Magyar iskolapadban kínai, vietnami, ukrán, török, örmény gyerekek – Milyen úgy iskolába járni, ha nem érted a nyelvet?

Az óvodai-iskolai szociális segítők – becézett formában „iskovisok” – kilétét még némi titok övezi. Foglalkozásokat tartanak, de nem tanórát. Segítenek az önismeretben, pályaválasztásban, felismerik a bántalmazás mintázatát, és érzékenyítik a gyerekeket, pedagógusokat és a szülőket az elfogadásra, vagyis olyan óvodai és iskolai problémákban segítenek, amelyek nem tanulmányi természetűek. Nem oktatnak, sokkal inkább kérdeznek és meghallgatnak. Mariann iskolai szociális segítőként hozzászokott ahhoz, hogy kreatív megoldásokat használjon a konfliktushelyzetekben. Rugalmasságát abban is próbára teheti, hogy egyre több magyarul nem tudó gyermek kerül be az intézményekbe: kínai, vietnami, ukrán, török, örmény gyerekek, akik, ha hétfőn megérkeznek az országba, kedden már az iskolapadban ülnek.

Milyen jellemző helyzetekben kérik a segítségeteket a pedagógusok?

Tipikus terület lehet az osztályösszevonáskor keletkező feszültség. Ilyenkor előfordul, hogy a szülők el akarják vinni a gyereküket, mert nem akarnak a szerintük rossz magaviseletű „maradék” diákokkal elegyedni. Ezt mi megpróbáljuk feloldani az osztályfőnökkel. Egy másik terület az osztályban kialakuló bántalmazás esete, még inkább a megelőzése… Ezzel főleg a pedagógus találkozik, mi tematikus foglalkozásokat tudunk bevinni az osztályokba, és egyénileg is foglalkozunk gyerekekkel. Próbálunk megküzdési módokat tanítani, határtartást, mentális önvédelmet.

Feladatunk a veszélyeztetettséget észlelni és észleltetni, a jelzőrendszer működését fenntartani. Rengeteg elhanyagolt gyerek van, sok diáknak pszichológust kell keresni, nem ritkák az iskolában fellépő pánikrohamok.

A falcolás, önsértő kísérletek, öngyilkossági próbálkozások is megjelentek, ezért szülői fórumokat kell tartanunk, hogy a szülők felismerjék a jeleket. Beszélni kell arról, hogy ha otthon egész délután sír a gyerek, akkor érdemes pszichológushoz fordulni. Szülői értekezleteken arról beszélgetünk a szülőkkel, hogy hogyan beszélgessenek a gyerekeikkel, mert esetleg bántalmazás folyik az osztályban, ami mindenkit érint… Igyekszünk mindenkit beemelni a közösségbe, így a mi tevékenységünk célcsoportjába tartoznak a magyarul nem tudó diákok is.

Úgy hangzik, mintha partizánok lennétek, akiket hirtelen ledobtak a szemben álló fél vonalai mögé. Hogyan fogadtak titeket az iskolák?

Hat intézmény tartozik hozzám, négy iskola és két óvoda, és nem volt mindegyikben egyforma a fogadtatásom. Az egyik iskolámban az igazgató fogadott, mindenkinek bemutatott, és ebben az intézményben mindig érzem is a hasznát a munkámnak. Van olyan iskola, ahol most sincs állandó asztalom. Az egyik iskolában – ahol egyébként már beszéltem a feladataimról az évnyitó értekezleten – megkérdezték tőlem a tanáriban, hogy ki vagyok, és mit keresek ott. Van, ahol elárasztanak a kérdésekkel és kérésekkel, máshol nem keresnek a tanárok, ugyanis sajnos az a tapasztalatuk, hogy jeleznek a gyermekvédelemnek, de később nem kapnak visszajelzést arról, hogy mi történt az ügyben, nem látnak haladást.

Hogyan találkoztál a külföldi anyanyelvű gyerekek sajátos helyzetével?

Ősszel kezdtem beszélgetni egy elsős tanítóval, aki elmondta, hogy „magyar mint idegen nyelv” végzettsége is van, és nehezen győzi a munkát az osztálya mellett. Két kínai gyermekkel is foglalkozik, és kérdezte, hogy ebben tudunk-e segíteni. Végül úgy alakult, hogy az egész feladatot átvettem tőle egy munkatársammal. Nem nevezzük ezt „magyarnyelv-tanításnak”, hanem integrációs segítő munkának, így belefér a tevékenységi körömbe. Már második éve csinálom.

A magyarul nem beszélő diákok ügye határterület valahol a pedagógus és a szociális munkás hatásköre között.

A törvény szerint a külföldi anyanyelvű gyereket is be kell íratni valamelyik köznevelési intézménybe. Létezik egy kidolgozott útmutató erre a helyzetre, de nincsenek meg az útmutatás betartásához szükséges feltételek. A saját tapasztalatom az, hogy a pedagógusok nem kapnak erre felkészítést, és nincs meg az utazó tanár sem, aki beszélné a gyerek anyanyelvét, és ismerné az szülőhazája kulturális jellegzetességeit, gondolkodásmódját. Az lenne mindenki számára a jó, ha nem egyszerűen beolvasztanánk a gyereket a többségi kultúrába, hanem azt kellene elérni, hogy ő is a maga értékeivel gazdagítsa az összképet. Vagyis az identitása ne vesszen el, hanem formálódjon, szélesedjen.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash

Mivel találkozik például egy kínai gyerek, aki egy szép hétfői napon belép a kapun, öt magyar szót tudva…

Sokszor annyit sem tud. Hogy melyik osztályba kerül, arról az intézményvezető dönt, általában eggyel alacsonyabb osztályban kezd, mint az életkora szerinti lenne. Neki még meg kell tanulnia írni, olvasni, tehát egyik osztályban sem ért egy szót sem. A kínai kislány, akivel foglalkozom, a kora szerint hetedikes lenne, és most ötödikbe jár, neki ez is feszültség, testileg is érettebb az osztálytársainál. Az sem kidolgozott kérdés, hogy mikor kezdik el osztályozni őket. Bizonytalan, esetfüggő a gyerekek kezelése, viszont egyre többen jönnek Kínából, Vietnamból, Ukrajnából, hetente találok olyan új gyerekeket, akikre nem készülnek fel a tanárok. Ilyenkor olyan játékokat viszek be ezekbe az osztályokba, amelyekben nem kell beszélni, például együtt készítünk címert az osztálynak, vagy kártyaalapú játékokat játszunk, ügyességi játékokat, versenyeket, vakvezetést, bizalmi játékokat.

Egy ötödikes gyerek ilyen szavakat hall az órán, hogy ősközösség meg marokkő…

Ezek a gyerekek nem tudnak lépést tartani a tantárgyi követelményekkel. Többnyire a szülők sem tanulnak meg magyarul, nem is tudnak segíteni a gyereknek. Egy kolléganőm élt Japánban, s anyaként ott ült egész nap a fia mellett az iskolában, mint egy árnyékpedagógus, és fordított neki, érzelmileg támogatta.

Itt gazdátlan a feladat?

A gyerekek ki is használják néha, hogy nem értik a nyelvet, és meg sem próbálnak bármit csinálni az iskolában. Ezen a motiválatlanságon a magyar pszichológus sem tudna segíteni, mert nem értik egymás nyelvét… Megy a jelzés a családsegítőbe, de ők sem tudnak kínai pszichológust találni. Online terápia sem jöhet szóba, mert a kínai kultúrának ez nem része, vagy nem fogadja el a család.
A gyereknek pedig nemcsak arra lenne szüksége, hogy megtanuljon magyarul, hanem identitást kellene építeni vele, támogatni, hogy megőrizze magát, ugyanakkor fel tudja dolgozni az őt érő kultúrsokkot.
Tavasszal ül a padjában, és nyuszit meg tojásokat színezget anélkül, hogy ismerné ennek bármi hagyományát, hátterét. Alig értenek valamit, és közben egy száraz tananyagot kellene megtanulniuk. Lehet, hogy a szülőt nem is érdekli a magyar iskola, mert a gyerek amúgy is a családi vállalkozásban fog dolgozni a saját nyelvi közegében. Azok a külföldiek, akik kereskedelmi célokkal jönnek hozzánk, nem is mindig igénylik a nyelvismeretet. Kőbányán egész kínai negyed van, és sokan szinte magukkal hozták az országukat is.

Lehet, hogy nem véletlenül lett a tiéd ez a feladat. Lehet, hogy neked kell kialakítanod majd a protokollt?

Nem kiforrott még számomra, hogy hol van ebben a feladatom. Odáig már eljutottam, hogy vettem egy kínai-magyar szótárt, és azon gondolkodom, elkezdek kínaiul tanulni. Szerintem az osztályt nagyon fel kellene készíteni a befogadásra. Kellene egy pár óra, amíg bemutatják, hogy honnan jött az új tanuló, kivetíteni a térképet, bemutatni a kultúrát. Taníthatna játékokat az ő országából, hozhatna izgalmas új hagyományokat, akár szavakat is. Ez a bemutatkozó rész lehetne az iskolai szociális segítő munkájának a része is. Volt, hogy ukrán gyerek fogadásához két nagy plakátot készítettünk az osztállyal, így vártuk őket. Ebben meg tudom találni a magam szerepét.