Ahol a világvégéhez sorsjegy is jár – kifosztott boltok, újratöltött lelkek a spanyol áramszünet alatt
Andalúziában különcnek számít, aki már fél tizenkettőkor beül ebédelni – a helyiek napirendjében ez inkább a tízórai ideje –, ám azon az április végi napon én kivételesen így tettem. Egy órára rá egy tál paellától jóllakottan léptem ki a málagai étterem ajtaján, és megindultam a La Malagueta strand felé. Útközben rendőrök irányították a forgalmat egy-két kereszteződésben, de ez bárhol előfordul. Meg az is, hogy az El Palo halásznegyedbe érkezve, ott az első szupermarketet lefüggönyözött, nem működő hűtőkkel találtam. A part felé baktatva esett csak le, hogy általános áramkimaradás lehet a környéken, mert szintén sötét hűtőjű fagyizók, kocsmák előtt sorakoztak az emberek. Leültem egy pálmafa – és azon pont egy papagájfészek – alá, meg is állapítottam, hogy mindjárt „áldás” eshet a nyakamba. Jött is egy otthoni baráttól az üzenet: „Ugye te nem áramszünet sújtotta területen vagy?”
Az a válaszom még épp átment, hogy „De”, meg az is, hogy „Majd jelezd, ha véget ért, mert itt nem biztos, hogy eljut hozzám az infó”. Ugyanis azonnal tudatosult bennem, hogy ha a málaga-külvárosi sötét hűtők híre már Magyarországra is odaért, akkor itt valami nemzetközi történés van. A következő célom így az lett, hogy visszajussak a Málaga túlsó végén található szállásomra, hiszen az andalúziai kirándulásom kellős közepéhez közelítettem. Az egyetlen laza napomon, amikor nem más városokat jártam sűrű csillagtúraterv szerint, hanem a bázisom közelében tartottam „pihenőhétfőt”. Milyen jó, mert különben vagy egy másik településen ragadtam volna, vagy valahol félúton, a semmi közepén egy vonaton, hiszen, mint nemsoká megtudtam, a légi és a vasúti közlekedés is teljesen megbénult.
Mézédes sajtos tallér fahéjas gyertyával
A helyijáratok szerencsére közlekedtek, ám a szállásom felé tartó buszokon – át kellett szállnom, ezért mintegy másfél órát zötyögtem – internetem már nem volt, az utolsó hír, amit olvastam, ennyit közölt: „Spanyolország döntő részét áramszünet sújtja, a háttérben cybertámadást valószínűsítenek”. Lassan délután négy is elmúlt, mikor a bérelt Airbnb-szobám közelébe érve bevásárolni terveztem az előttem álló várhatóan hosszú, sötét éjszakára.
Meghökkentett, ahogy a busz ablakán át megláttam, hogy az élelmiszerboltok előtt százméteres sorok kígyóznak, azaz pánikvásárlás kezdődött, mint néhány éve a világjárvány idején.
Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem még komolyabban venni a helyzetet.
A találékonyság nem ismer határokat: az egyik szupermarket előtti sorba beállva jót derültem azon, hogy a helyi lottótársaság mozgóárusai kitelepültek a boltok elé, ahol az emberek összetorlódtak, és azzal a szlogennel árusítottak sorsjegyeket, hogy ha most, ebben a világvége-helyzetben vásároltok, biztosan nyerni fogtok! Közben a boltba bejutni vágyók ismerősöktől származó telefonos pletykákra hivatkozva azt terjesztették, hogy valóban cybertámadás történt, amelyben fél Európa, többek közt Portugália, Olaszország, Franciaország, Németország is érintett, talán kitört a harmadik világháború. Ez volt az utolsó infómorzsa, ami az áramszünet okáról eljutott hozzám, így még kevésbé vidáman tértem be a boltba, ahol a vizespolcokat és a pékárus részleget addigra a tömeg teljesen kifosztotta.
Ügyeltem rá, hogy – sokakkal ellentétben – ne essek pánikba, így legfeljebb huszonöt euró elköltését engedélyeztem magamnak. Azt is csak arra tekintettel, hogy a jól értesültek azt rebesgették, akár egy hétbe is telhet, amíg visszaáll az összes szolgáltatás. Akkor pedig pár konzerv, üdítő, rágcsálnivaló az életben maradáshoz és – a legfontosabb – egy csomag karácsonyi illatgyertya a világításhoz jól jöhet, gondoltam.
Ezeket sikeresen be is szereztem, s mivel kártyával már nem mindenhol lehetett fizetni, a megmaradt száz euró készpénzemet gondosan őriztem (még) nehezebb időkre.
Aztán morogtam egy sort azon, hogy az édesszájú andalúzok a csomagolt zsemlét meg a sajtos tallért – 18% sajttartalommal – is agyoncukrozzák. Mit nem adtam volna inkább egy kis sós ízért, de aznap este legfeljebb a tengert nyalogathattam, mert az éttermek lehúzták a rólót, a boltnál egy újabb sort meg nem álltam volna ki.
Túlélőcsomag, amit szerzőnk a szálláson, biztos, ami biztos, a következő vendégnek is otthagyott
Legfeljebb háborúra ébredünk
Még jó, hogy három telefon is volt nálam (egy magán, egy céges és egy régi tartalék), mind félig telt akksival, de kikapcsoltam őket, hiszen beláthatatlan volt, mikor lehet legközelebb tölteni, maguk a készülékek pedig még sok mindenben segíthettek: zseblámpa, segélyhívás, pontos idő – mert óra hiányában ezt sem tudtam, a modern világ átka. A képernyők kiiktatásától időtlenné vált az este, a nap és a hold állásából tájékozódtam. A naplementét a tengerparton élveztem – sokadmagammal, mert főleg a fiatalok többsége sétára, sportolásra (strandröplabda, futás, foci, kosárlabda az iskolai pályákon) használta ki a kütyümentes időt. A parton ülve azt az almatortaszeletet majszoltam el, amit előző nap csak azért vettem meg egy cukrászdában, mert a pultos hölgy olyan bájos segítőkészséggel magyarázta el spanyolul, melyik süti mit tartalmaz, hogy képtelen voltam tőle üres kézzel távozni, pedig egyik se tetszett igazán. A hűtő a szálláson meg leolvadt, onnan az ilyesmiket „ki kellett enni”.
Visszaérve a lakásba szerencsére továbbra sem voltam egyedül, egy fiatal pár – Elena és Alejandro – látott vendégül, akik egy imádnivaló, bociszemű kutyával, Limával és két gyönyörű macskával éltek együtt.
Ők sötétedéskor még el kellett, hogy sétáljanak jó messzire, Alejandro édesanyjához, akivel nem sikerült kapcsolatba lépniük a „blackout” alatt, azt sem tudták, jól van-e.
Közben a kocsmák előtt pohár borral a kezükben diskurálók is hazamentek, az addig nyüzsgő városra vaksötétség, egyszersmind hihetetlen csönd ereszkedett, az autóforgalom is szinte teljesen leállt. Egy-egy ablakban vagy erkélyen pislákolt csak karácsonyi izzósor vagy más alternatív fényforrás. Hírhez továbbra sem jutottam sem arról, mi történik velünk, sem arról, mi zajlik közben a világban, valóban kitört-e bármilyen háború, teljes elszigeteltségben lebegtem. Gyakorlati dolgok aggasztottak: vajon helyreáll-e a közlekedés, eljutok-e másfél nap múlva Granadába a következő lefoglalt szállásomra, s onnan három nappal később a repülőtérre és haza. Vissza tudok-e térni a szabadságból a munkába.
Négylábú őrangyal, örök cinkosok
Az élet leegyszerűsödött, hiszen a sötétben már olvasnom sem volt mit, körülöttem minden készülék kikapcsolva, esti tea szóba se jöhetett, hisz nem volt mivel vizet forralni, Alejandróék a hűtő tartalmát igyekeztek – Limával közösen – elpusztítani, az otthoniakkal nem tudtam kommunikálni. Reméltem, hogy nem aggódják túl magukat miattam, és hogy Magyarországot nem érte el hasonló zűr. Egy kicsit attól tartottam még, hogy ha újraindul minden, majd nyilatkoznom kell a médiában az átéltekről. Felidéztem magamban, hogy jártam Texasban özönvíz előtt, Kaliforniában erdőtűz után, hepatitis-járvány idején, Szicíliában vasúti sztrájk alatt, ragadtam napokra Toszkánában repülőtörlés miatt, és Párizsban is sétáltam olyan helyen, ahol egy héttel később terrortámadás történt.
De a legfurább utazási élményem ez a láthatatlan, hallhatatlan, csak érezhető Málaga lett ezen a különös éjjelen, amikor megállt az idő, elapadt minden hírforrás a világból – én voltam csupán, az élményeim és a város.
Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba, fél füllel hallva a macskamancsok topogását kintről.
Hajnali fél ötkor ébredtem újratöltött lélekkel, akkor már pislákolt néhány utcalámpa, s bekapcsolva a telefont másodpercekre netet is leltem rajta – így végre tudtam üzenni az otthoniaknak, hogy minden rendben velem –, áram azonban továbbra sem volt a lakásban. A következő ébredésre, reggel nyolc körülre az is visszatért. Ezt onnan tudtam, hogy a szemembe világított a konnektorba jelzőfénynek bedugott fényképezőtöltő. A büszkeség fényét vetette rám, amiért ilyen higgadtan helytálltam egy idegen ország sokkja közepette. A világhálón aztán meglepve – és megnyugodva – tapasztaltam, hogy nemhogy semmilyen háború nem tört ki Európában, de Magyarországon a kutya sem foglalkozik az esettel (nem úgy, mint nálunk Lima, aki éjjel úgy őrizte a szobámat, hogy kilépve majd keresztülestem rajta), a megszokott kerékvágásban pötyög az élet. Újabb tanulság: mindenki ingerküszöbét csak az őt személyesen érintő események érik el. Nem kell hát nyilatkoznom a sajtóban, mehetek kirándulni!
Mentem is, mint a szél. A bizonytalan idejű Málagába záródás azt a jóféle szabadságvágyat váltotta ki belőlem, hogy a konzervreggeli után az első buszra felszálltam, bárhova indult is. Az úti cél így terven felül Estepona lett, ahol olyan lendülettel suhantam a mesebeli utcákon, hogy meg sem álltam még aznap délután Marbelláig, azaz két újabb várost is felfedeztem. Másnapra, amikor pedig Granadába kellett továbbállnom, a vasúti közlekedés is helyreállt, noha biztonságból előre vettem jegyet buszra és vonatra is. Alejandróéknál pedig hagytam egy kis túlélőcsomagot a következő vendégnek, biztos, ami biztos. A hazajutással sem volt gond, és az egész andalúziai útra pazar élményként emlékszem, bár megosztani nyilván lehetetlen, amit átéltem, azokkal, akik nem jártak hasonló cipőben.
Bevallom: vettem egy sorsjegyet is, de nem nyertem vele, annak a bő húsz órának a tapasztalataival annál többet.
Tán kellett ez a kis áramszünet, na meg az a cinkosság, amit a helyiekkel érzek azóta, hogy ily módon részese lehettem a történelmüknek. A többi pedig, ami Málagában történt – Málagában is marad.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Falu a sziklák alatt és torony az óceánban – Andalúzia meglepetései
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
