„A táncban minden pillanatot úgy kell megélni, hogy a jelenlétet ünnepeljük” – Viola kortárs táncot tanít, kerekesszékeseknek is

Mikor kerültél először kapcsolatba mozgássérültekkel?

A szüleim orvosok, az ikertestvérem is az lesz, és sokszor láttam, hogy ők nemcsak gyógyítanak, hanem segítenek bárkinek, aki rászorul. Volt személyes élményem is: jóban voltam egy kerekesszékes kislánnyal, és szerettem volna, ha ő is velem jön balettozni, de azt mondták, nem jöhet. Nem értettem, miért, hiszen pont olyan kislánynak láttam, mint magamat. A gimnáziumban is volt egy mozgássérült évfolyamtársam, őt láttam táncolni is kerekesszékben, és én csak azt figyeltem, milyen szépen mozog...

Hogyan kötődik az életed a tánchoz?

Négyéves korom körül elkezdtem balettozni, aztán negyedikes koromban felvételiztem a Táncművészeti Egyetemre, de nem vettek fel. Nagyon összetört a kudarc, felső tagozatosként viszont megtetszett a hiphop, komolyan táncolni kezdtem, és az akkori tánctanárom elkezdett kiképezni oktatónak. 17-18 évesen már egy tánctáborban tanítottam. Nagyon szeretek minden koreográfiám mögé üzenetet is tenni, valamilyen téma köré építeni őket. Ott, a táborban pont egy olyan koreográfiát tanítottam, amelynek az önbizalom, önmagunk elfogadása volt az üzenete. Sok velem egykorú vagy fiatalabb lány tudott ezzel azonosulni, mert az önbizalomhiány, az önutálat sok fiatalnál komoly probléma.

Rengetegen sírtak az órámon, utána odajöttek és elmondták, milyen jó érzés volt áttörni ezt a lelki falat. Ez volt az első olyan élményem, amikor azt éreztem, átment az üzenetem, mások a tánc által tudnak vele azonosulni.

A másik megható, meghatározó élmény, amikor meghalt a nagymamám, akit nagyon szerettem, és az emlékére készítettem huszonöt tanítványommal egy koreográfiát. A fellépésünk után sírt a közönség. Fantasztikus ereje van egy táncközösségnek! Úgy gondolom, minden tánc az önkifejezés eszköze, bármilyen stílusról legyen is szó. Nem szabad mindig a legjobbnak lenni, versenyezni, a táncban minden egyes pillanatot úgy kell megélni, hogy a jelenlétet ünnepeljük.

Milyen specialitásai vannak a konduktorképzésnek? Melyek voltak az első élményeid a Pető Intézetben, amikor kapcsolatba kerültél gyerekekkel?

Ez egy négyéves, gyakorlatorientált képzés, ahol már elsőévesként minden feladatsort, mozgásfejlesztő programot, tanórát láthattunk testközelből. A Pető Intézetnek két gyakorlati helyszíne van: az egyik félévet egy óvodában, a másikat egy általános iskolában töltöttem. Az ovis gyakorlatomon voltam éppen, és nyitva volt az egyik csoportszoba ajtaja, amikor megláttam egy kislányt rózsaszín járókerettel. Tetőtől talpig rózsaszínbe volt öltöztetve: rózsaszín hajgumi, de még a térdsíne is rózsaszín volt, csak integetett és mosolygott. Akkor már tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Később ez a kislány, aki akkor volt négyéves, eljött a kerekesszékes táncórámra is. Nagyon jó érzés kint állni a gyerekek előtt! Kicsit színészkedni is kell, a különböző gesztusokat, mimikákat sokkal jobban felnagyítani, hogy érdekes legyek, hogy fenntartsam a figyelmüket, hogy arra késztessem őket, mozogjunk együtt.

Kép

Fröchlich Viola – Forrás: Marble 17 Tánciskola

Úgy látom, még mindig elhúzódnak az ép emberek a sérüléssel, mozgáskorlátozottsággal élőktől – bár nagyon sok nyitott, segítőkész ember is él Magyarországon. Neked mik a tapasztalataid?

Sajnos én is így látom. Nem is annyira az elhúzódást, inkább egyfajta félelmet érzékelek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem baj, ha egy gyerek elsőre furcsán reagál egy mozgássérültre, mert nem tudja, miről van szó. De az szörnyű, ha úgy szocializálják a gyerekeket, hogy félni kell attól, aki másmilyen. Az is baj, ha nem kíváncsiak.

Ha csak egy picit odafordulnak, máris meglátják, hogy a sérültek is ugyanolyan emberek, mint bárki más.

A Pető Intézetben sok gyerek van, akik helyzete egyébként sem könnyű, mert nevelőotthonosak vagy meghaltak a szüleik, de a konduktorok folyamatosan és odaadóan megtesznek mindent, hogy a rossz dolgokat ők ne éljék meg olyan borzasztóan. Sok feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy integrálható legyen egy mozgássérült gyermek, de itt, a Petőben nagyon jó a közösség.

A koreográfusi-tánctanári tapasztalatod és a konduktori munkád között milyen a kölcsönhatás?

Még zöldfülű konduktor vagyok, de próbálok fejlődni. Nagyon megszerettem a mozgássérült gyerekeket, már az első pillanattól, ahogy megláttam őket, és beszélgetni, dolgozni kezdtünk. Tudniuk kell, milyen jó érzés átélni egy koreográfián belül az érzelmeket, illetve bármilyen témát, ami foglalkoztat. Már hallgatóként mondtam Szabó Brigittának, a tánciskola vezetőjének, hogy szeretnék kerekesszékes táncot tanítani. Brigi támogatott, így augusztusban meghirdettem a közösségi felületen, és szeptemberben már fogadtam a szülőket meg a gyerekeket. Megtartottam az órát, ugyanúgy, ahogy általában megtartok egy kortárs táncórát, csak kerekesszékre adaptáltam a koreográfiát. Persze játékosabbak az órák, mesefilmek zenéire melegítünk be, és itt is vannak improvizatív, táncos kontaktfeladatok. Aztán megtanulnak egy koreográfiát, majd kiveszem őket a kerekesszékből, és a földön nyújtunk, relaxálunk. Amikor az alsó végtagokat kell bemelegíteni, a kezükkel felemelik és lehetőségeik szerint átmasszírozzák a lábukat.

Volt egy gálaest, amelyhez ezt kommentelted: „semmi korlát, semmi címke, csak mi”. A kerekesszékes táncnál is van üzenet, vagy maga a mozgás a cél? Esetleg az, hogy kiszabaduljanak a gyerekek abból a dobozból, amelybe a társadalom rakja őket?

A zene tudatos választás volt; SIA Bird set free című dala, ami arról szól, hogy a kalitkába zárt madár ki akar szabadulni.

Játékosan elmagyaráztam a gyerekeknek, hogy most ők a madarak, akik ki akarnak törni a kalitkából.

Nehézség volt a koreográfia összeállításánál, hogy nem tudtam, milyen képességekkel érkeznek a gyerekek, ki az, aki kevésbé tudja használni a kezét vagy a karjait, esetleg a fejét. Emiatt próbáltam lassú koreográfiát összerakni, olyat, amelyikben mind a kar, mind a lábmozgások dominálnak. A mostani kerekesszékes tanítványom, Kitti genetikai fejlődési rendellenesség miatt került kerekesszékbe, amúgy nagyon jó állapotú mozgássérült kislány. Két lábra tud állni, ha az anyukája fogja a kezét, de olyan gyerek is van, aki veleszületett velőcsőzáródási rendellenességgel jött, deréktól lefelé lebénulva. Egy másik kislány központi idegrendszeri sérült, nagyon korlátozottan tudta használni a kezét-lábát, egy felnőtt lány pedig még nem volt kerekesszékes, amikor már aktívan táncolt. Aztán történt egy autóbaleset, a gerincvelője megszakadt, és kerekesszékbe kényszerült. Sokan azt gondolják, az ilyen traumán átesett emberek mind zárkózottak, morózusak, ám ő nagyon közvetlen, tudtunk beszélgetni mindarról, ami őt mozgássérültként érinti. Nyilván nagyon nehéz egy 27 éves felnőtt számára, hogy egyszer csak lebénul, és az élete teljesen megváltozik, hiszen a szerzett sérüléssel élők sok élménnyel rendelkeznek már, nem úgy, mint egy gyerek, aki mindig is kerekesszékben élte az életét.

Kép

Forrás: Marble 17 Tánciskola

Azt gondolom, a tánccal nemcsak fizikailag, de lelkileg is fantasztikus változásokat lehet elérni. Te milyen változásokat veszel észre?

Kittin azt látom, hogy ő is és a szülei is nyitottak lettek, míg korábban eléggé félve kommunikáltunk. Rengeteget fejlődött a hallása, a ritmusérzéke, nagyon pontosan táncol a zenére. Korábban teljesen negligálta a teste bal felét, nem foglalkozott vele. Most már a bal kezével csinál mindent, és mutogat. Kitti nem beszélő gyerek, de mostanra sokat fejlődött, szeretne többet kommunikálni, tud is már szavakat mondani. Az egyik táncórán mondott egy új szót: „hapci”; majd, mintha beakadt volna a lemez, fél órán keresztül csak ismételgette, hogy „hapci”, mintha ez motiválná őt.

A fejlettebb testtudat mellett nagyon fontos az „én is meg tudom csinálni” érzés is a tanítványaimnak.

Segíthet egy mozgássérült gyereknek vagy fiatalnak a tánc abban, hogy megszűnjön az önbizalomhiánya, vagy ez túl hosszú folyamat?

Ez egy ép ember számára is hosszú és fárasztó folyamat, de úgy gondolom, az a tánc, amit tanítok, maga a szabadság, amelynél nem kell kontrollálnom a mozgásomat, mert bármit csinálok, az tökéletes. Támogat a zene, átjárja a fejemtől a kislábujjamig mindenemet, ad egy belső békét, ami miatt azt érzem, jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Még ha a sérült gyerekek nem is gondolkodnak ennyire tudatosan erről, ők is megtalálják a belső békéjüket, a zene elveszi a nyomasztó gondolataikat. A táncot azért nem akarom teljesen a konduktív nevelés irányába elvinni, de hagyom, hogy a tanítványok teljesen önállóan használják a testrészeiket. Szeretnék kerekesszékes felnőtt csoportot is indítani, de igazából az a cél, hogy ne kerekesszékes táncról kelljen beszélnem, hanem egyszerűen táncról. Hadd mondhassam azt: ez egy kortárs táncóra, amelyen részt vesz három kerekesszékes tanítvány is.

Érzékenyítés is van ebben? Elfogadtatás?

Nem kifejezetten az érzékenyítés a célom, hanem azt szeretném megmutatni az embereknek, hogy teljesen normális együtt járatni táncra a kerekesszékest, a Down-szindrómást, a siketet, az autistát és az ép fejlődésmenetű gyerekeket. Nem arra akarom helyezni a hangsúlyt, hogy mindig segítsék fel a mozgássérülteket a buszra, inkább arra, hogy lássák: ugyanolyan emberek, ugyanúgy éreznek, mint más, csak talán egy picit lassabban mozognak. Ezt szeretném a táncon keresztül is üzenni. Az is nagyon fontos, hogy a szülő bízzon a gyereke képességeiben és abban, hogy sok helyzetet meg tud oldani, sokszor olyasmit is, amiről senki nem gondolná, hogy képes rá.