Nagymama, anya és lánya csodálatos öröksége – „Bármit meg lehet valósítani, amit szeretnél, csak ki kell találni, hogyan”

Porcelánfestőből óvónő 

Végül is egyértelműnek tűnik a dolog, a generációról generációra öröklődő kézművestudás, a kreatív környezet, a saját úton haladás, az önállóság. Ugyanakkor mégsem az, hiszen a nagymama, Németh Kálmánné Felkai Julianna, Juci néni még elsősorban óvónőként tevékenykedett, és hobbiszinten maradt meg számára a kézműveskedés, az alkotás. Lánya, Németh Orsolya szintén óvónő volt egy ideig, ám alkotói énje pár év után felülkerekedett, és elősegítette az önálló vállalkozóvá válást. S hogy teljes legyen a kép, felnőve „kis” Orsi, vagyis Tárnok Orsolya is édesanyja példáját követi: a családi vállalkozásba beszállva maga is ékszerkészítő lett. Így a két Orsi több éve együtt dolgozik, egyedi ékszereiknek országszerte, sőt az országhatárokon túl is hírük van. 

Miközben már a húsvétra készülve ülünk az Orsik műhelyként is funkcionáló, otthonos nappalijában (ahol az állatbarát család kutyái, cicái is szívesen tartózkodnak, és még halak is vannak), a nyolcvanas éveiben járó, remek formában lévő Juci nénitől megtudom: mindig is ügyesen rajzolt, az óvónőképzőben pedig remek tanártól tanulhatott. A diplomázás után azonban nem tudott óvónőként elhelyezkedni, ezért másfél év alatt kitanulta a porcelánfestő szakmát Herenden, hogy a gyárban dolgozhasson. Nagyon megszerette ottani munkahelyét, örömmel festette az aprólékos mintákat, különösen a népszerű Viktória-mintát. Ám három év után már hiányzott neki a család, testvére pedig talált neki óvónői állást Kalocsán. Így Juci néni otthagyta a porcelángyárat, és teljes állásban kisgyerekekkel foglalkozott, később Székesfehérvárra került. Kreativitását ezután óvónőként teljesítette ki, hiszen a kicsikkel is sokat tudott rajzolni, rajzoltatni, valamint ötletes apróságokat készíteni. Ma is szívesen és élénken emlékszik az ügyes gyerekekre.

Imádott óvónő lenni, jegyzi meg, és ezt a szemében látható csillogás is megerősíti.  

Örökölt hivatás, Orsiékszer 

„Nagy” Orsi édesanyja mellett már gyermekként elsajátította a kreativitást, hiszen ez a hozzáállás és környezet vette körül. Sokszor látta, Juci néni hogyan ügyködik az óvodai díszítéseken vagy a lakás csinosításán. Mint fogalmaz, nagyon „motivált” gyermek volt, hiszen még az apai nagymamája is festőként tevékenykedett. Így testvérével sok olyan játékot kapott, amit ez a nagymama készített. Örökölte tehát azt a szemléletmódot, hogy bármit meg lehet valósítani, amit szeretnél, csak ki kell találni, hogyan. Sokkal kreatívabbnak kellett lenni, mint most, hiszen nem állt rendelkezésre annyi remek alapanyag, mint manapság, nem voltak például hobbiboltok. Orsi mindig barkácsolt: volt textiles és papíros zsákja, megtanult rendszerezni, és a kézimunkázást is elleste anyukájától. Varrt, kalocsai mintákat hímzett. Rajzolt is, szerinte nem különösebben jól, ugyanakkor fantáziadúsan. Erre is tanította Juci néni, megmutatta a herendi mintákat, könnyebb fogásokat is megtanított neki. És persze, mindig volt otthon gyönyörű, egyedileg festett tojás, amelyekről többen a mai napig is azt hiszik első ránézésre: matrica van rajtuk… 

Az ékszerkészítés is korán, már tízévesen elkezdődött: Orsi égethető gyurmából formálta a fülbevalókat, nyakláncokat, maga találta ki a módszert. Volt is rá igény a barátnők körében, akkor azonban még más irányba indult: ő is az óvónői pálya mellett döntött. Szüleire mindig példaképként tekintett, így a hivatásválasztásban édesanyját akarta követni. Igaz, mondták neki, hogy jelentkezzen képzőművészeti iskolába, ám ő hárított, valahogy érezte, hogy ebben a saját útját akarja járni. Ugyanakkor nagyon szeretett gyerekekkel foglalkozni, ezért sem volt lemondás számára, hogy az óvónőképzőbe menjen, aztán óvónőként kezdjen dolgozni. Pár évig volt az óvodában, ám közben egyre komolyabban készítette az ékszereket. Maga találta ki a formákat, azt, hogyan kell rögzíteni őket, drótokat hajlított, és minden egyebet is maga csinált.

Hamarosan a kézműves oldala került előtérbe, és harmincévesen eldöntötte: ezzel akar foglalkozni, ékszereket szeretne alkotni.

Létrehozta az Orsiékszer márkát, amely mára széles körben ismertté vált, és egyértelműen felismerhetők a jellegzetességei. „Az ötletelés, a formák, a színek kitalálása ma is az egyik legjobb része a munkának” – mondja. Ami kicsit hiányzik, az a gyerekekkel foglalkozás, de sokszor fordulnak meg náluk vendég gyerkőcök, akikre vigyázni kell. Workshopokat pedig felnőtteknek tartanak, mert élmény másoknak segíteni abban, hogy saját ékszerük legyen. 

Kép

Orsiékszer - Kép: orsiekszer.hu, Képmás-kollázs

Egymást is inspirálják 

Orsi ugyan a saját útját szereti járni, ám idővel eldöntötte: kitanulja az ötvös szakmát, egyrészt azért, hogy végzettsége legyen, másrészt, hogy megismerje a hivatalosan elismert szakmai fogásokat. Esti képzésre járt, legfőképp alázatot és precizitást tanult. A képzés arra is jó volt, hogy „kis” Orsi is eldöntse: édesanyja nyomdokaiba lép, komolyan belevág az ékszerkészítésbe, szintén megszerzi az ötvös-aranyműves végzettséget. Persze – emlékszik vissza – az ő gyerekkora is kezdettől fogva kreatív környezetben telt a mamának és anyukájának köszönhetően. Szinte egész nap bütykölt valamit, ő is megtanult varrni, hímezni. Ékszereket is hamar elkezdett készíteni, de az első komoly, saját fejlesztésű példányt 12 évesen alkotta meg, ez egy gyűrűs karkötő volt. Édesanyja ekkor szinte látta lelki szemeivel, hogyan áll össze az ékszer lánya fejében, mi hogyan kapcsolódik, alakul. Ő egyébként sosem erőltette azt, hogy Orsi is ékszerezzen – rábízta, mit szeretne csinálni. Vásárokba sem vitte magával, csak ha a lánya akart menni. Azt azonban elmondta neki, amikor 13 éves volt: mindenképp továbbadja a tudást, ha neki, akkor neki, ha ő nem szeretné, akkor másnak.  

A kisebb Orsi ezt tudomásul vette, de még nem döntött. Csak sokszor ott sündörgött anyukája körül, besegített a vásároknál, tanulgatta a saját üzlet alapjait, aztán viszont a műszaki pályát célozta meg a felsőoktatásban. Egy évet végzett el, amikor egyszer csak rájött: igazából ékszerekkel szeretne foglalkozni. Anyukája még élénken emlékszik erre a pillanatra, örült, viszont kikötötte: meg kell tanulni az alapokat. És ekkor, anyukája után Orsi is beiratkozott az ötvös-aranyműves képzésre. Körülbelül tíz évvel ezelőtt végeztek, azóta ketten vannak a családi vállalkozásban. Nélkülözhetetlen támogatójuk az idősebbik Orsi férje, Sárdi István, aki régóta mellettük van, és segítette a vállalkozóvá válás lépéseit. 

A két Orsi közösen ötletel a mintákon, formákon, amelyekhez a család állatai ugyanolyan ihletforrásként szolgálnak, mint a kertben található növények. Ugyanakkor népi minták – tulipán, szűr – is megjelennek az ékszereken.

Fontos a humor, egy-egy figurát szeretnek viccesen, ironikusan ábrázolni. Ezek az ékszerek igencsak tükrözik az Orsikat, olyanok, mint ők: egyediek, szépek, olykor szabálytalanok és sokszor vidámak. A nagymama pedig örömmel nézi ezt a kiteljesedést, ami őt is újra és újra inspirálja. Például a gyönyörű húsvéti tojások festésére vagy a bútorfestésre, ami az utóbbi időszak hobbija lett.