Ma már tudjuk, egy horrorfilm is lehet vértől mentes, és egy pszichológiai thriller is tud olyan érzéseket generálni, amelyektől napok múltán is nehezen szabadulunk. Nemcsak az elménkre, a mentális állapotunkra, de a közérzetünkre is hatnak a félelmetes alkotások, amiket vannak, akik tudatosan kerülnek, és vannak, akik rendszeresen és izgatottan néznek végig. Hiába minden sikoly, sötét alak, józan ésszel felfoghatatlan erőszakos cselekedet és rémálomszerű vízió, ez a közönség önként vállalja a rettegést, mert a rémisztő jeleneteken túl – még ha nem is tudja – valami mást is kap.  

Megélni a félelmeket, megfejteni az okokat

„Az ilyen filmek megtekintése közben biztonságos környezetben nézhetünk szembe ijesztő és félelmetes eseményekkel, anélkül, hogy bármi rossz történne velünk. A horrort és társaikat éppen ezért felhasználhatjuk arra, hogy a saját félelmeinkkel szemben csökkentsük a fokozott vagy akár hibásan működő reakcióinkat, elérzéketlenítve magunkat a félelmet vagy szorongást keltő ingerekkel szemben” – foglalja össze a lényeget Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője.

A másik ok, amely miatt szeretjük a borzongós felvételeket: általuk megérthetünk emberi működéseket, gondolkodásmódokat, vagyis azt, hogy egy-egy borzalmas cselekedet hátterében mi is áll pontosan.

Vegyünk egy példát: hatalmas sikert tudhat magáénak a 2022-es A Jeffrey Dahmer-sztori című sorozat, de nem azért, mert annyian képesek lettünk volna szimpatizálni a sorozatgyilkos főszereplővel, hanem azért, mert tudást és jelentős információhalmazt kaptunk az epizódok által. Az ilyen filmek által egy kicsit mindenki pszichológus lehet, mert beleláthat egy zavaros elme működésébe. Mindannyian kíváncsiak vagyunk arra, mi motivál egy gyilkost, és ha ez jól és hitelesen van bemutatva a vásznon, akkor könnyen közönségkedvenccé válhat, még ha a témáját tekintve nehéz történetről van is szó.
„Fontos kiemelni a nyilvánvaló tényt, hogy a horrorfilmek erősen agresszív tartalmú alkotások, ez azonban veszélytelen módon segíthet a nézőnek megélni az agressziót. Mivel egyre kevésbé szeretünk konfrontálódni a való világban, rengeteg feszültséget vagyunk képesek felhalmozni és magunkban hordozni, egy ilyen mozi pedig jó szelep lehet arra, hogy ez a stressz távozzon.”

A szakember az evolúciós szempontokra is felhívja a figyelmet, méghozzá a biztonsághoz való viszonyunkon keresztül. Az élet fejlődésével és előrehaladásával egyre stabilabb és kiegyensúlyozottabb közegben találtuk magunkat. A túlélés már nem a mindennapjaink része (legalábbis nem olyan módon, mint őseinknek volt), ma már nem kell vadásznunk, menekülnünk, az időjárás zord elemeivel küzdenünk, és az egészségünket is fenntarthatjuk.
Modern életünkben szinte bármit megkaphatunk, ki sem kell tennünk a lábunkat otthonról ahhoz, hogy vásároljunk, közösségi életet éljünk, vagy éppen dolgozzunk. Ám hiába a fejlődés, a félelem belénk van kódolva, hiszen évezredeken át a túlélésünket szolgálta. Így tehát nem véletlen, hogy sokan a rémület újra és újra átélésével szeretnék megadni maguknak a bizonyos szempontból az ingerszegény környezet és életmód által mellőzött, felmenőink által megtapasztalt borzalmakat.

Egy hangsúlyos különbséget azonban ki kell emelnünk: filmnézés közben a kontroll, ez esetben a ki- és bekapcsoló gomb a mi kezünkben van, vagyis miénk az irányító szerep.

A borzongás árnyoldalai

„Ha valaki túlzásba esik ezek fogyasztásával, könnyedén kialakulhat egy olyan működési mód, amelyben az illető a negatív érzéseit és gondolatait a látottakkal nyomja el. A brutális és félelmetes tartalmak átveszik a fókuszt az elmében, és már nem is a saját gondjainkkal törődünk, hanem azzal, amit a képernyőn látunk – hívja fel a figyelmet a szakpszichológus. – Ez persze egy egészséges mértéket megtartva lehet funkcionális megküzdési mód, ellenkezőleg alkalmazva viszont addikció is kialakulhat, ami hatására az érintett teljesen eltávolodhat a valódi érzéseitől, gondolataitól. Ezen a ponton észrevehető már az a jelenség, amikor egy normál horror nem teszi meg a várt hatást, ezért egyre több és durvább ingerre kezd vágyni a néző.

A félelmetes élményekkel szembeni érzékenység csökkenése mellett megjelenhet következményként a nagyfokú sérülékenység is, amelyet a traumatizáló filmekkel szemben tapasztalhatunk – folytatja a szakember. – Ennek hatására egy korábban semleges helyzetben félelmet élhetünk át, például előfordulhat, hogy valaki megnéz egy parkolóházban játszódó horrort, és ez intenzíven megragad az elméjében. Következményként akár olyannyira érzékennyé tehetik az átéltek, hogy később talán nem mer majd egyedül bemenni egy parkolóházba.”

Kép

Kép: Freepik

A pszichológus szerint érdemes lenne mértékkel és fenntartásokkal kezelni mindazt, amit látunk, hiszen a szereplők által alkalmazott megküzdési módok (megfélemlítés, mások bántása, terrorizálása, gyilkosság stb.) erősen hibásak, ráadásul társadalmilag sem elfogadottak. Többek között ezért sem javasoltak a gyermekkorosztály számára ezek a művek, még ha egészséges kíváncsisága miatt sok kicsi bele-belenéz is egyik-másik félelmetes alkotásba.

Ha szülőként kamasz gyermekünknek megengedjük, hogy megnézzen egy horrorfilmet, a legjobb, amit tehetünk, hogy vele tartunk, és később átbeszéljük a látottakat.

Ha pedig rossz érzések keletkeznek a fiatalban, egy jó beszélgetéssel enyhíthetünk azokon. Ugyanezt mi, felnőttek is megtehetjük. Kifejezetten jó lehet például, hogy ha családi körben vagy baráti társaságban nézünk félelmet keltő filmet, majd a stáblista felvillanása után rögtön elkezdünk diskurálni a látottakról, netán közösen kinevetünk bizonyos részeket, amivel oldódhat a feszültség. Nagy segítség lehet ez a módszer annak, aki amúgy tart a dermesztő felvételektől, de például közösségi nyomásra megnéz egyet, vagy éppen szeretné feszegetni a saját határait egy efféle családi mozizással.

Mégis hasznos a szörny az ágy alatt?

„Le kell szögeznünk, hogy a szóban forgó filmek a mélyen bennünk rejlő félelmeinkre szeretnének hatni, éppen ezért tudatosítanunk kell, hogy a vásznon színészeket látunk, akik valószínűleg jól szórakoztak a forgatás alatt. A szörny az ágy alatt nem létezik, a félelmeink bennünk élnek, amelyekkel a legegyszerűbben úgy küzdhetünk meg, ha szembenézünk velük, felvállaljuk őket, és számunkra biztonságos környezetben, vagyis a hozzánk közel állók felé kommunikáljuk is azokat.”

Talán meglepő, de a borzongós műveknek pozitív hatásuk is van például biológiai szempontból. Ezek a képkockák ugyanis a szervezetünkben beindítják az ősi ösztönökbe és génekbe táplált védekező mechanizmusokat, amelyek jótékonyan befolyásolják az egészségünket. Amikor ezeket a filmeket nézzük, stresszt élünk meg, és a szervezetünk válaszként adrenalin termelésébe kezd. Ez a hormon segítség lehet a depresszió leküzdésében, mivel ebben az állapotban alacsony szinten van csak jelen.

A hangulatzavarban szenvedőknek is hasznosak lehetnek a félelmetes események, mivel a szomorúság és kilátástalanság érzése csökken azáltal, hogy a fókusz máshova kerül.

 Mindemellett – akármilyen meghökkentően hangzik is –, még kalóriát is égethetünk, mert a feszült helyzetben felgyorsuló agyműködés az anyagcserét is fokozza. Végül tegyünk említést az immunrendszerről, amelynek megfelelő funkcionálását az agyban a félelem hatására felszabaduló dopamin és szerotonin is támogatja. Mindezen előnyök ellenére mégsem javasoljuk mindenkinek, hogy horrorfilmekkel támogassa az egészségét.

– Három, már felnőtt gyermekem van, közülük a középső lány gyerekkorától kezdve sokat járt fellépni. Énekelt, gyerekdalokat adott elő, maga szervezett műsorokat. Tízévesen azonban elég sok volt neki egyszerre szerepelni és irányítani azt, ami a színpadon zajlik, ezért beálltam segíteni. Kitaláltam, hogy nem hétköznapi ruhában leszek, hanem beöltözöm bohócnak, ami annyira jól sikerült, hogy a gyerekek még lufit is kértek a végén! Ám az akkor még nem volt nálam. Viszont – hiszem, hogy nem ok nélkül – nem sokkal ezután találkoztam egy lufihajtógató bohóccal, aki látott engem műsor közben, és megtanított a lufihajtogatás alapjaira. Ezt tökéletesítettem, és mivel hiány volt lufihajtógatóból, mindenhol szívesen láttak. Idővel kitaláltam hozzá a saját műsoromat, amellyel főleg szezonban, azaz májustól szeptemberig megyek gyerekzsúrokra, szülinapokra, falunapokra, fesztiválokra. Az év többi részében egy hotel játszóházában szórakoztatom a gyerekeket kézműves foglalkozással, műsorral. Nyáron a legsűrűbb a program, szinte mindennap megyek valahová, akár többször is.

Körülbelül tizenhárom éve adok bohócműsorokat, és kezdetben egyáltalán nem volt konkurenciám.

Most már azért van több bohóc az országban, például a lufihajtogató képzések miatt is. De a kettőt, vagyis a hajtogatást és a műsorozást együtt kevesen csinálják.

– Napi két-három műsor és a hajtogatás igen fárasztó lehet. Hogy bírod, nem fogy el a türelmed?

– A szülők, ismerősök közül sokan mondják, hogy ők ezt biztosan nem csinálnák. Valóban megterhelő a napi akár 200–300 gyermek, a műsor, majd a lufihajtogatás. És végig kedvesnek, mosolygósnak kell lenni akkor is, ha mások esetleg nem azok, vagy ha nagy a tömeg, és nem látod a sor végét. Viszont az évek során kifejlesztettem egy módszert: van egy sárga A/4-es táblám, erre nagybetűkkel felírtam három szót, amelyek kimondása szükséges ahhoz, hogy valakinek hajtogassak. No, mik lehetnek ezek?

Némi gondolkodás és találgatás után kilyukadok a helyes válaszoknál: „Szia”, „Kérek szépen” és „Köszönöm”. Andi bohóc úgy dicsér meg, mint egy ügyes gyerkőcöt, aztán mondja tovább:

– Az „Akarok”, a „Kell” és társaik nálam nem válnak be. A gyerekek be is tartják ezt, ezért azt gondolom, egy kicsit nevelek is azzal, ahogyan foglalkozom velük. Nagyjából hasonló célt szolgál az is, hogy műsor előtt megkérem a szülőket: tegyék el, illetve vegyék el a gyerekektől a telefonokat. Tiszteljük meg egymást a figyelmünkkel.

– Hogyan épül fel egy-egy műsor?

– Inkább a klasszikus mesék híve vagyok, a gyerekek pedig többnyire áhítattal hallgatják a Hupikék törpikékhez, a Micimackóhoz és hasonló mesékhez kötődő történeteket. Aki nem ismeri őket, azt beavatom, vagy arra biztatom, hogy fedezze fel otthon a szüleivel az adott mesét. A szülinapokon a műsor után tortázás, ajándékozás, lufihajtogatás, csillámtetoválás van. Néha változtatok, és korosztály szerint is változhat, mit hogyan adok elő.

Számomra a 6–8 évesekkel a legjobb foglalkozni, de akadt már olyan 3–4 éves is, aki nagyon jól be tudott kapcsolódni, illetve volt tapasztalatom 10 évessel, aki egyáltalán nem tudott együttműködni.

Az a jó, ha a gyermek meg tud maradni a saját szintjén, és nem akarja a felnőttet játszani.

 – Mit tapasztalsz, sokat változtak a gyerekek ahhoz képest, amikor jó tíz évvel ezelőtt kezdtél?

– Igen, változtak, és nem jó irányba. Jellemzően ott van náluk a telefon, már akár ötévesen is. Illetve valahogy hamarabb érnek, vagyis hamarabb kell felnőniük a körülöttük lévő világhoz, mint korábban. Szerintem az a jó, ha minél tovább meg tudják őrizni a gyermeki lelkivilágukat, és a korosztályuknak megfelelő foglalkozásokkal kötjük le őket. Ezért szoktam vinni magammal különböző kiadványokat, rejtvényeket, hátha kedvet kapnak hozzájuk.

 – Volt olyan, hogy eleged lett, vagy más miatt be akartad fejezni az előadásokat?

– Olyan nem, mert nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom. A Covid időszaka azonban nehéz volt, mivel nem tarthattam foglalkozásokat, így nem tudtam, mi lesz velem. Hogy lesz-e még igény rám, a műsoromra. Ha nem, akkor mit találok ki helyette? És nagyon hiányoztak a gyerekek, már elvonási tüneteim voltak! Csináltam persze valamit, például bevásároltam időseknek. Aztán amikor már lehetett, ismét elkezdtem szülinapozni, rendezvényekre járni. Még sokáig szeretnék Andi bohóc lenni, mert hiszek abban, hogy a gyerekeknek – és a szülőknek – szükségük van arra, amit csinálok.

Nagyon fontos a szavak és az érintés ereje, és én ebből igyekszem adni, akinek csak lehet.

 – A bohócműsorok, a lufihajtogatás, tehát a szórakoztatás mellett jó pár éve elkezdtél jótékonykodni: decemberben Mikulás-csomagokat gyűjtesz, amelyeket sérült emberekkel foglalkozó intézményekbe juttatsz el. Hogy jutott ez eszedbe?

– A Halmozottan Sérültek Fejér megyei Szülőszövetsége minden évben szervezett Mikulás-ünnepséget fogyatékossággal élőknek. Én is voltam műsort adni még a lányommal. Egyszer megtudtam, hogy már nem kapnak támogatást a csomagok készítéséhez, ezért nem tudnak ajándékozni. Én pedig arra gondoltam: annyi ismerősöm van, biztosan össze tudunk dobni 50 csomagra való apróságot. Kiírtam a Facebook-oldalamra a felhívást, és amikor már azt hittem, senkit nem érdekel, egyszer csak elkezdtek jönni a felajánlások, és össze is jött az 50 csomag. Már akkor eldöntöttem, hogy folytatom. A következő évben ugyanígy meghirdettem a gyűjtést a saját oldalamon. Akkor már 150, majd pár év múlva 400 csomagot tudtunk összeállítani! Ezután adtam ennek az egésznek egy keretet, és a Facebookon létrehoztam az „Újra segíthetsz egy Mikulás csomaggal!” oldalt. A gyűjtés idejét is kitoltuk kissé, már nem december 6. előtt ér véget. Óriási összefogás alakult ki, elsősorban Fejér megyében, de már azon kívül is vannak gyűjtőpontok, ahonnan a segítőimmel összeszedjük a csomagokat. Ezúttal 1900-at sikerült begyűjteni! Ezeket karácsonyig idősotthonokba, fogyatékossággal élőket ellátó intézményekbe, gyermekotthonokba szállítottuk ki, és kis műsor keretében adtuk át. Ilyenkor rajtam kívül mindig van egy fotós, egy krampusz, egy Mikulás és a Télanyó, s megható pillanatokat élünk át a segítőkkel. A következő évi gyűjtést már most elkezdtem szervezni – remélem, még több csomagot tudunk összeszedni!

A történet 

Maixabel Lasa férje politikus, ő pedig otthont teremt, támogatja a férjét, csendes szeretettel veszi tudomásul, hogy lánya kirepül a fészekből, és a saját életét éli. A viszonylag békés hétköznapok és a jövőbeli tervek is elvesznek, amikor a férjét fejbe lövik egy étteremben az ETA terrorszervezet fegyveresei. Sajnos az orvosok sem tudják megmenteni, így Maixabel férj, lányuk, María pedig apa nélkül kénytelen folytatni az életét. 
A rendőrök elfogják a bűnözőket, a néző pedig elemi indulatot érez, amikor látja, hogy oda se figyelnek a bírónőre, egy üveggel elkerített, zárt fülkében rázzák öklüket a bíróságra, az ügyvédekre. A megbánás legkisebb jele nélkül vonulnak börtönbe – az áldozatoknak ez nem elégtétel, a bűnösöknek pedig talán már a börtön előtt sem volt igazi életük. 

Mindenki másképp dolgozza fel a traumát. María felnövekszik, férjhez megy és családot alapít. Szeretettel és türelemmel nevelgeti pici gyermekét, miközben folyamatosan az édesanyja életéért aggódik.

Maixabel ugyanis nem zárkózik be a négy fal közé, hanem a terrorcselekmények áldozatainak helyzetére igyekszik felhívni a figyelmet. Nem csupán az ETA áldozatai fontosak a számára, hanem minden olyan ember, aki valamilyen erőszakot szenvedett el.

Ezzel azonban nemkívánatos figyelem irányul rá, feketelistás lesz, míg végül kénytelen testőröket fogadni maga mellé, hogy ne jusson a férje sorsára. 
Mindent megváltoztat azonban a nap, amikor az egyik elkövető felől az a kérés érkezik, hogy találkozzanak, mert beszélni szeretne vele. Teheti mindezt egy új kezdeményezés keretében, ahol mediátor közreműködése mellett az elkövetők bocsánatot kérhetnek az áldozatok hozzátartozóitól, illetve megpróbálhatnak válaszokat adni a miértekre. Maixabel eleget tesz a kérésnek, miközben a barátai, illetve a hasonló eseményekkel küzdő ismerősei vegyes érzelmekkel fogadják a döntését. Lánya sem érti, hogy miért van erre szüksége, de igyekszik mindenben támogatni őt. 

Az áldozatok szükségletei 

Ami megtörtént, azt már nem lehet visszacsinálni. Az érzésekről és szükségletekről való párbeszéd még soha senkit nem hozott vissza a halálból, nem tette meg nem történtté a gyilkosságot, betörést vagy mindazt a szörnyűséget, amin a sértett keresztülment. Sokan ezért úgy vélekednek, hogy a legjobb, ha az elkövetőt kirekesztjük a közösségből, elzárjuk, és méltó büntetéssel sújtjuk. Mintha az elkövető szenvedése képes lenne enyhíteni az áldozat szenvedéseit. 
A neveltetésünk egyébként is összecseng azzal a szemlélettel, hogy a büntetéssel hatékonyan lehet viselkedést formálni, mert elrettenti az elkövetőt a következő bűnténytől. A megtorló szemléletmód tükrében szinte felfoghatatlan, hogy mi vesz rá valakit arra, hogy egy asztalhoz üljön a férje gyilkosával. A sértettek gyakran elégedetlenségről számolnak be az igazságszolgáltatás eljárásával kapcsolatban, és úgy érzik, hogy senki nem foglalkozott az általuk elszenvedett tett következményeivel, nem kaptak segítséget az érzelmeik feldolgozásához és a sérelem orvoslásához sem. 

Úgy tűnik, az elkövető megbüntetése önmagában nem képes válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyeket a sértettek megfogalmaznak.

Sokan közülük kontrollvesztettséget élnek meg, nem értik, hogy miért velük történt a tragédia, és elveszítik az emberiségbe és az igazságos világba vetett hitüket. Mindez akár oda is vezethet, hogy az áldozatok nem képesek az addigi életvitelüket folytatni, romlik az életminőségük, elhatalmasodik rajtuk a szorongás, és teljesen bezárkóznak, különösen az erőszakos bűncselekmények áldozatai. A tapasztalat azt mutatja, hogy a sértett és az elkövető közti találkozó segíthet az áldozat biztonság- és a kontrollérzetét helyreállítani azáltal, hogy szembenéz az elkövetővel, elmondhatja neki, hogy hogyan hatott rá a sérelem, és felteheti azokat a kérdéseket, amelyekre csak a bűntény elkövetője tud válaszolni. 
A párbeszéd hozzájárulhat az áldozatok félelmének és haragjának csökkenéséhez, és enyhítheti a poszttraumás tüneteket is. Maixabel úgy fogalmaz, hogy látni a megbánást a másik ember szemében „nagyon vigasztaló, teljesen különleges érzés, egészen váratlan, mintha azt érezném, hogy vége van, hogy ezentúl újra Maixabel lehetek. [..] Olyan, minthogyha visszakapnék valamit a régi magamból.” Nyitott hozzáállásával pedig a legfőbb elkövetőben is elindít valamit, így kis idő elteltével az igazán sorsfordító és gyógyító beszélgetésre is sor kerül azzal az emberrel, aki ténylegesen lelőtte a férjét. 

Az elkövető szempontjai 

Miért is érdekelnének bennünket az elkövető szempontjai? Hiszen hatalmas szenvedést okozott egy másik embernek, jogos elvárásnak tűnik, hogy érezze ugyanazt a fájdalmat, amelyet a sértett érez. Bár sokan úgy gondolják, hogy az elkövető szempontjai nem számítanak, paradox módon mégis ő áll a büntetésfókuszú megközelítés középpontjában.

A büntetésre igyekszünk úgy tekinteni, mint egy varázsszerre, amely elrettent a következő károkozástól. Pedig a megtorlás nem formál jobb emberré, sőt gyakran ellenkező hatást ér el, mint amit elvárunk tőle. 

A börtönkörnyezet nem segíti elő, hogy az elkövető szembenézzen önmagával és a tettével, majd a saját szempontjából kilépve elgondolkozzon az áldozat szükségletein, és feltámadjon benne a bűntudat. Sok elkövető igazságtalannak tartja a helyzetét, a szülei vagy a társadalom áldozataként tekint önmagára, ami inkább a düh és a bosszúvágy érzését erősíti. Éppen ezért fontos, hogy olyan módszereket találjunk, amelyek a büntetés passzív elviselése helyett aktív felelősségvállalásra ösztönöznek, vagyis hozzájárulnak ahhoz, hogy az elkövető belássa a tette következményeit, jóvátegye, és visszailleszkedjen a társadalomba. 
Elkövetői oldalról a gyilkos monológja írja le ennek a lelki munkának az átformáló erejét: „A börtönben az ember beszélget, és mindent másképp lát. Eleinte nem, eleinte látja a merényleteket, de meg se érintik. Sőt, még örül is nekik! Örül, mert muszáj hinnie benne. Ha elveszíti a hitét, nincs mibe kapaszkodnia. Lehetetlen. Elsüllyed, hogyha másképp látja, amit tett. Aztán eljön az a perc, mikor nem bírja tovább, és rádöbben, hogy szörnyeteg, és nem tudja, hogy változhatna meg. Aztán egy nap azt mondják, hogy szabad bocsánatot kérnie.” 

A közösség szükségletei 

A bűntett nemcsak az áldozatra és az elkövetőre, hanem a szűkebb és tágabb közösségre is hatással van. A közösség igényei és szükségletei gyakran megfoghatatlannak tűnnek, azonban a film nagyon jól bemutatja, hogy a félelem, a harag, a feldúltság, a felháborodás, a sebezhetőség, a kiszolgáltatottság, a düh és a veszteségérzés hogyan gyűrűzik tovább a tágabb közösség tagjaira, akik szintén sok fájdalommal, haraggal és szorongással küzdenek. Így érdemes olyan megoldásokat keresni, amelyek az ő érzéseiket és szükségleteiket is figyelembe veszik, amelyek lehetővé teszik, hogy jóvátételt kapjanak, és a megrendült biztonságérzetük is helyreálljon. 

Kép

Párbeszéd a börtönben 

A bűncselekmény amellett, hogy kárt okoz, a kapcsolatokat is rombolja. A helyreállító igazságszolgáltatás célja az elkövető, az áldozat és a közösség megromlott kapcsolatának helyreállítása. Braithwaite szerint a szemléletmód egyaránt hangsúlyt fektet az áldozat sérelmének jóvátételére, az elkövető felelősségvállalására és a támogató közösségek kialakítására. 
A Konfliktuskezelés elítéltekkel című kézikönyv így fogalmaz:

„A helyreállító igazságszolgáltatás által alkalmazott folyamatok lehetővé teszik az áldozat számára, hogy nyíltan beszéljen az elkövetőnek az általa elkövetett tett hatásairól, és választ kapjon a kérdéseire; az elkövetőnek pedig lehetősége van arra, hogy megértse a tette következményeit, bocsánatot kérjen az áldozattól, és megpróbálja valamilyen módon jóvátenni az általa okozott kárt.

A helyreálltó igazságszolgáltatás közvetlenül felelősségre vonja az elkövetőt tettéért, és segít az áldozatnak az ellene elkövetett tett következményeinek feldolgozásában.” Gavrielides „kölcsönös megértést célzó folyamatról” beszél, aminek mediálásához nagy körültekintés szükséges, a facilitátoroknak vagy mediátoroknak sok szempontot kell figyelembe venniük, amiben az áldozat igényei a legfontosabbak. 
A resztoratív, vagyis jóvátételi szemlélet segíthet mind az áldozatnak, mind az elkövetőnek, mert mindkét félnek szüksége van rá, hogy a másik megismerhesse a szempontjait, és valamiféle közös megnyugvást, megoldást találjanak. Ha az egymással való kapcsolatuk nem is helyreállítható, de önmagukhoz és a saját életükhöz való viszonyuk pozitív irányba változhat azáltal, hogy a kimondással felszabadítják magukat a közösen elszenvedett trauma béklyói alól. 

Források: 
Konfliktuskezelés elítéltekkel című kézikönyv 
Felelősségvállalás, kapcsolat és helyreállítás – Mediáció és resztoratív igazságszolgálatatás a büntetés-végrehajtásban 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A lapban elemzést olvashatunk az inflációról, egy cikket a szerencsejáték-függőségről és pszichológusok írnak A tengeri fenevad című filmről. A magazinban interjút találnak Vörös Istvánnal és Bauer Barbarával, és megismerhetik egy bűnöző történetét, aki ellopta az angol koronaékszereket, és még büntetést sem kapott érte.

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Segíteni szabad 

Bódi Levente nem bírta tovább a koronavírus-járvány miatti bezártságot, és elhatározta, hogy önkénteskedni kezd, hiszen a segítségnyújtás révén legalább a négy fal közül kiszabadul. Bódi Levente nem bírta tovább a bezártság miatti önsajnálatot, és elhatározta, hogy önkénteskedni kezd. A mások gondjaiba történő belépés egyben a saját mélabújából való kilábalást is jelentette. 
A 19 éves budapesti fiú úgy emlékszik vissza 2020 tavaszára, hogy mikor belegondolt a vírusjárványt nála sokkal rosszabb körülmények között élő, igazán magányos emberek helyzetébe, nem tudott nem cselekedni. „Nem akartam végleg elsétálni a valódi problémák mellett” – mondja, de nem titkolja azt sem, egyfajta szabadságvágy is vezérelte. A lehetőségek közül a legszimpatikusabbnak a Máltai Szeretetszolgálatot tartotta, jelentkezett is. Rászoruló embereknek vitte házhoz az élelmiszercsomagokat, vagy pakolta és szállította az adománybútorokat a város – és a társadalom – egyik széléről a másikra. 
Testhezálló feladat volt. Levente kortársaitól eltérően nem valami nagy gémer, küldetéseket teljesíteni viszont nagyon szeret – a 2022 tavaszi érettségi vizsgái után például csomagfutárként vállalt diákmunkát. Ez ugyanazt a jó érzést váltja ki belőle, mint az adományszállítás. „Ha valamit célbajuttatok, akkor tudom, hogy valakinek most valami konkrét dologgal lett kerekebb az élete.” 

Fontos szerep, de csak ha szerepmentes 

Levente tehát munkavállalóként és önkéntesként egy ideje már „életeket kerekít” – mindeközben jelentősen átalakult a kép, ami a „rászoruló” szó kapcsán élt benne. „Korábban csak a nyomortelepeken, hajléktalanságban élőket soroltam ebbe a kategóriába, mert nem gondoltam volna, hogy tíz méterre a Parlamenttől, a Kossuth tér környéki lakásokban is élnek kiszolgáltatott, magányos, nélkülöző emberek” – mondja, és hozzáteszi, hogy szűkölködéssel nem csak extrém körülmények között találkozni. Levente szerint minden egyes megismert élethelyzet az empátiát erősíti. „Amikor először kerülök olyan helyzetbe, hogy nekem kell sietnem és rohannom a mozgólépcsőn, onnantól fogom megérteni azt, hogy mások miért futnak, és attól kezdve nem nézek rájuk mogorván, ha véletlenül meglöknek.

Amikor először élem meg, milyen az, amikor semmilyen örömöd nem maradt a zenehallgatáson kívül, onnantól fogok tudni megértően fordulni ahhoz, aki üvölteti a rádióját az utcán.” 

Szolgálata közben Levente azt is megtapasztalta, hogy az „én vagyok, aki segít, te pedig a rászoruló” hozzáállás gyakran inkább árt, mint segít, és ellehetetleníti a nehézségekkel küzdők továbblépését. A fiú második éve vesz részt önkéntesként a Szeretetszolgálat monori nyári táborában, amelyet a Tabán-telepen élő szegény gyerekeknek szerveznek. A düledező falak kilátástalansága és a gyerekek rossz egészségi állapota megrendítette, de a döntő felismerése nem ez volt. „Mivel rossz alvó vagyok – illetve leginkább napközben szeretek aludni –, a tábor első éjjelén a telefonomon böngésztem, hogy a gyerekek milyen Facebook-csoportokban vannak benne. Azonnal láttam, hogy pontosan ugyanolyanok, mint mi: ugyanazok a dolgok érdeklik őket, ugyanúgy szeretnének barátot, barátnőt, készítenek szelfit, hallgatnak zenét, posztolnak klipet, csetelnek, játszanak online, drukkolnak csapatoknak. Csak ezekről teljesen másképp, sokkal egyszerűbben kommunikálnak. Onnantól kezdve nem megmenteni akartam őket, hanem szeretni.” 
Amikor az összetartozás is annyira magától értetődő, mint amennyire kirívóak a különbözőségek – ott kezdődhet a közösség. Kapcsolódni, a másik mellett elidőzni az előre odaadott időben lehet leginkább. Levi és önkéntestársai év közben is havonta visszajárnak találkozni a monori gyerekekkel („Olyan jó, hogy nemcsak emlékeznek ránk, de hiányolnak is!”). Leventének erről az is eszébe jut, hogy amikor a Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanellátó központjában átfóliázták az intézmény ablakait, ahogy dolgoztak, egyre csak jöttek a hajléktalan emberek, és hosszan meséltek az életükről a létrán állva pucoló önkénteseknek. „Ha csak az utcán találkozunk, ezek a történetek biztosan nem hangzanak el – ez viszont valamelyest otthonos terep volt számukra, én pedig önkénteskedés közben soha nem érzem azt, hogy sietni kell. Csak mondták és mondták, a végére sem tudtak érni. Nagyon szeretnék egyszer visszamenni oda meghallgatni, megismerni őket. Ezzel a hatalmas mesélni akarással kezdeni szeretnék valamit.” 

Kép

Kép: Páczai Tamás

„…ők is vállalnak értem” 

A „számítanak rám” felemelő érzés, de a „számon tartanak” biztonsága nélkül könnyen fojtó teherré is válhat. Levi szerint abban, hogy mégis „beszippantotta” őt az önkéntesség világa, kulcsszerepe van a máltai közösségnek.

„Amikor a Máltai Szeretetszolgálat önkénteskoordinátora felhív, nem az az első mondata, hogy hova kellene mennem, hanem megkérdezi, hogy hogy vagyok. Nemcsak várják, de tartják is a kapcsolatot, és könnyebb úgy felelősséget vállalnom, hogy ők is vállalnak értem. Így a feladatokat sem érzem feladatnak.”

A fiúnak az is lendületet ad, hogy világos keretek között tevékenykedhet: „Tudjuk, kinek mi a feladata, mi mettől meddig tart. Így az egész könnyebben beilleszthető az életünkbe, nem »száll el« a segítő szándék, és már nem akaródzik azt mondani, hogy »nekem erre nincs időm«.” Bár másokért cselekedni nem csak egy nagy szervezet önkénteseként lehetséges – hiszen a segítségnyújtásra a saját környezetünk is számos alkalmat kínál –, a teendők megosztása, az idő beosztása és a felelősség eloszlása sokkal többet ki tud hozni az egyénből, miközben megóvja őt a túlvállalástól is. 
A túlvállalástól, amire egy báty egyébként is hajlamos. Főleg, ha elváltak a szülei. Hát még, ha különleges figyelmet igénylő kisebb testvére van, mint Leventének. A fivérek édesanyja és édesapja már nem él együtt, ám az alapján, ahogy Levi mesél róluk, ők elsősorban szerető, és csak másodsorban elvált szülők. Ritka élmény egy több éve kettéágazott család közös örömeinek életvidám nyomait felfedezni egy nagykamasz szobájában a kézilabdakapusként szerzett érmek, a gitár és az Arsenal-plakát mellett. Családilag kiállított és aláírt, egymásnak szóló elismerő oklevelek, dicsérő üzenetek szorgalomért, jószívűségért, becsületességért, egy szóvicceket virágzó családfa bekeretezve, megannyi társasjáték, no és a közlekedésieszköz-rajongó Levente számára megvásárolt BKV-busz járatinformációs táblája… Egy humorral és szeretettel tapétázott otthon. 
Azért mégis puhatolni kezdem, hogy is van ez a dolog a felelősséggel meg a túlvállalással. Levi elmeséli, hogy még a dunakeszi Radnóti Miklós Gimnázium tanulójaként egy társával heti rendszerességgel vitaesteket szerveztek, és az egyiknek épp a felelősség volt a témája. Amikor valaki feltette a kérdést, hogy ki milyen emberek, dolgok iránt érez felelősséget, a fiút magát is meglepte, mennyi személyt és ügyet felsorolt válaszképpen. Akkor nemcsak a tanárai jelezték vissza neki, de ő maga is rájött, hogy hajlamos olyasmit is saját felelősségének tartani, ami nem az, vagy nem kell hogy az legyen – és ez gyakran szorongóvá is teszi őt. Ugyanakkor motiválja is az a belső vágy, hogy olyan tevékenységet végezzen, leendő szociológusként is, ami közösségek életét teszi fenntarthatóan jobbá. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nyoma veszett a kétéves kislánynak

1971 augusztusában Alta Apantenco fiatal, a húszas évei elején járó anyuka volt, és akkoriban egyedül nevelte 22 hónapos kislányát, Melissát a Texas állambeli Fort Worth-ben. Fort Worth a teljes Egyesült Államok 13. legnagyobb városa, több, mint 900 ezren lakják. Alta, hogy el tudja tartani a lányát, pincérnőként dolgozott, ezért feladott egy újsághirdetést, hogy bébiszittert keres a gyermeknek. Egy nő jelentkezett a hirdetésre, megbeszélték, hogy az étteremben, ahol az anyuka dolgozik, találkoznak, a bébiszitter azonban nem jött el.

Egy nap mégis telefonált, hogy tudná vállalni a gyermekfelügyeletet, és kérdezte, hogy láthatná-e a gyereket. Az édesanya beleegyezett, ugyanis nagyon kellett valaki, aki vigyáz a kislányra, mert nem veszthette el az állását. A titokzatos nő felkereste Apantenco lakhelyét, ahol éppen az édesanya szobatársa felügyelt a gyerekre.

A szobatárs elmondása szerint a nő Ruth Johnsonként mutatkozott be, kedvesnek tűnt, megnyerő öltözékben volt, fehér kesztyűt, napszemüveget, kalapot viselt.

Magához vette Melissát, a kislánynak pedig nyoma veszett. Alta depresszióba esett.

A hatóságok nyomozása nem vezetett eredményre, ezért a család is keresésbe fogott, évtizedekig kutattak az eltűnt lány után. Soha nem feledték el, minden novemberben megünnepelték a születésnapját. Mindent megpróbáltak, keresték országszerte, akár államokat is átutaztak. Egészen hihetetlen, de 51 év sikertelenség után idén ősszel egy DNS-vizsgálat vezetett eredményre. De mi is történt pontosan?

Kép

Képek forrása: WE FOUND MELISSA Facebook csoport

Fantomkép és DNS-vizsgálat

2022 szeptemberében kapott új lendületet a kutatás, ugyanis az eltűnt és kizsákmányolt gyermekek felkutatásával foglalkozó amerikai magánszervezet, az NCMEC (National Center for Missing & Exploited Children) készített egy fantomképet: Melissa babakori fotója alapján rekonstruálták, hogy nézhet ki most.

Az NCMEC-et 1984-ben alapították. Célja, hogy a gyermekek eltűnése utáni nehéz időkben támogassa a családokat. Éjjel-nappal elérhető telefonos segélyszolgálatot működtet, tavaly több mint 94 ezer hívást bonyolított. Az elmúlt évtizedekben eltűnt gyermekekről készült fotók milliárdjai fordultak meg náluk, több mint 376 ezer gyermekeltűnési ügyben nyújtottak jogi segítséget. Az Egyesült Államokban, ha egy gyerek eltűnését bejelentik, az bekerül az FBI National Crime Information Center (NCIC) nevű központi adatbázisba, ahol a bűnözési információkat követik nyomon. Tavaly 337 195 ilyen bejelentés érkezett, 2020-ban pedig több mint 365 ezer.

A fantomkép alapján egy bejelentő azt állította, Melissa Charlestonban élhet. A család a hír hallatán Texasból az 1500 kilométerre lévő Charlestonba utazott, hogy beszéljen a helyiekkel, megosszák a történetüket, ez a nyom azonban vakvágánynak bizonyult. De nem adták fel.

Kép

A Melissáról készült fantomkép - Forrás: WE FOUND MELISSA Facebook csoport

Egy genealógus tanácsára DNS-tesztet csináltattak. Alta először nem akarta, ugyanis az évek alatt már több ilyen teszten is részt vett, és minden alkalommal „feladta a reményt”. Végül mindkét szülőnél elvégezték a vizsgálatot, az eredmények pedig Melissa gyerekei, vagyis az eddig ismeretlen unokáik DNS-ével mutattak egyezést.

Kiderült, hogy Melissa mindvégig Fort Worth-ben élt Melanie Walden néven, és fogalma sem volt róla, hogy az igazi családja keresi.

 „51 éve keresem a lányom”

Innentől felgyorsultak az események: Melissa testvérei, a 48 éves Rebecca, a 47 éves Victoria, a 45 éves Sharon és a 42 éves Jeff a közösségi médiában rátaláltak a nővérükre, és rábeszélték egy találkozóra. Amikor Melissa először kapott üzenetet a Facebookon édesapjától, a 73 éves Jeffrie Highsmith-től, azt hitte, az egész csak átverés. „Az apám üzenetet küldött a Messengeren, az írta: tudod, 51 éve keresem a lányom” – mesélte.

Hálaadás ünnepén sor kerülhetett az első találkozóra, amelyen Melissa a szüleivel együtt néhány testvérét is fél évszázad után ölelhette magához. A szülők számára kiderült, hogy elveszettnek hitt lányuk végig Fort Worth-ben élt, mindössze tíz perc távolságra tőlük. „Hálaadás estéjén együtt kávéztunk, ránéztem és tudtam, hogy ő az. Tudtam” – így nyilatkozott a FoxNews-nak Melissa öccse, Jeff, aki már nővére elrablása után született.

A férfi azt mondta, nem tudta levenni a szemét nővéréről, aki szerinte ugyanúgy néz ki, mint az édesanyjuk. „Az anyám mindent megtett, amit szűkös lehetőségei megengedtek. Nem kockáztathatta meg, hogy kirúgják. Megbízott egy olyan személyben, aki azt mondta, gondját viseli a gyermekének” – fogalmazott Sharon, Melissa húga.

Hangsúlyozta, anyja ötven évig bűntudattal élt, azt is el kellett viselnie, hogy a környezete és az ország azzal vádolta, bántotta vagy megölte a saját kisbabáját.

Hiányzott a boldog gyermekkor

Melissa úgy fogalmazott, nem adatott meg neki a boldog gyermekkor. A nővel, akit az anyjának hitt, nem volt közeli kapcsolata. Dühös rá most, hogy kiderült az igazság, már nem is beszélnek egymással. „Nem mehettem ki játszani, mindig rejtegetett. Azt mondta, azért, mert otthon születtem, és agysérülést szenvedtem” – mesélte a nő, aki tinédzserként el is szökött otthonról, és egy ideig az utcán élt. 

Azzal, hogy a család egymásra talált, Texas egyik legrégebbi gyermekelrablási ügye oldódott meg, viszont a történetben vannak még elvarratlan szálak. Például azt nem tudni egyelőre, hogy Melissa elrablója ugyanaz az asszony-e, mint aki felnevelte. Ennek kiderítése a rendőrségre vár. Kérdés, hogy a gyermek elrablóját felelősségre lehet-e vonni több mint ötven évvel az események után. A válasz valószínűleg a nem, ugyanis a gyermekrablási ügy évtizedekkel ezelőtt, a texasi törvények szerint 20 évvel Melissa 18. születésnapja után elévült, ugyanakkor a Forth Worth-i rendőrség kijelentette: mindent megtesznek azért, hogy a részleteket felderítsék.

Kép

Képek forrása: WE FOUND MELISSA Facebook csoport

„Imáinknak köszönhetjük”

A Highsmith család 2018-ban egy Facebook-oldalt is létrehozott, hogy minél nagyobb közösséghez eljusson Melissa eltűnésének története. Sikeres egymásra találásuk hírével az elmúlt hetekben tele volt az amerikai sajtó, sorra adták az interjúkat. A WE FOUND MELISSA!!! (Megtaláltuk Melissát – a szerk.) közösségi oldalukat mostanra közel 10 ezren követik, sorra érkeznek a gratuláló, együttérző, hálaadó bejegyzések. De nemcsak az Egyesült Államokból, hanem Kanadából, Spanyol- vagy Németországból is.

„Mindenért Istennek adunk hálát. Hívők vagyunk, hisszük, hogy mindezt az imáinknak köszönhetjük” – vallja Jeff, Melissa öccse.

„Meg kell csípnem magam, hogy tudjam, ébren vagyok, nem álmodom. Nem tudom leírni, mit érzek. Nem gondoltam, hogy valaha még látni fogom” – ezt pedig Alta, az édesanya mondta könnyek között az interjúkban. Az idős asszonynak az fáj a legjobban, hogy a lánya sohasem tapasztalta meg a szeretetet nevelőanyjától.

A család mindenkinek, aki eltűnt hozzátartozója után kutat, azt tanácsolja, soha ne adják föl a reményt. Az 53 éves Melissa alig várja, hogy minden családtagjával találkozzon. „Hozzá kell szoknom, hogy ilyen nagy családom van, miközben eddig egy rokonom sem volt” – mondta. Mostantól újra eredeti keresztnevét szeretné használni, azt is tervezi, hogy újra hozzámegy a férjéhez, hogy apja kísérhesse az oltárhoz. „A hetedik mennyországban vagyok… Ez egy csoda” – fogalmazott egy tévéinterjúban.

Források:

• - https://abc7news.com/melissa-highsmith-kidnapped-baby-missing-woman-found/12503261/
• - https://www.dailymail.co.uk/news/article-11477511/Woman-kidnapped-toddler-1971-finds-family-10-minutes-grew-Fort-Worth.html
• - https://www.foxnews.com/us/found-melissa-highsmiths-family-overjoyed-being-reunited-sister-abducted-in-1971
• - https://www.cbsnews.com/dfw/news/melissa-highsmith-missing-for-51-years-found-in-fort-worth/
• - https://nypost.com/2022/11/28/i-was-kidnapped-by-my-babysitter-51-years-ago-and-finally-reunited-with-my-family/
• - https://people.com/crime/texas-toddler-kidnapped-51-years-ago-reunited-with-family/
• - https://edition.cnn.com/2022/11/29/us/melissa-highsmith-forth-worth-texas-kidnapping-reunion/index.html?fbclid=IwAR2KaXgVb0jsg78R-LaZbV01n7Wks_0l5X_EuaTA0ma77yfyYR6-9yLapLQ
• - https://www.missingkids.org/

A kapcsolódó nevelés Amerikából indult el hódító útjára, ott Hand in Hand Parenting néven vált ismertté. A módszert Patty Wipfler dolgozta ki, akinek könyve, a Hallgasd meg! magyar nyelven is megjelent. Wipfler a '70-es évek Amerikájában kezdte el próbálgatni, miként lehet másképp viszonyulni a gyerekekhez: hogy lehet szeretetteljesebben, szelíden határt szabni a keretek megtartásával, mindezt úgy, hogy figyelembe vesszük az életkori sajátosságokat. „Magyarországon az egyesületünk már 15 éves múltra tekint vissza” – mondta el Jacsó Ágota, kapcsolódónevelés-oktató, aki arról is beszélt, hogy Wipfler és társai öt olyan eszközt állítottak össze, amelyek hozzájárulnak a gyermekek egészséges személyiségfejlődéséhez. Mindezt neurobiológiai vizsgálatok is alátámasztják.

A kapcsolódás olyan szükséglet, amely nélkül nem lehet élni

Jacsó Ágota hét évvel ezelőtt találkozott először ezzel a módszerrel, amikor megszületett a második gyermeke. Azt vette észre, hogy az akkor két és fél éves kisfia sokat sírt annak ellenére, hogy kötődően nevelte. Hordozta, tandemszoptatta, és mindent megtett azért, hogy jó kapcsolat alakuljon ki közöttük, de úgy érezte, elrontott valamit. Ekkor a barátai felhívták a figyelmét a kapcsolódó nevelés módszerére, és ennek köszönhetően bekerült egy szülőcsoportba is, ahol nagy kő esett le a szívéről, hiszen kiderült: „nem baj, ha a gyerek sír.

Sőt a legjobbat teszi, hogy jól tudjon fejlődni az intelligenciája, le tudja adni a feszültséget.

Kapcsolódni akar. A szüleinkhez való kapcsolódás létfontosságú érzés, ami nélkül nem éltük volna túl a kardfogú tigris támadását sem. Ez egy velünk született szükséglet, amely nélkül nem lehet túlélni” – hangsúlyozta.

Az oktató ezután ismertette a kapcsolódás neurobiológiai hátterét. Elmondta, hogy ezt két agyi terület szabályozza: a homloklebeny és a limbikus rendszer. Ahhoz, hogy egy gyermek jól tudjon fejlődni, biztonságban kell éreznie magát, ehhez a két említett agyi terület között összhangnak kell lennie. „Amikor egy gyerek annyira sír, hogy vöröslik közben, vagy annyira hisztizik, hogy a földhöz vágja magát, esetleg csap-vág, akkor ő nem rossz, csak megszűnt a kapcsolódásérzése. A gyerekeknél a kapcsolódás érzésének megszűnése elég hamar bekövetkezik, és ekkor adják le ezeket a limbikus rendszerből származó jeleket. Ilyenkor segítséget várnak a felnőttektől. Néha elég ilyenkor azt tenni, hogy letérdelünk a gyerekhez, és annyit mondunk: sajnálom, megértelek.” Ezután hozzátette, hogy egy kisgyermek csak akkor tudja elsajátítani például a lépcsőzést vagy a kukucs-játékot, ha biztonságban érzi magát. De igaz ez a nagyobb gyerekeknél is: akkor tudnak megtanulni egy hosszabb verset, ha megvan az összhang a két agyi terület között.

A páros meghallgatás a szülőknek segít

Jacsó Ágota kijelentette, hogy a mai társadalom kevéssé támogatja a szülőket, ezért a kapcsolódó nevelésnél az az egyik céljuk, hogy a szülőknek hosszú távú támogatást nyújtsanak. „Azt látjuk, hogy nagyon sok stressz éri a szülőket. A megélhetési problémák mellett még a gyerekneveléssel kapcsolatos számos információ is elbizonytalanítja őket. Ugyanakkor sok oldalról hiányosságok tapasztalhatók, a támogató kis közösségek pedig megszűntek.

Az anyukák sokat vannak egyedül, a nagyszülők távol élnek, így nem tudnak segíteni. Emiatt a szülők fáradtak, kimerültek, és ha nem jól viselkedik a gyerekük, ingerülten reagálnak.

Utóbbi miatt pedig később lelkiismeret-furdalást éreznek” – ismertette a kisgyermekes szülők mindennapos problémáit az oktató.

De a kapcsolódó nevelésnek erre van egy módszere, ez a páros meghallgatás. Ennek lényege, hogy két szülő megegyezik abban, hogy hetente egyszer meghallgatják egymást úgy, hogy nem adnak sem tanácsot a másiknak, de javaslatot sem fogalmaznak meg az elhangzó problémák orvoslására. „Ennek így is gyógyítóereje van, hiszen a kimerült szülők ilyenkor rájönnek, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal. Ez az ítéletmentes beszélgetés oda-vissza megy a meghallgató párral, akinek a társa bármikor ventilálhat. A feszült helyzetekről vele folytatott beszélgetés révén az indulatok nem a gyerekeken csapódnak le” – mondta el Jacsó Ágota.

Ezután a határszabás eszközére is kitért, a határokat ugyanis szeretetteljesen is meg lehet szabni, és kapcsolódási eszközként is lehet alkalmazni. „A gyerek nem azért viselkedik rosszul, mert manipulálni akar, hanem azért kér néha lehetetlen és túlzó dolgokat, mert kapcsolódni szeretne” – magyarázta Ágota.

Az úgynevezett „gyerekidő” eszközének szabályai pedig úgy szólnak, hogy egy szülő egy gyermekkel azt játszik, amit a gyerek szeretne, akár egy órán keresztül is. „Ilyenkor nincs se telefon, se házimunka, hanem leülünk és azt játszunk, amit a gyerek szeretne, miközben szeretettel odafigyelek. Jelen vagyok – hangsúlyozta. – Mivel nekünk öt gyermekünk van, azt találtuk ki, hogy minden hétköznap mindig másikukkal töltök 20-20 percet. Így nálunk például egyik nap Kincső-idő van, másnap pedig Zéti-idő” – hozta fel a saját példáját.

Hatásos eszköz a nevetés is. Ez összevonható a gyerekidővel, de jól tud jönni akkor is, hogyha nehezebben megy az esti lefekvés.

Ilyenkor egy tízperces párnacsata vagy önfeledt „hancúrozás” segíthet abban, hogy a napközben felgyülemlett feszültséget levezesse a gyerkőc, és nyugodtan hajthassa álomra a fejét.

Fotó: Jacsó Ágota

Azokból válik oktató, akik elhívást éreznek a módszer iránt

A kapcsolódónevelés-oktató arról is beszélt, hogy vidéken is egyre több csoport alakul, de a Facebookon és az online térben is fel tudják venni a kapcsolatot egymással az anyukák és az apukák. Egyre többen ismerik meg a kapcsolódó nevelést Erdélyben is, és egyre többen vesznek részt a személyes jelenlétet igénylő hatalkalmas képzéseken. Sokszor volt szemtanúja annak, hogy a régi, poroszos nevelési rendszer módszerei miatt elszenvedett gyermekkori sérelmek, traumák miként oldódtak fel a résztvevőkben egy-egy képzés alatt.
Külön érdekesség, hogy olyan szülők is eljönnek ezekre a képzésekre, akiknek már kamasz gyermeke van. Ők ahhoz kapnak itt „muníciót”, hogy miként tudják megfelelően kezelni a kamaszok panaszait.
Oktatók pedig általában azokból lesznek, akik elhívást éreznek a módszer iránt, és miután elsajátították annak öt eszközét, szívesen megosztják más szülőtársaikkal is. Az oktatók között az elmúlt időszakban megjelentek a férfiak is. „A visszajelzések alapján az apukák örülnek, hogy rátaláltak erre a közösségre, ahol biztonságban érezhetik magukat, és végre kimondhatják a hallgató társuknak, hogy mi játszódik le bennük” – fűzte hozzá Jacsó Ágota.

– Talán a legméltatlanabbul kezelt gyász a magzat­elvesztésé, jogfosztott vagy kétségbevont gyásznak is nevezik. Sokan vagyunk egyedül ezzel a problémával. Ti hogyan tapasztaltátok?

Bence: Ahogy a történetünk ismertté vált, sokan léptek elő a sötétségből, akik valamilyen módon érintve voltak. A próbákon rendszeresen sírva fakadt a társaság.

– Mi történt az ikrekkel?

Reni: A várandósságom 22. hetén, pontosan a 30. születésnapomon egy rutinvizsgálaton kiderült, hogy meghalt Tomi, az egyik kisfiunk, a másik, Andris pedig folyamatosan átvérzik az elhalt magzatba. Az ő életesélyeiről nem tudtak semmi biztosat mondani, egyedül egy kockázatos magzati véradással lehetett volna a keringését stabilizálni, de az nem jelenti azt, hogy életképesen megszülethet, viszont olyan kockázattal is járhat, hogy a beinduló koraszülésben elvérzek vagy elfertőződik, és ki kell venni a méhemet.

Bence: A legnagyobb borzalom ott kezdődött, amikor nekünk szegezték a kérdést, hogy döntsünk az életéről. Egyedül annyi volt biztos, hogy az orvostudomány ebben az esetben a sötétben tapogatózik, semminek nem ismerjük a következményeit. Így döntést hozni élet-halál kérdésében, amiben ember nem is lenne hivatott dönteni… Hiába imádkoztunk, nem kaptunk semmi biztatást, csak halvány jeleket, hogy ez az a helyzet, amikor letesszük a fegyvert. Három nap téboly után így tettünk. Az egyetlen valamennyire belátható út a menekülés és az újrakezdés volt.

Az ember a legjobb szándék mellett is pillanatok alatt betaszítható olyan mélységekbe, amelyeknek addig a létezését sem tudta elképzelni.

Reni: A szülést követő méhgyulladás és a nőgyógyászati bonyodalmak minket igazoltak, mint ahogyan a belső megnyugvás is, hogy így kellett lennie.

– Másnap meg kellett szülni a halott babákat?

Bence: Romeltakarítás a jó szó erre a szülésre. Veszélyes hulladék lett a gyerekeinkből, akik az anyaméhből nem bölcsőbe vagy koporsóba, hanem a szemetesbe kerültek. A hangja máig megvan a fülemben, ahogyan koppannak.

– Reni, hogyan élted túl a gyermekágyas időszakot, az ürességet? Volt bárki a kórházban, aki erre felkészített volna?

Reni: Borzalmas volt. Az ikrek szülése után egy egészséges gyerekkel abortuszra váró lány mellé fektettek a nőgyógyászaton. Én meg zokogtam a folyó tejemmel, mert a tejtermelést megakadályozó hormongyógyszert is elfelejtették.

– Első gyermeketek, Ágika akkor másfél éves volt. Mit mondtatok neki, mi történt, min mentek most keresztül?

Reni: Ő pontosan tudta, hogy mi történik. Mikor meghalt Tomika, és mentünk vissza a kórházba, Ági felhúzta a pólómat, és azt mondta: „Pápá, baba.”

Bence: És utána egész tavasszal valami ismeretlen dallamra azt énekelte, hogy megszületik a tesó.

Kép

Reni kislányukkal, Ágival – Fotó: Páczai Tamás

– A szűkebb környezet, a család hogyan kezelte a veletek történteket?

Reni: Sok kedves gesztust kaptunk, de a környezetünk alapvetően hamar túllépett rajta.

– Milyen segítség, támogatás esett jól? És mi nem?

Reni: Az együttérző szemvillanástól a gyászhoz nem kötődő segítségfelajánlásig minden jól jött, amiben az együttérzés gesztusa volt.

Bence: Nekem azokat az embereket volt a legnehezebb meghallgatni, akik szükségét érezték, hogy valami okosat mondjanak, vagy előjöttek valami vallásos lózunggal.

Reni:

Valaki a kertünkben hagyott egy levelet az ikrek nevében. Nyomoztunk, de nem derült ki, hogy ki írta, így úgy vesszük, hogy az ikrek. Rendkívül jólesett, azóta is őrizzük.

– Bence, milyen szándék vezetett, amikor megírtad a requiemet? Elsősorban gyógyulni szerettetek volna, vagy már akkor eszedbe jutott, hogy másoknak is segítség lehet? Azt írtad: „A haláluk után nem volt temetés… Bele fogok kapaszkodni a legnehezebbe, a ceruzába, és azzal fogom kihordani mindazt, ami bennem maradt a történtek után. Addig rajzoltam a hangokat, amíg meg nem találtam bennük a fiaimat.”

Bence: Engem már gyerekkoromban foglalkoztattak a requiemek. A halálról általában nem beszélgetünk, de ha az ember elmerül egy requiemben, a szerzővel tud róla beszélgetni. Az ikrek halálakor rögtön eszembe jutott ez. Párszor elhessegettem magamtól a gondolatot, úgy voltam vele, hogy hagyjuk ezt, nem vagyok zeneszerző, de mégsem hagyott nyugodni. Jött a járvány, zenészként elvitte az egész életünket, mi pedig elmenekültünk a mindennapjainkból, és fizikai munkát végeztünk hónapokig. De közben egyre foglalkoztatott, hogy ezt a történetet el kell mondani.

A végső harag napja, ami a szöveg szerint lángokba borítja a világot, az a nap számunkra, amikor az ikreket elveszítettük. Azt vettem észre, hogy van a halálnak egy jellegzetes hangja. A Dies irae (A harag napja) elején ezt akartam megkomponálni. Gyerekek énekeltek az utolsó ítélet harsonái helyett, nem szőnyegbombázás volt, mint a Verdi Requiemben, hanem kórházi jelenetek. A kéziratban azon az oldalon, ahol beadják a halált hozó injekciót, a piccolo mint egy szívhang kisípol a végén. Ági egészen szürreálisan vett részt az alkotásban, összefirkálta pont azt az egy oldalt...

– Hogyan zajlott az alkotómunka?

Reni: Ágit mindig ki kellett vinni az udvarra, a játszótérre, ha időt szerettem volna adni Bencének, hogy komponáljon. Az volt az érzésünk, hogy Ági széttrollkodja. Hosszan elnyúlt a munka, bár összesen csak 27 nap volt, míg megírta, de ez másfél évre elosztva. 

Bence: A fejemben a folyamat akkor is ment tovább, amikor nem volt ceruza a kezemben. Konkrétan előttem van a jelenet, hogy árkot ások a házunk előtt a karantén alatt, és a requiem egyik gyerekkaros tétele (a Tuba mirum) szól a fejemben.

– Az előadás is közös „gyermek”, hiszen Reni is szólót énekel benne. Hogy tudtál ilyen gyönyörűen énekelni, hogyhogy nem remegett a hangod?

Reni: Valóban közös gyermek volt, mert az előtte levő küzdelemben is rendesen részt vettem, nagy szervezési nehézségek előzték meg az előadást.

Olyan szinten szenvedtem a torokszorítással, hogy már orvosi vizsgálatokra jártam, hogy esetleg szervi oka lehet. Megnyugtattak, „csak” pszichoszomatikus. Az segített, hogy egy koloratúrszoprán énekes barátnőmet megkértem, hogy ha esetleg én valamiért kidőlök, vagy az előadáson elsírom magam, akkor ő vegye át a szólót.

Egy barátunk fogalmazta meg: ez a requiem az ikreknek hatalmas ünnepnap lesz.

Mindig elképzeltem, hogy a meg nem született gyermekeink ünnepelnek odafent, ez adott erőt.

Végig szorított a torkom, de amikor felálltam énekelni, semmi bajom nem volt. Mikor visszaültem, abban a pillanatban újrakezdődött.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

– Tudjátok, hogy mikor lesz a következő előadás?

Bence: Akkor, ha valaki megszervezi, de mi még egyszer nem kezdeményezzük, nagyon nagy munka 180 embert mozgatni. Elkészült belőle a felvétel, feltettem az internetre, bárki meghallgathatja. Ha valaki színpadra akarja állítani, akkor szabad a pálya akár velem, akár nélkülem.

– Bence, azt írtad: „Akkor lesz lezárt ez az ügy – ha egyáltalán le lehet zárni –, ha megérkezik a kistestvérük.” Az, hogy azonnal igent tudtatok mondani az újabb életre, nem magától értetődő.

Bence: Nagy ajándék, hogy magától értetődő volt. 2020 februárjában mentek el az ikrek, májusra vártuk őket, és Máté 2021. áprilisában született meg. Azt éreztük, hogy a halál ellen nem tehetünk semmit, de azt eldönthetjük, hogy új életet kezdünk a hitünk és a reményeink romjain.

Reni: Abban bíztunk, hogyha egy következő gyerek érkezik, akkor kapunk valamilyen feloldozást. Máté, ahogy a neve is mondja: Isten ajándéka. Nem azt mondom, hogy feledteti az ikreket, de nagy csoda, hogy ő itt van.

– Tartottatok attól, hogy a várandósság felett érzett öröm mellett a veszteség miatti szomorúság és félelem kísérheti végig a kilenc hónapot?

Reni: Lázzal kezdődött a terhesség. A doktornő talált a baba mellett egy hatalmas petefészekcisztát, ami további folyamatos aggodalomra adott okot. A várandósság összes hetében felidéződött a történet, hogy itt kezdődtek a bonyodalmak, ez az a nap, amikor meghalt Tomika, ez az a nap, amikor meghalt Andriska. Végül a szülés komplikációk nélkül történt, három hónappal Máté születése után pedig kivették a cisztát.

– Az Istenben való bizalomvesztéssel kapcsolatban történt-e változás? Bence, azt írtad: „Olyanok vagyunk, Isten és én, mint az elváltak. Végérvényesen közünk van egymáshoz, nincs olyan nap, hogy ne gondolnánk egymásra, mégis csak akkor beszélünk egymással, ha nagyon muszáj, és beszélgetéseink, találkozásaink sekélyesek, érdektelenek. Történt valami köztünk, ami megbontotta az egységet, a bizalmat, és… nem biztos, hogy helyre lehet állítani. (…) Add meg a békét a holtaknak, az itt maradottaknak, és a Veled való kapcsolatunknak is.”

Bence: Tudtam, hogy a narrátor szövege sokaknál kiveri majd a biztosítékot, de úgy voltam vele, hogy egy ilyen horderejű kérdésről vagy őszintén kell írni, vagy sehogy. Gondoljanak a haboskakaó-hitűek azt, amit akarnak. Azóta én is finomodtam egy kicsit, de a szövegben az eleven gyászt akartam megírni, hiszen erről szól egy requiem.

Én azt hiszem, hogy mi, emberek, emberi módon tudunk szeretni, és akkor él az istenkapcsolatunk, ha nem egy égi Kádár Jánost szeretünk – aki biztosít egy viszonylagos jólétet, cserébe viszont nem szabad megkérdőjelezni a jóságát –, hanem valaki valós lényt.

Ebben benne van a jó is, és a rossz is. Ha a rossz oldalával együtt is tudjuk szeretni a házastársunkat, a gyerekeinket, akkor tanuljuk meg az Istent is így szeretni. Engem ez feloldozott. Azt pedig fontosnak tartom aláhúzni, hogy nincs az a fajta istenkapcsolat, amelynek az a vége, hogy összeveszünk, és nem állunk szóba egymással. Akkor a hiány a kapcsolat.

– Egy szerető kapcsolat elbírja a haragot, a küzdelmet is?

Bence: Az istenkapcsolatban, ha valaki ezt nem engedi meg magának, az még tovább vádolja magát, mondván: ha valódi hitem lenne, akkor egy ilyen tragédia után is mosolyogva ülnék a templomban az első padban.

Isten felé is a saját apai gesztusaimat komponáltam meg a requiemben. Azt a fajta érzést, amikor a gyereked kiborít, szófogadatlan, és azt érzed, hogy egy kanál vízben meg tudnád fojtani… És aztán veszel egy levegőt, és nem üvöltesz, és nem törsz-zúzol, hanem azt mondod: gyere ide! Ugyanezt érzem Isten felé is. Legszívesebben lerángatnám két kézzel az égből, de a végén azt mondom: odabújhatok hozzád?

– Mit változtatott rajtatok Tomi és Andris elveszítése?

Reni: Nagy megtapasztalás volt, hogy még jobban összekovácsolt minket a fájdalom, bár előtte sem voltunk távol egymástól.

Bence: Semmi sem ugyanaz, és mégis minden ugyanaz. Az egyik kollégámtól hallottam, aki hasonló veszteségben volt érintett, hogy a dolog semmit nem változik, csak körbenövi az élet, mint egy romot a zöld.

– A koncerten Illyés Gyula Bartóknak írt sorai jártak a fejemben: „Köszönet érte, / az erőért a győzelem-vevéshez / a poklon is. / Ím, a vég, mely előre visz. / Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja. / Ím, a nagy lélek válasza a létre / s a művészé, hogy megérte / poklot szenvednie. / Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige.” Ti megéltétek ennek a valóságát a requiem előadása közben?

Bence: Igen. Arra van kutatás is, hogy a szomorú zene átfordítja a szenvedést egy másik csatornává, olyan fajta fájdalommá, amely gyógyítja az embert. Az előadói gárda is nagyot küzdött, de azt hiszem, a többség úgy ment haza, hogy több lett általa.

Az interjú a Képmás magazin 2022/08-as számában jelent meg.  A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szánhasználat első bizonyítékai különös módon nem az alaszkai tundrákról származnak, hanem az ókori Egyiptom sivatagaiból, mintegy 4000 évvel ezelőttről. Dzsehutihotep (regionális kormányzó volt Kr.e. 1900 körül) sírjának falfestménye megerősíti, hogy a piramisokat faragott sziklákból építették, amelyeket gyakran nagy távolságból vonszolt el szánokon rengeteg rabszolga.

A szánkózás másik korai bizonyítéka egy Róma és a germán törzsek között vívott háborúhoz kapcsolódik. Kr.e. 103-ban a cimberek vagy kimberek (a cimbri egy ősi törzs volt Európában, az ókori szerzők alapján lehettek kelták, gallok, germánok vagy akár egy kelet-iráni lovas nép is) támadása váratlanul érte a rómaiakat, miután pajzsaikat szánként használva sikeresen átkeltek az Alpokon Észak-Itáliába. Bár nagyon találékonyak voltak, végül a rómaiak legyőzték őket a Kr.e 101-es vercellaei csatában.

A szánhúzó kutyák ideje

A kutyafogatok az egyiptomi szánokkal hasonló időben jelentek meg Mongóliában. A tudósok úgy gondolják, ahogy az emberek az Északi-sarkkör felé kezdtek el terjeszkedni, vitték magukkal a kutyáikat is, és kb. 3000 évvel ezelőtt szánhúzásra kezdték használni őket. Szánhúzó kutyákat Kanadában, Lappföldön, Grönlandon, Szibériában, Norvégiában, Finnországban, Alaszkában is tartottak. Bár a futó nélküli szánkó az amerikai indiánoknál is ismert volt (szíjakkal összekötött rudakból készítették), Amerikában az őslakosok már az előtt is használtak kutyákat, hogy az európaiak betették volna a lábukat a kontinensre. Az itteni kutyákból lettek később az alaszkai malamutok: az 1800-as évek közepén az orosz kereskedők a Yukon-folyón átkelve a falvakból kutyákat szereztek. Ezek a kutyák sokkal erősebbek voltak, és jobban kezelték a nehéz súlyokat, mint az oroszok szánhúzó kutyái.

Az alaszkai aranyláz népszerűségének köszönhetően nagy igény mutatkozott a szánhúzó kutyákra, amelyekkel könnyedén tudták szállítani a felszerelést. Ráadásul a legtöbb aranylelőhelyet télen csak nagyon nehezen, kutyaszánnal lehetett megközelíteni.

Az 1800-as évek végén, valamint az 1900-as évek elején szintén kutyaszánt használtak a sarkvidékek és az Antarktisz felfedezésére, szánok vitték át az expedíciók résztvevőit az Északi- és Déli-sark jeges vidékein. Emiatt ezt az időszakot a „szánhúzó kutyák idejének” nevezik. Az amerikaiak is vettek később szibériai huskykat az oroszoktól, a sebességük miatt. Napjainkra a Snow Cats nevű óriásgépek váltották fel a kutyaszánokat az emberek, felszerelések és kellékek távoli, fagyos helyekre szállításában, de még mindig sok észak-kanadai törzs, mint az inuit és a cree, használ huskyt a szánhúzáshoz. A kutyaszánnal végzett szállítás hivatalosan 1963-ban ért véget, amikor Chester Noongwook, az utolsó csomagszállító Savoongából nyugdíjba ment. Tiszteletére az US Postal Service egy búcsúceremóniát is tartott a Bering-tengeren található St. Lawrence-szigeten.

Kép

Szánkó 1860-ból – Forrás: Picryl

A szánkózás és a Flexible Flyer aranykora

A szánkózás Svédországban és Norvégiában már a 15. században nagyon népszerű téli időtöltés volt, olyannyira, hogy szánkóversenyeket is rendeztek. Az Egyesült Államokban a nagy áttörés a szórakozásból űzött szánkózás terén csak az 1860-as években következett be: ekkor kezdte el Henry Morton Maine államban kézzel festett, fém futósínekkel ellátott fa szánkóit gyártani. Ezek elég kicsik voltak ahhoz, hogy még a gyerekek is biztonságosan használják őket. Morton gyors kis járműveivel beköszöntött a szánkózás és a versenyzés aranykora.
Rengeteg szándizájn létezik ma, de kétségtelenül Samuel Leeds Allen kormányozható „Flexible Flyer”-je volt az első, amely a mai napig is kedvelt. A pennsylvaniai farmer feltalálóként közel 300 szabadalommal rendelkezett. Apjával közös cégük mezőgazdasági berendezéseket gyártott, a fiatalabb Allen pedig úgy döntött, hogy szánokat épít, hogy változatosabbá tegye a termékkínálatukat. Allen 1860-ban készítette el az első Flexible Flyer szánkót, 1889-ben szabadalmaztatta a dizájnt, és az új kormányozható szánok azonnal kedveltek lettek. Az 1910-es években megjelent a nagy áruházakban is Samuel Leeds Allen találmánya.

A cégnyilvántartások szerint 1915-ben a pennsylvaniai cég 120 ezer Flexible Flyert értékesített – átlagosan napi 328 darabot.

Méretben és árban változatosak voltak – a legkisebb gyerekszántól, amelyet 2,50 dollárért adtak el, a legnagyobbig, amelyen hat felnőtt fért el, és 12 dollárba került. Bár a nagy gazdasági világválság idején a családok csak az olcsó, egyszerű szánkókat engedhették meg maguknak, 1928-ban hat Flexible Flyer kísérte Richard E. Byrd admirálist a Déli-sarkra, ami újra népszerűvé tette a járművet.

Kép

A Flexibile flyer szánkó korabeli plakátja

A Flexible Flyer kialakítása annyira egyszerű, de funkcionális volt, hogy keveset változott azóta, hogy a viktoriánus korszakban megjelent. A műanyag megjelenése a szánkópiacon azonban az Allen Company végét jelentette: a Flexible Flyer név egy sor tulajdonoson ment keresztül az 1970-es és 1990-es években, 2005-ben pedig egy Paricon nevű maine-i cég – amely 1861 óta működik, és a Speedaway nevű szánkót gyártja – megvásárolta a Flexible Flyer név jogait, így az újraéledt.

A nagy bobvita és a száguldó csontváz

A modern szánkósport a svájci St. Moritzhoz köthető a 19. század közepétől, amikor a nyaraló vendégek a szállítószánokat rekreációs célokra kezdték használni. A modern versenyszánkózás első fontos dátuma 1883. Davosban egy George Robertson nevű ausztrál diák nyerte meg a világ első nemzetközi szánkóversenyét, hajszállal megelőzve az egyik helyi postást, Peter Minsch-t. Robertson a St. Wolfgangtól Klosters városáig vezető négykilométeres útszakaszon 19 másik versenyzőt előzött meg, akik Angliából, Németországból, Hollandiából, Svédországból, Svájcból és az Egyesült Államokból érkeztek a versenyre.

Az 1880-as években megjelent a bob, amely annyira népszerű lett, hogy az amerikai Albany és a svájci St. Moritz is országos bobversenyeket rendezett, ami egy máig megoldatlan vitához vezetett: valójában melyik városból is származik a bob.

Ebben az időben építette a Kulm Hotel tulajdonosa, Caspar Badrutt az első pályát e fiatal sportnak, de 1926-ig kellett várni, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság olimpiai sportággá nyilvánítsa a bobot és a szintén ekkor megjelenő úgynevezett csontvázat. A csontváz hasonlít a bobra és a szánkóra is, de a szilárd acél vázból álló szerkezetet arccal lefelé hajtják a haladás irányába. Nehéz felépítése miatt a csontváz általában sokkal gyorsabb a műjégpályákon, mint egy hagyományos szánkó vagy bob. Nincs kormányberendezése, a testsúly váltásával és a lábakra gyakorolt nyomással irányítható. 130 kilométer per óránál is nagyobb sebességgel versenyeznek a jégpadlón a résztvevők. A csontváz ugyan már a 20. század elején kedvelt volt, csak 2002-ben került be végleg az olimpiai programba, a 19. téli olimpián Salt Lake Cityben. Az első mesterségesen hűtött pálya 1969-ben épült fel Németországban.

Kép

Bobverseny St. Moritzban, 1913-ban – Forrás: Albert Ewald/Wikipedia

Ezredmásodpercek, Normafa, szánkó a művészetben

Drezdában 1913-ban alakult meg a Nemzetközi Szánkósport Szövetség, amelyet három ország – Németország, Ausztria és Svájc – hívott életre, majd egy évvel később megrendezték az első Európa-bajnokságot. 1935-ben létrejött a Nemzetközi Szánkó- és Bobszövetség, de a sportágak közötti viták miatt az első szánkó-világbajnokság csak 1955-ben, Oslóban volt, olimpiákon pedig csak az 1966-os, innsbrucki játékok óta szerepel a műsoron. A szánkózás az egyetlen téli sportág, ahol figyelembe veszik az ezredmásodperceket is.

Természetesen a magyarok körében is nagyon kedvelt a szánkózás a téli sportok között. Számos gyönyörű pálya érhető el nagy havazás idején az egész országban, miközben nincs is vidámabb, mint egyszerűen lecsúszni egy dombról a város szélén. Budapest egyik legkedveltebb szánkóparadicsoma a Normafa, amely az 1900-as évektől sí- és szánkópályával, síugrósánccal, sífelvonóval és a ma is üzemelő Normafa Síházzal vár mindenkit. Magyarország legmagasabb pontja, a Kékestető szintén népszerű volt a szánkózók körében már a 1920-as évektől, majd a harmincas évektől nemzetközi síversenyeket is tartottak itt.

Kép

Gyerekek szánkóval 1917-ben – Forrás: Fortepan/Horváth Lajos

A szánkózás örömei (és veszélyei) sok író fantáziáját is megmozgatták. Kiváló drámai alapanyagot nyújtottak például olyan szerzőknek, mint Louisa May Alcott (a híres Kisasszonyok alkotója), aki egy egész regényt, a Jack és Jill-t egy szánkóbaleset köré épített. Az egyik leghíresebb szánkózós történet Edith Wharton Ethan Frome (1911) című tragikus regénye, amelyet részben egy halálos baleset ihletett, amit néhány tinédzser szenvedett el szülővárosában, a massachusetts-i Lenoxban.

A szánkózás iránti lelkesedést Orson Welles, a kiváló filmrendező 1941-es remekműve, az Aranypolgár is megtestesíti, forgatókönyvét ő maga írta. Ebben a „Rosebud” (rózsabimbó) egy fából készült szán, amely az amerikai életmódot szimbolizálja.

Egy másik amerikai filmben, Frank Capra 1946-os klasszikusában, Az élet csodaszép című filmben pedig van egy ikonikus jelenet, amelyben gyerekek szánkóznak egy téli napon.

Mindegy tehát, hogy hosszúkás vagy rövid, egyszerű csúszka vagy díszes fa szánkó, lovasszán vagy bob, szinte nincs is olyan ember, aki ne szeretne szánkózni vagy legalább szánkóra gondolni, hiszen nemcsak örömforrás, de a havazást, a gyönyörű fehér tájat is eszünkbe juttatja.

Felhasznált irodalom:

• https://faipar.hu/hirek/fatermek/10063/a-szanko-toertenete
• https://pocahontastimes.com/a-sleigh-ride-through-history/
•  https://www.grunge.com/293350/the-history-of-sledding/?utm_campaign=clip
• https://www.wsj.com/articles/a-brief-history-of-sledding-1487866618
• https://mandadb.hu/cikk/769989/Rodlitortenelem_es_labszankahistoria

Mikor észlelted először, hogy baj van?

2020 január végén, a pandémia kellős közepén elveszítettem a munkámat. Hogy eltöltsem az időt, lakásfelújításba fogtam, és márciusban elkezdtem kocogni. Egyik reggel a bal oldalamon fájdalmat éreztem hónaljban és mellkasi részen. Gondoltam, biztos izomlázam lett, mert nem melegítettem be kellőképp. Két-három nap múlva a fájdalom megszűnt. Májusban új munkahelyem lett, és a betanulás időszakában extrém módon izzadtam, csorgott rólam a víz. Egyik nap azt vettem észre, hogy befelé fordult a mellbimbóm. A párom azonnal orvoshoz küldött, aki ránézésre megmondta: ez rosszindulatú daganat. Másnap reggel az onkológián megkezdődtek a vizsgálatok, amelyek hamarosan igazolták a feltevést. Augusztusban kaptam az első kemót.  

Előtte megműtöttek?

Mivel nagy volt a daganat, nem vállalták be rögtön a műtétet. Már az első kemoterápia után tíz nappal minden testszőrzetem kihullott. A négy kemoterápiának köszönhetően viszont felére csökkent a daganat. Több kezelést nem bírt el a testem, mert a fehérvérsejtszámom a nullához közelített, és veszélybe került az életem. Gyakorlatilag megszűnt az immunrendszerem, emiatt sokáig voltam izolációs szobában, ahová még a nővérek is alig járhattak be. Októberben megműtöttek, és utána háromhetente kaptam kezelést. Januárban úgy reagált a testem, hogy a klinikai halálból hoztak vissza. Ezután már csak egy kemót mertem bevállalni, és szünetet tartottam. Márciustól adtak még 25 sugárkezelést. A februári CT eredménye azt mutatta, hogy nagyjából megszűntek a problémák, és ebben meg is nyugodtam. 2021 augusztusában viszont egy újabb diagnózist kaptam, miszerint több csontomon daganat keletkezett. Jelenleg is áttétes csontdaganattal kezelnek.

Halálközeli állapotban voltál. Van erről valamilyen emléked?

A mai napig az egyik kitörölhetetlen élményem. Állítólag 10–15 percig futkostak körülöttem.

Szinte semmire sem emlékszem, csak arra a kérdésre, hogy „vissza akarsz menni”?

Megálltam egy tized másodpercre, igent mondtam, és kinyitottam a szemem. Ez egy döntés volt, hogy nekem még dolgom van, ezért visszajövök.

Kilátástalan helyzetbe kerültél, alig láttad az alagút végét – hogy élted meg mindezt?

Valójában nagyon szerencsés vagyok. Igaz, hogy nem sokkal a végstádium előtt vettük észre, de volt lélekjelenlétem felhívni egy ismerősömet, akiről csak annyit tudtam, hogy pszichológus. Amikor elmondtam a problémám, megnyugtatott, hogy jó helyen vagyok, mert ő kifejezetten daganatos betegekkel foglalkozik. Nem sokkal később benne voltam az első Simonton-csoportban, tavaly pedig bekapcsolódtam a REGEA Alapítvány tevékenységeibe is. 180 fokot fordított a gondolkodásmódomon.

Mi változott meg körülötted és benned?

Ha ebbe a csoportba nem kerülök be, akkor már nem élek. Tavaly augusztusban maximum két évet jósoltak nekem. A REGEA-n keresztül akkor orvost váltottam, és azóta gyógyszeres kezelést kapok. Ha jól reagálok a gyógyszerre, akkor a doktornő szerint még sok éven át minőségi életet élhetek. Mint látszik, jól reagálok (nevet), a többit pedig lélekben hozzápakoltam. Tavaly egy 26 éves párkapcsolatot fejeztem be. A lányom külföldön él, a fiam is elköltözött, tehát tényleg csak a felépülésemre figyelek. Nem maradtam magamra, mert egy hihetetlen védőháló van körülöttem. Ha padlót fogok, mert az is adódik sokszor, a Simonton-közösség átemel. Bármilyen problémával fordulhatok hozzájuk. Amikor úgy éreztem, nem bírok ablakot pucolni, másnap megjelent két lány és segített. Amikor a tűzifát kellett felvágni, szintén megoldották.

Mindig van, aki fogja a kezem vagy meghallgat, amikor szükségem van rá.

Megtanított valamire a betegséged?

A Simonton terápia során megtanítanak megélni az érzéseinket. Amikor olyanom van, csak ülök és sírok. Ha több bennem a feszültség, akkor horgolok, írok, vagy elmegyek a társasággal kirándulni. Amikor pedig senkire sem vágyom, kimegyek az erdőbe, és megölelek egy fát. Ezekkel a feszültségoldó tevékenységekkel át tudom lépni a nehézségeket. És mindig ott vannak a barátok. Nem tudok olyan példát mondani, amikor a mélyben vagyok, és nincs segítség. Vagy önmagamat viszem ki, vagy találok olyat, aki segít. Azt is meg kell élni, ha padlót fogtam. Amíg nem érek el a gödör aljára, addig lefelé csúszok. Onnan már csak felfelé vezet az út. A másik fontos dolog: hagyom, hogy megfogják a kezemet. Korábban nem voltam rá képes.  

Igyekszel ugyanúgy élni az életed, mint azelőtt?

Nem. 2020-ban egy ismerősömmel együtt diagnosztizáltak. Mindkettőnknek azt mondta az orvos, hogy soha többé nem tudjuk azt az életet élni, amit korábban. Őt ez annyira összeroppantotta, hogy szó szerint lefeküdt, és hét hónappal később eltemettük. Én azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen, nem is akarok. És itt vagyok. Olvastam egy amerikai élsportolóról, aki autóbalesetben mindkét lábát elveszítette. Pár évvel később azt nyilatkozta, hogy a baleset előtt volt ezer képessége, a baleset után már csak kilencszáz. Most sírhatna az elvesztett százért, vagy lehet boldog a maradék kilencszázzal. Én a maradék kilencszázamat élem jelenleg. Ismerem a saját korlátaimat. Tudom, hogy ha két egymást követő nap nem pihenek ebéd után, a harmadik nap nem fogom kibírni. Szerencsére az online munkámat megszakíthatom egy óra alvással. És egész héten maximum három napot dolgozom. A maradék időt a szabadidős tevékenységeimre és magamra fordítom. Nem sokkal az utolsó kemó után 400 métert sétáltam, és sírva leültem, mert nem ment több, és nem tudtam, hogy fogok hazajutni. Ezen a nyáron fáradtság nélkül, örömmel több mint tíz kilométert gyalogoltam.

Minden egyes lépésnek örülni kell. Ha a korlátaimon belül maradok, nagyon boldog életet tudok élni.

Nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, és jól érzem magam a bőrömben. Elfogadom a kis ráncocskáimat, vigyázok arra, hogy a súlyomat megtartsam, és folyamatosan fejlesztem az erőnlétemet. Sokkal boldogabb vagyok, mint életemben bármikor előtte. Le tudok úgy feküdni este, hogy szép nap volt, mert éltem; és fel tudok ébredni úgy, hogy ez egy szép nap, mert felébredtem.

Nincs benned félelem?

Nincs. Az elmúlt egy év rengeteg nehézséget, bonyodalmat, mélypontot hozott, és mindig történt valami, mindig mellettem állt valaki. Ha napról napra csodák történnek veled, elkezdesz hinni.

Kép

Fotók: Czipó Éva

Mi a legnagyobb vágyad? Ha csak egyet kívánhatnál…

Beleszerettem a Simonton terápiába. Hiszek ebben, és ha lesz Magyarországon képzése, elvégzem. Ezen keresztül is szeretnék segíteni. A Simonton hihetetlen dolog. Ott tanultam meg, mit jelent a pozitív gondolkodás. Változtatok azon, amin tudok, és hagyom azt, amin nem tudok. Nem idegeskedem azon, hogy mi lett volna, ha.

Éled a pillanatot?

Igen. Egyik barátnőm kislánya hihetetlen dolgot ragadott meg. Egy történetet hallgattunk, amelyben egy férfi előtt öt különböző út állt. Mindegyiken elindult, és mindig visszatért az elágazáshoz, mert egyik sem az ő útja volt. A kislány rögtön megkérdezte: „Miért nem épít egy újat?”

Te építettél egy újat?

Megépítettem a saját utamat, ami kanyargós, nehézségekkel teli, de az enyém.

Nem is gondolkodsz azon, hogy mi lesz?

Gondolkodom természetesen, mert az ember olyan. De lehetetlenség megtervezni a következő harminc évemet. Annyi változó van benne. Ahhoz a naphoz, ahhoz az órához alkalmazkodom, amiben éppen vagyok.

Van olyan élményed, amikor a betegséggel kapcsolatban segítettél valakinek?

Táncmeditációra járok, amely segít megélni, átértékelni az érzelmeimet. Itt találkoztam egy ismerőssel, akit elhívtam a Simontonra. Azóta is az egyik aktív tagunk. Végigvezettük az orvosválasztáson, a műtéten, a rehabilitáció egy részén, és hihetetlen ütemben gyógyul. Három héttel a műtét után már Bakonyszücsre utazott, a Lelki Rehabilitációs Otthonba, és hazafelé maga hozta a bőröndjét. Azóta ő is hívott valakit.

Ez egy körforgás. Adsz valakinek, és más hálálja meg.

Azért vállalom fel a nevemmel és az arcommal ezt a történetet, mert másoknak erőt adhatok. Ha csak egy embernek tudok segíteni, vagy ezen keresztül valaki megtalál, már megérte.

Búcsúzásképp Évától egy piros szívet kaptam ezzel a jókívánsággal: legyen szép napod. Húsz éve osztogat ilyen szíveket, akkor még egy eldugott kis falusi boltban dolgozott. Az ország különböző pontjairól is felkeresték a turisták a „szívecskés boltost”. Ilyen könnyen terjed a szeretet, és ilyen keveset kell érte tenni. Éva azóta is másoknak adja a szívét, örül minden napnak és boldog. „Nincs... De én Én Vagyok és VAGYOK! Élek, érzek, változom, fejlődöm. Az életet választottam.”