Janklovics Péter és Natasa: „A 17 év alatt egyszer sem merült fel, hogy mi ne együtt legyünk”

– 17 éve vagytok együtt, 9 éve pedig házasok. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban ismerkedtetek meg, mesélnétek erről? 
Natasa: A Gór Nagy Mária Színitanoda még ezelőtt kapcsolódási pont volt, csak nem egyszerre jártunk oda. Székesfehérvárra Peti vendégszerepelni jött, én akkor már ott dolgoztam, kerestem a helyem színészként, rendezőasszisztensként. A Diótörőben találkoztunk. 
Péter: Ebben az időszakban minden évben volt ott két-három bemutatóm, eleinte vendégként, majd később szerződtetett is a színház. Sokat dolgoztunk együtt Natasával, közös lett a baráti társaságunk is. 
Natasa: A színészbuszban, ami Budapest és Székesfehérvár között szállított minket, mögöttem ült, és húzogatta a hajam, ami azért már gyanús volt, hiszen ez már az óvodában is többet jelent, és nekem is nagyon tetszett Peti. 
Péter: Sok időt töltöttünk együtt társaságban, így feltűnt a hiánya, amikor egy nyári szünetben egy hétig nem találkoztunk. Egy közös bulizás után gondoltam, hogy most már elhívom, hogy üljünk be még valahová, ő nemet mondott, végül a barátunk tett ki minket a kocsijából, hogy menjünk.

Onnan számítjuk a kapcsolatunkat, amikor a vendéglátóhelyen azt mondták: „A szerelmespárnak is záróra van.” Hazakísértem, majd fáradtan, de boldogan én is hazasétáltam. 

Natasa: Amilyen bizonytalanok voltunk eleinte, olyan stabil a kapcsolatunk 17 éve. 

– Mi ragadott meg akkor titeket a másikban? 
Péter: A kedvessége és az, hogy ha valamit el akar érni, azért teljes odaadással küzd. 
Natasa: Peti már a színészbuszban „végighaknizta” az utat, a többiek már akkor mondták neki, hogy stand­upolnia kellene, nagyon szórakoztató volt. Az is feltűnt, hogy szeretnek vele együtt dolgozni a kollégái, akár színészként, akár most, a Dumaszínházban, ami nagyon imponált. És a megbízhatósága is fontos, hogy láttam benne a gyerekeim apját. 

– Péter, te komolyan vetted a hetedik, sokak szerint vízválasztó évet a kapcsolatotokban, és ekkor „merted” csak megkérni Natasa kezét. 
Péter: Ez azért csak félig volt komoly, bár valóban volt olyan kapcsolatom, ami hét év után ért véget. Tudtam, hogy Natasának fontos a házasság, és nekem sem volt ellenemre, mindig úgy éreztem – és hála Istennek, érzem most is –, hogy vele szeretném leélni az életemet, mással el sem tudnám képzelni. 
Natasa: Nekem ő volt az első nagy szerelem az életemben, a 17 év alatt egyikünkben sem merült fel, hogy mi ne együtt legyünk. 

– Első gyermeketek, egy kisfiú öt évvel ezelőtt érkezett, éppen Péter negyvenedik születésnapján. Azt olvastam rólad Péter, hogy „rettegtél” az apaságtól, de mikor megszületett a fiad, már magad sem értetted, miért. Hogy zajlott le benned ez a folyamat? 
Péter: A felelősségtől nagyon féltem. Aztán amikor megszületik a gyereked, egyszerűen ő lesz fontos, és a felelősség jön magától, nem kell erőltetni. Nem beszélve az örömről. Két-három éves volt Dávid, a nagyobb fiunk, amikor rádöbbentem, hogy mit hagytam ki eddig az életemből, és azért is „dupláztunk rá” ilyen hamar. Most már ott tartunk, hogy Tóth Eduval, akinek szintén két fia van, állítunk össze egy műsort az apaságról, az apa-fia kapcsolatról. Szeretnénk továbbmenni annál, mint hogy milyen vicces helyzeteket szül például egy pelenkacsere. Eddig színpadon szinte egyáltalán nem beszéltem a gyerekeimről, most jön el ennek az ideje. 

– Milyen anyukának látod Natasát? 
Péter: A legjobbnak az egész világon. Ha van bármi, amiben biztos nem hibáztam az életemben, akkor ez az: pontosan tudom, hogy bárhova megyek, a lehető legjobb kezekben vannak a gyerekeim. Mindig tudtam, hogy tőle szeretnék gyereket, senki mástól, ez is hozzájárult ahhoz, hogy őt vettem feleségül. 

– Natasa, téged hogy változtatott meg az anyaság? 
Natasa: Én mindig is aggódós voltam, így ebben nem sokat változtam. Nagyon vágytam már gyermekre, volt néhány hónap, amikor szerettük volna, de nem jött, így ez az időszak a vágyakozással telt. Amikor pedig megfogant Dávid, az végtelen boldogság volt. Ő és a testvére, Beni is nagyon nyugodt babák voltak. A második gyerek érkezésére már egyébként is sokkal lazábbak lettünk, ahogy a legtöbb szülő. Már egy éve együtt is eljátszanak, pont tegnap mondta Dávid, hogy neki Beni a legjobb barátja, vele szeret a legjobban játszani. 

– Beni hároméves; tizenkilenc hónapos korában derült ki, hogy több dió- és mogyorófélére allergiás, de már néhány hónaposan is mutatta ennek jeleit. Hogyan hatott ez az állapot az életetekre? 
Natasa: Öt hónapos volt Beni, amikor piros pöttyök jelentek meg a szája körül, elkezdtek továbbterjedni az arcán, majd elmúltak. Leszaladtam a háziorvosi rendelőbe, ahol tanakodtunk, hogy mi lehet ez. Ő akkor még anyatejes volt, én ettem egy olyan salátát, aminek dió volt a tetején, és így adtam puszit neki. Ez két hét múlva megismétlődött, de igazán sem az orvos, sem a védőnő nem küldött minket tovább kivizsgálásra. Tizenkilenc hónapos korában Dávid kesudiót uzsonnázott, és adott egy szem „tesódiót” Beninek is. Ő bevette a szájába, elkezdte rágni, és azonnal megjelent megint a pirosság az arcán – és ekkor állt össze a kép, hogy az én salátámban sem a dió, hanem a kesudió lehetett a baj. Ez egy péntek este volt, hétfőn már dr. Csáki Csillánál voltunk, aki Magyarországon az allergológia legtekintélyesebb szakembere. A bőrteszten, majd a molekuláris vértesztelésen is igazolódott az allergia a pisztáciára, a kesudióra és a mogyoróra.

Mikor kézhez kaptam a leletet, és láttam, hogy milyen súlyos a helyzet, hogy potenciálisan halálos kimenetelű anafilaxiás sokk alakulhat ki nála, először azt hittem, hogy vége az életemnek. Nagyjából három hónap volt, amíg megnyugodtam, azáltal, hogy információt gyűjtöttem.

Ma már nem szorongok, úgy látom, hogy ez egy állandó helyzetelemzés, együtt lehet élni vele. Utazunk, járunk étterembe, rendelünk ételt, de kell egy plusz odafigyelés. 
Péter: Én azért ezt egy kicsit máshogy éltem meg. Úgy gondoltam, hogy igen, innentől ezeket a magokat kerülni kell, erre oda kell figyelnünk, de ez nem olyan nehéz feladat. Biztos voltam benne, hogy Natasa ezt nagyon komolyan veszi, ami egyrészt megnyugtatott, másrészt valakinek – nekem – képviselni kellett a másik pólust is, a helyzet oldását, hogy egyensúly legyen. Talán az én reakcióm túl enyhe volt, de így talán érthető, hogy miért. Ami a legfontosabb, hogy mind a ketten biztosak lehetünk benne, hogy a másik tudja kezelni (egyedül is) a helyzetet. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Natasa: Ez egyébként jellemző, hogy az édesanyák és az édesapák nagyon másképpen reagálnak, amikor érkezik egy ilyen diagnózis. Sokat elmond erről az is, hogy az online támogatói csoportunk tagjainak 95%-a nő. Januárban meghalt egy hétéves kisfiú, miután az iskolában mogyorót tartalmazó édességet evett – ez után a tragédia után alakult meg e csoport néhány anyukájával a szülőtámogató és érdekvédelmi szervezetünk, az Anafilaxiás Allergiásokért Egyesület. Az egyik legfőbb megállapításunk, hogy nemcsak a gyermek, hanem az egész család kap diagnózist.

Még a nagyobbik fiunk, Dávid is belenőtt ebbe, vigyáz Benire, figyel arra, hogy ő se egyen olyat, ami Beninek árthat. Amikor az óvodában pisztáciafagyi volt, nem kért belőle, mert „hazamegyek, megpuszilom, és nehogy baj legyen belőle”.

Sajnos egyébként az a jellemző – ahogy nálunk is történt –, hogy időbe telik, mire kiderül egy ilyen allergia, így a legfontosabbnak azt tartom, hogy tünetek esetén (legyen az élelmiszerre, gyógyszerre, latexre, darázscsípésre, de akár hidegre vagy fizikai megerőltetésre adott reakció) mindenképpen kezdjék meg a kivizsgálást. 

– Natasa az egyesület elnökeként, szóvivőjeként egyértelműen „felhelyezte a térképre” ezt az eddig lényegében képviselet nélküli ügyet, de párként is szoktatok nyilatkozni erről. 
Péter: Én inkább „kirakatemberként” vagyok ott ilyenkor, bár persze szívesen megyek, felvállalom én is. Nagyon büszke vagyok rá azért, amit tesz. 
Natasa: Amit teszünk, mert heten alapítottuk az egyesületet. Hat csodálatos nőt ismertem meg ezáltal, akiknek az önzetlen összefogása az ügy érdekében hihetetlen lendületet ad, hogy meneteljünk a céljaink felé! Sajnos az itthoni tragédia nyomán történt csak robbanásszerű változás abban, hogy a döntéshozók, a szélesebb társadalom komolyan vegye ezt a helyzetet. Ma már ott tartunk, hogy fel vannak szerelve az iskolák adrenalin-autoinjektorral, a pedagógusokat képzésre küldik, a legnagyobb magyar közétkeztető kivette a szándék szerinti menüjéből a földimogyoró- és dióféléket, a legfrissebb fejlemény pedig, hogy az alapvető jogok biztosa tett egy állásfoglalást, miszerint ezeknek a gyerekeknek biztosítani kell a biztonságos környezetet, tehát ezt javasolt a minisztériumnak rendeletbe foglalni. Kidolgoztunk egy protokollt a Magyar Allergológiai és Klinikai Immunológiai Társasággal (MAKIT), amely az oktatási-nevelési intézmények számára egyértelműen szabályozza, mi a teendő, ha diagnosztizált anafilaxiás allergiás gyermek iratkozik be az intézménybe, valamint milyen általános felkészültséget kell biztosítani arra az esetre, ha az életveszélyes allergiás roham korábban nem diagnosztizált gyermeknél lép fel. A protokollt a szakmai szervezet benyújtotta a minisztériumba, sajnos a tanévet még úgy kezdjük, hogy nincs rendeletszintű szabályozás a minimumfeltételekről, de nagyon bízom benne, hogy ez hamarosan rendeződik. 
Péter: Hihetetlen, hogy mindezt alig több mint fél év alatt érték el! 
Natasa: Dr. Csáki Csilla, az egyesületünk szakmai vezetője olyan orvos, aki nem hagyja abba a betegeiről való gondoskodást a rendelés végeztével. Felkereste az ELTE Pszichológiai Intézetének egyik tanszékét, és kezdeményezte egy olyan terápia kidolgozását, amely segíthet az érintett szülőknek, hogy megbirkózzanak ezzel a súlyos helyzettel. Egy évvel ezelőtt el is indult az első ilyen csoport egy doktoranduszhallgató vezetésével. 

– Visszatérve rátok, Péter továbbra is becsempészi a szórakozást az életetekbe? 
Natasa: Amikor a kapcsolatunk kezdetén bemutattam valakinek, mindig az volt a reakció, hogy „ő otthon is ilyen?”. Én pedig mondtam, hogy tulajdonképpen igen. És ez azóta sem változott. Sokat nevetünk. 
Péter: Aki standupol, saját magát viszi a színpadra, ezt nem lehet nem önazonosan csinálni, különben lebukik az ember a közönség előtt.

A sikeres humoristák olyanok a színpadon kívül is, mint amilyennek a színpadon mutatják magukat. A nagyobbik fiunk rám ütött, benne is kicsit több exhibicionizmus van az egészségesnél. Igen érdekes meglátásai vannak a világról! 

Natasa: Törekedtünk egyébként arra is, hogy a gyerekek születése után is megőrizzünk valamennyit a korábbi életünkből. Mivel nagyon szeretünk utazni, már egész kicsi koruktól vittük őket magunkkal, Beni például három-négy hónapos volt, amikor európai körútra mentünk autóval. Jól viselik, rugalmas gyerekekké váltak ezáltal, de a karanténhelyzetben is hasznos volt ez a rugalmasság, és persze az apa-fiai kapcsolatra is nagyon kedvezően hatott, hogy végre otthon is több időt tudtunk együtt tölteni. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 októberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!