úgy, hogy az akkori fiatal csapattól senki nem várta azt, hogy világbajnokok leszünk, de Tibi nemcsak nekem, hanem másoknak is megadta ezt a bizalmat. Az önbizalom nagyon fontos, és ezért fontos a Highlights is, mert nagyon sok ember van, aki nap mint nap kicsiben tesz valami jót, mégsem kapja meg a kellő figyelmet, visszajelzést, vagy ha megkapja is, csak a szűk környezetében. Ha nagyközönség elé kerülne a teljesítménye, akkor még nagyobb lelkesedéssel tudná ugyanazt csinálni. Az emberekhez való közvetítés a Highligths of Hungary fő szempontja, ezért is tetszett meg nekem, és ezért csatlakoztam.

Visszatérve Benedek Tiborra: milyen emlékezetes mozzanatokra, pillanatokra emlékszel vele kapcsolatban?

Közelebbről 2007-ben ismertem meg, amikor a felnőtt világbajnokságon ő volt a csapatkapitány, és már akkor kaptam tőle jó szavakat. Edzőként óriási karakter volt mindannyiunk számára. Elképesztő komolyságot, felkészültséget, alázatot sugárzott, próbálta tartani a távolságot annak ellenére, hogy többünkkel még együtt játszott nem is olyan rég. Ugyanakkor néha próbált viccelődni – hogy ne tűnjön mindig olyan szigorúnak –, de nem volt humorérzéke.

Hál’ Istennek sok emlékem van róla, de sajnos nem elég. Nagyon hiányzik!

Másfél éve visszavonultál, de a vízilabdától nem távolodtál el. Ha jól tudom, idéntől edzőként gyerekekkel fogsz foglalkozni. Mitől lesz valakiből jó edző?

Igen, idéntől két korosztálynak a kapusait fogom edzeni. Számomra azzal kezdődik, hogy az edző legyen jó pedagógus. Példamutatóan éljen a mindennapokban, s csak ezután következik az, hogy szakmailag milyen képességei vannak. Sok edzőnél ez a két tulajdonság felcserélődik, ami nem jó. Akinek nincs pedagógiai érzéke, az szerintem nem való edzőnek, főleg gyerekek mellé nem. Ha egy edző kólát iszik és cigizik előttük, azt sem tudom elfogadni. Én egészségesen élek, a gyerekeimet is így nevelem, s ha edző leszek, akkor is ezt igyekszem továbbadni a tanítványoknak. A sport bizonyos ideig tart, de ha emellett nem élünk egészségesen, az élet következő szakaszában az visszaüthet.

Ha már szóba hoztad a gyermekeidet, ők is sportolnak. Milyen a lelátóról figyelni őket?

A kisfiam 12 éves, vízilabdázik, a kislányom pedig 10 éves és atletizál, mindketten versenyszerűen. Nagyon tehetségesek – ezt elfogult apukaként mondom! (nevet) A feleségemmel összhangban szurkolunk nekik, az egész család a szurkolójuk.
A kisfiam sokáig kapus akart lenni, de hál’ Istennek sikerült erről lebeszélnem, úgy, hogy igazából ő döntött. Erőszakoskodott, de én láttam, hogy nem kapus alkat, jobb mezőnyjátékosnak. Amikor ezt nem fogadta el, mondtam, hogy jó, akkor ott a lehetőség, beszéld meg az edződdel: ha beenged a kapuba, kipróbálhatod. Kipróbálta, nem védett rosszul, kapott néhány gólt, de állandóan kiúszott a kapuból, láttam rajta, hogy nem bír benn maradni.

A meccs után aztán mondta, igazam van, ő inkább játékos akar lenni.

A kislányom atletizál. Megszerettem általa az atlétikát, eddig csak az olimpiákon követtem a közvetítéseket, illetve elkezdtem futni is, pedig nem állt hozzám közel. Az atlétika több sportágat egyesít, ezért a kicsiknél különösen jó alap, akkor is, ha később mégsem azt választja valaki, hanem továbbmegy más irányba. Mindenkinek tudom ajánlani, hogy ha nem tudják, mit sportoljon a gyerek, de szeretne mozogni, vigyék el atletizálni, mert olyan alapokat kap, amiket később bárhol tud hasznosítani.

Támogatott tartalom.

Első kérdésünk a magyar emberek hangulatára vonatkozott, arra voltunk kíváncsiak, milyennek érzik jelenleg a lelkiállapotukat. Összességében elmondható, hogy honfitársaink növekvő szorongással tekintenek a jövőbe. Az összes válaszadó valamivel több, mint fele (56,2%) nyilatkozott úgy, hogy kedélyállapota a szokásosnak megfelelő, 8,2%-uk mondta azt, hogy a szokottnál jobban érzi magát, ám hozzájuk képest négyszer annyian számoltak be rosszabb hangulatról.

A magyar népesség harmada (a férfiak 28%, míg a nők közel 40%-a) a megszokotthoz képest borúsabbnak ítéli jelenlegi hangulatát.

Ez az eredmény, sajnos, igazolta várakozásainkat a krízisekkel teli, mögöttünk hagyott év lelki hatásai kapcsán. Következő kérdésünk arra vonatkozott, hogy mi aggasztja az embereket leginkább a jövővel kapcsolatban. A teljes mintát tekintve a szomszédban dúló háború és annak következményei miatt érzett aggodalom végzett az élen, ami mögött az anyagiak és a munkahelyi problémák okozta szorongást, harmadik helyen pedig az egészséggel kapcsolatos gondokat jelölték meg honfitársaink. Míg a férfiakat valamelyest jobban aggasztja az ukrajnai háború, addig ők kevésbé szoronganak egészségügyi problémák miatt, mint a hölgyek (a férfiak 19,1%-a, a nők 26,9%-a jelölte meg az egészséggel kapcsolatos félelmeit dominánsnak).

Az egészségügyi problémáktól való félelem a 30–39 éves korosztály körében – némileg meglepő módon – még a háborús szorongást is megelőzte, míg az 50–59 évesek kevésbé aggódnak az egészségük miatt, mint a náluk 10 évvel fiatalabbak és lényegesen kevésbé, mint a 10 évvel idősebbek. Településtípus szerinti bontásban a háború legkevésbé a községek lakóit tölti el félelemmel, viszont ők azok, akik a legjobban aggódnak a munkahelyi és anyagi problémák miatt. Kutatásunk is megerősítette azt a régóta ismert tényt, hogy az egészség kérdése fontosabb a nők, mint a férfiak számára.

A felmerülő problémákkal kapcsolatos megküzdési stratégiák szempontjából nagyon fontos, hogy kibe vagy mibe vetik az emberek a bizalmukat, erre vonatkozott a következő kérdésünk. Az eredmények alátámasztják, hogy a magyar alapvetően családbarát nemzet. A válaszadók, tartozzanak bármely korcsoportba, rendelkezzenek bármilyen iskolai végzettséggel, éljenek bármilyen településtípusban és függetlenül attól, hogy nőkről vagy férfiakról van-e szó, egyöntetűen a családot nevezték meg mint a legfontosabb kapaszkodót az életben. A családot mint a problémákkal való megküzdés kulcsát a 40–49 éves korosztály, illetve a szakmunkás végzettséggel rendelkezők értékelték a legmagasabbra közel 80%-kos értékkel, köztük is nagyobb százalékban a hölgyek. 

A család mellett a kor előrehaladtával Isten mint kapaszkodó lesz egyre fontosabbá honfitársaink körében, a 70 év feletti korosztály számára ez az arány már közel 23%. A barátság mint kapaszkodó ugyanakkor csak kis mértékben van jelen társadalmunkban, a férfiak körében 6,5%, míg a nők esetében csak 2,3%-os mértékben. A 18-29 éves korosztály számára viszont ez az elsődleges támaszt jelentő kapcsolati forma (közel 10%-os eredménnyel), míg a 40–49 év közötti, munkájában aktív, jellemzően gyermeke(ke)t nevelő generáció esetében – nyilván az időhiányból fakadóan is – mindössze 1,5%. Ugyancsak különbség mutatkozik e kérdésben a településtípusok között: míg a fővárosban élők 6,1%-a támaszkodik leginkább a barátságra, addig a községekben élők esetében mindössze 1,9% ez az érték. A családi kapcsolatok fontossága esetében pedig ugyanez fordítottan igaz, a Budapesten élők 70,8%-a mellett a községekben élők 75,4% jelölte meg legfontosabb kapaszkodóként.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a válaszadók mennyire érzik szükségesnek, hogy aktívan változtassanak saját helyzetükön annak érdekében, hogy dolgaik jobbra forduljanak, illetve, hogy az élet mely területén érzik szükségesnek a változást. Négy terület kapcsán tettünk fel kérdést: étkezési és sportolási szokások, emberi kapcsolatok, kulturális szokások, illetve online eszközhasználattal kapcsolatos gyakorlatok. Összességében elmondhatjuk, hogy a válaszadók legkevésbé az étkezés és sportolás terén elégedettek magukkal, itt a férfiak 38%-a, a nők közel 42%-a tervez változást. A legnagyobb életmódbeli változásra a 30–39 éves korosztály készül, akiknek több mint fele nyilatkozott úgy, hogy át kívánja rendezni az életét. Ha pedig valaki férfi, legfeljebb nyolc osztállyal rendelkezik, kistelepülésen él és 70 év feletti, akkor van a legnagyobb esélye arra, hogy elégedett legyen az étrendjével és általános fizikai állapotával.

Az érintett témakörök többségénél elmondható, hogy a nők nagyobb arányban terveznek változást, mint a férfiak, egyetlen terület kivételével, ez pedig az emberi kapcsolatok világa. Itt a változásra vágyó férfiak aránya két százalékkal megelőzik a nőket, akik – úgy tűnik – elégedettebbek a személyes viszonyaikkal. Az iskolai végzettség védőfaktornak tűnik e téren: a felsőfokú végzettséggel rendelkezők igényelnék legkevésbé emberi kapcsolataik átalakítását. Korcsoportok szerinti bontásban a 40–49 éves korosztály a legkevésbé elégedett a társas viszonyaival: közel harmaduk vágyna az emberi kapcsolatai szorosabbra fonására – feltehetően azért, mert úgy érzi, túl sokat dolgozik.

A legnagyobb különbség férfiak és nők között a kulturális szokásokkal való elégedettség terén mutatkozik. Itt a férfiak kevesebb mint egyötöde, míg a nők több mint egynegyede nyilatkozott úgy, hogy változást szeretne. A korosztályok közül ismételten a 40–49 évesek a legelégedetlenebbek magukkal, valószínűleg a fentebb már említett ok miatt. Településtípus tekintetében pedig úgy tűnik, hogy a vidéki városok kínálta kulturális lehetőségek találkoznak leginkább a helybéliek igényeivel, ez a csoport jelezte ugyanis a legalacsonyabb szándékot a kulturális szokásaiban történő változtatásra.

A kutatás legmeglepőbb adata az volt számunkra, hogy honfitársaink mennyire nem érzékelik problémásnak az online eszközhasználattal kapcsolatos szokásaikat – pedig aggodalomra igazán lenne ok. A KSH 2020-ban közzétett adataiból kiderül, hogy kiemelkedően magas, 87%-os a magyar internethasználóknál a közösségi oldalakon résztvevők aránya, ami az EU-s átlagnál 22 százalékponttal, a világátlagnál pedig 35 százalékponttal magasabb. Míg a testsúlyunk kapcsán már tisztában vagyunk a probléma jelentőségével – 41% változtatna az életvitelén –, addig az online térbe még nem érkezett meg probléma-tudatunk, legalábbis az alig több mint 17%-os változtatási szándék erre enged következtetni. Ennek tudatosítása terén még sok feladat áll előttünk. Ami bizakodásra adhat okot: az online térben legtöbbet tartózkodó fiatalabb generációk, köztük is a megkérdezettek legfiatalabb, 18–29 éves csoportja érezte ezt a felvetést leginkább fontosnak, ugyanis több mint egyötödük, 22,7%-uk változtatna e szokásain.

Az 1000 fő telefonos megkérdezésével lezajlott reprezentatív kutatást a Szent István Intézet a Nézőpont Intézet közreműködésével 2022. december végén végezte.

1671 tavaszán egy anglikán pap és a felesége kért bebocsátást a londoni Martin-toronyba, hogy megtekintsék és a saját kezükkel megtapinthassák az angol koronaékszereket. Ez akkoriban frissen szerzett állampolgári jog volt, bárki megtehette, aki kíváncsiságból vagy tiszteletből végig akarta simítani a felbecsülhetetlen értékű kincseket. A torony 77 éves őre, a jószándékú Talbot Edwards készségesen teljesítette a feladatát, és az épület földszinti termébe invitálta a tiszteletre méltónak tűnő párt. 
Miközben azonban a látogatás zajlott, váratlan esemény történt. A hölgy hirtelen rosszul lett, és elájult. Edwards riadtan próbált segíteni: az emeleten lévő lakásába hívta a házaspárt, ahol az idő közben magához tért asszonyt leültette, és borral kínálta, majd a pap és a felesége hálálkodva távozott. Másnap aztán újra megjelentek, és köszönetük jeléül négy pár fehér kesztyűt ajándékoztak az őr feleségének. A két házaspár szívélyesen elbeszélgetett, és kölcsönösen kifejezték egymás iránti szimpátiájukat. A látogatások ettől kezdve rendszeresek lettek, majd az egyik beszélgetés során felmerült, hogy a tiszteletesék fia jól jövedelmező földekkel rendelkezik Írországban, és tökéletes férje lenne Edwards lányának. A toronyőr és felesége alig hitték el, milyen szerencséjük van, miközben fogalmuk sem volt, hogy az egész ismeretség az első pillanattól kezdve hazugságok ravaszul felépített rendszere volt. 

Barbárság és brutalitás 

A pap nem volt pap, hanem egy Thomas Blood nevű önjelölt ezredes, aki számos bűncselekménnyel a háta mögött ezúttal a koronaékszereket akarta elrabolni. A papné szerepét egy Jenny Blaine nevű színésznő játszotta. Az utolsó látogatásuk során már az „unokaöcs” is megjelent, akit Blood egyik fia, Thomas alakított, valamint jelen volt két másik segítő is, akik a Tower stratégiai pontjain őrködtek. A rablók brutális kíméletlenséggel hajtották végre az akciót. A ruhájuk alatt tőrökkel és pisztolyokkal felfegyverkezve érkeztek, és még egyszer utoljára eljátszották a tiszteletteljes érdeklődő szerepét. Amint az idős Edwards kinyitotta nekik a kincseket tartalmazó szekrénykét, Blood egy kalapáccsal leütötte, majd egy karddal leszúrta. Ezután betömték a száját, és megkötözve a földre dobták. A koronaékszerek iránti csodálat ekkor már nem volt szükséges: a koronát Blood laposra kalapálta, és egy táskába gyömöszölte. Az országalmát az unokaöcsöt alakító tolvaj a nadrágjába dugta, a jogart pedig kettéfűrészelték. 

Csata a koronáért 

A rablás alaposan ki volt tervelve, és teljes sikerrel is járt volna, ha a véletlen közbe nem szól. A toronyőr fia ugyanis váratlanul megérkezett meglátogatni az apját, akinek valahogyan sikerült kiköpnie a rongyokat, és segítségért kiabálnia. 

A rablók menekültek, az ifjabbik Edwards ordítva utánuk vetette magát. A Tower őreit riadóztatták, majd kard- és pisztolypárbajok következtek. 

A műkincsekről a verekedés hevében több értékes drágakő leesett és eltűnt, a kilapított korona a csatornába gurult, és csak napok múlva találták meg. Bloodot és embereit végül egy haláleset és több sebesülés árán elfogták, majd azon melegében a Tower egyik cellájába zárták. Ilyen főbenjáró bűnért a lehető legsúlyosabb büntetésre számíthattak. Blood a vesztes csata után könnyedén megjegyezte: „Nemes próbálkozás volt, akármennyire sikertelen is. Végül is egy korona volt a tét.”

Kép

Thomas Blood Charles Grignion festményén – Forrás: Wikipedia

A rabló múltja 

Thomas Blood arcátlan merészségét könnyebb megérteni, ha szemügyre vesszük a múltját is. Apja jómódú írországi kovácsmester volt, aki kiterjedt földbirtokokkal is rendelkezett. A fiú azonban unatkozott otthon, nem akarta ezt az életmódot folytatni. 1642-ben, amikor kitört az angol polgárháború, ő a húszas éveiben járó, ereje teljében lévő fiatalember volt. Katonai karrierre vágyott, ezért belépett a hadseregbe, méghozzá a parlamenti erőkkel szemben esélyesebbnek gondolt királyi oldalon. Amikor azonban fordulni látszott a kocka, gondolkodás nélkül köpönyeget fordított, és átállt a forradalmárok oldalára. Mire véget értek a harcok, Blood már ezredesnek nevezte magát, és a hatalomra került diktátor, Oliver Cromwell egyik megbecsült embereként halmozta a vagyont. A szolgálataiért földeket és évjáradékot kapott, valamint kinevezték békebírónak is. 
Hamarosan azonban újabb fordulat következett. Angliában részben visszaállt a régi rend: 1660-ban II. Károly személyében újra királya lett az országnak. 

Bloodtól egyetlen tollvonással megvonták a javait, neki pedig – már nem is olyan fiatalon – nincstelenként kellett visszamenekülnie Írországba. Az anyagi csőd és a megaláztatás elkeseredett és gátlástalan cselekedetekre sarkallta. 

Ezek egyike volt, hogy az angol uralom alatt álló Írországban minden áron zűrzavart keltsen. Dühének egyik legfőbb célpontja Anglia ottani kormányzója, Ormonde grófja, James Butler volt. Ez a karrierpolitikus a forradalom alatt elveszítette szinte mindenét, de az 1660-as restauráció után diadalmasan tért vissza a politikába, II. Károly pedig elárasztotta őt címekkel, birtokokkal és pénzzel.

Merész és meghiúsult merénylettervek 

Blood a cromwelli időkből származó barátaival és más embereivel azt a hihetetlenül merész tervet akarta megvalósítani, hogy szabályosan megostromolja a dublini várat, elrabolja a grófot, majd busás váltságdíjat követel érte. A tervet azonban valaki az utolsó pillanatban elárulta, az összeesküvők közül pedig többet elfogtak és kivégeztek. Blood megint elmenekült, ezúttal az írországi hegyek közé, majd némi bujkálás után Hollandiába. Itt sem sokáig bírt a vérével. Nem sokkal később – annak ellenére, hogy 70 millió forintnyi vérdíjat tűztek ki a fejére – visszatért Angliába. 1667-ben egy véres mentőakció során kiszabadította egy régi bajtársát a fogságból, súlyosan megsérült, majd tovább bujkált. Egyik fia, Thomas még tovább ment: útonálló lett, és Anglia vidéki útjain fosztogatta az utasokat. Maga Blood álnéven orvosként és patikusként szélhámoskodott, miközben végig az Ormonde gróf elleni bosszúját tervezgette. Erre nem sokkal később lehetősége is volt, mert a gróf visszaköltözött Angliába. A Picadilly környékén lakott egy elegáns házban, és nem is sejtette, hogy Blood, aki most már nem elrabolni akarta, hanem meggyilkolni, minden lépését figyeli az embereivel. Egy este, amikor a hintója éppen hazafelé tartott a St. James’s Streeten, az álarc mögé bújt kalandor és emberei megtámadták. 

Kirángatták a kocsiból, lefogták, és a mellkasára egy cédulát tűztek, amelyen az állt, hogy bűneiért ezennel halálra ítélik. 

Megkötözték, lóra ültették, majd a hírhedt londoni vesztőhelyhez, a Tyburnhöz hurcolták. Bloodnak valóban az volt a szándéka, hogy egy hivatalos kivégzést imitálva, az éjszaka leple alatt felakasztják. 
Ormonde szerencséje az volt, hogy az egyik szolgája lovon utánuk vágtatott, és segített kiszabadítani az urát. Blood és emberei hiába lövöldöztek pisztolyaikkal, elvétették a grófot. Neki viszont fogalma sem volt, ki lehetett a támadó, mindenesetre jutalmat ajánlott a nyomravezetőnek. Blood azonban olyan ügyesen rejtegette a saját részvételét, hogy azt egyelőre senki nem sejtette.

Érthetetlen királyi kegyelem 

A következő évben bebizonyosodott, Blood mennyire nem tart semmiféle megtorlástól. Végrehajtotta a királyi koronaékszerek minden korábbi bűncselekménynél arcátlanabb elrablását. Miután a Towerbe zárták, tudnia kellett, hogy az ilyen bűnért iszonyatos megtorlás jár. Ő azonban a kihallgatás alatt is gondtalanul és magabiztosan viselkedett, majd azt követelte, hogy személyesen beszélhessen a királlyal. Sikerült is elérnie, így nemsokára ott állt a trón előtt, és makulátlan udvariassággal társalgott Károllyal. Az uralkodót láthatólag szórakoztatta a jelenet, és megkérdezte a vádlottól: „Mi lenne, ha megadnám önnek az életét?” Blood gáláns válasza ez volt: „Igyekeznék megszolgálni, Sire.” Hihetetlen módon a király végül megbocsátott. 

Nemcsak elengedte a halálbüntetést, hanem földeket adományozott Bloodnak, amelyek évi 500 font, mai értéken 40 millió forint bevételt hoztak neki. 

Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy a leütött és hasba szúrt toronyőrnek, Talbot Edwardsnak ehhez képest összesen 300 font kárpótlást ajánlottak, majd azt sem fizették ki neki. Három évvel ezután belehalt a sérülései szövődményeibe. 
Egy korabeli megfigyelő, John Evelyn szemléletesen írja le, milyen érzelmeket váltott ki a társadalomból ez a váratlan fordulat: „Hogy hogyan kaphatott kegyelmet, és kerülhetett vissza a király kegyeibe, nemcsak ezek után, hanem más merész írországi és itthoni cselekedetei után, én bizony meg nem érthetem. Ez az ember nemcsak hogy merész, bár aljas és kegyetlen külsővel, nemcsak hamis ábrázattal rendelkezett, hanem nagyon sima beszédű és veszélyesen megtévesztő is volt.”

A titok nyitja 

Evelyn még nem tudhatta, hogy a színfalak mögött ki volt Thomas Blood. Sejtelme sem lehetett arról, hogy ez a gátlástalan kalandor azért viselkedett ilyen magabiztosan, mert II. Károly fizetett kémje és ügynöke volt. Egy olyan időszakban, amikor a frissen visszaállított monarchia még új és sérülékeny volt, és amikor az uralkodó egymás után számos alkalommal oszlatta fel a vele szembeszálló parlamentet, fennállt a veszélye, hogy a polgári erők és a király közötti polgárháború kiújul. A köztársaságpárti erők szervezkedésére és támadására egyfolytában számítani lehetett, és sokan tartottak a katolikusok befolyásától is. 

Mindezek kivédésére II. Károly kiterjedt kém- és ügynökhálózatot működtetett. Ez mindenre kapható alakokból állt, olyanokból, mint Thomas Blood.

Királyi kémhálózat 

1660-ban a király uralkodói monopóliummá tette a postai küldemények kézbesítését, így a frissen alapított Általános Postahivatalon ment keresztül minden levél az országban. Rafinált módszerekkel nyitották fel és zárták le újra a leveleket, elolvasták, lemásolták, és ha kellett, módosították őket. A gyanakvóbb és ravaszabb összeesküvők persze titkosírást alkalmaztak, de Károly hírszerzőinek erre is megvolt a válasza. Kódfejtők egész serege dolgozott neki egy neves oxfordi matematikaprofesszor és egy német diplomata vezetésével. Maga Károly is elégedetten szemlélte azt a bemutatót, amelyet emberei egy titkos szobában szerveztek, és amelyen büszkén mutatták neki a levelek észrevétlen felbontására, valamint a viaszpecsétek hű másolatainak készítésére szerkesztett gépezeteket. Mindezek teljes sikerrel működtek mindaddig, amíg az 1666-os londoni tűzvész fel nem emésztette az egész arzenált. 
A veszélyesebb feladatokat tehetséges és merész, ugyanakkor jól zsarolható bűnelkövetőkkel végeztették. Egy olyan imposztor, mint Blood, kiváló alany volt számukra. A királyi kegyelemért cserébe mindenre kapható volt. A királyi udvar veszélyes közegében otthonosan mozogva figyelt, provokált, és mindent jelentett a megbízóinak.
A kusza londoni utcák és sikátorok világában is rendszeresen megfordult, és kettős ügynökként lebuktatott sok szervezkedést – akár komolyak voltak, akár csak szóbeszéden alapultak. 
Valójában bármelyik politikus felbérelhette őt arra, hogy riválisait befeketítse, megzsarolja, tönkretegye, sőt, a fizikai erőszakkal szemben sem voltak erkölcsi fenntartásai. Mint egyszer büszkélkedve megjegyezte: „Nem számít, ha valaki lebuktat, mások majd újra felemelnek. Én vagyok számukra a legjobb eszköz.” 
Sok pletyka keringett arról, hogy II. Károly maga rendelte meg Bloodtól a koronaékszerek elrablását, mivel hatalmas adósságai miatt állandó pénzzavarban volt. A valóság talán közelebb áll ahhoz, amit a királyi kémszervezet vezetője mondott Bloodról: „Tízszer annyit ér, mint maga a korona.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Mi leszel, ha nagy leszel, Emil?

ifjabb Karáth Emil: Valamilyen biológus!

Például tengerbiológus, mint az édesapád? Téged is vonz a mélység?

ifj.: Hamar beírattak a szüleim úszásoktatásra, aztán megtanultam búvárkodni, a vizsgát is megszereztem. Az első nyílt vízi palackos merülésem két évvel ezelőtt volt a Maldív-szigeteken, így nem elképzelhetetlen, hogy én is tengerbiológiával szeretnék majd foglalkozni. 

idősebb Karáth Emil: Nem a búvárkodás volt az elsődleges, hanem inkább a vízbiztonságra törekedtünk a gyerekeknél. Leginkább egy gyermekkori rossz élményem miatt szerettem volna, ha minél előbb megtanulnak úszni.

Arra gondolsz, amikor kiskamaszként egy strandon véletlenül beszívott a lefolyó, és majdnem meghaltál…

id.: Nem, az egy másik történet! Négyévesen a Balatonban kiestem az úszógumiból, alig kaptam levegőt, közben sodródtam a mély vízbe, úgy húztak ki. A parton fejre állítottak, mint valami rajzfilmben, hogy kiköhögjem a felesleges vizet. Nem akartam, hogy ez a gyerekeimmel is megtörténjen.

Nem gondolod, hogy éppen az állított rá a tengerbiológusi pályára, hogy a traumáid miatt vissza akartad szerezni a kontrollt a víz fölött?

id.: Lehet… Tudatosan biztosan nem, de az tény, hogy kétszer majdnem megfulladtam. A környezetemben azt hitték, hogy a lefolyós eset után a kisujjamat sem lógatom többé a vízbe, de végül nem okozott traumát.

Nemrég jöttetek haza az első közös tanzániai utatokról, amivel kapcsolatban úgy fogalmaztál, hogy a megújító turizmusról szólt. Mit jelent ez?

id.: 2021 nyarán egy önkéntes munka során találkoztam egy biológus-professzorral, aki egy korallgénbankot hoz létre Tanzániában.

Ez jól használható például arra, hogy ha akármelyik kelet-afrikai partszakaszon valamilyen okból elpusztul egy korallszirt, akkor a génbank segítségével a szakemberek újra tudják ezt a szirtet építeni.

Létrehoztunk egy korallóvodát, amit azóta is folyamatosan bővítenek. A professzor előadott egy konferencián, amely többek között egy újfajta turizmus kialakulásáról szólt. A „klasszikus turizmus” esetében nem figyelünk arra, mennyi szemetet hagyunk magunk után, mennyire károsítjuk a környezetünket. Az ökoturizmus esetén már jobban figyelünk a környezetünkre, arra, hogy lehetőség szerint ne hagyjunk nagy ökológiai lábnyomot. A megújító turizmus lényege pedig az, hogy ha elmész valahová, gyakorolj pozitív hatást a területre, amit meglátogatsz. A korallokból, amelyeket felfűztünk az óvodában, csak évtizedek múlva lesz korallszirt, én már nem is fogom látni, de a gyerekeim és a generációjuk igen. Ezért szerettem volna, hogy ők is kapcsolódjanak bele ebbe a munkába. 

ifj.: Így a tíznapos utunk alatt mi azzal járultunk hozzá a kis sziget körüli víz alatti világ megóvásához, hogy bővítettük a korallóvodát, esélyt adtunk a pici koralloknak arra, hogy védett környezetben szaporodjanak. A srácokkal közösen megtisztítottuk azt a tengerparti szakaszt, amely a lakóhelyünk közelében volt.

Ismerted korábban is azokat, akikkel részt vettél az utazáson?

ifj.: Akkor találkoztam a fiúkkal először, amikor elmentünk a búvárboltba felszerelést venni nekik, és már a repülőn jól összebarátkoztunk. Négyen indultunk Budapestről, aztán Dar Es Salaam-ban csatlakoztak hozzánk a többiek. Onnan már együtt repültünk tovább Mafia szigetére. Összesen öt gyerek és három felnőtt jött. Az egyik fiú hozzám hasonlóan 14 éves volt, két 16 éves srác és egy 18 éves lány tartott még velünk.

Hogyan találtak rá a programodra?

id.: Miután megjelent az interjúnk a Képmás online-on, az egyik anyuka olvasta a rólam szóló cikket. Megkeresett, mert a fia és egy jó barátja, akik minden évben egy természetvédő gyerektáborba jártak, 16 évesen már „kinőttek belőle”. Izgalmasnak találta a programot. Ezért szerettek volna a srácok csatlakozni hozzánk, de az érdeklődők számára minden információ megtalálható az egyesületünk honlapján.

Hogyan emlékszel vissza a megérkezésre?

ifj.: Egy egész napot utaztunk.

Az első szállásunk egy majomkenyérfán volt, ahol csak délután négyig volt áram, és tűzzel kellett begyújtani a kerozinégőt, hogy legyen melegvíz zuhanyzáskor.

Amikor megérkeztünk Chole szigetére, megnéztük a közeli kis falut és a helyi iskolát. Érdekes volt, hogy itt a lányok külön ültek a fiúktól, mivel az ország partmenti része muszlim vallású. Utána egy idős nő elvitt minket egy iszapos partszakaszra, ahol azt a kókuszrostot rohasztotta, amiből a korallóvoda kötele készül. Megmutatta nekünk, milyen munkafolyamatok követik egymást, míg elkészül egy kötél. Érdekes volt látni, hogy egy kókuszdióból végül hogyan lesz vastag kötél.

id.: Azért szerettem volna, hogy lássák ezt a folyamatot, mielőtt lemegyünk a víz alá, hogy legyen elképzelésük arról, hogyan készülünk elő a koralltelepítéshez. Ezekre a kötelekre fogjuk felelrősíteni a pici, de egészséges koralldarabokat. Fontosnak tartjuk, hogy a korallóvodában használt alapanyagok természetes anyagokból készüljenek, mindamellett a sziget asszonyai munkához is jutnak ezáltal.

ifj.: Másnap apával korábban keltünk fel, mint a többiek, mert elmentünk egy olyan helyre, ahol a halászok a szirtet szétrobbantották, hogy használható, egészséges koralldarabkákat keressünk az óvodához. Mire hazaértünk, a többiek éppen reggeliztek.

Miket ettetek?

id.: Tengeri herkentyűt, halat, rizst, gyümölcsöt, zöldséget, és megkóstolhattuk a majomkenyérfa termését is, amit rá lehetett szórni a müzlire. Sok íze nincs, de vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag.

Hogyan fogtatok neki a koralltelepítésnek?

ifj.: Kisujjnyi darabokra törtük a korallokat, amelyeket tenyérnyi távolságra kellett elhelyezni a kókuszkötélen. Csapatokban dolgoztunk, az egyik fogta a kötelet és mérte a távolságot, a másik pedig beszúrta a korallt a kötélbe. Ezeket vittük le a víz alá, ahol bambuszrudakra rögzítettük őket.

id.: A korallóvoda tulajdonképpen úgy néz ki, mint egy hatalmas, víz alatti fregoli.

Milyen programokon vettetek még részt?

ifj.: Elmentünk például a kék lagúnába, ami egy olyan helyen volt, ahol mindent meghatározott az árapály. Amikor odaértünk, az volt a baj, hogy nagyon sekély volt még a víz, és elakadt a hajó.

id.: Negyedórával a dagály előtt érkeztünk. A gyerekek kiugrottak, hiszen nekik is tolniunk kellett a nem is olyan kis hajót. Kalandos volt!

 ifj.: Másnap gyűjtöttünk vörös „mangrovemagokat” a derékig érő vízben.

id.: A mangrovét a helyiek egyrészt építőanyagnak, tüzelőanyagnak használják.

Ami viszont nagyon fontos: ez a növény ötször annyi szén-dioxidot köt meg, mint a mi erdőink, ráadásul, ha mondjuk jönne egy cunami, a fák lefékezik a hullámokat, így kevesebb kár keletkezik a településen.

ifj.: Esténként előadásokat hallgattunk, ahol apa érdekes információkat osztott meg velünk a mangroveerdők ökológiájáról és fontos szerepükről a szén-dioxid körforgásban. Érdekes volt megtudni, hogy a mangrove elevenszüléssel szaporodik, kis növénykéket pottyant bele az iszapba, amelyek ott gyökereket növesztenek. Ezért kapcsolódtunk be a mangrovetelepítésbe is.

Mi volt a legjobb élményed?

ifj.: Nehéz választani, de a cetcápákkal úszni különleges volt.

Ott van a vonulási útvonaluk?

id.: Szeptember és március között ott töltik az idejüket a világ legnagyobb tengeri halai. Persze nem varázsszóra kerülnek oda, ez a terület a vonulási területük egyik állomása. Akárhányszor kimentünk, mindig ott voltak.

ifj.: Nagyon szerencsések voltunk! Az első cetcápázós napon 15 méteres példányokkal találkoztunk. Nagyon gyorsak voltak, de amikor Annával elúsztunk az egyik cetcápa feje mellett, észrevett minket és lelassított, hogy együtt úszhassunk. Nagyon jó fej volt! Egyszer apát körbevették, szinte jin-jang alakzatban, és úgy nézett ki, mintha olyan közel lennének, hogy mindjárt összenyomják, de valójában szó sem volt erről.

Hogyan kell úszni egy cetcápával?

ifj.: Nem mindenki ismeri a szabályokat. Be kell tartani a legalább kétméteres távolságot. Nekünk első nap a professzor úr elmondta, hogyan kell viselkednünk a cápákkal való úszáskor.

id.: A cetcápával való úszás etikáját sajnos nem mindenki tartja be.

ifj.: Az a szabály, hogy maximum tízen lehetnek az állat körül, mert zavarja őket a nyüzsgés.

A programokat a nemrég alakult Kids For The Oceans Egyesület keretein belül szervezted. Mivel foglalkozik még ez a szervezet?

id.: Az egyesület keretein belül edukációs programot szeretnénk indítani az általános és középiskolások számára „Merülj velünk” címmel.

Ezek az egytanórás előadások hiánypótlók lennének, hiszen ezekről az ökológiai folyamatokról egyáltalán nem tanulnak a gyerekek az iskolában.

Fontosnak tartjuk, hogy a tanulók naprakész, friss információkhoz juthassanak a fenntarthatóság és környezetvédelem témáiban. A 45 perces foglalkozások végén a gyerekek egyedülálló módon nyerhetnek majd bepillantást a tengerek világába: VR szemüvegek segítségével merülhetnek velünk a tengerek mélyére. Így sok olyan tanuló kerülhet virtuálisan testközelbe a tengeri élővilággal, akik egyébként nem tehetnék ezt meg. Jelenleg a VR szemüvegek beszerzésén fáradozunk, ehhez keresünk támogatókat.

Hogyan készül egy-egy prédikációra, összeírja a gondolatait?

Csak vázlatpontokat, legtöbbször megadatik számomra fentről, hogy mit szeretnék mondani. Felkészülök mindig, hiszen bármelyik közismert igehely sokadszorra is tud újat üzenni. Csak egy-egy szót, mondatot írok fel, ami a munkámat könnyíti.

Mikorra kristályosodik ki önben, hogy a vasárnapi istentiszteleten melyik igehelyet idézi?

Előfordul, hogy már hétfőn tudom az igét, máskor a hét közepén jön egy gondolat. A legjobban úgy tudok készülni, ha megyek az utcán, tevékenykedem otthon vagy pihenek, és járatom az agyam az igén. Nekem az nem megy, hogy magolok, ezért nem is úgy prédikálok, hogy nézem, olvasom, amit összeírtam. Fontos a szemkontaktus a hívekkel, hiszen ez markáns visszajelzés.

Mennyiben módosult ez a helyzet a koronavírus-járvány idején?

Üres templomban prédikálni egy kamerába nézve nem könnyű, nagy kihívást jelentett. De ennek is tapasztaltuk áldását: a visszajelzések alapján sokkal többekhez jutott el – online formában – az ige. Akadt olyan hívő, aki Amerikából jelezte, hogy követte az igehirdetést.

Változott a prédikációjának a tartalma vagy a külső keretei az évtizedek során?

Korábban talán ifjonti hévvel szónokoltam, ma sokkalta nyugodtabban, higgadtabban – s ez így van rendjén.

Mi a gond a hévvel a szószéken?

Adódhat úgy, hogy nincs szinkronban a mondanivalóval a hév. A legtöbben elcsendesedni érkeznek a templomba, ezért a buzgóság a legtöbbször nem illik ebbe a miliőbe.

Hadd mondjam el, Isten Szentlelke hogyan munkálkodik: olykor a szószéken ad egy nem várt, nagy gondolatot – sokszor átélhettem ezt az adományt. Épp a napokban, kissé nosztalgikus hangulatban néztem át a korábbi szolgálati helyemen írt vázlatokat, s rá kellett jönnöm: ma már másképpen mondanám.

Min változtatna?

Sokkal hangsúlyosabb számomra: hogyan hallgatnám, mit gondolnék magamról, ha én is padsorok közt ülnék? Vagyis mit gondol az a megfáradt, gondokkal terhelt ember, aki vigasztalást keresve lép a templomba. Ez sokkal fontosabb a hevületnél.

Gondokat említett. Mennyi a feszültség manapság a hívekben?

Rengeteg.

Sokat változott a társadalom, amióta a szószéken áll?

Furcsa ezt megítélni. A Kádár-korszakban olyan időket éltünk, amikor a levegővételhez is engedélyt kellett kérni az egyháziaknak. Ma már nem kell hozzájárulás semmihez, mégis sok minden nehezebb és körülményesebb.

Említene egy példát?

Ilyen az emberi közöny. Sokan nem haragszanak ránk, nem fordulnak el tőlünk, de egyszerűen nem érdekli őket az evangélium. Az alapállás úgy hangzik: „Istent én nem tagadom, még hiszem is, csak nem érdekel.”

Mit gondol, miért alakulhatott ez így?

Az egyik oka a konzumkultúra hatásaiban keresendő, a másik az internetben. A világhálónak sok áldása van, ugyanakkor rengeteg baj forrása is. Például elveszi annak az örömét, hogy valamit megkeressek és megtaláljak. Diákként mentünk könyvtárról könyvtárra, megvan-e egy adott könyv egy dolgozathoz, amit aztán, ha megtaláltunk, kijegyzeteltünk. Ma két kattintás, és a kereső kidobja a kívánt információt. Nem tesz jót az embereknek a megtalálás örömének elveszítése.

A rendszerváltoztatás előtt egy holland lelkész ismerősöm azt mondta: „Jó, hogy eltűnik a kommunizmus, de jaj nektek, jön a Nyugat!” Úgy látom, sajnos igaza lett.

Miben kristályosodik ki ez a leginkább?

A mindenkinek mindent szabad gondolatban, az eltorzult, feje tetejére állt erkölcsben. Az erkölcs ma is alapja az egyéni vagy közéletnek, de bizonyos nagyhangú vélemények szerint maradiság, amin túl kell lépni. A bűnöző nevét jogaira hivatkozva nem írják le, de az áldozatét igen. A híradásokban a negatív szenzáció, a halál, a katasztrófa a hírérték, a pozitív tartalom sokkal kevésbé. A média is gyakorta csak nyugtalanít, sokkol. Furcsa kort élünk.

Mit tehet ilyen helyzetben a lelkipásztor?

Annyit, hogy a maga őrhelyén áll, és hirdeti, ami reá bízatott, úgy, ahogy a ma emberét érdekli, neki szólóan, nem pedig a feje fölött elbeszélve. És nem mindig megoldást adva, szájbarágás-szerűen, hanem közvetítve, mit mond Jézus. Igaz vagy sem az Ő szava a mában. Isten egy hatalmas tükör, amire nagy szükségünk van manapság, mert jellemző lett ránk a mellébeszélés.

Ha ön a tükörbe néz, mit állapít meg, hibázott a jó negyven év alatt? S ha igen, miben?

Talán markánsabbnak kellett volna lennem bizonyos helyzetekben. Jó szándékkal szemet hunytam? Lehet. Lelkipásztor apósom mondta, lehetne kissé keményebb az igehirdetésem, kicsit jobban oda kellene mondogatnom az embereknek erkölcsi kérdésekben, hogy térjenek már észhez.

Vagyis nemcsak ragtapaszt kell adni, hanem egy kicsit műteni is szükséges. Természetesen a műtő az áldott orvos, Jézus Krisztus, a lelkipásztor csak kicsiny asszisztens lehet.

Azt a metódust hasznosabbnak tartja, ha nem rója fel valakinek közvetlenül a hibáját, hanem csupán sugall?

Ki vagyok én, hogy bárkinek is felrójam a gonoszt? Pál apostol írja a szeretethimnuszában, hogy a szeretet nem rója fel a gonoszt. Nyilvánvalóan esete válogatja; előfordult, hogy kőkeményen megmondtam a véleményemet az ige alapján, meg is haragudott rám, és elfordult Istentől, az egyháztól, akinek mondtam. A legfontosabb, hogy semmi ne legyen kényszer. Például: előfordul, hogy a jegyespár egyik tagja felhív azzal, hogy szeretnének itt esküdni, de egyikük nincs megkeresztelve, kérdik, jöhetnek-e még ettől. Hitvallásom, hogy ilyen esetben nem szabad senkit elzavarni. Behívom őket, eléjük teszem az eskü szövegét, és megkérdem: elmondják hangosan? Gyakran előfordult, hogy esküvő előtt nem sokkal vagy utána újra csörgött a telefon, és az illető kérte: szeretne megkeresztelkedni, magától, önként. Miért? Mert befogadták. Úgy érzem, manapság a befogadás a missziónk legfőbb tényezője.

Miben látja e gesztus legnagyobb jelentőségét?

Tetszik vagy sem, fogy a közösségünk. Van egy belső mag, ők mindig jönnek, mellettük egy tágabb kör, akik hol jönnek, hol nem, és a harmadik gyűrűben ott vannak ezek az emberek. A mi felelősségünk, hogy mi lesz velük. Ha befogadjuk őket, és viszik jó hírünket, az önmagában is misszió.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A lemorzsolódás mennyiben köthető a rendszerváltoztatás után beáramló új ideológiáknak és az önérzet ébredésének?

A korábbi rendszernek volt egy adottsága, amiben az emberek összekacsintottak. „Te is jársz templomba?”, „én is járok”, érkezett halkan a válasz. Az biztos, hogy – paradox módon – ennek az öröme elveszett. Az is tény, hogy a mai ember elképesztő lehetőséggazdagságban él. Elgondolkodtató, hogy az ünnep sok esetben ma már nem ünnep, hanem hosszú hétvége, wellness. A Kádár-korban sokkalta inkább volt a karácsony karácsony, mint ma, dacára annak, hogy jobbára tiltottnak számított a hit gyakorlása. Nem közvetítették az éjféli misét, mint ma, de tudtuk, hogy van, s elmentünk. Ma sokan otthon maradnak, s azt mondják: nekem olyan Isten nem kell, akinek ilyenek a papjai. Érthetetlen, de a filmekben a lelkipásztorokat gyakran deviáns, iszákos, esetlen, kenetteljes, álszent figuraként ábrázolják, aki távol áll az isteni létformától. És itt lép be a mi felelősségünk: tetszik vagy sem, rendkívül fontos, hogy képesek vagyunk-e közvetíteni Istent, s ha igen, hogyan. Elcsépelt szó a hitelesség, de nagyon igaz a hivatásunkban. Sokáig tanítottam is, a diákok leginkább ezt várták és várják el egy hittantanártól.

Ha mérleget von pályájáról, elégedettséggel tekint vissza az ön mögött hagyott évtizedekre?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy hálaadással. Amit jól tettem a munkám során, az mind Isten Szentlelkétől való.

Ha sikerült bölcsnek lennem, Ő adta, ha kellő időben tudtam jó szót szólni, Ő adta a számra a szót. Ha el tudtam hallgatni, Tőle való volt.

Ugyanakkor talán még többet beszélgetnék az emberekkel. Többször hívnám őket telefonon. Ma, Budapesten alig van lehetőség a spontán látogatásra, pedig szükségük van az Úrra az embereknek. A látogatás jelzés feléjük, hogy nem felejtettük el őket, tudunk róluk. Az otthoni intimitásban sok téma felszínre kerülhet, ami a közösségben nem. Faluhelyen, ahol korábban szolgáltam, más volt a helyzet. „Tessék bejönni, bármikor, ha erre jár”, mondták sokan. A fővárosban a telefon óriási missziós eszköz.

A fiatalok is igénylik a beszélgetést?

Nagyon is, ők talán jobban várják, hogy észrevegyék a bajaikat, és megszólítsák őket. Ritkán kérnek beszélgetésre lehetőséget, vagy ha igen, fülvakargatva, de hálásak érte, ha az ember figyel rájuk. Rengeteg a háttérben a családi, tanulásbéli probléma, sokan szenvednek attól, hogy nem jön ki belőlük a tehetség, vagy elhagyta őket a kedvesük. Volt egy diákom, aki folyton szövegelt az órán, de nem adtam meg neki az örömet, hogy lássa, felhúzott. Bevallom, vártam, hogy elballagjon. Eltelt sok év. Csörgött a telefonom, ő volt az, beszélgetni jönne, mondta. Eljött fehér ingben, öltönyben. Mielőtt leültünk volna, azt mondta: „köszönöm a négyéves munkáját”. „Tényleg? Akkor miért morogtál az órán folyton?”, kérdeztem. „Ezért jöttem: előttem ült egy szép kislány, neki akartam imponálni. Annyira sikerült, hogy most megkértem a kezét. Megtenné, hogy összead bennünket?” Akkor fogalmazódott meg bennem: ember, soha ne sértődj meg, csak hirdesd az igét!

Mivel az egyes élelmiszercsoportok más-más tápanyagokat tartalmaznak, egymást pedig kiegészítik, arra kell törekedni, hogy a gyerekek étrendje is változatos legyen. Ezzel minimálisra csökkenthetjük a tápanyaghiányos állapotok kialakulásának esélyét, míg olyan esetekben, amikor az elfogyasztott ételek skáláját bármilyen módon szűkítjük, felléphetnek problémák. A legkorlátozóbb a vegán táplálkozás, amely a húsfélék mellett a tejet és a tojást, sőt a mézet is mellőzi. Az ovovegetariánus irányzat egy fokkal könnyedebb, az a növényi eredetű élelmiszerek mellett engedi a tojás fogyasztását, míg a laktovegetariánus a tejtermékekét. A lakto-ovovegetáriánus táplálkozás még lazább, esetében kerülhet a tányérra tojás és tejtermék is, egyedül a húsféléket kell száműzni. 

Nem mind ugyanolyan 

„Minden ilyen étrendnek más-más kockázata van. A laktovegetariánus és a lakto-ovovegetáriánus irányzatnál például sokkal kisebb eséllyel alakulnak ki hiánybetegségek, mint a vegánnál.

Iskoláskorúnál kisebb gyerekeknél nem szerencsés a lakto-ovovegetáriánusnál szigorúbb étrend, de még ennél is figyelni kell a vaspótlásra, ami történhet a növényi vasforrások gyakoribb beépítésével, étrend-kiegészítőkkel és dúsított élelmiszerekkel is”

– mondja Szűcs Zsuzsanna, a Dietetikusok Országos Szövetségének elnöke. 

A cikk folytatását a januári Képmásban találja, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Mi az, ami meghatározza a forgatókönyveinket? A vágyaink, a félelmeink, a felénk irányuló elvárások?

Az a jó, ha az elvárások csak befolyásolják, de nem határozzák meg. A vágyaink, félelmeink a legtermészetesebb életkísérő érzéseink, amelyek a testi, lelki, spirituális, szociális, kreatív és egyéb szükségleteink kielégítéséhez is köthetők. Érdemes leülni és leírni, hogy mik is ezek. Ha az alapvető szükségleteink nincsenek betöltve az életünkben, akkor könnyen befolyásolhatóvá és irányíthatóvá válhatunk, és a vágyainkat, forgatókönyveinket, tetteinket elkezdheti a gazdagági marketing irányítani: már a 20-as éveinkben szemránckrémet akarnak velünk használtatni, vagy azt sugallják, hogy ha még nem birtoklunk valamit, vagy ha még nem utaztuk be a világot, akkor az életünk egy semmi. Meg kell tanulni önmagunkhoz visszatalálni, ez olyan, mintha Istenhez, a spiritualitáshoz találnánk vissza. Amikor a jóléti társadalmak elkezdtek kiépülni, arra kondicionáltak minket, hogy akkor legyünk jól, ha mások elégítik ki a szükségleteinket. Pedig attól kellene jól lennünk, hogy az isteni lényeg itt van bennünk, ezáltal mindenünk megvan, amire szükségünk van vagy lesz az életben. Az önismeretben ezt kellene átkondicionálni, különben nincs valós változás. Én is néha elvétem, ha nem fókuszálok, de az a szakember vagyok, aki vállalja a saját tökéletlenségeit és tanulópontjait.

A forgatókönyvek újraírását bizonyos élethelyzetekhez érdemes igazítani?

Egyrészt fontos lenne a normatív krízisek időszakában alakítani, mert olyankor érzelmileg nyitottabbak vagyunk a változtatásra, ha szükséges. Persze, valójában nincs is olyan, hogy krízismentes életszakasz, mert mire jön a következő normatív krízis egy kis szünet után, az előző épphogy elmúlt – mondta egy klinikus pszichológus tanárom, akitől emberileg is sokat tanultam. A normatív krízisek idején van egyfajta szenzitivitása az agynak. Ez olyasmi, mint amikor azt mondjuk, hogy a gyerek első 6–8 évében optimálisan fogékony a beszédtanulásra, utána hiába kerül ki Maugli a dzsungelből egy beszélő környezetbe, már nem fog tudni megtanulni beszélni.

Normatív krízisek idején megnyílnak az „lélek ajtói”, ez érzékenyebbé, nyitottabbá és befelé fordulóbbá is tesz, ilyenkor szintugrás történhet az érzelmi érésben, a személyiség fejlődésében.

Érdemes újragondolni, mire vágyunk, és mi az, amit már nem szeretnénk, elengednénk.

Újra kell írni a forgatókönyveinket akkor is, amikor az élet kihúzza a lábunk alól a talajt, vagyis a traumatikus élethelyzetekben. A könyvemben sok történet segíti megérteni a forgatókönyvírás alapelemeit, de trauma esetén javasolt szakember segítségét is kérni ebben. Persze, nem minden trauma, amit annak gondolunk. A trauma egy normális reakció egy abnormális eseményre. Megrázza az embert, ezért jár lelki megrázkódtatással, ezért javasolt speciális forgatókönyv a vészhelyzetekre. A forgatókönyvírás képességét azonban mindenkinek fejlesztenie kell és lehet is, ehhez tudunk szakmai segítséget adni egyénre szabva.

Sokszor egy születésnap, egy ünnep vagy évkezdet késztet számvetésre és tervezésre. És talán az is, hogy hiányoznak az életünkből a régi rituálékhoz tartozó elcsendesedések?

A rituálék hiányoznak – és itt nem varázslásra gondolok, hanem arra például, hogy képes vagyok-e húsvétkor leülni és elgondolkodni azon, hogy valaki értem meghalt, ennyire szeret engem, és ez mit jelent számomra. Érdekes tapasztalat volt a szakmai online felületemen, hogy néhány ember dühös lett, hogy január 1-jén még szabadságon vagyok, és nem válaszolok Messengeren. De miért? Elveszett belőlünk a megállás képessége? Ez nem működik magától, nekünk kell a szokásainkkal szinten tartani bármelyik érzelmi képességünket. Nemcsak a kognitív agynak vannak képességei, hanem az érzelmi agynak is. Ha mondjuk, az önreflexív képességemet kifejlesztettem, de nem gyakorlom, nincs benne a mindennapokban, akkor egy idő után átvált érzelmi képtelenségre. Ilyenkor az ember ridegebb lesz, egyre rosszabb kapcsolódási képességgel rendelkezik, hamarabb elveszíti a türelmét, elkezd megfagyni a szív, a lélek. Szeretünk hangzatos előadásokat hallgatni, megfog minket, de három nap múlva, ha nem csináljuk, amit elméletben hallottunk, semmit nem ér, mert nem válik érzelmi képességgé. Inkább a memóriánkat, a figyelmünket szeretjük fejleszteni, tehát a bal agyféltekét. Amikor leülök a kliensekkel tervezni, nincs az emberekben olyan terv, hogy hogyan legyek türelmes, hogyan szeressek jobban, inkább olyasmik vannak, hogy mivel rendelkezzem, mi történjen meg az életemben.

Nagyon sokan vágyunk például utazni. Ez egy jó dolog, de kevesen vágynak arra, hogy ha már egy hetet eltöltenek valahol, megnézzék például az óvárost, vagy megnézzék, milyenek a luxus turistaparadicsomon kívüli helyek, például a szemetes tenger.

Nem tapasztalják meg, hogy nem evidens a jólét, az, hogy van fürdőszobánk meleg vízzel, így a hála és megelégedettség képessége is kezd elkopni. Ez komoly gond.

Szokatlan, hogy a könyvedben ismert és kevésbé ismert emberek a saját élettörténetüket mesélik el.

Állandóan távoli, ausztráliai meg amerikai sztorikat és példaképeket keresünk, miközben itt vannak környezetünkben a példák. Hallgassuk meg, hogy a szomszédom, vagy a barátnőm, vagy egy olimpikonunk mit élt át és mit tanult, amikor padlóra került! Ez nagyon nagy kollektív magyar kincs. Egyfajta svédasztalt terítettem, amit amúgy is az előadásaimban nagyon szeretek csinálni, de könyvben eddig még nem alkalmaztam.

Kép

Pólus Enikő egy Képmás-esten – Fotó: Jónás Jácint

A pszichológus szerzők általában lecsupaszítják, névtelenné teszik az eseteiket, és a történeteket alapanyagként kezelve kiveszik belőle azt, ami a gondolatmenetbe illik. Nálad viszont fordulatos, vallomásos kis életregényeket is olvasunk.

Szerettem volna megmutatni, hogy az életünk forgatókönyveihez és filmjeihez adottak a környezetünkben a mellékszereplők, rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e általuk azt, amit meg kéne hallanunk. Ahogy nekem is most hatalmas ajándék, hogy itt, ma, január 3-án beszélgethetek veled egy kávézóban. Mi itt együtt alkotunk valamit, mindenki egy puzzle-darabot tesz hozzá. Egy könyvről úgy gondolkodnak általában az írók, hogy „az enyém”. Én szakmai író vagyok, kiemelem mások gondolataiból azt, amit tanulásra érdemesnek tartok, de az mindig is jellemző volt rám, hogy szeretek sok mindenben elbújni.

Ahogy a forgatókönyvírók is elbújnak?

Na, tessék! Valójában csak megpróbálom letenni a társadalmi asztalra azt, amire lehetőséget, rálátást, tapasztalatot, tudást kaptam, bárminek nevezzük is. Először 28 évesen kaptam az első kiadótól felkérést, de akkor a gyerekeim otthon voltak, és elhárítottam azzal, hogy nem tartom magam írónak. Amikor jött a harmadik felkérés, már úgy voltam vele, lehet, hogy ez sorsszerű.

Erdélyben születtem, 12 éves koromig ott éltem, és ott ez a fajta szemlélet nagyon jellemző volt, hogy amim van, megosztom szeretettel másokkal.

Milyen érzés a segítő munka után megírni erről egy könyvet? A kliensedet ismered, de nem ismered az olvasódat, másrészt nem tudsz korrigálni. Mennyire nehéz elengedni a szöveget?

Mind a három könyvnél kicsit meghaltam. Bízom benne, hogy olyan ó-ember halt meg bennem, aki nem is kellett, hogy tovább jöjjön velem. Nehéz a szerepkörök között az időbeosztást jól megtervezni, szakmailag minden területen megfelelni, ugyanakkor figyelni arra, hogy az ember középkorúként már testileg-lelkileg nem bír ki mindent, sokkal több pihenő kell, jobban oda kell magamra figyelnem. Amikor ott ülsz sok órán keresztül írás közben, és tudod, hogy csak erre lehet koncentrálni, mert szorít a határidő, meg bele kell férnie a terjedelembe, ez egy kemény és áldozattal járó út. De ez a sorsfeladatom, és túl sokáig toltam magam előtt. Tudományos gondolatokat érthetővé tenni mindenki számára felelősség és nehéz feladat… Harcolok, sírok, csokoládét is eszem közben. Amikor elengedem, azt érzem, hogy egy csomó minden hiányzik, és talán máshogy kellett volna. Nagyon sokat segített a munkában a lányomnak vett kutya, egy bújós, odafigyelő, szép lelkű, terápiás, német spicc. Amikor körbefonja magát a lábaimnál, és úgy írhatok, a világ legnagyobb békéje van bennem. Ha meg ki kell menteni engem az írásból, akkor fölmászik az ölembe, ráteszi a fejét a számítógépre, és tudom, hogy akkor abba kell hagynom.

Pedig a könyvben írod, hogy a gyerekeid kirepülésekor megfogadtad: nem lesz több kutyád, mert utazni fogsz. Új forgatókönyv?

Abszolút. Ekkor tanultam meg, azt hiszem, hogy soha ne mondjuk azt, hogy soha. Sosem gondoltam volna, hogy például az lesz a vágyam, hogy egy anyakönyvvezetői tanfolyamot elvégezzek, mert szeretnék esküvői szertartásokat vezetni. A kutyám története egyébként másról is szól: arról, hogy elfogadjuk-e, befogadjuk-e, amit és akit kapunk ajándékba. Akkor pont pihenésre vágytam, kiskutya mellett nem lehet, szétrágott mindent, a szegőléceket leszedte, és amit lehetett, tönkretett. Amikor az ajándék nehézségekkel, fájdalmakkal érkezik, akkor az ember elgondolkodik, hogy mitől ajándék ez. Nem önsorsrontás inkább? Aztán az ajándék és én kapcsolódni kezdünk... Na, hát ez nála két és fél évbe telt.

Oké, elkészül a forgatókönyvem, ahogy a te kutya nélküli verziód is, aztán próbálom mások forgatókönyvéhez szinkronizálni. Észreveszem, ha már nem is az enyém, mert annyit alkalmazkodtam, annyit idomultam?

Ha például a forgatókönyved csak az anyaságról vagy apaságról szól, valójában folyamatosan egy szerepkörben éled az életed. Már szinte nem is emlékszel, hogy amúgy emberileg, nőként-férfiként ki vagy. Amíg gyámoltalan a gyermek, természetes, hogy bennünk van ez az erős szülői ösztönkésztetés. De ha felnőnek, és nem engeded el őket a fészekből, akkor senki nem az élete forgatókönyvét éli, láthatunk ilyen beragadt szerepkörű életeket. Miért is kapjuk a kiüresedettfészek-szindrómát? Talán azért, hogy a köldökzsinór elvágódjon, és képesek legyünk a saját életünk főszerepébe visszatérni, a saját életünk forgatókönyvét megélni.

Nem önző az az apuka vagy anyuka, aki azt mondja, hogy karácsonykor innentől kezdve pár évig utazni fog, mert akkor van erre lehetőség, a családdal majd találkozunk előtte vagy utána.

Persze az élet meg az egészségügy fölülírhat mindent, és tudni kell forgatókönyvet váltani. Miközben én is hajlamos vagyok a mai napig arra, hogy ha a lányom vagy fiam fölhív, hogy nincs neki ez vagy az otthon, beülök az autóba, és viszem – látod, fejlődésben vagyok én is. De szerintem nagyon fontos, hogy képes legyek leülni, álmodni, új dolgokat elkezdeni. Bevallom, engem például nagyon megviselt a kiüresedett fészek, de túl vagyok rajta.

Mindig mosolyogsz. Belül is?

Az életben rengeteg szépség van, számomra sok minden ad boldogságot, amit esetleg más nem értékel. A sok nehéz élethelyzet áthangolja az érzelmi húrokat is, minden veszteségnek van pozitív hozadéka. Néha én is fölteszem a Jóistennek a kérdést: nem lehetne szünet egy pár évig a fájdalomban és a veszteségekben? Sokat kaptam, és sokat el is vettek, de abból, amit elvettek, tudtam tanulni, tapasztalatokat szerezni. Volt most december végén egy kéthetes mélyre merülésem édesapám miatt, ahol megengedtem magamnak a sírást, nem ettem rendesen, kicsit el is tűntem. A veszteségek megélése fontos feladat a segítőnek is. Erre nekem külön forgatókönyvem van, 2022-ben pedig rengeteget pihentem csendben.

Néha a saját nehézségeinket nincs bátorságunk megfogalmazni, mert mi ahhoz képest az én problémám, hogy mellettünk háború zajlik, sokaknak súlyos egészségügyi, megélhetési gondjaik vannak...

Fontos, hogy ne bagatellizáld a saját gondjaidat, mert számodra az a legfontosabb probléma. És ha te nem vagy jól, ha a te kutad kiapad, én sem tudok a tiédből meríteni. Pedig talán nagy szükségem lenne rá. A mostani könyvem arra bátorít, hogy üljünk le mindannyian, és nézzük meg a régi forgatókönyvünket, mit kell rajta tatarozni. A mögöttünk hagyott nehézségek megkívánják, hogy új részeket írjunk, vagy egy új életforgatókönyv készüljön végre, amely rólunk mint főszereplőről szól. Ugye, milyen érdekes, hogy az anyagi nehézségek, az infláció spórolásra, szinte a teljes életünk újragondolására késztet, de a lelki dolgainkkal forgatókönyvszinten nem foglalkozunk?

Abby Johnson élettörténetét a Váratlan élet című filmből ismerhették meg világszerte. Életpárti családban nőtt fel, ahol a szülei helytelennek tartották az abortuszt, de nem igazán beszélgettek arról, mi is az. Egyetemistaként ismerte meg a Planned Parenthood nevű intézményhálózatot, amely az Egyesült Államok legnagyobb abortusz-szolgáltatója. Önkéntesként kezdett ott dolgozni 2001-ben, majd fölajánlottak neki egy állást. Úgy hitte, hogy a nők biztonságát szolgálja, segíti őket, hogy folytatni tudják tanulmányaikat, hogy beteljesüljenek a karrierálmaik. Nem sokat gondolt a gyerekekre, nem vélte úgy, hogy egy magzatnak önmagától van bármilyen értéke, méltósága. Az ott töltött nyolc év alatt egy klinika vezetője lett, az Év Dolgozója-díjat is megkapta.

Ez addig tartott, amíg nem szembesült a méhen belüli valósággal: egy ultrahang vezérelte abortusz során meglátta, hogy mi történik valójában ezekkel a magzatokkal.

Látott egy 13 hetes babát, aki harcolt az abortuszeszközök ellen az életéért. Akkor megértette, hogy élet van az anyaméhben, emberi élet, és ő a rossz oldalon áll.

Végül eljött, csatlakozott az életvédő mozgalomhoz, és azóta mindent megtesz, hogy az emberek megértsék, milyen szörnyű, milyen barbár az abortusz. Gyógyulást is szeretne hozni azok számára, akik részt vettek abortuszban: nőknek, akiknek abortuszuk volt, férfiaknak, akik felelősek ebben, és azoknak is, akik az abortuszklinikákon dolgoztak.

A beszélgetésből kiderül, mi mindent látott még, mialatt az abortuszklinikán dolgozott, amiből rájött, hogy az abortusz soha nem a nő legjobb érdekét szolgálja, hanem igazából megsebzi a nőket. Fizikailag is. „Sokszor előfordult, hogy az orvosaink megsértették a méh falát abortusz közben. Soha nem volt szabad mentőt vagy kórházat hívnunk, sürgősségi ellátást kérni. Egyszer egy nő erősen vérzett a műtőasztalon, és azt mondták nekünk, hogy nem hívhatunk senkit, hogy segítsen neki. Mivel mindig voltak abortuszellenes aktivisták, akik imádkoztak a klinika előtt, nem akarták a vezetőink, hogy előttük kitudódjon, hogy baj volt a műtőben.”

Pálfordulását elősegítette az is, hogy a Planned Parenthood vezetősége megszabott a klinikák számára egy abortuszkvótát. „Egy bizonyos számú abortuszt el kellett adnunk a nőknek, akik bejöttek. Ez őrültségnek tűnt számomra, mert én abban hittem, hogy a mi célunk az, hogy csökkentsük az abortuszok számát, mert ezt mondták nekem, amikor elkezdtem ott dolgozni.”

Abby őszintén mesél lelke megkeményedéséről, ami sokáig megakadályozta, hogy ellene mondjon a megtapasztalt szörnyűségeknek, valamint arról a kínos, már-már pánikszerű érzésről, amit akkor érzett, amikor a saját életéről forgatott filmmel ő és férje először szembesültek.

Abby Johnson tanúságtételével, a megbocsájtás keresésével, tapasztalatainak megosztásával lelki segítséget ad minden olyan embernek, aki ezzel kapcsolatos súlyos titkokat hordoz, és azoknak is, akik szeretnének kilépni az abortusziparból, de még nem merik megtenni.

Az elgondolkodtató videót itt nézhetik meg magyar szinkronnal:

Itt megnézhető az interjú eredeti nyelven is.

Pontifex Sári, a fenti interjú készítője, nemzetközi referense volt az EWTN tévé Heti Pro-Life című műsorának, amelyet Keresztes Ilona vezetett. Nyolc interjút készített az életvédelem prominens nemzetközi képviselőivel. Ezekben több olyan információ elhangzik, amelyek az abortusszal kapcsolatos leggyakoribb tévedéseket vagy hazugságokat leplezik le, és ezt a témát elsősorban a tudomány és a tapasztalatok felől közelítik meg.

Egyszerűen jó Mező Zsuzsi közelében lenni. Érezhetően őszinte szeretettel, figyelemmel fordul a másik ember felé, nehéz elképzelni, hogy bármikor is ideges, mérges, rosszindulatú lenne. Pedig nyilván neki is vannak nehéz napjai, ám valahogy azokat is pozitív, életigenlő hozzáállással vészeli át, amely óhatatlanul is átragad másokra. Zsuzsi mindig mosolyogva fogad, ha megérkezem az idősotthonba, jön, ha szükség van rá, az idősekkel pedig nagyon emberségesen bánik: kedvesen szól hozzájuk, igyekszik megértő, türelmes lenni. Sokat jelent ez egy ilyen intézményben, amely tulajdonképpen az ember második otthona, vagy otthona az otthon helyett.

Ne legyen nyűg, hanem szolgálat!

Zsuzsinak ez volt a célja: szerette volna otthonossá, a lakók és a dolgozók számára is olyan hellyé alakítani a székesfehérvári Kossuth Zsuzsanna Szociális Intézmény Feketehegy-Szárazréti Idősek Otthonát, hogy jó legyen ott tartózkodni, az idősek ápolása pedig ne nyűg, hanem valóban szolgálat legyen. Ezért vannak a folyosón az évszakokhoz illő díszítések, ezért rendeznek időről időre bensőséges hangulatú vagy éppen nagyobb szabású ünnepségeket a jeles alkalmakkor, például karácsony, farsang, húsvét, anyák napja táján, ezért hívnak meg hetente más-más vendéget, együttműködő partnert, hogy legyen felolvasás vagy esetleg más, akár zenés műsor, és bizony még jóga is van kéthetente. Ahhoz, hogy mindez jól működjön, természetesen szükség van a vezetőség támogatására és egy jó csapatra, olyan kollégákra, akik Zsuzsihoz hasonlóan szívvel-lélekkel tesznek az idősekért, és ez a hozzáállásukon is meglátszik. Az intézmény többi egységében is nagyon odafigyelnek arra, hogyan foglalkoznak a lakókkal, ám Mező Zsuzsi örökös mosolya valahogy újra és újra magára vonja a kívülálló figyelmét. Szerettem volna megtudni, honnan ez a hozzáállás, az erős belső kisugárzás.

„Nem mérgeztek bennünket konfliktusokkal”

„Egészen egyszerűen velem született a szociális érzékenység. Egy Szolnok megyei kis faluban, Tiszasason születtem, és a szüleim, a nagyszüleim végtelenül jólelkű emberek voltak.

Egyszerű, kétkezi munkások, de megvolt a józan paraszti eszük, és mérhetetlen szeretet, jóság áradt belőlük. Valahogy öröklődött ez, és mi a három testvéremmel gyerekként is gondoskodtunk a nagyszülőkről, vittük a nekik készített ebédet, vacsorát.

Nagyon meleg családi fészekben nőhettünk fel, egyszerű körülmények között. Arra szocializálódtunk, hogy segítsük az embereket, különösen az időseket. Nem mérgeztek bennünket konfliktusokkal, hiszen ez a »mindenki ismer mindenkit« helyzet nagyon nehéz lett volna, ha rosszak a kapcsolatok. Később a pályaválasztásban is egyértelmű volt, hogy az elesett, rászoruló emberekkel szeretnék foglalkozni. Gondolkodtam az óvónői pályán is, de végül a szociális szféra mellett döntöttem. Igaz, kereskedelmi végzettséget szereztem, ám utána átképeztem magam szociális ápoló-gondozóvá, hogy értsem a munka egészségügyi részét is, majd szociális asszisztensi végzettséget szereztem” – meséli Zsuzsi, aki egészen 40 éves koráig falun, az Alföldön élt. Ott alapított családot, ott kezdett el 20 évesen egy szintén nem könnyű környezetben, felnőtt fogyatékosokkal foglalkozó intézményben dolgozni. Vonzotta a hely, igaz, akkor még ügyintéző volt, és két évtizeden át inkább az adminisztrációval foglalkozott, de már akkor is türelemmel, odafigyeléssel fordult az elesettek, a fogyatékossággal élők felé.

Otthonra találás közel Budapesthez és a Balatonhoz

2007-ben megváltozott a családi élete, férjével békésen elváltak, a munkahelyét és az Alföldet is otthagyta. Úgy érezte, máshol kell új életet kezdenie, és anyagilag is meg kellett erősödnie. Tirolba ment dolgozni, ahol szobaasszony volt egy síparadicsomban. Hét év után úgy érezte, szeretne hazatérni, és ismét a szociális szférában dolgozni, ezért eldöntötte, hogy vesz magának egy kis házat. Az Alföldre nem akart visszatérni, inkább olyan helyet keresett, amely közel van mind Budapesthez, mind a Balatonhoz. Velencére esett a választása, onnan jár be azóta is Székesfehérvárra dolgozni, egyébként pedig a kis kertes háznak köszönhetően természetközeli életet él.

Kép

Mező Zsuzsi a székesfehérvári idősotthon lakóinak fotóján

A Farkasvermi úti otthonban közel négy éve dolgozik, és azt mondja: már ez idő alatt annyi mindent kapott az emberektől – kollégáktól, lakóktól, családtagoktól –, hogy alig tudja feldolgozni.

Úgy érzi, szinte csodaként élik meg az emberek a jelenlétét, először nem is igazán hiszik el, hogy józanul, minden stimuláló szertől mentesen lehet úgy dolgozni, létezni, mint ő.

„Úgy foglalkozunk velük, ahogyan magunk is elvárnánk, ha mi lennénk a helyükben”

„Még talán az is eszükbe jutott, hogy »szívok valamit«, pedig nem. Egyszerűen ilyen vagyok, szeretek mosolyogni, és ez nem csupán arra az időre szól, amíg itt vagyok. Hozott tulajdonság ez, mint említettem. Szeretek adni valami jót a környezetemben élőknek akár csak a jelenlétemmel, egy kedves szóval. Nem érzem megterhelőnek a munkámat, inkább azt érzem, hogy tennem kell másokért. Annyira szeretem, hogy örömöt tudunk okozni az időseknek a foglalkozásokkal, azzal, ha vendégeket hívok, és kis műsort szervezek nekik! A körülményeket azért meg kellett teremteni, mert amikor idejöttem, nem volt annyira családias a légkör, mint most. Én azonban hiszem, hogy úgy lehet igazán jól működtetni egy idősotthont, úgy tudunk jó szociális munkát végezni, ha második otthonunknak érezzük a környezetet. Mentálhigiénés vezetőként meghatároztam, milyen bánásmódban részesítsük a lakókat: úgy foglalkozzunk velük, ahogyan magunk is elvárnánk, ha mi lennénk a helyükben. Nagyon sokat dolgozunk a kollégákkal, és szerintem rengeteg pozitív változás van.
Muszáj így hozzáállni, mert sajnos a társadalom nem becsüli meg eléggé ezt a munkakört. És itt nem csupán a pénzről van szó. Természetesen én is abból élek, de sokkal fontosabb számomra, hogy itt és így tehetek az idősekért. Pedig elmehetnék máshová is dolgozni, ismerem a képességeimet, az értékeimet, de nem vagyok az a kicsapongó típus.

Ráadásul az a lelki kapcsolat is fontos, amelyet egy-egy gondozottal kialakítok. Ezt nem lehet csak úgy megszakítani, nem lehet csak úgy elengedni a másik kezét, nagy a felelősség.

És nagyon fontos számomra az is, hogy alázattal végezzem a munkámat.”

Zsuzsi szeptemberben úgy döntött: továbbképzi magát, és jelenleg főiskolára jár szociális munkás szakra. Munka mellett Veszprémbe utazik iskolába, tanul, készül a vizsgákra – ám mindezt élvezi, és érzi, hogy a tanulás szellemileg is karbantartja. Fontos a fejlődés, mert azt már elhatározta, hogy még a nyugdíj után is szeretne a szociális területen másokért tevékenykedni. Ennek érdekében fizikálisan is karbantartja magát: sokat biciklizik, szeret a természetben lenni, és lelkileg is újra és újra megerősíti magát. Ehhez hozzájárult unokájának születése, akit ugyan nem lát túl sokat, mert a gyermekei Angliában élnek, ám online is jó és gyakori a kapcsolat.