Tíz éve nincs velünk Bódi László Cipő – Mire felfogta a sikert, már mindenki a dalait énekelte

Hogyan lett belőle Cipő?

Bódi László 1965. május 3-án született Ungváron, de csak egyéves koráig élt Kárpátalján, a gyerekkora nagy részét már Kisvárdán töltötte. Édesapja kőműves volt, édesanyja irodai dolgozó. Élete – saját megfogalmazása szerint – egyik legszebb időszakáról felnőttként, Zoltán János „Republic 20” című, 2010-es könyvében így mesélt: „Szerettem óvodába járni, annak ellenére, hogy a közös játékokban nem nagyon vettem részt, féltettem a tiszta ruhámat. Állítólag szóltam a rokonaimnak, hogy vegyenek fel, új a cipőm, ne kopjon. Felmásztam a bejáratnál egy létrára, ott vártam az anyukámat. Az óvoda mellett volt egy lánygimnázium, a kerítésen keresztül figyeltem a lányokat.”

Futballistának készült, ám foci közben megsérült a csuklója, ezért választania kellett a sportolás meg a zongorázás között, és utóbbi mellett döntött. Többek között az LGT Kék asszony című dala is nagy hatással volt rá, de a zene – akárcsak a többi későbbi Republic-tagot – az Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-film láttán ejtette végképp rabul. A gimnáziumban Cipőfűző néven zenekart alapított, ennek kapcsán ragadt rá a Cipő név. Olyan Republic-dalok korai verziói születtek meg a Cipőfűző műhelyében, mint a Furcsa magasban, a Gyerek vagyok, a Valahogy másképp történt meg, a Csodákban lépkedem vagy a Csak az emlék marad. Az együttes Kisvárdán helyi legenda lett, Cipő pedig a dalszövegeivel már tizenévesen diákköltődíjat nyert.

A tehetségére egy irodalmi körben Bródy János is felfigyelt, aki a Republicot később „a kilencvenes évek Illés zenekarának” nevezte.

Cipőfűző – Cipő a legtöbb fotón egy „Elek” feliratú szintetizátornál látható, akkor még így becézték

Az emlékei szerint már gyerekként is felnőttes fejjel gondolkodó, mindig idősebbekkel barátkozó Cipőt a szülei katolikus vallásúnak nevelték, de csak a katonaság után keresztelkedett meg, saját elhatározásból. 18 évesen költözött Budapestre, ahol előbb teológiát hallgatott, majd a MÁV-nak és a postának is dolgozott kézbesítőként. A konzervatórium dzsessz-előkészítőjén zongorázott, s 1990. február 23-án – a Halak jegyében – négy társával megalapította a Republicot. Első dalaik egyike is az Ahogy a halak címet viselte, Nagy Feró pedig a Repül a bálnát játszotta le tőlük először Garázs című rádióműsorában. Innen ered az együttes jelképe, a Republic-zászlón látható halba zárt ember is.

Szerelmei a sorok között

Mindjárt az alakulásuk évében rockfesztivált nyertek Balatonlellén, abban a városban, amelyet a 67-es út köt össze Kaposvárral. Cipőt a halála előtt négy hónappal egy a Rockinform magazinban publikált interjúban kérdeztem a Kaposvárhoz fűződő emlékeiről, és így válaszolt: „Egyrészt személyesek, mert »A 67-es út« című dalt egy kaposvári lányhoz írtam. Másrészt az 1995-ös dupla sportcsarnokos koncertünkkel, amely »Október 67 – Két nehéz nap éjszakája« címmel lemezen is megjelent, elindult egy különleges kapcsolat a Republic és Kaposvár között. Nem játszunk ott minden évben, hogy megmaradjon a súlya. Más városokban évente fellépünk, de Kaposvárra vigyázunk.”

Kaposvár állíttatta a tiszteletükre 1997-ben a Hazatalálok című szobrot, Kling József művész munkáját is, amely három kőből áll. Ezek a zenekar, a dalok és a közönség hármas egységét szimbolizálják – egyik sem létezne a másik nélkül.

A Republic 1990-es Indul a mandula!!! című lemezén Cipő a Pionyírok, előre bátran című nótában gimnazistakori NDK-s szerelmét, Andrea Battchert is megénekelte: „Megérkezett egy régen várt üzenet – ki lehet? Andrea Battcher Budapestre érkezett, fékezett.” A Madárjós vakáción című dalt pedig Tóth Krisztina költőnőhöz írta, akihez fűződő érzelmeit így idézte fel: „Ez volt az első alkalom, amikor a szerelemben nagy fájdalmat éreztem. Később rájöttem, hasznos volt, megedzett.” A dalba azért is kerülhettek „A Párizsi udvar zárva, mert a Párizsi udvar szép, azért széles a folyó, mert nagyon hosszú a híd” sorok, mert újságkihordóként kulcsa volt a Párizsi udvarhoz.

A debütáló lemez sikere után az együttes kiadót váltott, ám a Hungarotonnal kötött régi szerződésük még egy korong kiadására kötelezte őket. Ekkor született meg az Üss a kazettára! című rendhagyó albumuk, amelyre Nagy László Attila dobos 37 percnyi dobszólót játszott fel, más hangszer nem is kapott szerepet.

Kaposvár – az örökzöldeket felvonultató „Republic Ki mit tud?” gyakran volt a koncertprogram része

Annak az állandóságnak a kulcsa, hogy a Republic Cipő haláláig tartó történetében csupán egyetlen tagcsere történt – az 1991-es Hoppá-hoppá!!! című lemez után Rece-Apó Bali Imrét Patai Tamás gitáros váltotta – az volt, hogy a legtöbb dalt jegyző énekes minden bevételt azonos arányban osztott fel a tagok között. „Hosszú távban gondolkodtam, legyen minden közös, tudtam, így nem lesz vita semmiből. Azt gondolom, az ember a tehetségét azért kapta, hogy szolgáljon vele, nem azért, hogy visszaéljen” – indokolt. A 23 közös év során Tóth Zoltán gitáros volt a fő szerzőtársa, ő zeneileg is meghatározta a zenekar hangzását, olykor a többiek is írtak, Boros Csaba basszusgitáros énekelt is.

Kép

Bódi László Cipő – Forrás: Wikipedia

A kismadár dühösen repült ki

Az 1992-es Én vagyok a világ című lemezük kevésbé lett sikeres, az egyik népszerű zenei magazin egy cikkében akkor azt jósolta, hogy az együttes pár éven belüli feloszlik, és a feledés homályába merül. Nem így lett. Cipő arról az albumról is úgy tartotta, hogy a korral nemesedett: „Régi lemezeinkről is változik néha a véleményem: tíz évig úgy él bennem, hogy milyen rossz lett, aztán meghallgatom, és rájövök, hogy annyira nem is. Az Én vagyok a világ című lemezzel is ez történt. Ma már értékelem.” Az énekes ez után, az 1993-as Hahó öcsi!!! lemez készítése idején borotválta le a haját, megújult külseje a védjegyévé vált. A zenekar akkor Gergelyiugornyára vonult alkotótáborba, és újabb erős albumot alkotott. Ezt követte a Ha itt lennél velem és A 67-es út sikere, majd jött a Szállj el kismadár.

Ezt a rádiók által később „agyonjátszott” klasszikust Cipő egy olyan lányhoz írta, akivel karácsonykor minden vágya ellenére sem tudott találkozni, épp ezért kimondottan dühös kis dalocskának szánta. Mégis vidáman éneklős sláger lett belőle, amelyről azt sem lehetett tudni, hogy melyik a refrénje: a „Szállj el, kismadár...”, a „Csak a hold az égen...” vagy a „Vap-vap-vapsuvapp...” kezdetű rész. Az ezt is tartalmazó Tüzet viszek, majd az Igen, a Zászlók a szélben és az Üzenet című albumok (1995–1998) a zenekar talán legszebb éveit fémjelezték. Ezekre Cipő 2010-ben, amikor az együttes 20 éves lett, így emlékezett: „A Republic első tíz évét szinte teljesen öntudatlan állapotban csináltam végig, mintha fel sem fogtam volna a történéseket. Mostanában értettem meg, egyáltalán mi is történt. Néha megrémülök a koncerteken, eljön a sok ember, azt kiabálunk, azt játszunk, amit akarunk. Mostanában kezdem megérteni, s így már nehezebb, bizonytalanabb vagyok, magamban is.”

Republic-nóták egyvelege a zenekar 20 éves születésnapi koncertjén a Budapest Sportarénában

Cipő sokkal inkább szerzőnek tartotta magát, mint előadónak, mindig is inkább dalokat akart írni, mintsem egy zenekarban énekelni. Rendszeresen írt Halász Juditnak és Koncz Zsuzsának is, illetve közös lemezt készített szólóban Rajcs Renátával (A Cipő és a Lány, 1995), a Republic neve alatt pedig Cseh Tamással (Levélváltás, 2000). Eközben a magánéletben ikerlányok, Petra és Réka édesapja volt, akikkel Szigetcsépen éltek. 2001 őszén, A reklám után című album borítóján szerzőként Abu Petra (arabul: Petra apja) néven tüntette fel magát. Hobbijának az alvást tartotta, s inkább esténként volt elemében, sok dala az éj leple alatt zongora – illetve egy pohár bor vagy pezsgő – mellett született. A vidéki levegő mellett a fővároshoz is ragaszkodott, Budapesten is fenntartott magának egy kis lakást.

Kép

A szerző saját fotói a Cipővel való utolsó találkozásáról – Fotók: Szász Adrián

Nem csak sétálni jött a földre

A Republic 2000–2013 közötti időszaka kevésbé volt hangos, kiszámíthatóbban alakult. Nem az új csúcsok ostromlásáról, hanem annak az elismertségnek a megőrzéséről szólt, amit az hozott, hogy a kilencvenes évek közérzetét oly hitelesen ültették át könnyűzenébe. Cipő az együttest addig folytatta volna, amíg az öt sztenderd tag együtt marad, és az aktuális évük nem sikertelenebb, mint az előző. Búcsúkoncertjüket a régi Népstadionba álmodta meg, ennek lehetséges dátumát azonban – éppen az állócsillagszerű sikeresség miatt – mindig távolabbra tolta. „Úgy érzem, már húsz éve olyasmit csinálok, amit nem lehet megtanulni. És ez félelmetes is. Én nem tudom, hogyan kell dalt írni, vagy jó dalt írni: vagy jön, vagy nem. Mindig van egy rettegés, mert olyasvalamit csinálsz, amiről nem tudod, hogyan kell” – elmélkedett még az utolsó fellépései idején is a már idézett Rockinform-interjúban.

„Számtalan misztikus történet volt az eddigi életemben, amire nem találtam földi magyarázatot. (...) Az ember előre megérez történéseket, találkozásokat, innentől számomra természetes, hogy misztikusnak látom a világot. Sokkal több annál, hogy sétálgatunk a földön. Azt gondolom, biztos van valami az életen túl” – mondta a Republic-könyvben, és mintha a halálát is megérezte volna. Már a szívbetegségét megelőző években is emlegette, úgy érzi, hogy a nagy dolgok már megtörténtek vele. „Nagy kő zuhan, átrepült a szívemen, segíts, hogy szép legyen, ha egyszer földet ér. Nagy kő zuhan, ez volt az életem, ahonnan érkezett, oda egyszer visszatér” – énekelte a 2003-as Aki hallja, adja át! című lemezen, 2013-ban pedig éppen a szíve vitte el, amellyel az ilyen szép szerzeményeit írta.

Március 15. – Nem múlhatott el ünnepi Republic-koncert az Ezt a földet választottam című dal nélkül

„Meg kell köszönni a sorsnak, hogy nekünk ezt a feladatot szánta. Lehet, hogy a zenekar akkor is lett volna, hogyha nem mi vagyunk a tagjai” – gondolkodott el még 32 évesen egy tévéinterjúban. Az utolsó találkozásunkkor pedig, amelyről nem sejthettem, hogy az utolsó, a búcsúkézfogás után behívott a zenekari próbára, ahol a koncerteken megszokottnál lágyabban dúdolta egy szál gitár és hegedű dallamára: „Ezt a földet választottam, ezt a napot úgy akartam”. A sorok, amelyek a zenésztársain kívül akkor csak nekem szóltak, legalább annyira a fülemben csengnek ma is, mint annak a legelső koncertnek a hangjai, amelyre 1991-ben az édesapámmal kézen fogva érkeztünk.

Források:
Személyes emlékek, Egyszerűen Cipő című Rockinform-interjú, Zoltán János: Republic 20 című könyv.