Falu a sziklák alatt és torony az óceánban – Andalúzia meglepetései

„¡Madre mía! – Anyám!” Először azon hüledezem, nekem miért nem mondta senki előre, hogy Málaga tengerpartja kicsiben Los Angelesére emlékeztet. Akkor tán nemcsak a repteréről Sevilla felé átutazóban időzöm el a La Malagueta partszakaszon, hanem be is rendezkedem itt egy-két éjszakára. Azért így is magamba szívom a pálmafák alatti sütödékből messze szálló grillezetthal-illatot, miközben telegyaloglom tornacsukámat a Costa del Sol homokjával. Figyelem a stranddal párhuzamos sétányon flangáló, kocogó, bicikliző fiatalokat, a napbarnított időseket. Haza pedig üzenem: Málaga extrán relaxáló hely tágas terekkel, buja mediterrán növényzettel, mini Kalifornia hangulatú strandokkal!

„¡Caray! – Hűha!” Azt sem tudtam, hogy a Spanyolország nagyvárosait összekötő vasútvonalak nagy sebességű vonataira felszállni csak a reptérihez hasonló biztonsági ellenőrzést követően lehet. Ez azt jelenti, hogy aki nem elővárosi vagy regionális járattal utazik, az nem eshet be öt-tíz perccel indulás előtt, mert nem fog feljutni a vonatára. Több ellenőrzőpontnál is sorba kell állni jegykontrollra, és a táskáinkat is át kell küldeni egy biztonsági kapunál elhelyezett poggyászvizsgálón, azaz nem árt indulás előtt félórával kint lenni. Ezek a vonatok elég drágák is, cserébe pontosak, igényesek. 

„¡Caramba! – Hihetetlen!” Ritka, hogy egy város, ahol életemben először járok, az első pillanattól kezdve pont azt az érzést nyújtja, amit várok tőle. Sevilla már önmagában ezzel meglep. 

Az pedig még meghökkentőbb, hogy például az általam gyakorta felkeresett olasz nagyvárosokhoz képest mennyire tiszta, szinte enni lehetne még a forgalmasabb tereiről is, kis túlzással sehol egy eldobott szemét. 

Illetve, hogy mennyire nem nagyvárosias, hanem barátságos, emberközeli, amilyenné az itt élők – például Arantxa, a flamencotáncos – teszik. Az utcákat járva úgy érzem magam, mint akit rögtön a keblükre ölelnek, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Az épületek eleganciája is lenyűgöz. 

Kép

Olvera – nehéz eldönteni, hogy a távolból vagy az utcán sétálva szebb – Fotó: dr. Szász Adrián

„¡Cielos! – Egek!” Eddig azt hittem, a tapasadagok előételszerű miniatűr porciók, amelyekből egy étteremben – vagy ahogy a sevillaiak teszik, egy este alatt több helyre is beülve – hármat-négyet el kell fogyasztani, hogy jóllakjunk. Nos, Sevillában a katedrálist az óvárossal összekötő utcában ülök le vacsorázni, a helyiek elnyújtott napirendjéhez igazodva este fél tízkor. A nyüzsgő forgatagra nyíló teraszon két tapast választok; az étlapon itt minden fogásnál feltüntetik a teljes és a tapas adag árat. Végül két akkora tányér pörköltet – szarvast és sertéspofát – kapok egy nagy pohár gazpachóval, hogy meggyőződésem: teljes adagot mértek. De nem! Ez a tapas. A lakoma ára pedig csupán tizenegy euró. 

„¡Qué va! – Ilyen nincs!” És itt eljutok ahhoz a felismeréshez, hogy ez szerencsére – az autóbérlés díját is számolva, amely egy napra megegyezik a Málaga–Sevilla vonatjegyével – takarékos kiruccanás lesz. Ha már autóbérlés: a vezetésélmény Sevillából az úgynevezett fehér falvak (pueblos blancos) felé is elbűvöl. Nincs az a gyakori dudálás, amelyre a mediterrán vérmérsékletű sofőröktől számítanék, a tempó is nyugodt, már-már fegyelmezett. Azért sem rázza az öklét senki, ha az előtte haladó lelassít, hogy kifotózzon az ablakon a Sierra de Grazalema Nemzeti Park hegyeit színező fehér házrengeteg felé, és a parkolás sem kaotikus. Talán mert közben az autórádióból is ellazító flamencomuzsika szól.

„¡Dios mío! – Istenem!” Hogy ezek a falvak és kisvárosok milyen egyediek! Olvera még ébredezik, amikor körbejárom. 

A helyi kocsmában reggelizem, ahol a csak spanyolul beszélő pultos bácsi a levegőbe az ujjaival csattanós puszikat küldve áradozik a „környék legjobb tortillájáról”: az övéről. Megkóstolom. 

Egy száraz rántottás szendvicsről beszélünk, de mivel árgus szemmel figyeli a hatást, nem merem nem legyűrni. Innen irány Setenil de las Bodegas, ami egy szikla alá épült. Az éttermében – ahol már ibériai sertéssültet falatozom – nem érdemes túl nagy lendülettel beugrani a mosdóba, mert még lefejeljük a fölénk magasodó sziklát. Bizarr látvány, mintha „összenyomná” az aláépült házakat. Ellentétpárja a közeli, panorámás Zahara de la Sierra, amely pedig ráépült egy sziklára.

„¡No me digas! – Nem mondod!”, hogy egy olyan település a legtakarosabb a környéken, amelyikről még sohasem hallottam! Montecorto a neve, ami kis hegyet jelent. Egy erdő mellett fekszik, s egy patak csörgedezik keresztül rajta. Portáit többek közt sziklarózsák díszítik, és a szieszta idején csak elvétve találni embert az utcáin. Ők is az árnyékban sztoriznak olajbogyót majszolva. Alig több mint félszázan élnek itt, nem is tudom, a hely hangulata inkább filmbe vagy egyenesen mesébe illő. A kocsmárossal csevegek, aki büszke a bár falait borító díszes andalúz csempére és a falu bájos központjára, ahol egy ház oldalára szívalakban helyezték ki a színes virágokat, köztük felirat: „Csókolj meg Montecortóban!”

„¡Ojo! – Nézd csak!” Van ám itt még rendhagyóbb, mondhatni időutazást kínáló fehér falu is, igaz, ehhez Sevillától nyugatra, az Atlanti-óceán felé kell indulni. 

El Rocíóban (a neve harmatot jelent) egyáltalán nincs aszfaltozott út, csak homokban közlekedhetünk, azaz érdemesebb ide inkább egy western beütésű lovagló­csizmában jönni, mint például szandálban. 

Amúgy is egy vadnyugati film hollywoodias miliőjébe érkezünk, az épületek más korba repítenek. Egy részük egyházi tulajdon, az évközben csendes El Rocío leghíresebb attrakciója is a valláshoz köthető: pünkösdkor csaknem egymillió főt megmozgató zarándoklatot tartanak itt, a helyi Szűz Mária-szobor előtt tisztelegve. 

Kép

El Rocío és a Harmatos Boldogasszony-templom – Fotó: dr. Szász Adrián

„¡Uy! – Hoppá!” Hogy a vadnyugathoz itt óceánpart is „jár”? Úgy húsz percet kell továbbhaladni a Donana Nemzeti Parkon át, és máris Matalascañas strandján napfürdőzhetünk, ahol még egy „orra bukott” tornyot is körbeúszhatunk a vízben. Ez eredetileg egy partmenti sziklán állt mint őrtorony, ám a 18. században egy nagy földrengés alkalmával az óceánba borult. Azóta olyan furcsa pózban pihen ott, hogy az ég felé mutató, szélesebb lábazata mintha egy koronát formázna, az egykori falai pedig a homokba süppedtek. Azt viszont, hogy masszívan rakták össze, igazolja, hogy a dőlése óta eltelt két és fél évszázadban semmi nem tett újabb kárt benne. Ma már kulturális örökségi oltalom alatt áll.

„¡Guau! – Azta!” Hazaindulás előtt teszek egy kitérőt a déli parti Nerja községbe is, ahol ismét leesik az állam. A sziklák látványába feledkezve úgy döntök: inkább nem ülök be sehová sem ebédelni, ennyivel is továbbkószálhatok a vízparton. Na jó, egy háromgombócos fagyicsodát beszerzek, azt nyalogatom, miközben lábamat az Alborán-tenger hullámai nyaldossák. Miután elámultam a víz színén és a közeli hegyeken, az Európa erkélye nevű kilátóteraszról nyugtázom: Andalúziában a fejünk fölé pillantani is érdemes. A pálmafákon rendre zöld papagájok és fehér galambok landolnak – előbbieket nehezebb kiszúrni, ám csivitelésük elárulja őket. 

A lakosok közben festékesdobozokkal sürögnek a balkonokon, hogy házaik hófehér színét frissen tartsák. Esküsznek rá: így otthonuk kevésbé szívja be a meleget.

„¡Vaya! – Ó!” Milyen gyorsan eltelt ez a hét! „¡Ajá! – Aha!”, válaszolja Arantxa, akinek megköszönöm a kedves idegenvezetést, mire figyelmeztet: a gracias (köszönöm) andalúz nyelvjárásban csak gracia’, mert szeretik a szavak végét elharapni. Ezt az infót azzal a sajátos megszólítással közli, hogy „miarma”, amely szintén nem spanyol, hanem tipikusan andalúz kifejezés, és valami olyasmit jelent, hogy „lelkem”. Én meg a napokkal ezelőtt tőle tanult almaharapós mozdulattal búcsúzom, jelezve, hogy figyelek, sőt napról napra andalúzabb vagyok. És hogy egy jó flamencóra bármikor visszatérek. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.