Felszínen maradni

Egy komoly bokasérülés miatt féléves kihagyás után kezdett újra edzeni júniusban. Az úszósport szövevényes kategóriarendszere és egy gyermekkorában kapott téves diagnózis miatt Kertész Tamás az épek közt versenyez, bizonyos számokban azonban korábban paraúszóversenyeken is indult. A Mozgásjavító Diáksport Egyesület (MDSE) sportolója már a 2016-os riói olimpiát is megcélozta, ám az A-szintidő, és így a kijutás akkor, tizenöt éves korában, álom maradt. Az edzésmunkát újrakezdve most úgy látja, ha jól sikerül a rehabilitáció és a felkészülés, van esélye kvalifikálni magát a párizsi ­öt­karikás játékokra.

Hosszú hajnali kilométerek, napi többszöri edzés… sejtjük, milyen emberfeletti munkába kerül egy olimpiai kvóta. De

aki a súlyzók mellett a mozgássérült bátyját is emelgeti minden nap, abban másféle erő is van az élsportolók szívósságán kívül.

Tamás és hét évvel idősebb féltestvére, Horváth Roland a fóti Károlyi István Gyermekközpontban nevelkedett, miután – Tamás hatéves korában – édesanyjuk lemondott róluk. A fivérek az otthonba költözésük után néhány évvel árván maradtak. A gyermekotthonra sokszor mint a kisikló életek „kötelező” állomására gondolunk, ám Tamásnak nem leküzdhetetlen hátrányt jelentett, hanem inkább menedéket. „Nem szeretem intézetnek nevezni, mert mi oda hazamentünk. Felneveltek, szerettek minket, és tanítottak, hogy megállhassuk a helyünket. A normális családi körülményeket nem lehet pótolni, de az űrnek egy részét betöltötte, hogy foglalkoztak velünk. A törődés, amit kaptam, abban segít, hogy el tudom fogadni, hogy nincsenek szüleim.”

Szereposztás a szeretetre

Mozgáskorlátozott féltestvéréről már kisgyermekkorában kiderült, hogy izomsorvadásos betegségben érintett, és bár sok mindent képes önállóan intézni, kerekes­székre és állandó segítségre szorul. Kezdetben Tamásnál is hasonló diagnózis gyanúja merült fel, de ezt sem a későbbi felülvizsgálatoknál, sem a sportolói kategória megállapításakor nem igazolták. Korán kialakult a testvéri „szereposztás”:

Tamás lett bátyja fizikai támasza, míg Roland az, aki a lelket tartotta az öccsében, amikor épp összecsaptak felette a – medencén kívüli – hullámok.

Iskolásként Roland révén kerültek kapcsolatba a Gyógyító Jószándék Alapítvánnyal. Az alapítvány a Duchenne-féle izomsorvadással küzdő gyermekeket és családjaikat támogatja, többek között közösségi eseményeket és nyári táborokat szervez. Ezeken Tamás is részt vett a bátyja személyi segítőjeként. Rövidesen más táborozók is számítani kezdtek rá, így afféle „jolly joker” önkéntessé vált, aki ha kell, emeli, fürdeti, kíséri, öltözteti a segítségre szorulókat, de főleg a bátyjával és annak legjobb barátjával kapcsolatos teendőket látja el. Olykor nemcsak a táborokban, de alkalmanként pár órára a hétköznapokban is besegít az alapítványnál megismert barátaiknak.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Igazából Roli nevelt engem. Fura, mert másfelől meg ő van rám utalva. A testvérem rengeteget adott nekem, tőle tanultam meg elfogadni másokat, és képes lettem használni az időmet.” Kétségtelen: Tamás időmenedzsmentjét akár a hatodik szeretetnyelvnek is nevezhetnénk. Heti tíz-tizenkét edzést teljesít előírt tréningterv alapján egyénileg. Egy budapesti egyetemen levelező szakon logisztikát, esti képzés keretében pedig fotográfiát és grafikát tanul. Kiváló eredménnyel végzett tanulmányai mellett hétvégente úszóversenyeken vesz részt, a barátnőjével találkozik vagy az alapítványnál önkénteskedik – és teszi mindezt úgy, hogy elfoglaltságait szüntelen újratervezéssel Roland szükségleteihez igazítja. „A szervezés legfontosabb része, hogy folyamatosan figyeljük a telefonunkat, mindig elérési vonalban vagyunk egymás számára. Általában Fóton alszom, de ha a tesóm beteg, akkor náluk maradok éjszakára is. Ha a versenyek alatt kapok rá engedélyt, hazajövök segíteni neki, de ha nagyon nem tudjuk megoldani, mert vidékre vagy külföldre kell utaznom, akkor a környéken lakó ismerőseinktől kérünk segítséget.”

Ha a kötelék adott, gondoskodni kötelező?

Tamás utógondozói ellátás keretében – a diplomája megszerzéséig – még most is a fóti otthon lakója, de ideje nagy részét Roland és az ő szintén kerekesszékes felesége budapesti lakásában tölti, hogy bármikor segíthessen. Aligha lehet túlbecsülni a fizikai igénybevételt, amivel Tamás szolgálata jár. Ezt ő nem tagadja, de tragédiát sem lát benne. „A tesóm súlya az enyémnek másfél-kétszerese, és ha sokat kell emelni, néha érzem, hogy sok. De szeretem őt, és azt is szeretem, hogy tudok rajta segíteni. Öröm nekem, hogy mindig megköszöni, bármit teszek.”

Néha nehezen azonosítjuk a szeretetet, ha az éppen kötelességtudat formájában mutatkozik meg. Tamástól a „segítek, mert muszáj” mondat egyszerűen csak igaz, nem pedig kényszeredett. A testvérét sosem érezte tehernek, és bár fáj, hogy elhagyták, a szüleiről sem lenne képes azt mondani, hogy nem szerette őket: ha nem szerette volna őket, Rolit sem tudná szeretni. „Ők lemondtak rólam, hát jó. De ettől még én nem fogok lemondani a bátyámról.”

Tamás jó példa arra, hogy ha kéretlenül talált is meg minket egy élethelyzet, attól még részt vehetünk benne szabadon.

„Ha valaki segítségre szorul, főleg huszonnégy órás segítségre, az tényleg áldozatot igényel, és minimális szabadidőt hagy a segítőnek. Az utazásokat például nagyon át kell gondolni, és van, ami kimarad – huszonéves létemre én például még sosem voltam bulizni. De a szabadidőnket úgyis azzal töltjük a legszívesebben, akit szeretünk.”

A legkedvesebb közös pillanatok egyik mementóját Tamás magán viseli: egy Colosseumot ábrázoló tetoválás van a jobb alkarján. „A tesóm akkor még sohasem repült, én viszont a sportversenyeknek és egy Erasmus-programnak köszönhetően sokszor jártam Olaszországban. 2019-ben az összespórolt ösztöndíjamból ketten elmentünk Rómába. A város nagyon macskaköves, ráadásul dombos is, öt napig szinte végig kétkerekezve kellett tolnom Rolit – na, az nagyon fárasztó volt. De megérte, mert boldognak láttam.” Hogy mekkora örömöt szerzett ezzel a bátyjának, azt az is jelzi, hogy Roland, aki idén tavasszal nősült meg, szintén az Örök Városba szervezte a nászútjukat. Amelyre természetesen hárman mentek, a tanúval, Tamással együtt.

Ember a háttérben

Az öcs, aki a testet tartja meg, a báty, aki a léleknek támasz. Tamás szerint nincs miért változtatni a bevált felálláson. A testvérek közti bensőséges viszony nem alakulhatna ki professzionális segítővel, akinek a munkáját ráadásul nem is tudnák megfizetni. Tamás a saját későbbi család­alapítását is úgy tervezi, hogy ha nem is folyvást karnyújtásnyira, de mindig „segítőtávolságban” legyen. Úgy tűnik, a barátnője személyében ehhez támogató társat talált. Ahogy mosolyogva meséli: „Ó, ő már pontosan eltervezte az életünket!”

„Nem szoktam reklámozni a világnak, hogy miket csinálok, posztolni sem szeretek. Eszembe jut néha, hogy milyen lenne normális családban, szerető szülőkkel élni, hogy mi lenne, ha Roli ép volna, de arra még sosem gondoltam, hogy én legyek a középpontban. Én a háttérben vagyok jól” – jellemzi magát Tamás, aki a példaképpé válás kritériumának is elsősorban a jószívűséget tartja. „A sport világán kívül csak a bátyám példakép nekem: mindig mellettem volt. Átsegített a szülőktől való elszakadáson, és tartotta bennem a lelket, amikor a középiskolai évek elején hullámvölgybe kerültem. Az úszók közül Adam Peatyre nézek fel leginkább. Ő nem úgy áll hozzá, hogy hé, élsportoló vagyok, most mindenki dobjon el mindent! Nagyon segítőkész, és sokat jótékonykodik. A családját is bevonja a sportba. Szimpatikus a kiállása.”

Ha a legfontosabb céljait kell kiemelni, Tamás mégsem a többszörös olimpiai- és világbajnok Peaty nyomdokaival, még csak nem is a párizsi olimpiával kezdi. A fiatalembert most a diploma megszerzése hajtja, és később is tanulni szeretne, először mesterképzésen, majd akár még magasabb szinten. Ugyanilyen komoly célkitűzése, hogy minél tovább tudjon minél többeknek segítséget nyújtani. „Ehhez az kell, hogy egészséges maradjak. Az egészségem fontosabb, mint az, hogy kijussak az olimpiára.” 

Az írás a Képmás magazin 2022/08-as számában jelent meg.  A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szociális konyha naponta 280 embert lát el

Jelenleg folyamatos az áramkimaradás Kárpátalján, így a legtöbb háztartásban nem tudnak lámpát kapcsolni, de ahol áram épp lenne, ott sincs internet, a hűtőszekrény pedig nem működik. Utcai világítás nincsen, az üzemanyag nagyon drága. A légiriadó szirénái mindennap lélekszakadva, hosszú perceken keresztül szólnak. A segítség minden formája elkél.

A magyarságról, a feladatokról és a kitartásról Nagy Bélával, a Kárpátaljai Református Egyház főgondnokával, a Diakóniai Osztály vezetőjével beszélgetünk. Béla ebben az évben töltötte be 68. életévét, majdnem 30 éve vezeti a beregszászi diakóniát, így nagyon sokan ismerik. Az ő irányítása óta a diakónia több szociális intézményt működtet: a szeretetkonyhát, a sütödét, az idősek otthonát, a leányanyaotthont, de fenntartja a katasztrófavédelmi központot és a hozzá tartozó szállást is. Emellett az egyház négy iskolájával is szoros kapcsolatot tart.

„Legyen magyar vagy ukrán, nem számít a nemzetiség, minden bajba jutottnak segítséget nyújtunk, aki hozzánk fordul, ahogy erőnk engedi” – kezdi Nagy Béla a diakóniai munka bemutatását.

Mióta a háború tart, napjában több száz kenyér sül a pékségükben, amit innen szállítanak tovább Beregszászba és még messzebbre. A szociális konyhán 280 nélkülözőt étkeztetnek, 140-140 főt felváltva, akik mindennap egy alkalommal dupla adag meleg ételhez jutnak nemzetiségi és felekezeti hovatartozás figyelembevétele nélkül. Télen tűzifával is igyekeznek segíteni a rászorultakat.

Kép

Fotó: KRE Diakóniai Osztálya

A magyarság több mint fele elmenekült

Február óta sokkal több a munkájuk. „Nem tudunk elég hálásak lenni a sok adományért, ami az anyagországból és többek között Felvidékről, Erdélyből, továbbá Hollandiából és Németországból is érkezik. Mert ne csak szóval szeressük egymást, hanem cselekedettel is! Mint ahogy meg van írva a Bibliában: ki másokat felüdít, ő maga is felüdül.”

Máig is kora reggeltől késő estig kapnak segítséget az érkező menekültek. Elmondhatatlanul sok adomány érkezett már az első időszakban is, és nagyon sokan, magasrangú vendégek is tiszteletüket tették Magyarországról. Nagy Béla kiemeli főtiszteletű Balog Zoltán, a Magyarországi Református Egyház püspökének látogatását, a Kárpát-medence püspökeivel és főgondnokaival egyetemben. Azt mondja, eljöttek felmérni, hogy milyen segítségre van szükség. Novák Katalin köztársasági elnök is meglátogatta őket.

Mindmáig fogadnak a háborús területről érkező embereket, akik sok kilométert utazva, magukkal hozva a személyes tragédiájukat maradnak Kárpátalján vagy mennek tovább.

„Kifejezetten szomorú, hogy nagyon sokan mentek el tőlünk, a mi fiataljaink. Sok magyar család szakadt szét, és nagyon sokan szegénysorba kerültek” – mondja elszomorodva.

Nagy Béla szerint a magyarság 50–60 százaléka elmenekült. Az itt lakó férfiakat is viszik katonának, és már sokukat elveszítették. Az idősek itthon maradtak, de a magyarok részaránya még tovább fogyatkozhat. A még Kárpáralján maradó fiatal anyák közül sokan az anyaországban vagy más európai országban dolgozó férjeik után mennek, s a helyükre ukránok jönnek lakni, házat vesznek Kárpátalján, beíratják az iskolába a gyerekeiket.

Kevés a pénz és a nővér, bíznak a Jóistenben

Az ide érkezők először menekültszállásokra kerülnek, ezeket az ukrán állam mellett az egyházak és az oktatási intézmények biztosítják számukra (utóbbiak a kollégiumaik megnyitásával). Az ukrán belső menekültek közül is van, aki idővel elhagyja ideiglenes otthonát: vagy továbbmegy, vagy visszatér otthonába. „Sokan mindenüket elveszítették, családok estek szét, szülők kerültek távol nagykorú fiaiktól. Ami a legszomorúbb, hogy a kialakult helyzet mindannyiunk lelkében örökre nyomot hagy” – folytatja Nagy Béla.

Nagy szükség van generátorokra, mert egyre hidegebb van, már régóta fűteni kell, és folyamatosak a huzamosabb ideig tartó áramkimaradások.

A szociális konyhát, a sütödét tovább kell működtetni, nem beszélve az idősotthon fenntartásához szükséges energiáról. A pékségben kenyér sül, a konyhán meleg étel készül mindennap, és az irodai munkához is kell az áram.

A generátor gázolajjal működik, aminek nagyon felment az ára, ezért igen megugrottak az ilyenfajta kiadások. „Egy napra 4–5 ezer hrivnya (42–52 ezer forint) kell itt a gázolajra az idősek otthonába. Ilyen pluszkiadás nem szerepelt a költségvetésünkben” – mesél anyagi helyzetükről a főgondnok, és tovább számolva elmondja, hogy a többi részlegükkel együtt az összes ilyenfajta kiadásuk 80 ezer forint naponta. A rezsiköltségre nincs állandóan biztosított forrás, és emellett még számolni kell más „járulékos” kiadásokkal is.

Az idősek otthonában egy bentlakó személy ellátása megközelítőleg 15 ezer hrivnyába (157 500 forint) kerül. Jelenleg 37 idős lakik itt, és sokan várólistán vannak. Gondozók vannak, de már ők sem elegen. A nővér a hiányzó státusz, négy-ötre is szükség lenne, de nem tudnak nekik többet fizetni, mint a minimálbér. Nagy Béla azt mondja, nem kapnak támogatást az ukrán államtól a fenntartásra. „Az otthont sem tudnánk fenntartani az adományozó testvéreink segítsége nélkül, de ez csak alkalmi támogatás. Urunkban bízunk, hogy továbbra is küld felénk nagylelkű támogatókat, akiknek nem közömbös a helyzetünk” – részletezi a diakónia vezetője.

Kép

Fotó: KRE Diakóniai Osztálya

Az óvóhelyek mellett a lelki vigasz is elengedhetetlen

A háborús helyzet miatt óvóhelyeket is kellett építeni. Minden oktatási és szociális intézmény területére kötelező az óvóhely létesítése, másképp nem engedélyezik a működést.

Nagydobrony, Nagybereg, Péterfalva és Técső is érintett, itt minden egyes alkalommal, amikor szól a légiriadó, le kell vinni a gyerekeket a pincébe, napjában akár háromszor is.

A diakóniának van egy katasztrófavédelmi központja, ahol vendégszobákat is kialakítottak korábban. A háború kezdete óta ezt szinte folyamatosan menekültek lakják, akik időszakosan hosszabb-rövidebb időt itt töltenek. Az idősek otthona területén létesített krízisközpontban pedig, ahol korábban leányanyák pici gyermekkel kaptak védelmet, most 7–8 menekültcsalád is lakik egyszerre.

„Amikor megnyugodnak a lelkek, próbálnak albérletet találni. De lelki vigaszt is kell nekik adni, az ukrán nyelvű istentiszteletet minden vasárnap délután három órától tartják a beregszászi református templomban” – magyarázza a diakónia vezetője.

Miközben beszélgetünk, Nagy Béla telefonja többször is megszólal: van, aki épp pénzadomány felajánlása miatt hívja, egy másik esetben pedig az idősek otthonában akad meg a generátor által biztosított energiaszolgáltatás. Mindezek után rám néz, és azt mondja: „Szeretnénk kisebb fatüzelésű kályhákat vásárolni, hogy az itthon maradt egyedülálló időseknek, kisgyerekes családoknak meleget biztosíthassunk otthonaikban.” Minden felajánlásnak örülnek, legyen az élelmiszer, ruhanemű, gyógyászati eszköz vagy gyógyszer, de a pénzadományok a leghasznosabbak.

Kép

Fotó: KRE Diakóniai Osztálya

Az ünnepek extra terhelést jelentettek

Urunk születésének ünnepe különleges időszak a diakónia életében is, csaknem másfél hónappal korábban elkezdődött rá a készülődés. A munkatársak erő felett dolgoztak, hiszen nincsenek elegen. Majd ötezer tartósélelmiszer-csomagot állítottak össze, amelyeket karácsony előtt hordtak szét a rászorulóknak, ahogy nagyon sok kenyeret is. „Sajnos egyre több a rászoruló, legyen magyar vagy ukrán, minden adománynak helyet találunk – jegyzi meg a főgondnok gondterhelten. – Nem tudjuk, hogy a háború meddig tart, de nagyon nagy csapás mindenkinek.”

A diakónia háborús területre is küldött segítséget: például Harkivba, Bucsába, Kijev környékére, Herszonba és Lembergbe (Lviv). Többek között élelmiszert, ruhaneműt, takarót, hálózsákot, tisztító- és fertőtlenítőszereket, generátorokat szállítottak.

Amikor rákérdezek, mire lenne szükség, Nagy Béla azonnal mondja, hogy élelmiszer, ruhanemű és tisztítószerek mellett generátorokra és pénzadományra is, amelyből a diakónia a működéshez üzemanyagot vásárolhat.

A belváros utcáin sétálva érezhető: a hangulat megváltozott. Egyre ritkább a magyar szó, az emberek gondterheltek. Kárpátalja szeretete ugyanakkor továbbra is minden tekintetben tükröződik, ez köti oda a szíveket és össze az embereket. A segítségért érzett hála, a csillogás a piciny gyermek és a felnőtt szemében is örömről, köszönetről árulkodik.

2012-ben kötöttetek házasságot, de a vágyott kisbaba nem érkezett meg. Milyen orvosi, biológiai utakon próbáltatok segítséghez jutni?

Betty: Tudtam, hogy nálam elhízás és hormonális okok miatt is probléma van, ezért 2013 szeptemberében elindultam az orvosi kivizsgálások útján, amihez később Géza is csatlakozott. Akkor még csak a Szent János Kórházban volt állami meddőségi központ, jelentkeztünk. Tisztán emlékszem rá, hogy reggeli időpontra kellett menni, az első alkalommal körülbelül negyven nő állt sorba télvíz idején az épület előtt. Nekem ez megdöbbentően futószalag-, üzemsorszerű érzés volt. Ettől függetlenül végigcsináltuk a vizsgálatokat. Leginkább nálam találtak gondot, és az volt az orvos tanácsa, hogy adjak le negyven kilót, s jelentkezzem újra. Hiába jeleztem, hogy nem biztos, hogy csak a súlyommal van probléma, azt mondta, ő most ezzel nem tud mit kezdeni, akkor jelentkezzem, ha lefogytam.

Várakoztunk, teltek az évek, s persze jöttek a barátoktól is a tanácsok: ismerős orvost, kivizsgálásokat ajánlottak. Ezeket is végigjártuk egy magánkórházban, ahol már emberi módon bántak velünk. Nálam találtak egészségügyi eltérést, meg is műtöttek 37 évesen, s két év elteltével újra. Három kivizsgáláson és két műtéten estünk át, de megoldás nem született. Belefáradtunk az állandó orvosi kivizsgálásokba, ahol nem emberként, hanem eszközként tekintettek ránk. Mi azt éltük meg, hogy nem foglalkoztak velünk betegként. Amikor tíz kilóval nehezebb voltam, rendszeres volt a ciklusom, de miután lefogytam, megszűnt. A súlycsökkenés mellett ebben esetleg betegség (inzulinrezisztencia, pajzsmirigy-alulműködés) is közrejátszhatott, de ezekkel szerintem nem törődtek eléggé.

Géza: Nálam komoly bajt nem találtak, annyit mondtak, hogy a spermamennyiség nem megfelelő, s mindenképp az inszemináció és a lombik irányába akartak tolni.

Kimondták, hogy meddő pár vagytok?

Betty: A diagnózisban a papírokon szerepelt, de a szemünkbe sohasem mondta senki. Próbáltak a mesterséges megtermékenyítés és a lombik felé terelni, azt viszont mereven elutasítottuk.

Miért?

Géza: Mindketten hívő katolikusok vagyunk. A katolikus egyház tanítása szerint megkérdőjelezhető az eljárás, és szerintem nem megkerülni, hanem megoldani kellene a problémát. Előttem van egy kép: a kórházban olvastam valamelyik gyógyszercég plakátját, és úgy éreztem, mint a Kóla, puska, sültkrumpli című filmben, mintha valami terméket akarnának nekem eladni, aminek erősen megkérdőjelezhető a hasznossága. Én úgy láttam, hogy nem meggyógyítani akartak, hanem eredményt felmutatni. Hiába mondtam az orvosnak, hogy komolyan veszem a vallásomat, nekem nem mindegy, az egyháznak erről mi az álláspontja.

A kezelés végén úgy fogalmazott: „nyugodtan lehet inszeminációban gondolkodni, hát ki fogja azt számonkérni?” Vagy elfelejtette, vagy nem értette, amit mondtam neki.

Egyes orvosokban van egy furcsa hozzáállás.

Ők a tudományt képviselik.

Géza: Igen, de a tudománynál vannak fontosabb dolgok, legalábbis szerintem.

Ha az orvosi utakban nem bíztatok már, milyen egyéb lehetőségek felé nyitottatok?

Betty: Kétszer vettünk részt Mátraverebély–Szentkúton gyermekre vágyók lelkigyakorlatán. Ezen kívül az Országúti Ferences Plébánián egy gyermekre vágyó kis közösség alkalmaira is elmentünk. Nagyon megérintett minket az a megközelítés, amelyet a lelkigyakorlaton hallottunk, például a bioetikáról. Ott került először szóba az örökbefogadás. Korábban nekem voltak ezzel szemben fenntartásaim, szociális területen, hajléktalanellátásban dolgoztam ugyanis, és nehezen tudtam megbarátkozni azzal, hogy egy pszichológus mond arról véleményt, hogy alkalmasak vagyunk-e szülőnek. Hiszen, ha valaki természetes úton próbál gyermeket vállalni, akkor semmilyen pszichológus nincs a képben, őt nem vizsgálják, hogy alkalmas-e.

Elkezdtem mentálhigiénés tanácsadásra járni, majd sikeresen diétáztam. Ezután találtunk rá az Anna–Joachim programra 2020 tavaszán. Egy egyházi levelezőlistán jött szembe velünk a lehetőség, s rögtön átküldtem Gézának.

Tabu ma beszélni a meddőségről?

Betty: Nekünk nem, de a társadalom többségének abszolút. Géza szülei több mint 12 évet vártak őrá, ezért nekünk ez nem volt meglepő. De azért jöttek a megjegyzések az ismerősöktől, ajánlottak természetgyógyászt, javasolták a bükki füvesember, Szabó Gyuri bácsi – nyugodjék békében – babaváró teakeverékét. Volt egy kolléganőm, aki azzal piszkált, miért nem megyek én is lombikprogramra, nincs semmi vesztenivalónk.

Emlékeztek az első Anna–Joachim alkalmatokra?

Betty: Akkor tört ki a Covid-járvány, lezárták a határokat, az egyik házaspár nem is tudott eljönni Erdélyből.

Az ott alakult közösség tagjai mind gyermekre vártak, mindenki hasonló utakat járt be, és ez egy pozitív megerősítés volt arról, hogy nem vagyunk egyedül.

Utazol a buszon, és lehet, hogy melletted még négy másik fiatal nő, fiatal pár is meddőséggel küzd. Róluk ezt ott nem tudod, de a program lehetőséget ad, hogy találkozz hasonló sorsú emberekkel, tanácsokat adhassatok egymásnak.

Géza: Én először nem is értettem, mi ez az egész, mire számítsak, de mindenki azonnal közvetlen volt. Megtapasztaltam, hogy mások is pont ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nem kellett magyarázni egymásnak, mit érzünk, mert mindenki pontosan tudta. Láttam, hogy a feleségem mennyit szenved. Ha egy nőnek évekig nem lehet gyermeke, és nagyon vágyik rá, az első totyogó gyerektől elsírja magát, aki szembejön vele az utcán. Láttam, hogy nem csak Bettynél van ez így.

Barátságok is kialakultak?

Betty: Három-négy párral tartjuk a kapcsolatot. Öt pár vett részt a hétvégéken, és most már négyen gyermeket nevelünk.

(A kislány, Panni itt már jelzi, hogy ideje lenne vele is foglalkozni, így egy időre az anyukájával ketten folytatjuk a beszélgetést – a szerk.)

Korábbi interjúnkban a program szakmai vezetője hangsúlyozta, hogy nem ígérnek gyermeket. De a legtöbb pár mégiscsak azért jelentkezik, mert gyermeket szeretne. Ti milyen céllal kezdtetek bele a hétvégékbe? És kiknek ajánlanád a programot?

Betty: Megnyugvást kerestünk. Ezen felül plusz volt, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor mégiscsak legyen saját gyermekünk. Párkonzultációra és egyéni konzultációra, csoportfoglalkozásokra is volt lehetőségünk, és abszolút nyertesként zártuk a négyalkalmas hétvégesorozatot.

Minden meddőséggel küzdő párnak tanácsolom, hogy ne vesztegessék az időt, mert nagyon gyorsan telnek az évek. Kérjenek segítséget, akár orvosit, pszichológiait, mentálhigiénést, vagy éppen az Anna–Joachim programét. Menjenek el, próbálják ki.

Ott voltunk ősszel az Anna–Joachim konferencián, ahol egy kerekasztal-beszélgetés részesei lehettünk, s ott arról is szó volt, hogy ha egy nőnek fájdalmas a menstruációja, az nem normális, azzal kezdeni kell valamit, mert például endometriózis állhat a háttérben. Szintén a közelmúltban vettünk részt az első Anna–Joachim szülői találkozón, ahol már a gyermeknevelés volt a központban.

Kép

Géza és Betty Pannival – Fotó: Zsu-photo

Nem titok, hogy már hárman vagytok a családban, az interjú alatt a háttérben szaladgál, játszik a kislányotok, Anna Sára. Hogyan érkezett hozzátok?

Betty: Igazából mi már az Anna–Joachim program előtt elindítottuk az örökbefogadási folyamatot, és várakoztunk. 2020 júniusában találkoztunk a program résztvevőivel utoljára, és szeptember 5-én tudtuk meg, hogy Panni érkezik, október 22-én született. A programvezetők is csak akkor tudták meg, hogy van Panni, amikor már itthon volt velünk. Ha valaki olvassa majd ezt az interjút, meg fog lepődni, mert az örökbefogadási határozattól számítva mi csak egy évet és egy hónapot vártunk rá, ami nagyon-nagyon jónak számít, általában 5–8 év a várakozás. Mi magánutas örökbefogadók vagyunk.

Ez mit jelent?

Betty: Az édesanya kifejezetten a mi javunkra mondott le Panniról, nekünk ajándékozta őt. Egy ismerősünkön keresztül találkozhattunk vele, és a Fészek Alapítvány közvetítésével került sor az örökbefogadásra.

Nyílt örökbefogadás történt, vagyis az életetek része a kislány vér szerinti édesanyja?

Betty: Panni életének a része.

Van egy élettörténeti könyve, abban szerepel az ő vér szerinti anyukájáról egy fotó. Fogunk is mesélni neki róla és a testvéreiről is, mert vannak féltestvérei. Őket is meg fogjuk neki mutatni, hiszen így lesz teljes a történet számára.

Milyen érzés ilyen hosszú, több mint nyolc évnyi várakozás után szülővé válni?

Betty: Amikor egy-egy ismerősünk mondta, hogy ez milyen nehéz, akkor én mindig azt gondoltam, tartsunk majd ott, és meg fogjuk oldani. Ketten mindent megoldunk.

Panni áldott jó gyermek. Két éve és egy hónapja szinte végigalusszuk az éjszakákat, jól eszik, alszik és fejlődik. Minden nagyon szép, ahogy a tankönyvben meg van írva, viszont a családjaink messze élnek: én békéscsabai vagyok, Géza győri, és idősek a szüleink. Nincsen Budapesten olyan segítőnk, akire rá lehetne egy kis időre bízni a kislányt, ez az egyetlen nehézségünk.
Ugyanakkor az egy hirtelen váltás volt, hogy tegnap még dolgozó ember voltam, holnaptól meg gyesre megyek. Másfél hónapunk volt felkészülni a gyermekáldásra, és ez mindig kétélű dolog, mert az utolsó pillanatig azt lehet mondani, hogy akkor mégsem. Miután hazahoztuk a kórházból, még hat hétig meggondolhatta volna magát a vér szerinti anya.

A hat hét utolsó napjáról milyen emlékeket őriztek?

Betty: Nemrég ünnepeltük ennek a pillanatnak a kétéves évfordulóját. 2020. december 7-e nagyon izgalmas nap volt, azon a csütörtökön jelentkezett a szülőanya. Nagyon izgultam, hogy biztos a gyámhivatalnál is jelentkezni fog, de nem így történt. Visszagondolva ő nagyon tudatos volt, de ettől még a bizonytalanság bennünk munkált.

Géza: Mi azóta is népszerűsítjük az örökbefogadást, hiszen ez is egy lehetőség.

Lesz Panninak testvére?

Betty: Igen, szeretnénk még egy gyermeket örökbe fogadni, most a jogerős határozatra várunk. Mindketten nagycsaládban nőttünk fel, s tudjuk: a testvér jó dolog. Nagyon szeretnénk, hogy Panninak is legyen, úgyhogy küzdünk érte.

Azt írod a közösségi oldaladon: „Engem a hímzés mentett meg.” Milyen értelemben?

Szinte szó szerint. Öt évvel ezelőtt éppen újra a szüleimnél laktam az egészségügyi problémáim miatt, mert annyira sok bajom volt, hogy abba kellett hagynom az egyetemet és a gyakornoki munkámat is. Ételérzékenységeim voltak, hormonális problémákkal küzdöttem. Kétóránként ettem, mert folyamatosan rosszul voltam, éjszaka is kétóránként ébredtem ugyanezzel a gonddal, kiszáradva. Szinte minden étkezés után leesett a cukrom, az orvosoknak pedig fogalmuk sem volt, mi zajlik a testemben. A kalóriatöbblet miatt 22 kilót híztam. 100 métert alig tudtam sétálni, nemhogy sportolni vagy bulizni menni. A fiatal egyetemisták életének, azt hittem, örökre búcsút inthetek. Közben motoszkált bennem, hogy lelki eredetű a betegségem, és lehet, hogy a szorongás generálja. Elkezdtem nagyon figyelni az étkezésekre, szinte alig volt étel, amit fogyaszthattam, aztán kezdett kirajzolódni, hogy valószínűleg az orvostudományt is megosztó mellékvese-kimerülésben szenvedek. A szervezetem nem tudott mit kezdeni a kortizol nevű stresszhormonnal, estére annyira leesett a kortizolszintem, hogy nem elálmosodtam, hanem rosszul lettem.

Nem elég, hogy az ember szörnyen érzi magát egy betegség miatt, de ha az orvosok sem tudnak segíteni rajta, vagy komolyan sem veszik, azt embert próbáló lehet feldolgozni.

Nekem azt kellett megtanulnom ebben a folyamatban, hogy csak magamra számíthatok, és bíznom kell az érzéseimben.

Amikor már mindent kikutattam, millió cikket elolvastam a betegségemről, akkor kezdtem elfogadni, hogy nem fogok egy konkrét választ találni – eljutottam, ameddig eljutottam. Emlékszem, otthon ültem, és éppen a régi életem szavai jutottak az eszembe: „diszkó, bal elöl, többiek?, kivagyok, megmegyek, ok csá”. Valamit szerettem volna csinálni a kezeimmel, kreatívkodni, hát gondoltam, felhímzem ezeket egy pólóra.

Kép

Fotó: Albert Alianna

Korábban már hímeztél, vagy hogy jutott éppen ez az eszedbe?

Gimiben hímeztem utoljára, de közel állt hozzám a kreativitásnak ez a formája: képi, szöveges önkifejezésként gondoltam rá. Az első hímzéssel ellátott pólókat a barátaim kapták, és annyira tetszett nekik, hogy kitették az Instagramra, engem pedig ennek hatására elkezdtek követni az emberek. Nagyon izgatottá váltam, egyre csak jöttek a rendelések, nekem pedig ki kellett találnom a logisztikát, és vállalkozást kellett alapítanom. Egyrészt lekötötték az agyam ezek a folyamatok, és a hímzés pozitív hatásai nagyon sokat segítettek a gyógyulásomban.

Miben látod a hímzés erejét? Mitől képes gyógyítóvá válni?

Azonnal van eredménye, elégedettségérzést ad, hogy elkészül egy munka, hogy befejeztem. Teljesen a jelenbe viszi az embert.

Én sem azon gondolkoztam közben, hogy mi lehet a bajom, hanem néztem, hogy hova kell varrnom a következő egy-két-három öltést. Meditációs hatása is van, és a kreativitás is szárnyalhat közben.

Akkor neked most ez a foglalkozásod? Valahol mindenki erre vágyik, hogy azzal foglalkozzon, ami belőle jön, ami a hobbija. Ilyenkor igaz az, hogy a munka nem munka?

(nevet) Nem igaz, de elkerülhetetlen volt szerintem, hogy előbb-utóbb munkává váljon. Két évem úgy telt, hogy heti hét nap minden percem csak a gyártásból, csomagolásból, vasalásból állt. Ezért is diverzifikáltam – a kiégést megelőzendő – a tevékenységeimet: ma már tartok workshopokat, rendeléseim is vannak, vásárokra is járok, egyensúlyban van minden szegmens.

A népi hímzés nagy hagyományokkal rendelkezik Magyarországon. Te hogyan viszonyulsz a tiednél jóval díszesebb mintákhoz?

Bevallom, nem annyira foglalkoztam a hímzés hagyományaival, mert engem jobban érdekel, hogy mire képes a hímzés mint modern önkifejezés, hiszen annak idején a népies mintákat is ez az önkifejezés ihlette. Én inkább a mindful hímzéssel foglalkoztam, amelynek szintén régi hagyománya van, még ha akkor nyilvánvalóan nem így hívták is: de amikor az asszonyok összeültek és együtt hímeztek, az lehet, hogy felért egy mai csoportterápiával.

Olvastam róla, hogy az 1800-as években Franciaország, Ausztrália és Anglia kórházaiban a katonákat hímeztették a poszttraumás stresszzavar kezelése keretében.

És a te workshopjaidon vannak férfi résztvevők?

A fesztiválos hímző workshopjaimon és a céges csapatépítőkön szép számmal megfordulnak férfiak is.

Milyen visszajelzések érkeznek tőlük?

Nagyon tetszik nekik általában, kellemesen csalódnak, azt mondják, nem gondolták volna, hogy ilyen jó lesz, és ennyire kikapcsolja őket. A legjobb, hogy néha azt veszem észre, precízebbek, mint a lányok, annyira igyekeznek jó helyre szúrni a tűt. Sokszor, amikor megkérdezem a workshopok résztvevőit, hogy mire számítottak, azt mondják: azt hitték, nehezebb lesz. De sok visszajelzés jön arról is, milyen jó, hogy élőben mutatom meg, és figyelmeztetem őket, hol húzzák meg jobban a szálat. A hímző női körön, ami más, mint a workshop, mert nem a termék elkészítésén, hanem az együttléten, egy-egy téma feldolgozásán van a hangsúly, próbálom őket arra sarkallni, hogy ahelyett, hogy úgy állnának hozzá, hogy én megmutatok nekik valamit, legyen inkább freestyle hímzés: ne szégyelld, hogy nem tudod, hogyan kell, próbálkozz bátran, és jöjj rá magad! Hiszen annak idején is tapasztalat útján alakult ki a hímzés, nem elméleti tudományról van szó. Fontosnak tartom, hogy minél kevesebb szégyenérzet legyen az életünkben, a hímző női kör pedig kiváló terep ennek gyakorlására.

Kép

Fankapanka egy hímző workshopja résztvevőivel – Fotó: Albert Alianna

Voltál már gyermekotthonokban is hímzést tanítani. Az ottani fiataloknak mit tud adni ez a tevékenység?

Amikor legelőször találkoztam ezekkel a gyerekekkel, fiatalokkal, akkor tudatosodott bennem, hogy én nem szoktam olyan gyerekekkel találkozni, akik kevesebb törődést kaptak nálam, mert nem a saját családjukban nőttek fel. Hihetetlen érzés látni az arcukon, hogy mennyire örülnek, hogy újat tanulhatnak!

És képzeld, mindenki a tesójának vagy egy barátjának ajándékba alkotott, tehát nem magának tette el a táskát vagy pólót, hanem rögtön adni szerettek volna.

Most karácsony előtt is elmentem a Kompánia Alapítványhoz, ahol hátrányos helyzetű gyermekek napközijében tartottam workshopot.

Amikor elkezdtél oktatni, nem volt benned az a félelem, hogy ha megtanítod a hímzési technikáját olyan pólóknak, amilyeneket te árulsz, akkor nem fogják megvenni a termékeidet?

Ezen már túl vagyok, szerintem aki ilyen márkát akart csinálni, az az elmúlt években megcsinálta. Nekem már nem is a pólógyártás a fő tevékenységem, hanem a workshop mellett egyre népszerűbbek a hímzőcsomagok is, amikből bárki otthon meg tudja hímezni a maga pólóját vagy vászontáskáját. Ez azoknak segítség, akik képesnek érzik rá magukat, de azt sem tudják, hogy fogjanak hozzá, hol szerezzék be a jó minőségű alapanyagokat.

Kép

Fotó: Albert Alianna

Ahogy beszélgetünk, azt érzem, te nem is egy hímzőlány vagy, hanem egy alkotó, aki utat és formát keres az önkifejezésre.

Ez a téma nagy belső konfliktusként élt bennem sokáig, nem tudtam, az emberek ezt vajon észreveszik-e. Ahogy felnőttem, valóban alkotónak, művésznek kezdtem gondolni magam, akinek eddig a hímzés volt az eszköze, de érzi a szelét annak, hogy ha új gondolatok jönnek, másfelé is nyit. Az indulásom előtt megtanultam a betegségeimből, hogy a legnagyobb stressz, ha nem lehetsz önmagad, ha identitáskrízisben vagy. Ha annak idején gazdasági informatikusként bele mertem fogni egy hímzésre épülő vállalkozásba, akkor reméljük, a jövőben is képes leszek ennél azért talán már csak kevésbé meredekebb váltásokra is.

Tanulni utált, olvasni szeretett

Anyagi javakban Bogart gyerekként sem szenvedett hiányt, miután édesapja – a rossz nyelvek szerint ópiumfüggő – szívsebész, édesanyja jól kereső illusztrátor, egy divatlap művészeti vezetője volt. A család részben holland (ez tükröződik a nevükben is), részben angol-walesi gyökerekkel bírt, Bogart Diana hercegnővel is távoli rokonságban állt. Édesanyjával a kapcsolata ellentmondásos volt: maga mondta, hogy sosem szerette, inkább csodálta az anyját, aki modellként is alkalmazta a fiút – a pózolásokért osztálytársai gyakran ki is gúnyolták –, ám ugyanolyan érzelemmentesen viszonyult hozzá, mint a két húgához. Sosem ölelte vagy puszilta meg őket, legjobb esetben is csak a vállukat veregette, nem csoda, hogy a gyerekek „anya” helyett a keresztnevén, azaz Maudnak szólították.

Humphrey-t neves iskolákba járatták a szülei, ám mogorva diáknak bizonyult, aki nem mutatott érdeklődést a tanulás iránt. A bentlakásos iskolából, ahová családi kapcsolat révén jutott be, ki is zárták, ennek okairól több verziót hallani: az egyik szerint italozását, dohányzását és a személyzethez intézett beszólásait nem nézték jó szemmel, egy másik szerint egyszer az igazgatót is belökte az egyetemi tóba, egy harmadik pedig azt feltételezi, hogy apja vette ki az intézményből, mert egyre romlottak a jegyei. Ugyanakkor lelkesen olvasott, barátainak Platónt, Shakespeare-t idézett.

Apja később súlyos adósságot felhalmozva hunyt el, amit Bogart kifizetett, a tőle örökölt aranygyűrűt pedig számos filmjében viselte. A halálos ágya mellett állva azt is elmondta neki, mennyire szereti.

Haditengerészből lett hollywoodi „gengszter”

Fiatal felnőttként a haditengerészethez csatlakozott, és az első világháború idején egy hadihajón szolgált kormányosként az Atlanti-óceánon. Egy anekdota szerint itt szerezte azt a szexepilszerű sérülést a felső ajkán, amely miatt a filmjeiben csak az alsó ajkával tudott mosolyogni. Állítólag egy fogoly, akit kísért, tüzet kért tőle, s amikor adott volna neki, az a bilincsével arcon ütötte úgy, hogy Bogartnak felszakadt az ajka, mégis a menekülő férfi után eredt, megfogta és eljuttatta a börtönbe. A sebész azonban, aki összevarrta a sebet, nem végzett jó munkát, így lett a színész védjegye ez a testi hiba. Mások szerint ezt a hollywoodi stúdiók találták ki, valójában születési rendellenességről volt szó, amit az is alátámaszt, hogy Bogart fia, Stephen is örökölt valami hasonlót (Humphrey pedig egyszer gyerekkori balesetet emlegetett a sérülés kapcsán). A haditengerészet mindenesetre annyira bejött neki, hogy a második világháború idején újra jelentkezett, de az életkora miatt elutasították.

Karrierje a New York-i Broadway után teljesedett ki Hollywoodban, ahol fontos ismeretségeket kötött, összebarátkozott például Spencer Tracy-vel, aki ráragasztotta a „Bogie” becenevet. A filmes áttörést az 1936-os Megkövült erdő című mozi hozta el neki, amelyben egy szökött gyilkos karakterét bízták rá, pedig korábbi színpadi szerepeiben csak „fehér nadrágban, teniszütővel a kezében” látták.

Bogart olyan hálás volt a lehetőségért, hogy 1952-ben egyetlen lányát, Leslie Howard Bogartot is a filmbéli partneréről nevezte el, aki ragaszkodott hozzá, hogy Bogart játssza mellette a banditát.

Kép

Bogart a Casablanca egy jelenetében – Forrás: Wikipédia

A következő négy évben pedig 28 filmben alakított – általában gengsztereket. Ezekben az években alakult ki filmes személyisége: a sebzett, cinikus, de vakmerő és vonzó, önmagát is kigúnyoló magányos hős, aki a korrupt világban a saját becsületkódexe szerint él.

Humphrey Bogart és a nők

A magánéletben nem volt magányos, rendre színésznők mellett kötött ki. Helen Menkennel másfél, Mary Philips-szel tíz évig élt – csendes – házasságban. 1938-ban azonban elvette Mayo Methot-t, aki józanul barátságos nő volt, de részegen paranoiás és agresszív. Amikor ivott, növényeket, edényeket és más tárgyakat vágott Bogarthoz, de volt, hogy késsel szúrta meg, vagy felgyújtotta az otthonukat. A sajtó „a harcoló Bogartoknak” nevezte őket, barátjuk, Julius Epstein szerint „A Bogart–Methot házasság a polgárháború folytatása volt”.

Bogart mindenesetre ragaszkodott a „tűzhöz”, azt mondta egyszer, hogy két centet nem adna egy indulat nélküli nőért.

Egyik kollégája szerint a már említett Leslie Howardon kívül senki sem tett hozzá annyit Humphrey sikeréhez, mint harmadik felesége.

Kép

Humphrey Bogart és Mayo Methot – Forrás: Wikipédia

Methot a Casablanca (1942) forgatásakor heves féltékenységi rohamokban tört ki, Bogart ugyanis – az 1941-es A máltai sólyom után, amely munkájával kivételesen ő maga is elégedett volt – először kapott főszerepet romantikus filmben. Addig ezeket azért tartotta unalmasnak, mert „minek izgulni azon, hogy ki kapja meg a végén a lányt, amikor úgyis azé a színészé lesz, akinek a legmagasabb a gázsija”. A Casablancában Ingrid Bergman volt a partnere – és párja féltékenységének alanya –, akivel pedig a forgatáson kívül alig beszéltek egymással. Bergman később azt mondta Bogartról: „Megcsókoltam, de sosem ismertem”. Hogy Bogart ne tűnjön a színésznőnél alacsonyabbnak, alátéteket szereltek a cipőjére, amelyek több mint tíz centit magasítottak rajta. A Casablanca elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de Bogartot „csak” jelölték a legjobb férfi főszereplőnek. Kedvese féltékenysége pedig akkor nyert alapot, amikor a férfi 1944-ben megismerte a nála 25 évvel fiatalabb (akkor 19 éves) Lauren Bacallt, akivel a Szegények és gazdagok-at forgatták. Előbb mentor–diák viszony alakult ki köztük, majd leveleztek, Bogartot a nő szókimondó őszintesége is megfogta.

1945-ben összeházasodtak, egy fiuk és egy lányuk született. Bogart 49 évesen lett édesapa, de dorbézoló életmódját sosem fékezte le teljesen. Ő alapította a Hollywood’s Rat Pack nevű előadói csoportot is, miután egy hosszú Las Vegas-i buli után, amelyen Frank Sinatrával együtt több más művészbarátja is részt vett, felesége a buli romjai felett sopánkodva így összegzett: „Úgy néztek ki, mint egy átkozott patkányfalka.” A név rajtuk ragadt, és amikor egy újságíró érdeklődött, mi a csoport célja, Bacall így válaszolt: „Sok bourbont inni, és későig ébren maradni.” Férjének addigra saját produkciós cége volt – a jachtjáról Santanának nevezte el –, és már bezsebelte a megérdemelt Oscar-díját az 1951-es Afrika királynőjéért, amelyben Katherine Hepburnnel játszott együtt.

Kép

A Bogart család 1951-ben – Forrás: Proimedia

Bogart azt mesélte Hepburn kemény karakteréről, hogy amikor az operatőr meglátta reggel egyedül lépkedni a dzsungelben, azt gondolta: „Isten segítse a dzsungelt!”

A férfinak az elnyert Oscarról is sajátos véleménye volt: „Az egyetlen őszinte módja annak, hogy megtaláljuk a legjobb színészt, ha hagyjuk, hogy mindenki eljátssza Hamletet. […] Persze így elég vicces Hamleteket kapnánk.”

Érdekességek Bogie-ról
Orson Welles szerint a Casablanca forgatása közben arról panaszkodott, hogy ez volt a legrosszabb film, amelyben szerepelt.
A Csillag születik 1937-es változatát minden karácsonykor (vagyis a születésnapján) megnézte és végigsírta. Hogy miért? „Mert sokkal többet vártam magamtól, és azt soha nem fogom megkapni” – árulta el a film főhősére is utalva.
Kolléganője, Louise Brooks szerint Bogartnak az emberektől elszigetelődő személyiségét a Magányos helyen (1950) című filmben játszott karaktere testesítette meg a legjobban.
Richard Burton-nek bevallotta: szeretett volna egy Shakespeare-darabban szerepelni a színpadon, de a közönség a keményfickó-imidzse miatt szerinte nem vette volna komolyan egy ilyen szerepben.
Kedvenc éttermében, a Romanoff's-ban szokása volt eltűnni a vele interjút készítő újságíró elől, amikor már a számlát hozták, noha eredetileg ő hívta meg a kérdezőt egy vacsorára és egy italra.
Kiváló sakkozó volt, 50 centért hívta ki az embereket és 1 dollárt nyert tőlük, de naponta akár 40 embert is legyőzött.
Gyakran a saját öltönyét viselte a filmjeiben, a High Sierrában Zero nevű kutyájával játszott együtt.
Ritkán nézte meg a filmjeit, kerülte a premiereket, és a sajtónak is hamis közleményeket adott ki a magánéletéről, csak hogy letudja a kötelező köröket.
Marlon Brandóról így vélekedett: „Az egyik legjobb fiatal színész a szakmában, szerintem nagyszerű lesz, amint kiveszi a krumplit a szájából”.
Ő maga az ajka hibája miatt majdnem el sem indulhatott a pályán, kezdetben a stúdiók ezt kizáró tényezőként kezelték.

Karakteresre itta és füstölte magát

Az is érdekes, hogy az Afrika királynője forgatására a felesége is vele tartott több mint négy hónapra Afrikába. Bacall szakácsnőként, nővérként és mosónőként segítette férjét, aki erre így emlékezett: „Nem tudom, mit csináltunk volna nélküle. Afrika mélyén dörzsölte az alsóneműimet.” A színészek közül mindenki vérhasban szenvedett, kivéve Bogartot és a rendező John Hustont, akik konzerven és alkoholon éltek. „Csak sült babot, konzervspárgát és skót whiskyt fogyasztottam. Valahányszor egy légy megharapta Hustont vagy engem, holtan zuhant le” – mesélte. Nem véletlenül mondta egyszer azt is magáról: „Nem vagyok jóképű. […] Amim van, az a karakteres arcom. Rettenetesen sok késő estébe és ivásba került, hogy így nézzen ki.” Nem is szerette, ha a ráncait a képeken retusálják. Azt gondolta, az a baj a világgal, hogy mindenki egy (vagy több) pohárral kevesebbet iszik, mint kellene.

Bogartban az életmódja – kedvenc cigarettájából, a Chesterfieldből például napi két dobozzal szívott – sajnos nyomott hagyott: 1956-ban nyelőcsőrákot diagnosztizáltak nála. Többször is megoperálták, de visszafordítani nem tudták a folyamatot.

Betegen megtapasztalhatta, mennyien tisztelik, szeretik: amikor kiderült a baj, az őt személyesen alig ismerő John Wayne és Fred Astaire nyomban virágot és jókívánságokat küldtek neki, de mások mellett Katharine Hepburn, Spencer Tracy, Marilyn Monroe, Judy Garland, Clark Gable, Bette Davis, Frank Sinatra, Billy Wilder, Dean Martin és Kirk Douglas is meglátogatta.

20 nappal az 57. születésnapja után aludt el végleg, a temetésén Bach és Debussy muzsikája szólt. Holywood legnagyobbjai tisztelegtek a sírjánál, noha ő a temetéstől is ódzkodott: „Utálom, mert nem arról a fickóról szól, aki meghalt, hanem az életben maradókról”, vélte. Barátja, Spencer Tracy a zaklatottságtól képtelen volt elmondani a gyászbeszédét, végül John Huston beszélt helyette. Szeretett felesége, Lauren Bacall a koporsójába egy kicsi aranysípot helyezett emlékül.

Humphrey Bogart emlékezete
Barátja, Joe Hyams újságíró Bogie: The Definitive Biography of Humphrey Bogart címmel írt róla életrajzi könyvet 1966-ban.
Fia, Stephen H. Bogart 1996-ban a Bogart: In Search of My Father című könyvvel emlékezett rá.
Ő és felesége ikonikus párként megjelennek Bertie Higgins Key Largo, a Bon Jovi Captain Crash and the Beauty Queen of Mars és Suzanne Vega Freeze Tag című dalának szövegében.
A Játszd újra, Sam (1972) című filmben Jerry Lacy, a Bogie-ban (1980) Kevin O’Connor alakítja őt.
Hallsteadben, Pennsylvaniában utcát neveztek el róla, New York City-ben pedig az utca egy részét, amelyben felnőtt, átnevezték Humphrey Bogart Place-re, és egykori házukra emléktáblát helyeztek.
A Thomasville Furniture bútorcég klasszikus bútorokból álló sorozata, a The Bogart Collection is az ő filmjeiből merített ihletet.

Források:
https://www.imdb.com/name/nm0000007/bio?ref_=nm_dyk_trv#trivia
https://en.wikipedia.org/wiki/Humphrey_Bogart
https://humphreybogart.com/

– Biztos? Bármilyen használtat elfogadnék így 31-én, higgye el. Ha nem kapok, nekem éjfélkor annyi. Könyörgöm, adjon valamit! 
– Nem ön az egyetlen, aki ma akar évet venni. Elfogyott az összes, sajnálom. 
– Ne szívasson már! Az se baj, ha beteg, vagy ha nincs benne az új kocsi. Csak van még egy, ami nem kellett senkinek, mert az átlagnál hidegebb a júniusa. 
– Semmilyen évünk sincsen. 
– És fű alatt? Okosba? Vegye el ezt, és nézzen nekem valamit a pult alól, tudom én, hogy megy ez. 
– Kifogytunk az évekből. Viszont ha adni akar egyet, azt elfogadjuk. 
– Én? Hogy adnék, ha nekem sincsen? 
– Adja oda a jövő évét. Valami közérdekű célra. 
– Nem érti, hogy nincs több évem? Azért akarok vásárolni. Pénzem van, csak időm nincsen. 
– Az új szabályozás szerint már nem csak venni lehet. Élhet még egy évet, ha odaadja. 
– Nem értem. Ha egy évig megfeledkezem magamról, akkor is élni fogok? 
– Méghozzá jobban élni. Tudományosan bizonyított, hogy akik odaadják az évüket, jobban érzik magukat, mint akik megvásárolják. 
– De mi lesz a terveimmel? A házammal? A kocsimmal? És mit kell majd csinálnom? 
– Azok megvárják, ne féljen.

Olyan tevékenységet kell folytatnia, ami más emberek érdekében történik. Ki is találhatja, mi legyen az, de vannak választható kategóriák: önkéntesség, gyereknevelés, takarítás, segítő szakmák. 
– Egy teljes évig? Nem hosszú az? Ráadásul ingyen? 
– Cserébe élhet. Nem elég ez? 

– Mit képzel? Hogy elfeledkezem az ügyeimről egyetlen rövid kis évecskéért? 
– Találna magának új ügyeket. 
– Azt hiszi, hogy szorult helyzetem miatt belezsarohat a hülyeségbe? Ez tuti valami átverés amúgy, fogadni mernék, hogy csak nyerészkednek. Mennyibe kerül odaadni egy évet? 
– Épp ez a legjobb benne, ugyanis ez teljesen ingyen történik. 
– Na persze! Ebből is látszik, hogy átverés. Köszönöm, viszlát, megoldom máshogy! 
– Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Boldog új évet kívánok!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

A közösségi médiában elterjedt egy történet az afrikai himba törzsről, miszerint a himba nők a gyermekük fogantatása előtt leülnek egy fa alá, és várják, hogy meghallják a születendő gyermekük lelkének a dallamát, amit aztán megtanítanak a baba apjának és mindenkinek a faluban, hogy ez az ének végigkísérhesse a születendő gyermeket egész életében. Később a himba törzs szakértői cáfolták ezt, a legenda mégis fennmaradt, mert szép gondolat, hogy egy dallam kíséri a gyermeket a fogantatása pillanatától. A te kisfiadnak van saját dala, amelyet sokat hallott a várandósság alatt és a szülés után?

Áron már a pocakomban is rengeteg muzsikát hallott, hiszen otthon is sokat énekelek, és a próbákon, koncerteken velem együtt ő is részt vett. Amit kifejezetten az ő születéséhez tudok kötni, és amit sokat dúdoltam a várandósság alatt, az két énekelt vers. Dalt írtam Kányádi Sándor Madáretető, és József Attila Csendes kévébe című verséhez, és amíg Áront vártam, volt egy kis szertartásom. Egy finom, illóolajos krémmel bekentem a hasam, elénekeltem a Csendes kévébe című dalt, és sansulával kísértem magam.

Szinte már közhely, hogy a magzatra milyen jó hatással van a zene, főként a komolyzene. Mit gondolsz, milyen hatást gyakorolt a kisfiadra, hogy testközelből tapasztalhatta meg a te zenéd rezgéseit?

Ő beleszületett a zenébe. Kicsi babaként is a hátamon, a karomban vagy a hasamra kötve vett részt a próbákon, eleinte a koncertekre is vittem magammal. Gyakran hallgatunk zenét, egy-egy albumot hónapokig, akár százszor is meghallgatunk. Kicsit később mutatkozik majd meg, hogy milyen hatást gyakorolt Áronra a sok zene, ami a fogantatásától körülveszi. Ami biztos: csodálatosan kapcsolódik másokhoz, nagyon empatikus és figyelmes kisfiú rengeteg életerővel.

Hogyan készültél testileg-lelkileg az anyaságra?

Nagyon hosszú ideig, szinte egész életemben erre a számomra meghatározó szerepre készültem, azonban a várandósságot megelőző tíz évben heti átlag 4-5 alkalommal jógáztam, majd emellett futni kezdtem, s végül a CrossFitbe is belekóstoltam. Sok időt töltöttem a természetben, önismereti kurzusokon vettem részt, zeneterápiás, majd táncterápiás csoportokhoz csatlakoztam. Sarkadi Edit Aviva-oktató női tornaóráit, úgy gondolom, receptre kellene felírni a lányoknak és az asszonyoknak, mert testet-lelket élénkítő, mozgósító ereje a mindennapjaimra is hatással volt. Csémy Noémi kismamajóga óráin is részt vettem – sajnos már csak online formában, de még így is sokat adott hozzá a várandósságomhoz. Még óvónőképző főiskolásként tanultam némi gyermekpszichológiát, pedagógiát, mindig érdekeltek a gyereknevelésről szóló könyvek, cikkek, s bizony ezek hasznomra is válnak, hiszen lassan 20 éve gyerekekkel foglalkozom zenészként.

Az egyik legfontosabb, amit talán ennek a hosszú önismeretszerző útnak köszönhetek, az az, hogy egy picit jobban ismerem a határaimat, és jobban tudom szeretni magam, Áront pedig igyekszem olyannak látni, amilyen valójában.

Rá vagyok kíváncsi, az ő személyiségére, képességeire, ötleteire, érzéseire, gondolataira, nem pedig a rá vetített elképzeléseimre. Úgy gondolom, hogy ha fiatalabb korban szülök, talán ösztönösebb lettem volna a gyermeknevelés terén. De azt tapasztalom, hogy mindkét változatnak megvannak az előnyei és a hátrányai: egy fiatalabb mamának több segítsége van, nagyobb családba születik a kicsi, hiszen még élnek a szülők, esetleg a nagyszülők. Energikusabb, bátrabb és ösztönösebb is. Egy idősebb korban szülő nő pedig több élettapasztalattal, önismerettel, tudással, bölcsességgel, esetleg türelemmel van megáldva, mint egy fiatalabb. Természetesen nem foglalok állást egyik oldalon sem, az én esetemben ez úgy alakult, hogy Áron később érkezett az életembe, és úgy érzem, felkészültem rá, szívemből vártam őt, és jól alakultak a dolgaink.

Szalóki Ági kisfiával – Forrás: Szalóki Ági

A pszichológiai ismeretek otthonokba való beszivárgásának kezdetén már hangsúlyozták a szakemberek, hogy mennyire hasznos az önismeret a konstruktív életvezetés szempontjából. A gyermekvállalás oldaláról az önismeret hogyan segítette a te szülői szerepvállalásodat?

Az, hogy a saját lelki működési mechanizmusaimmal tisztában vagyok, nagyban hozzásegít a fiammal való kapcsolódáshoz. Intuitívabb, tudatosabb és empatikusabb lettem az önismereti műhelymunkák által, így könnyebben tudom értelmezni, amit Áron egyelőre szavak nélkül mond, és teljességében tudom átélni az ő gyermeki létezését, annak minden örömével és kihívásával együtt. Az önismeret nagy szerepet játszott abban is, hogy megismerjem, és megtanuljak együtt élni a saját határaimmal, nem erőltetem magamra a környezet vagy egy külső szemlélő elvárásait. Nagyon fontosnak tartom még, hogy tudom kommunikálni a problémáimat, tudok segítséget kérni, és a gyermekemtől sem várok el olyan dolgokat, amelyeket az életkori sajátosságaiból kifolyólag nem tud teljesíteni.

Egy idő után viszont az önismereti útvesztőben is el lehet tévedni, szerintem az nem lehet cél, sőt hatalmas csapda, ha az ember csak saját magával foglalkozik. Itt is érdemes megtalálni az arany középutat, amely során önmagunkra is tudunk figyelni, de tudjuk ápolni a társas kapcsolatainkat is.

A pszichológiai flotta magával hozott rengeteg szakértőt, hiteles forrást, magbízható ismeretet a szülői magatartás és a gyermeknevelés terén, viszont a farvizén sok önjelölt tanácsadó, közösségimédia-influenszer is úszik, akik gyakran keltik az inkompetencia érzését egy útkereső szülőben. Természetesen a legjobbat akarjuk nyújtani a gyermekeinknek, de elveszve a rengeteg információban, előfordulhat, hogy irányt tévesztünk. Te hogyan vélekedsz erről? Jó, hogy ennyit tudunk?

A rengeteg információ azt a benyomást kelti bennem, mintha kinyitottuk volna Pandora szelencéjét. A számtalan pszichológiai irányzat, az új elméletek és azok ellentéte, igazi kihívást jelent a tudatos szülőknek. Mindennek a megkérdőjelezése, a jelenségek relativizálása, úgy vélem, elvon bennünket a gyakorlattól, terheli az elménket, és gyakran összezavar. Természetesen nem azt mondom, hogy az információ rossz dolog, és hogy ne próbáljuk megérteni a családunk dinamikáját, benne a saját működésünket, mindössze azt állítom, hogy ebben is érdemes az egyensúlyra törekednünk. Fontos, hogy az elméleti tudás megszerzése mellett tudjunk a jelen pillanatra is koncentrálni, és tapasztalni, mert csak így kapcsolódhatunk a gyermekünkkel, reagálhatunk pozitívan az igényeire, és vehetjük észre a saját érzéseinket, reakcióinkat egy helyzettel kapcsolatban. Jó volna, ha nem mindig a szakirodalom irányelvei zsonganának a fejünkben, legyen az csupán egy rugalmas viszonyítási alap, amelyet mindig az aktuális igényeink, helyzetünk figyelembevételével alkalmazunk. Ezzel együtt úgy látom, hogy az évezredes bölcsességek is sajnos kikopóban vannak, amelyek régen generációkon keresztül hagyományozódtak egy családban.

Száz évvel ezelőtt még nem volt szükség szoptatási tanácsadóra, gyerekneveléssel kapcsolatos előadások hallgatására, vagy arra, hogy megmutassák, hogyan kell beosztani az időnket, vagy énekelve, mondókázva ringatni a babát.

A megváltozott életmódunk generálta az új megoldásokat, amelyeket régen a közösségből, a családból megkaptak az anyák és az apák, akik gyermekkoruktól kezdve látták az élet folyását a bölcsőtől a koporsóig. Ma már hatalmas hiányt szenvedünk a tapasztalati úton történő tanulásból, javarészt a szakirodalom marad, a régi tudást pedig újra kell tanítani. Én azt tanácsolom – és én is így teszek –, hogy keressünk egy-két számunkra irányadó, hiteles embert, sajtóorgánumot vagy weboldalt, ahol tiszta forrásból származnak az információk, és ne kapdossunk egyik könyvtől vagy videótartalomtól a másikig, inkább ragaszkodjunk a számunkra elfogadható, saját elveinkkel összeegyeztető forrásokhoz.

Hogyan emlékszel vissza a szülésre?

Huszonöt éve olyan közegbe kerültem, amelyben megismerkedhettem a háborítatlan szülés fogalmával és gyakorlatával, amely nagyon szimpatikus volt számomra. Mivel Áron a Covid-járvány második hullámának a csúcsán született, amikor a szülészetről is be kellett dolgozni a Covid-osztályra, ráadásul a babám farfekvéses volt, az orvosom úgy látta a legbiztonságosabbnak, ha programozott császármetszéssel hozom őt világra. Szerettem volna természetes úton háborítatlan szülést, de el kellett fogadnom, hogy a körülmények nem támogatják az elképzeléseimet, így megbeszéltem a Jóistennel, hogy elengedem a vágyaimat ezzel kapcsolatban, legyen minden úgy, ahogyan ő jónak látja. A kisfiam születése így is katartikus, felemelő, meghatározó, semmihez nem hasonlítható, csodálatos élmény volt.

A karácsonyi felfokozott hangulat milyen hatással volt Áronra? Hogyan készültetek az ünnepekre?

Mindig nagyon odafigyelek arra, hogy Áron biztonságos keretek között cseperedjen, napirendünk, szokásaink, szertartásaink vannak, amelyekhez mindig tartjuk magunkat, és ez karácsonykor sem volt másképp. Például étkezés előtt mindig imádkozunk, és ha véletlenül elfelejtem, ő biztosan felhívja rá a figyelmemet. Ezek a keretek nemcsak Áronnak, de nekem is mederben tartják a napjaimat, mert időnként hajlamos vagyok kaotikus lenni, ezért mindkettőnk számára nagyon jó, hogy egy-két kivételes alkalmat leszámítva meghatározott napirend szerint tudunk működni. A napunknak szerves része a zenehallgatás és az éneklés, de természetesen elővettük a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó dallamokat. Itt, Budakeszin is él az adventi ablak szokása: advent minden egyes napján más és más családnál gyűltek össze a helyiek. A közelünkben volt szerencsénk részt venni egy ilyen jó hangulatú, forralt borozós, pogácsázós, sütizős esten. A tűz mellett ajánlottam, hogy szívesen énekelek karácsonyi dalokat, és kértem, hogy csatlakozzon, aki szeretne. A Párizsban élő Gurmai Beáta barátnőm adventi anyukák néven zárt Facebook-csoportot csinált, hogy végezzünk lelkigyakorlatot az adventi időszakban. Nem volt könnyű összehozni, hogy mindenkinek jó legyen az időpont.

Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy miközben feladat jött feladat után, és millió fontos vagy fontosnak látszó dolog bukkant fel a látótérben, az ember mindent félretéve Istenre tudjon figyelni, róla tudjon elmélkedni, és ki tudja nyitni felé a szívét. 

Az év végén, ahogyan igyekszem elcsendesedni, egyre erősödik bennem a hála, amelyet a szüleim iránt érzek. Habár minden este elalvás előtt hálát adok a Jóistennek a rengeteg kegyelemért, amelyben az életem során részesített, most, hogy én is szülővé váltam, érzem csak igazán, mennyi mindent kaptam a saját szüleimtől, amit akkor nem értettem, vagy nem úgy értékeltem, mint ma. Ha rájuk gondolok, túláradó szeretet van a lelkemben irántuk, mert úgy érzem, kétszer neveltek fel. Egyszer gyermekkoromban, és másodszor most, anyaként a cselekvő szeretetükkel, támogatásukkal.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

Mióta foglalkozik a lovagvárak kutatásával?

Világéletemben a középkor, annak is a 12-13. századi része érdekelt, főleg a várak. Ennek egyik eredője, hogy amikor Miskolcon éltünk, szüleimmel gyakran sétáltunk el a diósgyőri várhoz. Ha összeadom a várakat és a 12-13. századot, hamar megvan a végeredmény: születő gótika, lovagi kultúra, keresztes hadjáratok. Felnőve arra is rájöttem, hol manifesztálódott mindez egyben a leginkább: a Közel-Keleten.

Mi érdekelte a legjobban ebben az ott kialakult vegyes, európai-levantei kultúrában?

Leginkább az, hogyan teltek a nagyjából negyedmilliós európai kolónia mindennapjai. A négy keresztes államban majdnem kétszáz éven át éltek az öreg kontinensről kivándorolt katonák és civilek, családtagok.

Ha már a számoknál tartunk: mekkora volt a helyi népesség aránya az európaiakhoz képest?

Körülbelül a tízszeresére becsülik.

Adódik a kérdés, hogyan fértek meg egymás mellett a különböző kultúrák a –történelemkönyvek szerint – állandóan háborúkkal terhelt évszázadok során?

Először is: az Antiochiai Hercegségben és a Tripoliszi Grófságban többségében keresztények éltek, akkoriban még az iszlamizáció messze nem volt előrehaladott arrafelé, de sok más területen is lassan haladt. Amikor Szaladin (1137-1193) megszerezte Egyiptomot 1171-ben, az egykori fáraók országában a lakosság körülbelül hetven százaléka még szintén keresztény volt. Persze, a térségben már megjelent az iszlám, különösen Palesztinában, Akkó vidékén volt erős, de a szent helyeken, Betlehem, Názáret, Jeruzsálem környékén a keresztények éltek többségben, ahogy a mai Libanon északi részén vagy a szíriai tengerparti területeken is. Mellettük északon főleg a síita felekezethez tartozó népeket találhatunk, akiket a szunnita muszlimok gyakran üldöztek.

Mindent összevetve a keresztények és a nem keresztények remekül megértették egymást.

A hadjáratok, háborúk dacára is?

Ahogy Foucher de Chartres, a keresztes hadjáratok egyik első krónikása lejegyzete, „lassan elfelejtjük, honnan érkeztünk”, vagyis az európaiak gyorsan asszimilálódtak. Azt látni kell, hogy a saját korunk és ideológiánk által befolyásolt, teljesen téves nézőpontból nem lehet vizsgálni azt a korszakot. Ki tud ma már arab krónikákat elolvasni? Egyáltalán ki akar, amikor annyi szakkönyv és dokumentumfilm jelent meg a témában? A legtöbben úgy vélik, ezek az – európaiak által írt – mai szakirodalmak nem tévednek, ezért a ma generációja ritkán tanulmányozza a korabeli latin és arab forrásokat. Gyorsan szűkül az a látótér, amit a nyugati tudományos világ befogott korábban.

Kép

Major Balázs ásatás közben – Fotó: Major Balázs

Az ön által említett források más képet festenének le a szakirodalmakban megjelentekhez képest?

Rendkívül fontos, hogy minden forrással tisztában legyünk, hiszen így világosan kiderül: a keresztes hadjáratokat nem úgy kell elképzelni, hogy éjjel-nappal kaszabolták egymást az ott élő népek, hanem olykor húsz-negyven év is eltelt egy-egy területen úgy, hogy bárminemű katonai mozgás történt volna. Ellentétben Európa legtöbb részével. Visszatérve az eredeti kérdésére: kíváncsi voltam, hogyan éltek egymással a különböző keresztény és muszlim felekezetek, hiszen akkoriban (és csöndben megjegyzem, a térségben jobbára még ma is) kizárólag a vallás számított. Az arab források arra is rámutatnak, milyen békességben éltek együtt a különböző vallású európai és arab népek.

Említene egy példát?

Ibn Dzsubair, egy andalúziai muszlim hivatalnok, aki rettegett az utazástól, egy alkalommal – hite ellenére – a pohár fenekére nézett. Szégyenében úgy érezte, hogy csak egy mekkai zarándoklattal tudja jóvátenni a hibáját. A 12. században Andalúziából hogyan jutott el Mekkába? Hajóval. A Földközi-tengert akkoriban a velencei és genovai gályák uralták, tehát ha valaki olcsón és biztonságosan akart utazni, velük ment Alexandriába, onnan előbb szárazföldön, majd a Vörös-tengeren átkelve Mekkába. Azaz: a Mekkába tartó muszlim zarándok az egyik muszlim kikötőből a másikba keresztény hajóval jutott el. De ez csak a kezdet. Bár nem szeretett utazni, ha már Mekkában járt, úgy döntött, meglátogatja a környező nevezetességeket. Elment Bagdadba, Damaszkuszba, majd onnan vissza Európába. Az út során találkozott Szaladin seregével, amely épp északról tért vissza Jeruzsálem felé európai foglyokkal, rablott kincsekkel.

Kissé tartott a további utazástól, hiszen kifosztott keresztény területeken kellett áthaladnia, ám legnagyobb meglepetésére senki nem vegzálta.

Ugyancsak az előbb említett arab utazó írja: amikor megszállt egy szunnita faluban, arról értesült a helyiektől, hogy békében élnek a keresztes uralom alatt, nincs gondjuk az európaiakkal. Még azt is megtudta, hogy az idegenek kevesebb adót szednek be, mint a muszlimok. Igazságosnak és jónak írják le az ottani keresztény uralkodókat. Egy másik adalék: a nagy európai, jórészt itáliai vállalkozások a hadjáratok teljes ideje alatt fenntartottak lerakatokat Aleppóban, sőt, még a kicsiny San Gimignano városa is ide sorolandó, amely monopolizálta a sáfránykereskedelmet Európában. A keresztesek kiűzése után a genovaiaknak még nagyjából 150 évig volt kolóniájuk Latakia városában, és vígan kereskedtek.

Mi motiválta kutatásai során?

A konkrét, megfogható dolgokat szeretem, nem kenyerem, hogy öt könyvből írjak egy hatodikat. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem olvasom el, nem vagyok tisztában a szakirodalommal, csupán azt szeretném kiemelni, hogy fontosnak tartom a saját terepi kutatást. Érdekelt, hogyan éltek egykor az emberek, miként teltek a hétköznapjaik, mindennek milyen emlékei maradtak ránk, hol állnak még hidak, várak, lakótornyok. Különösen az mozgatott, hogyan éltek vidéken az emberek. Még egyetemista koromban kezdtem felkutatni az emlékeket Szíriában, amelyek között nem csupán középkoriak voltak, hanem római és bizánci örökség is. Sajnos olyan ütemben pusztulnak a műemlékek a térségben, hogy számos maradvány már csak a fényképeimen látható.

Ha több mint ezer éven át fennmaradtak ezek az építmények, miért a 21. században tűnnek el?

Egyrészt a háborúban sok műemlék elpusztult, a legtöbb embernek kisebb dolga is nagyobb (volt) annál, mi lesz a műemlékekkel, amikor a háborúban elveszítette a családtagját vagy az otthonát. Békeidőben utat tör magának az infrastrukturális fejlődés.

Magyarországon egy térdig érő várfalnak is nagyon tudunk örülni, hiszen legkésőbb az oszmán korban a legtöbb középkori emlékünk elpusztult, ebben a régióban azonban hétköznapinak számítanak az akár tetőmagasságig megmaradt ókori emlékek is.

Ott, ahol több hektáron elterülő, tízszintes várak vannak, egy beruházót ritkán érdekel, hogy egy lakótoronnyal több vagy kevesebb marad az országban, s ott, ahol minden négyzetcentiméternyi termőföldnek nagy értéke van. A huszonnegyedik óra után vagyunk.

A magyar kutatások, amelyeknek ön a vezetője, Margat és Crac des Chevaliers váraiban zajlanak. Miért jelentősek ezek a keresztes várak?

A 13. századra lanyhult az érdeklődés a Szentföld iránt az európai udvarokban, a hadászat viszont rengeteget fejlődött, ezért szükség volt a várak megerősítésére. A keresztesek a hiányzó emberanyagot a védművek fejlesztésével igyekeztek pótolni. Ez az említett nagy várak építésének a kora, ezekhez hasonló összetett védelmi rendszerek akkoriban nem épültek Európában. A két említett vár akkora, hogy még évtizedekig munkát ad a kutatóknak.

Kép

Crac des Chevaliers vára – Fotó: Major Balázs

Melyek a kutatóprogramok legfőbb eredményei?

A legnagyobb jelentőségüket abban látom, hogy tizenöt éve a magyar szakemberek dolgozhatnak a világ egyik leghíresebb műemlékének a feltárásán. Még Magyarországon sem lenne könnyű ennyi ideig fenntartani egy ásatási programot, nemhogy külföldön. Ráadásul a munka nyomán felépült egy egyetemi képzés is. A szíriai sikerek hatására elindítottuk a Pázmányon a régészképzést, így hasznosulhat az a szakmai tudás, kapcsolatrendszer, amit az évek során Szíriában felhalmoztunk. A korábbi dékánunk kifejezett kérése volt, hogy ezt a tudást építsük be az egyetem oktatásába. Az intézet elindult, négy tanszékkel működik. A hallgatóink fele külföldi, leginkább Szíriából fogadunk diákokat a Stipendium Hungaricum ösztöndíjprogram keretében. Őket aztán később reményeink szerint visszafoglalkoztatják saját országuk műemlékeinek védelmében és az oktatásban.

A helyszínen milyen sikereket értek el a magyar régészek?

Teljesen feltérképeztük Margatot, amelynek csak a johannita belső vára egy hektáron terült el, a vele egy védelmi gyűrűben épült település öthektáros területen fekszik, és a vár alatt azonosítottunk egy külső várost házakkal, templomokkal és temetővel, ami további tíz hektár.

A legnagyobb eredmény, hogy kiderítettük, mi volt a funkciója a vár szinte összes helyiségének. Ez még egy kisebb méretű magyar végvár esetében sem egyszerű, nem még egy ekkora területű erődrendszerben.

Feltártuk a vár vízgazdálkodási rendszerét is; mindezek tekintetében ez a Közel-Kelet egyetlen ilyen vára.

Ez utóbbi eredmény miért különösen fontos?

A Közel-Keleten járunk egy vulkáni kúpra épült erődben. Hiába ásnánk, nem találnánk vizet. A teljes várat, a katonákat, a polgári lakosságot, az állatokat, a fürdőket összegyűjtött és tisztított téli esővízzel látták el egy teljes éven át.

Fürdőket említett. A közvélekedés szerint a „sötét” középkorban az emberek ritkán tisztálkodtak.

Margatban négy keresztes fürdőt is feltártunk. A várhegyet telefúrták ciszternákkal, ahová a lapos tetőkről lefolyó esővizet egy bonyolult gyűjtőrendszer vezette el. Ráadásul ezt a rendszert ma újra lehet hasznosítani, nyolcszáz év elteltével. A mai világban mi értékesebb a víznél a Közel-Keleten? Amikor azzal bíztak meg bennünket, hogy oldjuk meg, miként lehet a turistáknak kialakított mosdók szennyvízének kivezetését megoldani, megtaláltuk a régi csatornákat, amelyeket kitisztítva újra tudtunk hasznosítani modern csövek lefektetésével. Az eredmények közé sorolom a már említett tízhektárnyi külső város felfedezését is, ahol egy komplett fürdőház is állt. 

Az írásos emlékek sem említették?

Sajnos a mégoly hatalmas keresztes várakról is alig van forrás, az a néhány mondat, ami Margatról szól, nem ír a külső városról. A hegyoldal felmérése közben fedeztük fel, hogy embercsontok lógnak ki a bokrokkal benőtt partfalból. Tovább szemlélődve keresztes kerámiatöredékekre bukkantunk, majd egy tripoliszi ezüst dénárt és freskótöredéket találtunk. Minden arra utalt, hogy itt egy temetőkápolna állt, úgyhogy a következő évi ásatási programban ez kiemelt helyen szerepelt. Megtaláltunk egy teljes kereszteskori temetőt, a kápolna és tizenkét lakóház maradványát.  Egy másik nyáron egy fehér boltozatcsúcsra lettem figyelmes, ami szintén a bozótból kandikált ki pár száz méterrel odébb. Itt egy kéthajós templomot sikerült azonosítani, és igényes falképek maradványait tártuk fel.

Akadt olyan felfedezés, amit „világraszóló” sikerként értékelt?

Az eddigieket mind, de ami a New York Times-ban is megjelent, az egy hatalmas freskó, amit a margati vár templomában tártak fel a restaurátoraink. Korábban is kutatták a templomfalat, de az amerikai-brit szakértők 1980-ban arra jutottak, hogy a geometrikus vonalak, amelyeket felfedeztek, csak egy aláfestés részei lehettek. Erről született egy tanulmány is, amely azt taglalta, hogy Szaladin megjelenése miatt maradhatott félbe a munka a középkorban. Nos, nem maradt félbe.

Kivittünk magyar szakértőket, akik már az első nyáron hatalmas freskókat találtak, az apszisban pedig azt is felfedezték, hogy több rétegben találhatók egymáson falfestések. Így fedeztük fel a Szentföld leghatalmasabb keresztes falképciklusát, amelynek a legnagyobb részlete a poklot ábrázolja, három regiszterben.

Előkerült még egy nagyon komoly fegyverlelet is, amit valószínűleg az 1285-ös ostrom után hordtak össze a muszlimok. Mindez bizonyítja: a magyar szakemberek tudnak olyan eredményeket elérni, mint a nyugati kollégáik.

Hány pingvinnek és milyen fajúaknak ad otthont a Fővárosi Állat- és Növénykert?

A pingvinek mintegy húsz faja ismeretes. Ezek nem mind sarkvidékiek, olyannyira, hogy még az Egyenlítő közelében is élnek pingvinek, de valamennyi fajuk szigorúan a déli féltekén őshonos. A mi állatkertünkben a pápaszemes pingvinek képviselik őket, ez a faj eredetileg Afrika déli partvidéke mentén őshonos.

Jelenleg 33 pápaszemes pingvint láthat állatkertünk közönsége.

A pingvin mintaként, figuraként gyakran jelenik meg mesekönyvekben, képeslapokon, lakásdekorációkban. Mitől ennyire szerethető állatok ezek a különleges madarak?

A pingvinek kétségkívül nagyon népszerű állatok. Ezt az állatkertben is érzékeljük, például abból, hogy a jelképes örökbefogadások száma alapján a bemutatott állatfajok közül a pingvinek az egyedüli madarak, amelyek a tíz legnépszerűbb állatfaj között rendre ott szerepelnek. Népszerűségük oka bizonyára a bájos megjelenésük lehet, de talán az is, hogy miközben a szárazföldön bohókás esetlenséggel totyognak, a vízben ámulatra méltó könnyedséggel közlekednek. A pápaszemes pingvin monogám állat, életre szólóan választ párt. A szülőpárok közösen, a feladatokat egymás között megosztva nevelik a fiókákat.

Fogékonyak parancsszavakra vagy kézjelekre?

Igen, munkatársaink rendszeresen tréningeznek is velük. Ez persze nem olyan tréning, mint amit az oroszlánfókáknál, vagy éppen az elefántoknál látni, de olyan módon foglalkozunk velük, hogy jó kapcsolatban legyenek a gondozókkal (ez a bizalom segíthet egy állatorvosi vizsgálat vagy gyógykezelés esetén is), valamint így lehet szabályozni azt, hogy a csapat tagjai közül minden állat biztosan hozzájusson a megfelelő mennyiségű táplálékhoz.

Általánosságban milyen a habitusuk, a személyiségük?

Talán a legjellemzőbb része a személyiségüknek az, ahogy a gondozókhoz, a számukra ismerős emberekhez viszonyulnak. Ha a gondozó köztük van, nekik is mindig ott kell lenniük az események középpontjában. Mintha azt mondanák, „tessék velem is foglalkozni!”, „tessék rám is odafigyelni!” Emiatt a gondozók is nagyon kedvelik őket.

Ugyanakkor a számukra ismeretlen emberek közeledését nem veszik jó néven, és a nemtetszésüket elég fájdalmas csípésekkel is ki tudják fejezni.

A látogatók A pingvinek reggelije elnevezésű programon is részt vehettek. Miket szeretnek enni ezek az állatok, és mi számukra a „nass”, a csemege?

A Pingvinek reggelije a Légy ott! programsorozatunk részét képező látványetetés. A látogatók számára mindig azok a legérdekesebb pillanatok, amikor a gondozó éppen foglalkozik az állatokkal, eteti, tréningezi őket. Az, hogy ezt melyik látogatónk láthatja, régebben a véletlenen múlott: azok, akik éppen akkor az adott állatnál jártak. Annak érdekében, hogy a dolog tervezhetőbb legyen, a legérdekesebb ilyen műveletekből közönségprogramot, látványetetéseket, tréningeket és egyéb bemutatókat szervezünk, amely eseményeket előre meghirdetett időpontban tartjuk meg. A pingvinek kizárólag tengeri halat, illetve ahhoz hasonló táplálékot esznek. A tengeri hal általában hering szokott lenni, de például a tintahal is szóba jöhet csemegeként.

Kép

A Fővárosi Állatkert "pápaszemes" lakói – Fotó: Bagosi Zoltán

Márciusban egyik pingvinjük, Sanyi elegánsan eltotyogott az Állatkertből, végül a Dózsa György úton fogták őt be a rendőrök. Hogy van mostanság? Részesült valamiféle megrovásban, miután visszatért élőhelyére?

A pingvinek férőhelye úgy van kialakítva, hogy onnan nemigen tudnak kijönni. A tapasztalatunk azonban az, hogy néhány évtizedenként akad egy-egy „szuperpingvin", aki erről a helyről mégiscsak kijön annak ellenére, hogy erre a mutatványra a társai nem képesek. Őket aztán különféle helyekről kell visszahozni. Sanyi is egy ilyen szuperpingvinnek tűnik. Amikor az eset történt, még elég fiatal állat volt (múlt év novemberében jött a világra), éppen abban a korban, amikor a pingvinek a legkíváncsibbak. Ez a kíváncsiság a szuperképességeivel párosulva tette lehetővé azt a mutatványt, amelyet véghezvitt. Miután a Zuglói Rendőrkapitányság járőrei visszahozták, néhány napig a biztonság kedvéért egy elkülönített helyen megfigyelés alatt tartottunk, de semmiféle baja nem lett az esetből, inkább érdeklődéssel fogadta a kamerák sokaságát (a hír elterjedése után ugyanis olyan sok médium volt kíváncsi rá, hogy Sanyinak sajtótájékoztatót kellett tartania). Azóta is jól van, élvezi a népszerűséget, boldogan él a pingvincsapat tagjaként. Természetesen semmiféle megrovásban nem részesült.

A mi állattartási filozófiánk, hogy azoknak az állatoknak, akik közül sokan a vadonban már végletesen megritkultak, menedékhelyet és a biológiai igényeiknek megfelelő gondoskodást biztosítsunk.

Olvastam, hogy a pingvinek szervezete képes alkalmazkodni akár a szélsőségesen növekvő és csökkenő hőmérséklethez is, de mindez elég lehet ahhoz, hogy megküzdjenek a klímaváltozással?

Egyrészt különféle pingvinfajok vannak, eltérő éghajlati viszonyok között és azoknak megfelelő alkalmazkodással. Másrészt bizonyos határok között képesek tolerálni a hőmérséklet változását, de például a sarkvidéki fajokat a mi éghajlatunkon csak üveg mögött, hűtött, klimatizált állatházakban lehet tartani. A pápaszemes pingvin számára magától értetődőbb, hogy a magyarországi klímát jól viseli. A klímaváltozás azonban nem is feltétlenül úgy okoz nehézséget a pingvineknek, hogy változik a hőmérséklet, inkább az a probléma, hogy az óceán hőmérsékletének már egy kis változása is érinti a táplálékláncot, amelyben a pingvinek is érintettek. Emellett a sarkvidéki fajoknál a megyényi méretű leszakadó, sodródó jégtáblák azzal a kockázattal is járnak az állatok számára, hogy az az út, amelyet meg kell tenniük a tengerig, a jégtáblák mozgása miatt hirtelen olyan mértékben megnövekszik, hogy nem jutnak el a tengerhez, és éhen halnak.

Mivel teszik különlegessé a gondozók a pingvinek számára az ünnepeket?

A pingvinekről és az összes állatunkról igyekszünk úgy gondoskodni, hogy nekik minden egyes nap ünnep legyen, úgyhogy nagyon nehéz karácsonykor vagy szilveszterkor még valami pluszt adni.

Nem tűrte a kor nőkre vonatkozó szokásjogát

1894 nyarán 500 fős tömeg gyülekezett Bostonban egy tágas téren. Hitetlenkedő arccal figyeltek egy apró termetű fiatal nőt, aki éppen az utolsó simításokat végezte a ruházatán és a kerékpárján. Valódi szenzáció volt a jelenet, hiszen Annie Londonderry éppen arra készült, hogy körülbiciklizze a világot, mégpedig mindössze 15 hónap alatt. Néhány perccel később felült a kerékpárra, és nekiindult; egy résztvevő szerint úgy vitorlázott végig az utcán, mint egy papírsárkány.

A vállalkozás sokak számára nemcsak merésznek, már-már hihetetlennek számított, hanem kifejezetten felháborítónak is.

Annie 23 éves férjezett asszony volt, akit ettől a naptól kezdve három kisgyerek várt hiába otthon: a legkisebb kétéves volt, és a legidősebb is csak öt. Egyedül maradtak az apjukkal, aki utcai árusításból és házalásból tartotta fenn a családot.

A pár néhány évvel korábban vándorolt ki Amerikába. Lettországi zsidók voltak, akik a jobb megélhetés reményében váltottak hazát. Annie eredeti neve Kohen, a férjéé Max Kopchovsky volt, a fiatalasszony 18 évesen megszülte első gyermekét, majd röviddel egymás után a másik kettőt, de nem érezte jól magát ebben a szerepben. A kor szokásjoga és szelleme arra kötelezte, hogy otthon töltse az életét, háztartást vezessen és gyereket neveljen, ő pedig minden erejével lázadt ez ellen. Szabadabb életről álmodozott, több pénzt akart keresni, és arra vágyott, hogy megismerje őt a világ. Úgy érezte, ez a helyhez kötött, szerény létezés sarokba szorítja, és rettegett attól, hogy férjével együtt ebben a rabságban fognak megöregedni.

Üzletet csinált a föld körüli bringázásból

A föld körbekerékpározásának terve – akárhonnan származott is – merész és sokakat felháborító ötlet volt. Nemcsak a Nyolcvan nap alatt a Föld körül című Verne-regény ihlette, hanem egy Thomas Stevens nevű férfi kalandjai is, aki az előző évtizedben egy hatalmas kerekű velocipéden tekerte körbe a földet. Neki majdnem három évig tartott a kaland. Annie ennél sokkal pragmatikusabb tervvel állt elő: 15 hónapot adott magának, és az utazást összekötötte az üzlettel.

Megállapodott egy helyi kereskedővel, hogy az útja során végig aktívan népszerűsíteni fogja a termékeit. A cég neve Londonderry Lythia Ásványvízvállalat volt, és Annie az alku értelmében egy reklámtáblát rögzített a bicikli hátsó kerekére a vállalkozás nevével. A merész fiatal nő annyira komolyan gondolta a dolgot, hogy 100 dollár – nagyjából 1,5 millió forint – ellenében az utazás idejére a nevét is Londonderryre változtatta. A megállapodás értelmében a bolygó megkerülése során teljesen önfenntartónak kellett lennie.

A választás azért is tökéletesen volt időzítve, mert az egyre népszerűbbé váló kerékpározás mind inkább a női egyenjogúság szimbólumává vált.

A számtalan, erről született újságcikk egyikében egy harcos szüfrazsett ezt írta a biciklizésről: „Szerintem többet tett a nők emancipációjáért, mint bármi más a világon. A szabadság és az önrendelkezés érzetét nyújtja a nőknek.” Ha valaki fel akarta hívni a figyelmet magára és a politikai céljaira, ez volt a megfelelő eszköz a megfelelő pillanatban.

Annie ebben a szellemben még egy kiválóan eladható kerettörténetet is kitalált az utazás magyarázataként: mindenhol azt terjesztette, hogy gazdag üzletemberek fogadást kötöttek az ügyében. A sztori szerint voltak, akik képesnek tartották a veszélyes vállalkozás végrehajtására, mások csak nevettek, mondván, hogy egy nő eleve képtelen egy ilyen összetett és megterhelő vállalkozás véghezvitelére. A fogadás állítólag 10 ezer dollár értékben köttetett meg, ami mai értéken legalább 130 millió forint lenne.

Kép

Londonderry egy korabeli képeslapon

Biciklit, ruhát és irányt is váltott a siker érdekében

Annie lelkesen indult útnak Chicago felé. A legjobb útikönyvből tájékozódott az útviszonyok, távolságok, szállás- és étkezési lehetőségek dolgában, aztán a kezdeti lelkesedése hamar alábbhagyott. A két város között a mai modern kerékpárutakon is több mint 1700 kilométert kell tekerni, őt pedig – majdnem 130 évvel ezelőtt – rengeteg tényező hátráltatta.

Az öltözéke például teljesen megfelelt a tizenkilencedik század végi elvárásoknak: a teljes testet beborító, szoros ruha feszes fűzővel, földig érő szoknyával. A nyári meleg és a kényelmetlen testtartás borzasztóan megkínozta Annie-t, így mire három hónap alatt keserves szenvedések árán Chicagóba ért, tíz kilót fogyott, és a végsőkig el volt csigázva.

Úgy döntött, hogy alapvető változtatásokat eszközöl a vállalkozás gyakorlati kivitelezésében, és filozófiájában is. Kihajította a kényelmetlen, viktoriánus „egyenruhát”, és helyette kényelmesebb öltözékre váltott.

A hatalmas, merev szoknyát barátságos nadrágszoknyára cserélte, így majdnem teljesen úgy tekerhetett, mint egy férfi. Magát a kerékpárt is leváltotta: a legalább 25 kilós, már akkor is elavult monstrumot egy modern darabbal pótolta.

Ennek feleakkora volt a súlya, rugós ülése és sokkal észszerűbb láncmeghajtása volt. Arra is rájött, hogy a közelgő hideg időben képtelen lesz átkelni a hegyeken a nyugati parti Kalifornia irányába, így egy merész döntéssel megfordította a földkerülés irányát. Elindult visszafelé, de ezúttal már ravaszabb volt: az utazás jelentős részét kerékpárostul vonattal tette meg.

New Yorkban hajóra szállt, és Le Havre-ba utazott. A hírhedt francia bürokrácia őt is kipécézte magának: rövid időre elkobozták a kerékpárját, és a pénzét is csak hosszas huzavona után kapta vissza. A francia sajtó élvezettel köszörülte a nyelvét a szabályszegő, lázadó amerikai nő viselt dolgain, de ez csak tovább növelte a hírnevét. Amerre csak biciklizett vagy vonatozott, mindenhol tömegek várták, ő pedig jó pénzért előadásokat tartott az úti kalandjairól. Ezeknek jelentős részét kitalálta, vagy legalábbis alaposan kiszínezte, de a közönség odavolt érte. Két hét alatt jutott el Marseille-be, ahol megint hajóra szállt, és a világ ismeretlenebb vidékei felé vette az irányt.

Kép

Egy korabeli újság illusztrációja Londonderryről

Kalandjai világhírt hoztak, de visszatért a szürkeségbe

Először több ezres tömeg ünneplése közepette Egyiptomba indult, majd onnan a rendelkezésére álló összes járműtípust felhasználva bejárta a világot. Eljutott Indiába, Srí Lanka szigetére, Szingapúrba, Kínába, Hongkongba és Japánba is, és a sok hajózás, vonatozás közepette mindig beiktatott valódi kerékpáros szakaszokat is. A hosszú úton lefoszlott róla sok minden, amit a szigorú viktoriánus erkölcs megkövetelt volna tőle. Egy hajón viszonyba keveredett egy férfival, egy másikon állítólag egy nővel is. Utóbbi hír persze talán csak a közvélemény csipkelődésének volt köszönhető, mivel Annie kinézete az utazás során egyre férfiasabb lett. Egymás után szabadult meg a női ruhadaraboktól, és a kényelem kedvéért – néhol elemi erejű felháborodást keltve – az út jelentős részét férfinadrágban tette meg.

Amerre csak utazott, izgatott tömegek várták a beszámolóit, ő pedig soha nem okozott csalódást. Olyan fantasztikus kalandokról és veszélyekről számolt be, amelyek ugyan soha nem történtek meg, de a közönséget kiválóan elszórakoztatták.

Elmondása szerint Indiában német nemesekkel vadászott tigrisre, de az „ázsiaiak” majdnem meggyilkolták, mert valamiféle démonnak nézték, a kínai-japán háborúban jeges folyóba esett, vállon lőtték, Szibériában orosz fogolytáborokban járt, Japánban börtönbe vetették.

Mire visszatért San Franciscóba, világhírű lett. Tulajdonképpen mindent elért, amit ezzel a vakmerő szökéssel véghez akart vinni. Kiszabadult otthonról, és legalább egy hosszú vakáció erejéig megadta magának azt az áhított szabadságot, amit a kötelező társadalmi elvárások betartásával soha nem kapott volna meg. Látványos módon demonstrálta, hogy egy közönséges háziasszony is képes olyasmikre, mint egy férfi, ami a század végén egyre intenzívebbé fokozódó nőjogi harcok közepette huszárvágásnak minősült. Mesterien irányította a közvéleményt, manipulálta a fél világot, miközben a saját erejéből bejárta a bolygót.

Amikor a 15 hónapos vállalást pontosan teljesítve hazaért Bostonba, a férje szeretettel visszafogadta. Nem tudjuk, milyen beszélgetések zajlottak le közöttük, bár lehetett egy-két kellemetlen szóváltásuk, mivel Max rendkívül szigorú ortodox zsidó szabályok szerint élt, a felesége pedig gyakorlatilag minden létező előírást számtalanszor megszegett. A házasság mindenesetre megmaradt. Tovább nevelték a gyerekeiket, Annie szült egy negyediket is, majd a nagyközönség szép lassan megfeledkezett róluk.

Mindketten visszatértek az unalmas hétköznapokhoz, később pedig elfelejtett átlagemberekként haltak meg.

A történet olyannyira a feledésbe merült, hogy ha Annie testvérének egyik leszármazottja, Peter Zheutlin nem kutatja föl, és 2021-ben nem írja meg könyvében ezeket a valószínűtlen kalandokat, talán örökre elveszett volna az egész sztori.

Felhasznált források:

• Overlooked No More: Annie Londonderry, Who Traveled the World by Bicycle https://www.nytimes.com/2019/11/06/obituaries/annie-londonderry-overlooked.html
• Backstory: Chasing Annie Londonderry https://www.csmonitor.com/2006/0828/p20s01-algn.html
• Book Club Discussion Guide
• Peter Zheutlin https://annielondonderry.com/wp-content/uploads/2021/04/SPIN-Book-Club-Guide-Final.pdf
• Annie Londonderry https://en.wikipedia.org/wiki/Annie_Londonderry